Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
George
Orwell
BURMAI NAPOK
Máthé Elek fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
Aznap este
Flory szólt Ko S'lanak, hogy küldjön a borbélyért. A városban egyetlen hindu borbély
volt, a fehér emberek kénytelenek voltak szolgálatait igénybe venni jobb hiányában.
A borbély már a verandán várakozott, amikor Flory a teniszpályáról hazaérkezett.
Odaadta a borbélynak az otthon tartott hajvágó ollót: óvatosságból még így is
előbb fertőtlenítette.
- Készítsd ki a legjobb fehér szmokingomat, - mondta
Ko S'lanak. - Azután selyem inget és a sambhur-bőr cipőmet. Ne felejtsd el az
új nyakkendőmet sem, amelyet a múlt héten kaptam Rangoonból.
- Már meg is
tettem, thakin - mondta Ko S'la. Mikor Flory bement a fürdőszobába, a kikészített
ruhákkal együtt ott találta Ko S'lat, aki mogorva, durcás arccal nézett rá. Ko
S'la pontosan tudta, hogy mi az oka gazdája előkészületeinek, mivel azonban az
Elizabeth-tel való találkozás esetleg Flory házasságához vezethetett, Ko S'la
ezt a legnagyobb mértékben helytelenítette és ez volt az oka rossz hangulatának.
-Mire vársz? - kérdezte Flory.
-Parancsolja, hogy segítsek az öltözködésben,
thakin?
-Ma este magam fogok öltözködni. Elmehetsz.
Borotválkozni akart.
Aznap, már másodízben és régen, évekkel ezelőtt abbahagyta szokását, hogy naponként
kétszer borotválkozzék. Örült neki, hogy Rangoonból új nyakkendőt rendelt. Nagy
gonddal öltözködött fel. Csaknem egy negyed órát töltött el a tükör előtt, hogy
haját, amely nem igen szokott hozzá a gondos ápoláshoz, simára fésülje.
Néhány
perccel később Elizabeth társaságában útban volt a bazár felé. Nagy örömére, amikor
a klubba megérkezett, Elizabeth-et egyedül találta a klub könyvtárszobájában.
Felbátorodott a szerencsés találkozáson és megkérte a leányt, hogy tartson vele.
Maga is meglepődött rajta, hogy Elizabeth kérését milyen szívesen teljesítette,
anélkül, hogy előbb nagynénjének szólt volna távozásáról. Nagyon régen élt Burmában
és már el is felejtette az angol szokásokat, hogy ilyen esetben felnőtt leányok
nem szokták hozzátartozóik tanácsát kikérni. Az árnyas peepul-fák alatt az este
nagyon sötét volt. A falombok teljesen eltakarták az első negyedben járó holdat
és az égen csak itt-ott csillogott egy-egy fényesen ragyogó csillag. Mindenütt
a virágzó frangipani-fák erős, átható illata érzett. Messziről bennszülöttek zenekarában
használt dobok ütemes dübörgő hangja hallatszott.
Floryt ez a hang emlékeztette
rá, hogy a bazárban aznap este tánccal összekötött színi előadást, pwet rendeznek,
kinn az utcán, szemben U Po Kyin házával. Florynak ekkor az a merész gondolata
támadt, hogy Elizabethet elviszi magával és megmutatja neki a bennszülöttek színes
mulatságát. Bizonyosra vette, hogy a leánynak tetszeni fog a pwe! Ha más nem is
lesz, a burmaiak tánca ilyen alkalmakkor olyan feltűnően szép és művészi látvány,
ami feltétlenül kell, hogy minden európai tetszését megnyerje. Lehetséges, hogy
a klubban megróják ezért a merész cselekedetért, amikor tudomást szereznek róla,
hogy Elizabeth egészen más, mint a klubban egymás unalmával szórakozó, áporodott
kedélyű fehérek.
Ebben a pillanatban a zenekar, amelyhez közben egészen közel
értek, egzotikus hangszereivel teljes erejéből játszani kezdett.
- Mi ez a
lárma? - kérdezte Elizabeth és megállt. - Úgy hangzik, mintha jazz-zenekar játszanék!
- Nem jazz, hanem a bennszülöttek zenekara - mondta Flory. - Tánccal egybekötött
szabadtéri színi előadást rendeznek. A burmaiaknak ez a színi játéka részben történelmi
dráma és részben látványos revü. Azt hiszem érdekelni fogja magát is. Mindjárt
odaérünk.
- Óh - mondta Elizabeth és hangjában inkább kételkedés érzett.
Mikor az úttesten felállított színpad közelébe értek, fáklyáknak és lampiónoknak
fénye fogadta őket. A színpad és a nézőtér teljesen elállta az utat és a színes
látványosságra a város lakói közül sokszázan gyülekeztek össze. Fenn, a színpadon
két kínai ruhába öltözött színész, kezükben karddal, valami történeti jelenetet
mutatott be.
A nézők között feltűnően sok volt a nő, hófehér muszlin ruhában,
élénk rózsaszín sálokkal és magasra feltűzött fekete hajjal. Egy öreg kínai járt
közöttük és tálcáján amerikai mogyorót árult. Áruját nagyhangon kiáltva ajánlgatta:
- Myaype! Myaype!
- Ha kedve van hozzá, megállunk és néhány percig nézzük
őket.
Az erős fény és a fülsiketítően hangzó egzotikus zene egészen bódulttá
tette Elizabethet. Legjobban az lepte meg, hogy a tömeg nyugodtan ült az úttest
közepén és úgy figyelt az előadásra.
- Mondja, ezek mindig az utat szokták
felhasználni nézőtérnek? - kérdezte Elizabeth.
- Igen. Felállítják a színpadot,
de reggelre le is bontják. Az előadás és a mulatság a hajnali órákig szokott tartani.
- De megengedik nekik, hogy elállják az egész utat?
- Miért ne? Burmában nincsenek
közlekedési szabályok. Igaz, hogy éjszaka közlekedés sem igen van.
Elizabeth
az egész látványt nagyon különösnek találta. Közben az egész hallgatóság kíváncsi
szemmel rájuk figyelt és nem a színpadon játszott jelenetekre. Óriási szenzációként
hatott, hogy egy "ingaleikma" jelent meg közöttük. A tömeg előtt szemben
a színpaddal öt-hat szék volt felállítva hivatalos személyek és előkelőségek számára.
Az egyik széken U Po Kyin ült és nagyban erőlködött, hogy hátrafordulva hatalmas
testével, üdvözölje
a közöttük megjelenő európaiakat. Mikor a zene elhallgatott,
a himlőhelyes arcú Ba Taik szaladt oda Floryhoz és Elizabethhez alázatos hajlongások
és salaamok közben.
- Szentséges uram! Gazdám, U Po Kyin kérdezteti, hogy
vajon ön és a fiatal fehér hölgy nem jönne-e és nem nézné-e az előadást néhány
percig? Parancsoljanak helyet foglalni, vannak üres székek az önök számára.
- Kérnek bennünket, hogy nézzük az előadást és üljünk le egy időre - mondta Flory
magyarázkodólag Elizabethnek. - Nem volna kedve hozzá? Bizonyosan érdekelni fogja.
Ez a két színész hamarosan befejezi jelenetét és utána tánc következik. Remélem,
nem fogja untatni, ha néhány percig itt maradunk.
Elizabeth nem volt olyan
biztos benne, hogy tetszeni fog-e neki a látvány. Valahogyan az volt az érzése,
helytelen dolog, hogy így elvegyülnek a színesek orrfacsaró illatot terjesztő
tömegében. De bízott Floryban, hogy tudja, mi a helyes és illő. Ezért hagyta,
hogy odavezessék őket az üresen álló székekhez.
A burmaiak utat engedtek nekik
és nagy érdeklődéssel vitatták meg egymás között a két fehér ember megérkezését.
U Po Kyin nagy erőfeszítéssel felkelt székéből és amennyire elefántszerű termetétől
tellett, mély meghajlásal üdvözölte a két fehér vendéget.
-Szíveskedjék helyet
foglalni, madam! Különös megtiszteltetésnek érzem, hogy önnel megismerkedhetem.
Jó estét Mr. Flory, sir! Nem mertem volna remélni,
hogy ebben az örömben
lesz részem. Ha tudtuk volna előre, hogy megtisztelnek bennünket jelenlétükkel,
whiskyt és más európai italokat készítettnek volna frissítőül. Ha-ha!
U Po
Kyin harsány hangon nevetett és a bételtől piros fogai megcsillantak a lámpafényben,
mintha körömlakkal lettek volna fényesre bevonva. Olyan elképesztően monstruozus
teste és ijesztően csúf külseje volt, hogy Elizabeth szinte összeborzadt, mikor
közvetlen közelébe került. Nyomban ezután egy karcsú termetű fiatal burmai sötét
lilaszínű longyiban tiszteletteljes meghajlással tálcát tartott feléjük, amelyen
két pohár jégbehűtött sherbet volt. U Po Kyin kövér tenyerével tapsolt, - Hé,
kaung galay! - szólt oda egy mellette álló szolgafiúnak. Burmai nyelven utasításokat
adott neki és a fiú a színpadhoz sietett.
- Arra adott utasítást ez a nagy
darab ember, akitől úgy látszik egy kicsit megijedt, hogy tiszteletünkre a legjobb
táncosnő menjen a színpadra - mondta Flory. - Nézze, már jön is.
A táncosnő
eddig a színpad háta mögött keleti módra guggolva ült és szivarozott. Majd a felszólításra
előjött és alakja feltűnt a színpad körül elhelyezett lámpák fényében. Nagyon
fiatal, keskeny vállú, teljesen lapos mellü leány volt. Világos kék selyemből
készült longyit viselt, amely lábát is eltakarta. Tunikáján a csípője körül
a századvégi európai divatra emlékeztető turnür-szerű fodrok voltak; ez a viselet
azonban ősrégi burmai öltözködési mód volt. A leány, mielőtt a színpadra lépett,
félig elégett szivarját odadobta a zenekar egyik tagjának és felsietett a színpadra.
Mikor a színpadon megjelent, a zenekar sokkal hangosabban kezdett el játszani.
A zeneszerszámok között voltak a skótok hangszerére emlékeztető bőrdudák és egy
bambusznádakból készített xilofonszerű hangszer, amelyet egy férfi apró kalapáccsal
szólaltatott meg. A zenekar közepén az egyik zenészt tizenkét hatalmas, különböző
alakú dob vette körül. A zenész óriási dobverőjével nagy gyorsasággal hol az egyik,
hol a másik dobot verte, a szerint, amint a zene megkívánta. A táncosnő minden
hosszabb várakozás nélkül táncolni kezdett. Bár mozgása eleinte nem is annyira
tánc volt, mint testének ritmikus himbálása. Ahogyan nyakát és könyökét mozgatta,
mozdulatainak bájos esetlenségében volt valami, ami játékbabára emlékeztetett.
Minden mozdulata egyszerre volt szögletes, de mégis ugyanakkor a macska vagy a
kígyó mozgására emlékeztető módon sima. Keze, amint a zene ütemére forgatta és
ide-oda hajlította, egészen olyan volt, mint két kígyófej. Mozdulatai a zene ütemére
mind gyorsabbakká váltak, majd a színpadon apró szökelésekkel ugrándozni kezdett.
Egyszerre hirtelen egészen a földig hajolt, hogy a következő másodpercben hihetetlen
gyorsasággal talpra ugorjon. Ezután groteszk testtartással keletiesen összefont
lábakkal leült és a táncot ülve folytatta. Kitárt karja ütemesen hajladozott és
fejét jobbra-balra hajlította, követve a zene ütemét. A zenekar fokozódó hangerővel
játszott. A leány felkelt helyéről és gyorsan egy helyben körbe forgott. Közben
longyija fodrai lebegtek, mint a virágszirmok. Egyszerre, minden átmenet nélkül,
a zene elhallgatott és a táncosnő ismét mélyen meghajolt; erre a mozdulatra a
helyeslésnek hangos kiáltásai hangzottak a nézők részéről.
Elizabeth az erotikus
táncmutatványt részben meglepődve, de részben unatkozva nézte végig. Akárhogyan
akarta is megerőltetni magát, írtózott a környezettől, amely körülvette. Néhány
kortyot megivott a tiszteletükre hozott frissítőből, de az italnak olyan íze volt,
mintha dióolaj lett volna. Közben a zene halkabban kezdett játszani és Flory halk
hangon megkísérelte, hogy magyarázatot mondjon arról, ami körülöttük történt:
- Bizonyos voltam benne, hogy ez a látvány érdekelni fogja önt; ezért is hoztam
el magammal. Ön sokat olvasott, jól ismeri az európai műveltség szépségeit és
nem olyan, mint mi, akik az európai műveltségtől elszakadva élünk. Nem gondolja,
hogy érdemes végignézni ezt az egzotikus, önmagában véve is olyan különösen ható
látványt? Nézze, a táncosnő utólérhetetlen művészetről tanúskodó mozdulatait,
ahogyan előrehajlik, mint valami viaszbáb és ahogyan csípőjéhez szorított karját
mozgatja, mint mikor a kobra ugrásra készül. Groteszk látvány, elismerem, bizonyos
tekintetben visszataszító is és mégis ellenállhatatlan szépség van benne, De van
ugyanekkor benne valami ördögi is, mint minden mongolban. Aki közelebbről megnézi,
észreveszi, hogy sok százados hagyomány által kifinomodott művészet van a leány
minden mozdulata mögött, mintha ezt a táncosnőt előtte élt, megszámlálhatatlan
sokaságú nemzedék tanította volna és készítette volna elő művészetére. Ez a legcsodálatosabb
vonás a keleti népek művészetében - a mögöttük levő művelődés sok évszázados,
sőt évezredes múltja, amely olyan messze időbe nyúlik vissza, amikor mi európaiak
még állatbőrökben jártunk és majmok módjára a fákon ugráltunk. Nem tudom, úgy
érez-e mint én, de nekem úgy tetszik, hogy ennek a fiatal lánynak a mozgásában,
minden egyes táncmozdulatában benne van Burma egész élete és szelleme. Ha ránézek,
látom a rizsföldeket, a falvakat a teak-fák árnyékában, a pagodákat, a papokat
sárga, földig érő köpenyükben, a folyók vizében fürdő bivalyokat a korareggeli
órákban, ősrégi palotákat…
Flory elhallgatott, mikor váratlanul a zenekar
abbahagyta a játékot. Voltak olyan dolgok és ezek közé tartozott a pwe táncmutatványa
is, amely arra bírta rá, hogy folyékonyan és minden óvatosságot félre téve beszéljen.
Most hirtelen annak tudatára ébredt, hogy úgy beszél, mint valami regényben szereplő
személy és hozzá még a regény nem is volt éppen elsőrangú. Flory nem mert Elizabethre
nézni, aki mind kényelmetlenebbül hallgatta a hozzá intézett szavakat. Ijedten
kérdezte önmagától, tulajdonképpen miről is fecseg össze-vissza ez a férfi. Egyszerre
elemi erővel feltámadt benne az a gyűlölet, amit minden művészet iránt érzett.
Közben eszébe jutott az is, hogy Flory úgyszólván teljesen vadidegen számára és
hogy nagyon nem bölcs dolog volt, amikor beleegyezett abba, hogy ide jöjjön vele
a bennszülötteknek erre a furcsa és meglehetősen visszataszító mulatságára. Szétnézett
maga körül; látta a sok színes arcot, a fáklyák és a lampionok idegenszerű világítását
és az egész jelenet egzotikus volta valósággal megrémítette. Tulajdonképpen mit
is keres ezen a helyen? - kérdezte önmagától. Tudta és érezte, mennyire helytelen
dolog, hogy itt ül a színesek társaságában, olyan közel hozzájuk, hogy szinte
testi érintkezésben voltak egymással. Éreznie kellett a fokhagyma és a burmaiak
testi kigőzölgésének mindent átható szagát. Mennyire okosabb lenne, ha ehelyett
most a klubban lenne a fehér emberek társaságában. Határozottan ostobaság Florytól,
hogy ide cipelte magával. Ezek közé az ellenszenves bennszülöttek közé.
A
zene, amilyen hirtelen elhallgatott, ugyanolyan átmenet nélkül játszani kezdett
és a fiatal leány újra megkezdte a táncot. Arcát sűrűn bekente rizsporral, úgy
hogy olyannak tűnt fel, mintha krétafehérre mázolt maszkot hordana. Halottfehér,
tojásdad arcával és élettelen játékbabára emlékeztető esetlen és mégis művésziesen
szép mozdulataival olyan volt, mint valami démon, valami életrekelt rossz szellem.
A zenekar új dallamba kezdett és a leány rekedtes hangon énekelni kezdett. A dalnak
gyors, trochaikus üteme volt, tele vidámsággal és mégis ugyanakkor ellenállhatatlan
erővel. A dalt a leánnyal együtt a tömeg is énekelni kezdte. A leány egyhelyben
ülve folytatta tovább különös egzotikus testmozdulatait és a tömeg szünet nélkül
együtt énekelt vele.
Mikor a dal befejeződött, a hallgatóság hangos kiáltozással
adott kifejezést tetszésének. Az egyik fiatal színes tisztviselő angol nyelven
odakiáltott az európaiak felé: - Bravo! Bravo! -, de U Po Kyin rosszallólag ránézett
és türelmetlen kézmozdulattal elhallgattatta. U Po Kyin jól ismerte az európai
nőket és tudta, hogy vigyázatosan kell velük bánni. Elizabeth ekkor azonban már
felkelt helyéről.
- Én már megyek. Ideje, hogy visszamenjek a klubba - mondta
váratlanul. Flory észrevette, hogy a leány arca, bizonyosan belsejében levő bosszúságának
jeleképpen, halványpiros színre változott. Flory is felállt a helyéről és kedvetlenül
szólt hozzá: - Nem tudna várni csak még néhány perccel tovább? Tudom, hogy már
későn van, de ezek a derék burmaiak a kedvünkért léptették fel legjobb táncosnőjüket
két órával korábban, mint eredetileg tervbe volt véve. Nem maradna még néhány
percig?
- Sajnálom, de már régen vissza kellett volna érkeznem a klubba. El
sem tudom képzelni, nagybátyám és nagynéném mit gondol, hol járok.
Elizabeth
minden halogatás nélkül elindult kifelé a tömegből és Flory nyomon követte. Minden
olyan gyorsan történt, hogy Florynak arra sem volt ideje, hogy megköszönje U Po
Kyin figyelmességét. A burmaiak tisztelettel, de látható módon bosszúsan engedtek
utat a két európainak. Ilyenek ezek a fehér emberek, ezt gondolták magukban, összezavarnak
mindent; kedvükért fellép a színpadon a legjobb táncosnő és itt hagyják az egészet,
mielőtt a tánc jóformán elkezdődött volna! Mikor Elizabeth és Flory eltávoztak,
a tömeg sora között haragos morajlás zaja hallatszott A táncosnő megsértődött
és nem volt hajlandó tovább táncolni, ebbe viszont a közönség nem egyezett bele
szívesen. A nyugalom szerencsére helyreállt, amikor két bohóc sietett a színpadra
és elkezdte mulattatni a mulatságában megzavart, színes hallgatóságot.
Flory
kedvetlenül ment Elizabeth oldala mellett vissza
a klub irányába. A leány
gyors lépésekkel haladt, fejét félrefordította és perceken át egyetlen szót sem
szólt. Flory szidta önmagát tapintatlansága és ügyetlensége miatt, ami annál bosszantóbb
volt, mert Elizabethtel mindeddig olyan nagyszerűen megértették egymást. Majd
mentegetni kezdte magát és így szólt:
- Nagyon sajnálom, ami történt! Rá sem
gondoltam, hogy…
- Nem fontos az egész. Nem kell semmit sajnálnia. Csak annyi
történt, hogy megmondtam, nekem feltétlenül vissza kell mennem a klubba.
-
Nekem kellett volna erre gondolnom. De az ember elszokik a társadalmi szabályok
pontos betartásától ebben a vadidegen környezetben. A bennszülöttek társadalmi
szabályai egészen mások, mint a miéink, sok tekintetben sokkal szigorúbbak -,
de…
- Egészen másról van szó! Egészen másról van szó! - mondta Elizabeth bosszús
és haragos hangon.
Flory látta, hogy mentegetődzsésével még csak rontja a
helyzetet. Csendben mentek tovább, Elizabeth elől és Flory mögötte. Flory kétségbeesése
nagyobb már nem is lehetett. Önmagát okolta ostobaságáért, azt azonban még csak
nem is sejtette, hogy a leány haragját mivel vonta magára. A harag oka aligha
lehetett a táncosnő bizonyos tekintetben visszataszító mutatványa. Ez csak kirobbantotta
belőle már egyébként is felgyülemlett haragját. Egyszerűen az történt, hogy Elizabeth
büszkeségét alapjában véve megsértette az egész különös kirándulás a bennszülöttek
közé. Elizabeth tökéletes biztonsággal tudta és meg volt róla győződve, hogy fehér
embernek színesek között nem így kell viselkednie. Visszaemlékezett arra a hosszú
magyarázatra, amelyet Flory a burmai leány tánca közben tartott neki. Ösztönösen
gyűlölte ezeket a hosszú szavakat, amelyek költészetre és művészetre emlékeztették.
Igy beszéltek azok az "állati" művészek is, akiket Párizsban ismert.
Első találkozásuk alkalmával Floryt férfinak ismerte meg, de a mostani esti együttlétük
erősen kiábrándította belőle. Most újra visszaemlékezett rá, hogy reggel Flory
milyen bátran szállt szembe a pocsolya szélén álló bivallyal, minden fegyver nélkül,
puszta kézzel és haragja egyszerre csillapulni kezdett. Mikorra megérkeztek a
klubkertjének kapujához, úgy érezte, hogy hajlandó Florynak ostobaságát megbocsátani.
Közben Flory is visszanyerte bátorságát és újra beszélni kezdett. Mindketten megálltak
és az este sötét homályában Flory kutatólag nézte a leány arcvonásait, majd így
szólt:
- Nem haragszik rám nagyon ugye?
- Dehogy haragszom. Mondtam már
magának, hogy nem.
- Nem kellett volna elvinnem magát a bennszülöttek közé.
Kérem, bocsásson meg és arra is kérem, hogy
a többieknek ne szóljon róla,
hol voltunk. Mondja, hogy a kertben sétált, vagy valami ehhez hasonlót. A többiek
esetleg nem tartanák helyesnek, hogy fehér leány elmenjen és megnézze a színesek
mulatságát. Én magam sem szólok róla, hogy hol voltam.
- Én is azt hiszem
okosabb, hogy egyikünk se szóljon! - egyezett bele Elizabeth a felvetett indítványba
olyan készséggel, amely Floryt határozottan meglepte. Most már tudta, hogy bűne
megvan bocsátva. Csak éppen azzal nem volt tisztában, hogy mi volt az a bűn, amit
meg kellett bocsátani.
A klubba nem együtt mentek be. Elizabeth-et az összegyülekezett
fehérek társasága ünnepies hangulatban várta. Tiszteletére a hindu komornyik és
a hat chokra hófehér, kikeményített ruhába öltözködve felsorakozott a kertből
bevezető ajtó mellett; mindnyájan mosolyogtak és mély meghajlás közben salaamokkal
üdvözölték a belépő Elizabeth-et. Mikor az európaiak sorra üdvözölték a leányt,
a komornyik lépett elő és egy gyönyörű virágfüzért adott át Elizabeth-nek, amelyet
a klub személyzete készített figyelmességből a missie-sahib részére. Mr. Macgregor
humoros hangnemben tartott üdvözlő beszédet mondott és beszédében sorra bemutatta
a klub tagjait. Maxwellt, mint a "környék legtökéletesebb erdőszakértőjét",
Westfieldet, mint "a törvény és rend őrét és - ah - a helyi banditák rémét"
és így tovább. Macgregor szavait a jelenlevők minden esetben vidám és helyeslő
nevetéssel kisérték.
A közöttük megjelent csinos, fiatal leánynak már a puszta
látása is mindnyájukat jókedvre hangolva; így élvezni tudták Macgregor lapos szellemességeit
és egész beszédét, amelyre, hogy az igazságot megmondjuk, egész délután szorgalmasan
készült.
Ellis a legelső kedvező alkalommal pletykálkodásra és rosszmájuságra
hajlandó modorában félrevonta Floryt és Westfieldet a kártyaszobába és beszélgetni
kezdett velük. Baráti kötekedéssel oldalba bökte és így szólt hozzá:
- Hol
voltál drága gyermekem? Mindnyájunknak feltűnt távolléted. Hol jártál mielőtt
megérkeztél a klubba?
-Sétáltam egyet.
-Sétáltál? És ha szabad kérdeznem
kivel?
-Miss Lackersteennel.
Ezt ha nem mondtad volna is, pontosan tudtam!
Szóval te vagy az a kiállítani való ostoba bolond, aki beleestél a csapdába. Te
kaptad be a horgot, mielőtt bárki más még csak körül is szaglászta volna. Ez rád
vall mondhatom. Mindig tudtam, hogy ostoba vagy, de hogy ilyen mértékben, mégsem
sejtettem.
-Mit akarsz ezzel mondani?
-Hogy mit akarok mondani? Nézzétek
a kis ártatlant, nem tudja, hogy mit akartam neki mondani. Hát tudd meg kedvesem,
csak azt akartam mondani, téged jelölt ki Lackersteen mama, hogy beleessél a drága
unokahugával való házasságba. Ezért azt ajánlom, ha maradt egy kis eszed, jól
vigyázz magadra. Nincs igazam Westfield?
-Teljesen igazad van, öreg pajtás.
Flory házassági célokra felettébb alkalmas legényember és nem vagyunk olyan sokan,
hogy különösebb nehézségeket okozott volna a kiválasztása.
- El sem tudom
képzelni, honnan jutott ez az eszetekbe. Hiszen a leány alig érkezett meg Kyauktadába
huszonnégy órája.
- Mégis elég régen ahhoz, hogy sétára vigyen magával. Vigyázz
magadra, hogy a séta végén hova fogsz megérkezni. Tom Lackersteen lehet részeges
hülye, de annyi esze mégis van, hogy nem kívánja örök időkre vendégségben tartani
unokahugát. A leány is jól tudja, hogy mit akar; ezért nézz szét, mert különben
azon veszed észre magad, hogy beleestél a csapdába és nincs menekvés számosra.
-Ostoba dolgokat beszéltek és nincs rá semmi okotok. Végre is ez a lány alig több
még, mint gyerek…
-Drága vén szamaram - monta Ellis hangjában majdnem érzelgős
elolvadással. Soha nem érezte magát ennyire elemében, mintha valahol botrányt
szimatolhatott. Megfogta Flory kabátjának hajtókáját és szavait így folytatta
tovább: - Drága öreg szamaram, abból semmi jó nem származik, ha olvatagon a holdba
bámulsz. Te persze azt hiszed, hogy a leánnyal könnyen el fogsz bánni; ebben azonban
alaposan csalódol. Ezek a hazulról, Angliából érkező leányok, egyik olyan, mint
a másik. "Akárki legyen, csak nadrágban járjon és nyomban az oltár elé vele"
- ez a jelszavuk, egytől-egyik valamennyinek. Vagy ha nem így lenne, vajon mi
lehetett az oka annak, hogy a leány idejöjjön Burmába?
-Hogy mi lehetett az
oka? Honnan tudjam? Biztosan azért jött, mert kedve volt hozzá.
-Óh, te javíthatatlan
ostoba! Azért jött, hogy férjet fogjon magának. Mintha ezt mindenki nem tudná!
Ha egy leány odahaza nem boldogul a férjhezmenéssel, utolsó mentségnek megpróbálkozik
Indiával, amelyet egész nyíltan mint házassági piacot emlegetnek, tudva, hogy
az Indiában élő fehér ember nyomban elolvad, mihelyt egy fehér nő egy kicsit gyengédebben
néz rá.
Floryt végtelenül bántotta Ellis léha beszéde. Elizabethtel aznap
este már egyszer sem tudott kettesben maradni. Az estét a klub tagjai a társalkodóban
töltötték, ahol a beszélgetés az elképzelhető legostobább közhelyekről és mindennapi
dolgokról folyt. Flory mindig gyűlölte az ilyen beszélgetéseket és hacsak tehette
megszökött előlük. Elizabeth számára azonban az angol középosztály megszokott
környezete, a klub civilizált légköre, a körülötte levő fehér arcok, a falakról
barátságosan letekintő Bonzo-képek, mindez így együttesen helyreállitotta egy
kicsit megbillent lelkiegyensulyát a bennszülöttek között tett kirándulás után,
amelyet igyekezett minél előbb elfelejteni.
Mikor a Lackersteen család kilenc
órakor elhagyta a klub épületét, nem Flory, hanem Mr. Macgregor kísérte őket haza.
Mr. Macgregor elemében volt, hogy új médiumot talált, akit elhalmozhatott megkopott
és százszor elmondott anekdotáival. Elizabeth-ben természetes hajlandóság volt
arra, hogy mások elbeszélését türelmesen meghallgassa és ezzel a tulajdonsággal
különösképpen megnyerte Mr. Macgregor rokonszenvét, aki megállapította róla, hogy
már régen nem találkozott Elizabeth-hez hasonló, intelligens fiatal leánnyal.
Flory egy ideig még a klubban maradt és együtt ivott a többiekkel. Elizabeth-ről
meglehetősen piszkos szájú beszédek hangzottak el. A hindu orvos megválasztásáról
folyó vita egy időre háttérbe szorult. A hirdetőtábláról levették azt a néhány
soros nyilatkozatot, amelyet előző este Ellis függesztett ki. A nyilatkozatot
Mr. Macgregor elolvasta, mikor reggel a klubban járt és nyomban arra kérte klubtársait,
hogy távolítsák el. A nyilatkozat így eltűnt a hirdetőtábláról, de kívánt hatását
akkor már elérte.
A
következő két héten sok minden történt.
A harc U Po Kyin és Veraswami között
a legnagyobb hevességgel folyt. Az egész város két pártra szakadt és a szembenálló
felek a maguk igazának érdekében bármikor hajlandók voltak, ha kell, hamis tanúzásra
is, feltéve természetesen, hogy az ügy a bíróság elé kerül. A két szembenálló
fél közül határozottan az orvos volt a gyengébb és tehetségtelenebb. A "Burmai
Hazafi" szerkesztője ellen lázítás és sajtó utján elkövetett rágalmazás címén
bírói eljárás indult. A szerkesztőt letartóztatták és magas biztosíték ellenében
sem sikerült szabadlábra helyeztetni. Letartóztatása kisebb zendülést idézett
elő Rangoonban. A zendülőkkel szemben a rendőrség fegyverét használta és ketten
meghaltak. A börtönben a letartóztatott szerkesztő éhségsztrájkba kezdett, de
hat óra hosszáig tartó éhezés után szándékától elállt.
Kyauktadában két nevezetes
esemény történt. Egy Nga Shwe O nevű, lázításért elítélt dacoit a börtönből megszökött
titokzatos körülmények között. Közben ellenőrizhetetlen hírek terjedtek el, hogy
a környék bennszülött lakossága lázadásra készül. A hírek szerint a fehérek ellen
készülő lázadás középpontja egy Thongwa nevű falu volt, nem messze attól a fakitermelő
teleptől, ahol egy teak-fa erdőben Maxwell dolgozott. Egy bennszülött varázsló
jelent meg a környéken és azt jósolta, hogy az angolok
indiai hatalmának
a közeljövőben vége lesz és ugyanakkor jelentős pénzekért golyóbiztos zubbonyokat
árusított. Mr. Macgregor nem vette komolyan a híreket, de azért
a burmai
kormányzóságtól kérte a helyi rendőrségi csapatok megerősítését. Állítólag egy
brit tiszt parancsnoksága alatt útnak indítottak egy szakasznyi indiai katonaságot,
amelynek rövidesen meg kell érkeznie Kyauktadába. Westfield azonnal Thongwába
sietett, mihelyt az állítólagos zavargások híre megérkezett.
- Istenemre,
már igazán nem bánnám, ha egyszer komoly lázadásról lenne szó! - mondta Ellisnek
mielőtt elindult. - De a végén mindig kisül, hogy az egész cécó semmiért volt.
Ezek a lázadások mindig maguktól letörnek, mielőtt egyáltalában megkezdődnének.
El sem hiszed, ha mondom, hogy soha életemben még nem sütöttem el fegyveremet
egyetlen színesre sem. Tizenegy év alatt, nem számítva természetesen a háborút,
nem öltem meg egyetlen egy embert sem. Elkedvetlenítő dolog, nem gondolod?
- Nézd - mondta Ellis -, ha a lázadás elmarad is, a főkolomposokat bizonyosan
összeszedheted és ha egyéb lehetőséged nem marad is, legalább a rendőrségen jól
megbotoztatod őket. Ez mégis csak okosabb, mint kövérre hízlalni őket az angol
pénzen fenntartott és szanatóriumnak is beillő börtönökben.
- Igazad van.
Csak az a baj, hogy az új törvények az ilyesmit nem engedik meg. Mi idekinn Burmában
keveset tehetünk; odahaza nem lett volna szabad ilyen ostoba törvényeket hozni.
- Rosszul teszed, ha a törvényekkel törődsz. A burmaiaknak nem használ semmi,
csak a botozás. Láttad már őket botozás után? Mert én láttam. Emlékszem, hogy
egyszer hoztak egész bivalyszekérre valót a börtönből. Mindnyájan hangosan üvöltöttek
és közben asszonyaik banána-belet dörzsöltek a bambusz ütésektől felsebzett vérző
hátukra. A botozást mindig megértik. Ha neked volnék, a talpukra veretnék, ahogyan
a törököknél szokás.
- Én is így gondolkodom. De reméljük, most még sem bújnak
el gyáván és lesz kivel szemben erélyesen eljárnunk.
Westfield reménykedése
nem vált be és mikorra megérkezett Thongwába gurkha rendőreivel, az egész környéket
a legnagyobb békességben találta. Lázadásnak vagy zendülésnek sehol semmi nyoma
nem volt. Kisült, hogy az egész lázadás híre abból keletkezett, hogy a falu lakosai
közül néhányan vonakodtak megfizetni a rájuk kirótt adókat.
A hőség közben
állandóan fokozódott. A hőkiütéseket megkapta Elizabeth is. A teniszjátékok úgyszólván
teljesen elmaradtak. Ha egy-egy vállalkozó pár játszott is egy-két menetet, fáradtan
rogytak le utána székükbe és literszámra fogyasztották a langyos limonádét. Jeget
hetenként csak kétszer kapott a klub Mandalay-ból és a nagy hőségben
a jeget
huszonnégy óránál tovább nem lehetett eltartani.
Flory nem sok idővel ezután
Ma Hla May-t kitiltotta házából.
Erre a feladatra maga sem szívesen vállakozott.
Szerencsére jó ürügyül szolgált, hogy ellopta arany cigarettatárcáját és elzálogosította
Li Yeiknél, a kínai füszeresnél. Ez azonban nem sokat használt. Flory tökéletesen
tisztában volt vele, hogy amint ő tudja, tudja Ma Hla May és tudják a szolgák
is, hogy az egész Elizabeth miatt történt. A "festetthaju ingaleikma"
miatt, ahogyan Ma Hla May nevezte Elizabethet.
Ma Hla May eleinte nem csinált
nagyobb jeleneteket. Komoran és szótlanul állt, mialatt Flory száz rúpiára szóló
csekket állított ki neki, hogy váltsa be Li Yeiknél, vagy a bazárban bármelyik
pénzváltónál. Ezután Flory kedvetlenül és minél kevesebb szóval közölte vele,
hogy kettőjük között vége mindennek. Mikor a ház előtt megállt az ökrös szekér,
amely Ma Hla May kevés ingóságát elszállította, Flory bezárkózott hálószobájába,
hogy ne legyen tanúja a kellemetlen jelenetnek.
Hallotta, amint az ökrös szekér
kereke nyikorgott. Majd hangos kiáltozás hallatszott és utána éles sikoltozás.
Flory kiment, hogy megnézze, mi történt. Odakint nagy veszekedés folyt. Ma Hla
May két kezével megkapaszkodott a kapufélfában és Ko S'la durván igyekezett kituszkolni.
A leány kétségbeesésében Flory felé fordult és síró hangon kiáltotta:
- Thakin!
Thakin! Thakin! Thakin! Thakin! - Florynak rosszul esett és szégyelte magát, hogy
Ma Hla May még mindig thakinnak szólította, bár már kiutasította házából.
- Mi van veletek? - kérdezte Flory.
Kitűnt, hogy a civódás egy hajfonat miatt
keletkezett, amelyre mind Ma Hla May, mind Ma Yi igényt tartott. Flory a hajfonatot
Ma Yinak ítélte és kárpótlásul átadott két rúpiát Ma Hla May-nek. A vita elintézése
után az ökrös szekér tovább ment. A szekéren Ma Hla May két, holmijával és ruháival
megrakott vesszőkosár tetején ült durcás arccal és ölében két macskát tartott,
amelyet két hónappal korábban kapott ajándékba Florytól.
Ko S'la nem tudta
eltitkolni örömét Ma Hla May gyászos távozása felett, de azért nem volt boldog,
mert tudta, hogy a dolgok megváltozása neki még nagyobb kárt és kellemetlenséget
okoz. Határozottan rosszallta, amikor megtudta, hogy gazdája templomba, vagy amint
ő nevezte az "angol pagodá"-ba ment. Flory még Kyauktadában volt azon
a vasárnapon, amikor a páter megérkezett és a többiekkel együtt ő is elment a
templomba. A templomban mindössze tizenketten voltak, beleértve Mr.Francist és
Mr.Samuelt, azonkívűl hat bennszülött keresztényt. Istentisztelet előtt Mrs. Lackersteen
a "Maradj velünk" kezdetű egyházi dalt játszotta harmóniumon. Tíz év
óta ez volt az első eset, hogy Flory templomban volt, kivéve a temetkezéseket.
Ko S'la-nak nagyon homályos nézetei voltak arról, hogy mi folyt istentisztelet
alatt az "angol padogá"-ban; de azt ő is tudja, hogy a templomba járás
a polgári tisztesség jele - ezt pedig mélyen megvetette, mint Indiában minden
olyan szolga, akinek gazdája legényember volt.
- Meglátjátok, ennek nem lesz
jó vége - mondta bosszúsan a többi szolgának. - Már régóta figyelem az elmúlt
tíz napban. A napi cigaretta adagját leszállította tizenötre, reggeli előtt nem
iszik alkoholt és esténként is borotválkozik. Az ostoba azt hiszi, hogy én ezt
nem veszem észre. És ahhoz mit szóltok -, hogy hat új selyem inget rendelt! Mindez
rossz előjel! Nem adok neki többet, mint három hónapot és nem lesz többé békesség
ebben a házban.
- Azt gondolod, hogy megházasodik? - kérdezte Ba Pe.
Egészen
bizonyos. Mikor egy fehér ember elkezd járni az "angol pagodá"-ba, ez
mindig, ahogy mondani szokták, a vég kezdete.
- Nekem már sok gazdám volt
életemben, - mondta az öreg Sammy. - A legrosszabb volt közöttük a Wimpole ezredes
sahib, aki lefogatta velem az asztalnál az inasát, mialatt megvesszőzte és egyszer
a csizmájával úgy belém rúgott, hogy szinte repültem, mert gyakran szolgáltam
fel neki banánból készített gyümölcssalátát. Máskor, mikor berúgott, revolverével
a mennyezetbe lövöldözött
a személyzet lakásán. De inkább lennék hajlandó
tíz évig szolgálni Wimpole ezredesnél, mint egy hétig úgy, hogy memsahib legyen
a háznál. Ha meghallom, hogy a gazdám megházasodik, egy nappal sem maradok tovább
nála.
-Én nem hagyom itt, mert tizenöt éven át voltam szolgája. De jól tudom,
mi vár ránk, ha az a nő idejön. Majd kiabálni fog ránk, mert port fedez fel a
bútoron és felzavar bennünket délutáni álmunkból, hogy teát készítsünk neki. Folytonosan
beüti az orrát a konyhába és panaszkodni fog, mert a serpenyők piszkosak és elmosatlanok
vagy mert svábbogarakat talál a lisztesládában. Higyjétek el, az ilyen nők éjszakákon
át nem alusznak csak azért, hogy ébren maradva, minél több kínzást találjanak
ki szolgáik részére.
-Igen, én is tudom, hogy kis piros könyvet tartanak -
monta Sammy - és ebben az utolsó annáig feljegyzik, hogy mire adtak pénzt a bazárban
való bevásárlásokra. Feljegyzéseik olyan pontosak, hogy egyetlen rézgarast sem
lehet tőlük keresni. Több kit-kitet csapnak egyetlen hagyma ára miatt, mint a
sahib, ha öt rúpia hiányzik.
- Nekem beszélsz? Teljesen tisztában vagyok vele,
hogy mi lesz a sorsunk. Ez a nő rosszabb lesz, mint Ma Hla May. Nők! - tette hozzá
sokat jelentő hangsúllyal és mélyet sóhajtott.
Sóhajtását visszhangzották
a többiek is, beleértve Ma Put és Ma Tit. Ko S'la megjegyzését egyik sem tartotta
sértőnek saját nemükre. Az angol nőket külön emberfajtának tekintették, ha ugyan
egyáltalában úgy tekintettek rájuk, mint emberekre. Ez általában így van egész
Índiában és természetesen Burmában is. Ezért történik meg gyakran, hogy amikor
egy angol megházasodik, szolgái szanaszét szaladnak, még ha előbb éveken át voltak
is mellette.
Ko
S'la aggodalmai egyelőre koraiak voltak. Bár Flory már tíz napja ismerte Elizabethet,
barátságuk egyetlen lépéssel sem haladt előre első találkozásuk óta.
Ez alatt
a tíz nap alatt Flory elég sokat lehetett kettesben Elizabethtel, mert az európaiak
legnagyobb része a dzsungelben volt elfoglalva. Florynak sem lett volna szabad
a városban tétlenkednie, mert a fakitermelő telepen ilyenkor folyt a legnagyobb
munka és távollétében semmi sem ment úgy, mint mennie kellett volna a tehetetlen
félvér munkafelügyelő irányításával. De Flory nem tudta magát rászánni, hogy kimenjen
a telepre. Kimenetelét azzal az ürüggyel, hogy láza van, napról-napra elhalasztotta.
Közben kétségbeesett levelek érkeztek a munkafelügyelőtől és a legkülönbözőbb
szerencsétlenségekről számoltak be. Az egyik szelídített elefánt megbetegedett,
az iparvasut mozdonya, amely a telepről a vasúti kocsikra felrakott rönköket a
folyóhoz vontatta, elromlott, azonkívűl tizenegy kuli megszökött a telepről. De
hiába érkeztek ezek a hírek, Flory képtelen volt elszakadni Kyauktadától, amig
Elizabeth ott volt. Közben teltek a napok és Florynak minden erőfeszítése kudarcot
vallott, egyszer sem tudta a leánynál visszaszerezni a bizalmasságnak azt a jóleső
légkörét, amelyben találkozásuk Elizabeth megérkezését követő reggelen eltelt.
Ezen nem segített semmit az sem, hogy mindennap legalább kétszer találkoztak,
reggel és este. Késő délután rendesen kettesben teniszeztek, mert a Lackersteen
házaspár túlságosan lusta volt ilyen forró időszakban és soha nem vettek részt
a játékban. Tenisz után rendesen a klub társalkodójában ültek mind a négyen, bridzseztek
és beszélgettek. Hiába volt azonban Flory sokszor órák hosszat kettesben Elizabeth
társaságában, soha sem tudott hozzá újra olyan közvetlen lenni, mint legelső alkalommal.
Sokat beszélgettek, de mindig jelentéktelen és személytelen dolgokról; ennek az
lett a következménye, hogy egymás számára tökéletesen idegenek maradtak. Flory
saját maga is érezte, hogy mennyire merevvé válik, mihelyt Elizabeth társaságában
volt és arcát anyajegye mindig úgy égette, mint valami szégyenfolt. Elizabethre
való tekintettel kevesebbet ivott és dohányzott, ami nem ment könnyen és hiányát
sokszor nagyon erősen érezte. Hiába telt el tíz nap, egyetlen lépéssel sem jutott
közelebb ahhoz a célhoz, amelyet mindjobban szeretett volna megközelíteni.
Hiába akart úgy beszélni Elizabethez, ahogyan szeretett volna. Pedig semmi másról
nem volt szó, csak beszélgetésről. Ez a szó olyan kicsinek és kevésnek hangzik
és mégis olyan sok! Amikor valaki a felnőtt férfikorban évről-évre előrehalad
és mind elkeseredettebben érzi magányosságát, mert olyan társaságban kellett élnie,
ahol őszinte véleményt soha nem mondhatott, valósággal gyötrelemmé válik a vágyakozás,
hogy olyan társra akadhasson, akivel szívét teljesen kitárva folytathat beszélgetést.
Mind nagyobb sajnálkozással azt kellett tapasztalnia, hogy Elizabeth-tel komoly
dolgokról nem lehetett beszélgetni. Mintha valami varázslat üldözte volna őket,
beszélgetésük újra meg újra elakadt az élet leghétköznapibb dolgainál: gramofonlemezeknél,
kutyáknál, teniszütőknél - és más hasonló tárgyaknál, amelyek körül forgott a
klubban soha ki nem fogyó haszontalan fecsegés. A baj az volt, hogy Elizabeth
nem is kívánt másról beszélgetni. Hiába kísérelte meg Flory, hogy beszélgetésüket
valami értelmes tárgyra fordítsa, Elizabeth hangjában nyomban felfedezte a "nem
játszom" felkiáltással durcásan visszahúzódó gyermek hangsúlyát. Flory elképedve
tapasztalta, hogy Elizabeth ízlésének könyvek tekintetében mennyire alacsony irodalmi
színvonala volt. Ilyenkor azonban arra gondolt, hogy hiszen még egészen fiatal,
és maga is nem elismerte-e, hogy fehér bort ivott és Marcel Proustról beszélgetett
Párizsban a boulevard-ok platánfái alatt. Flory abban reménykedett, hogy Elizabeth
később meg fogja őt érteni és az életben hűséges társa lesz. - Lehetséges, hogy
eddig mutatott tartózkodásának csak a vele szemben való bizalom hiánya volt az
oka.
Florynak nagy baja volt az is, hogy sokszor tapintatlanul viselkedett.
Mint a legtöbb férfiúval megtörténik, aki sok időt tölt magányosságban, jobban
tudott alkalmazkodni eszmékhez, mint emberekhez. Így azután, bár beszélgetésük
rendszerint felszínes maradt, Elizabeth-et sokszor felingerelte nem is annyira,
amit Flory mondott, hanem amit szavai mögött sejtett. Ez az ingerültség sokszor
már majdnem olyan méreteket öltött, mint amikor házastársak között a kikerülhetetlen
civódás megkezdődik. Amikor két ember találkozik egymással és a kettő közül az
egyik már régen azon a helyen élt és a másik csak újonnan érkezett jövevény, természetes,
hogy a régen ott lakó elkerülhetetlen fölényességgel kénytelen játszani az idegenvezető
szerepét. Elizabeth ezekben
a napokban ismerkedett meg Burmával és így csak
természetes volt, hogy Floryra várt a tolmács szerepe és neki kellett mindent
megmagyaráznia, ami Elizabeth számára új, szokatlan és legtöbbször teljesen érthetetlen
volt. Flory végzetes ügyetlenséggel úgy játszotta ezt a szerepet, hogy szavaival
és vélemény nyilvánításaival majdnem mindig ellenkezésre bírta Elizabeth-et. A
leánynak semmiképpen sem tetszett, hogy ha egy-egy felmerült vitás kérdésről volt
szó fehérek és bennszülöttek között, Flory következetesen mindig a színesek oldalára
állt. Soha ki nem fogyott a burmai szokások dicséretéből és meggyőződéssel vallotta
a burmaiak jellemének fensőbbségét az európaiakkal szemben. Ez az utóbbi különösen
nyugtalanította Elizabeth-et. Szerinte a bennszülöttek mégsem voltak egyebek,
mint bennszülöttek - kétségtelenül érdekes emberek, de végeredményben alantas
és alárendelt szerepre szánt népfaj, a fehérekkel való összehasonlításban. Elizabeth
Flory magatartását a bennszülöttek különböző ügyeire vonatkozólag túlságosan türelmesnek
találta. Florynak nagy hibája volt az is, hogy nem vette észre, mennyire eltér
kettőjük véleménye ezekben a dolgokban. De talán a legtöbb bajt az okozta, hogy
Flory mindenképpen azt akarta elérni, hogy Elizabeth is ugyanúgy szeresse Burmát,
mint ő és magatartása a bennszülöttekkel szemben egészen más legyen, mint a közönyös
és érdektelen memsahibok magatartása és felfogása! Elfelejtette, hogy az átlagember
akkor érzi legjobban magát idegen földön, ha az idegen ország lakosait megvetéssel
és lenézéssel kezelheti.
Flory mindenképpen arra törekedett, hogy Elizabeth
érdeklődését felkeltse a kelet iránt. Megkísérelte rávenni például, hogy tanulja
meg a burmaiak nyelvét, de ebből a kísérletből nem lett semmi. Elizabeth-nek nagynénje
ugyanis megmagyarázta, hogy Burmában csak a miszszionáriusok feleségei tanulják
meg a bennszülöttek nyelvét: igazi úrinők elboldogulnak az urdu nyelvnek azzal
a nehány szavával, amely tökéletesen elég arra, hogy a személyzettel kívánságaikat
megértessék. Ilyen módon mind több és több apró, véleménybeli különbség merült
fel kettejük között. Elizabeth fokról-fokra kezdte megérteni, hogy Flory nézetei
a bennszülöttek dolgaira vonatkozólag teljesen ellentétesek az átlag angol ember
nézeteivel. Megdöbbenéssel ébredt annak tudatára, hogy Flory tőle szeretetet és
megértést, sőt csodálatot vár a burmaiakkal szemben: csodálatot olyan emberekkel
szemben, akik színes arcbőrükkel alig egyebek, mint műveletlen vadak és akiknek
a puszta megjelenése is kellemetlen érzéseket vált ki benne!
Ezekről a dolgokról
a legkülönfélébb szempontok szerint beszélgettek. Megtörtént például, hogy az
úton, amikor valahová együtt mentek, több burmaival találkoztak. Elizabeth kiváncsi
szemmel nézett rájuk és benyomásait Floryval is közölni akarta.
-Milyen ijesztően
csúnyák ezek az emberek. Maga nem találja? - kérdezte Florytól.
-Csúnyák?
Nekem mindig úgy tűnik fel, hogy a burmaiak a világ legbájosabb emberfajtái közé
tartoznak. Figyelje meg, hogy milyen nagyszerűen felépített testük van! Nézze
annak a fiatal burmainak a vállát - akárcsak valami bronz szobor. Gondolja el,
milyen látványban lenne része Angliában, ha az emberek derékig mezítelen testtel
járnának.
- De nézze az esetlenül formált koponyájukat! Mintha nem is emberek,
hanem emberi testre illesztett macskafejek lennének. Nekem feltűnt az is, hogy
homlokuk mennyire hátrahajlik. Emlékszem, hogy egy folyóiratban cikket olvastam
arról, hogy a hátrahajló homlok mindig a bűnözésre való hajlam jele.
- Nem
gondolja, hogy ez mégis igazságtalan általánosítás? Hiszen a világon az emberek
legalább felének hátrahajló homloka van.
- Akkor igen, ha bele számítja a
színeseket is!
Máskor nők haladtak el mellettük: csontos testű fiatal parasztlányok,
rézszínű barna bőrrel, amint feltűnően egyenes testtartással vitték a fejükön
tartott vízeskorsót. Elizabeth a burmai nőket még visszataszítóbbaknak találta,
mint a férfiakat. A nők valahogy nemüknél fogva közelebb álltak hozzá és színes
bőrüket még nehezebben tudta elviselni.
- Szörnyen csúnyák ezek a nők, nem
gondolja? Olyan durvák, szinte már állatok. El sem tudom képelni, hogy ezeket
a nőket bárki is vonzóknak tartsa.
- Azt hiszem, a burmai férfiak közül sokan
akadnak, akik más véleményen vannak.
- Ebben magának van igaza. De a színes
bőrük - szinte el sem tudom képzelni, hogyan tudja ezt bárki is elviselni.
- Miért? A barna testszínhez idővel hozzá lehet szokni, sőt ha az ember éveken
át él meleg égöv alatt, a barna testszín sokkal természetesebbnek tűnik fel, mint
a fehér. Ami nem is csodálatos, mert hiszen természetesebb is. Ha az egész világot
veszi tekintetbe, a fehér bőr inkább kivétel, mint szabály.
- Mondhatom, magának
nagyon furcsa nézetei vannak!
Így folyt közöttük a vég nélküli vitatkozás.
Elizabeth azt érezte, hogy Flory nézetei, legalább is az ő szempontjából, sem
nem kielégítők, sem helyt nem állók. Ebben a nézetében különösen megerősítette
az egyik délután, amikor Flory a klub kapujában szóbaállt és hosszabb ideig beszélgetett
Mr. Francisszal és Mr. Samuellel, ezzel a két társadalmilag a fehérek soraiból
kitaszított, félig ázsiai, félig európai származású férfival.
Aznap délután
Elizabeth néhány perccel korábban érkezett a klubba, mint Flory. Mikor a leány
meghallotta Flory hangját, a kapuhoz sietett teniszütővel a kezében. Flory ekkor
már javában beszélgetett a két félvérrel, akiket általában eurázsiaiknak neveztek.
A kettő közül Francis szeretett többet beszélni. Ez a Francis sovány arcú, ideges
férfi volt, a dohány színére emlékeztető barna arcbőrrel. Arcbőrét édesanyjától,
egy délindiai származású nőtől örökölte. Samuel anyja karin származású volt. Neki
egészen halvány sárga színű arcbőre és sötétvörös haja volt. Mindketten nagyon
szegényesen, majdnem rongyosan voltak öltözködve és a kelleténél nagyobb, fejükön
ügyetlenül álló trópusi sisakot hordtak.
Amikor Elizabeth megérkezett, Francis
érdektelen és részletesen elbeszélt történeteket mesélt el saját életéből. Kellemetlen,
bántó orrhangon beszélt, a keletiekre jellemző, dallamos hanghordozással és hihetetlen
gyorsan:
- Apámra már nem is igen emlékszem, sir, csak azt tudom, hogy nagyon
haragos természetű ember volt. Nagy bambusz botjával gyakran végigvert rajtam,
a kis féltestvéremen és a két anyámon is. Arra is emlékszem, hogy amikor a püspök
meglátogatott bennünket, engem és a kis féltestvéremet bennszülött ruhába öltöztettek
és
a burmai gyerekek közé küldtek, hogy a püspök tudomást ne szerezzen létezésünkről.
Apám soha nem érte el a püspöki rangot, sir. Huszonnyolc év alatt mindössze négy
bennszülöttet sikerült megtérítenie és nagy hátrányára szolgált, hogy a megengedettnél
jobban szerette a kínai rizspálinkát. Ezt mindenki tudta róla és amikor Rangoonban
a baptista egyház kiadta egy füzetét, amelyet az alkohol káros pusztításairól
írt, a könyvet senki sem vette meg. Lehet azért is, mert drága volt, egy rúpia
és nyolc annába került. Kis féltestvérem meghalt az egyik meleg időszakban, előzőleg
mindig csak köhögött, köhögött.
Francis véget nem érni akaró elbeszélése megszakadt,
amikor észrevette Elizabeth jelenlétét. Mindkét eurázsiai túlzott tiszteletadással
levette fejéről a trópusi sisakot. Barna arcuk széles mosolyra nyílott és kilátszott
nagyszerűen gondozott fogsoruk. Valószínűleg évek óta nem volt alkalma egyiknek
sem rá, hogy fiatal angol nővel találkozhassanak. Francis erre még bőbeszédűbbé
vált. Megállás nélkül összevissza fecsegett mindent és látszott rajta, hogy nem
szeretné, ha félbeszakítanák.
- Alázatos tisztelettel üdvözlöm madam. Nagy
kitüntetés számomra, hogy megismerhetem, madam. Bizonyosan nagyon gyötrelmesnek
találja a forró időjárást, de áprilisban erre el kell készülve lennünk. Remélem
nem gyötörték meg eddig a hőkiütések. ha mégis megkapná, ajánlom, használjon porrá
történt tamarindot. Ez a szer csalhatatlanul beválik még a legsúlyosabb esetekben
is. Magam is nagyon sokat szenvedek tőle. Köztünk európaiak közt ez a betegség
nagyon gyakori.
Mr. Francis az európai szót észrevehetően hibás kiejtéssel
mondta. Elizabeth felelet nélkül hagyta a hozzá intézett kérdést. Meglehetős hidegen
és tartózkodással nézett a két eurázsiaira. Nem volt tisztában vele, hogy ki ez
a két ember, csak ösztönösen érezte, hogy okosabb lenne, ha sem ő, sem Flory nem
állnának szóba velük.
- Köszönöm a tamarindra vonatkozó tanácsot - mondta
Flory.
- Egy igen jó nevű kínai doktor ajánlotta, sir. Azonkívül, sir-madam,
azt is ajánlhatom, hogy trópusi sisakról soha meg ne feledkezzenek, különösen
így áprilisban. A bennszülöttek koponyájának nem árt meg a napsütés, de számunkra
mindig fennforog a napszúrás veszedelme. Európaiknak nagyon kell vigyázni, hogy
itt a trópusokon napszúrást ne kapjanak. De attól félek, már túlságosan sokáig
feltartóztatom önt, madam.
Francis észrevette Elizabeth hűvös tartózkodását
és az utóbbi mondatát némi sértődöttséggel mondta. Elizabeth valóban elhatározta,
hogy véget szakít a két furcsa kis emberrel való társalgásnak. Floryra is bosszankodott,
hogy mi szükség volt szóbaállni velük. Megfordult és teniszütőjével egyet ütött
a levegőben, hogy ezzel is emlékeztesse Floryt, a játékot jó lenne minél előbb
elkezdeniök. Flory észrevette a figyelmeztető mozdulatot és ha vonakodva tette
is, de engedelmesen ment a leány után, pedig nem szívesen bántotta meg a két eurázsiai
érzékenységét.
- Sajnálom, mennem kell - mondta. - Isten vele, Francis. Isten
vele, Samuel.
- Isten vele, sir. Isten vele, madam. Isten velük!
A két
eurázsiai ezzel eltávozott a klub kapujától, alázatos hajlongások és ismételt
kalaplevételek közben.
- Ki ez a két szerencsétlen alak? - kérdezte Elizabeth,
mikor Flory a teniszpálya felé vezető úton utolérte. - Vasárnap ott láttam őket
a templomban. Az egyikről az ember azt hihetné, hogy fehér. De ő sem angol, úgy-e?
- Nem, mindketten eurázsiaiak. Az apjuk fehér ember volt és az anyjuk bennszülött.
Sárgahasúaknak szokták nevezni az ilyeneket minden rosszakarat és gúnyolódás nélkül.
- Miből élnek ezek és mit csinálnak? Van valami foglalkozásuk?
- Gondolom,
a bazárban tengetik az életüket. Francis könyvelő az egyik hindu pénzkölcsönzőnél,
Samuel pedig valamelyik bennszülött ügyvéd szolgálatában áll. Azt hiszem mind
a kettő éhen halna, ha jószívű bennszülöttek meg nem szánnák őket.
- A bennszülöttek?
Úgy gondolja, hogy ezek a bennszülöttekkel tartatják el magukat?
- Azt hiszem
igen. Ez nem is olyan nehéz feladat, ha valaki vállalkozik rá. A burmaiak nem
hagynak senkit éhenhalni.
Elizabeth ilyet azelőtt soha nem hallott. Hihetetlennek
tűnt fel előtte, hogy legyenek, ha csak részben is fehér emberek, akik az éhezés
szélén álló szegénységben kénytelenek "bennszülöttek" között élni.
- Hihetetlen! Az ilyesmi csak rossz vért szülhet! Ez majdnem olyan rossz, mintha
közülünk valaki hasonló életre kényszerülne. Nem lehetne valamit tenni ezért a
két szerencsétlenért? Talán indíthatnánk gyűjtést a részükre, hogy elköltözhessenek
innen, vagy valami más hasonlót tehetnének értük.
- Attól félek, ez nem sokat
segítene. Bárhova kerülnének is, ugyanez a sors várna rájuk.
- Nem lehetne
nekik valami tisztességes megélhetést juttatni?
- Alig hiszem. Az ilyen eurázsiai
sorsa megpecsételődik már a születésükkor. Félig színes származásuk miatt fehér
emberek még csak közel sem engedik őket magukhoz és még szomorúbb, hogy kormányszolgálatba
sem veszik fel őket, úgy, ahogyan a színeseket. Így azután nem tehetnek mást,
mint valahogyan eltartatják magukat a bennszülöttekkel, ha csak teljesen le nem
mondanak arról, hogy európai származásukhoz ragaszkodjanak. Erre azonban egyik
sem képes közülük, amit nem is lehet csodálni, hiszen megélhetésük egyetlen alapja
a bennük levő kevés fehér vér. Szegény Francis, valahányszor találkozom vele,
mindig felhozza a hőkiütések dolgát. A bennszülöttek ugyanis állítólag soha nem
szenvednek ettől a betegségtől, ez persze hazugság, de az emberek elhiszik. Ugyanez
az eset a napszúrással is. Valamennyi eurázsiai, mindig feltűnően viseli a trópusi
sisakot, hogy ezzel is bizonyítsák európai származásukat.
Elizabeth-et ezek
a részletek nem nyugtatták meg. Észrevette, hogy Flory, mint a bennszülöttekkel
is teszi, az eurázsiaiakkal is rokonszenvezik. Ezzel a két férfivel szemben Elizabeth
az első pillanattól kezdve ellenszenvet érzett. Olyannak tartotta őket, mint amilyenek
Amerikában a meszticek vagy a mulattok, azok a gyakran alvilági alakok, akik rossz
amerikai filmekben mindig az intrikus szerepét játsszák.
- Rám olyan hatást
tettek, mintha mind a kettő határozottan degenerált lett volna, Különösképpen
ellenszenvet keltett a sunyi, minden őszinteség nélküli arckifejezésük. Azt hiszem,
ezek az eurázsiaiak valamennyien degeneráltak. Valahol azt olvastam, hogy az ilyen
félvérek mindig a rossz tulajdonságokat öröklik mindkét fajból, ahonnan származnak.
Valóban így van ez?
- Nem tudom, hogy így van-e vagy amit mond, csak előítélet
és általánosítás. Igaz, a legtöbb eurázsiai nem valami sikerült ember, de szegények
erről már csak neveltetésük miatt sem tehetnek. Én inkább magunkat, fehér embereket
hibáztatom, amiért olyan kegyetlenül bánunk velük. Ez annál is igazságtalanabb,
mert létezésükért bizonyos tekintetben mi fehérek vagyunk felelősek.
- Nem
értem, hogy ezzel mit akar mondani.
- Arra gondoltam, hogy az eurázsiaiaknak
az apjuk szokott fehér ember lenni.
- Oh… most már értem, mire gondol… De
végre is, ön személy szerint mégsem felelős a létezésükért. Már úgy értem a dolgot,
hogy nagyon hiányos erkölcsi érzésről tenne tanúságot, ha valaki színes nőkkel
keverednék össze.
- Hogyne, természetesen. De tudtommal ennek a két eurázsiai
férfinak az apja misszionárius és felszentelt lelkész volt.
Miközben beszélgettek,
Flory Rosa McFee-re gondolt, arra az eurázsiai leányra, akit Mandalay-ban csábított
el 1913-ban. Még pontosan emlékezett a házukra, lehúzott függönyökkel, a város
egyik bennszülött negyedében. Emlékezett Rosa göndör hajára: korán megöregedett
burmai édesanyjára, amint teát szolgált fel a lakószobában, ahol cserepekben nagy
páfrányok álltak és a szobában fonott dívány volt. Később azután szakított Rosával,
de egyideig még kapta azokat a szörnyű könyörgő leveleket, illatos levélpapíron,
amelyeket a végén már fel sem bontott.
Tenisz után Elizabeth újra visszatért
Francis és Samuel dolgainak megbeszélésére.
- Mondja, társadalmilag érintkezik
valaki ezzel a két eurázsiaival? Előfordul olyan eset, hogy valaki meghívja őket
magához?
- Hogy gondol ilyet? Szegényeket teljesen páriákként kezelik a fehér
emberek. Még azt sem nagyon szeretik, ha bármilyen rövid időre is, de szóba kell
velük állni. Éppen hogy elfogadjuk a köszönésüket, bár Ellis még erre sem hajlandó.
- De hiszen maga beszélgetett velük.
- Oh, igen. Tudja, hogy én szívesen átlépem
a társadalmi szabályokat, de azért lehetőleg én is vigyázok rá, hogy egyetlen
pukka sahib se lássa, amikor szóbaállok velük. De hát hiába, erről már nem tehetek:
én, ha csak módon van rá, lerázom magamról a pukka sahibság terhes szerepét.
Florynak ez az utóbbi megjegyzése nem volt éppen szerencsés. Elizabeth ekkor már
tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit jelent a pukka sahib kifejezés. Flory
ezzel a megjegyzéssel jóvátehetetlenül elárulta, hogy kettőjük álláspontja ezen
a ponton milyen élesen szemben áll egymással és most ijedten vette észre, hogy
Elizabeth milyen ellenséges és rosszaló pillantással mérte végig, mikor ezt a
megjegyzésést hallotta.
Hiába igyekezett Flory, képtelen volt akár megérteni
Elizabeth-et, akár bizalmát megnyerni. Ennek ellenére határozottan az volt a látszat,
legalább is a felszínen, hogy kettőjük viszonya nem fejlődött kedvezőtlenül. Elizabeth
néha nagyon fölényesen bánt Floryval, de azért teljesen még mindig nem múlt el
annak a jó benyomásnak a hatása, amelyet Flory gyakorolt rá a legelső reggelen,
amikor találkoztak. Flory örömmel vette észre, hogy a leány anyajegyére alig figyel.
Elizabeth is azt tapasztalta, hogy szívesen hallgatta Flory szavait, amikor több,
az ő érdeklődését is kiváltó tárgyról beszélt. Ezek közé tartozott
a vadászat,
amely iránt Elizabeth őszinte lelkesedést érzett. Nagyon szerette a lovakat is,
bár Flory erről a tárgyról kevesebbet tudott hozzáértéssel beszélni. Flory el
is határozta, hogy amint a kellő előkészületeket meg tudja tenni, Elizabeth-et
kiviszi a dzsungelbe egész napon át tartó vadászatra. Erre a kirándulásra mind
a ketten nagyon vártak, bár nem azonos okokból.
Flory
és Elizabeth egy alkalommal a bazárhoz vezető úton sétált. Még reggel volt, de
a hőség máris olyan nagy, hogy az egyszerű séta is kifárasztotta őket.
Mielőtt
a bazárhoz értek volna, a börtön mellett haladtak el, amely óriás négyszögletes
épület volt, mindegyik oldalán kétszáz méter hosszú, hat méter magas fallal körülvéve.
A börtön falán egy páva ült. A kapun hat elítélt jött ki, és lehajtott fejjel
húzott maga után két nehéz kézikocsit megrakva földdel. Mögöttük két hindu őr
haladt. A foglyok hosszabb börtönbüntetésre voltak ítélve és mindnyájan darócból
készült fegyencruhát hordtak, simára borotvált fejükön apró sapkával. Lábukon
még ekkor is hordták a könnyű lábbilincset, amely bántó hangon csörgött. Mellettük
egy asszony haladt, fején kosárban halat vitt. Az asszony fejéhez közel két varjú
kerengett és időnként lecsaptak a kosárra, hogy hátha el tudnának csenni egyet
a halak közül. Az asszony lusta mozdulatokat tett kezével, hogy a madarakat elkergesse.
Amikor ide érkeztek, a közelből erős lárma hallatszott. - Mindjárt a bazár területére
érünk, a sarkon túl - mondta Flory. - Ma, azt hiszem, piaci nap van és ilyenkor
a bazár különösen színes látványt nyújt. Úgy gondolom, érdekli, ha megnézzük.
A bazár négyszögletes alakú, nagyobb terület volt, sűrűn egymás mellett álló apró
faépítményekkel, amelyek pálmalevelekkel voltak befödve. A faépítmények közötti
szűk utakon hihetetlen mennyiségben nyüzsgött a bennszülöttek összezsúfolódott
tömege, akiknek nagy többsége nő és gyermek volt. Mindenki hangosan kiáltozott
és a színek tarkasága minden képzeletet felülmúlt.
A bazár mögött látszott
az Irrawaddy iszapos, barnaszínű vize. A folyó medrében faágak és az ár által
elsodort mindenféle tárgyak úsztak. Az Irrawaddy vize legalább óránként tizenkét
kilométeres gyorsasággal zúdult lefelé.
A part mellett sampanok voltak kikötve,
hosszú, madárcsőrre emlékeztető orral, amelyre szemek voltak festve.
Flory
és Elizabeth egyideig egyhelyben állva nézték a körülöttük hullámzó színes sokadalmat.
Asszonyok haladtak el mellettük, fejükön a legkülönfélébb zöldségekkel és gyümölcsökkel
megrakott kosarakkal. Nagy, barnaszemű, csaknem teljesen mezítelen bennszülött
gyermekek bámultak rájuk. Egy sötétkékszínű vászonruhába öltözött, öreg kínai
sietett el mellettük, kezében véres és legyekkel ellepett disznó-belsőrészekkel.
- Menjünk és nézzünk szét egy kicsit a bódék között - ajánlotta Flory.
- Gondolja,
hogy okos dolog, ha bemegyünk a tömeg közé? A piszok és a lárma majdnem elviselhetetlen.
- Nem kell semmitől félnie. Ezek az emberek a fehérek elől mindig tiszteletteljesen
kitérnek. A végén, azt hiszem, érdekelni fogja, amit lát.
Elizabeth követte
Floryt, de nem valami nagy lelkesedéssel. Nem tudta megérteni, hogy Flory miért
hurcolta mindig magával ilyen helyekre és miért akarja, hogy érdeklődjék a "bennszülöttek"
dolgai és élete iránt. Maga sem tudta miért, de helytelenítette Florynak ezt az
eljárását. Mégsem ellenkezett, talán azért sem, mert nem tudta volna megmagyarázni
ellenkezésének okát. Mikor
a bódék közé értek, fojtó szag és forróság fogadta
őket. Az orrfacsaró illatot fokhagyma, szárított hal, emberi izzadtság, a tömeg
által felvert sűrű por, szegfűszeg és indiai gyömbér összekeveredett szaga idézte
elő.
Körülöttük mindenütt sűrű tömegben hullámzottak a bennszülöttek, a falvakból
a piacra bejött parasztok sötétbarna arccal: hajlotthátú öregek és fiatal anyák
hátukra kötött csecsemőjükkel. Valaki Flo lábára lépett és erre vonyítani kezdett.
- Nézze csak! - szólt Flory és botjával az egyik bódéra mutatott, de szavait elnyelte
a tömeg zsivaja. Két asszony civakodott egy kosár ananász fölött és egymás felé
öklüket rázták. Elizabeth-et mind jobban bántotta az erős bűz, ami körülvette
őket és fülsiketítő lárma, de Flory ezt nem vette észre és mind mélyebbre vezette
a leányt
a bazár sűrű, színes tömegébe. A bódékban a trópusok tarka, de nem
valami biztató külsejű termékei voltak felhalmozva: vörösesbarna héjú banán, zöld
kókuszdió, frissen levágott cukornád. Másutt kettőbevágott és füstölt kacsákat
láttak, szárított halak hatalmas tömegét, fényezett szandálokat, selyem longyikat:
zománcozott cserépedényeket, amelyek közül némelyik legalább másfél méter magas
volt: kínai édességeket, amelyek fokhagymából és cukorból készülnek: zöld- és
fehérszínű burmai szivarokat, datolyamagból készült nyakláncokat, ketrecekben
csipogó, apró csirkéket, bronz Buddha-szobrokat, szívalakú bételleveleket és alligátor
bőrdarabokat, amelyeknek mágikus hatást tulajdonítottak. Elizabeth valósággal
szédült a szokatlan és számára elijesztő látványtól.
A bazár másik végén
a nap egy buddhista pap vérvörös selyem napernyőjén sütött keresztül. Az egyik
bódés előtt négy dravida-asszony hatalmas famozsárban indiai gyömbért tört és
a mozsárból egész felhőkben szállt fel a nehézillatú, sárga por. Elizabeth belehelte
a port és tüsszenteni kezdett tőle. Ezzel betelt a mérték és úgy érezte, hogy
egy pillanatig sem tud tovább maradni. Megérintette Flory karját és így szólt:
- Ez a tömeg - a forróság elviselhetetlen. Nem gondolja, hogy jó lenne, ha árnyékosabb
helyre mennénk?
- Sajnálom, hogy megint olyan helyre hoztam, ahol nem érzi
jól magát. Amint parancsolja, természetesen azonnal elmegyünk innen. Térjünk be
egy pillanatra az öreg Li Yeik boltjába; ő majd ad valamit inni. Itt bizony elég
fojtogató a levegő.
Li Yeik fűszeres üzlete a bazár legvégén állott. Elizabeth
jobban szerette volna, ha egyenesen visszamennek a klubba, de Li Yeik boltjának
európaias külseje - a kirakat tele volt Lancashire-ben gyártott ingekkel és hihetetlenül
sok olcsó, Németországban gyártott órával - némiképpen megvígasztalta a bazár
szörnyű barbár látnivalói után. Már éppen fel akartak menni a boltba vezető néhány
lépcsőn, amikor egy húsz év körüli, karcsútermetű ifjú kivált a tömegből és utánuk
sietett. A burmai fiatalember üdvözölte Floryt, félszeg módra megtanult európai
üdvözléssel, majd így szólt hozzá:
- Levelet hoztam, sir - és ezzel átnyújtott
neki egy gyűrött borítékot.
- Bocsásson meg egy pillanatra - mondta Flory
Elizabeth-nek és nyomban felnyitotta a levelet, amelyet Ma Hla May írt vagy inkább
íratott a bazár levélírójával és a maga részéről csupán kézjegyet tett a levélre.
A levélben ötven rúpiát követelt, fenyegető, némileg zsaroló hangon.
Flory
félrehúzta az ifjút és így szólt hozzá: - Beszélsz angolul? Mondd meg Ma Hla May-nek,
hogy kérése ügyében majd később határozok. De mondd meg neki azt is, hogy ha zsarolásra
gondol, a végén nem kap tőlem egy árva rézgarast sem. Megértetted, amit mondtam?
- Igen, sir.
- Most pedig menj utadra. Meg ne próbálj követni, mert bajba
kerülsz.
- Igen sir.
- Állást szeretne kapni ez a fiatalember - mondta
Flory magyarázólag Elizabeth-nek, miközben mentek fel a lépcsőkön a boltba. -
Az ember soha nem tud szabadulni tőlük, ha egy kicsit jó hozzájuk. - Közben azon
gondolkozott, hogy mi lehet Ma Hla May zsarolóhangú levele mögött; nehezen tudta
elképzelni, hogy a leány saját magától határozta el magát ilyen lépésre és hozzá
még ilyen rövid idő alatt.
Bementek a boltba, amely a kinti erős napsütés
után egészen sötétnek tetszett. Li Yeik székében ülve pipáját szívta a legkülönbözőbb
árukkal megtömött bolthelyiségében, amelynek nem volt pultja. Mikor két európai
látogatója belépett, felkelt a székből és üdvözlésükre eléjük ment. Flory a kínainak
már régi barátja volt. Li Yeik sötétkék kínai ruhát viselt és régi divatú hosszú
copfot. Sárga arcának alig volt álla és arccsontjai erősen kiállottak. Floryt
orrhangú, Elizabeth számára teljesen érthetetlen beszéddel üdvözölte. A kínai
boltos burmai nyelven beszélt és így Flory jól megértette, amit mondott. Bement
a bolt mögötti helyiségbe, hogy frissítőket hozzon. A bolthelyiséget megtöltötte
az ópiumfüst édeskés, bódító illata. A falakra hosszú, vérvörös papírszeletek
voltak felragasztva fekete, kínai és burmai betűkkel. A bolt egyik oldalán oltár
állott, felette két, szelíd tekintetű kínait ábrázoló festménnyel. Az oltár előtt
erős illatot terjesztő és füstölgő, áldozati pálcikák voltak. A padlón gyékényszőnyegen
két kínai nő ült, az egyik idős, a másik fiatal leány és cigarettát sodortak.
Mind a két nő fekete selyemnadrágot hordott és kínai módra elnyomorított lábfejük
vörössarkú faszandálokban volt. Mellettük, szintén a padlón, egy teljesen mezítelen
gyermek mászkált, mint valami nagy sárga béka.
- Nézze, milyen szörnyű lábuk
van ezeknek a nőknek - súgta Elizabeth Florynak, mialatt Li Yeik frissítőkért
ment. - Hogyan tudják a szerencsétlenek lábukat így elnyomorítani? Lehetetlen,
hogy így születtek volna.
- Természetesen nem így születtek, de ők ezt tartják
szépnek. Úgy tudom, Kínában az ilyesmi már nincs szokásban, de az itteni kínaiak
még sokkal maradibb nézeteket vallanak. Kínában az öreg Li Yeik copfja is idejétmúlt
viselet lenne.
- Gondolja, hogy ezek a nők szépnek tartják elnyomorított lábukat?
Az én szememben olyan csúfak, hogy szinte rájuk sem tudok nézni. Elképzelhetetlen,
hogy ilyen emberek éljenek a világon, hiszen ezek rosszabbak, mint a műveletlen
vadak.
- Nem szabad ilyen elfogultnak lennie velük szemben. A kínaiak az én
véleményem szerint sokkal műveltebb emberek, mint mi vagyunk. A szépség sem más,
mint ízlés dolga. Itt Burmában van egy néptörzs, Palaung népe, ahol a hosszú nyakat
tartják szépnek. Ezért a fiatal leányok, mikor legjobban növésben vannak, széles
bronzkarikákat tesznek fel a nyakukra. A karikák száma állandóan növekszik és
olyan szoros, hogy a nyakuk mind hosszabbra nő és végre olyanok lesznek, mint
a zsiráfok. De az ilyesmi nem különösebb, mint volt az európai nők krinolinja
vagy a múlt század végén hordott turnűrös ruha.
Ebben a pillanatban Li Yeik
visszaérkezett a bolthelyiségbe. Mögötte jött két kövér, kerekarcú burmai leány,
szemmelláthatólag testvérek, vidáman nevetgélve és a kezükben több liter tartalmú,
kékszínű kínai teás kannát tartottak. A két leány Li Yeik ágyasa volt. Az öreg
kínai egy dobozból csokoládéval kínálta meg európai vendégeit. Arca széles mosolyra
nyílt, amikor a dobozt Elizabeth elé tartotta és kilátszott három hosszú, a dohányzástól
sötétbarna színű foga. Elizabeth kezdte magát mind kényelmetlenebbül érezni. Ugy
érezte, helytelen dolog, ha elfogadja ezeknek a vadidegen embereknek a vendéglátását.
Az egyik burmai leány azonnal a székek mögé ment és jó nagy, papír kínai legyezővel
elkezdte legyezni Elizabethet és Floryt. A másik leány eléjük térdelt és csészében
teát nyújtott át nekik. Elizabeth nagyon furcsának tartotta az egész helyzetet,
a háta mögött álló és kettőjüket legyező leányt és a másikat, aki előttük térdelt.
Haragudott Floryra, hogy a színesekkel való barátkozás közben újra, meg újra ilyen
kellemetlen helyzetbe hozza. Elfogadta a csokoládét, amelyet Li Yeik kínált neki,
de arra már nem tudta rávenni önmagát, hogy megköszönje.
-Helyes, amit most
csinálunk? - mondta suttogó hangon Florynak.
-Nem értem, miért kérdezi?
-Már úgy gondolom, helyes-e, hogy elfogadjuk ezeknek az embereknek a vendéglátását.
- Higyje el nekem, hogy az öreg kínai boldog, mert házát megtiszteltük. A kínaiakat
Burmában általában igen nagy tiszteletben részesítik és mindnyájan nagyon becsületes
és demokratikus gondolkodású férfiak. Nyugodtan bánhatunk velük úgy, mint velünk
többé-kevésbé egyenlőkkel.
- Ez a tea nem valami biztató - mondta Elizabeth.
-
A színe egészen zöld. Legalább egy kis tejet vagy tejszínt adnának hozzá.
- Higyje el, hogy nincs rossz íze. Ez különleges kínai tea, amelyet az öreg Li
Yeik Kínából kap. Ugy tudom, hogy a tea közé narancsvirágot is szoktak keverni.
- Uh! Egészen föld íze van - mondta Elizabeth, miután megkóstolta a teát.
Li Yeik közben előttük állt, szájában fél méter hosszú szárba dugott, egészen
apró fém pipájával. Nézte, hogy a két európainak izlik-e a kínai tea. A szék mögött
álló burmai leány valamit mondott burmai nyelven, amire mindketten kuncogni kezdtek.
Az a leány, aki előttük térdelt, naiv csodálkozó tekintettel és látható elragadtatással
nézett föl Elizabeth-re. Majd Floryhoz fordult, akiről tudta, hogy beszél burmai
nyelven és megkérdezte, hogy vajon az angol hölgy hord-e melltartót.
-Cc!
Cc! - intette le Li Yeik a kíváncsiskodó leányt, megbotránkozott hangon és lábaujjával
is megbökte annak jeléül, hogy hallgasson el.
-Furcsa kívánságod van, ezt
igazán nehéz megkérdeznem - mondta Flory a leánynak.
-Oh, thakin, nagyon kérem
kérdezze meg! Mind a ketten nagyon szeretnénk tudni!
Erre a két leány hosszú
vitatkozásba kezdett és szavaikból kitűnt, hogy életüknek pillanatnyilag legnagyobb
vágya, hogy egy igazi angol leány igazi melltartóit lássák. Erről már olyan sok
mindent hallottak; volt olyan is, aki azt állította, hogy az "ingaleikmá"-k
melltartója acélból készül és olyan szorosan simul a testükhöz, hogy nincsen semmi
mellük! A két leány tenyerét szorosan a melléhez tartotta, hogy ezzel is mutassák,
mire gondolnak. Igazán megtehetné Flory nekik, hogy szól az angol hölgynek.
A bolt mögött van egy szoba, bemehetne oda velük és ott nyugodtan megmutathatná.
Közben a beszélgetés abbamaradt. Elizabeth merev mozdulatlansággal ült helyén
és kezében tartotta az apró teás csészét. Kényszeredetten mosolygott és nem tudta
rászánni magát, hogy a teát újra megízlelje. A hangulat egyszerre fagyossá változott,
mert a jelenlevő keletiek megérezték, hogy az angol leány, aki nem tud velük beszélgetésbe
kezdeni, kényelmetlenül érzi magát közöttük. Csodálkozással nézték mindannyian
számukra teljesen idegen szépségét és eleganciáját. Egy pillanattal korábban ez
a látvány még elbájolta valamennyiüket, de bámulatuk inkább megdöbbenés kezdett
lenni. Ez az érzés hirtelen még Floryt is magával ragadta. A keletiekkel való
együttlétben ilyenkor szoktak elkövetkezni azok a félelmetesen idegenszerű pillanatok,
amikor senki sem mer a másik szemébe nézni és a beszéd teljesen elnémul. Ekkor
az történt, hogy a mezítelen gyermek oda kúszott Elizabeth lábához. Nagy kiváncsisággal
vizsgálgatta az idegen leány cipőjét és harisnyáját, majd amikor felnézett rá
és meglátta fehér arcát, hirtelen rémület fogta el és hangos sírásba kezdett.
Felállt a helyén és a padlóra kezdett vizelni.
Az öreg kínai nő felnézett,
csettintett egyet a nyelvével és tovább sodorta a cigarettákat. Senki a keletiek
közül észre sem vette, hogy történik valami és hagyták, hogy a gyermek végezze
nyugodtan a dolgát. Elizabeth-et azonban annyira feldúlta ez a látvány, hogy hirtelen
letette a kezéből a teás csészét és idegesen megfogta Flory karját.
-Nézze
azt a gyereket! Nézze, mit csinál! Elvihetné legalább valaki. Borzasztóak ezek
az emberek.
Egy pillanatig mindenki megdöbbenéssel nézett Elizabeth-re, majd
a gyermekre. Végre észrevették, hogy mi történt. Előzőleg nem tűnt fel nekik,
ami történt, mert az ő elképzelésük szerint az egész jelenet a világ legtermészetesebb
dolga volt. Egyszerre azonban mérhetetlenül elszégyelték magukat és haragjuk a
gyermek ellen fordult. Az öreg kínai nő felkapta a padlóról a gyermeket, aki most
még hangosabban bőgött, kivitte a bolt ajtaja elé és két kezében tartotta, mint
valami spongyát. Közben a gyermek rugdalózott és tovább ordított. Ugyanebben a
pillanatban Flory és Elizabeth felkeltek helyükről. Alig telt el néhány másodperc
és már a bolton kívül voltak. Li Yeik és a többiek megdöbbent tekintettel néztek
utánuk.
-Ezeket nevezi maga művelt embereknek! - mondta Elizabeth szemrehányó
hangon Florynak.
-Sajnálom - mondta Flory bátortalan hangon. - Soha nem gondoltam
volna…
-Már régen láttam ilyen ellenszenves embereket!
Elizabeth kikelt
magából: egészen neki vörösödött a haragtól és az indulattól. Némán, anélkül,
hogy kettőjük közül bármelyik is egyetlen szót szólt volna, indultak el a bazárból
kivezető út felé. Legalább száz métert haladhattak, amikor Flory végre meg mert
szólalni:
- Igazán sajnálom, hogy ez a dolog történt. Higyje el nekem, hogy
öreg Li Yeik a legderekabb és a legtisztességesebb ember, akit valaha ismertem.
Bizonyosan szerencsétlennek érzi most magát, mert akarata ellenére megbántották.
Sokkal okosabb lett volna, de maradunk még néhány percig. Legalább addig, hogy
a teát megköszöntük volna.
-Megköszöntük volna nekik? Azok után, ami történt!
-Nincs igaza, amikor ilyen dolgok miatt elítéli az embereket. El kell ismernie,
hogy ezeknek az embereknek egészen más a gondolkodásuk, mint a miénk. És ehhez
alkalmazkodnunk kell. Tegyük fel, például, ha ön most egyszerre a középkorban
találná magát…
-Azt hiszem okosabb, ha erről a tárgyról nem beszélünk többet.
Ez volt az első eset, amikor Flory és Elizabeth között a szóváltás civódássá fajult.
Floryt annyira elkeserítette az egész eset, hogy meg sem kérdezte Elizabeth-et,
hogy mi volt az, ami miatt annyira megsértődött. Nem vette észre, hogy Elizabeth
a keletiek magatartását védelmező álláspontját nem tudta elviselni, mert a színesekben
Elizabeth kivétel nélkül mind olyanféle embereket látott, akik az ő értékelése
szerint az "állati" kategóriába tartoztak. Flory csak azt látta, hogy
mindenegyes esetben, amikor megkísérelte Elizabeth-et rávenni arra, hogy vele
együtt szépnek lássa azt, amit ő is szépnek lát, hogy érzéseit és gondolatait
megossza vele, a leány minden esetben szembefordul vele.
Csendben, szótlanul
mentek az úton: Flory baloldalt egy kicsit a leány mögött. Érdeklődve figyelte
rövidre vágott, aranyszőke haját a nyakszirtjén a női trópusi sisak karimája alatt.
Flory ellenállhatatlan erővel érezte, hogy mennyire szerelmes ebbe a leányba.
Úgy érezte, hogy soha olyan igazán nem szerette, mint ebben a pillanatban, amikor
megsemmisülten és visszautasítva ment utána engedelmesen. Többször is hozzáfogott,
hogy beszélni kezdjen és megszólítsa, de azután ismét felhagyott a kísérlettel.
Nem tudott uralkodni önmagán és hangja remegett a belső izgalomtól. Nem tudta
rászánni magát, hogy megszólítsa és ezzel esetleg ismét alkalmat adjon arra, hogy
megsértődjék. Végre is értelmetlenül és majdnem ostobán a következő szavakat mondta:
- Állati ez a hőség, nem gondolja?
Legalább negyven fokon felüli volt a meleg
árnyékban és így ez a megjegyzés nem vallott valami nagy szellemességre. Flory
meglepődéssel tapasztalta, hogy Elizabeth, mintha már türelmetlenül várta volna
megszólalását, nyomban válaszolt megjegyzésére.
- Az ember szinte azt érzi,
hogy megsül.
Ezzel helyre is állt közöttük a béke. Az ostoba, banális megjegyzés
a tűrhetetlen hőségről visszavitte mindkettőjüket a klubban folytatott személytelen
beszélgetések jól ismert légkörébe. Flo nyelvét lógatva és a nagy hőségtől lihegve,
kedvetlenül kullogott utánuk. Néhány másodperccel később Flóról, majd általában
a kutyákról kezdtek beszélgetni és ez a beszélgetésük eltartott, míg csak haza
nem értek.
Elhaladtak az angol temető hófehérre meszelt fala mellett, majd
a Lackersteen-család háza elé értek. A ház körül aranyszínű mohur-fák nőttek és
két méter magasságban sűrű, áthatolhatatlan bozóttá nőtt lonicera, amely nagy
vérvörös virágokkal virágzott. Flory a fák árnyékában levette a kalapját és arcát
legyezni kezdte.
- Szerencsére hazaérkeztünk, mielőtt a hőség még tűrhetetlenebbé
válik. Sajnálom, hogy kirándulásunk a bazárban ilyen rosszul sikerült.
- Szó
sincs róla! Nekem nagyon tetszett.
- Ne is kísérletezzék vele, hogy megvigasztaljon.
Rettenetesen bánt a dolog, de mindig történik valami, amire előre nem számíthatok.
Igaz, még csak azt akartam mondani, hogy nem feledkezett meg a holnaputáni vadászatról?
Remélem, hogy holnapután nem fog semmi kedve ellen való dolog történni.
-
Már én is nagyon várom a holnaputánt. Nagybátyámtól kölcsönkapom a vadászfegyverét.
Nagyon mulatságos lesz. De előbb meg kell tanítania a vadászfegyver használatára.
Már előre is nagyon örülök ennek a vadászatnak.
- Én magam is. Bár meg kell
mondanom, hogy ez az évszak nem valami alkalmas vadászatra, de azért, majd csak
lövünk valamit. Isten vele!
- Isten vele, Mr. Flory.
Elizabeth még mindig
Mister Floryt mondott, bár a férfi őt Elizabeth-nek nevezte. Elváltak egymástól
és mindketten a vadászatra gondoltak, remélve, hogy ez a nap minden tekintetben
előbbre fogja vinni a kettőjük közötti barátságot.
U
Po Kyin házának lakószobájában fullasztó volt a délelőtti hőség. A ház gazdája
fel és alá járkált a szobában és sikereivel dicsekedett felesége előtt. Időnkint
kövér, húsos kezével inge alá nyúlt és megvakarta hatalmas izzadságcseppekkel
borított mellét. Ma Kin gyékényszőnyegen ült és egy vékony, fehér burmai szivart
szívott. A nyitott ajtón át látni lehetett U Po Kyin óriási négyszögletű mennyezetes
ágyát, domborművekkel díszített teak-fa oszlopokkal. Ezen az ágyon, amely olyan
volt, mint valami katafalk,
U Po Kyin számtalan esetben szeretkezett fiatal
leány áldozataival.
Ma Kin ez alkalommal hallott első ízben arról a "másik
ügy"-ről, amely előkészítette és kiegészítette U Po Kyin támadását a hindu
orvos ellen. Bár U Po Kyin megvetéssel kezelte felesége értelmi képességeit, de
azért a végén mégis minden titkát közölte Ma Kinnal. Közvetlen környezetében felesége
volt az egyetlen személy, aki nem félt tőle és ezért különösképpen nagy gyönyörűséget
szerzett neki, ha Ma Kin elismerte tehetségét és hatalmát.
- Látod, Kin Kin
- mondta - minden megy pontosan, ahogyan előre elgondoltam. Eddig tizennyolc névtelen
levelet küldtem el és mindegyik remekmű volt önmagában. Szívesen el is mondanám
bármelyiknek a szövegét előtted, ha tudnám, hogy értékelni tudnád a bennük lévő
bölcsességet.
- De mit fogsz csinálni, ha az európaiak figyelembe sem veszik
a nekik küldött névtelen leveleket. Mi lesz akkor?
- Hogy figyelembe sem veszik?
Ettől aztán igazán ne félj. Senki olyan jól nem ismeri az európaiak gondolkodásmódját,
mint én. Azután, ha semmi máshoz nem értek is, de tudd meg, Kin Kin, hogy a névtelen
levélírásban nagyobb művész nálam el sem képzelhető.
Ez valóban igaz volt.
U Po Kyin névtelen levelei máris elérték kívánt hatásukat, főként annál, aki U
Po Kyin szemében legfontosabb személy volt az egész rágalomhadjáratban, Mr. Macgregornál.
Két nappal korábban történt, hogy Mr. Macgregor egy egész estén át azon töprengett,
hogy vajon a hindu orvos követett-e vagy nem követett-e el illojális cselekedetet
a brit kormánnyal szemben. Természetesen arról nem is lehetett szó, hogy az orvos
nyílt hűtlenséget mutasson, de nem is ez volt a fontos. A fontos az volt, hogy
vajon az orvos az olyan fajta emberek közé tartozik-e, akik lázító nézeteket vallanak
és hírdetnek. Indiában az embereket nem arról ítélik meg, hogy mit cselekszenek,
hanem arról, hogy milyen véleményüknek adnak kifejezést. A kormány szolgálatában
álló bármely színes tisztviselő hivatali pályafutásának egyszerre végeszakadhat,
ha ezen a ponton vele szemben csak a gyanu árnyéka is felmerül.
Mr. Macgregor
sokkal igazságosabb gondolkodású ember volt, mint hogy egy hivatali állást betöltő
színes embert elítéljen puszta szóra, minden látható ok nélkül. Aznap este egészen
éjfélig egész csomó bizalmas iratot tanulmányozott, közöttük öt olyan névtelen
levelet, amelyet az elmúlt napokban kapott és ezenkívül még másik kettőt, amelyet
Westfield juttatott el hozzá.
De nemcsak a levelekről volt szó. Az orvos jó
hírnevét befeketítő, ellenőrizhetetlen hírek nap mint nap eljutottak hozzá is.
U Po Kyin tisztában volt vele, hogy az nem elég, ha az orvost egyszerűen árulónak
nevezi: hogy ezt elhigyjék, jellemét minden elképzelhető oldalról be kellett feketíteni.
Így azután az orvost nemcsak azzal vádolta meg, hogy az angolok uralma ellen lázít,
hanem hogy megzsarolja betegeit, fiatal leányokkal erőszakoskodik, tiltott műtéteket
hajt végre, részeg állapotban operál, hogy gyilkosságot követett el méreggel,
hogy marhahúst eszik, hogy hamis halotti bizonyítványt osztogat gyilkosoknak,
cipővel a lábán megy be a pagoda belsejébe és hogy homoszexuális merényletet követett
el a katonai rendőrség zenekarában levő fiatal dobos fiú ellen. Ennek a sok rágalomnak
a hallatára bárki azt gondolhatta volna, hogy a szegény orvos Macchiavelli és
a hírhedt Marquis de Sade keveréke. Mr. Macgregor eleinte nem sokat adott ezekre
a rágalmakra, az ilyesmihez éppen eléggé hozzászokott Burmában. De U Po Kyin utoljára
küldött névtelen levelével Macgregornál egészen különleges sikert ért el.
A névtelen levél írója Nga Shwe O-nak, a dacoit-nak a börtönből való szökése részleteire
hívta fel Mr. Macgregor figyelmét. A szóbanforgó dacoit-ot hétévi súlyos börtönbüntetésre
ítélték lázítás miatt. A kyauktadai börtönből való szökése több hónapon át tartó
előkészületek után sikerült, miután barátai megvesztegették a börtön egyik hindu
származású őrét. A börtönőr előlegképpen száz rupiát kapott. Mikor a pénz a zsebében
volt, kérvényt adott be, hogy meglátogathassa egyik haldokló közeli rokonát, de
valójában Mandalay-be ment és napokon át kitűnően szórakozott az ottani bordélyházakban.
Közben az idő telt és a szökés napját ismételten elhalasztották. Az őr türelmetlen
volt és szeretett volna újra Mandalay-be menni. végül újabb csinos összeghez jutott
azzal, hogy az egész tervet elárulta U Po Kyin-nek, aki a dacoit esetét kitűnően
fel tudta használni a maga céljaira. A börtönőrt szigorú fenyegetésekkel rábírta,
hogy a tervről senkinek egy árva szót se szóljon és aznap este, amikor a szökés
a terveknek megfelelően sikerült, újabb névtelen levelet küldött Mr. Macgregorhoz,
de olyan időben, amikor már semmi intézkedést nem lehetet tenni és a levélben
elárulta neki a szökési terveket. A levélben természetesen szó sem volt arról,
hogy a szökés csak azért vált lehetségessé, mert a hindu orvos, aki egyben a börtön
felügyelője is volt, hagyta magát megvesztegettetni.
A szökés a késő éjszakai
órában történt és másnap általános volt a zürzavar. Nga Shwe Ó-t a hatóságok nagyon
fontos személyiségnek tartották és szökése miatt nyomban szigorú vizsgálat indult.
(A dacoit ekkor már jó messze járt Kyauktadától a folyón abban a sampanban, amelyet
U Po Kyin szerzett részére). Mr. Macgregor most a legnagyobb zavarban volt. Bárki
is küldte neki a névtelen levelet, az illetőnek tudnia kellett a szökést előkészítő
összeesküvésről és valószínű, hogy a levélíró igazat mondott akkor is, amikor
azt állította, hogy az orvost megvesztegették. Ha pedig ez igaz volt, Mr. Macgregornak
a végén arra a következtetésre kellett jutnia, hogy az orvos, ha közvetlenül nem
is, de közvetve vétkes a brit kormányhatalom elleni lázításban.
U Po Kyin
ugyanakkor támadást kezdett a többi európai ellen is. Flory az orvos barátja és
presztizsének legfőbb támogatója, de U Po Kyin tudta róla, hogy gyenge ember és
ezért nem lesz nehéz feladat elidegeníteni az orvostól. Westfield már egy kicsit
nehezebb eset volt, mert Westfield mint a rendőrség parancsnoka sokat tudott U
Po Kyin üzelmeiről és így terveit felboríthatta volna, de U Po Kyin még ezt a
tényt is a maga javára fordította. Névtelen levélben megvádolta az orvost, hogy
összeszövetkezett
U Po Kyinnel, tehát vele saját magával, aki tudvalevőleg
nagyon jellemtelen ember és állandóan megvesztegetteti magát. U Po Kyin ezzel
a levéllel saját magáról elterelte a gyanút, de ugyanakkor sikerült bevádolnia
az orvost Westfield előtt. Ellisnek nem is kellett külön névtelen levelet küldenie,
mert anélkül is gyűlölte az orvost és nyílt ellenségként viselkedett.
U Po
Kyin az egyik névtelen levelet Mrs. Lackersteen címére küldte el, mert jól ismerte
a nők befolyásának fontosságát az európaiak társaságában. A levél azt állította
a hindu orvosról, hogy bennszülötteket fehér nők elrablására bérelt fel. A levél
részleteket nem közölt, de erre nem is volt szükség. U Po Kyin jól tudta, hogy
az ilyen vádaskodás volt Mrs. Lackersteen leggyengébb pontja. Mrs. Lackersteen
számára az olyan szavak, mint "lázadás", "nacionalizmus",
"önkormányzat", nem sokat jelentettek, de ha elképzelte magának, hogy
őt, mint fehér nőt esetleg aljas színesek elrabolnának, háta egyszerre lúdbőrössé
lett a félelemtől. A névtelen levelek így együttesen elérték azt a hatást, hogy
az a jó vélemény, amelyet a fehér emberek tápláltak a hindu orvos iránt, máról-holnapra
teljesen eltűnt.
- Ebből láthatod - mondta U Po Kyin feleségének - hogy mennyire
sikerült már eddig is tönkretennem az orvos tekintélyét. Már is olyan, mint az
a fatörzs, amelyet alul átfürészeltek. Egyetlen balta ütés kell még és a fa ledől.
Ez az utolsó ütés számításom szerint három hét múlva fog bekövetkezni.
-Hogyan?
-Éppen ezt akartam elmondani. Okosabb, ha te is tudsz róla. Igaz, hogy ezekhez
a dolgokhoz nem értesz, de annak ellenére, hogy asszony vagy, hallgatni mégis
tudsz. Bizonyosan hallottál róla, hogy lázadás híre érkezett a Thongwa nevű falu
környékéről?
- Igen. Ezek a falusiak nagyon ostoba emberek. Mire tudnak menni
rövid késeikkel és lándzsáikkal, felfegyverkezett indiai katonák ellen. Halomra
fogják lődözni őket, mint a vadakat.
- Természetesen, ez fog történni. Ha
legkisebb ellenállást tanúsítják, vérengzés lesz a következménye. De ezek a falusiak
alig egyebek, mint egyszerű, hiszékeny és babonás parasztok. Azt hiszik, megvédik
őket azok a golyóálló köpenyek, amelyeket az a bolond varázsló osztott szét közöttük.
Én a magam részéről megvetem az ilyen tudatlanságot.
- Szegény emberek! Miért
nem szólsz nekik, hogy térjenek észre U Po Kyin? Semmi szükség sincs rá, hogy
bárkit is letartóztassanak. Elég, ha elmégy a faluba, megmondod nekik, hogy tudsz
a terveikről és biztos vagyok benne, hogy nyomban abbahagyják az egészet.
- Én is jól tudom, hogy azonnal leszerelhetném az egész lázadást, ha úgy akarnám.
De én nem akarom és én tudom, hogy miért. Mert figyelj ide, Kin, Kin - de erről
amit mondok mélyen hallgass, mint a sír, hogy úgy fejezzem ki magamat, ez az én
külön lázadásom. Ezt én saját magam készítettem elő.
- Mit beszélsz?
Ma
Kin kivette szájából a szivart és ijedt arckifejezéssel bámult férjére, majd így
szólt:
-Ko Po Kyin, miket beszélsz te össze-vissza? Lehetetlen, hogy ezt komolyan
gondolod! Hogy lázadást készítesz elő? Lehetetlen.
-Pedig úgy van, ahogyan
mondom. A varázslót saját magam hozattam Rangoonból. Azelőtt bűvész volt egy indiai
vándorcirkuszban. A golyóálló köpenyeket darabonként egy rúpia és nyolc annáért
vásároltuk Whiteway és Laidlaw rangooni raktárában. Ugy, hogy ez a mulatság nekem
magamnak is elég sok pénzembe került.
- Ko Po Kyin! Gondold meg, mibe kezdtél!
Hány szegény ártatlan ördögnek kell elpusztulnia! Azt kell hinnem, hogy elment
a józan eszed. Nem félsz tőle, hogy téged is agyonlőnek?
U Po Kyin megállt
és látható megdöbbenéssel nézett feleségére: - Bolondokat beszélsz össze-vissza,
asszony! Csak nem képzeled, hogy én is beállok lázadónak a kormány ellen. Én,
aki, már harmincadik éve állok a kormány szolgálatában. Hogyan gondolsz ilyen
ostobaságot! Én csak azt mondtam, hogy megszervezem a lázadást, de azt nem, hogy
részt is akarok venni benne. Nem én viszem vásárra a bőrömet, hanem az ostoba
falusiak. Senki még csak nem is álmodik róla, hogy az egész lázadáshoz nekem valami
közöm lenne, legfeljebb Ba Sein és még néhányan.
-De azt mondtad, hogy te
beszélted őket rá a lázadásra?
-Természetesen én. Veraswamit azzal vádoltam,
hogy lázadást szit a kormány ellen. De mi értelme lenne az egésznek, ha nem lenne
lázadás?
-Most már értem, mire gondolsz. Ha majd a lázadás valóban kitör,
azt fogod mondani, hogy a történtekért az orvos a felelős.
-Csakhogy végre
rájöttél arra, amit az első pillanattól fogva megérthettél volna. Én magam is
jól tudom, hogy arra a szerepre vállalkoztam, amelyet Mr. Macgregor idegen, latin
kifejezéssel agent provocanteurnek nevez. Először rábeszélem ezeket az ostobákat
Thongwaban, hogy lázadjanak fel és azután én rendelem el a letartóztatásukat,
amikor fellázadnak. Abban a pillanatban, amint a lázadás megkezdődik, lefogatom
a vezetőket és börtönbe záratom őket. Néhányan meghalnak és egy jó csomó közülük
az Andaman szigetekre kerül. De mindenképpen én leszek az első, aki a levert lázadás
színhelyén megjelenik és gondom lesz rá, hogy erélyességemért a fehér emberektől
minél több dicséretet és elismerést kapjak.
U Po Kyin nagyon büszke volt a
tervére. Hátratett kézzel tovább járkált fel és alá a szobában és önelégülten
mosolygott. Ma Kin egyideig csöndben gondolkozott a terven, majd így szólt:
- Még mindig nem értem, hogy mi a szándékod ezzel az egész dologgal, Ko Po Kyin.
Hova fog ez az egész vezetni? És mi köze van Veraswamihoz?
- Nehéz veled valamit
megértetni, Kin, Kin! Nem százszor mondtam-e már, hogy ez a Veraswami az utamban
áll? Ez a lázadás azután egyszersmindenkorra végezni fog vele. Természetesen kézzelfogható
módon lehetetlen lesz bebizonyítani, hogy ő szitotta a lázadást; de ez nem is
fontos. Minden európai meg lesz győződve róla, hogy az orvos az ügybe valamiképpen
bele volt keverve; ez pedig elég arra, hogy az orvos hivatali pályájának örökre
vége legyen. Az ő bukása fogja jelenteni az én további emelkedésemet. Minél feketébbre
sikerül festenem az ő szerepét, annál nagyobb fényben fog ragyogni az én viselkedésem.
Érted most már, mire gondolok?
-Igen, azt hiszem, most már értem. De megmondom
neked azt is, hogy a terved aljas és alávaló. Nem is értem, hogyan nem volt annyi
szemérem benned, hogy elhallgattad volna előttem.
-Kin Kin, ezt még sem kellene
mondanod! Újra akarod kezdeni az egészet?
-Ko Po Kyin, mi az oka annak, hogy
te csak olyankor vagy boldog, amikor másoknak bajt okozhatsz? Gondolj erre a szegény
orvosra, akit, ha terveid sikerülnek, elbocsájtanak az állásából. És gondolj a
szegény falusi parasztokra, akiket megbotoznak, agyonlőnek és életük végéig börtönben
kell szenvedniök. Mi szükség van rá, hogy ilyen gonosz cselekedeteket végezz?
Mi szükséged van még több pénzre, hiszen már úgy is elég gazdag vagy?
- Pénzre?
Ki beszél itt pénzről? Eljön majd egyszer az az idő, asszony, amikor rájössz,
hogy ezen a világon más egyéb is van, mint pénz. Például hírnév. Nagyság. Nem
gondolsz te arra, hogy ha mindez úgy történik, ahogy tervezem, a végén a burmai
kormányzó kitüntetést tűz fel a mellemre. Még akkor sem leszel büszke rám?
Ma Kin tagadólag rázta a fejét, mint akire férje szavai semmi különösebb benyomást
nem tettek.
- Mikor jut már egyszer eszedbe, Ko Po Kyin, hogy nem fogsz élni
ezer esztendeig? Jusson eszedbe mi történik azokkal, akik gonoszul élnek. Az ilyenekkel
könnyen megtörténik az is, hogy haláluk után lelkük patkány, vagy béka testébe
költözik. Gondolj a pokolra is. Soha nem fogom elfelejteni, amit egyszer egy pap
beszélt nekem a pokolról. A Pali iratokból fordította le és úgy magyarázta el.
Hidd el, szörnyű volt, amit mondott. Különösen emlékszem ezekre a szavaira: "Egyszer
minden ezer esztendőben két, izzóvörös lándzsahegy találkozik a szívedben és akkor
majd ezt fogod mondani önmagadnak: "Még másik ezer esztendő, mielőtt kínjaim
véget érnek és így még annyi szenvedés van előttem, mint ami már elmúlt."
Nem gondolod, Ko Po Kyin, hogy az ember a félelemtől reszket, ha csak rá is gondol
ilyen gyötrelmekre?
U Po Kyin nevetett felesége szavaira és kezével olyan
mozdulatot tett, amellyel az általa építendő "pagodá"-kra akart utalni.
-Remélem, majd akkor is nevetni fogsz, amikor elérkezik életed vége. De én, ha
neked volnék, félnék tőle, hogy olyan élet legyen a hátam mögött, mint a tied.
Ma Kin újabb szivarra gyujtott és rosszalólag nézett U Po Kyinre, aki újra járkálni
kezdett a szobában. Ez alkalommal, mikor megszólalt, több komolyság volt a szavaiban.
-Tudod, Kin Kin, gondolok én még valami másra is. Valami olyan dologra, amelyről
eddig még soha nem beszéltem sem neked, sem másnak. Erről még Ba Sein sem tud.
De neked, úgy érzem, mégis el kell mondanom.
-Okosabb, ha hallgatsz róla,
feltéve természetesen, hogy újabb gonosz ármánykodásról akarsz beszélni.
-
Nem, nem. Az előbb azt kérdezted tőlem, hogy tulajdonképpen, mire is törekszem.
Lehetséges, hogy te azt gondolod, Veraswamit azért akarom tönkretenni, mert nekem
ellenszenves és érdekeim ellen van, hogy nem hagyja magát megvesztegetni. De nemcsak
erről van szó. Van valami, ami ennél sokkal fontosabb és ez közelről érint nemcsak
engem, hanem téged is.
-Hadd halljam, mi az?
-Soha nem éreztél te magadban
vágyakozást, Kin Kin, magasabb dolgok után? Nem jutott soha az eszedbe, hogy bármennyire
sok minden sikerült is nekünk az életben, minden sikerünk ellenére sem jutottunk
lényegében előbbre? A vagyonom, igaz, megér legalább kétszázezer rúpiát és látod
az életünk mégis alig változott. Nézd ezt a szobát! Természetesen szebb és előkelőbb,
mint ahogyan az egyszerű parasztok laknak. De meguntam már, hogy burmai módra
éljek és ne legyen más társaságom, mint ezek a szerencsétlen bennszülöttek. A
pénz nem jelent mindent; én azt szeretném, ha társadalmilag is magasabbra emelkednénk.
- Nem tudom elképzelni, miért kellene kívánni többet, mint amink van? Mikor apró
gyermek voltam, a falunkban soha még csak álmodni sem mertem volna, hogy olyan
házban házban lakhatom valamikor, mint ahogyan most élünk. Nézd ezeket az angol
székeket - ilyenen soha nem ültem egész életemben. Most pedig büszkeséget érzek,
ha csak rájuk is nézek és arra gondolok, hogy ezek most az enyémek.
- Cc!
Miért hagytad el akkor a falut, ahol születtél, Kin Kin? Ugy látszik, te azt hiszed,
most sem vagy érdemes többre, mint hogy pletykálkodj a kútnál, fejeden a vizes
cserépkannával. Én azonban magasabb dolgokra vágyom, Istennek legyen érte hála.
Most megmondom neked, mi az igazi oka, amiért Veraswami vesztére török. Hidd el
nekem, hogy valami igazán nagyszerű dolgot szeretnék elérni. Valami olyan, amelynél
nagyobbat keleti ember soha nem tud elérni. Valami különösképpen dicső dolgot!
Bizonyosan tudod, mire gondolok!
-Nem. Sejtelmem sincs róla.
-Ne tettest
magad. Gondolj rá, mi lehet egész életem legnagyobb teljesítménye! Lehetetlen,
hogy ne sejtsd.
-Ah, tudom már! Bizonyosan gépkocsit akarsz magadnak vásárolni.
Csak azt ne hidd, Ko Po Kyin, hogy abba én egyszer is beleülök.
U Po Kyin
nemtetszése jeléül megvető kézmozdulatot tett. - Gépkocsit! Nem tudsz te valami
nagyszerűbbre gondolni, Kin Kin? Ha akarnám, akár húsz gépkocsit is vásárolhatnék.
De mi haszna lenne gépkocsinak a mi vidékünkön? Nem, ennél sokkal többre gondoltam.
-Mondd hát meg, hogy mire gondoltál?
-Figyelj ide. Véletlenül megtudtam, hogy
körülbelül egy hónap múlva az európaiak megválasztanak egy bennszülöttet klubjuk
tagjai közé. Azt is tudom, hogy ehhez nincsen semmi kedvük, de kénytelenek vele,
mert a kormánybiztos rájuk parancsolt és engedelmeskedniök kell. Természetesen
Veraswamit választanák meg, mert ő a legmagasabb rangu szines tisztviselő Kyauktadában.
De én előbb tönkre teszem Veraswamit. És akkor…
-Akkor mi lesz?
U Po Kyin
nem felelt egy darabig. Ránézett feleségére és barnaszínű kövér, keleti arca még
jobban kigömbölyödött, majdnem gyermekies mosolygással. Szinte könnyek jelentek
meg sötétbarna szemében. Halkan és áhitatos hangon így szólt Ma Kinhez:
-Érted
már, hogy mire gondolok, asszony? Arról van szó, hogy ha Veraswamit előbb sikerül
tönkretennem, nem őt, hanem engem választanak meg a klub tagjává.
Ezek a szavak
a várt hatást gyakorolták Ma Kinre. Most már nem vitatkozott tovább férjével.
Ő is megértette, hogy ezért a célért valóban érdemes mindent megtenni.
Ebben
tökéletesen igaza is volt, mert U Po Kyn egész életének minden sikere sem ért
annyit, mint a fehér emberek klubjában való tagság. Egész Burmában, Kyauktadában
pedig még különösebben is, minden színes állami tisztviselő legnagyobb vágya az
volt, hogy valami úton módon megszerezhesse magának az európaiak klubjának tagságát.
Ma Kin hosszú ideig hallgatott és elábrándozva gondolt mind arra a gyönyörűségre,
amelyben részük lesz, ha bejuthatnak az európaiak klubjába. Életében először történt,
hogy teljesen egyetértett férjével. Ennek a célnak az érdekében még az intrikákat
és a cselszövevényeket sem bánta. De U Po Kyinnek is élete legnagyobb teljesítménye
volt, talán még nagyobb, mint a klub tagságának megszerzése, hogy felébresztette
a becsvágyat Ma Kin szerény és minden nagyravágyás nélküli szívében.