Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

George Orwell
BURMAI NAPOK
Máthé Elek fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1998

XIX.

A hőség még mindig fokozódott. Április vége volt már, de az esős időszak megérkezésére még legalább három hétig nem lehetett számítani; esetleg eltelhet öt hét is, amikorra megérkezik. A kora reggelek szépek voltak, de szépségüket megmérgezte az a gondolat, hogy néhány óra múlva, kikerülhetetlenül jön a szörnyű fojtogató hőség és kínozni fog minden élőlényt a nappal hosszú, gyötrelmes óráin át. Nappal senki nem tudott ébren maradni
a hőségben a legnagyobb erőfeszítés nélkül, nemcsak az európaiak, hanem a szinesek sem; éjszaka pedig nem lehetett aludni a kutyák vonításától és az örökös izzadástól, amely percek alatt átnedvesítette a párnát és
a lepedőt. A moszkítók olyan tömegesen hatoltak be esténként a klub szobáiba, hogy füstölő szereket kellett állandóan égetni távoltartásukra és a nők diványpárnát tettek lábukra, hogy így védekezzenek a moszkítók csípése ellen. Csak két ember nem törődött semmit a hőséggel, Verrall és Elizabeth. Mind a ketten fiatalok voltak és friss vérük fel sem vette a gyötrelmes hőség kellemetlenségeit. Verrall különben is elég flegmatikus természet volt; amilyen csak született angol arisztokrata lehet, Elizabeth pedig sokkal jobban úszott a boldogságban, mint hogy bármit is törődött volna az időjárással.
A klubban sok rosszindulatú pletykálkodás és állítólagos botrányok feszegetése folyt ezekben a napokban. Verrall jelenléte mindenkit megzavart. Esténként rendszerint megjelent egy-két órára a klubban, de a klubtagokkal szóba sem állt, inni nem volt hajlandó és hiába kísérelte meg akárki, hogy beszélgetést kezdjen vele, néhány rövid igenen vagy nemen túl nem igen tudott jutni vele. Rendszerint a punkah alatt ült abban a székben, amelybe azelőtt senki más nem mert beleülni, mert Mrs. Lackersteen sajátította ki magának. Ilyenkor rendszerint átlapozott néhány folyóíratot, mikor azután Elizabeth megérkezett, együtt táncoltak és beszélgettek egy-két órahosszáig. Utána Verrall távozott és legtöbbször a többieknek még jó éjszakát is elfelejtett köszönni. Közben Mr. Lackersteen visszament vállalata fakitermelő telepére és a Kyauktadába időnként befutó hírek szerint magányosságát különböző burmai nőkkel vidította fel.
Elizabeth és Verrall a késő délutáni órákban csaknem mindennap együtt lovagoltak. Reggel Verrall a rövid ideig tartó katonai gyakorlatok után soha el nem mulasztotta volna pólógyakorlatait, de a délutánjait és estéit Elizabeth-nek szentelte. Elizabeth éppen olyan könnyen beletanult
a lovaglásba, mint amilyen kitűnően sikerült első kísérlete a vadászattal. Verrallnak azt füllentette, hogy odahaza gyakran vett részt falkavadászatokon. Verrall pontosan tisztában volt vele, hogy ez nem igaz, de Elizabeth elég ügyesen ülte meg a lovat ahhoz, hogy legalább ne kelljen bosszankodnia miatta.
Rendszerint a dzsungelen átvezető szélesebb és ökrös fogatok által használt úton lovagoltak végig; átgázoltak az utat keresztező kisebb folyón az orchideákkal benőtt pyinkado-fa mellett. A dzsungel talaja ebben az időszakban száraz volt, de a port felfogta a sűrű erdei növényzet. Benn a dzsungelben fojtogató volt a hőség és messziről a száraz időszakban szokásos tompa menydörgések morajlása hallatszott. Elizabeth a pejszínű pónin lovagolt, Verrall pedig a fehéren. Hazafelé lassú lépésben haladtak az erős ügetésben kiizzadt lovaik hátán, egymáshoz olyan közel, hogy térdük összeért. Ilyenkor beszélgettek. Verrall kedvetlen, örökösen mogorva modora ilyenkor felengedett és a legszeretetreméltóbb hangon tudott elbeszélgetni.
Ah, milyen örömet jelentettek ezek a lovaglások! Nagy öröm volt a ló hátán ülni és csak a lovak világával törődni - a falkavadászatokkal, lóversenyekkel, póló-játékkal és vadkan-vadászattal! Elizatbeth, ha semmi másért nem is lett volna szerelmes Verrallba, már az is elegendő volt, hogy olyan közel vitte a lovak és lovasemberek világához. Verrallt éppen úgy gyötörte, hogy beszéljen neki mindig a lovakról, mint ahogy Floryt örökösen arra unszolta, hogy vadász-kalandjairól meséljen. Verrall nem volt valami jó beszélgető társ, de rövid, ügyetlenül megfogalmazott mondatokkal elbeszélt történetei lovas életéből, kimondhatatlan gyönyörűséggel töltötték el Elizabeth-et. Már maga az is boldoggá tette, hogy lóháton láthatta és ez többet ért minden üres szónál. Verrall született lovasember volt és igazi katona. Napbarnított arca, edzett, jól kisportolt teste mind a lovas tisztek egyszerű és mégis irígylésreméltóan szép életére mutatott. Verrall sokat beszélt Elizabeth-nek, hogy milyen életet éltek fenn, a magas hegyek között India észak-nyugati határán, a helyőrség lovastisztjeinek klubjában. Beszélt a póló-pályákról, a kopár kaszárnyaudvarokról, a barna egyenruhás és barna arcú indián lovas szakaszok lélegzet elállítóan érdekes lovas mutatványairól, amint kezükben hosszú lándzsájukat előretartva, különös egzotikus egyenruhájukban ülték meg lovukat. Szólt
a kürt, a sarkantyúk megvillantak az erős napsütésben és a tiszti étkezde mellett felállított katona zenekar indiai indulókat játszott. Milyen gyönyörű, milyen tökéletes volt ezeknek a lovastiszteknek az élete! Elizabeth azt érezte, hogy ez a világ az ő világa, születése jogán idetartozott és csak itt érezte magát igazán otthonosan.
Verrall és Elizabeth mindenben kitűnően megértették egymást. Amit Verrall beszélt, az sohasem untatta vagy bosszantotta, mint olyan gyakran megtörtént, amikor Floryval volt együtt (szegény Floryról közben teljesen meg is feledkezett; mégis amikor néha rágondolt, önmagának különösképpen meg nem magyarázott okból, mindig az arcát elcsúfító anyajegyre emlékezett.) A kettőjük viszonyát már csak az is bizalmassá tette, hogy Verrall szívből utált és megvetett mindent, ami túlokos - highbrow - volt, még fokozottabb mértékben, mint Elizabeth. Nyíltan azzal dicsekedett, hogy tizennyolc éves kora óta nem olvasott el egyetlen könyvet sem és hogy "utált" mindenféle könyvet, kivéve természetesen a lovassportokkal foglalkozó szakkönyveket. Harmadik vagy negyedik nap alkonyatkor, amikor a lovaglásukból hazaérkeztek, Lackersteenék házának kapujában búcsúztak el. Verrall sikeresen elhárította magától Mrs. Lackersteen meghívásait. Még egyszer sem tette be a lábát a házukba és emellett a szándéka mellett végig ki is akart tartani. Mikor a lovász lesegítette Elizabeth-et a póniról, Verrall így szólt hozzá:
-Megmondom, mire gondoltam. Legközelebb, ha lovagolni megyünk, maga ül fel Belindára. Majd én lovagolok a barna pónin. Azt hiszem, tud már olyan jól lovagolni, hogy kézben tudja tartani Belindát.
Belinda volt az arabs kancsa, amely körülbelül két év óta volt Verrall tulajdonában és még soha senki mást nem engedett erre a különösképpen féltett lovára felülni, még a lovászát sem. Ez volt Verrall részéről az elképzelhető legnagyobb kegy és kitüntetés, amellyel Elizabeth is tökéletesen tisztában volt.
Másnap alkonyatkor, amikor egymás oldala mellett haladtak lassú lépésben lovaik hátán hazafelé, Verrall átölelte Elizabeth vállát, felemelte a nyeregből és magához vonta. Verrall hihetetlenül erős férfi volt, látszólag, törékeny, szikár termete ellenére. A kantárszárat kidobta kezéből és szabadon maradt kezével Elizabeth arcát közel húzta a maga arcához és szájuk találkozott. Igy tartotta néhány pillanatig, majd a földre eresztette gyengéden és ő maga is leugrott lova hátáról. Egymást átölelve álltak, az izzadtságtól egy kicsit átnedvesedett selyem ingük összeért, mialatt Verrall a két ló kantárszárát egyik karjára akasztva tartotta.
Ugyanaz nap este határozta el Flory, hogy hazamegy Kyauktatába. Késő délután a kiszáradt dzsungelben fárasztó hosszú sétát tett. Megállt a dzsungel egyik tisztásán, ahol apró, előtte ismeretlen nevű és fajtáju, pintyekhez hasonló apró madarak csipegették a magasra nőtt fű magját. A hímeknek citromsárga színű tollazatuk volt, a nőstények kevésbé voltak színesek és inkább verebekre emlékeztettek. A madarak túlságosan apróak voltak ahhoz, hogy a fű magvait elérjék. Ezért ügyesen ráültek
a fűből kinőtt kemény szárra, amelyen a magok voltak és a szár testük súlya alatt a földre hajolt. Flory hosszasan elnézte az apró madaraknak ezt az ügyeskedését. Majd csupa unalomból és kedvetlenségből feléjük dobta görbe, bennszülött dzsungelkését, hogy elkergesse a madarakat. Ha ő itt lenne, igen, ha Elizabeth is vele lehetne, még ez a látvány is milyen egészen más lenne. Más lenne minden - a madarak, a fák, a virágok -, de nélküle az egész élet halott és értelmetlen. Ahogyan a napok múltak, mind gyötrőbb fájdalommal érezte, hogy a leány mennyire hiányzik, mennyire fájó számára, hogy nem lehetett az övé.
Útban hazafelé feltűnt neki egy teljesen virágjában lévő vad vanilia-tő. Odament hozzá és beszívta a különösen átható illatú trópusi növény édes bódító szagát. Ez az illat még jobban érezhetővé tette szörnyű magányosságát és élete teljesen céltalan voltát. Hirtelen olyan éles fájdalom járta át egész testét, hogy öklével a közelben álló fa törzsére sújtott. Ebben a pillanatban határozta el, hogy vissza kell mennie Kyauktatádba. Ostobaság volt tőle, hogy teljes két hetet hagyott elmúlni anélkül, hogy bármit is tett volna, amióta kettőjük között az értelmetlen és megmagyarázhatatlan szakítás megtörtént. Az idő azóta bizonyosan sok mindent meggyógyított Elizabeth-nél és most már talán nem lenne reménytelen, ha újra felkeresné.
Ekkor szerencsésnek tetsző gondolat ötlött az eszébe. Miért ne vihetné el Elizabeth-nek a leopárd prémet, amelyet a börtönbe adott be, hogy készítse ki az állatbőrök preparálásához értő fogoly. Ez jó ürügy lesz arra, hogy találkozzék Elizabeth-tel. Ha valaki ajándékot visz, rendesen meg szokták hallgatni. Elhatározta, hogy ez alkalommal szólásra fogja bírni Elizabeth-et. részletesen elmondja védekezését és meggyőzi róla, hogy mennyire igazságtalan volt hozzá. Igen, igazságtalan volt, hogy Ma Hla May miatt szakított vele, hiszen éppen ő miatta dobta ki házából. Lehetetlen, hogy Elizabeth meg ne bocsásson neki, ha pontosan megtudja, miről van szó. És most meg kell, hogy hallgassa; ha másként nem megy, kényszeríteni fogja rá, hogy olyan engedelmes legyen hozzá, mint mikor a karjában tartotta.
Flory elindult még aznap este. Kyauktadáig az út több, mint harminc kilométer volt, nyomorúságos szekérutakon, de Flory elhatározta, hogy még az éjszaka folyamán viszszamegy a városba; azt hozza fel ürügyül, hogy éjszaka kellemesebb menni, mert nem olyan nagy a hőség. Szolgái majdnem fellázadtak, amikor meghallották, hogy miről van szó. Sammy, az öreg szakács ájulást színlelt és csak egy pohár ginnel lehetett magához téríteni. Az éjszaka sötét volt és útjukon kézilámpásokat kellett használniok. Mikor a nap felkelt, a szolgák pihenőt tartottak és reggelit készítettek. De Flory olyan türelmetlen volt, hogy nem tudott várni és egyedül sietett tovább Kyauktadába. Olyan belső izgalom fűtötte, hogy nem érzett semmi fáradtságot. A leopárd bőrének odaajándékozása alaptalanul vérmes reményeket keltett benne. A reggeli napsütésben csillogó Irrawaddy vizén egy sampanon kelt át és azonnal Veraswami házába sietett. Ekkor körülbelül délelőtt tíz óta volt.
Az orvos meghívta, hogy reggelizzék vele; miután feleségét és a többi nőt kiparancsolta a házból, hogy a fehér emberrel ne találkozzanak, bevezette fürdőszobájába, hogy megmosakodjék és megborotválkozzék. Reggelinél az orvos izgatottan panaszkodott a "krokodil"-ra; elmondta, hogy az állítólagos lázadás most már bármely pillanatban kitörhet. Florynak csak reggeli után nyílt alkalma rá, hogy érdeklődjék a leopárd bőrének sorsa iránt.
-Mondja csak doktor. Mi történt azzal a leopárd-bőrrel, amelyet beadtam a börtönbe, hogy kikészítsék? Elkészült már?
- Ah - mondta az orvos láthatólag kellemetlenül érintve Flory érdeklődése által és megdörzsölte az orrát. Bement a lakásba - kint reggeliztek a verandán, mert az orvos felesége határozottan tiltakozott az ellen, hogy Flory bemenjen a szobákba - majd egy pillanattal későbben viszszatért az összehajtogatott és átkötözött leopárd bőrrel.
-Meg kell őszintén mondanom - kezdte az orvos, miközben szétbontotta az összecsomagolt állatbőrt.
-Oh, doktor!
A leopárd bőrét a kikészítés alkalmával teljesen tönkretették. Kemény volt, mint valami papírlemez, maga a bőr szétszakadozott, a prém színtelen, fakó és erősen foltos lett. Hozzá még kibírhatatlan szaga volt. Az állat bőrét, nem lehetett prémként viselni vagy a padlóra teríteni.
-Oh, doktor! Ezzel alaposan elbántak! Mondja, hogyan történhetett ez?
-Nagyon sajnálom, drága barátom! Én vagyok a hibás, de nem tudtam jobb munkát végeztetni. Senki sincs a börtönben, aki értene állatbőrök kikészítéséhez.
-De hiszen maga mondta, hogy van egy fogoly, aki nagyszerűen ért hozzá.
-Ah, igen. De az a fogoly nincs már nálunk három hét óta.
-Nincs maguknál? Én azt hittem hét esztendőre van ítélve.
-Hát nem hallotta drága barátom? Azt hittem ön is tudja, hogy ki volt az a fogoly, aki értett az állatbőrök kikészítéséhez. Nga Shwe O volt a neve.
Nga Shwe O?
-Az a dacoit, aki U Po Kyin segítségével szökött meg a börtönből.
-Oh, az ördög vitte volna el!
Ez a szerencsétlen véletlen rossz előjel volt Flory számára, mégis, miután megfürdött és tiszta ruhát váltott, elment Lackersteenék házába már délután négy órakor. Ez az időpont látogatásra korai volt, de otthon akarta érni Elizabethet, mielőtt a klubba ment volna. Mrs. Lackersteent álmából keltették fel, így azután nagyon kedvetlenül fogadta Floryt fogadószobájában és még csak le sem ültette.
-Azt hiszem, Elizabeth még nem jött le a szobájából. Öltözködik, mert lovagolni készül. Talán hagyjon részére üzenetet - mondta.
-Jobb szeretnék személyesen találkozni vele. Elhoztam neki annak a leopárdnak a bőrét, amelyet együtt lőttünk.
Mrs. Lackersteen magárahagyta Floryt, aki nagyon kényelmetlenül és igen feleslegesnek érezte magát. Mrs. Lackersteen mégis szólt Elizabethnek, de mielőtt belépett volna a fogadószoba ajtaján, fülébe súgta: - Dobd ki minél előbb, nem is értem miért jött. Képtelen dolog, hogy valaki ilyen lehetetlen időben jöjjön látogatóba.
Mikor Elizabeth belépett a szobába, Flory szíve hangosan dobogott. Elizabeth selyem ingblúzt és lovagló nadrágot viselt. Florynak feltünt, hogy sokkal napbarnítottabb volt, mint mikor utoljára látta és úgy érezte, hogy még soha nem volt ilyen szép. Bátorsága egyetlen pillanat alatt elpárolgott és egészen elveszettnek érezte magát. Ahelyett, hogy eléje ment volna a leánynak, néhány lépést hátrált és még hozzá olyan ügyetlenül, hogy feldöntött egy kisebb asztalt, amelyen vázában cinniák voltak.
-Rettenetes, hogy milyen ügyetlen vagyok, nagyon kérem, bocsásson meg - mondta mentegetődzve.
-Ne törődjék vele. Igazán kérem, ne okozzon ez magának semmi kellemetlenséget!
Elizabeth segített neki felemelni az asztalt, közben olyan semmitmondó hangon kezdett beszélgetésbe, mintha a világon semmi nem történt volna közöttük: - Már ezer esztendeje nem láttam Mr. Flory! Egészen idegenek lettünk egymáshoz! Higyje el, hogy nagyon hiányzott mindnyájunknak a klubban! - Elizabeth ezeknek a jelentéktelen mondatoknak egyik-másik szavát különös hangsúllyal ejtette ki, mintha valamit sejttetni akart volna velük, pedig valójában nem akart Florynak semmit mondani, egyszerűen csak el akarta terelni a figyelmet a korábban történtekkel kapcsolatban esetleg jelentkező emlékektől. Floryt Elizabethnek ez a viselkedése nagyon kihozta a sodrából, annyira, hogy még a szeme közé sem mert nézni. A leány erre felvett az asztalról egy dobozt és Floryt cigarettával kínálta meg, de Flory nem gyújtott rá. Sokkal jobban reszketett a keze, mint hogy erre képes lett volna.
- Elhoztam a leopárd bőrét - mondta Flory ostobán és ügyetlenül.
A bőrt azon az asztalon bontotta szét, amely az imént dőlt fel. A prém, ha ugyan egyáltalában annak lehetett nevezni, olyan szánalmasan csúnya volt, hogy Flory már jobb szerette volna, ha el sem hozza magával. Elizabeth olyan közel lépett Floryhoz, miközben a leopárd-bőrt nézte, hogy félméter távolságra sem volt tőle és így Flory érezte a leány testének melegét. Ettől annyira megijedt, hogy egy-két lépést hátrált. De ugyanabban a pillanatban messzebb ment az állatbőrtől Elizabeth is, mikor észrevette a belőle áradó kellemetlen illatot. Flory most már határozottan szégyelte magát és majdnem azt érezte, hogy ez a kellemetlen szag nem is a tönkretett leopárd-bőrből áradt, hanem belőle.
- Nagyon köszönöm a kedvességét, Mr. Flory! - mondta Elizabeth a társadalmi szokások képmutatásával és közben még legalább egy méternyire távozott a rossz szagú leopárdbőrtől - Igazán, milyen gyönyörű nagy prémje lett.
- Sajnos, nagyon ügyetlen volt, aki kikészítette és félek, eléggé elrontotta.
- Oh, nem! Nekem nagyon tetszik! - Sokáig marad itt Kyauktadában? Biztosan sokat szenvedett a hőségtől kinn a dzsungelben!
- Igen, elég kellemetlen volt.
Legalább három percig az időjárásról beszélgettek. Flory zavara teljes volt. Minden előre kigondolt érveléséről egyszerre megfeledkezett. - Ostoba szamár, te ostoba szamár - gondolta önmagában -, mit butáskodol? Ezért jöttél egész éjszakán át és fárasztottad magad? Rajta, beszélj és mondd el, amit olyan szépen kigondoltál! Kapd a karodba és kényszerítsd rá, hogy hallgassa meg szavaidat. Fojtogasd, verd meg - tégy akármit, csak ne állj ilyen ostobán és tehetetlenül! - De mindez csak gondolat volt, a valóságban Flory egészen tehetetlen volt és semmi más nem jött ki a száján, csak ostoba és semmitmondó közhelyek. Elizabeth könnyed, fölényes modorával lehetetlenné tette Flory számára, hogy komolyabb dolgokról kezdjen beszélni. Flory ott állt előtte sápadt, hosszúra nyúlt arccal és alig jött ki torkán néha hang és ilyenkor is csak jelentéktelen semmiségeket tudott mondani.
Ez az egész kínos jelenet alig néhány percig tartott. Elizabeth igyekezett Florytól minél előbb megszabadulni. - Most pedig nagyon sajnálom Mr. Flory, remélem nem veszi tőlem rossz néven, de nekem már igazán…
Flory végre megemberelte magát, de azért még mindíg félénken, majdnem dadogva mondta: - Remélhetem-e, hogy majd egyszer megint hajlandó lesz velem jönni, hogy sétáljunk, esetleg megint rendezhetünk a dzsungelben vadászatot.
- Igazán nagyon sajnálom, de mostanában olyan kevés ráérő időm van. Délutánjaimon és estéimen sohasem vagyok szabad. Ma délután is lovagolni megyek. Mr. Verrallal - tette hozzá magyarázólag.
Lehetséges, hogy Verrall nevét azért említette, hogy ezzel tudatosan megbántsa Floryt. Ez volt az első alkalom, amikor Flory értesült róla, hogy Elizabeth és Verrall között szorosabb baráti viszony fejlődött ki. Nem tudta megállni, hogy hangjában alig titkolt irígykedéssel meg ne kérdezze:
-Gyakran szokott lovagolni Verrallal?
-Majdnem minden délután. Verrall nagyszerűen tud lovagolni és szerencsére egész csomó kitűnő pónilova van.
-Ah! És persze nekem nincsenek pónilovaim.
Ez volt az első alkalom, amikor olyan kijelentést mert tenni, amely valamilyen módon komolyan célzás volt a kettőjük közötti viszonyra, de Elizabethre ezek a szavak láthatólag semmi hatást nem gyakoroltak, legalábbis nem mutatott semmi sértődöttséget. Ugyanazzal a fölényes szeretetreméltósággal bánt vele, mint azelőtt és kísérte ki a kapuig. Mrs. Lackersteen belépett a fogadószobába, megérezte a leopárd-bőr kellemetlen szagát és nyomban parancsot adott a szolgáknak, hogy vigyék és égessék el.
Flory kertjébe ment, miután a rosszul sikerült látogatásról hazatért, azzal az ürüggyel, hogy a galamboknak ad enni. Önmagát gyötörte vele, de mégis végignézte, hogyan indultak el együtt lovaglásra Elizabeth és Verrall. Most érezte csak, hogy a leány milyen közönségesen és kegyetlenül bánt vele. Az a legszörnyűbb, amikor az emberekben még annyi tisztességérzet sincs, hogy veszekedjenek. Verrall a fehér pónin ülve érkezett meg Lackersteenék házához, míg a barna pónin a lovász ült. Azután rövidebb szünet következett és néhány perccel később együtt indultak el. Verrall ekkor már a barna pónin ült, Elizabeth pedig a fehéren; nemsokára gyors vágtában tűntek el Flory szeme elől a dombon felfelé haladva. Közben jókedvűen beszélgettek egymással és nevetgéltek. Elizabeth selyemblúzba öltözött válla időnként egészen közel ért Verrall vállához. Floryt egyikőjük sem méltatta még csak egyetlen pillantásra sem.
Flory még ezután is kinn maradt egyideig a kertben.
A nap közeledett a látóhatár széléhez és a tájat aranysárga színű fénnyel világította meg. A mali kedvetlenül ápolgatta az angol eredetű virágokat, amelyek semmiképpen sem birták el a tűző napsütést. A cinniák és a kakastaréjok egymás után hervadtak el és sültek ki a nagy hőségben. Körülbelül egy órával később szomorú tekintetű hindu ember jelent meg Flory házának kapuja előtt. A férfi egy nagyobb, vesszőből font kosarat cipelt. Mikor a kapun belépett, a kosarat letette a földre és alázatos salaam-köszöntéssel üdvözölte Floryt.
-Ki vagy te és mit akarsz?
-A könyv-wallah, sahib.
A könyv-wallah jól ismert alak volt mindenütt Indiában. Állandóan úton járó kölcsönkönyvtár tulajdonos, aki könyveit az egyetlen vesszőből font kosárban cipelte magával. Üzletmenete meglehetősen egyszerű volt. Ha valaki kiválasztott egy könyvet, négy annát kellett fizetnie és hozzá a kölcsön vett könyv helyett egy másik könyvet adnia. A wallah nem tudott írni-olvasni, de azért külsőre felismerte a könyveket és bibliákat sohasem volt hajlandó elfogadni.
- Nem, sahib - mondta panaszos hangon, amikor valaki bibliát akart a nyakába varrni -, nem. Ezt a könyvet fekete kötésben és arany betűkkel, sajnálom, mindent, de ezt az egyet nem fogadhatom el. Nem tudom mi az oka, de minden sahib ezt a könyvet akarja adni nekem és tőlem senki sem fogadja el. Mi lehet vajon ebben a fekete könyvben? Bizonyosan valami nagyon gonosz dolog.
- Lássam, mi van nálad? - mondta neki Flory. Keresett a vándor-könyvkereskedő holmija között valami izgalmas detektívregényt, Edgar Wallace, Agatha Christie vagy valaki más szerzőtől; hogy olvasásával eltompítsa gyötrő nyugtalanságát. Miközben a könyvek között keresgélt, a wallah és a mali izgatottan felkiáltott és mind a ketten
a dzsungel széle felé mutattak.
Izgalmuk oka az volt, hogy a dzsungelből vágtatva bukkant elő a fehér és a barna póni, lovasaik nélkül.
A kengyelek a lovak oldalán ütemesen himbálóztak és jól hallható csörrenéssel ütődtek össze.
Flory maga is meglepetve látta ezt a furcsa látványt, kezében tartva a kiválasztott könyvet. Amit látott, nem jelenthetett mást, mint hogy Verrall és Elizabeth leszálltak lovukról; szerencsétlenség nem történhetett, mert elképzelhetetlen lett volna, hogy Verrall leessék a lováról. Semmi kétség, lovukról leszálltak és a két póni megszökött.
Leszálltak - de miért? Ah, Flory nagyon jól tudta, hogy mi a felelet erre a kérdésre! Nem sejtette, hanem, pontosan tudta. Pontosan maga előtt látta, hogy mi történt minden egyes apró részletéig, olyan obszcén módra, hogy szinte saját maga is belepirult. A könyvet tehetetlen dühvel a földre dobta és besietett a házba. A wallah, mikor látta, hogy nem sikerült üzletet kötnie, csalódott arccal eltávozott a kapun. Flory, amikor beért a lakószobájába, Ko S'lat szólította és szólt neki, hogy hozzon egy üveg whiskyt. Először csak a szokásos mennyiséget itta meg, de nem volt megelégedve vele. Ekkor egy vizespoharat kétharmadrészben teletöltött tiszta whiskyvel és éppen csak annyi vizet töltött hozzá, hogy iható legyen, majd egyhajtásra kiitta. Alig végzett az első pohárral, nyomban újra töltött és hasonló mohósággal kiitta. Ilyen kétségbeesett műveletet egyszer már hajtott végre saját magán kint a telepen, évekkel ezelőtt, mikor kínzó fogfájása volt és fogorvos nem volt elérhető közelben. Ko S'la a szokott módon hét órakor jelentette gazdájának, hogy a fürdővizet elkészítette. Flory az egyik pamlagon feküdt, kabátját levetette és inge nyitva volt a nyakánál.
- Készen van a fürdője, thakin - mondta Ko S'la.
Flory nem szólt semmit; mikor Ko S'la a karját érintette, még akkor sem. Annyira berúgott a gyorsan megivott, erős alkoholtól, hogy mozdulni sem tudott. Az üres whiskys üveg mellette feküdt a földön. Ko S'la szólt öccsének, Ba Tenek, felemelte a földről az üveget és rosszalólag csettintett nyelvével.
-Nézz ide, kiitta az egészet!
-Mi történhetett vele? Azt hittem, abbahagyta az ivást.
-Bizonyosan megint az az átkozott fehér nő az oka mindennek. Most vigyük az ágyára vigyázva. Te fogd a sarkát, én majd a fejét. Jól van. Emeld fel!
A két szolga gyengéd gondoskodással vitte át Floryt a másik szobába és lefektették ágyára.
- Mit gondolsz, feleségül veszi ezt az ingaleikmat? - kérdezte Ba Te.
- Honnan tudjam én? Csak annyit tudok, hogy az ingaleikma a fiatal rendőrtiszt szeretője; most legalább is az, azt mondják. Ezeknek a fehér embereknek az útjain nehéz kiigazodni. Én tudom, hogy mire van neki igazán szüksége ma este - tette hozzá Ko S'la, miközben kezdte Floryt levetkeztetni.
A két szolga, még ha vesződséget jelentett is nekik a tökéletesen berúgott Floryval való elbánás, határozottan örült neki, hogy gazdájuk visszatért az agglegény-életnek Elizabeth kedvéért abbahagyott régi szokásaihoz. Flory éjféltájt arra ébredt fel, hogy csaknem teljesen mezítelenül fekszik ágyán és a nagy hőségben egész testét izzadság borította. Feje majd szétszakadt az erős alkohol kellemetlen utóhatásától. A moszkitóháló be volt húzva és az ágy szélén egy fiatal nő ült, kezében legyezővel és ütemes mozdulatokkal legyezte. A leánynak kellemes, negroid arca volt, sárgás bronzszínű arcbőrrel. Elmondta Florynak, hogy prostituált és hogy Ko S'la hívta a házba saját felelősségére, miután tíz rupiát fizetett neki.
Flory feje annyira fájt, hogy homloka lüktetett, mintha kalapáccsal verték volna. - Az Isten szerelmére kérlek, adj valamit inni - mondta nyögdécselő hangon az ágya szélén ülő nőnek. A fiatal leány szódavizet hozott neki, amelyet Ko S'la már előre behűtött, felkészülve erre az alkalomra. Volt azonkívül kéznél hideg vízbe beáztatott törülköző is, amelyet a fiatal leány ügyes mozdulatokkal a feje köré csavart. Később a leány, egy kicsit kövérkés, jólelkű teremtés, megmondta a nevét is, Ma Sein Galay-nak hívták és hogy prostituált, amellett rizsháncsból készített kosarakat árul a bazárban Li Yeik boltja közelében. Flory fejfájása egy kicsit szűnt, majd később cigarettát kért. Ma Sein Galay engedelmesen teljesítette Flory minden kérését, és a végén megkérdezte: - Levessem a ruhámat, thakin?
Miért ne? - gondolta Flory az alkohol hatásától még mindig zúgó fejjel, majd helyet engedett a leánynak maga mellett az ágyban. Mikor azonban megérezte a fokhagymának és a kókuszolajnak összekeveredett, túlságosan is ismerős illatát, fejét lehajtotta Ma Sein Galay kövérkés vállára és hangosan elkezdett sírni, amit pedig nem tett meg tizenötéves kora óta.

XX.

Másnap reggel nagy volt az izgalom Kyauktadában, mert a lázongás, amelyről már hetek óta suttogtak, végre kitört. Flory akkor csak néhány bizonytalan hírt hallott az izgalmas eseményekről, mert nyomban visszament a telepre, mihelyt súlyos alkoholmámorát kialudta. Kinn a dzsungelben jó néhány nappal későbben érkezett meg Veraswami levele, amelyben részletesen beszámolt a zendülés eseményeiről hosszú, méltatlankodó hangú levélben.
Az orvos levelének írásmodorát Flory mindig különösnek találta. Fogalmazását nehéz lett volna irodalminak nevezni és különös szokásai közé tartozott, hogy szöveg közben olyan bőségesen használta a nagybetűket az általa fontosnak tartott szavak írásánál, mint valami tizennyolcadik századbeli anglikán teológus. Levele nyolc sűrűn teleírt oldalt töltött meg és a következőképpen kezdődött:

"Drága Barátom!

Bizonyosan sajnálattal fog értesülni róla, hogy a krokodil aljasságai egész teljességükben megvalósultak. A zendülés - az úgynevezett zendülés - már el is múlt és befejeződött. Sajnos, sokkal Véresebb eseménynek bizonyult, mint reméltem.
Minden pontosan úgy történt, ahogyan előre megmondtam. Azon a napon, amelyen Ön visszaérkezett Kyauktadába, U Po Kyint kémjei értesítették, hogy azok a szegény szerencsétlen emberek, akiket Rászedett, gyülekezőben vannak a dzsungelben Thongwa közelében. Ugyanaznap este titokban útrakelt U Lugale-vel, a bennszülött rendőrbiztossal, aki éppen olyan Aljas Fickó, mint ő saját maga. Velük ment tizenkét színes közrendőr. Útjuk célja az volt, hogy meglepjék a zendülőket, de minden igyekezetükkel sem találtak többet, mint Hetet!! Ezek a szerencsétlenek
a dzsungelben egy rombadőlt viskóban tartózkodtak és a rendőrök ott lepték meg őket. Velük volt Mr. Maxwell is, aki értesült a zendülésről és saját rendőreivel csatlakozott U Po Kyin-hez. Másnap reggel Ba Sein, az írnok, aki U Po Kyin sakálja és aljas bérence, azt az utasítást kapta, hogy a zendülésről szóró híreket olyan Feltűnően kell a helyi sajtóban közzétenni, mint csak lehetséges. Mikor a hírek eljutottak Kyauktadába, a hely színére, Thongwába rohant ki Mr. Macgregor, Mr. Westfield és Verrall hadnagy. Utóbbi vitt magával ötven felfegyverzett sepoy-t. Mikor megérkeztek, U Po Kyin sugárzó arccal közölte velük, hogy már mindennek vége. U Po Kyin ott ült egy nagy teak-fa árnyékában, a falu közepén, önmagának nagy fontosságot tulajdonítva. Közben előadást tartott a falu lakosainak, amelyet azok alázatosan és a félelemtől reszketve hallgattak végig. Mindnyájuknak lelkükre kötötte, hogy maradjanak örök időkre hűségesek a kormányhoz, majd kijelentette, hogy a zendülésnek vége. Az úgynevezett weiksa, a varázsló, aki tulajdonképpen cirkuszi bűvész és U Po Kyin felbérelt ügynöke, nyomtalanul eltűnt, de a zendülők közül hat szerencsétlent Elfogtak. Idáig tart az egész történet.
Sajnálattal kell Önnel közölnöm, hogy előfordult egyetlen haláleset is. Mr. Maxwell, úgy gondolom, mindenáron használni akarta Fegyverét és mikor az egyik zendülő menekülni akart, rálőtt. Az altestén találta és a szerencsétlen nyomban meghalt. Úgy gondolom, a falusiak ezért bizonyos rossz érzést táplálnak Mr. Maxwell irányában emiatt az eset miatt. Tisztán törvényes szempontból természetesen néhányan valóban összeesküvést szőttek a kormány ellen.
Ah, drága barátom, hiszem, hogy Ön megérti, mindez milyen súlyos következményekkel jár reám! Bizonyosan tisztában van vele, gondolom, mi a jelentősége a Párviadalnak közöttem és U Po Kyin között és hogy az ő esetleges győzelme milyen felfuvalkodottá fogja tenni. Ez a krokodil diadala lesz. U Po Kyin most az egész környék Hőse. Ő az európaiak kedvence. Arról értesülök, hogy magatartását még Mr. Ellis is dícsérettel emlegette. Ha Ön tanúja lehetne mélyen elítélendő Felfuvalkodottságának és azoknak a hazugságoknak, amelyeket terjeszt, mintha nem hét zendülőt találtak volna mindössze-vissza, hanem Két Százat!! és hogyan rohant rájuk kezében revolverrel - ő, aki a fegyveres hadműveleteket biztos távolságból irányította, mialatt a rendőrök és Mr. Maxwell hatoltak a lázadók közelébe - bizonyosra veszem, hogy az egész ügyet undorítónak találná. Elég szemérmetlen volt ahhoz, hogy hivatalos jelentést küldjön a zendülésről, amely ezekkel a szavakkal kezdődött: - Hűségemnek és erélyes intézkedéseimnek következtében -, és amint hallom, ezt a sok Hazugságot már előre leírta, mielőtt az esemény bekövetkezett. Mondhatom, Undorító az egész. Szomorúan arra kell gondolnom, hogy miközben diadala Csúcspontját éri el, újra elkezdi szórni ellenem rágalmait és kiönti ellenem gonoszságának minden mérgét."
Veraswami levelét oldalakon át folytatta. Beszámolt arról is, hogy zsákmányul ejtették az úgynevezett zendülők fegyvereit, amelyeknek legnagyobb része régi elavult és jóformán teljesen használhatatlan lőfegyver volt.
Később a zendülők közül kettőt tizenöt évig tartó kényszermunkára ítéltek az Indiai-óceán egyik szigetén, hármat egyenként háromévi börtönbüntetésre, továbbá huszonöt korbácsütésre, egy közülük kétévi börtönbüntetést kapott.
Az egész szánalmas zendülésnek annyira nyilvánvalóan vége volt, hogy senki nem féltette az európaiak biztonságát és Maxwell minden kíséret nélkül tért vissza munkahelyére. Florynak az volt a szándéka, hogy a telepen marad, amíg az esős időszak meg nem érkezik, vagy legalább is a klub közgyűlésének megtartásáig. Igéretet tett, hogy erre az alkalomra bemegy Kyauktadába és ajánlani fogja az orvos tagul való megválasztását. Bár most, hogy saját baja is eleget foglalkoztatta, nem tudott tovább olyan érdeklődést mutatni, mint azelőtt az U Po Kyin és az orvos között folyó személyes párharc iránt.
A hetek csak lassan teltek. A hőség még mindig fokozódott. Az esős időszak késett: a gyötrelmes hőségtől ember, állat és az egész természet szenvedett. Flory egészségi állapota is sokkal rosszabb volt, mint korábban. Kimerítette a sok munka és az örökös gondok a félvér munkafelügyelő tehetetlensége és tunyasága miatt. Ő maga is állandóan ingerült hangulatban volt és nem egyszer maga ellen haragította a bennszülött munkásokat, sőt saját szolgaszemélyzetét is. Rengeteg mennyiségű gint megivott a nap minden részében, de olyan állapotba kezdett kerülni, amikor már az alkoholmámor nem segített. Örökösen maga elé képzelte, amint Elizabeth Verrall karjában fekszik és ez a vízió úgy gyötörte, mint valami félelmetes neuralgia. Időnként szörnyű dührohamokat kapott és egyszer ilyen alkalommal még Ko S'la-t is megütötte.
Semmi nincs a világon, amely annyira lealacsonyító és megalázó lenne, mint olyan nő szerelme után vágyakozni, aki kereken visszautasítja a szerelmes férfi közeledését. Flory lelki nyugalmát a veszteség érzésénél még nagyobb mértékben a kínzó féltékenység dúlta fel. Valamikor szerette Elizabeth-et odaadó, majdnem érzelmes szerelmi vágyakozással. Most azonban, amikor elveszítette, a legkínzóbb fizikai vágy élt benne utána. Most már nem is idealizálta szerelmesének alakját. Tisztán látta minden hibáját, hogy milyen műveletlen, sznob és szívtelen -, de mindez nem változtatott azon, hogy vágyakozzék utána. Éjszakánként, amikor nem tudott elaludni, ágyát kivitte a sátor elé és bámult a trópusi éjszaka bársonyosan puha sötétségébe. Hallgatta a csendet, amelyet csak néha szakított félbe egy-egy kutya ugatása vagy a tábort gondosan elkerülő vadállatok üvöltése. Az az érzés, amely ilyenkor erőt vett rajta, már nem is annyira féltékenység, mint inkább irigység volt, mert hiszen féltékenységre nem lehetett oka. Megkérte a kezét egy leánynak, aki fiatal volt és csinos és aki most elutasította - még pedig teljes joggal. Tudta, hogy teljes mértékben megérdemelte, ami történt vele. Tudta azt is, hogy Elizabeth döntése ellen nincs helye semmi fellebbezésnek. Fiatalságát nem nyerheti vissza és nem vetheti le magáról az arcát elcsúfító anyajegyét, sem nem teheti meg nem történtté legényéletének évtizedeken át tartó kicsapongásait és mértéktelenségét. Most nem tehetett mást, mint hogy nézze, hogyan szerzi meg Elizabeth-et egy nála fiatalabb férfi, akit irigyel és mérhetetlenül gyűlöl. Az irigység félelmetes emberi szenvedély. Sokkal rosszabb, mint a szenvedés, mert az irigység soha nem válik tragédiává, csak megalázza és önmaga előtt is útálatossá teszi azt, akit hatalmába kerít ez az ellenszenves emberi érzés.
Közben arra is gondolt, hogy vajon van-e alapja annak a gyanakvásnak, amelyre gondol? Vajon valóban Verrall kedvesévé lett-e Elizabeth? Ezt pontosan soha meg nem tudhatja, de sok lehetőség ellene szólt, egyszerűen azért, mert ilyesmit lehetetlen lett volna titokban tartani Kyauktadában. Mrs. Lackersteen feltétlenül észre kellett hogy vegye, még ha a többiek nem is. Az bizonyos, hogy Verrall eddig nem kérte meg Elizabeth kezét. Ismeretségük kezdete óta már teljes három hét eltelt és három hét nagyon hosszú idő olyan magányos helyen, mint Kyauktada. Verrall és Elizabeth minden délután együtt mentek lovagolni és este együtt táncoltak a klubban. Ennek ellenére Verrall soha, még csak be sem lépett Lackersteenék házába. Igy azután nem volt csodálatos, hogy Elizabeth személye körül mindenféle pletykák keringtek. A városban élő színesek természetesnek találták, hogy Elizabeth Verrall kedvese lett. U Po Kyin a maga módján úgy magyarázta a dolgot, hogy eredetileg Elizabeth Flory ágyasa volt, de cserbenhagyta, amikor Verrall többet ígért neki. Ez persze így szószerint nem volt igaz, de valami mégis volt benne, ami legalább is közel állt az igazsághoz. Ellis is a legkülönfélébb pletykákat kavarta Elizabeth személye körül: ezek a pletykák egyben izgatták és fel is dühösítették Mr. Macgregort. Mrs. Lackersteen-nek, mint Elizabeth közeli rokonának, ezeket a pletykákat nem mondták el, de Mrs. Lackersteen mindjobban kezdett ideges lenni. Esténként, amikor Elizabeth hazaérkezett a lovaglásból, mindennap várta, mikor hozza a hírt, hogy Verrall megkérte a kezét. De erre a hírre hiába várakozott, a várva-várt fordulat csak nem akart bekövetkezni.
Mikor három hét eltelt, Mrs. Lackersteen előbb bosszankodott, majd végül nagyon dühös lett. Bosszantotta az a gondolat, hogy férje egyedül - vagy inkább éppen az volt a baj, hogy nem egyedül - töltötte a heteket a dzsungelben. Be kellett vallania önmaga előtt, hogy éppen ő indítványozta férje egyedül való kimenetelét. Elizabeth-nek akart lehetőséget nyújtani, hogy Verrall-lal való ügye a kívánt eredménnyel végződjék. Egyik este leckéztetni kezdte Elizabethet és olyan célzásokat tett előtte, amelyek fenyegetésnek is beváltak. A beszélgetés monológszerű volt, amely időnként elakadt és ilyenkor Mrs. Lackersteen nagyokat sóhajtott.
Mrs. Lackersteen a "Tatler" legújabban érkezett számát nézegette és a folyóirat lapjain látott képekről kezdett el megjegyzéseket tenni. Kifogásolta a modern leányokat, akik selyem pizsamába öltözve jelennek meg elegáns fürdőhelyek strandjain és mindenképpen olcsó módon viselkednek. Mrs. Lackersteen véleménye szerint jó családból való úri leánynak soha nem szabadna olcsónak lenni. Magát inkább - minthogy azonban az olcsó szónak az ellentéte a drága szó lett volna és ezt mégis bajos dolog lett volna mondani, Mrs. Lackersteen megváltoztatta a beszédtárgyát. Újra elkezdett beszélni Elizabeth-nek arról a szegény leányról, aki valamikor Burmában tartózkodott és ostoba módon nem tudott vagy nem akart férjet fogni magának. Erről a leányról Mrs. Lackersteen-nek most újabb hírei voltak, amelyeket hazulról nem régen érkezett levélben hallott. Mrs. Lackersteen úgy vélekedett, hogy ennek a szerencsétlen leánynak a sorsa mutatja az ilyen magaviselet ostobaságát. Egy leánynak férjhez kell mennie, bárki kéri is meg a kezét, szószoros értelmében véve bárki is. Kitűnt, hogy ez a szegény, fiatal leány
újabban még korábbi, annyira amennyire tisztességes állását is elveszítette és hosszú ideje már úgyszólván éhezik. A végén nem volt mást mit tennie, mint hogy elszegődött háztartási alkalmazottnak és most egy kellemetlen szakácsnő basáskodik felette. A konyhában, amint ezekről a részletekről Mrs. Lackersteen pontosan értesült, valósággal nyüzsögnek a svábbogarak. Nem gondolja Elizabeth, hogy ennek a leánynak a sorsa szörnyűbb már nem is lehet? Svábbogarak!
Mrs. Lackersteen egy ideig hallgatott, hogy a svábbogarakra tett célzás Elizeth-nél elérje kellő hatását, majd hozzátette:
-Milyen kár, hogy Mr. Verrall kénytelen lesz elmenni, mihelyt az esős időszak megkezdődik. Kyauktada egészen üres lesz nélküle!
-Mikor szokott az esős időjárás megkezdődni? - kérdezte Elizabeth olyan közönyös hangon, ahogyan csak ezt magára tudta erőltetni.
-Legtöbbször június elején. Most már alig több, mint egy vagy két hét múlva… Drágám, bármennyire ostobán hangozzék is, amit mondok, de nem tud a fejemből kimenni annak a szegény, szegény, fiatal leánynak a sorsa, aki svábbogarak között egy konyhában kénytelen élni!
A svábbogár, mint a megfélemlítés motívuma, ismételten előfordult Mrs. Lackersteen beszélgetésében aznap este. Csak másnap történt, hogy Elizabeth-nek említést tett egy dologról, amelyet igyekezett úgy feltüntetni, mint jelentéktelen és nem fontos szóbeszédet.
- Úgy hallom - mondta, hogy Flory június elején visszajön Kyauktadába. Azt mondta, hogy jelen akar lenni a klub közgyűlésén. Úgy gondoltam, hogy esetleg egyszer vagy kétszer meghívjuk magunkhoz dinner-re.
Mrs. Lackersteen ekkor említette elsőízben Flory nevét, attól a naptól kezdve, amikor a leopárd-bőrt hozta Elizabeth-nek. Most, hogy már heteken át megfeledkeztek róla, mindkét nő úgy kezdett gondolni reá, mint kényszerű helyzetben bekövetkezett és sajnálatos megalkuvásra, abban az esetben, ha Verrall-lal való kísérletezés teljes csődbe jut.
Három nappal később Mrs. Lackersteen levelet küldött ki férjéhez a telepre és felszólította, hogy térjen vissza Kyauktadába. Már elég hosszú időt töltött el odakinn és megérdemli, hogy néhány napra a városba jöjjön. Mr. Lackersteen hamarosan meg is érkezett. Erősen napbarnított arccal, de a keze - bizonyosan a mértéktelen alkoholfogyasztástól - annyira reszketett, hogy alig tudott rágyújtani cigarettára. Ennek ellenére is mindjárt megérkezése napján úgy intézte a dolgot, hogy sikerült Mrs. Lackersteent távoltartania, majd közben bement Elizabeth hálószobájába és megismételte korábbi, egyértelmű közeledését.
Mialatt ezek a dolgok történtek, anélkül, hogy bárki fontos személyiség felfigyelt volna rá, a bennszülöttek körében újabban zendülés készülődött. A varázsló, a weiksa, újra visszamerészkedett a közeli falvakba és bujtogatásait most sokkal hatásosabban végezte. Így azután újra felmerült a lehetősége annak, hogy a zavargások megismétlődnek. Ez alkalommal még U Po Kyin sem tudott arról, ami készülődött. De bármi történnék is, ez csak neki lenne kedvező, mert ha újabb zendülés törne ki az első kudarca után és ez esetleg súlyosabb természetű lenne, az ilyen fordulat csak növelné U Po Kyin annyira áhítatott dicsőségét.

XXI.

Oh, nyugati szél, mikor kezdesz el már fújni, hogy az eső végre-valahára meginduljon? Elérkezett június elseje, a klub közgyűlésének a napja és még mindig nem esett egy csepp eső sem. Mikor a délutáni órákban Flory végig ment a klub kertjének ösvényén, a nap még mindig forrón sütött és dühös erejét jól érezte nyakán, ahova nem ért el trópusi sisakjának a széle. A mali bizonytalan lépésekkel haladt el mellette az ösvényen: vállán hosszú bambuszpóznán két bádogkannában öntözéshez vizet cipelt. Mikor Floryhoz ért, a kannákat letette a földre és tiszteletteljes salaam-mal köszöntötte.
- Mikor kapunk már esőt? - kérdezte Flory a mali-tól.
A mali bizonytalan kézmozdulattal nyugat felé mutatott: - A dombok megeszik az esőt, sahib.
Kyauktadát köröskörül hegyek vették körül és ezek föltartóztatták az eső megindulását, sokszor majdnem június végéig. Flory bement a klub társalkodójába. Westfieldet kinn a verandán találta, amint nézett ki a folyóra. A veranda alatt lenn a földön egy chokra feküdt a hátán kinn a napon és a verandán levő punkah zsinórját egyik sarkához kötözve tartotta üzemben a forróságot elűző legyezőt. A fiú egész teste a forrón sütő napon feküdt, csak fejét takarta be egy piszkos színű, valamikor fehér rongydarabbal.
-Halló, Flory! De lefogytál, mióta utoljára láttalak.
-Ugyanezt mondhatom rólad én is.
-Igen, ez a nyomorult időjárás az oka mindennek. Az embernek nincs étvágya máshoz, mint italhoz. Csak már hallanám, hogy a békák kuruttyolni kezdenek. Igyunk egyet, mielőtt a többiek megérkeznek. Komornyik!
-Tudod, hogy kik lesznek jelen a közgyűlésen? - kérdezte Flory, amikor a komornyik hozta a whiskyt és a szódát.
-Azt hiszem, itt lesz mindenki. Lackersteen három nappal ezelőtt érkezett vissza a telepükről. Azt hiszem, öreg barátunk már régen volt olyan boldog, mint most, hogy jó pár hétig távol lehetett az asszonytól. Az őrmesteremtől tudom, hogy milyen vidám élet folyt a telepen. Tucatjával látogatták meg öreg barátunkat csinos és ifjú burmai leányok. Bizonyosan külön rendelte őket Kyauktadából. Lackersteen majd csak akkor fog szorulni, ha az asszony meglátja a klubban csinált ital-számláját. Két hét alatt tizenegy üveg whiskyt küldtek ki neki a telepre.
-Jön a fiatal Verrall is?
-Nem. Verrall nem rendes tagja a klubnak, de különben esze ágában sem lenne eljönni. Nem lesz itt Maxwell sem, üzent, hogy nem tudja magára hagyni a telepet. Ellist kérte meg, hogy helyette szavazzon, ha egyáltalában szavazásra lenne szükség, amit nem igen hiszek. - Westfield, mikor ezeket mondta, egy kicsit gyanakvóan és kérdőleg nézett Floryra, mert mind a ketten visszaemlékeztek arra a szóváltásra, amely Veraswami tervbe vett klubtagsága körül lefolyt közöttük.
- Minden attól függ, hogy Macgregor mit akar - jegyezte meg Flory.
-Nekem az a véleményem, hogy Macgregor nem is szándékszik az ügyet előhozni, mert a jelenlegi időpontot nem tartja alkalmasnak. Ebben igaza is van, most közvetlenül ezután az ostoba zendülés után.
-Tudsz közelebbi részleteket a zendülésről? - kérdezte Flory, aki maga sem akarta előhozni a hindu orvos megválasztásának vitás kérdését. Jól tudta, hogy mihelyt indítványával előáll, a közgyűlésen nyomban kitör a vihar. -Gondolod, hogy a bennszülöttek újabb zendülésre készülődnek?
-Nem. Attól tartok, nem történik semmi. Máris megjuhászkodtak és nem mernek semmihez kezdeni. Bosszantó, de így van.
Flory szíve hangosabban kezdett dobogni. Meghallotta Elizabeth hangját a szomszédos szobában. Ugyanebben a pillanatban Mr. Macgregor lépett be a társalkodóba: vele együtt érkezett Ellis és Mr. Lackersteen is. Ezzel teljes is volt a közgyűlés, mert a klub nőtagjainak nem volt szavazati joga. Mr. Macregror elegáns selyem nyári ruhát viselt: magával hozta a klub pénztárkönyvét és szokásos nagyképűsködő modorát nem volt hajlandó feladni még a klub közgyűlésén sem.
-Úgy látom, mindnyájan együtt vagyunk - mondta, miután üdvözölte a többieket - tehát megkezdhetjük a gyűlést.
-Vezess, Macduff - mondta Westfield és ezzel leült.
-Szóljon valaki a komornyiknak, nagyon kérlek benneteket - mondta Mr. Lackersteen. - Én nem merek szólni neki, mert még meghallaná az asszony és lármát csapna.
-Mielőtt hozzákezdenék az ülés tárgysorozatához - mondta Mr. Macgregor, miután nem volt hajlandó a többiekkel együtt inni -, azt hiszem a jelenlevők óhajtását teljesítem, amikor beszámolok a klub bevételeiről és kiadásairól az utolsó félesztendőben.
Ez ugyan nem volt a jelenlevők kívánsága különösképpen, de Mr. Macgregor nagyon élvezte az ilyen dolgokat és a pénztárkönyv adatait teljes alapossággal ismertette a közgyűlés tagjaival. Flory gondolatai közben másutt jártak. Az járt az eszében, hogy milyen jelenet kezdődik itt abban a pillanatban, amikor előhozza Veraswami megválasztásának ügyét. Tudta, hogy kivétel nélkül mindnyájan ellene támadnak, mihelyt az általános óhajtással szembehelyezkedve, a kérdést felveti. Floryt legjobban az bántotta, hogy Elizabeth a szomszéd szobában tartózkodott és így esetleg végighallgathatja a feltétlenül bekövetkező hangos szóváltást. Elizabeth így még jobban ellene fordul, amikor hallja, hogy a klub valamennyi tagja szembefordul vele. Vajon sikerül-e vele találkoznia később, az esi órákban? Vajon, szóba fog-e állni vele?
Flory elgondolkodva nézett a folyó vízére. Látta, hogy a folyó túlsó partján néhány bennszülött várakozott, az egyik sampan mellett. A folyó innenső partja közelében egy nagyobb, nehézkes mozgású bárka haladt, kétségbeejtő lassúsággal küszködve a folyó erős sodrával.
A bárkában tíz bennszülött evezett, hosszú, primitív evezőjükkel, amelyeknek tolla szívalakú volt. A tíz ember ütemes egyformasággal kezelte az evezőket és látszott, hogy milyen nagy erőfeszítésükbe kerül, hogy sikeresen megküzdjenek az erős árral.
-Most pedig - mondta Mr. Macgregor hivatalos komolysággal - rátérünk tárgysorozatunk legfontosabb pontjára. Arról van ugyanis szó, hogy bármennyire kedvünk ellenére történik is, bele kell nyugodnunk az elkerülhetetlenbe és meg kell választanunk egy színest a klub tagjai közé. Amikor utoljára megvitattuk a kérdést…
- Mi az ördög akar ez lenni!
Ellis szakította félbe Mr. Macgregor szavait. Olyan izgatott volt, hogy felugrott helyéről.
- Mi az ördög akar ez lenni! Nincs értelme, hogy ezt az ostoba kérdést újra elővegyük. Hogyan képzelhető, hogy az után, ami történt, még mindig szó lehessen egy undok niggernek a klub tagjai közé való választásáról! Biztos vagyok benne, hogy még Flory is letett erről a gondolatról.
- Barátunk, Ellis úgy tesz, mintha meglepődnék - jegyezte meg Mr. Macgregor. - Pedig jól kell neki is tudnia, hogy erről az ügyről már korábban is esett szó közöttünk.
- Hogy esett-e szó közöttünk? Jól tudom, hogy igen. Azt is tudom, hogy erről mindnyájan elmondtuk, amit gondoltunk. Istenemre…
- Nagyon kérem Ellis barátomat, kegyeskedjék egy pillanatra helyet foglalni - mondta Mr. Macgregor engesztelő hangon.
Ellis dühösen leült és hangosan szitkozódott. Flory megfigyelte, amint a folyó túlsó partján a sampan körül álló burmaiak beültek a csónakba, ahova hosszú, szokatlan alakú csomagot emeltek be. Mr. Macgregor az előtte levő iratok közül kezébe vett egy levelet és így szólt:
- Azt hiszem, részletesen ismertetnem kell a klub tagjaival ennek az ügynek az előzményeit. A kormánybiztostól körlevél érkezett, amely a kormány intézkedése alapján felvetette azt a gondolatot, hogy ahol az európaiak klubjaiban még nincsenek színes tagok, lehetőleg fel kell legalább egy színes embert venni a klub-tagok közé. A körlevél erre vonatkozólag a következőket közli: "Helytelen politikai eljárás lenne, ha a brit kormányzat képviselői élesen szembehelyezkednének és társadalmilag maguk közül kizárnák a kormányzat magasabb állásokat betöltő színes tisztviselőit". Mondanom sem kell, hogy a kormánynak ezzel az intézkedésével és elképzelésével nem tudok egyetérteni. A kormányzati teendőket nekünk kell elvégezni és bizony mi a dolgokat egészen más színben látjuk, mint ez a - hogyan is hívják csak - Paget, az alsóház tagja, aki Londonból avatkozik be a mi személyes dolgainkba. A kormánybiztos ugyanis gondolkodik, de ezek ellenére is…
- Hagyjuk ezt az értelmetlen ostobaságot! - szakította félbe Mr. Macgregor szavait Ellis. - Mi köze van ehhez
a kormánybiztosnak vagy akárki másnak? Én azt hiszem senkinek a világon nincsen joga beleszólni, hogy mi a klubba mit akarunk és mit határozunk el. Senkinek nem lehet joga ahhoz, hogy megszabja, mit tegyünk, amikor itt a klubban egymás között vagyunk.
- Pontosan így gondolkodom én is - mondta Westfield.
- Éppen erről akartam beszélni - folytatta félbeszakított szavait Mr. Macgregor. - Közöltem a kormánybiztossal, hogy az ügyet a klub tagjai elé terjesztem. Ő a következő eljárást ajánlotta: Ha a klub tagjai részéről bármilyen hajlandóság is mutatkoznék a kormány elgondolásának elfogadására, legokosabb, ha minden különösebb vita nélkül felveszünk egy színeset a klub tagjai közé. Ha azonban a klub tagjai egyhangúlag a felvetett gondolat ellen foglalnának állást, nem kell a dolgot tovább erőltetni. Feltéve természetesen, ha ilyen tekintetben a klub tagjai teljes egyöntetűséggel gondolkodnak.
- E felől nem lehet kétség, természetes, hogy mindnyájan egyformán gondolkodunk - mondta Ellis.
- Azt akarja ezzel mondani Mr. Macgregor - szólt Westfield -, hogy teljesen tőlünk függ, legyen-e színes tagja a klubnak vagy sem?
-Azt hiszem, pontosan erről van szó.
-Akkor tehát megállapíthatjuk, hogy egyetlen kivétel nélkül mindnyájan ellene foglalunk állást.
-Tegyük hozzá még azt is - szólt Ellis -, hogy mindnyájan azt szeretnék, ha ez az ügy többet soha elő sem kerülne.
-Halljuk, halljuk! - mondta Mr. Lackersteen lelkesen. - Eszünk ágában sincs, hogy ezeket a piszkos feketéket beengedjük magunk közé. Vagy van testületi szellem bennünk, vagy nincs.
Mr. Lackersteen szerette fitogtatni, hogy milyen lojálisan kitart a fehér ember fensőbbsége mellett, valahányszor felmerült valami vitás kérdés a színesek társadalmi helyzetével kapcsolatban. Nem mintha valami sokat törődött volna az angolok indiai uralmával és a brit rádzs presztizsével, mert például szívesen ivott együtt keleti barátaival. De mindig lelkesen helyeselt, amikor fehér emberek arról beszéltek, hogy bambusz náddal kell megbotozni a tunya és engedetlen színes szolgákat, vagy hogy olajban elevenen kellene megfőzni minden indiai nacionalistát. Büszkén hírdette, hogy ő ugyan leül velük egy asztal mellé és szívesen iszik a társaságukban néhány pohár italt, de azért a fehér emberek iránti szolidaritása természetesen érintetlen. Mr. Macgregor megkönnyebbülést érzett, mikor látta, hogy ilyen egyöntetűség uralkodik a klub tagjai között. Ha színes ember megválasztására került volna a sor, bizonyosan Veraswami lett volna, akire választásuk esett volna. De Mr. Macgregor Nga Shwe O szökése óta határozott bizalmatlanságot táplált az orvossal szemben.
-Ezek szerint megállapodtunk abban, hogy ebben a kérdésben mindnyájan egyet értünk - mondta. - Amenynyiben így van, ilyen értelemben közlöm a klub határozatát a kormánybiztossal. Ellenkező esetben azonban meg kell állapodnunk a színes klubtag személyének kiválasztásában.
Ekkor Flory felállt helyéről. Végre megérkezett az a pillanat, amikor szóvá kellett tennie, amit korábban elhatározott. Szíve hevesen dobogott és mintha a torkát valami erős kéz szorította volna, úgyhogy hang nem tudott kijönni a száján. Abból, amit Mr. Macgregor elmondott, nyilvánvalóan kitűnt, hogy egyedül tőle függ, vajon az orvos tagként való megválasztása valósággá lehet-e. Csak ne okozna mindez annyi hiábavaló kellemetlenséget és a személye ellen irányuló ellentmondást. Ebben a pillanatban már jobb szerette volna, ha soha nem tesz kötelező ígéretet az orvosnak .De megtette, most már lehetetlen adott szavát megszegnie. Korábban talán másképpen gondolkodott, de most már szó sem lehet róla. Kitart elhatározása mellett, bármi történjék is. Oldalt fordult, vigyázva, hogy anyajegyét a többiek ne lássák. Előre érezte, hogy hangja bátortalan és minden meggyőződés nélküli lesz.
-Úgy látszik, barátunk, Flory szólni kíván - szólt Mr. Macgregor.
-Igen. A magam részéről azt ajánlom, hogy Dr. Veraswamit válasszuk meg a klub tagjai közé.
Erre az egyszerű és néhány szavas mondatra olyan hangos ellenkezés csattant fel a klubtagok részéről, hogy Mr. Macgregor a csend helyreállítása végett tenyerével erősen verni kezdte az asztalt. Figyelmeztette őket, hogy a hölgyek odaát tartózkodnak a másik szobában. Ellist azonban nem lehetett lecsendesíteni. Felugrott a helyéről és arcszíne az orra körül egészen elszürkült. Odaállt Flory elé, mintha tettleg is bántalmazni akarná.
-Te, utolsó szemét, vondd vissza nyomban, amit mondtál!
-Eszem ágában sincs.
-Te, piszkos disznó! Te, niggerek kebelbarátja! Te orcátlan fattyú!
-Csendet kérek! - szólt közbe erélyesen Mr. Macgregor.
- Nem, ez mégis tűrhetetlen, hogy ez az utolsó, aljas gazember szembehelyezkedjék valamennyiünkkel - mondta Ellis és az erős felindulástól hangja majdnem sírásra változott. - Szembeszáll valamennyiünkkel egy sárgahasú nigger kedvéért, azok után, amit nyíltan és takargatás nélkül a szeme közé mondtunk! Mi lesz velünk, ha nem tartunk össze és beengedjük magunk közé ezeket a fertelmes, fokhagymaszagú színeseket!
- Vondd vissza az indítványodat, Flory, öreg pajtás, nagyon szépen kérlek! - mondta Westfield. - Ne tégy ilyen őrültséget!
- Tiszta bolsevizmus ennek a Florynak a viselkedése, vesszen meg! - mondta Mr. Lackersteen.
- Ne higyjétek, hogy bármit is törődöm azzal, amit össze-vissza fecsegtek! Ez nem a ti dolgotok. Mr. Macgregor dönthet a kérdésben egyedül.
- Akkor tehát, ha Mr. Flory ragaszkodik indítványához…
- Igen, ragaszkodom.
Mr. Macgregor sóhajtott. - Nagy kár! Ebben az esetben nem tehetünk mást…
- Nem, nem, nem! - kiáltott Ellis és dühében toporzékolni kezdett. - Nem hátrálhatunk meg előtte! Bocsássuk akkor az indítványt szavazás alá és ha ez az undok alak még akkor sem választja a fekete golyót velünk együtt, őt magát is kilökjük a klub tagjai közül. Komornyik!
- Sahib! - szólt a komornyik és hangtalanul megjelent az ajtóban.
- Hozd be a szavazó dobozt és a golyókat. Most pedig takarodj! - tette hozzá Ellis, mikor a komornyik egyetlen pillanat alatt teljesítette a parancsot.
A teremben a légkör fojtóvá vált, még fizikai értelemben is, mert valami ok miatt a punkah megszűnt működni. Mr. Macgregor felállt és bár látszott rajta, hogy mennyire helyteleníti, ami történt, de mégis részrehajlatlanságot mutatni kívánó tekintettel húzta ki a szavazó doboz aljából a fehér és fekete golyókat tartalmazó fiókokat.
- Mit komédiázunk! - kiáltott fel dühösen Ellis. - Itt az én szavazatom. Itt van Maxwellé is - mondta és két fekete golyót dobott be a dobozba. Ekkor teljesen elveszítette az uralmat maga fölött, kezébe vette a fehér golyókat tartalmazó fiókot és a padlóra dobta. A fehér golyók szanaszét gurultak. - Tessék! Végy föl a földről belőlük, ha kedved van hozzá.
- Ostoba bolond! - szólt harangosan Flory. - Azt hiszed elérsz valamit az ilyesmivel?
- Sahib!
Mindnyájan felfigyeltek és a hang irányába néztek.
A veranda korlátján az egyik chokra kapaszkodott fel és heves kézmozdulatok közben a folyó felé mutatott.
- Sahib! Sahib!
- Mi történt? - kérdezte Westfield.
Mindnyájan az ablak felé mentek. Az a sampan, amelyet Flory az imént pillantott meg a folyó túlsó partján, most ki volt kötve a folyó innenső partjához, közvetlenül a klub épületével szemközt. Zöldszínű gaungbaugba öltözködött burmai szállt ki a csónakból.
- Ez Maxwell egyik erdőkerülője! - mondta Ellis az ijedtségtől és meglepetéstől megváltozott hangon. - Szent Isten! Úgy látszik valami történt.
Az erdőkerülő meglátta Mr. Macgregort: a szokásos mély meghajlással köszönt, de látszott rajta, hogy most más gondja van. Megfordult és visszatért a sampanhoz. Négy másik ember, egyszerű burmai parasztok, a csónak belsejéből kiemelték azt a hosszúkás, különös csomagot, amely Florynak feltűnt már akkor is, amikor a folyó másik partján a csónakba tették. Ekkor körülbelül mindenki tisztában volt vele, hogy valami tragédia történt. Az erdőkerülő a veranda felé nézett és mikor látta, hogy ott nincs lépcső, a négy embert előre, a klub bejáratához irányította. A négy ember úgy vitte vállán a csónakból kiemelt csomagot, mintha koporsót vinnének. A komornyik megjelent a társalkodóban és arca feltűnően elsápadt, ami bennszülötteknél azt jelentette, hogy arcának színe hamuszürkévé változott.
- Komornyik! - mondta Mr. Macgregor, hangjában érezhető megrendüléssel.
- Sir!
- Menj azonnal és csukd be a kártyaszoba ajtaját és tartsd becsukva. Ne engedd, hogy a két memsahib lássa, ami itt történik.
- Igen, sir!
A burmaiak a vállukon cipelt teherrel súlyos lépésekkel közeledtek a társalkodó felé. Mikor beléptek, a legelől jövő férfi megbotlott és majdnem elesett: véletlenül a padlón szétszóródó egyik fehér golyóra lépett rá. A burmaiak letérdeltek és a padlóra eresztették terhüket, majd felálltak és meghatódott tekintettel néztek le a földre. Westfield letérdelt és félrehúzta azt a fehér leplet, amelybe a holttest be volt borítva.
- Jézus Krisztus! Nézzétek szegényt! - mondta, bár hangjában kevés meglepődést érzett. - Nézzetek szegény fiúra!
Mr. Lackersteen a szoba másik végébe húzódott és izgalmában az orrát fújta. Abban a pillanatban, amikor a holttest fejéről a takarót leemelte, Westfield azonnal tisztában volt vele, hogy mi történt. Maxwell vérbosszú áldozata lett. Dahjukkal egész testét össze-vissza szabdalta az általa agyonlőtt bennszülött férfi két, közeli rokona.

XXII.

Maxwell halála mély megrendülést idézett elő Kyauktadában. Az esemény felett érzett felháborodást mindenütt érezni lehetett egész Burmában. A kyauktadai gyilkosságról még évek múlva is beszéltek, amikor a szerencsétlen Maxwell nevét már réges-régen elfelejtették.
A gyilkosság által kiváltott felháborodásnak kezdettől fogva nem igen volt semmi személyes jellege. Maxwell nagyon jelentéktelen egyéniség volt. "Derék, jóravaló fiú", állapították meg róla, de különösebb részvétet senki nem érzett iránta. Ez természetesen nem azt jelenti, mintha ez a felháborító eset közelről nem érintette volna a Burmában élő fehéreket. Sőt, ellenkezőleg dühük az eset személyes vonatkozásaitól függetlenül szenvedélyes haraggal irányult a színesek ellen. Egyszerűen, mert az a megbocsáthatatlan dolog történt, hogy színesek fehér embert öltek meg. Valahányszor ez történik, megdöbbenés fut végig minden angol emberen, akik a távoli kelet gyarmatain élnek. Burmában egyedül évenként legalább nyolcszáz ember esik áldozatul gyilkosságnak, mivel azonban az áldozatok színesek, ez nem számít semmit: de ha csak egyetlen egy fehér embert gyilkolnak is meg, azt mindenki szörnyűségnek, majdnem szentségtörésnek tekinti. Szegény Maxwellt meg kell bosszúlni, ebben mindnyájan megegyeztek. De néhány személyes szolgájától és néhány alatta szolgáló erdészétől eltekintve, akik holttestét magukkal hozták és akik valóban ragaszkodtak hozzá, senki egyetlen könnyet sem ejtett halála miatt.
U Po Kyin pedig határozottan örült és arca sugárzott a boldogságtól, amikor a gyilkosságról értesült.
- Hidd el, asszony, ez olyan, mint valami mennyből érkező ajándék! - mondta Ma Kinnek. - Magam sem tudtam volna ezt az eseményt különben megrendezni. Így most már minden fehér ember komolyan veszi a zendülést. Hidd el nekem, Ma mindennap biztosabb vagyok benne, hogy valami fennsőségesebb hatalom állt mellém.
- Ko Po Kyin, benned nincsen semmi szeméremérzet! Nem tudom megérteni, hogyan mersz ilyen dolgokat mondani! Nem félsz tőle, hogy ez a gyilkosság a te lelkeden szárad?
- Bolondokat beszélsz, asszony! Mi köze az én lelkemnek a fiatal angol meggyilkolásához? Miket beszélsz össze-vissza gyilkosságról? Egész életemben nem öltem meg soha még egyetlen csirkét sem.
- De hasznod volt ennek a szegény fiatalembernek a halálából.
- Hogy hasznom volt-e? Persze, hogy volt hasznom! És miért ne lett volna? Ki vonhat engem felelősségre azért, mert ezt a fiatal angol megöltem? A halász fogja a halat és ezzel kárt tesz a saját lelkének. De mi károm származik nekem abból, ha a halász által megfogott halat megeszem? Nem lehet kétséges, hogy semmi. Miért ne egyem meg a halat, mihelyt egyszer nem él? Alaposabban kellene tanulmányoznod Buddha szent iratait, Kin Kin.
A temetést másnap reggel tartották meg reggeli előtt.
A temetőben minden európai megjelent, az egyetlen Verrall kivételével, aki, mint mindig, póló botjával a kezében, száguldozott fel és alá a maidanon, majdnem pontosan szemben a temetővel. A temetési szertartás szövegét az anglikán imakönyvből Mr. Macgregor olvasta fel. Az európaiak kicsiny csoportja körbe állta a sírt: trópusi sisakjukat kezükben tartották és egész testüket izzadtság borította el, ritkán hordott fekete ruhájukban, amelyet erre az alkalomra szekrényeik legmélyéről szedtek elő. Az éles reggeli napsütésben mindnyájuk arcvonásai még fáradtabbnak és megöregedettebbeknek látszottak, mint egyébkor, rosszul vasalt és lesoványodott testükről lógó ünneplő ruhájukban. Egyedül Elizabeth volt közöttük friss és fiatal. Elment a temetésre Veraswami és rajta kívül még öt-hat színes hivatalnok is, de ezek tisztes távolságban tartották magukat az európaiaktól. Az apró temetőben tizenhat sírkő volt: az eltemetettek között voltak fakitermelő vállalatok alkalmazottai, kormánytisztviselők és katonák, akik a bennszülött lakossággal támadt összeütközések alkalmával estek el.
- Itt nyugszik John Henry Spagnell - így szólt az egyik sírkő felirata - az indiai császári rendőrség őrmestere, aki a kolera áldozata lett, kötelességének hű teljesítése közben.
Flory halványan emlékezett Spagnellra, aki hirtelen pusztult el az egyik vállalat telepén, amikor delirium tremenstől másodízben kapott rohamot. A temető egyik sarkában eurázsiaiak sírja volt, fakeresztekkel. A jázminbokornak Burmában gyakori kuszó-növény változata nőtte be a sírokat és borított be mindent hófehér virágaival.
A jázmin bokrok között több helyen a sírok oldalában patkánylyukak voltak láthatók.
Mr. Macgregor ünnepélyes és az alkalomhoz illően megilletődött hangon fejezte be a gyászszertartás szövegének felolvasását, majd a menet élén haladva, a többiekkel együtt készült elhagyni a temetőt: kezében tartotta szürke trópusi sisakját, amely keleten általában az ünnepélyes alkalmakkor használt cilinder szerepét játssza. Flory egy ideig ott maradt a temető kapujánál, remélve, hogy alkalma nyílik Elizebeth-tel beszélgetni, de a leány úgy ment el mellette, hogy még csak pillantására sem méltatta. De nemcsak Elizabeth, hanem a többiek is
a megvetés bizonyos fajtájával kezelték aznap reggel. Maxwell meggyilkolása igen rossz színben tűntette fel
a fehér emberek iránti lojalitást megsértő magatartását. Ellis Westfield karjába kapaszkodott, amikor mentek kifelé a temetőből. Egy pillanatra megállt a frissen hantolt sír mellett, amíg elővette cigarettatárcáját. Beszélgetni kezdtek és Flory akaratlanul is végighallgatta, amit egymásnak mondtak.
- Istenemre mondom, Westfield, ha rágondolok arra, hogy ez a szegény fiatal Maxwell még néhány nappal ezelőtt sem igen sejthette, hogy mi vár rá, felforr a vérem! Az éjszaka nem tudtam aludni, olyan határtalanul dühös voltam.
- Elég nagy szörnyűség, ami történt, én is azon a véleményen vagyok. De nyugodt lehetsz, a bosszú nem marad el és néhány aljas burmai ezért a cselekedetért lógni fog. Legalább kettőnek meg kell halni egyért - mást nem tehetünk.
- Kettőnek! Én szívesebben felakasztanék ötvenet közülük! Ha egy egész hadsereget meg kellene mozgatni, akkor sem engedném, hogy a két gyilkos megszökjék. Tudod már a nevüket?
- Igen, körülbelül! Mindenki tudja, aki egy faluban lakott velük. Az ilyesmiről mindig könnyen értesülünk. Csak nehéz ezeket a falusiakat vallomásra bírni és megtudni tőlük, hogy a gyilkosok hol bujkálnak.
- De most ne légy kíméletes és kényszerítsd rá őket, hogy beszéljenek. Ne törődj semmit a törvény korlátozásaival. Addig verd őket, amíg ki nem nyitják a szájukat. Ha arra lenne szükséged, hogy pénzzel bírd szólásra a tanúkat, néhány száz rupiát magam is szívesen áldozok.
Westfield felsóhajtott és így szólt: - Bármennyire sajnálom is, az ilyesmit manapság már nem lehet megtenni, bár az embereim jól tudnák, mit kell ilyenkor csinálni. Ki kellene kötözni a gazembereket egy hangyaboly fölé vagy paprikát hinteni a botozás utáni támadt sebhelyekre. Az ilyesminek már vége van. Bármennyire buta is a törvény, be kell tartanunk. De azért nyugodt lehetsz, a két gyilkos lógni fog.
- Rendben van! De, ha elfogtad őket, legyen rá gondod, hogy a halálos ítélet elől meg ne menekülhessenek. Inkább lődd agyon őket sajátkezűleg! Rendezd a dolgot úgy, mintha szökést akartak volna megkísérelni, vagy tégy akármi mást. Csak az a fontos, hogy akasztófára kerüljön mind a két gazember.
- Ettől ne félj - mondta Westfield. - Feltétlenül kézrekerülnek a gyilkosok, akár törik, akár szakad. Inkább ártatlant akasztatok fel, mint hogy ne akasszanak fel senkit sem - tette hozzá cinikusan, szemrebbenés nélkül.
- Az ilyen beszédet már szeretem! Nem fogok tudni aludni addig, amíg a két gyilkost az akasztófán nem látom - mondta Ellis, miközben távolodtak el a sírtól a temető
kapuja felé. - Krisztusomra! Menjünk erről a kegyetlenül tűző napról! Majd elpusztulok a szomjúságtól.
Többé-kevésbé mindnyájan ezt érezték, de azzal is tisztában voltak, hogy mégsem lett volna helyes eljárás, ha nyomban a temetés után a klubba mennek és együtt isznak. Az európaiak így szétszóródtak házaikban, mialatt Veraswami négy kórházi szolgája felhantolta a sírt.
Reggeli után Ellis lement hivatalába, kezében sétapálcájával. A forróság ekkor már elviselhetetlenül nagy volt. Ellis a temetés után megfürdött: könnyű inget és sortot vett fel, mert a fekete ruha viselésétől máris hőkiütéseket kapott és ezek fájdalmasan viszkettek. Westfield motorcsónakon törzsőrmesterével együtt elindult, hogy kézrekerítse a gyilkosokat. Úgy rendelkezett, hogy Verrall is vele menjen, nem mintha valami sok szüksége lett volna rá, inkább csak azért, hogy az elbizakodott fiatal hadnagynak valami munkát adjon.
Ellis dühösen vakarta a mind fájdalmasabb hőkiütéseket, de dühe a Maxwell-lel történt gyilkosságnak is szólt. Már egész éjszaka is ezen töprengett. Káromkodott és szidta az aljas színeseket, akikben volt elég arcátlanság ahhoz, hogy megöljenek egy fehér embert! Ezért keservesen lakolniuk kell! Mi szükségük volt az ostoba, úgynevezett humánus törvényekre? Miért kell nekünk, angoloknak, minden aljas inzultust szótlanul elviselnünk? Mert, tegyük fel, hogy ugyanez az eset egy német gyarmaton történt volt, még a háború előtt! Igen, a németek értettek az ilyesmihez és tudták, hogyan kell bánni a piszkos niggerekkel! Rinocerosz-bőrből készített korbács való nekik! Igen, a németek értettek hozzá: a földig felpörkölték falvaikat, halomra öldösték állataikat, felgyújtották gabonájukat, megtizedelték és ágyúcsövek elé kötötték őket.
Ellis kétségbeesett és a dühtől eltorzult arccal nézte a trópusi napsütés fényzuhatagát, amint omlott át a sűrű falombok között. Szelíd tekintetű, középkorú burmai haladt el mellette, vállán hatalmas, jó karvastagságú bambusz-karóval. Ellis szorosan megmarkolta sétapálcáját kezében. Ha most ez az aljas disznó rátámadna vagy bármivel inzultálná, most gondolkodás nélkül szétverné a koponyáját! De ezek az aljas, sunyi dögök soha nem mernek szemtől-szembe támadni. Ah, mikor következik már egy igazi zendülés, amikor ki lehet hírdetni a statáriumot és amikor nincs kegyelem! Amikor agyon lehet őket lőni százával, ha kell, ezrével és korbáccsal lehet az arcukba sújtani vagy véres cafatokra hasítani a bőrt a hátukon!
Néhány pillanattal később öt középiskolás fiatal burmai haladt el mellette. Ellis mogorván nézte a fiatal fiúk vigyorgó és úgy érezte, rajta gúnyolódni kívánó tekintetét. Ezek a fiúk most bizonyosan ki akarnak kezdeni vele, a fehér emberrel. Valószínűleg hallottak a gyilkosságról és minthogy szenvedélyes nacionalisták voltak, a fehér ember halálát bizonyosan személyes győzelmüknek tekintették. Ellis gyanúja nem volt minden alap nélküli, mert az öt burmai fiú valóban kihívólag viselkedett vele szembe. Végül is nem állhatta tovább és dühösen rájuk rivalt:
- Titeket meg mi lelt? Min nevettek, ti nyavalyások?
A fiúk erre mindnyájan Ellis felé fordultak.
- Azt kérdeztem tőletek, hogy mi az ördögért röhögtök?
Az öt közül Ellis kérdésére az egyik fiú felelt és hangja talán azért is, mert hibás kiejtéssel ejtette ki az angol szavakat, Ellis fülének úgy hangzott, mint szándékos sértés. A fiú így szólt:
- Ez nem maga dolga.
Ellis úgy érezte, hogy ebben a pillanatban elveszítette eszméletét, és nem tudta mit csinál. Sétapálcájával teljes erővel rásújtott a hozzászóló fiú fejére és botja a szerencsétlennek a szemét találta el. A fiú az ütéstől a földre esett: a többi négy ugyanebben a pillanatban rátámadt Ellisre. Ellis azonban túlságosan is erős volt a fiatal fiúkhoz képest, lerázta őket magáról és botjával rettenetes erővel hadonászni kezdett.
- Takarodjatok innen, ti aljas dögök! Takarodjatok, mert valamennyiötöket darabokra zúzlak!
A négy fiú ijedten hátrált a dühöngő európai elől. Az a fiú, akit az ütés ért, a földről nagynehezen feltápászkodott és térdenállva, síró hangon üvöltözte: - Kiverte a szememet! Kiverte a szememet! - Hirtelen a négy fiú megfordult és egy közelben levő kőrakáshoz szaladt. A köveket útjavítás céljaira készítették oda: a jó nagy kőrakás alig húsz méter távolságra volt. Ellis ekkor már egészen közel volt ahhoz az épülethez, amelyben vállalatának hivatala volt. Egyik színes hivatalnoka megjelent a verandán és izgatottan fel-alá ugrált, amikor az izgalmas jelenetet látta.
- Jöjjön azonnal, sir, siessen, mert agyonverik! Ha nem vigyáz, azonnal vége lesz!
Ellis méltóságán alulinak tartotta volna, hogy szaladjon, de azért megfogadta a tanácsot és elindult felfelé a veranda lépcsőin. Ebben a pillanatban zúgva szállt felé egy kődarab és nekicsapódott a veranda egyik oszlopának, miközben a hivatalnok ijedten beszaladt a verandáról. Ellis azonban nem ijedt meg, hanem a verandán állva szembefordult a felé mind több és több követ dobáló fiúkkal. A verandán már biztonságban érezte magát és sugárzó arccal kiabált a hozzá közeledő fiú felé:
- Aljas, piszkos kis niggerek! Erre, úgy-e, nem számítottatok, hogy én közben hazaérkezem? Gyertek fel a verandán, ha van bátorságotok. Gyertek mind a négyen, majd elbánok veletek. De persze nem mertek, ti gyáva patkányok.
Később Ellis durva és mosdatlan szájú burmai káromkodásba kezdett és úgy szidalmazta a négy fiút.
A fiúk dobálták a kődarabokat a verandára, de gyengék voltak ahhoz, hogy dobásaik veszedelmesek lettek volna: Ellis különben is ügyesen kikerülte, hogy a feléje dobott kövek megsebesítsék. Közben a közelből izgatott kiáltozás lármája hallatszott. A rendőrség épülete a közelben volt és meghallották a hangos kiáltozást. Néhány rendőr futva érkezett, hogy utánanézzen, mi történik. Erre a fiúk, sebesült társukat is magukkal cipelve, hirtelen eltűntek és Ellist győztesként hagyták a furcsa színhelyen.
Ellis valójában nagyon élvezte az egész jelenetet, de a végén mégis dühös volt és komolyan bosszankodott azon, ami vele megtörtént. Azonnal leült íróasztalához és írásban tett panaszt Mr. Macgregornál, részletesen leírva neki, hogy milyen aljas támadás érte. A levéllel együtt elküldte két színes hivatalnokát is, akik látták a történteket, hogy ha szükséges, tanuvallomást tegyenek. A két színes, Ellis előzetes kioktatására, egyértelműleg hazudott vallomásuk megtételénél és azt állították, hogy a fiúk támadták meg Mr. Ellist minden előzetes kihívás nélkül, aki így tisztán csak védte önmagát. Ellis felfuvalkodott gőgjében maga is azt hitte, hogy a történteknek meghamisított elbeszélése valóban úgy folyt le, ahogyan Mr. Macgregor előtt vallomásukban a két színes tisztviselő előadta. Mr. Macgregor nem túlságosan értette a történteket, de azért parancsot adott a rendőrségnek, hogy kerítsék elő a négy középiskolás fiút és hallgassák ki őket. A fiúk jól tudták, hogy mi következik és sikerült olyan jól elrejtőzniök, hogy, bár néhány rendőr az egész bazárt felkutatta értük, nem sikerült rájuk találni. Este az egyik burmai orvos vette kezelésbe azt a fiút, akit Ellis botjával a szemén megsértett és miután mindenféle, mérgezőhatású kotyvalékkal kezelte a szegény fiút, valóban sikerült félszemére vakká tennie.
Az európaiak aznap este, szokás szerint, összegyülekeztek a klubban. Csak Westfield és Verrall nem volt jelen, mert még nem tértek vissza a faluból, ahol a gyilkosokat keresték. A hangulat nagyom nyomott volt.
A gyilkosság után nyomban következett az Ellis ellen intézett, és mint ők hitték, kihívás nélküli támadás. Mindezek az események megijesztették, de ugyanakkor fel is dühösítették az európaiakat. Mrs. Lackersteen ideges sápítozással mondogatta: - Ha így tart tovább, saját ágyunkban fognak meggyilkolni bennünket. - Mr. Macgregor igyekezett megnyugtatni a könnyen ijedős Mrs. Lackersteent és biztosította róla, hogy zendülés esetén az európai hölgyek teljes biztonságot találhatnak a börtön magas falai mögött, de ez a lehetőség Mrs. Lackersteen megbolygatott idegeit nem túlságosan nyugtatta meg. Ellis gorombán és kihívó módon viselkedett Floryval szemben. Elizabeth pedig egyszerűen tudomást sem vett létezéséről. Pedig Flory abban a reménységben érkezett a klubba, hogy sikerülni fog neki Elizabeth-tel tisztázni a közöttük lévő félreértést és helyreáll kettőjük között a régi baráti jó viszony. Már elmúlt este nyolc óra és mindnyájan jó sokat ittak, amikor a hangulat egy kicsit kezdett megnyugodni. Ellis ezen fölháborodva így szólt:
-Nem lenne-e jó, ha elküldenénk néhány chokrá-t haza, hogy hozzák el ide a klubba mindnyájunk dinner-jét? Együtt megesszük és utána játszunk néhány rubber bridget. Okosabb, mint hogy otthon lógassuk a fejünket.
Mrs. Lackersteennek különösen tetszett az Ellis által felvetett eszme, mert semmi kedve sem volt ilyen rossz hangulatban hazamenni. A két chokra, mikor közölték velük, hogy milyen megbizatás vár rájuk, elkezdtek hangosan sírni. Kitűnt, hogy Maxwell szellemétől féltek, amely szerintük bizonyosan meg fog jelenni, ha ilyenkor késő este a temető közelébe mennek. A két fiatal gyerek félelmét nem sikerült leküzdeni és így helyettük a mali ment el, hogy kosarakban hozza az ételeket. Alig indult el a mali útjára, Flory kinézett a verandán és feltűnt neki, hogy ismét telihold van, éppen úgy, amikor négy héttel ezelőtt olyan kimondhatatlanul boldognak érezte magát és amikor megcsókolta Elizabethet a frangipáni-fa tövében. Négy hét és mégis milyen öröklétnek tetsző távolságban volt már ez az idő.
Éppen leültek a bridzs-asztalhoz, amikor erős puffanás hallatszott a háztetőn. Mindenki meglepődötten felfigyelt és felnézett a mennyezetre.
- Bizonyosan kókuszdió esett a tetőre! - mondta Macgregor.
- Az nem lehet: sehol a közelben nincs kókuszpálma - jegyezte meg Ellis.
A következő pillanatban egyszerre több dolog is történt. Az újabb puffanás sokkal erősebb volt, majd nyomban utána az egyik petróleumlámpa leszakadt és nagy csörömpöléssel a földre esett. Kicsi híja, hogy rá nem zuhant Mr. Lackersteenre, aki ijedt kiáltással ugrott félre. Mrs. Lackersteen hangosan sikoltani kezdett és a komornyik szaladt be a terembe az ijedtségtől szürkére vált arccal.
- Sir, sir! Rossz emberek jönnek! Meggyilkolnak minket, mind, sir!
- Mit beszélsz? Miféle rossz embereket emlegetsz? Mit akarsz ezzel mondani?
- Sir, a falusiak mind odakinn vannak! Nagy botok, sok dah van kezükben és mind szaladgálnak a ház körül! Át akarják vágni master torkát, sir!
Mrs. Lackersteen hátravetette magát a karosszékben, ahol ült. Egyszerre olyan hangos sikoltozásba kezdett, hogy a komornyik hangját alig lehetett hallani.
- Ugyan, kérem, legyen már csöndben! - szólt reá Ellis rosszaló hangon. - Hallgassák csak, mi történik odakinn.
A klub épülete előtt a tompa morajláshoz hasonló lármából következtethetőleg igen nagy tömeg gyülekezett össze. Mr. Macgregor felállt helyéről, a hang hallatára egész teste megmerevedett és csiptetőjét harciasan megigazította az orrán.
- Úgy látszik, valami zavargás törhetett ki! Komornyik, vedd fel a lámpát a földről. Miss Lackersteen, vegye gondjaiba nagynénjét. Talán valami baja történt, hogy ennyire sikoltozik. A többiek jöjjenek velem!
Mindnyájan elindultak a bejárati ajtó felé, amelyet valaki, valószínűleg a komornyik, előzőleg becsukott. Az ajtóra nagy tömegben állandóan apró kődarabok hullottak. Mr. Lackersteen megijedt a hangtól és félénken a többiek háta mögé húzódott.
- Azt hiszem, okosabb lenne bezárni az ajtót! - mondta.
- Nem, nem! - mondta Mr. Macgregor. - Ki kell mennünk és szemtől szembe kell velük nézni. Végzetes következményei lehetnének, ha másként tennénk.
Mr. Macgregor kinyitotta az ajtót és megállt a klub kertjéből felvezető lépcső legfelső fokán. A kert ösvényén körülbelül húsz burmai állt, kezükben botokkal és görbe dahjaikkal. A kert kerítésén kívül az út mindkét oldalán és tovább a maidan felé óriási tömeg gyülekezett össze, lehettek legalább kétezren. Az erős holdsütésben kísérteties képet nyújtott az összegyülekezett bennszülöttek hatalmas csoportja. A tömeg között itt-ott megcsillant a holdfény egy-egy görbe dah fényes fémfelületén. Ellis nyugodtan és az izgalom minden jele nélkül állt Mr. Macgregor mellett, kezét zsebre téve. Mr. Lackersteent azonban seholsem lehetett látni.
Mr. Macgregor felemelte a kezét és csendre intette a lépcső alján álló bennszülötteket. - Mit kerestek itt?! - kiáltotta le hozzájuk szigorú hangon. A válasz még hangosabb kiáltozás volt, többen ökölnagyságú köveket dobtak az útról a lépcső tetején álló európaiak felé, de a kövek szerencsére célt tévesztettek. A kerti ösvényen álló egyik bennszülött ekkor megfordult, kezével intett a többieknek és így jelezte, hogy hagyják abba a kődobálást. Majd nyomban utána előre lépett és beszélni kezdett az európaiakhoz. A tömeg szónoka csinos külsejű, fiatal, harminc év körüli bennszülött volt, mongolos módra lefelé csüngő bajusszal. Hosszú longyiját a térdéig feltüzve viselte.
- Mit akartok tulajdonképpen? - kérdezte újra Mr. Macgregor.
A férfi erre megszólalt derüs, majdnem mosolygó arccal; hangja határozottan tiszteletteljes volt.
- Nekünk nincs semmi panaszunk a többi sahibra, min gyi, mi Ellisért, a fakereskedőért jöttünk. (A férfi Ellis nevét Ellitnek ejtette ki.) Az a fiú, akit reggel megütött, szemevilágát veszítette. Át kell adniok nekünk Ellitet, hogy megbüntethessük. Másnak senkinek nem fog történni semmi baja.
- Jól jegyezd meg ennek a fickónak az arcát - mondta Ellis Floryhoz fordulva. - Ezért legalább hét esztendőt fog kapni.
Mr. Macgregor dühében elvörösödött és haragja olyan nagy volt, hogy szava is elállt. Egy ideig nem tudott megszólalni, majd amikor beszélt, angolul szólt az előtte álló férfihez.
-Mit gondolsz, kivel beszélsz? Húsz éve élek Burmában, de ilyen arcátlansággal még soha nem találkoztam! Takarodjatok azonnal, mert a katonai rendőrséget vezényeltetem ki ellenetek!
-Csak semmi késlekedés, min gyi. Jól tudjuk, hogy mi soha nem kapunk igazságot a maguk bíráitól, ezért mi magunk akarjuk megbüntetni Ellitet. Adják át azonnal. Mert, ha nem, mindnyájan megkeserülik.
Mr. Macgregor öklével haragos kézmozdulatot tett és erélyesen rákiáltott az előtte álló férfira: - Takarodj azonnal a szemem elől, te aljas kutya! - kiáltotta olyan magából kikelt hangon, amely nála példátlan volt és hosszú évek óta egyetlen egyszer sem fordult elő.
Nyomban ezután hangos üvöltözés hallatszott az út felől és olyan kőzápor zúdúlt a klub épülete felé, hogy nemcsak az európaiak, hanem a burmaiak közül is többen megsérültek. Az egyik kődarab Mr. Macgregort az arcán találta, úgyhogy megtántorodott és majdnem elesett. Az európaiak erre gyorsan sarkon fordultak, bementek az épületbe és elreteszelték az ajtót. Mr. Macgregor orrcsiptetője összetört és arca az orra körül erősen vérzett. Mikor visszaérkeztek a társalkodóba, Mrs. Lackersteen összekuporodva ült karosszékében és még mindíg hisztérikusan sikoltozott. Mr. Lackersteen egy kicsit tántorogva állt a szoba közepén, kezében üres whiskys üveggel, a komornyik pedig az egyik sarokban térdelt és hányta magára
a keresztet. (A komornyik még fiatal gyermek korában katolikus hitre tért.) A fiatal bennszülött szolgagyermekek hangosan sírtak. Csak Elizabeth viselkedett nyugodtan, de ő is sápadt volt a félelemtől.
-Hívjátok azonnal a rendőrséget! - rendelkezett Mr. Macgregor és közben vérző orrát a zsebkendőjével törülgette.
-Lehetetlen - mondta Ellis. - Szétnéztem, mialatt kinn voltunk és láttam, hogy a gazemberek egészen bekerítették az épületet. Senki nem tud eljutni a rendőrkaszárnyáig. Veraswami házának kertje is tele van bennszülöttekkel, arra sem mehetünk.
- Akkor várnunk kell - nyugodott bele a változhatatlanba Mr. Macgregor. - Biztosra veszem, hogy a rendőrök maguktól is megérkeznek. Nyugodjék meg, Mrs. Lackersteen, nagyon kérem, nyugodjék meg! A veszély sokkal kisebb, mint ahogyan gondolnánk.
Mr. Macgregor megnyugtató szavai nem hatottak valami meggyőzően, mert a tömeg lármája odakinn pokoli zűrzavarrá fokozódott. Közben a tömeg az útról mind nagyobb számban özönlött befelé a klub kertjébe és a házat sűrű tömegben többszáz ember vette körül. A lárma annyira fokozódott, hogy a klub épületében lévők egymás szavát is alig hallották. A társalkodó ablakait becsukták. Igy az ablakok egyelőre nem törtek be, mert megvédték
a fémből készült zsalugáterek. Hamarosan azonban a kődobálás annyira megerősödött, hogy a zsalugáterek nem voltak képesek kellő védelmet nyújtani és az ablakok csörömpölve kitörtek. A házra zúduló kőtömeg hatása alatt a fából készült falak állandóan remegtek, mintha minden pillanatban az egész ház összeomlani készült volna. Ellis kinyitotta az egyik zsalugátert és vak dühében üres palackot dobott ki a tömeg közé, de erre még több kő zúdult az ablak felé és Ellis, amilyen gyorsan csak tehette, becsapta a zsalugátert. A burmaiaknak, úgy látszik, nem volt semmi előre kigondolt haditervük és alig tettek egyebet, mint a házat kövekkel dobálták és közben pokoli lármát csaptak. Az európaiakat érthetően megdöbbentették a történtek. Senki nem tett szemrehányást Ellisnek, aki a veszedelmet a fejükre hozta. A közös baj egy időre megszüntetett közöttük minden különbséget. Mr. Macgregor orrcsiptetőjének elveszítése után, félig vakon és zavartan állt a szoba közepén. Jobbkezével Mrs. Lackersteen karját fogta, aki belékapaszkodott, mintha ez biztonságot jelentett volna számára, bal lábába pedig az egyik chokra kapaszkodott és hangosan sírt. Mr. Lackersteen újra eltűnt. Ellis dühösen fel és alá szaladgált a teremben és dühében öklét rázta abba az irányba, ahol a rendőrkaszárnya volt.
- Hol van a rendőrség? Miért nem jönnek ezek a gyáva disznók? Istenemre mondom, soha nem lesz ilyen alkalmunk, hogy elbánjunk ezekkel az aljas színesekkel. Ha csak tíz fegyveres rendőr itt lenne, percek alatt rendet lehetne teremteni!
-Biztos vagyok benne, hogy jönnek azonnal! - mondta Mr. Macgregor. - De legalább tíz perc kell hozzá, hogy át tudják magukat törni a tömegen.
-De miért nem használják már is fegyvereiket, a nyomorult, gyáva kutyák? Halomra ölhetnék őket, ha megindítanák a tüzelést. Istenemre, micsoda kár ilyen nagyszerű alkalmat elszalasztani!
Az egyik nagyobb erővel dobott kődarab áttört egy zsalugátert. Az így keletkezett résen a következő kődarab berepült a terembe, leverte a falról az ott felakasztott Bonzó-képet és a falról visszaverődve Elizabeth-et könyökénél erősen megütötte, majd végül az asztalra zuhant. A kint üvöltöző tömeg diadalordítással vette tudomásul, hogy a kövek dobálásának sikere van. Mrs. Lackersteen, aki közben egy kicsit megnyugodott, most még hangosabb sikoltozásba kezdett.
-Ugyan, hallgattassátok el már el ezt a hisztérikus vénasszonyt! - kiáltotta durva hangon Ellis. - Olyan lármát csap, mintha egy disznót szúrtak volna le. Valamit tennünk kell. Flory, Macgregor, ne álljatok itt ostobán és tétlenül, valamit okvetlenül tennünk kell!
Elizabeth idegei hirtelen összeroppantak és hangosan sírni kezdett. Erős fájdalmat érzett a könyökén, ahol a kődarab megütötte. Flory egyszerre csak meglepetéssel vette észre, hogy Elizabeth szorosan a karjába kapaszkodik. Bármennyire le is kötötték figyelmét az izgalmas pillanatok, szíve körül melegséget érzett, amikor megérezte Elizabeth kezének érintését. Flory egyébként az egész jelenetet szenvtelenül nézte - a lárma egy kicsit őt is megzavarta, de egyébként semmi félelmet nem érzett. Alig tudta elképzelni, hogy keletiek veszedelmesek tudjanak lenni. Csak mikor megérezte karján Elizabeth szorítását, ébredt tudatára, hogy a helyzet talán mégis veszedelmes.
-Oh, Mr. Flory, nagyon kérem, jusson az eszébe valami! Maga bizonyosan tud valamit kitalálni! De siessen, mert ezek a szörnyű emberek mindjárt betörik az ajtót.
-Nem lenne semmi baj, ha valaki el tudna jutni a rendőrkaszárnyáig - mondta Mr. Macgregor. - Ha másként nem megy, megkisérlem saját magam.
-Erre ne is gondolj, bizonyosan agyonvernének! - mondta kiáltozó hangon Ellis. - Ha mégis betörik az ajtót, én magam megyek ki közéjük. Szörnyű dolog lenne, hogy ezek a disznók bánnának el velem. Rettenetes még csak el is gondolni, hogy az egész tömeget azonnal szét tudnánk kergetni, ha a rendőrség csak egyetlen egyszer is használná fegyverét.
- Nem tudna valaki eljutni a kaszárnyáig a folyóparton? - kiáltotta Flory kétségbeesésében.
- Hiába minden! A folyópart is tele van burmaiakkal. Mint már mondtam is, teljesen körülzártak bennünket három oldalról, csak a folyó felé vagyunk szabadok.
-A folyó felé!
Flory kiáltott fel így és hirtelen eszébe jutott, hogy a folyó még jelentheti számukra a megmenekülés útját.
-A folyó felé! Természetesen! Néhány perc alatt elérhetjük a rendőrkaszárnyát. Nem értitek, hogy mit mondok?
-Hogyan?
-Nagyon egyszerű a dolog. A folyón, úszva. Úszva!
-Nagyszerű gondolat! - mondta Ellis és Flory vállát veregette. Elizabeth még jobban beléjekarolt és sugárzó arccal nézett rá. - Majd megyek én, ha gondoljátok! - mondta Ellis, de Flory a fejét rázta. Levetette cipőjét és szólt a komornyiknak, aki készült kinyitni azt az ablakot, amely a folyópartig tartó pázsitra nyílott. Szerencsére a kertnek ezen a részén alig néhány burmai volt. A háznak a folyó felé fordult oldalával nem törődtek, abban a hiszemben, hogy arra úgysem menekülhet meg senki.
- Rohanj, hogy észre ne vegyenek! - kiáltotta Ellis Flory fülébe, mikor kiugrott az ablakon.
- Adj parancsot a rendőrségnek, hogy minden felszólítás nélkül, azonnal használják fegyverüket - kiáltotta az utasítást Mr. Macgregor Florynak, aki máris indulóban volt. - Mondd nekik, hogy ez a határozott parancsom.
-Mondd nekik azt is, hogy ne a levegőbe lőjjenek, hanem a tömeg közé - tette hozzá Ellis.
Flory leugrott a verandáról, lábát egy kicsit megsértette ugrás közben, de azért teljes erejével futni kezdett és néhány pillanat alatt elérte a folyót. A burmaiak közül, akik a közelben álltak, a holdsütésben tisztán látták, mi történik, de vagy nem mertek tenni semmit, vagy az is lehet, hogy Floryt felismerték; azt hitték, hogy menekül és mivel ők Ellist akarták kézrekeríteni, nem törődtek vele.
Flory térdig süllyedt az iszapba, amikor a víz szélére ért, de lábát kiszabadította és néhány másodperccel később már a folyó medrében úszott. Az ár gyorsan ragadta magával. Kinn, a folyóparton burmaiak szaladgáltak fel- és alá, értelmetlenül ordítozva. Néhány percig tartó úszás után a katonai rendőrség kaszárnyájának épületéhez érkezett. Kiúszott a partra és bár az iszap itt is késleltette egy kis ideig, hamarosan az épület mellett termett.
A kaszárnya épületéhez érkezve, értesült róla, hogy az egész rendőrség, Verrall száz embere és az eredeti helyőrség, együttesen mintegy százötvenen, hátulról támadták meg a tömeget és igyekeztek szétkergetni, de egyelőre csak botokat használtak. A tömeg sokkal
nagyobb volt, mint hogy bármilyen eredményt is el tudtak volna érni, és a burmaiak mindenütt körülvették őket.
A burmaiak is vigyázatosak voltak és nem használták rendőrökkel szemben dahjaikat, nehogy ezzel okot adjanak a rendőrségnek fegyverük használatára. Flory gondolkodás nélkül saját maga is a tömeg közé vetette magát és igyekezett előre jutni a klub épülete felé. Az egész zendülésben volt valami valószerűtlenség, majdnem nevetséges. Ez kitűnt abból is, hogy a burmaiak, bár könnyen megölhették volna Floryt, egy újjal sem nyúltak hozzá. Néhányan szitkozódtak, amikor egy fehér embert láttak meg maguk között, mások a lábára tapostak, de sokan tiszteletteljesen utat engedtek neki. Flory maga sem volt tisztában vele, hogy az életéért kell-e küzdenie, vagy pedig egyszerűen az összecsődült tömeg között tör utat magának. Olyan szorosan beleékelődött a tömegbe, hogy kezét képtelen volt mozgatni. Hirtelen éles fájdalmat érzett a jobblába nagyujján - valaki nehéz csizmával a lábára lépett. A katonai rendőrség subadarja került mellé, egy radzsputánai hindu, kövér, bajuszos férfi, aki a nagy tolongásban pagriját, katonai köpenyét elveszítette. A subadar torkánál fogva szorított egy burmait egyik kezével, másik kezével pedig hatalmas ütéseket mért a szerencsétlen férfi fejére, közben sűrű izzadságcsöppek ültek ki kopasz fejére. Flory teljes erejével belekapaszkodott a subadar nyakába és szétválasztotta burmai ellenfelétől, majd ugyanakkor teljes erővel a fülébe kiáltott. A subadar urdu nyelven beszélt, de Florynak hirtelen nem jutott eszébe urdu tudománya és ezért burmai nyelven kiáltott rá:
- Miért nem használtok fegyvert a tömeg ellen?
Egy ideig nem tudta megérteni, hogy kérdésére a subadar mit válaszolt. Végül is sikerült meghallania, amikor a radzsputánai rendőr így szólt:
-Hukm ne aya - Nem kaptam rá parancsot.
-Ostoba!
Flory észrevette, hogy a subadar kétségbeesésében a zsebében lévő sípot keresi. Mikor végre szájához tudta emelni, éles hangon megszólaltatta azzal a céllal, hogy embereit összegyűjtse maga körül. Ehhez azonban előbb ki kellett szabadítani magukat a tömegből. Maga sem tudta, hogy ez az igyekezetük hogyan sikerült, de végül is szabaddá tudták tenni magukat. Néhány pillanat alatt egy burmai rendőrőrmester és tíz vagy tizenöt sepoy állt körülöttük.
-Jertek azonnal! Szaladjatok előbb a kaszárnyába a fegyverekért, hozzatok magatokkal elegendő lőszert is.
Ezeket a rendelkezéseket Flory adta ki. Olyan izgatott volt, hogy nem burmai, hanem angol nyelven beszélt, de szerencsére a bennszülött rendőrök legnagyobb része elég jól értett angolul. Alig néhány perc telt el és a sepoyok már rohantak is vissza, kezükben fegyverükkel és készültek a tüzet megnyitni.
-Adjon parancsot a sahib, hogy az emberek lőjjenek! - aggodalmaskodott továbbra is a subadar, aki maga nem merte vállalni a fegyverek használatáért a felelősséget.
-Mr. Macgregor megbízásából parancsolom, hogy kezdjétek meg a tüzet - kiáltotta erélyes hangon Flory a subadarnak. - Tudsz beszélni hindosztani nyelven?
-Igen, sir!
-Magyarázd meg nekik, hogy először a tömeg feje fölött a levegőbe lőjjenek. Gondod legyen rá, hogy szavaidat feltétlenül megértsék.
A kövér radzsputánai rendőrőrmester még gyengébben beszélt hindosztáni nyelven, mint Flory és a kiadott parancsot nem annyira szavakkal, mint inkább kézmozdulatokkal közölte a sepoyokkal, akik felemelték fegyvereiket és hatalmas dörrenéssel elhangzott az első sortűz. A hatás azonnal jelentkezett. A klubot ostromló burmaiak egy emberként földre vetették magukat és az egész tömegen hihetetlen pánik vett erőt. A sepoyok második sortüzet is adtak, erre azonban már semmi szükség sem volt. A tömeg vad futással távozott a klub épületével ellenkező irányban és hamarosan legnagyobb részük eltűnt a maidan lejtőjén.
Mikor Flory a sepoyokkal együtt a klubhoz ért, fehér ruhába öltözve Veraswamival találkozott. Látszott rajta, hogy ő is résztvett a küzdelemben és igyekezett a zendülő tömeget lecsendesíteni, mert nyakkendője hiányzott és ruhája is elég rendetlen állapotban volt: szemüvege azonban csodálatos módon a helyén maradt.
-Doktor!
-Ah, drága barátom! Ah, azt hittem, már nem élem túl!
-Hogy került ide? Maga is a tömeg közé keveredett?
-Szerettem volna lecsendesíteni őket, drága barátom, de mindaddig reménytelen vállalkozás volt, amíg meg nem érkezett. Ha jól szétnéz, látni fog valakit, aki elsősorban felelős azért, ami itt történt. - Az orvos U Po Kyinre gondolt, akinek erősen orrhangú beszédét Flory ugyanabban a pillanatban hallotta meg a háta mögött.
- Milyen szerencse, Mr. Flory, hogy a zavargás minden nagyobb baj nélkül végetért! Nem szabad komolyan venni az egészet. Ön és én együttesen túlságosan sok volt ennek a gyáva népségnek - ha, ha!
U Po Kyin husángszerűen nagy botot cipelt a kezében és széles övébe revolver volt bedugva. Gondos előkészület után úgy öltözködött, hogy úgy lássék, mintha az események meglepték volna és csak azok hírére ugrott ki ágyából. A valóságban azonban gyáván meghúzódott házában, amíg a helyzet veszélyes volt és csak akkor jelent meg, amikor tudta, hogy semmi baja nem történhetik, de viszont fontoskodásával esetleg saját magának használhat.
-Nagyszerű munkát végzett, mondhatom, sir! - mondta lelkesen Florynak. - Nézze, hogy futnak, gyáván, mint a nyulak! El sem tudom képzelni, hogyan került ön a küzdelembe és miért kockáztatta ezzel az aljas csőcselékkel szemben a drága életét! Hihetetlen, hihetetlen!
- Persze, maga semmi áron sem maradt volna távol - mondta Flory haragosan.
- Fontos, hogy szanaszét szaladtak. Bár jó lesz, ha vigyázunk - tette hozzá -, mert amint látja, az európaiak házai irányába tartanak. Nem csodálnám, ha eszükbe jutna, hogy útközben egy kis fosztogatásba kezdjenek.
U Po Kyin hóna alatt vastag botjával lépkedett Flory oldala mellett és folytatta fölényes hangú megjegyzéseit. Veraswami mögöttük maradt és csendben dühöngött U Po Kyin arcátlansága miatt. A klub kapujánál a három férfi megállt. Ekkor vették észre, hogy hirtelen mennyire besötétedett. Sűrű felhők borították be az eget és a hold teljesen eltűnt. Erős szél támadt és a dombokról a felhők egészen alacsonyan szálltak. Hirtelen erős nedvesség szaga érzett a levegőben. A szél tovább erősödött és a fák hajladozni kezdtek. A teniszpálya melletti vén frangipáni-fa ágairól, mint kísérteties óriási hópelyhek, szálltak alá a szél által levert virágok. Mind a három férfi megfordult és igyekezett fedél alá kerülni. A két színes férfi sietett a maga házába, Flory pedig a klubba. Mikorra belépett a klub ajtaján, odakint már záporszerűen hullott a trópusi eső.

XXIII.

Másnap Kyauktada csöndesebb volt, mint valami angol püspöki város vasárnap reggel. Zendülés után rendesen így szokott történni. A rendőrség néhány embert letartóztatott, de a zavargásoknak nem akadt gazdája, mert a főkolomposok mindnyájan nagyszerű alibivel tudták magukat igazolni. A klub kertje olyan képet mutatott, mintha megvadult bölények taposták volna szét a pázsitot és a virágokat. Az európaiak házát szerencsére mégsem fosztották ki és nem volt egyetlen komoly sebesültje sem a zavargásnak az európaiak között. Mikor mindennek vége volt, Mr. Lackersteent megtalálták holtrészegen a billiárdasztal alatt: ide bújt el kezében whiskys üveggel, amelyet utolsó cseppig kiivott. Westfield és Verrall másnap érkezett vissza, hozták magukkal Maxwell gyilkosait, vagy legalább is két falusit, akiről azt állították, hogy azok a gyilkosok, és akiket minden valószínűség szerint felakasztanak Maxwell meggyilkolása miatt. Mikor Westfield meghallotta, hogy mi történt, dühöngött és szidta a szerencséjét, hogy most itt lett volna a nagyszerű alkalom, végre igazi zendüléssel találta volna szemben magát és éppen ilyenkor kellett távol lennie. Úgy látszik, hogy a sors már nem akarta, hogy egyetlen színes kutyát is megöljön, mondogatta ismételten elkeseredett hangon. Verrall egyetlen megjegyzése az volt, hogy Flory részéről elég orcátlanság volt, amikor polgári személy létére tüzelésre adott parancsot a katonai rendőröknek.
A zendülés estéjétől kezdve az eső csaknem szünet nélkül zuhogott. Reggel, amikor Flory felébredt és hallotta az esőcseppek egyhangú kopogását a háztetőn, felöltözködött és kisietett a házból Flóval a nyomában. Mikor néhányszáz méternyire volt a háztól, levetette magáról ruháit és hagyta, hogy a zuhogó eső végigmossa testét. Meglepődéssel látta, hogy az előző esti kaland után teste tele volt apróbb horzsolásokkal. Ezekkel nem sokat törődött, annál kevésbé, mert az eső percek alatt megszüntette a hőkiütéseket, amelyektől az előző hetekben állandóan viszkető fájdalmat érzett. Flory a hindu orvos házába indult. Az ég ólomszürke volt és a viharosan erős monszun vadul hajtotta maga előtt az alacsonyan járó felhőket. Az orvos éppen akkor érkezett haza, amikor Flory belépett a kert kapuján. Az orvos a verandán állt és rázta ki az esőt erősen átázott esernyőjéből. Floryt nagy izgalommal köszöntötte.
- Jöjjön, Mr. Flory, jöjjön azonnal! Éppen jókor érkezett, most akartam kinyitni egy üveg valódi angol gint. Jöjjön és igyunk együtt az ön egészségére, mint aki megmentette Kyauktadát.
A két férfi sokáig beszélgetett. Az orvos aggodalmai az előző nap történt események következtében egyszerre megszűntek és láthatólag sugárzott a boldogságtól. Felfogása szerint U Po Kyin cselszövevényei számára az előző esti zavargás teljes csődöt jelentett. Az orvos nézeteit a következőképpen fejtette ki Flory előtt:
- A tegnap esti zendülés és különösen az ön váratlan megjelenése, teljesen kívül esett U Po Kyin tervein. Az úgynevezett zendülést, illetve annak leverését igyekezett a maga dicsőségére kihasználni. És arra számított, hogy bármi zavargás következzék is, ez csak az ő malmára fogja hajtani a vizet. Úgy hallom, hogy valósággal sugárzott az arca az örömtől, amikor értesült Mr. Maxwell haláláról. Amint valaki beszélte, valósággal táncolni kezdett és boldogan így kiáltott fel: "Most végre kezdik komolyan venni az én lázadásomat!" De most minden diadalának vége. A tegnap esti zavargás örök időkre végzett vele.
-Miért?
-Mert ennek a zendülésnek a leverése nem az ő, hanem az ön érdeme! Ugyanakkor mindenki tudja azt is, hogy én az ön barátja vagyok. Most, hogy úgy fejezzem ki magamat, az ön dicsőségének sugaraiból egy rész rám is esik. Hát nem úgy tekint mindenki önre most, mint a nap hősére? Európai barátai, mikor visszatért a klubba, tegnap este, nem tárt karokkal fogadták-e és nem az volt-e az első szavuk, hogy ön mentette meg az életüket?
-Ebben igaza van, a dolog valóban így történt. Megvallom, ez a fordulat meglepett Mrs. Lackersteen a szó szoros értelemben a nyakamba borult és drága Mr. Floryjának nevezett. Annál megvetőbben bánt Elisszel. Azt hiszem, sokáig el fog tartani, mikorra elfelejti neki, hogy vénasszonynak nevezte. És azt mondta róla, hogy úgy sikoltott, mintha egy disznót ölnének meg.
-Ah, magam is úgy tapasztaltam, hogy Mr. Ellis néha túlzott kifejezéseket használ. Ez nem egyszer feltűnt nekem is.
-Sajnos, elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy a rendőröknek megparancsoltam, ne a tömeg közé, hanem a levegőbe lőjjenek. Azt hiszem, az ilyen cselekedet semmiképpen sem egyeztethető össze a kormány intencióival. Ellis morgott rám miatta. "Miért nem lövettél beléjük, a kutyákba, mikor itt volt rá a legjobb alkalom?" - mondta. Megmagyaráztam neki, hogy azért nem akartam, mert a tömeg között akkor is voltak elvegyülve rendőrök és a lövések esetleg őket érték volna. Ellis erre kijelentette, az sem lett volna baj, mert azok sem voltak mások, mint piszkos niggerek. A végén mégis minden bűnömet megbocsátották. Macgregor valami idézetet mondott, gondolom, latinul.
Fél órával később Flory átment a klubba. Veraswaminek megígérte, hogy beszél Mr. Macgregorral és elintézi az orvosnak a klub tagjai közé való felvételét. Biztos volt benne, hogy a dolog most már menni fog simán. Amíg az előző esti, ostoba zendülést el nem felejtik, bármit kér tőlük, szó nélkül megadják. Még ha Lenint dícsérte volna nekik, azt is szó nélkül végighallgatták volna. Flory élvezte az eső hűsítő hatását és orra megtelt a felázott föld régen nélkülözött szagával. Végigment a teljesen feldúlt kert ösvényén. A virágágyak között a mali dolgozott a zuhogó esőben és friss cinnia töveket ültetett. Elizabeth a verandán állt és Florynak úgy tetszett, mintha várt volna megérkezésére. Flory levette fejéről a kalapját és odalépett a leányhoz.
-Jó reggelt - mondta jó hangosan, mert az esőcseppek erősen viszhangzottak a háztetőn.
-Jó reggelt! Még soha nem láttam ilyen zuhogó esőt. Mintha az özönvíz zúdult volna ránk!
-Pedig ez még nem is az igazi. Majd meg fogja látni júliusban. Mintha a Bengáli-öböl minden vize a nyakunkba akarna zúdulni.
Flory bosszankodással vette észre, hogy ismét az időjárásról beszélnek, de ugyanakkor lehetetlen volt észre nem vennie, hogy Elizabeth magatartása mennyire megváltozott vele szemben tegnap este óta. A változás felbátorította Floryt és megkérdezte:
-Fáj-e még, ahol a kődarab megsértette tegnap este?
Elizabeth megmutatta karját Florynak és szívesen tűrte, hogy a férfi kezébe vegye. Flory kezdett tisztában lenni vele, hogy az előző este mutatott bátor magatartása valósággal hőssé avatta a többiek szemében. Elizabeth bizonyosan nem volt tisztában van vele, hogy a veszedelem, amely személy szerint őt is fenyegette, lényegében nem volt jelentékeny. De úgy látszott, hogy Elizabeth mindent megbocsátott neki, beleértve még Ma Hla Mayt is, tisztán csak azért, mert a megfelelő pillanatban tagadhatatlanul férfias bátorságot mutatott. Újra visszatért Elizabeth-nek az a vele szemben mutatott magatartása, amelyet találkozásuk első napján, majd később a vadászat alkalmával tapasztalt. Flory végigsimította Elizabeth karját és kezét kezébe vette.
-Elizabeth…
-Vigyázzon, valaki meglát bennünket! - mondta Elizabeth és kezét elvette Flory kezéből, de minden bosszús mozdulat nélkül.
-Elizabeth, szeretnék magának valamit mondani. Emlékszik-e még arra levélre, amelyet a dzsungelből írtam, amiben…
-Igen.
- Emlékszik még rá, hogy mit írtam abban a levélben?
- Igen, sajnálom, hogy nem feleltem rá. De…
- Nem is vártam akkor, hogy választ kapok a levelemre. Most sem kívánok egyebet, csak emlékeztetni szeretném arra, amit a levélben írtam.
Flory ebben a levélben, elég gyámoltalanul, azt emlegette újra meg újra, hogy mennyire szereti Elizabethet és biztosította róla, hogy szeretni fogja továbbra, bármi történjék is. Flory és Elizabeth egészen közel álltak egymáshoz. A férfi ösztönös mozdulattal karjába vette a leányt és szorosan magához vonta. Elizabeth egy rövid pillanatig nem ellenkezett. Engedte, hogy Flory fejét felemelje és megcsókolja, de azután hirtelen visszarántotta a fejét, mielőtt Flory megcsókolhatta volna. Elizabeth valószínűleg attól tartott, hogy valaki esetleg meglátja őket, de az is lehet, hogy Florynak az esőtől még vizes bajusza nem tetszett neki. Ezután Elizabeth anélkül, hogy egyetlen további szót szólt volna, beszaladt a klubba. Arca zavarodottságot mutatott, de látszott rajta, hogy nem haragszik.
Flory utánament és mikor a társalkodóba ért, Mr. Macgregorral találkozott, aki nagyon jó kedvében volt. Mikor meglátta Floryt, sugárzó arccal és kedveskedő hangon mondta neki: - Ah! Itt jön a tegnapi este hőse! - Majd ezután sokkal komolyabb hangon köszönetét fejezte ki azért, amit Flory érettük tett. Flory felhasználta ezt az alkalmat, hogy dicsérőleg emlékezzék meg Veraswami szerepéről. Igyekezett minél meggyőzőbb lenni, amikor leírta, hogy az orvos milyen hősiesen viselkedett a zendülés legválságosabb pillanataiban, annyira, hogy még életét is gondolkodás nélkül kockára tette. Ez nem is volt olyan nagy túlzás, mert az orvos valóban könnyen magára dühíthette volna az európaiak ellen elkeseredett tömeget, ezzel pedig az életét is kockáztathatta volna. Mr. Macgregorra szemmel láthatólag nagy hatást gyakoroltak Flory szavai, sőt nemcsak rá, hanem a többiekre is, akik a teremben voltak. Keleti ember becsülete szempontjából semminek olyan nagy súlya nincs, mint ha fehér ember áll ki mellette és tanúsítja lojalitását. Az ilyen többet ér, mintha ugyanezt tennék százan, saját honfitársai közül. De ezenkívül sokat számított, hogy Flory véleményének most külön súlya volt. Szavaival Veraswami jóhírnevét egyik pillanatról a másikra helyreállította és a klub tagjai közé való megválasztásának ezzel minden akadálya elhárult.
A döntés egyidőre mégis elhalasztódott, mert Flory visszament vállalata telepére. Még ugyanaznap este indult, Elizabeth-tel távozása előtt már nem is találkozott.
Teljes biztonságban vághatott neki az útnak a dzsungelbe, teljesen egyedül, mert a zavargások véget értek. Különben is a zavargások Burmában rendszerint megszűnnek az esős időjárás kezdetével. Ilyenkor a burmaiak minden idejét lefoglalják a földjeiken elvégzendő munkák és különben is minden csak a legnagyobb nehézséggel járható sártengerré változik. Flory úgy tervezte, hogy tíz nap múlva tér vissza, amikor az anglikán tisztelendő megérkezik, hogy hat hetenként szokásos vasárnapi istentiszteletét megtartsa.
Flory azért is szívesen ment vissza a dzsungelbe, mert nem akart Kyauktadában maradni, amíg Verrall el nem távozik. De gyötrő féltékenykedését az előző napok eseményei mintha elvágták volna. Jól tudta, hogy közte és Elizabeth között most már más akadály nincs, csak Verrall személye, azt pedig nagyon jól tudta, hogy a hadnagy soha feleségül nem fogja venni Elizabethet. Az ilyen becsvágyó és lényegében szegény fiatal arisztokraták sokkal jobban vigyáznak magukra, mintsem hogy beleessenek pénztelen fiatal leányok szerelmébe, akikkel véletlenül találkoznak össze, valami isten hátamögötti indiai városkában. Verrall láthatólag igen jól érezte magát Elizabeth társaságában, de semmi kétség nem lehetett afelől, hogy abban a pillanatban, amikor a kettőjük közötti viszony neki kellemetlenné fog válni, faképnél fogja hagyni Elizabethet és akkor a leány vissza fog térni hozzá, Floryhoz. Flory ebbe bele is nyugodott és megállapította, hogy a helyzet ránézve sokkal kedvezőbben alakult, mint legmerészebb álmaiban is remélte volna. Van valami megjuhászkodó, sőt nem egyszer visszataszítóan rút alázatosság minden igazán nagy szerelemben.
U Po Kyin dühöngött az események miatt, amelyek határozottan ellene fordultak és minden tervét felforgatták. A kyauktadaiak zendülése a fehérek ellen U Po Kyint váratlanul érte és így nem tudott kellőképpen felkészülni rá, hogy saját céljaira felhasználhassa. Az orvos befeketítésének kellemetlen munkáját teljesen újra kellett kezdenie. De azért egy pillanatra sem csüggedt és a fehér emberekhez írt újabb névtelen levelek egész tömegét íratta meg a fiatal Hla Pevel, aki hivatalából betegség ürügyével e miatt teljes két napig távol maradt. Az orvos ellen minden elképzelhető vádat felhoztak. A névtelen levelek írói azt állították róla, hogy homoszexuális és hogy a kormányt megkárosítja, illetéktelenül eltulajdonított postabélyegekkel. A bíróság tárgyalta annak a börtönőrnek az ügyét, akit Nga Shwe O megszöktetésével vádoltak. A per felmentéssel végződött, miután U Po Kyin teljes kétszáz rupiát költött különböző hamis tanuk megvesztegetésére. Mr. Macgregor csaknem mindennap kapott névtelen levelet. A levelek részletes bizonyítékokkal szolgáltak, hogy a szökés igazi értelmi szerzője Veraswami volt, aki romlott jellemének következményeképpen a felelősséget önmagáról alárendeltjeire akarja áthárítani. U Po Kyin bosszúsan tapasztalta, hogy újabb erőfeszítéseinek nagyon sovány eredménye mutatkozott. A postán titokban felbontatta Mr. Macgregornak a kormánybiztoshoz küldött bizalmas levelét, amelyben beszámolt a szerencsés véget ért zavargásokról. Ebben a jelentésben Mr. Macgregor nyugtalanító módon dícsérte meg az orvost "minden tekintetben kifogásolhatatlan magatartásá"-ért. Ez a dolog annyira felbőszítette U Po Kyint, hogy közvetlen cinkostársaival valóságos haditanácsot tartott.
-Erélyesebb intézkedésekre kell elszánni magunkat - mondta házának verandáján összegyülekezett társainak egyik reggeli előtt. Ott volt felesége, Ma Kin, azonkívül Ba Sein és Hla Pe - az utóbbi egy csinos arcú, szépreményű tizennnyolcéves ifjú, olyan modorral, amelyből az életben később bekövetkező sikereire lehetett következtetni.
-Bármit teszünk is, minden igyekezetünk kőfalba ütközik - folytatta U Po Kyin fejtegetéseit - és ez a kőfal Flory. Ki gondolta volna, hogy ez a gyáva fickó ilyen következetesen kitart színes barátja mellett? Hiába, addig, amíg Flory mellette áll, tehetetlenek vagyunk Veraswamival szemben.
-Beszéltem a klub komornyikjával, sir - mondta Be Sein. - Tőle hallottam, hogy Mr. Ellis és Mr. Westfield még mindig ellenzi az orvosnak a klub tagjai közé való megválasztását. Én azt hiszem, ezen ismét hajbakapnak, mihelyt a zendülést elfelejtik
-Természetesen hajbakapnak, de hiszen ez máskor is előfordult. Addig azonban a baj megtörténik. Tegyük fel, hogy az orvos tagja lesz a klubnak! Azt hiszem, szétmegyek a dühtől, ha ez valóban bekövetkezik. Itt most már csak egyetlen egy dolog segíthet, Floryval kell végeznünk.
-Floryval, sir! De hiszen Flory fehér ember! - Bánom is én! Bántam én el fehér emberekkel már máskor is. Első dolgunk, hogy Flory becsületét valamivel tönkretegyük és akkor gyerekdolog lesz végezni Veraswamival. Gondom lesz rá, hogy ez minél előbb és minél tökéletesebben bekövetkezzék! Olyan szégyent hozok Flory fejére, hogy soha többé nem meri betenni lábát a klubba!
-De, sir! Mégis csak fehér emberről van szó! Mivel tudnánk megvádolni? És még ha megvádolnánk is, ki hinné el vádjainkat?
-Te nem értesz a stratégiához, Ba Sein. Természetesen ostobaság lenne vádat emelni fehér ember ellen. Nem is erre van szükség, hanem lehetetlen helyzetbe kell hozni. Olyan mértékben, hogy becsületét örök időkre elveszítse. Valamit ki kell találnom, kérlek benneteket legyetek csendben, amíg gondolkozom.
Mindnyájan elhallgattak és U Po Kyin üres tekintettel bámult ki a verandán a zuhogó esőbe. Közben apró kezét hátul összefonva tartotta. A verandán jelenlevők megdöbbenve néztek U Po Kyin hatalmas alakjára. Még mindig nem tértek magukhoz ámulatukból és rémületükből, amikor U Po Kyin egy fehér ember elveszítésének lehetőségeiről beszélt előttük. A csend nem tartott sokáig. Mindössze rövid néhány percig. U Po Kyin megfordult és a teliholdra emlékeztető kerek képe csupa mosolygás volt. Magához intette Ba Seint és valamit súgott a fülébe.
-Ez a helyes eljárás az én felfogásom szerint - fejezte be mondanivalóját fennhangon.
Ba Sein nem szólt semmit, de arckifejezésén látszott, hogy gazdájának sikerült meggyőznie.
-Ötven rupia elegendő lesz a költségekre - jelentette ki a legteljesebb önbizalommal U Po Kyin.
Mikor a jelenlévők a terv részleteivel megismerkedtek, mindnyájan hangos nevetésben törtek ki, még Ba Sein is, aki ritkán szokott nevetni. Sőt Ma Kin is, bár lelke mélyén ellenezte az ördögi tervet. U Po Kyin elgondolása azonban ez alkalommal olyan kitűnő volt, hogy nem lehetett neki ellenállni, még ha valaki nem is értett egyet vele.
Az eső, néha egy-egy órai szünettel, állandóan zuhogott. Azon a napon, mikor Flory visszatért vállalatának telepére, harmincnyolc órán át egyhuzamban esett. Néha kisebb mértékben, hasonlóképpen ahhoz, amilyen Európában az eső lenni szokott, de legtöbbször olyan mértéktelenül zuhogott, mintha a felhők magukba szívták volna az óceán minden vizét. A telep fából készült bungalow-inak tetején az esőcseppek szünet nélküli, egyhangú kopogása egy idő után mindenkit elviselhetetlenül idegessé tett. Mikor az eső rövid időközökben megszűnt, a nap elviselhetetlen forrósággal sütött ki és az egész dzsungel gőzölögni kezdett. A nedves hőségnek ezekben a szörnyű óráiban a száraz időszak gyötrelmes hőkiütései percek alatt kiújultak. A talajból és a dzsungel sűrűségéből miriád számra keltek szárnyra a gubóikból kikelt, legkülönfélébb rovarok. Legutálatosabb volt közöttük az, amelyet egyszerűen büdös bogárnak neveztek. Ezek a rettenetes férgek kimondhatatlan mennyiségben környékezték meg az emberek lakóhelyét és enni is alig lehetett tőlük, mert az asztalt sűrűn belepték a nap minden részében. Verrall és Elizabeth az alkonyai órákban továbbra is jártak lovagolni, amikor az eső egy kicsit megcsendesedett. Verrall nem sokat törődött az időjárással, csak arra vigyázott, hogy lovai túlságosan sárosak ne legyenek. Az esős időszak kezdete óta már körülbelül egy hét telt el. A kettőjük közötti viszony úgyszólván semmit nem változott: semmivel sem lett bizalmasabb, mint azelőtt. Elizabeth még mindig hiába várta, amiről pedig nem tudott teljesen lemondani, hogy Verrall megkérje a kezét. A napok azonban veszedelmes gyorsasággal teltek és egyszer csak megérkezett a szörnyű hír, amelytől mind Elizabeth, mind Mrs. Lackersteen előre remegett. Egyik este Mr. Macgregor közölte a jelenlevőkkel, hogy Verrall hamarosan távozni fog Kyauktadából. A rendőri megerősítést nem hívják vissza, de Verrall helyére más parancsnok kerül: egyelőre még nem lehetett tudni, hogy kicsoda. Erre a hírre Elizabethen szörnyű izgalom vett erőt. Lehetetlennek tartotta, hogy Verrall ne nyilatkozzék mielőtt eltávozik. Elizabeth azonban hiába várakozott, Verrall még csak olyan célzásokat sem tett, amelyekből házassági igéretre lehetett volna következtetni. Egyik este azután az történt, hogy Verrall minden előzetes figyelmeztetés ellenére, nem jelent meg a klubban. Ezt követőleg két napon át Elizabeth-nek Verrallt még csak látnia sem sikerült.
Bármilyen szörnyű volt is ez, semmit nem lehetett tenni ellene. Verrall és Elizabeth heteken át elválhatatlanok voltak és bizonyos tekintetben mégis idegenek maradtak egymáshoz. Verrall nagyon vigyázott rá, hogy semmi bensőségesebb kapcsolat ki ne fejlődjék közöttük. A hadnagyot semmi erővel rá nem lehetett volna bírni, hogy egyetlen egyszer is betegye lábát Lackersteennék házába. Így azután sem Elizabethnek, sem Mrs. Lackersteennek semmi ürügye nem lehetett, hogy Verrallt meglátogassák a dak-bungalow-ban, ahol még mindig lakott. Írni sem mertek neki, csak várták, hogy valamelyik reggelen megjelenik szokása szerint a maidanon, de hiába. Így nem maradt más hátra, meg kellett várni, amíg újra jelentkezik. És ha igen, vajon megfogja-e kérni a kezét? - kérdezte szorongó lélekkel Elizabeth önmagától. Óh, meg kell tennie, okvetlenül meg kell tennie! Elizabeth igyekezett magának elképzelni, hogy mi fog történni, ha majd újra találkoznak. Óh Istenkém, imádkozott magában, mint mikor Floryval együtt a leopárdra várt, add, hogy még csak egy hétig maradjon! Ha csak még négyszer kimehetnének együtt lovagolni, vagy háromszor - sőt talán két alkalom is elég lenne és minden rendbe jöhetne. Óh add, drága Istenkém, hogy jöjjön vissza minél előbb! Elképzelhetetlennek tetszett, hogy ha meg is jelenik, csak azért jöjjön, hogy elbúcsúzzék. A két nő minden este lement a klubba és ültek a társalkodóban a késő esti órákig, dobogó szívvel lesve, hogy mikor hallják Verrall jólismert lépéseinek közeledését. De minden várakozás hiábavaló volt, a hadnagynak színét sem látták. Ellis pontosan tudta, hogy miről van szó és gúnyos kárörömmel nézte Elizabeth növekvő idegeskedését. A helyzetet még elviselhetetlenebbé tette, hogy Mr. Lackersteen félreérthetetlen közeledései Elizabeth-hez nemcsak kiújultak, hanem napról-napra rosszabbakká lettek. Lackersteen lassanként már a személyzettel sem tőrödött. Szemük láttára kezdte el unokahuga fogdosását és csipkedését a legvisszataszítóbb módon. Elizabeth egyetlen védekezési módja az volt, hogy fenyegetőzött, mindent el fog mondani nagynénjének. Szerencsére Lackersteen sokkal ostobább volt és eszébe sem jutott, hogy Elizabeth ezt soha meg nem merné tenni.
Harmadnap reggel Elizabeth és nagynénje éppen idejében érkezett meg a klubba, mielőtt az eső felhőszakadásszerűen zuhogni kezdett volna. A társalkodóban ültek néhány percig, amikor hallották, hogy valaki belépett a klubba és a vizet rázta le cipőjéről, kint az előszobában. Mindkét nő reménykedni kezdett, hogy hátha Verrall érkezett meg. Hamarosan kitűnt azonban, hogy hiába reménykedtek, mert egy teljesen ismeretlen fiatalember jelent meg és gombolta ki hosszú esőkabátját, mikor
a terembe lépett. Körülbelül huszonötéves, egészen gyermekes képű, világos szőkehajú ifjú volt. Mikor meglátta
a két nőt, jókedvű nevetéssel közeledett feléjük.
Mrs. Lackersteent bosszantotta az ismeretlen ifjú megjelenése, de ez nem tartotta vissza a szobába belépő fiatalembert attól, hogy kedélyes közvetlenséggel ne üdvözölje a társalkodóban tartozkodó két hölgyet.
-Halló, halló! - szólt oda hozzájuk. - Ime itt a tündérherceg! Remélem, nem zavarok? Vagy talán valami családi együttesbe sikerült betolakodnom?
-Szó sincs róla! - mondta Mrs. Lackersteen meglepődött hangon.
-Hát igen, csak azt akartam megemlíteni, hogy most kukkantok be először a klubba. Nem akarok mást, csak egy kicsit szétnézni. Szeretném tudni, hogy milyen íze van annak a whiskynek, amely eljut ide az isten háta mögé. Különben tegnap este érkeztem.
-Véglegesen idehelyezték? - kérdezte Mrs. Lackersteen kétkedő hangon, mert tudtával egyetlen új hivatalnok vagy vállalati tisztviselő megérkezését sem várták.
- Óh igen. Részemről a szerencse, teljesen.
- De mi nem hallottuk… Persze, tudom már! Önt bizonyosan az erdészeti hivatalhoz küldték, szegény Mr. Maxwell helyére.
- Hogy hova? Az erdészeti hivatalba? Szó sincs róla! Én vagyok az új katonai rendőrtisztpofa. Tetszik már érteni?
- Katonai - mi?
- Az új katonai rendőrtiszt-pofa. Én váltom fel Verrallt. Az öreg pofa megkapta áthelyezését régi ezredéhez, tudtommal már útban is van. Elég dühös vagyok rá, mert mindent a legteljesebb átabotában hagyott maga után.
A katonai rendőrség új parancsnoka öntelt és másokkal nem sokat törődő ifjú volt, de még így is észrevette, hogy szavainak hatásaképpen Elizabeth elsápadt és szemében valóságos rémület látszott. Elizabeth szíve olyan hevesen kezdett dobogni, hogy képtelen volt egyetlen szót is kiejteni. Jó néhány másodperc telt el, amikor nem ő, hanem Mrs. Lackersteen kezdett el érdeklődni, hogy tulajdonképpen mi is történt:
-Azt mondja, hogy Mr. Verrall elmegy? De ez lehetetlen!
-Elmegy? Tudtommal már el is ment.
-Elment?
-Már úgy értem, hogy a vonatja körülbelül fél óra múlva indul. Ezóta már bizonyosan kint van az állomáson. Néhány emberemet kiküldtem, hogy segítsenek neki a becsomagolásnál. Különösen a pónilovak bevagonírozásával lesz sok dolog.
A fiatal tiszt még további részleteket is szándékozott elbeszélni Verrall távozásáról, erre azonban már nem kerülhetett sor, mert Elizabeth és nagynénje tizenöt másodpercen belül kívül voltak az épületen. Mrs. Lackersteen előbb odakiáltott a komornyiknak:
-Komornyik! Azonnal intézkedjél, hogy a riksa álljon a bejárat elé! Az állomáshoz, jaldi! - szólt oda a szolgának, aki riksát húzta és már ült is bele a riksa belsejébe, miközben esernyője nyelével ütögette a szegény ember hátát, hogy ezzel is siettesse.
Elizabeth felvette esőköpenyét és Mrs. Lackersteen
a riksában ülve külön felhúzta esernyőjét, de az eső ellen nem sokra ment vele. Az eső olyan felhőszakadásszerűen zuhogott, hogy Elizabeth szoknyája tiszta víz lett, mielőtt
a kapuig értek volna és a riksát az erős szélvihar majdnem felborította. A riksa-wallah lehajtotta a fejét és nagyokat nyögve indult neki az ítélet időnek. Elizabeth szörnyű lelki gyötrelmeket érzett. Valami tévedésnek kellett történnie: bizonyára csak valami tévedésről lehet szó! Verrall írt neki, de a levelét valahogyan nem kapta meg. Csak ez történhetett! Elképzelhetetlen, hogy egyetlen búcsúszó nélkül elmenjen! És még ha így lenne is - még akkor sem hajlandó feladni minden reménységet! Ha majd utoljára meglátja az állomás perronján, nem lehet olyan kegyetlen hozzá, hogy cserben hagyja! Mikor közeledtek az állomáshoz, a riksa mögé ment és megdörzsölte arcát, hogy a vér visszatérjen bele és ne legyen olyan sápadt. Az állomásnál egy egész csomó sepoy-jal találkoztak. Ezek lehettek, akikről a fiatal rendőrtiszt megemlékezett, hogy kiküldte őket az állomásra Verrall holmijának berakodására. Hála Istennek, úgy látszik, egy negyed óra még hátra van a vonat elindulásáig, így még feltétlenül lesz alkalma, hogy váltson néhány szót Verrall-lal.
Elizabeth és nagynénje pontosan abban a pillanatban érkezett a perronra, amikor a vonat elindult. Az állomásfőnök, egy kis zömök fekete ember, a sínek mellett állt és bánatos arckifejezéssel nézett a vonat után. Viaszos vászonnal bevont trópusi sisakját tartotta egyik kezében, a másik kezével pedig két civódó hangú hindut igyekezett magától távol tartani, akik valami fontos dolgot mindenáron közölni akartak vele. Mrs. Lackersteen kihajolt a riksából és a zuhogó esőben kiáltott az állomásfőnöknek.
-Állomásfőnök!
-Madam!
-Miféle vonat volt ez?
-A mandalay-i vonat, madam.
-A mandalay-i vonat? Lehetetlen!
-Pedig úgy van, madam! Pontosan a mandalay-i vonat. - Az állomásfőnök közelebb lépett a riksához, trópusi sisakját tiszteletteljesen a kezében tartva.
- De Mr. Verrall - a rendőrtiszt? Ő is a vonaton van?
- Igen, madam, Mr. Verrall most utazott el. - Az állomásfőnök színpadias kézmozdulattal a vonatra mutatott, amely növekvő gyorsasággal tűnt el a zuhogó esőben.
-De ennek a vonatnak csak egy negyed óra múlva lett volna szabad indulni!
-Valóban úgy van, madam. Helyesebben tíz perc múlva.
-Hát akkor miért indult el korábban?
Az állomásfőnök védekezőleg lóbálta trópikus sisakját kezében és látszott rajta, hogy igen nagy zavarban van.
- Tisztában vagyok vele magam is, madam, hogy ez mennyire példátlan eset! De a fiatal rendőrtiszt a leghatározottabban rám parancsolt, hogy a vonatot azonnal indítsam el! Kijelentette, hogy mindennel elkészült és nem hajlandó tovább várni. Próbáltam meggyőzni róla, hogy ez szabálytalan, de azt mondta, hogy a pokolba minden szabálytalansággal. Tovább érveltem és ő tovább követeleződött. A végén…
Az állomásfőnök erre újabb kézmozdulattal jelezte, hogy Verrall-lal hiába lett volna vitatkozni, még ha olyan szabálytalanságról volt is szó, hogy a vonat tíz perccel korábban indul el. Rövid szünet következett, mire a két hindu, remélve, hogy újra rájuk kerülhet a sor, kétségbeesett hangon kezdtek valamit magyarázni az állomásfőnöknek, majd valami piszkos jegyzőkönyvet kezdtek mutogatni Mrs. Lackersteennek.
- Mit akar ez a két ember? - kérdezte Mrs. Lackersteen bosszús hangon.
- Ezek széna-wallah-ok, madam. Azt állítják, hogy Verrall hadnagy nagyobb összegű számlájukat kifizetetlenül hagyta. De ez az ügy nem én reám tartozik.
A távolódó vonat éles fütyüléssel tűnt el a pálya kanyarulatában. Olyan volt, mint valami hatalmas fekete hernyó, amely megvetőleg visszapillant és azután örökre eltűnik. Az állomásfőnök teljesen átázott fehér vászonnadrágja hozzátapadt sovány lábszárához és szomorú képpel nézett Mrs. Lackersteenre, a riksára és a mellette álló Elizabeth-re. A végén sohasem tűnt ki, hogy Verrall azért indította-e el a vonatot tíz perccel korábban, mert meg akart szökni Elizabeth elől, vagy pedig mert a szerencsétlen bennszülött szénakereskedőknek nem akarta kifizetni tartozását.
Mrs. Lackersteen unokahugával együtt tehetetlen kétségbeeséssel tért vissza a klubba. A verandán a klub egyik szolgája szedte le róluk a gőzölgő esőkabátokat és Elizabeth hajából kirázta az esőt. Mrs. Lackersteen törte meg a csendet és így szólt:
- Mondhatom, undorító az úri modor ilyen teljes hiánya! Mondhatom, undorító!…
Elizabeth sápadt volt és látszott rajta, hogy mennyire kétségbe van esve, bármennyire igyekezett is érzelmeit eltitkolni.
- Annyit talán megérdemeltünk volna, hogy legalább tisztességesen elköszönjön tőlünk - mondta hűvösen, minden felindulás nélkül.
- Hidd el nekem, amit mondok, drága, sokkal okosabb, hogy idejében megszabadultál tőle!… Mindig mondtam neked, hogy Verrall a legundokabb és legellenszenvesebb fickó, akit valaha is ismertem!
Később, mikor hazamentek és reggelihez ültek, miután megfürödtek és száraz ruhát vettek magukra, Mrs. Lackersteen egy kicsit megnyugodott, és így szólt:
-Milyen nap is van ma?
-Szombat.
-Ah, szombat. Akkor tehát a mi kedves tisztelendőnk ma este érkezik. Hányan is leszünk az istentiszteleten holnap? Remélem, eljön mindenki! Bizonyosan ott lesz Mr. Flory is. - Úgy emlékszem, azt mondta, holnap fog megérkezni a dzsungelből. - Majd hozzátette kedves, majdnem olvadékony hangon: - Oh, igen, az a derék, jóravaló Mr. Flory!

XXIV.

Majdnem délután hat óra volt és a vékonyhangú, apró harang szorgalmasan csilingelt Kyauktada keresztény kápolnájának esetlen, alig két méter magas harangállványán, miközben a bennszülött sekrestyés, az öreg Mattu szorgalmasan rángatta a harang kötelét. Az eső korábban elállt, sőt az ég részben kiderült és az alkonyodó nap sugarai aranysárga színben vonták be a maidan lejtőjét. Kyauktada keresztényei, fehérek és színesek együttesen tizenöten, kezdtek gyülekezni a délutáni istentiszteletre.
Flory az elsők között érkezett meg, majd utána jött hamarosan Mr. Macgregor ünnepélyes, szürke trópusi sisakjában. Ott volt a két eurázsiai, Mr. Francis és Mr. Samuel is, mindketten legjobb ünneplő ruhájukban - ennek a két szánalmas teremténynek az életében a hat hetenként tartott istentiszteletek jelentették a legnagyobb társadalmi eseményt. Az anglikán tisztelendő magatermetű, sovány, őszülő férfi volt, színtelen arcán csiptetővel. Ott állt a templomhoz felvezető lépcsőkön az istentisztelet alkalmából már magára vett egyházi ruháiban, amelyeket rendszerint Mr. Macgregor házában szokott felvenni. Szeretetreméltóan, de elég ostobán mosolygott a gyülekezetéhez tartozó négy bennszülött, karin keresztényre, akik alázatos, mély meghajlásokkal köszöntötték. A tisztelendő egyetlen szót sem értett a nyelvükből, sem ők a tisztelendőéből. Rajuk kívül még egy hindu származású keresztény tagja volt a gyülekezetnek, egy szomorú arcú, fekete hindu, aki valami bizonytalan eredetű néptörzsből származott. Ez a hindu szorgalmasan megjelent minden istentiszteleten: senki nem tudta róla, hogy kicsoda és hogy hogyan lett kereszténnyé. Bizonyosan még gyermek korában valami missziói iskolába került és ott keresztelték meg.
Flory látta, amint Elizabeth közeledett a kápolnához a maidan lejtőjén lefelé haladva. Lila színű vászonruháját vette magára: együtt érkezett nagybátyjával és nagynénjével. Reggel néhány rövid percre a klubban már találkoztak. Flory csak egyetlen dolgot kérdezett meg tőle:
-Verrall elment? És végleg?
-Igen.
Erről a tárgyról nem is volt érdemes többet beszélni. Flory átölelte a leányt és magához vonta. Elizabeth nem ellenkezett, sőt Flory úgy érezte, hogy határozottan örült ennek a mozdulatnak és olyan engedelmesen símult hozzá, mint valami gyermek. Szinte azt érezte, hogy Elizabeth megmentőjét látja és érzi benne. Flory felemelte a leány fejét és meglepődéssel látta, hogy Elizabeth sír. Nem volt rá idő, hogy beszélgetésbe kezdjenek, vagy hogy Flory legalább megkérdezze tőle: - Hajlandó-e hozzám jönni feleségül? - De nem baj, istentisztelet után majd lesz rá idő, hogy megtegye. Ha semmi nem jön közbe, hat héttel később, legközelebbi látogatása alkalmával a tisztelendő össze is esketheti őket.
A klub irányából Ellis, Westfield és a katonai rendőrség új parancsnoka közeledett. Gyorsan kiittak egy-egy pohár whiskyt, hogy meg ne szomjazzanak az istentisztelet alatt. Utánuk érkezett az erdészeti hivatal új vezetője, aki már át is vette Maxwell munkakörét. Magas, ráncos és sápadtképű, már idősödő férfi volt, kopasz fejjel, mint valamint billiárdgolyó. Flory egyszerű "Jó estét"-tel köszöntötte Elizabethet, amikor megérkezett. Mikor az öreg Mattu látta, hogy a gyülekezet minden tagja együtt van, abbahagyta a harangozást. A jelenlevők elindultak a kápolna belsejébe. Elől ment a tisztelendő, majd utána mindjárt Mr. Macgregor, maga előtt tartva szürke trópusi sisakját.
Flory Ellisszel és az új rendőrtiszttel együtt ült be az egyik padba, szemközt Elizabeth-tel, jobb felől Mrs. Lackersteen elfoglalta a helyét a harmónium mellett és valami előjátékba kezdett. Mattu a bejárat mellett állt meg és működésbe hozta a punkaht, amely az első padsorok mellett volt felállítva, ahol az európaiak foglaltak helyet. Közben a bejáraton besompolygott Flo is és csöndesen, feltűnés nélkül elhelyezkedett Flory padja alatt. Nyomban utána az istentisztelet megkezdődött.
Flory nem igen figyelt arra, amit a pap mondott. Félig öntudatosan engedelmeskedett és követte a többieket, amikor időnként felálltak, vagy letérdepeltek egy-egy áment suttogva el a pappal együtt a végtelenül hosszú imádságok végén. A kápolna nyitva levő ajtaján besütött a látóhatár széléhez közeledő nap és az aranysárga sugarak mindent tündéri széppé változtattak. Elizabeth a szemben levő padsorban olyan közel volt Floryhoz, hogy ha karját kinyújtja, könnyen el is érhette volna. Mrs. Lackersteen a harmóniumon az egyik legjobban ismert anglikán dicséretet kezdte játszani és a gyülekezet tagjai erőtlenül, bizonytalankodva énekeltek. Az együttesből legjobbnak kihallatszott Mr. Macgregor mély, férfias hangja. A többi európai csak vontatottan énekelt és a hátsó padokból hallatszott a karin keresztények hangja, akik nem ismerték az ének angol szövegét, de azért, bár a szavakat nem tudták kiejteni, ők is mindenképpen részt akartak venni a gyülekezeti énekben.
A gyülekezet letérdelt. Hirtelen sötétedni kezdett, majd néhány pillanattal későbben esőcseppek kezdtek hullani a kápolna bádog tetejére. A kápolna közelében álló fák lombja zúgott a hirtelen feltámadt szélben és a fákról lehullott sárgaszínű levelek színes felhő módjára szálltak el a kápolna nyitva álló ajtaja előtt. Flory figyelte a lehulló faleveleket és eszébe jutott, hogy húsz esztendővel ezelőtt késő őszi vasárnapokon otthon így szokott ülni a templom padján és figyelte, hogy mint kergeti az őszi szél a fákról lehulló, színes faleveleket. Vajon, nyílik-e még lehetőség számára, hogy mindent újra kezdjen a sok azóta eltelt év után, mintha az évek nyomorúsága soha nem is létezett volna? Lopva rátekintett Elizabethre, aki fejét a templomi padra lehajtva térdepelt. Istenem, csak egyszer megesküdhessenek! Milyen boldogan fognak élni ebben a mindkettőjük számára idegen és mégis olyan barátságos országban! Elképzelte magának, hogy majd kint, a vállalat telepén együtt élve a dzsungelben, hogyan fogja üdvözölni Elizabeth, amikor fáradtan érkezik haza
a munkából. Ko S'la szalad a sátorba és frissen felbontott üveg sört hoz neki. Elképzelte, hogyan járják majd kettesben az erdőt és figyelik a papagájokat a peepul-fák ágai között. Elképzelte magának, Elizabeth hogyan fogja átalakítani lakásukat, ha majd Rangoonból megérkeznek az újonnan rendelt bútorok. Az asztalon vázában vérvörös hibiscus virágból összeállított csokor lesz, a falak mellett könyves polcok, a falakon akvarell festmények és egy fekete zongora. Zongorának mindenképpen kell lennie!
A zongorát úgy tekintette, mint a polgári jólét és tisztesség jelképét, talán éppen azért, mert ő maga semmiféle zenéhez értett. Ha ez meglesz, egyszerre megszabadul fiatalsága elpazarolt évtizedeinek reménytelen kicsapongásaitól, soha nem végződő száműzetéséből, magányosságából és hazugságaiból. Megszabadul a prostituáltaktól, az uzsorások piszkos kölcsöneitől és az egész undorító pukka sahib világtól.
A tisztelendő az apró, fából készített szószékre lépett és kiteregette maga előtt prédikációja kéziratát. Köhintett és felolvasta a prédikáció alapigéjét. Majd utána szertartásos hangon mondta: "Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ámen."
Florynak fel nem tűnt, hogy a percek gyorsan egymásután múltak. A prédikáció szavai és mondatai átsuhantak agyán anélkül, hogy ügyelt volna reájuk. Gondolatai tovább kalandoztak és új meg új képeket színezett ki képzeletében, hogy mi történik majd, ha megesküsznek…
Halló! Mi baj van?
A lelkipásztor félbehagyta a beszédet a szó közepén. Orráról levette csiptetőjét és kezével zavartan rázta valaki irányába, aki megjelent a kápolna bejáratánál. Ugyanebben a másodpercben félelmetes, rekedt hangú kiáltás hallatszott.
- Pike-san pay-like! Pike-san pay-like!
Mindenki felugrott helyéről és hátra fordult. A kápolna ajtaján Ma Hla May lépett be. Mikor a padok közé ért, heves mozdulattal félretolta maga elől az öreg Mattut, aki útját akarta állni. A leány heves mozdulattal öklét rázta Flory felé.
- Pike-san pay-like! Pike-san pay-like! Igen, hozzád szólok - Flory, Flory! (Flory nevét Porley-nak ejtette ki.) Fordulj felém és nézz a szemem közé, te gyáva! Hol van a pénz, amit ígértél?
Ma Hla May hisztérikus hangon kiáltozott. A kápolnában levők megdöbben néztek rá, senkinek egyetlen hang sem jött ki a száján. Ma Hla May arca szürke színű volt a vastag rétegben rákent rizsportól. Zsíros haja rendezetlen fürtökben borította be fejét és olcsó anyagból készült longyija a hátán rongyos volt. Floryt erre a látványra fagyos rémület fogta el. Oh, Istenem, Istenem! Most tehát mindnyájan megtudják - és meg fogja tudni elsősorban Elizabeth -, hogy ez a szörnyű nő volt az ő eltartott barátnője! Bármilyen szörnyű volt is, Flory nem tudott megszökni végzete elől. Ma Hla May hisztérikus sikoltozással továbbra is a nevét kiáltozta. Mikor Flo meghallotta az ismerős hangot, előkúszott a pad alól, odament Ma Hla May-hez és megállva előtte, farkát kezdte csóválni. A szörnyű teremtés ekkor rekedtes sikoltozó hangján részleteket mondott el róla, hogy miként bánt Flory vele.
- Nézzetek rám mindnyájan, ti fehér emberek és ti fehér nők, nézzetek rám! Lássátok meg, hogyan tett tönkre! Nézzétek ezeket a rongyokat, amelyekben járnom kell! És ez a hazug gazember, ez a gyáva itt ül a helyén és úgy tesz, mintha meg sem látna! Hagyná, hogy éhen pusztuljak házának ajtaja előtt, mint valami kitaszított kóbor kutya. De én szégyent hozok a fejére! Fordulj felém és nézz rám! Nézz erre az arcra, amelyet annyi ezerszer csókoltál - nézz - nézz.
Ma Hla May kezdte magáról letépni rongyos ruhadarabjait - ez a legnagyobb sértés, amelyet egy burmai nő elkövethet, ha valakit meg akar bántani. A harmónium sikoltó hangot adott, amikor Mrs. Lackersteen hirtelen mozdulattal felállt mellőle és vaktában lenyomott néhány billentyűt. A kápolnában levők végre kezdtek magukhoz térni ijedt meglepetésükből. A lelkész a szószékről erélyesen lekiáltott: - Kérem, távolítsák el ezt a nőt!
Flory arca halott sápadt lett. Abban a pillanatban, amikor ez a félelmetes jelenet megkezdődött, fejét elfordította az ajtótól és úgy tett, mintha semmi köze nem lett volna az egészhez. De hamarosan be kellett látnia, hogy ezzel nem segít semmit. Francis és Samuel felugrottak a helyükről, karon ragadták Ma Hla Mayt és a még mindig kiáltozó nőt kituszkolták a kápolnából.
A kápolna belsejében kísérteties csönd keletkezett, amikor Ma Hla Mayt sikerült eltávolítani. A szörnyű jelenet hatása alól a jelenlévők közül senki sem tudott szabadulni, még Ellis arcán is látszott, hogy mennyire meg volt botránkoztatva. Flory képtelen lett volna egyetlen szót is szólni és mozdulatlanul, halott mereven ült helyén. Elizabeth a szemben lévő padsorból átnézett rá és lesújtó pillantása halálra sebezte a szerencsétlen Floryt. Elizabeth egyetlen szót sem értett meg abból, amit Ma Hla May mondott, de világosan megértette, hogy az egész jelenetet mi idézte elő. Rémülettel gondolt rá, hogy ez a szörnyű teremtés hogyan lehetett Flory kedvese. De Elizabethet még jobban kihozta sodrából, hogy Floryt egyszerre milyen elviselhetetlenül csúnyának látta. Arca a különben is visszataszító anyajeggyel most még csúfabbnak, kisértetiesen öregnek és ijesztőnek tűnt fel. Olyan volt, mint valami koponya, amelyben minden halott, csak az anyajegy éles fekete foltja élt rajta. Elizabeth úgy érezte, hogy ellenállhatatlan erővel gyűlöli és megveti Floryt, ha másért nem is, emiatt a rettenes csúnya anyajegy miatt.
Mondanunk sem kell, hogy ami történt, U Po Kyin, a krokodil, pokoli műve volt. Ma Hla Mayt ő biztatta fel és oktatta ki előre gondosan, hogy mit kell tennie. A lelkipásztor a prédikációt néhány mondattal befejezte. Amint az istentisztelet befejeződött, Flory kirohant a kápolnából anélkül, hogy bárkire még csak rá is nézett volna. Közben szerencsére egészen besötétedett. Az épülettől mintegy ötven méter távolságra megállt és figyelte, hogy a templomból kijövő európaiak kettesével mint indulnak el a klub felé. Persze! Sietnek, hiszen lesz miről beszélni ma este a klubban. Flo körülötte ugrált, mintha arra kérte volna gazdáját, hogy játsszék vele. - Takarodj innen, te undok dög! - kiáltott rá Flory és oldalbarúgta. Elizabeth megállt a kápolna ajtajában. Mr. Macgregor felhasználta a kedvező alkalmat és bemutatta Elizabethet a lelkipásztornak. Utána Mr. Macgregor és az anglikán pap együtt indultak el Mr. Macgregor háza felé, ahol a lelkész éjszakai szállása volt. Elizabeth húsz-harminc méter távolságra ment utánuk. Flory a leány után szaladt, de csak a klub kapujához közel sikerült neki utolérnie.
-Elizabeth!
A leány megfordult és amikor meglátta Floryt, elsápadt, majd egyetlen szó nélkül sietett tovább.
Flory azonban mindenképpen beszélni akart volna és kezét megfogta csuklójánál fogva.
-Elizabeth! Ne menjen! Okvetlenül beszélnem kell magával!
-Nagyon kérem, hagyjon magamra!
Rövid ideig tartó, hangtalan birkózás kezdődött kettőjük között, majd hirtelen abbahagyták mind a ketten és mozdulatlanul álltak egymással szemközt. A két karin keresztény a templomból jövet körülbelül ötven méter távolságra állhatott és bámult rájuk látható érdeklődéssel. Flory halk, majdnem suttogó hangon újra beszélni kezdett Elizabethez.
- Elizabeth, jól tudom, nincs jogom, hogy megállítsam útjában. De feltétlenül beszélnem kell magával! Nagyon kérem, hallgassa meg, amit mondani akarok. Meg kell, hogy hallgasson, még egyszer nagyon kérem.
- Mi lelte magát? Miért fogja még mindig a kezemet? Nagyon kérem, azonnal engedje el!
- Már nem fogom a kezét - láthatja maga is! De még egyszer nagyon kérem, hallgasson meg. Csak egyetlen egy kérdésemre feleljen. Azok után, amik történtek, meg fog nekem valaha még bocsátani?
-Megbocsátani? Miért kelljen nekem magának megbocsátanom?
-Tudom, hogy vége a becsületemnek. Ennél szörnyűbb szerencsétlenség nem is történhetett volna velem. De, higyje el, ami történt, bizonyos tekintetben nem az én hibám. Ha majd egyszer nyugodtabban tudja a történteket megítélni, saját maga is meg fog róla győződni. Gondolja-e, hogy ha most nem is, de később hajlandó lesz nekem megbocsátani?
- Igazán nem tudom, miről beszél. Mit kell nekem megbocsátanom? Mi közöm van nekem az egészhez? Nagyon visszataszító volt ez a jelenet, de végre is nem rám tartozik. El sem tudom képzelni, mit akar tőlem.
Floryt mérhetetlen kétségbeesés fogta el Elizabeth szavainak hallatára. Elizabeth ugyanolyan hangon és majdnem pontosan ugyanazokkal a szavakkal beszélt, mint előző civódásaik és szóváltásaik alkalmával. Most is úgy járt el, mint azelőtt tette. Nem hallgatta meg, hanem egyszerűen kitért előle, azzal az ürüggyel, hogy a történtekhez nincs semmi köze.
- Elizabeth! Nagyon kérem, feleljen a kérdésemre és ne legyen hozzám ennyire igazságtalan. Most nagyon komoly dologról van szó. Nem remélem, hogy egyszerre visszafogad. Nem is teheti azok után, amik most az imént történtek. De végre is, lényegileg megígérte, hogy hozzám jön feleségül - .
- Mit ígértem én meg? Hogy feleségül megyek magához? Mikor ígértem én meg?
- Nem szavakkal ígérte meg, ebben igaza van. De úgy mutatta, hogy maga is erre gondol.
- Én semmi ilyesmire soha nem gondoltam! Mást nem tudok mondani, csak azt, hogy lehetetlenül viselkedik velem. Nekem mennem kell a klubba, még pedig azonnal. Jó estét!
- Elizabeth! Elizabeth! Hallgasson meg. Nagy igazságtalanságot követ el velem, ha meg sem hallgatja, amit mondok. Tisztában kellett volna lennie, hogy mit tettem és azt is tudnia kell, hogy mennyire más életet éltem attól
a pillanattól kezdve, ahogy önnel találkoztam. Ami ma este történt, semmi más nem volt, mint szerencsétlenség. Ez
a rettenetes nőszemély, aki, elismerem, valamikor - hát igen, szóval -
- Azonnal hallgasson el, ilyen beszédeket semmi esetre sem vagyok hajlandó meghallgatni! Megyek, engedjen!
Flory újra megfogta Elizabeth kezét csuklójánál fogva. Szerencsére közben a két karin férfi eltűnt.
- Nem, nem mehet el. Meg kell, hogy hallgasson. Inkább sértődjék meg, de nem hagyhat bizonytalanságban. Így mennek a dolgok hét mint hét, hónap mint hónap óta és soha nem tudtam magával teljes őszinteséggel beszélni. Úgy látszik, maga semmit nem törődik azzal, hogy nekem milyen szenvedést okoz. De most nem engedem, hogy itt hagyjon, felelnie kell arra, amit kérdeztem.
Elizabeth mindenképpen ki akarta szabadítani kezét Flory szorításából. Arca most szigorú és elkeseredett vonásokat öltött magára, sokkal inkább, mint erre Flory bármikor is képesnek tartotta volna. Elizabeth most annyira gyűlölte Floryt, hogy bizonyosan teljes erejével az arcába sújt, ha a keze szabadon lett volna.
- Hagyjon magamra! Maga vadállat, kérem, hagyjon magamra!
- Oh, édes Istenem, édes Istenem! Miért kell egymást így gyűlölnünk? De mi mást tehetnék? Nem engedhetem meg, hogy egyetlen szó nélkül itt hagyjon. Elizabeth. Még egyszer nagyon kérem, hallgasson meg!
-Soha, soha! Különben is, mi joga van ahhoz, hogy vallasson? Hagyja, hogy elmenjek.
-Bocsásson meg, kérem, bocsásson meg! Csak egyetlen egy kérdést! Hajlandó-e - nem most, de majd később, amikor ennek az egész szörnyűségnek az emléke is elenyészik -, hajlandó-e feleségül jönni hozzám?
-Nem, soha, soha!
-Ne mondja ilyen könyörtelenül és véglegesen. Mondja, hogy most nem lehet róla szó - majd egy hónap, egy év, öt év múlva.
- Nem értette, hogy azt mondtam, nem? Miért gyötör tovább?
- Elizabeth, hallgasson rám. Újra meg újra megkíséreltem elmondani magának, hogy mit jelent nekem - óh, mennyire reménytelen dolog erről folyton csak beszélni! Nagyon kérem, tegyen vele kísérletet és most az egyszer hallgasson meg. Hányszor beszéltem magának róla, hogy milyen rettenetes életet kell itt élni! Hogy mennyire gyötör mindnyájunkat a soha meg nem szűnő egyedüllét! Senki a világon nem tud megmenteni ebből a mélységből, egyedül csak maga.
- Még egyszer nagyon kérem, engedjen elmenni. Mi értelme ennek a rettenetes jelenetnek?
- Jelent az valamit magának, ha én azt mondom, hogy szeretem magát? Azt hiszem, soha nem értette meg pontosan, hogy én mit szeretnék öntől. Ha úgy akarja, hajlandó vagyok feleségül venni és megígérem, hogy soha egy ujjal sem nyúlok magához. Még ezt is szívesen vállalnám. Nekem nem kellene semmi más, csak hogy velem legyen. De lehetetlen tovább folytatnom az életet egyedül, mindíg csak egyedül. Igazán képtelen rá, hogy megbocsásson?
- Soha, soha! Nem mennék férjhez magához, ha maga lenne az egyetlen férfi a földön. Szívesebben mennék feleségül - a kórházi szolgához!
Elizabeth ekkor sírni kezdett. Flory hirtelen megértette, hogy a leány mennyire komolyan mondja ezeket a szavakat. Erre Flory szeme is könnybe lábadt és így szólt:
- Még egyszer, utoljára kérem. Gondoljon rá, hogy mégis csak ér valamit, ha van valaki, aki magát igazán szereti. Jusson eszébe, hogy bár találhat olyan férfiakat, akik gazdagabbak, fiatalabbak és minden tekintetben különbek, mint én, de soha nem talál senkit, aki olyan mélyen és igazán szeresse, mint én. És bár nem vagyok gazdag, otthont tudnék teremteni magának. Élhetnénk szépen -
- Nem megmondtam már világosan, hogy minderről szó sem lehet? - mondta Elizabeth egy kicsit nyugodtabb hangon. - Nagyon kérem, hagyjon elmenni, mielőtt valaki erre jön és meglát bennünket.
Flory ekkor elengedte Elizabeth kezét. Ebben a pillanatban világosan megérezte, hogy a leányt örökre elveszítette. Mint valami esztelen hallucináció, úgy jelent meg lelki szeme előtt számtalanszor elképzelt otthonuk; látta a kertet és Elizabeth-et, amint rizsszemekkel eteti Nerót és a galambokat; látta a kénsárgaszínű flox-virágokat, amelyeknek hatalmas tövei vállmagasságra nőttek; látta lakásuk szalonját, a falakra felaggatott akvarell-festményekkel, a könyvespolcokkal és a fekete zongorával.
A lehetetlen, a mítikus zongora - jelképe mindannak, amit ez az ostoba szerencsétlenség örök időkre tönkretett.
- Lenne zongorája is - mondta Flory kétségbeesett hangon.
- Én nem tudok zongorázni.
Flory hagyta, hogy Elizabeth elmenjen. Semmi értelme sem lett volna folytatni tovább. Elizabeth, amint csuklóját kiszabadította Flory kezéből, befutott a klub kapuján, mint aki boldog, hogy végre megszabadulhatott. A fák között megállt, letette szemüvegét és szeméből kitörölte a könynyeket. Óh, a vadállat, a vadállat! Csuklóját olyan erősen megszorította, hogy még mindíg élesen sajgott. Visszaemlékezett rá, hogy anyajegyét milyen szörnyűnek látta
a kápolnában, közvetlenül azután a rettenes jelent után. Egyszerre olyan csúnyának látta Floryt, hogy azt kívánta, bár minél előtt halna meg. Elkövethetett volna Flory ezer aljasságot és Elizabeth megbocsátott volna neki. De érezte, hogy soha meg nem tudná bocsátani neki a kápolnában lejátszódott szégyenteljes jelenetet. Sem ördögien csúf, anyajegyétől elrútított arcát. Végül is Florynak ez a feltűnő testi fogyatkoözása volt, amely elhatározását véglegessé tette, hogy örök időkre szakítani fog vele.
Elizabeth tudta, hogy nagynénjét ez a fordulat fel fogja dühíteni. Hozzá még itt volt szerencsétlen nagybátyja, aki örökösen a combját fogdosta és mind kevésbé volt hajlandó békét hagyni neki. Tudta, hogy az élet lehetetlenné válik számára és nem lesz más választása, vissza kell mennie Angliába. A svábbogarak! Lesz, aminek lennie kell. Bármit szívesebben hajlandó volt vállalni, akár a vénleányságot is, vagy a legpiszkosabb cselédmunkát, bármit, csak a Floryval való házasságot nem. Soha egész életében nem tudná hozzákötni magát olyan férfihez, aki olyan szégyenletes helyzetbe került, mint Flory aznap délután. Szyvesebben választaná még a halált is. Ha hajlandó lett volna az élet kegyetlen tényeivel megalkudni még csak egy órával ezelőtt is, tudta, hogy ennek most örökre vége van. Már elfelejtette Verrallt is és hogy a hadnagy dísztelen megszökésével elszenvedett kurdarcot és megszégyenülést mind jóvátehette volna, ha Floryhoz feleségül megy. Most csak azt érezte, hogy Flory becsületét elveszítette és így nem számít tovább férfinak, mert társai kivetik maguk közül, mint valami bélpoklost vagy elmeháborodottat. Elizabeth ezt ösztönösen érezte és az ösztön erősebb volt, mint a józan ész szava. Ösztönének éppen úgy engedelmeskednie kellett, mint ahogyan nem parancsolhatott rá önmagára, hogy ne lélegezzék tovább.
Flory gyors lépésekkel elindult háza felé, amikor elvált Elizabeth-től. Tudta, hogy amire elszánta magát, gyorsan kell végrehajtania. Kezdett erősen sötétedni. Szegény Flo anélkül, hogy a végzetes fordulatról sejtelme lett volna, gazdája sarkában volt és nyöszörgésével jelezte, menynyire igazságtalannak érzi az imént kapott rúgást. A felhők alacsonyan szálltak és újra esni kezdett. Ko S'la megterítette az asztalt dinner-hez és gondosan összeszedte
a nagy fekete bogarakat, amelyek a petróleumlámpa fényére az asztalra repültek. Ko S'la, úgy látszik, még nem értesült róla, hogy mi történt az istentisztelet alatt.
-Az én szentséges uram dinner-je készen van. Hozhatom az ételeket?
-Nem, majd később. Add ide a lámpát.
Flory lámpával a kezében bement a hálószobába és becsukta maga mögött az ajtót. A hálószobának takarítatlan és az örökös nedvességtől dohos szaga volt. Flory a lámpa sárgásszínű fényében tisztán látta a megpenészedett hátú könyveket és a gyíkot a falon. Itt volt hát újra régi, fojtogató egyedüllétben eltöltött élete. Odaérkezett vissza, ahonnan elindult.
De miért ne lehetne ezt a magányosságot továbbra is elviselni? - kérdezte önmagától. Hiszen elviselte azelőtt is. Sok minden volt, ami enyhített nyomorúságán - könyvek, a kertje, az ivás, a munkája, a megfizetett cisnos burmai lányok, a vadászat és a doktorral folytatott beszélgetések.
Nem, világosan tudta, képtelen lenne továbbra elviselni az egyedüllét terhét. Azóta, hogy Elizabeth-tel találkozott, új remények támadtak benne és hinni kezdte, hogy életét újra kezdheti. Az a félig-meddig már kényelmesnek is érzett letargia, amelyben az egymást követő éveket eltöltötte, máról-holnapra megtört. Tudta, hogy ha most újra a régi szenvedések várnak rá, sokkal rosszabb lesz, mint azelőtt volt. Csak idő kérdése és Elizabeth bizonyosan férjhez fog menni valakihez. "Hallottad, hogy a Lackersteen lány végre is fogott magának valakit? Szegény fiú, még ha akarná, sem tudná elkerülni az oltárt. Isten legyen neki irgalmas". Erre ő a szokásos kérdéseket tenné fel: - "Óh, valóban? Mikor lesz az esküvő? - Közben merev és mozdulatlan arcot vágna hozzá, mintha az egész dolog közelebbről nem is érintené. Hamarosan megérkeznék az esküvő napja és utána a nászéjszaka -. ah, csak azt nem! Undok, visszataszító! Előhúzta az ágy alól azt a bádogdobozt, amelyben egyenruháját tartotta és elővette önműködő revolverét, majd a revolvert megtöltötte.
Ko S'laról nem feledkezett meg végrendeletében. Még csak Flo volt hátra. A revolvert letette az asztalra és kiment. Flo Ba Shinnel, Ko S'la legfiatalabb fiával játszott
a baromfiudvaron.
- Flo! Gyere ide, Flo!
A kutya meghallotta gazdája hívó szavát és engedelmeskedett, de mikor a hálószoba ajtajához értek, nem akart bemenni. Mintha a nyomorult állat megérezte volna, hogy valami szörnyű dolog van készülőben. A küszöbön megvetette lábát és semmiképpen sem akart bemenni.
-Gyere ide!
A kutya farkát lába közé csapta,de nem mozdult.
-Gyere, Flo! Gyere, öreg kutyám! Na, gyere ide!
A szegény állatot egyszerre rettenetes rémület fogta el. Szűkölni kezdett és semmiképpen sem akart a szobába bemenni. "Na, gyerünk, ne ostobáskodj!" - kiáltott rá Flóra gazdája és nyakörvénél megfogva, behúzta magával a szoba belsejébe. Odament az asztalhoz és kezébe vette a revolvert.
- Most pedig gyere ide!
Flo lefeküdt a földre és összekuporodott, közben szűkölve kért engedelmet gazdájától. Florynak nagyon megfájdult a szíve, mikor ezt meglátta. "Gyere ide, öreg kutyám! Drága, öreg Flo. Nem fog a gazdád bántani. Gyere ide!" - Flo a földön kúszva közeledett gazdájához, közben állandóan szűkölt. Fejét lehajtotta, mint aki nem mer felnézni gazdájára. Flory körülbelül egy méter távolságról lőtt rá és a lövés ereje szétloccsantotta a kutya agyvelejét.
A kutya szétloccsant agyveleje olyan volt, mint a vörös bársony. Hát ilyen lesz ő is? Akkor nem a fejébe, hanem a szívébe fog lőni. Hallotta, amint a szolgák rohantak ki lakásukból a lövés hallatára és kiáltozni kezdtek. Sietve feltépte kabátját a mellén és a revolver csövét az ingéhez szorította. Az asztal szélén egy apró, csillogó testű gyík éppen elkapott egy éjjeli lepkét. Flory a revolver ravaszát meghúzta a hüvelykujjával.
Mikor Ko S'la berohant a szobába, egy pillanatig nem látott semmi mást, csak a kutya holttestét. Aztán észrevette gazdája lábát, amint kilátszott az ágy alól. Teljes erővel kiáltott a többieknek, hogy a gyerekeket ne engedjék be a szobába. Ko S'la térdre esett Flory holtteste mellett. Ugyanebben a pillanatban rohant be a veranda felől
a szobába Ba Pe.
-Agyonlőtte magát?
-Azt hiszem igen. Fektessük a hátára. Nézd a szegényt! Rohanj azonnal a hindu orvosért! Rohanj, ahogyan csak tudsz!
Flory ingén egészen kicsiny, szakadásszerű lyuk volt, ahol a golyó behatolt. A lövés szemmelláthatólag azonnal halált okozott. Ko S'la a holttestet nagynehezen felemelte az ágyra. Egyedül kellett ezt a munkát elvégeznie, mert a többi szolga nem volt hajlandó hozzányulni a holttesthez. Jó húsz percbe beletelt, mikorra az orvos megérkezett. Csak annyit hallott és azt is bizonytalanul, hogy Flory megsebesült. Kerékpárjára ült és a zuhogó esőben a dombnak fölfelé csak nehezen jutott előre. Lihegett a fáradságtól, amikor a szobába ért és arra sem volt ideje, hogy az esőcseppeket letörölje szemüvegéről. Ezért levetette és rövidlátóan nézett az ágyra. - Mi történt, drága barátom? - mondta aggodalmaskodó hangon. - Hol sebesült meg? - Majd közelebb hajolt az ágyhoz és kétségbeesetten felkiáltott, amikor egyetlen pillanat alatt tisztán látta, hogy mi történt.
-Ah! Mi az? Mi történt vele?
-Agyonlőtte magát, sir!
Az orvos letérdelt Flory mellé, feltépte ingét és meghallgatta a szívét. Gyötrődő kétségbeesés tükröződött vissza az arcán, amikor tudatára ébredt, hogy valójában mi történt. Teljes erővel rázni kezdte a halott vállát, mintha ezzel életre tudná támasztani. A holttest egyik karja merev mozdulattal leesett az ágy széle mellé. Az orvos a leesett kezet visszaemelte és a maga két kezében tartva, hirtelen hangos sírásba kezdett. Ko S'la az ágy lábánál állt és barna arcát eltorzította az őszintén érzett részvét és fájdalom. Az orvos felállt és egy pillanatra elveszítve önuralmát, majdnem jajveszékelve kezdett el sírni, közben hátat fordított Ko S'lanak. Néhány pillanattal később összeszedte magát, megfordult és megkérdezte:
-Hogyan történt?
-Két lövést hallottunk. Egészen bizonyos, hogy úgy lőtte agyon magát. Csak azt nem tudom, hogy miért.
- Honnan tudod, hogy nem szerencsétlenség történt-e?
Ko S'la felelet helyett a kutyára mutatott, amely élettelenül hevert a szoba padlóján. Az orvos egy pillanatig gondolkodott, majd gyöngéd és szakértő kézzel beletakargatta a halott férfit a lepedőbe és a lepedőt csomóra köttöte a holttest fejénél és lábánál.
-Ásd el azonnal a kutyát valahol a kertben. Mr. Macgregornak majd azt fogom mondani, hogy szerencsétlenség történt és Mr. Flory véletlenül lőtte meg magát, miközben revolverét tisztogatta. El ne felejtsd a kutyát elföldelni. Gazdád legjobb barátom volt. Nem írhatják azt a sírkövére, hogy öngyilkosságot követett el.

XXV.

Az anglikán tisztelendő meghosszabbította tartózkodását Kyauktadában, hogy elvégzhesse a termetési szertartást. Az anglikán imakönyvből felolvasta az ilyen alkalmakra szánt liturgikus részeket, utána rövid gyászbeszédet tartott az elhunyt érdemeiről és nemes, szeretreméltó emberi egyéniségéről. Hivatalosan megállapították, hogy a halál oka véletlen szerencsétlenség volt. A halotti bizonyítványt Veraswami állította ki és vállalta a felelősséget ennek a ténynek a megállapításáért. Flory sírkövére is ezt vésték föl, bár mindenki pontosan tudta, hogy mi történt. Különösebb meglepetést Flory öngyilkossága nem jelentett senki számára, legfeljebb Elizabeth döbbent meg a hír hallatára. A Burmában élő európaiak között elég gyakori az öngyilkosság és ezért nem igen szoktak meglepődni rajta.
Flory halálának többféle következménye volt. Az első és legfontosabb, hogy Veraswami anyagi és erkölcsi romlása elkerülhetetlenül bekövetkezett. Életének legfőbb biztosítéka, egy fehér ember barátsága, Flory halálával megsemmisült. U Po Kyin egy ideig még várt, de azután annál könyörtelenebbül mérte ellenfelére a halálos csapást. Három hónap sem telt el és minden európai meg volt győződve róla Kyauktadában, hogy az orvos jellemtelen gazember. U Po Kyin vigyázott arra, hogy semmi határozott vádat ne emeljen az orvos ellen, de annál ügyesebben irányította a dolgokat úgy, hogy a közvélemény egyöntetűen elítélje.
A szünet nélküli és kitartó rágalmazás eredényei hamarosan mutatkozni kezdtek. Veraswami elveszítette Kyauktadában viselt, önálló munkakört biztosító hivatalát. Egy szép napon megérkezett a rendelkezés Kyauktadába, hogy segédorvosnak áthelyezték Mandalay-be, a városi kórházba. Mai napig is ott teljesít szolgálatot és valószínűleg ott is marad élete végéig. Mandalay meglehetősen sivár, ellenszenves város. Utcái porosak és a forróság a városban az év legnagyobb részében elviselhetetlen. Egy közmondás szerint Mandalay-ben négy dolog van, ami "p" betűvel kezdődik: pagodák, páriák, papok és prostituáltak. Veraswami a kórház közelében bérelt magának egy szánalmas külsejű bungalow-t. Ott él vissazvonulva és szegényes fizetését azzal pótolja, hogy magánrendelőintézetet tart fenn. Tagja lett egy másodrangú klubnak, amelynek főként indiai ügyvéd tagjai vannak. A klub legfőbb büszkesége, hogy a tagok között van egyetlen egy európai is - egy glasgow-i elektromérnök, akit Macdougallnak hívnak és akit előző állásából azért dobtak ki, mert részegeskedése tűrhetetlenné vált.
Ko S'la Flory végrendelete értelmében négyszáz rupiát kapott. A pénzből családjával együtt teaházat nyitott a bazárban, de a teaház csődbe ment, főként mert Ko S'la két felesége örökösen egymással veszekedett és ezzel elijesztették a vendégeket. A végén Ko S'la testvérével, Ba Pével együtt kénytelen volt újra szolgai állást vállalni. Ko S'la tökéletes inas volt, aki pontosan tudta, hogyan kell bánni az uzsorásokkal, mit kell tenni gazdájával, amikor berúg. Kitűnően tudott varrni, foltozni, a lyukas harisnyákat megjavítani, a fegyvert megtölteni vadászaton. Lovász volt, ha erre volt szükség: a gazdája ruháit kivasalta és gyönyörűen feldíszítette az asztalt dinner-hez, amikor gazdája vendégeket hívott meg a házhoz. Ezzel a tudománnyal kaphatott volna akár ötven rupiát is egy hónapra. De testévérel, Ba Pével együtt ellustultak azokban az években, amikor Flory mellett szolgáltak. Így azután egyik állást a másik után veszítették el. Ko S'la most mindenesi állást tölte be Rangooban egy kínai rizskereskedő házánál, Ba Pe pedig kifutó fiú szerepét látja el havonta tizenhat rupia bérért. Ma Hla May Mandalay-ben egy bordélyházban él. Fiatalkori szépségének már nyoma sincs. Látogatóitól esetenként négy annát kap, hozzá néha rúgást vagy verést is. Sokszor eszébe jutnak azok a szép napok, amikor Flory még élt és bánkódik rajta, hogy nem tett félre magának abból a sok pénzből, amit tőle kapott.
U Po Kyin, egy kivételével, valamennyi álmát megvalósította. Veraswami csúfos kudarca után természetes dolog volt, hogy U Pa Kyint válasszák meg tagnak az európaiak klubjába. Megválasztása ellen Ellis az utolsó percig elkeseredetten harcolt, de végül is engednie kellett. U Po Kyin csak ritkán jelent meg a klubban és modorát az európaiak egészen elviselhetőnek találták, egyrészt, mert szívesen volt hajlandó másoknak italt rendelni, másrészt, mert kitűnt róla, hogy kitűnő bridzs játékos. Néhány hónappal később áthelyezték Kyauktadából és magasabb hivatali rangot kapott. Nyugalomba vonulása előtt egy esztendőn át helyettes kormánybiztos volt. Ez alatt az egyetlen egy év alatt tistzán húszezer rupiát szedett össze megvesztegetésekből. Egy hónappal nyugalomba vonulása után meghívót kapott a Rangoonban évenként tart szokásos durbarra, hogy átvegye az indiai kormánytól kapott kitüntetést.
A durbar fényes külsőségek között, igazi keleti pompával folyt le. A kormányzói emelvény zászlókkal és virágfüzérekkel volt díszítve. A kormányzó frakkba öltözve, mellén fényes kitüntetésekkel ült trónján, mellette állt fényes kísérete. Az emelvény mellett katonazene játszott. A tribünökön színes keleti nézőközönség gyülekezett össze. A kormányzóság titkári hivatalának vezetője meszszire elhallatszó hangon olvasta fel a kitüntettek névsorát. Mikor a névsor olvasása közben U Po Kyinhez érkezett, a következőket mondta:
- U Po Kyin, nyugalmazott helyettes kormánybiztos, a kitüntetést hosszú és hűséges szolgálataiért kapja, továbbá, mert sikeresen levert egy veszélyes zendülést Kyauktada környékén.
U Po Kyin nehézkes lépésekkel és lihegve kapaszkodott fel az emelvényre. Meghajolt a kormányzó előtt, amennyire kövér termete engedte. A kitüntetést a kormányzó tűzte fel a mellére és miután kezet fogott vele, néhány szóval üdvözölte. A tribünön ülő Ma Kin és ismerőseik hangos tapsba kezdtek, mikor a rövid ideig tartó, de annál emlékezetesebb szertartásnak vége volt.
U Po Kyin, miután vágyai teljesültek, gondolni kezdett arra is, hogy mi lesz vele a másvilágon. Elhatározta, hogy most már megrendeli a pagodák építését. Mielőtt azonban tervét végrehajtotta volna, a végzet mást határozott. A durbart követő harmadik napon régóta gyötrő asztmája hirtelen súlyosra fordult és egy fulladási roham megölte. Ma Kin odáig volt, amikor a váratlan szerencsétlenség bekövetkezett. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy U Po Kyin földi életében elkövetett gonoszságaiért most milyen szörnyen lakol, különösen mivel a tervezett pagodák építéséhez még csak hozzá sem tudott kezdeni. Ma Kin főként azért aggódott, hogy ha még elhunyt drága férjének sikerült is elkerülnie a pokol gyötrelmeit, amikor lelke megkezdi földi vándorlását, bizonyosan valami patkányba vagy békába fog költözni.
Elizabethre nézve a dolgok kedvezőbben alakultak, mint remélte volna. Flory halála után Mrs. Lackersteen nyíltan kijelentette, hogy mivel Kyauktadában most már nem lehet kezdeni semmit, minthogy férjnek való férfi sehol a közelben nincsen, nem tehetnek mást, mint hogy néhány hónapot Rangoonban vagy Mymyóban töltenek. De Elizabethet egyedül mégsem engedhetik ezekbe a városokba, ha pedig nagynénje is vele megy, ez egyenlő lenne azzal, hogy Mr. Lackersteen előbb-utóbb delirium tremensben pusztul el. Közben eltelt néhány hónap és nem történt semmi. Az esős időszak változatlanul tartott tovább és Elizabeth már éppen azon a ponton volt, indul vissza Angliába, amikor Mr. Macgregor megkérte a kezét. Mint később kitűnt, Mr. Macgregor erre már régebben gondolt, de úgy látta helyesebbnek, hogy néhány hónapig vár Flory halála után.
Elizabeth boldogan mondott igent. Macgregor egy kicsit öreg volt Elizabeth-ez, de magas hivatali állása kívánatos férjjé tette. Afelől semmi kétség nem lehetett, hogy ez a házasság sokkal többet ért mind anyagi, mind társadalmi rang szempontjából, mint lett volna a Floryval való esetleges házasság. Elizabeth és Macgregor igen jól megértették egymást. Mr. Macgregor természeténél fogva jó kedélyű és jómodorú ember volt. Jó tulajdonságai a házasságban még csak fokozódtak. Megrögzött agglegény szokásairól minden nehézség nélkül lemondott: elhagyta a reggeli tornát is. Elizabeth gyorsan beletalálta magát a felnőtt asszony szerepébe és modorának azelőtt is meglévő keménysége még érezhetőbbé vált. Személyzetét örökös rettegésben tartotta és a legválogatottabb kínzásokkal tudta őket meggyötörni, bár egy szót sem beszélt burmai nyelven. Pontosan ismerte mindenkinek a rangját a hivatali ranglétrán és kitűnően sikerült estélyeket szokott adni. Látszott rajta, hogy a maga helyét kitűnően megtalálta és minden zökkenő nélkül be tudja tölteni a burra memsahibok ellenszenves szerepét.

A BURMAI NYELVRŐL ÉS ÁTÍRÁSRÓL

A burmai nyelv a sino-tibeti (kínai-tibeti) nyelvcsalád tibeto-birmán (tibeti-burmai) ágához tartozik, amelyet Burma — ma Mjanma vagy Mianmar — hivatalos nyelveként mintegy 16 millióan beszélnek. A modern burmai nyelv három nagy nyelvjárásra oszlik, a központira, az arakánira és a tavojira. A lakosság túlnyomórésze, az irodalmi nyelvként elfogadott központi nyelvjárást beszéli, ezen a nyelven íródnak a könyvek, az újságok és ezt hallani a rádióban és a TV-ben is. A mai burmai nyelv az eredetileg egyszótagú (monoszillabikus) állapotából a többszótagúság felé fejlődött az egyszótagú szavak összekapcsolásával. Ugyancsak megszűnni látszik régi elszigetelő (izoláló) jellege is, hiszen egyre gyakoribb a toldalékok és ragok használata. A nyelv elsô írásos emlékei a 11. század második felébôl származnak. Az indiai eredetű burmai írás érdekessége, hogy a jelentés-megkülönböztetésben nagy szerepet játszó négy szótaghanglejtés vagy másnéven tónus közül hármat jelölni is képes — szemben például a szintén tonális kínaival —, a negyedik tónust épp a jelöletlensége jelöli.
A szerző regényében a burmai szavakat mindig ejtésük szerint jegyezte le, s így azok gyakran alapvetően különböznek az írott alaktól. Orwell az ún. angolos átírást használta, amelyet 1908-ban tettek közzé Rangunban a brit gyarmati hatóságok. Mi természetesen a magyar fordítás jelenlegi, második kiadásában érintetlenül hagytuk az 1948-as első kiadás során használt nyelvi alakokat, amelyek teljes mértékben megegyeznek a regény angol eredetijében használt átírással. A jelenlegi kiadás során azonban szükségesnek láttuk, hogy legalább egy mutató keretei közt feltűntessük a burmai szavak azon átírását, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási bizottsága 1981-ben fogadott el, és tett közzé a Keleti nevek magyar helyesírása c. kiadványában, mint általános érvényű útmutatót. A továbbiakban tehát a regényben szereplő keleti szavak, nevek listáját közüljük, s csak ott adjuk meg a magyar átírást ahol eltérés tapasztalható, majd a harmadik oszlopban a szavakat kiegészítjük a jelentésükkel is. A táblázatba természetesen nem csupán a burmai szavakat vettük fel, hanem valamennyi keleti szót is, amelyek közt található pl. hindu (hin.) és kínai (kín.) is.

Ah ma laj! Ali Shah ba le-de Ba Shin bo-kadaw burra chalo char chokra dacoit dah durbar durwan gaungbaung gurkha havildar Hira Singh idher ao jaldi ingaleikma ingyi karin kaung galay kit-kit Ko Ba Sein Kyauktada Li Yeik longyi machan Ma Hla May Ma Sein Galay Ma Yi maidan mali Mandalay Maung San Hla memsahib min gyi Myaype Mymyo nat Nga Shwe O Nga Yin Nyaunglebin pagri paso Pike-san pai-like! pukka punkah pwe pyinkado Rangoon sahib sahiblog salaam sambhur sampan saya gyi sepoy shabash Shewemyo sikh subadar talab thakin thathanabaing Thibaw Thitpingyi Thongwa thugyi-min tuktoo Veraswami wallah weiksa U Po Kyin

Amalaj! Ali San ba lede Ba Sin bogdao burra (hin.) csalo! (hin.) cshar cshokra (hin.) dacsoit da durbar (perzs.) durvan gavungbavung gurka havildar (hin.) Hira Szingh idhar ao (hin.) jaldi (hin.) ingalejkma ingji karen kaung glej Ko Ba Szejn Kjauktada Li Jeik (kín.) longji macshan Ma Hla Maj Ma Szejn Galaj Ma Ji majdan Mandalaj Maung Szan Hla memszahib (hin.) mingji mjajpe (maj pa) (kin.) Memjo Nga Sve O Nga Jin Njaunglebin paszo Pajkszhan pejlajk pukka (hin.) punka pve pjingdo Rangun szahib (hin.) száhiblog (hin.) szalem (hin.) szambur szampan (kín.) szaja gji szipoj (hin.) sabas! (hin.) Svemjo szikh (hin.) szubadar (hin.) talab thathanabajng Thibao Thitpinhji Thongva thugjimin tuktu Verasvami (hin.) vallah (hin.) vejksza U Po Kjin

Ó! Ó, jaj! személynév mi van? személynév külföldiek felesége gonosz, rossz menj! gyerünk! leopárd bennszülött cseléd fegyveres kísérő kés egy ünnepség neve templom szolga szokanyszerű ruha darab nepáli népcsoport bennszülött ôrmester személynév gyere ide! gyorsan angol hölgy ing népnév gyermek, kölyök patália, veszekedés személynév helynév személynév (kín.) köntös, köpeny elefánt hátára erősített kosár személynév személynév személynév birtok, rezidencia Mali-beli, átv. ért.: szolga helynév személynév a férjes asszonyok megszólítása (Úrnő) uralkodó, főminiszter vagy csak tiszteleti megsz. Tessék! Vegyenek! helynév isten személynév személynév helynév köpeny selyemöv Adj pénzt! igazi, tökéletes legyező színi előadás növénynév helynév megszólítás (Uram) uraság hindu köszönés egy szarvasfajta csónakfajta udvarias megszólítás (Tisztelt Uram) 1. hindu katona angol szolgálatban 2. bennszülött rendőr jó! helynév indiai felekezet kapitány, vezető fizetés, bér udvarias megszólítás (Kiválósága) buddhista fôméltóság személynév helynév helynév udvarias megszólítás (Nagy Uram) egy gyíkfajta személynév kereskedő varázsló személynév

Jegyzetek

Apres vous, madame — Csak ön után, asszonyom
brit rádzs — brit rádzsa vagyis az angol király
bungalow — bungaló, villa, nyaraló
Café de l’Amitié. Bock Formidable — Barátság kávéház. A Rettentő Bakhoz
canoe — kenu
Civis Romanus sum — római polgár vagyok
durbar — az uralkodó udvarában rendezett ünnepélyes fogadás, ünnepségek
Eheu fugaces, labuntur anni — Ó jaj, hova tűnnek a futó évek
frangipáni-fa — plumeria (Apocynecea-féle)
karin — karen, az egyik nemzetiség Burma területén
Notre mees Anglaise — A mi angol misszünk
Pax Britannica, Pox Britannica — brit béke, brit pestis
peepul-fa — banyána (Ficus Religiosa)
pukka sahib sans peur et sans reproche — tökéletes úr — gáncs és félelem nélkül
pyinkado-fa — burmai vasfa (Xylia dolabriformis)
sambhur — számbárszarvas (Cervus aristotelis)
teak-fa — indiai tölgy, tíkfa (Tectona)
Thibaw — Thibao, Burma királya
urdu — főleg Pakisztánban beszélt nyelv