Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

George Orwell
BURMAI NAPOK
Máthé Elek fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1998

V.

Bár Flory aznap este csak kevés whiskyt ivott, mégsem tudott elaludni. Bennszülött komondorok hangos vonyítással ugattak a holdra, amely első negyedben járt és körülbelül éjfélkor nyugodott le. A kutyák napközben aludtak a nagy forróságban és amint besötétedett, megkezdték üvöltő hangversenyüket. Az egyik kutya Flory házát választotta ki. Alig ötven méter távolságra két hátsó lábára ülve a ház felé fordult és szabályos időközökben hangos üvöltéssel ugatott. A nyomorult állat ezt az idegesítő hangversenyt két-három órán át szakadatlanul folytatta, sokszor egészen addig, amíg a kakasok kukorékolni nem kezdtek a hajnali órákban.
Flory álmatlanul forgolódott ágyában és a feje rettenetesen fájt. Ha valaki azt hiszi, hogy állatokat nem lehet gyűlölni, csak Indiában kell töltenie néhány éjszakát, amikor a kutyák a holdat ugatják. Flory végre képtelen volt tovább tűrni az idegesítő hangversenyt. Felkelt, ágya alól egy nagy bádogdobozból, amelyben vadász-fegyverét és töltényeit tartotta, fegyvert és néhány töltényt vett elő, majd kiment a verandára.
A hold még elég magasan, a látóhatár fölött járt. Az áttetsző homályban tisztán látta a kutyát, amely hátsó lábán ülve és fejét az ég felé tartva, minden fél perben hangosan felüvöltött. Flory neki támaszkodott a veranda faoszlopának és gondosan célbavette az állatot. De, mikor álla alatt megérezte a puska agyának hideg érintését, mást gondolt. Leeresztette puskáját, nem tudta az ártatlan jószágot hideg fejjel meggyilkolni.
Tudta, hogy képtelen elaludni, ezért hálókabátot vett magára és sétálni kezdett kinn a bungalow kertjében
a holdsütésben kisértetiesnek tetsző virágok között.
Az éjszaka forró volt és fülledt. A kertből a holdsütésben tisztán látta a maidan szelíd lejtőjét, amelyen kutyák kergetőztek. Balról az angol temetőnek a holdsütésben fehéren csillogó sírkövei látszottak. Közelében régi kínai sírok, apró dombszerű emelkedéseit lehetett látni. A bennszülött lakosság azt állította, hogy a sírok között kisértetek járnak és a klubban alkalmazott bennszülött fiatal gyermekek, a chokrák valósággal reszkettek a félelemtől, amikor valamelyik fehér gazdájuk parancsára az esti órákban ezen a környéken kellett átmenniök.
Aljas, gerinctelen, bitang, ez vagyok, semmi más - gondolta Flory és hangtalanul szídta, átkozta önmagát. - Munkátlan, részeges, parázna, senki máson, csak saját magán szánakozó, aljas bitang. Még a klubban lévő többi ostoba szamár is mind különb, mint te vagy - mindenki különb nálad, te aljas, jellemtelen bitang. Ők legalább emberek, a maguk kicsinyes és ostoba módján. Legalább nem gyávák és nem hazudnak. De te -
Florynak minden oka megvolt rá, hogy önmagát szidalmazza. Aznap este nagyon aljas módon viselkedett a klubban és ezért határtalanul szégyelte önmagát sajátmaga előtt.
Mikor Flory megérkezett a klubba, még csak Ellist és Maxwellt találta ott. A Lackersteen házaspár Mr. Macgregor gépkocsiján kiment a vasútállomásra az éjszakai vonattal érkező huguk elé. A három ember leült és bridzselni kezdett. Közben megérkezett Westfield, szemmelláthatólag feldúlt és magából kikelt állapotban, kezében a "Burmai Hazafi" című helyi lap legújabb számával. Ez a szám tartalmazta a Macgregort súlyosan megrágalmazó támadást. Ellis és Westfield dühe nem ismert határt. Ellis teljes öt percet töltött el azzal, hogy átkokat szórt minden bennszülöttre és közben kifejtette azt a véleményét, hogy az aljas cikk szerzője senki más nem lehet, mint Veraswami, a hindu orvos. Közölte társaival, hogy feleletül a támadásra haladéktalanul meg kell akadályozniok színes embernek a klub tagjai közé való megválasztását.
Véleményük kinyilvánítása céljából azt indítványozta, hogy szegezzenek ki néhány soros nyilatkozatot a fekete táblára Mr. Macgregor hirdetménye mellé, amelyet előző napon függesztett ki. A nyilatkozat szövegét Ellis nyomban meg is fogalmazta a következőképpen:
-Tekintettel arra, a gyáva sértésre, amely szeretett helyettes kormánybiztosunkat érte, alulírottak kinyilvánítjuk azt a véleményünket, hogy a jelen pillanatot a legteljesebb mértékben alkalmatlannak tartjuk niggereknek a klub tagjai közé való választására.
Westfield helytelennek tartotta a nigger szó használatát, ezért áthúzta és fölébe a "bennszülött" szót írta.
A nyilatkozatot négyen írták alá: R.Westfield, P.W. Ellis,
C. W. Maxwell és J. Flory.
Ellisnek annyira tetszett saját ötlete, hogy mikor a nyilatkozatot megfogalmazta, majd mind a négyen aláírták és a fekete táblára kiszögezte, haragja egészen lecsendesedett. A nyilatkozat önmagában nagyon keveset jelentett, de tudta, hogy a tény a legrövidebb idő alatt ismeretessé válik a városban és másnap feltétlenül tudomást szerez róla Veraswami is. Ebből nyilvánvalóan megtudja, hogy
a fehérek klubjában őt is egyszerűen, mint niggert emlegetik. Ellisnek ez a gondolat különösképpen tetszett. Az este hátralevő részén alig tudta szemét levenni a fekete táblára kifüggesztett nyilatkozatról és ismételten felkiáltott: - Most már tudni fogja ez az undok, pókhasú doktor, hogy mit gondoljon. Eh? Most végre megtanítjuk rá, hogyan kell viselkednie. Ezt érdemelte már régóta és semmi mást.
Flory mélységes szégyenkezést érzett, hogy a barátját megalázó és megrágalmazó nyilatkozatot aláírta. Mérhetetlen erkölcsi gyávasága valóságos fizikai fájdalmat okozott neki. Mert természetesen megtagadhatta volna a nyilatkozat aláírását, de ebből feltétlenül összeszólalkodás támadt volna közte, Ellis és Westfield között és semmitől jobban nem undorodott, mint az ilyen összeszólalkozásoktól. A szégyen hatása alatt ilyenkor mindig anyajegyére kellett gondolnia, amely arcát szégyenfoltként égette.
Flory tizenöt évet töltött Burmában és Burmában mindenkinek meg kell tanulnia, hogy nem lehet szembehelyezkedni a közvéleménnyel. De a megalkuvásra való hajlam Florynál korábban kezdődött. Az életben az első komoly akadályt már mint gyermek számára szerencsétlen anyajegye jelentette. Soha nem felejtette el, hogy már fiatal gyermek korában is mennyire befolyásolta életét ez a társaitól elválasztó megkülönböztetés. Kilenc éves volt, mikor az első nyilvános iskolába került és néhány nappal később már reáragadt a gúnynév, amelyet az indián mesék szótárából kölcsönözve és anyajegyére értve, iskolatársai "kék-arc"-nak fogalmaztak meg.
Elemi iskolájából olcsó, harmadrangú középiskolába került. Ez az iskola utánozta Angliának híres és nagy történelmi múlttal rendelkező magán- és alapítványi középiskoláit, az úgynevezett public schoolokat. Flory iskolájában is az anglikánizmus előkelő, "magas egyház" - high church - változata divott. Az iskolának volt krikett-csapata és a növendékeknek latin nyelven kellett verselni. Mindez azonban csak látszat volt és az iskola növendékei csaknem teljesen tudatlanok maradtak. Az intézet rosszul fizette tanárait és így ezek sem kerültek ki a nevelés legkiválóbb és az ifjaknak példaképül szolgáló mesterei közül. Flory csaknem olyan tudatlanul hagyta el az iskolát, mint ahogyan oda megérkezett. Már ekkor is tisztában volt vele, hogy olyan képességek szunnyadoznak benne, amelyek életpályájának sima és sikeres megfutása helyett inkább zavarokkal és nehézségekkel fenyegették.
Még nem volt húszéves sem, amikor Burmába került. Szülei jóravaló és fiúkat odaadással szerető emberek voltak. Sok utánjárással szereztek állást neki egy Burmában működő angol fakitermelő vállalatnál. A szülőknek meglehetősen nagy anyagi áldozatukba került fiuk állásba juttatása. Flory ezt azzal hálálta meg, hogy leveleikre alig válaszolt és sokszor hónapok is elteltek, hogy egyetlen sornyi életjelt sem adott magáról. Burmai tartózkodásának első hat hónapja Rangoonban telt el. Erre azért volt szükség, hogy a vállalat üzletmenetének irodai részét megtanulja. Hivatalában másik három fiatal tisztviselővel kötött gyors és bensőséges barátságot. Ez a barátság legnagyobbrészt abban nyilvánult meg, hogy
a legvadabbul kicsapongó életet élték. Hihetetlen mennyiségben fogyasztottak whiskyt, bár valójában undorodtak tőle, csak azért, hogy férfiasságukat megmutassák. Száz meg száz rúpiát költöttek öreg prostituáltakra, akiknek arcuk a krokodilokéra emlékeztetett. Ilyen környezetben alakult ki a fiatal Flory jelleme.
Rangoonból Mandalay-től északra a vállalat teak-fát kitermelő telepére került a dzsungel kellős közepébe.
A dzsungelbeli életet határozottan kedvelte minden kényelmetlensége és magányossága ellenére is. Legtöbbet szenvedett az ízetlen és rossz minőségű ételektől, amelyeket a tábor két-balkezes bennszülött szakácsai készítettek. De Flory ekkor még nagyon fiatal volt és ilyenkor az erős és egészséges fiatal szervezetnek a hiányok és a nélkülözések keveset ártanak. Közben kellemes szórakozást jelentett a horgászat és az izgalmas vadászatok a dzsungelben. Időnként rövid, néhány napos kirándulásra ment Rangoonba, azzal az ürüggyel, hogy fogait kell csináltatnia. Ezeknek a rangooni kirándulásoknak az emléke most is elevenen élt emlékezetében, jóval túl a harmincon. A fővárosban első dolga volt, hogy rohant
a Smart and Mookerdum könyvkereskedésbe, hogy megvásárolja az Angliából legújabban érkezett regényeket. Az Anderson-szállodában szállt meg és élvezte az Angliából szállított élelmiszereket, amelyeknek szinét sem látták a dzsungelben. Flory ekkor még nem is sejtette, hogy milyen lelketölő egyhangúságban és sivárságban eltöltött esztendők állnak előtte.
Szervezete gyorsan hozzászokott Burma trópusi éghajlatához. A nap februártól májusig, a száraz időszak alatt, kiméletlen forrósággal sütött, míg azután hirtelen megérkezett kelet felől a monszun. Először csak futó záporok estek, de azután megindult a szünet nélküli trópusi eső vízzuhataga, amely átáztatott mindent, úgy, hogy néhány nap alatt mindenkinek nemcsak a testén lévő ruhája, hanem az ágya, sőt még a szájába vett étel is örökösen csepegett a nedvességtől. Ebben az időszakban a dzsungel alacsonyabban fekvő részei egyetlen összefüggő posvánnyá alakultak át. A rizsföldek víz alatt álltak és átható mocsárszagot terjesztettek maguk körül. A könyvek és a lábbeliek bőre kivétel nélkül mind megpenészedett. Teljesen csupasz burmaiak méter széles karimájú, pálmalevelekből készített kalappal fejükön, térdig vízben gázolva szántották a rizsföldeket bivalyokkal vont ekékkel. Később a nők és a gyermekek ültették el a zöld rizspalántákat. Mindenegyes palántát gondosan dugványoztak az iszapos talajban, háromágú villára emlékeztető szerszám segítségével. Júliusban és augusztusban majdnem szünet nélkül esett az eső. Egyszer azután az éjszakai órákban, fenn nagy magasságokban, láthatatlanul repülő madarak éles hangja hallatszott. A szalonkák indultak el dél felé Közép-Ázsiából és megjelenésük jelezte az esős időszak végét októberben. A rizsföldek kiszáradtak és
a rizsvetés megérett. A friss és hűvös szélben a burmai gyerekek sárkányokat eregettek. Ilyenkor kezdődött a rövid ideig tartó téli időszak, amikor Felső-Burma kísértetiesen hasonlított az angliai tájakra. Vad mezei virágok nyíltak mindenfelé. Ezek nem voltak teljesen azonosak az angliai virágokkal, de nagyon hasonlítottak hozzájuk.
A lonicera nyílt óriás, áthatolhatatlan sűrűséget alkotó bozótokban. Vadrózsák átható illata érzett mindenfelé és az erdők fái alatt nagy lila foltokban óriási szirmú ibolya virágzott. A nap alacsonyan járt, az éjszakák és a kora reggelek csipősen hidegek voltak. A völgyeket sűrű fehér köd borította, mint óriási fazekakból kiömlő hófehér gőz. Ez az idő volt legalkalmasabb vadkacsa és szalonka vadászatra. A szalonkák megszámolhatatlan tízezres tömegekben vonultak örökösen dél felé és a vadlibák hangos kiáltozással húztak a síkságok, völgyek és a dombok felett. Az érni kezdő és méteresnél magasabb rizskalászok sárga színe a búzavetésekre emlékeztetett. Esténként, amikor a fáradt vadászok zsákmánnyal megrakodva tértek haza, bivalycsordákkal találkoztak, melyeket fiatal pásztorfiúk hajtottak hazafelé. Az éjszakák különösen hidegek voltak és takarónak minden kézügybe eső holmit felhasználtak. Este vacsora után a szolgák hatalmas tábortüzet gyújtottak és fehér gazdáik a tűz mellett ülve sört ittak, miközben a vadászat eseményeit vitatták meg egymással. A vörös lángnyelvek messzire bevilágították a dzsungel sűrű sötét éjszakáját. A szolgák és a teherhordozó kulik tisztes távolban guggoltak, hogy meg ne sértsék fehér gazdáik érzékenységét, de azért a tűz melegében ők is igyekeztek részesülni. A tábori ágyon fekve hallani lehetett, amint hajnalban a harmat nehéz, kövér cseppekben hullott le a fákról, mintha csendes őszi eső hullott volna. Flory ebben az évszakban különösképpen szerette a dzsungel életét. Talán azért is, mert fiatal volt és mert nem kellett gondolnia sem a múltra, sem a jövőre. Flory huszonnegyedik évét töltötte be és éppen hosszabb szabadságot kapott, hogy hazatérhessen Angliába, amikor kitört a háború. Úgy intézte a dolgot, hogy ne kelljen bevonulnia. Ez nem okozott különösebb nehézséget. Burmában és Indiában a fiatal férfiak általában így jártak el. Egyszerűen az a közvélemény alakult ki, hogy a polgári foglakozásban lévő fiatalok részéről az a leghazafiasabb és legkorrektebb eljárás, ha ragaszkodnak polgári foglalkozásukhoz. A közvélemény nyomása olyan erős volt, hogy majdnem titkolt ellenségeskedéssel néztek azokra, akik bevonultak a hadsereghez. Valójában az történt, hogy Flory éppen úgy, mint Anglia távolkieleti birtokain élő társai, azért bújtak ki a katonai szolgálat alól, mert a Kelet hatása valamennyiüket erkölcsileg romlottakká tette és eszük ágában sem volt, hogy a whisky ivást, bennszülött szolgáikat és a burmai lányokkal való könnyű szeretkezéseket felcseréljék a katonai gyakorlóterek unalmával és általában a katonai élet fizikai kényelmetlenségével. A háború úgy telt el Burmában, mint valami vihar, amelynek zaja csak nagy messziről hallatszott, mialatt odahaza Angliában százezrek élete közvetlen veszedelemben forgott. Ők teljes biztonságban és nyugodt változatlanságban folytatták tovább régi életüket. Flory ekkor szokott rá az olvasásra és valósággal falta
a könyvek hihetetlen tömegét.
Huszonhetedik születése napján kórházban volt. Egész testét csúf kiütések borították. Betegségét valószínűleg
a mértéktelen alkoholfogyasztás és rossz táplálkozás okozta. A sebek elmúltak, de a hegek nyoma még két évvel később is meglátszott. Flory ekkor egészen hirtelen és minden átmenet nélkül sokkal idősebbnek látszott, mint amennyi valóságban volt. A távol keleten eltöltött nyolc esztendő, a lázas betegségek, a magányosság és a mértéktelen alkoholfogyasztás nem maradt nyom nélkül.
Ettől kezdve évről-évre magányosabbnak és kiábrándultabbnak érezte magát. Életét valósággal megmérgezte az imperializmus légköre ellen érzett keserű gyűlölet. Tudta, hogy ebből a légkörből képtelen szabadulni és csak ekkor kezdte tapasztalni, hogy milyen drága árat kellett fizetnie, mert ifjú korábban csaknem teljesen műveletlen maradt. Most kezdte tisztán látni, hogy milyen tragikus zsákutcába jutott a színes fajokon zsarnokoskodó angolok és büszke öntudattal megszervezett birodalmuk helyzete. Mind világosabban állt előtte, hogy az angolok indiai uralma nem más, mint zsarnokság - kétségtelenül tele a legjobb indulattal, de mégis csak zsarnokság, amelynek végső célja, hogy minél több értéket lehessen jogtalanul eltulajdonítani az országból. A távoli kelet angol urait, a pukka sahibokat, akik közé, bármennyire gyűlöletesnek találta is, de saját maga is hozzátartozott, megvetette és szenvedélyesen kívánta uralmuk végét. Gyűlölete odáig fokozódott, hogy képtelen volt cselekedeteiket elfogulatlanul megítélni.
Ez annál igazságtalanabb volt, mert az Indiában élő angolok életét mindennek lehetett nevezni, csak nem irígylésreméltónak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy életük legszebb harminc esztendejét rosszul fizetve, teljesen vad idegen környezetben, szervezetüket súlyosan alá ásó éghajlat alatt töltik, hogy a végén hazamenjenek tönkrement májjal és megrokkant derékkal, majd letelepedjenek valahol az angol vidéken és életük hátralevő részét valami másodrangú klub lelketölő unalmában töltsék el. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Anglia indiai fehér hivatalnokainak legnagyobb része tehetség dolgában nemcsak, hogy nem kiváló, hanem még az átlagos és közepes színvonalat sem éri el. Kétségtelenül igaz, hogy a közigazgatás bizonyos tudományos felkészültséget és szakértelmet megkívánó feladatait a fehér ember sokkal sikeresebben tudja elvégezni, mint a színesek között még a legtanultabbak is. De ettől eltekintve, India közigazgatásának és mindennapi életének kevés szüksége van a nép nyakán ülő brit hivatalnokokra, akik közül a többség még annyi hozzáértéssel és odaadással sem teljesíti a rábízott feladatot, mint valami vidéki angol kisváros postamestere. A közigazgatás legnagyobb részét alantas állásokban dolgozó bennszülöttek végzik el és a brit zsarnokság igazi fenntartói nem a fehér hivatalnokok, hanem a hadsereg. Édes-keveset számít, hogy a fehér hivatalnokok és a vállalatok tisztviselői milyen tehetségtelenek, lusták és mennyire nem értik a rájuk bízott feladatokat. Egyedül az Indiában állomásozó, mintegy negyedmillió főnyi brit hadsereg tehetségesen megszervezett rendőri és fegyelmező munkája tartotta fenn hosszú évtizedeken át a britek uralmát a két India sokszázmilliónyi színes népe fölött.
Az a világ, amelyben az angol sahibnak Indiában élnie kell, nyomasztó és mindenkire súlyos teherként nehezedő életmód. A színesek között élő fehér emberek világában minden egyes kiejtett szónak külön hangsúlya van. Angliában az ilyenféle légkör csaknem elképzelhetetlen. Odahaza, az angol könryezetben, mindenki szabad és a magánéletnek csak kevés korlátozását érzi. Indiában az teszi alig elviselhető teherré az életet az egyéni szabadságról nehezen lemondani tudó fehér embernek, hogy akár tetszik neki, akár nem, a zsarnokság fenntartása érdekében kiépített, bonyolult uralmi rendszernek és szervezetnek alkotó részévé kell válnia. Igy azután mindenkinek megvan a szabadsága rá, hogy iszákos legyen, hogy hivatali kötelességét lustán és lomhán végezze el, magánéletében gyáván viselkedjék, rágalmazzon vagy paráználkodjék. Mindez háborítatlanul szabad, de arra nincs szabadsága, hogy azt gondolja, ami neki tetszik.
A fehér ember véleményét minden elképzelhető tárgyra vonatkozóan megszabják azok a társadalmi előírások, amelyek minden törvénynél szentebbek és sérthetetlenebbek azok számára, akik a pukka sahib, az Indiában élő fehér ember színesek számára szigorúan elzárt világához tartoznak.
Ez a társadalmi elzárkózottság a szabadságszeretetéről lemondani nem tudó fehér embert hamarosan sorsa ellen lázadó forradalmárrá teszi és egész életét megmérgezi. A fehér ember élete Indiában örökös hazugságban telik el. Napjainak túlságosan is nagy számú szabad óráit legnagyobb részt a fehérek klubjában tölti el és ezeknek a kluboknak légkörét mindenütt kikezdhetetlen szívóssággal megüli a Kipling irodalmi hagyatékából táplálkozó "birodalmi szellem" átkos és terhes öröksége.
A klubban az unatkozó fehér ember az időt mérhetetlen mennyiségű whisky megivásával, olcsó folyóiratok unott lapozásával és vég nélküli pletykálkodással tölti el. A beszéd tárgya újra meg újra a gyűlölt nacionalistákra fordul, akiket Bodger ezredes a legszívesebben forró olajban sütne meg. Ha valaki mégis megkísérli, hogy a tanult színes emberek között keressen magának barátságot, ezzel a saját társadalmi osztályához tartozó fehérek gyanakvásának és megvetésének teszi ki magát. A fehér embereknek a színesekkel szemben mutatott igazságtalan és méltánytalan bánásmódja egyszer csak kezd elég lenni és megérkezik az az idő, amikor az értelmes gondolkozásról lemondani nem hajlandó angol ember határtalan gyűlöletet kezd érezni saját honfitársaival szemben és arra vágyik, hogy a bennszülöttek lázadása örök időkre szétrobbantsa a birodalom zsarnoki uralmát. Mindebben pedig az a legszomorúbb, hogy az ilyen lázadozó érzésben nincs semmi tiszteletreméltó jellemvonás, sőt még őszinteség sem. Mert hiszen alapjában véve az ilyen lázadozó angol ember sem törődik valami sokat azzal, hogy mi lesz az angolok indiai uralmának sorsa, hogy vajon a hindukat megfélemlítik és kizsákmányolják-e nyakukon ülő angol uraik. A lázadozás egyedüli oka a szabadságtól megfosztott fehér ember elkeseredése, hogy szabadon nem mondhatja meg véleményét és alkalmazkodnia kell mások erőszakolt felfogásához.
Flory évről-évre mind idegenebbül érezte magát a fehér emberek társaságában és mind gyakrabbá váltak azok az összeütközések és kellemetlenségek, amelyek természetszerűleg származtak ebből az elidegenedésből. Ezért lett belőle fokozódó mértékben szomorú, magányosságban élő férfi, aki elhúzódott könyvei és magányos, szavakban ki nem fejezhető gondolatai közé. Veraswamival a hindu orvossal folytatott beszélgetései is mind inkább belső feszültségét felszabadító monológokká váltak, mert hiszen az orvos, bármennyire derék és jóhiszemű férfiú volt is, keveset értett meg abból, amit Flory elmondott. Flory legjobban annak átkát érezte, hogy a titokban, magányosan folytatott élet mindig romlottá, korrupttá teszi a titkolózásba kergetett ember életét. A természet törvénye az, hogy az ember együtt ússzék az élet nagy folyamával, nem pedig hogy szembeszálljon vele. Még mindig elviselhetőbb, ha valaki elfogadja a legostobábban egyoldalú pukka sahib világszemléletet, mint hogy életét hallgatagon, némaságra kényszerítve, kelljen eltöltenie.
Flory egyetlenegyszer sem ment haza szabadságának eltöltésére Angliába. Ennek okát nem tudta volna megmagyarázni, bár alapjában bizonyára sejtette miért történt így. Kezdetben véletlenek játszottak közbe és tették lehetetlenné hazautazását. Első ok volt a háború, majd
a háború után vállalatának olyan kevés volt a kellő szakértelemmel rendelkező, fiatalabb tisztviselője, hogy két esztendőn át még csak nem is gondolhatott arra, hogy szabadságot kérjen. Hosszú várakozás után vágya mégis teljesült. Tele volt vágyakozással Anglia után, de ugyanakkor félt is a hazameneteltől, azzal a félelemmel, ahogyan fiatal ember irtózik attól, hogy gallér nélküli ingben és borotválatlan arccal jelenjék meg csinos, fiatal nők társaságában. Mikor elhagyta Angliát, még serdülő korban lévő ifjú volt, tele reménységgel a jövő és sok lehetőséget ígérő pályafutása iránt. Tíz évvel később, beesett arcú, az alkoholra rászokott, középkorúnak mondható férfiúvá öregedett, szokásaiban éppen úgy, mint külső megjelenésében. De mindezek ellenére is őszinte vágyat érzett, hogy minél előbb Angliába lehessen. Hajója gyorsan haladt nyugat felé. A hosszúnak ígérkező utazás alatt Flory felszabadultan élvezte a nagyszerű étkezést és a tenger vizének sós illatát. Burma állott levegőjében már teljesen elfeledkezett és lemondott róla, de a hajón, útban Anglia felé azt érezte, hogy még elég fiatal ahhoz, hogy mindent újra kezdhessen. Mindenesetre most egy teljes esztendőt tölthet el művelt európai társaságban. Bizonyosan fog találni olyan leányt, aki nem törődik azzal, hogy arcát anyajegye elcsúfítja, valami művelt, nemes gondolkodásu leányt, nem az Indiában annyira kivétel nélkül ellenszenves pukka memsahib típusához tartozót. Megházasodik és mint házas ember további tíz, de legfeljebb tizenöt évet fog még eltölteni Burmában. Azután, ha majd tizenkét-tizenötezer fontnyi megtakarított pénze lesz, hazatér Angliába. Vásárolnak egy szép kis házat valahol
a vidéken, körülveszik magukat barátaikkal, könyveikkel, gyermekeikkel és kedvenc állatokkal. Boldogan, hogy örökre sikerült megszabadulniok a pukka sahibok világától. Ha ezt megéri, örökre elfelejti Burmát, azt a szörnyű országot, amely életét csaknem végzetesen tönkretette.
Mikor Flory hajója Colombóba érkezett, már ott várta egy kábeltávirat. Vállalatának három tisztviselője hirtelen meghalt valami lázas trópusi járvány áldozataként. A vállalat őszinte sajnálkozását fejezte ki, de ugyanakkor kénytelenek voltak felszólítani, hogy, ha csak teheti, forduljon azonnal vissza Rangoonba. Természetesen, nem kívánják tőle ellenszolgáltatás nélkül ezt a nagy áldozatot és az első kedvező alkalommal megadják neki most hirtelen viszavont szabadságát.
Flory felszállt a Rangoonba visszamenő legelső hajóra. Átkozta balszerencséjét és kedvetlenül ült fel az állomáshelyére vivő vonatra. Ekkor még nem Kyauktadában székelt, hanem Belső Burma egy másik városában. Az állomáson valamennyi szolgája várt rá. A szolgákat hiánytalanul átadta utódjának, aki közben meghalt. Különös érzés volt újra látni az ismerős arcokat, akiktől alig néhány héttel korábban véglegesen búcsút vett! Tíz nappal ezelőtt még hajója Anglia felé tartott és már úgy érezte, mintha ott is lett volna, most pedig újra a trópusi környezet megszokott külsőségei várták: az övig mezítelen, sötétbőrű, majdnem fekete teherhordók, amint szedték le nehéz csomagjait a vasúti poggyászkocsiból és egy burmai kocsis, aki nagy kiáltozás közben hajtotta bivalyait a vállalat székhelyére vezető úton.
Régi szolgái mosolygó arccal vették körül és mindegyik apró ajándékokkal kedveskedett neki. Ko S'la egy indiai jávorszarvas bőrét hozta, mások indiai édességeket és aranysárga kenyérvirágból font füzért. Ba Pe pedig, aki akkor még egész fiatal gyermek volt, ketrecben egy mókust. Az állomáson több bivalyszekér is várt rá, hogy csomagjait elszállítsák. Flory gyalog indult el szállására és nevetségesnek találta önmagát, nyakában a sárgaszínű virágfüzérrel. Az időjárás kellemesen hűvös volt és az alkonyati fény kellemes aranysárga színnel vonta be az egész tájat.
Flory szíve mégis nehéz volt, amikor belépett a ház kapuján, ahová számítása szerint soha nem kellett volna visszatérnie. Életének egyik olyan pillanatát élte át, amikor az ember megérzi a végbement és meg nem változtatható, végzetes fordulatot, amely életviszonyai rosszabbodását hozza magával. Mégis mindezek ellenére is hirtelen az a gondolat nyilallott belé, hogy jobb volt visszatérnie. Úgy érezte, hogy bármennyire gyűlölte is Burmát, most visszavonhatatlanul otthonává lett. Tíz teljes esztendőt töltött már el Burmában és ez alatt a hosszú idő alatt elszakíthatatlanul hozzánőtt ahhoz a talajhoz, ahol a gyorsan múló esztendőket eltöltötte.
Ettől az időtől kezdve többször nem is folyamodott a vállalat vezetőségéhez Angliában eltöltendő szabadságért. Hamarosan meghalt előbb édesapja, majd édesanyja is. Nővérei kellemetlen külsejű, lóarcú, csúnya nők voltak: mindnyájan megházasodtak és csaknem minden kapcsolata megszakadt velük. Európához fűződő kapcsolatai csaknem teljesen elszakadtak, legfeljebb még a könyvek kötötték az európai műveltséghez. Tisztában volt vele, hogy hiába térne vissza Angliába, magányosságától ezzel nem tudna megszabadulni. Rá is az Indiából hazatérő angolok végzetes és gyógyíthatatlan elszigeteltsége várt volna, ha indiai munkájától visszavonulva Angliában készült volna letelepedni, Bath-ban vagy Cheltenhamben valamelyik, élőhalottakkal megtelt penzióban élt volna, kürülvéve nyugdíjukból élő volt indiai angol tisztviselőkkel, akik örökösen ismételgették elmúlt életük egy-egy emlékezetes és nekik különösen kedves történetét. Életének ebből a zsákutcájából csak egyetlen kivezető út maradt és ez az lett volna, hogy találjon valakit, aki életét megosztja vele Burmában. De ennek a megosztásnak nem felszínesnek és külsőlegesnek kell lennie. Olyan élettárs után vágyott, aki az élet minden mozzanatában vele együtt érezve tudta volna élni azt a nehéz és sok tekintetben gyötrelmes életet, amely minden fehér ember közös sorsa, ha egyszer kenyerét keleten kell megkeresnie.
Olyan élettársat szeretett volna kapni, aki egyben lett volna barát és feleség. Semmi esetre sem olyan valakit, mint amilyen például Mrs. Lackersteen volt, Ezeket az átkozott memsahibokat nem tudta szenvedni. Ellenszenvesnek találta a trópusi éghajlattól sárgaszínűre vált, egészségtelen arcszínűket, sovány, ványadt arcvonásaikat, örökös pletykálkodásukat koktél-ivás közben, civódásaikat a bennszülött személyzettel és ahogyan képesek voltak húsz esztendeig élni egy országban anélkül, hogy a nép nyelvéből egyetlen árva szót is megtanultak volna. Nem, ilyen nőre még gondolni sem akart.
Flory háza kapujának támaszkodott. A látóhatár peremén járó hold lassankint kezdett eltűnni a dzsungelben, de a kutyák még mindig hangos üvöltéssel ugattak. Később visszament a verandára, újra kezébe vette vadászfegyverét és miután célbavette a háza közelében üvöltöző, bennszülött komondort, elsütötte a fegyvert. A golyó a maidan oldalában a célponttól jó messzire csapódott be. Flory válla erősen sajgott a fegyver erős rúgásától. A kutya hangos üvöltéssel futni kezdett, majd további ötven méter távolságban leült és újra hozzákezdett szabályos időközökben megismétlődő vonításához.

VI.

A reggeli napsütés aranysárga színnel vonta be a maidan füves lejtőjét, csak az angol tisztviselők házainak fala ragyogott élénk fehér színben. Flory házának verandáján a korláton négy nagy kövér varjú ült és leste az alkalmat, hogy mikor surranhatnak be a szobába, ahol Ko S'la egy asztalon kenyeret és vajat készített Flory reggelijéhez. Flory előbújt a moszkitóhálóból. Kiáltott Ko S'lanak, hogy hozzon gint és azután bement a fürdőszobába. Előbb a langyos zuhany alá állt, amely egy kicsit lehűtötte. Megivott egy pohár gint, majd utána megborotválkozott.
A borotválkozást legtöbbször elhalasztotta estig, mert szakálla gyorsan kinőtt és arca estig annyira borostás lett, hogy sokszor másodszor is kellett borotválkoznia.
Mialatt Flory kedvetlenül zuhanyozta magát fürdőszobájában, Mr. Macgregor reggeli tornáját végezte hálószobájában. A reggeli tornát Mr. Macgregor soha semmi áron nem mulasztotta el, mert minden másnál fontosabbnak tartotta, hogy érezhetően öregedő fizikumát lehetőleg minél jobb állapotban tartsa, legalább is, amíg indiai hivatalnokoskodása véget nem ért. Szolgája, Mohamed Ali, karján Mr. Macgregor váltott tiszta ruhájával, a fürdőszoba félig kinyitott ajtajában állt és figyelte gazdájának mozdulatait. Sárgásbarna színű keskeny arab-arca nem fejezett ki sem megértést, sem csodálkozást. Öt éve minden istenáldotta reggel végignézte ugyanezeket a mozdulatokat és valószínűleg azt gondolta, hogy gazdája ilyen módon akar áldozni valami előtte ismeretlen, titokzatos istenségnek.
Ugyanekkor Wesfield, a helyi rendőrség parancsnoka, már hivatalában ült, összefaragcsált és tintafoltokkal tarkázott irodai asztala mellett. Közben a bennszülött rendőrőrmester egy gyanúsítottat vallatott, aki mellett két bennszülött közrendőr állott. A gyanúsított negyven év körüli, élénk arcú, rongyokba öltözött férfi volt. Sovány lábszára tele volt a húsába beleragadt kullancsoktól származó gyulladásos sebekkel.
- Kit vallatsz? - kérdezte Westfield.
- Egy tolvajt, sahib. Két smaragd gyűrűt találtunk nála. Mindkettő nagyon értékes. Nem tudja megmagyarázni, hogyan jutott hozzá. Hogyan juthatna hozzá másként ilyen szegény kuli, Bizonyosan lopta.
Az őrmester dühösen rátámadt a gyanúsítottra. Egészen közel hajolt hozzá és hangosan kiáltva ráordított:
- Mondom, hogy loptad a gyűrűket!
- Nem loptam.
- Veled sokszor volt már dolgunk.
- Velem nem.
- Mikor csuktak be utoljára börtönbe?
- Én még nem voltam börtönben soha.
- Fordulj hátra - ordított rá az őrmester. - Hajolj le!
A gyanúsított látható rémülettel fordult Westfield felé, aki közben elfordult és máshova nézett. A két mellette álló rendőr megragadta a szerencsétlent, letépték róla néhány rongyát és így alsó teste csupaszon maradt.
- Nézzen ide sahib! - Az őrmester a gyanúsítotton látható sebhelyekre mutatott. - Ez is mutatja, hogy nem becsületes emberrel van dolgunk. Ezek a sebhelyek régebbi bambusz-botozások nyomai. Ha ez így van, a gyanúsított feltétlenül úgy lopta a gyűrűket!
- Rendben van. Csukd be a fogdába - mondta Westfield, nem nagy jelentőséget tulajdonítva az esetnek. Kezét zsebredugva ment tovább. Gyűlölte ezeket a nyomorult bennszülötteket, akiket minden alaposabb gyanú nélkül úgy kezelnek, mint megrögzött tolvajokat. Ha dacoitokkal vagy zendülőkkel volt dolga, az egészen más. Mondd, Maung Ba, hányan vannak már a fogdában?
- Hárman, sahib.
A fogda a rendőrségi épület emeletén volt. Egy nagyobb szoba egyik sarkában, elrekesztve a padlóba és mennyezetbe erősített lécekkel. A farács közelében bennszülött rendőr állt őrt, vállán karabéllyal. A fogda egészen sötét hely volt, fojtogatóan forró és szellőzetlen levegővel. Bútorzata semmi nem volt, csak egy nagyobb faveder a foglyok testi szükségleteinek elvégzésére: ez a veder elbírhatatlan bűzt terjesztett maga körül. Két fogoly keleti módra guggolt a farács közelében és tisztes távolban tartották magukat a harmadik fogolytól, egy hindu kulitól, akinek testét sűrűn sömörök borították. A farácson kívül kövér burmai asszony térdelt a padlón. A foglyoknak szánt bádog-csajkákba rizst és valami meleg, híg levest kanalazott.
-Meg vagytok elégedve az étellel? - kérdezte Westfield.
-Igen meg vagyunk elégedve, szentséges uram - mondták a foglyok egyszerre, mintha parancsra szóltak volna.
A foglyok élelmezéséről a kormány gondoskodott.
A börtönőr felesége foglyonként és naponként két és fél annát kapott erre a célra és ebből egy-egy annát takarított meg magának.
Flory kiment a házból és lustán sétált háza kertjében. Korán reggel a napsütés még kellemes volt, a későbbi hőségből jóformán semmit sem érzett. A kertben a mali új virágágyat készített és szorgalmasan ásta a talajt. A virágágy a galambdúc mellett készült a kapu közelében. A mali egy kicsit eszelős, műveletlen, hindu ifjú volt, aki napjait csaknem teljes némaságban töltötte, mert a hindu nyelvnek manipur nyelvjárását Burmának ezen a részén senki nem értette, beleértve még Zerbadiból származó feleségét is. A mali alázatos salaamokkal köszöntötte a kertben megjelenő gazdáját, majd folytatta tovább az ásást.
A szolga-lakások felől ugyanekkor hangos civakodás lármája hallatszott. Ko S'la feleségei megkezdték szokásos reggeli civódásukat. A kert ösvényén egy szelídített kakas, amely kakasviadalokon szokott résztvenni és Nero névre hallgatott, büszkén lépdelt, míg Flo meg nem jelent és a kakas után nem vetette magát. Az asszonyok veszekedése mind hangosabbá vált és közben békétlenkedő, türelmetlen férfihang is hallatszott. Ko S'la igyekezett igazságot tenni a két, egymás hajának eső asszonyok között, de nagyon kevés sikerrel. Ma Pu, az első feleség, jólmegtermett, eldurvult arcvonású asszony volt, akin erősen meglátszott a sok terhesség hatása. Ma Yi, a "kis-feleség", kövér, lusta fiatalasszony volt.
Mr. Macgregor közeledett a maidanon átvezető ösvényen, sétabotját lóbálva kezében. Világosbarna sort volt rajta és ugyanolyan színű sporting, fején pedig világosszürke trópusi sisak. Reggeli tornáján kívül, hacsak tehette, soha nem mulasztotta el, hogy reggelenkint két-három kilométert ne sétáljon.
- Gyönyörű reggelünk van ma - szólt oda Florynak, frissen, jókedvűen, erős ír hangsúllyal ejtve ki a szavakat. Előző este került kezébe a "Burmai Hazafi"-ban megjelent és személyét erősen támadó cikk. A támadás bosszantotta és módfelett kihozta sodrából. Tettetett jókedvével azonban igyekezett belsejében maró bosszúságát elrejteni.
- Jó reggelt! - köszöntötte Flory Macgregort olyan szívélyesen, ahogyan csak tellett tőle.
Nem tehetek róla, ostoba, vén szamárnak tartotta Macgregort, minden magas hivatali állása ellenére is. Utálkozással nézte, hogy mint gömbölyödött ki kövér feneke a meglehetősen szűk sortból. Pontosan olyan volt, mint azok az ellenszenves, középkorú öreg cserkészek, csaknem mindnyájan megrögzött homoszexuálisok, akiknek fényképét gyakran lehetett látni az Angliából érkező képeslapokban.
Fehér, keleti ruhába öltözött bennszülött lépett be Flory házának kapuján. A burmai Flory könyvelője volt. A vállalat irodájából érkezett, amely a templom mellett egy kisebb épületben volt berendezve. Floryt alázatos salaammal köszöntötte és átnyújtott neki egy gyűrött borítékot, amelyre burmai módon a bélyeg hátul volt felragasztva.
- Jó reggelt, Mr. Flory.
- Jó reggelt. Mit hozott magával?
- Helyi levél, méltóságos uram. A ma reggeli postával érkezett. Névtelen levél, úgy gondolom.
- Unom az ilyesmit. Köszönöm, hogy elhozta. Bent leszek a hivatalban körülbelül tizenegy órakor.
Flory felnyitotta a levelet, amely egy fél ív papírra volt írva és a szövege következőképpen hangzott:

"Mr. John Flory, Uram!

Alulírott tisztelettel figyelmeztetem méltóságodat és rendelkezésére bocsátok olyan értesüléseket, amelyek Önnek, Uram, bizonyosan hasznosak lesznek.
Uram, sokaknak feltűnt Kyauktadában, hogy Ön bensőséges barátságot tart fenn Dr. Veraswamival és hogy gyakran látható fentnevezett orvos házában és őt több ízben vendégül látta saját otthonában. Uram, mi tisztelettel közöljük Önnel, hogy nevezett Dr. Veraswami nem jó ember és semmiképpen sem méltó rá, hogy európai gentlemanek barátkozzanak vele. Az orvos határozottan becstelen, illojális és megvesztegethető köztisztviselő. A kórházban betegeinek orvosság helyett színesre festett vizet ad és orvosszereket nagy haszonnal bocsát áruba. ezenkívül többektől nagy összegeket zsarolt ki. A börtönben két foglyot sajátkezűleg botozott meg bambusz-botokkal, majd utána frissen vérző sebükbe sót dörzsölt. Nevezett két fogoly hozzátartozóit megfenyegette ezen eljárás megismétlésével, ha neki pénzt nem küldenek. Mindezeken kívül az orvos súlyosan belebonyolódott a nacionalista párt politikai cselszövényeibe és legutóbb ő szolgáltatott anyagot, amelynek alapján a "Burmai Hazafi"-nak támadó cikke jelent meg Mr. Macgregor, a köztiszteletben álló helyettes kormánybiztos ellen.
Ráadásul női betegeit arra kényszeríti, hogy vele aludjanak a kórházban.
Fent elmondottak alapján nagyon merjük remélni, hogy Méltóságod tartózkodik fentnevezett Dr. Veraswami társaságától és nem mutatkozik tovább olyan személy társaságában, akivel való ismeretsége csak bajt és romlást okozhat Méltóságodnak.
Méltóságodnak jó egészséget és boldogulást kíván

(aláírva) Jó Barát"

A levelet olyan módon írták, ahogyan a bazárban a hivatalos levélíró szokott írni. Olyan írás volt ez, mintha valami részeg ember iskolás dolgozatot írt volna. A levélírónak azonban aligha lehetett olyan műveltsége, hogy a "tartózkodik" szót és más hasonló, tanult emberre valló kifejezést tudott volna használni. A levél szövegét bizonyosan valami tisztviselő diktálhatta és végeredményben U Po Kyintől származott. A "krokodil"-tól, ahogyan az orvos beszélt ellenségéről.
Florynak nem tetszett a levélben használt hangnem. Mert bármennyire volt is az alázatosságig udvarias, mégis alig titkolt fenyegetést tartalmazott. "Ejtsd el a doktort, mert különben velünk gyűlik meg a bajod", lényegileg ez volt a levél értelme. Persze Flory nem sokat törődött az egésszel, hiszen angol embert komoly veszedelem színesek részéről alig fenyegethetett.
Flory kezében tartotta a levelet és nem tudta eldönteni, mit csináljon vele. Névtelen levéllel szemben kétféle módon lehet védekezni. Vagy nem szól róla az ember senkinek, vagy annak mutatja meg, akiről a levél szól.
A legtermészetesebb eljárás az lett volna, hogy Flory átadja a levelet a hindu orvosnak, tegyen olyan lépéseket, amelyeket saját maga tart legjobbnak.
Ezzel szemben nagyon meggondolandó volt, hogy érdemes-e a legcsekélyebb mértékben is beleavatkozni olyan vitába, amely a színesek között folyt. Fehér ember magatartásában a színesekkel szemben soha szó sem lehetett semmiféle lojalitásról vagy az érdekek bármilyen közösségéről. Angolok és színesek között szó lehetett érzelmi kapcsolatokról, sőt még szeretetről is. Indiában élő angolok gyakran a legnagyobb ragaszkodást tanúsítják hindukkal szemben, akik között lehetnek színes tisztviselők, erdőkerülők, vadászok, könyvelők, vagy
a fehér ember személyzetének tagjai. Sepoyok gyakran, mint gyermekek sírnak, amikor rajongásig szeretett angol ezredesük nyugalomba vonul és elválik tőlük. Fehér és színes emberek között a viszony elérheti a bensőségesség legmagasabbfokát, de mindig csak a megfelelő körülmények között. Az azonban elképzelhetetlen, hogy fehér ember színessel bármilyen ügyben is szolidáris legyen A fehér ember presztízsén már az is sebet ejt, ha helyeslésének vagy rosszallásának ad kifejezést a színesek között támadt vitákban.
Flory nagyon jól tudta, hogy ha nyilvánosságra hozza
a levél tartalmát, nagy zajt csap vele és a végén hivatalos vizsgálat indul. Az ilyen eljárás lényege az lett volna, hogy nyilvánosan az orvos mellett és U Po Kyin ellen foglal állást. U Po Kyin nem számított semmit, de tekintetbe kellett venni, hogy mit szólnának ilyen magatartáshoz az európaiak. Florynak komoly kellemetlensége támadhatna belőle, ha a megengedett mértéknél jobban kimutatná, hogy a felmerült vitás esetben a hindu orvos oldalára állott. E helyett sokkal okosabb, ha úgy tünteti fel a dolgot, mintha a levelet soha meg sem kapta volna. Az orvos, derék fickó volt, de hogy érdekében szembeszálljon a pukka sahibok mindenbe beleavatkozó és mindent kifogásoló világával, nem, erre még sem gondolhatott. Mert mit használ, ha az ember lelkét megmenti is, de elveszti az egész világot? Flory rövid gondolkodás után apró szeletekre tépte szét a címére érkezett névtelen levelet. Saját maga is tisztában volt vele, hogy milyen kicsiny és elmosódó veszedelmet jelentett volna, ha tartalmát másokkal is megismerteti. De a veszedelmek Indiában majdnem mindig elmosódtak és alig észrevehetők.
A presztízs is, amely a fehér ember számára a színes környezetben magát az életet jelenti, elmosódó és nehezen körülhatárolható valami. Flory a levél széttépett darabjait összegyűrte az egyik markába és a kapun keresztül kidobta a ház előtti útra.
Ebben a pillanatban ijedt sikoltás ütötte meg a fülét, amely egészen más volt, mint Ko S'la feleségeinek dühödt sipítozása. A mali egy pillanatra abbahagyta az ásást és a hang irányába bámult. Meghallotta a sikoltást Ko S'la is és szaladva érkezett meg a személyzeti lakások felől. Flo felugrott és hangosan csaholni kezdett. A sikoltozás megismétlődött. Az éles hang a ház mögött elterülő dzsungelből érkezett és tisztán lehetett hallani, hogy aki sikoltozott, nem bennszülött, hanem bizonyosan valami angol nő lehetett.
A kertből nem volt kijárat hátra a dzsungel felé. Ezért Flory átugrott a kerítésen és közben erősen felkarcolta az egyik térdét. De ezzel nem törődött és szaladt befelé a dzsungelbe, Flo nyomában. Közvetlenül a ház háta mögött a dzsungel közeli bozótjai között volt egy kisebb mélyedés, ahol az esővíz összegyűlt és a közeli Nyaunglebin faluból a bivalyok gyakran ide jártak inni. Flory türelmetlenül tört magának utat a bozótok között és a mélyedés szélén megpillantott egy fiatal angol leányt, akinek arca krétafehér volt, bizonyosan az ijedtségtől. Mögötte fenyegetőleg egy hatalmas bivaly tartott feléje, félhold alakú, sötétszürke színű szarvával. A bivaly izgalmát borjának jelenléte tette érthetővé. Még egy másik bivaly is volt a közelben, amely a mélyedés alján lévő posolyában hűsölt és csodálkozó tekintettel nézte, hogy mi történik.
A fiatal leány az idedtségtől és a félelemtől eltorzult arcvonásokkal fordult Flory felé, amint a sűrű bozót közül előbukkant. - Óh, kérem, siessen! - kiáltotta a megrémült emberek haragos, siettető hangján. - Nagyon kérem, segítsen rajtam!
Floryt sokkal jobban meglepte az egész jelenet, mint hogy bármit kérdezett volna. Néhány ugrással a leány mellett termett és minthogy bot nem volt nála, öklével orrán sújtotta a bivalyt. Az állat félénken és alázatosan oldalt fordult, majd eltávozott és nyomában követte borja. A másik bivaly is elővánszorgott az iszapból és társa után hamarosan eltűnt a bozót között. A leány hálásan fogta meg Flory karját. Kicsi híja volt, hogy karjába nem vetette magát, annyira erőt vett rajta az ijedtség.
- A jó Isten küldte magát. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, hogy megmentette életemet. Mik voltak ezek a szörnyű vadállatok? Már azt hittem, halálra tapos az egyik. Mondja, miféle állatok ezek?
- Óh, mindössze jámbor bivalyok. A közeli faluból jöttek ide hűsölni a vízben.
- Bivalyok?
- Igen, a bivaly jámbor háziállat. Amire ön gondolt, az a bölény, de az erre felé nincsen. Sajnálom, hogy ennyire megijesztették.
A fiatal leány még mindig védelmet keresve kapaszkodott Flory karjába és Flory érezte, hogy a félelemtől reszket az egész teste. A leány alacsonyabb volt nála és Flory felülről lefelé nézett rá. Nézte világos szőke, fiúsan rövidre vágott haját és szépen formált kezét, amint karjába kapaszkodott. Sok éve elmúlt már, amióta nem látott ilyen elragadóan szép leányos kezet. Jóleső melegség öntötte el a leány fiatal, egészséges testének közelségétől, amint reátámaszkodott és meleg leheletét egészen közel érezte magához.
- Ne féljen, elmentek és nem is jönnek vissza - mondta. Igazán semmi oka sincs rá, hogy még mindig reszkessen a félelemtől.
A fiatal leány ijedtsége kezdett elmúlni és egy kicsit távolabb lépett Florytól, bár az egyik kezével még mindig a karját fogta. - Nincs semmi bajom - mondta. - Tulajdonképpen nem történt semmi. Egyik állat sem ért hozzám. Csak olyan félelmetesek voltak és az egyikről azt hittem, hogy azonnal elgázol.
- Nem kellett volna megijednie. A bivaly valójában igen jámbor állat. Szarvai sokkal jobban hátraállnak, mint hogy öklelni tudna velük. Csak olyankor nyugtalankodnak, amikor borjuk van és most is az lehetett a baj oka.
Floryn és a közelben álló fiatal leányon bizonyos zavar vett erőt. Flory ösztönösen féloldalt fordult, hogy anyajegyét eltakarja a leány elől, majd így szólt:
- Mondhatom, ez furcsa bemutatkozás volt! Meg sem kérdeztem, hogy került ide.
- A nagybátyám kertjéből jöttem. A reggel olyan tündérien szép volt és gondoltam, sétálok egyet. Így találkoztam ezekkel a szörnyetegekkel. Még egészen idegen vagyok Burmában.
- A nagybátyja kertjéből? Persze, persze! Ön ugye Mrs. Lackersteen unokahúga. Tudtuk, hogy érkezik. Talán okosabb, ha kimegyünk innen a bozótok közül a maidanra. Majd csak találunk valami ösvényt. Elég furcsa kalandban van része mindjárt első reggel Kyauktadában. Bizonyosan nincs a legjobb véleménye Burmáról.
- Óh, szó sem lehet róla. De itt minden olyan különös. Milyen sűrűn nőttek ezek a bokrok! Annyi közöttük a sok futónövény és íszalag és minden egészen más, mint odahaza Angliában. Itt bizonyosan könnyű eltévedni. Ez az, amit dzsungelnek hívnak?
- Ez még csak a bozót dzsungel. Különben Burmának úgyszólván az egész területét dzsungel borítja, amely örökösen zöld és elég barátságtalan. Itt a dzsungelben a magas fű között jobb sokat nem járkálni, mert a sok tüske felsérti a lábát és széttépi a harisnyáját.
A leány elől ment és Flory örült neki, mert így biztos volt benne, hogy az arcát elcsúfító anyajegyet nem látja.
A leány karcsú volt és elég magas termetű, lila színű, egyszerű vászonszoknya volt rajta. Könnyű járásáról és testmozgásáról ítélve, Flory nem gondolta többnek, mint húsz és egynéhány évesnek. Az arcvonásait még nem figyelte meg, csak az tűnt fel, hogy csontkeretes szemüveget viselt és hogy egészen rövidre vágott haja volt. Még soha nem látott rövidre vágott hajú leányt. Legfeljebb az Angliából érkező képeslapokban.
Mikor kiérkeztek a maidanra, Flory a fiatal leány oldalára lépett és figyelmesen nézte arcvonásait. A leány arca tojásdad volt. Szabályos, nemesen formált vonásokkal. Nem volt a leány határozottan szépnek nevezhető, de fiatalsága kellőképpen meg sem becsülhető ritkaság volt Burmában, ahol az angol nők arca sárgaszínűre változik és valamenynyien soványak és ványadtak lesznek. Közben Flory gondosan vigyázott rá, hogy a leány arcának az anyajegy nélküli oldalát lássa. De még így is valósággal szégyellte a saját ráncos és fonnyadt bőrét a leány tündöklő fiatalsága mellett. Egyetlen vigasztalása volt, hogy aznap reggel megborotválkozott és ez határozottan bátrabbá tette.
- Remélem lassanként kezdi kiheverni az izgalmat - mondta Flory, majd így folytatta tovább:
- Meglátogatna néhány percre, mielőtt hazamegy? Kezd késő lenni és nem tartom helyesnek, hogy födetlen fővel jár.
- Köszönöm, szívesen megyek - mondta a leány.
Flory örült ennek a készséges ajánlkozásnak: vendége még érintetlen volt azoktól a túlzásba vitt óvatossági szabályoktól, amelyek olyan rigorózusan megszabják az Indiában élő fehérek társasági szabályait.
- Ez itt a maga háza?
- Igen, de a másik oldalra kell kerülnünk. Itt nincs kapu. Majd szólok az egyik szolgámnak, hogy kerítsen napernyőt. A napsütés esetleg megárthat önnek ilyen rövid hajjal.
A kerten átvezető ösvényen egymás mellett mentek. Flo kíváncsian szaladgált mellettük és igyekezett magát feltűnővé tenni. Ha idegen színes ember lépett be a kapun, dühösen megugatta, de az európaiak szagának mindig megörült. A nap percről-percre erősebben tűzött. Nyíló petúniák illata töltötte meg a levegőt. A galambdúcról egy galamb leszállt a virágok közé, majd nyomban utána újra a levegőbe emelkedett, amikor Flo feléje szaladt és játékos kedvvel el akarta kapni. Flory és a leány mintha egyet gondoltak volna, megálltak és nézték a virágokat. Valami megmagyarázhatatlan boldogság jóérzése töltötte meg mindkettőjüket.
- Komolyan mondom, nem szabadna így födetlen fővel járnia kinn a napon - ismételte meg atyáskodó megjegyzését Flory. Jól esett neki, hogy célzást tehetett a leány rövid hajviseletére, amelyet kimondhatatlanul szépnek tartott. Már maga az is, hogy beszélhetett róla, olyan volt, mintha megsimogathatta volna.
- A maga térdét meg mi lelte? Mitől vérzik? - kérdezte a leány. - Akkor sebezte meg magát, amikor a segítségemre jött?
Flory térdén a jelentéktelen karcolás helyén a vér megalvadt és egy kis darabon átitatta barnaszínű térdharisnyáját is. - Nem jelent semmit - mondta Flory. De ebben a pillanatban mindketten úgy érezték, hogy ez a kis és valóban jelentéktelen áldozat jelentőssé vált. Egyszerre mint valami izgalmas tárgyról, úgy kezdtek el beszélgetni a virágokról. A leány kijelentette, hogy "imádja" a virágokat. Flory, miközben haladtak a ház verandája felé, bőbeszédű magyarázatba kezdett a kertben nyíló különféle virágokról.
- Nézze, milyen buján tenyészik itt a trópusi éghajlat alatt a lángvirág. Ezek a bokrok legalább hat hónapon át örökösen virágzanak. sokkal több napot kapnak, mint odahaza Európában. Ez a sárga egészen olyan, mintha kankalin lenne. Tudja, hogy nem láttam nyíló kankalint legalább tizenöt éve, sem sárga violát. Ugye szépek ezek a cinniák, egy kicsit halott pasztellszínekkel? Ez itt afrikai kenyérvirág. Tulajdonképpen vadvirág, de olyan szép, hogy nem lehet nem szeretni. Az indiaiak különösképpen szeretik a kenyérvirágot és ha valahol a dzsungel elfoglalja az elhagyott lakóhelyeket, még évtizedek múlva is tovább virágzik a kenyérvirág; ebből lehet megtudni, hogy ott valamikor ház és kert volt és emberek laktak. Ha felérkezünk a verandára, majd megmutatom az orchideáimat. Az egyikre különösen büszke vagyok. A virágja tökéletesen olyan, mint valami arany csengetyű. Az illatuk a mézre emlékeztet és az ember szinte megrészegedik tőle. Remélem, szeret kertészkedni. Számunkra, a trópusokra száműzött fehér emberek számára, legnagyobb vigasztalást a kert jelenti.
- Óh, én imádom a kertészkedést - mondta a leány.
Közben felérkeztek a verandára. Ko S'la sietve magára vette az ingyijét és legszebb rózsaszín selyem gaungbaungját. A ház belsejéből jött és tálcán gint, poharakat és egy dobozban cigarettát hozott. A tálcát letette az asztalra és érdeklődéssel nézett a leányra, karját összefonta a mellén és keleti módra mélyen meghajolt.
- Nem hiszem, hogy alkoholhoz lenne kedve ilyen kora reggeli órákban - mondta Flory. - Nem tudom a szolgámat megtanítani arra, hogy vannak olyanok, akik szívesebben vannak meg gin nélkül reggeli előtt.
Flory az ilyenek közé számította saját magát is és elhárította magától az italt, amelyet Ko S'la ajánlott fel neki. A leány leült a verandán lévő egyik fonott székbe. Feje mögött az ereszre felakasztott faládákban sötétzöld levelű orchideák virágoztak és aranyszínű viráguk nehéz, a méz szagára emlékeztető illatot árasztott. Flory a veranda rácsa mellett állt, oldalt fordulva, hogy anyajegye eltakarva maradjon a leány elől.
-Milyen tökéletesen szép innen a kilátás - mondta a leány és kíváncsian nézte az eléje terülő tájat.
-Igen, nekem is tetszik. Különösen szép az ilyen reggeli megvilágításban, amikor a nap még nem kapaszkodik magasabbra. Szeretem a maidan barnássárga színét és az aranysárga mohur-fákat, égő vörös virágjukkal. Nézze, azok a dombok a látóhatár szélén majdnem egészen feketék. A vállalatom fakitermelő telepe a dombok túlsó oldalán fekszik - tette hozzá magyarázólag.
A leány, hogy jobban lásson, levette a szemüveget és úgy nézett a távolban elterülő hegyek irányába. Florynak feltűnt, hogy a leány szemének színe halványkék volt, szebb, mint a legszebb harangvirág. Gyönyörűséggel nézte szeme körül síma, egészséges színű bőrét. Ez ismét a saját arcának ezernyi ráncára és sápadtságára emlékeztette, úgy hogy a leánytól kissé elfordult, majd közvetlen őszinteséggel így kezdett beszélni.
- Nem is képzeli, milyen boldoggá tett mindnyájunkat azzal, hogy eljött közibénk. Számunkra nem lehet nagyobb boldogság, mint ha új arcot látunk magunk között. Hosszú hónapokig meg kell elégednünk a magunk százszor megunt és soha nem változó társaságával. Időnként látogat csak meg bennünket egy-egy hivatalos körúton járó fehér tisztviselő vagy amerikai turisták, akik Leica gépeikkel felvételeket készítenek az Irrawaddyról. Közvetlenül Angliából jött ide Burmába?
- Nem éppen Angliából. Párizsban éltem több éven át, mielőtt ide jöttem volna. Anyám festőnő volt és ezért Párizsban laktunk.
- Párizsban? Szinte hihetetlen, hogy valaki évekig Párizsban lakott. Azt hiszem, még ilyen sem történt, hogy valaki Párizsból egyenesen jött volna Kyauktadába! Olyan Isten háta mögötti helyen, mint ahol mi élünk, az ember el sem tudja képzelni, hogy lehetnek a világon olyan városok, mint Párizs.
- Maga szereti Párizst? - kérdezte a leány.
- Soha nem voltam Párizsban. De sokszor elképzeltem magamnak, hogy milyen lehet. Az én elképzelésem szerint Párizs csupa festmény, kávéházak és boulevardok, festők műtermei, Villon, Baudelaire és Maupassant, mind együtt nagy összevisszaságban. El sem hiszi, hogy számunkra mit jelentenek a nagy európai városoknak pusztán a nevei is. Igazán azt mondja, hogy évekig Párizsban lakott? Bizonyosan a kávéházak teraszán ült fiatal festőnövendékekkel. Fehér bort ittak és Marcel Proustról beszélgettek.
- Igen, valami ilyenfélét tettünk - mondta a leány és nevetett hozzá.
- Itt bizony egészen más életre kell felkészülnie! Itt nincs sem fehér bor, sem Marcel Proust, hanem helyette whisky és Edgar Wallace, de ha szeret könyveket olvasni, az én könyvtáramban találhat néhány kötetet, amely esetleg érdekli. A klub könyvtárában nincs más, csak értéktelen szemét. De persze az én könyveim nagy része is már régen divatjamúlt és elavult. Ön bizonyosan rengeteget olvas.
- Nem is olyan sokat, de azért imádok olvasni - mondta a leány.
- Egészen boldoggá tesz, hogy végre olyan valakivel találkozhatom és lehetek együtt, aki szereti a könyveket. Már úgy értem, hogy az olyan könyveket, amelyeket érdemes olvasni és nem azt a szemetet, amelyet a klub könyvtárában találhat. Remélem, megbocsátja, hogy ilyen sokat beszélek. De, ha olyan valakivel találkozom, aki hallott valamit arról, hogy könyvek is vannak a világon, nem ismerek határt a barátkozásban. Tudom, hogy ez hibám, de talán megbocsát nekem.
- Sohase mentegesse magát. Alig szeretek valamit jobban, mint könyvekről beszélni. Az olvasást az élet egyik legcsodálatosabb ajándékának tartom. Már úgy értem, hogy az élet olvasás nélkül értelmetlenné válnék. Olyan, hogyan is mondjam csak…
Jókedvű és hosszantartó beszélgetésbe kezdtek először könyvekről, azután vadászatról, amely a leányt, úgy látszik, különösképpen érdekelte és igyekezett rábírni Floryt, hogy erről a tárgyról minél többet beszéljen. A leány egész felizgult, amikor Flory részletesen elbeszélte, hogyan ejtett el egy elefántot több évvel ezelőtt. Flory alig vette észre és talán a leány sem, hogy az egész idő alatt úgyszólván mindig a férfi beszélt. Valósággal nem bírt önmagával, olyan kimondhatatlanul jó érzés volt számára a leánnyal való beszélgetés. Annál is inkább, mert a leány szívesen és őszinte érdeklődéssel hallgatta. Végre is Flory mentette meg az életét a bivalytól és különben sem hitte el, hogy ezek a félelmetes külsejű állatok ne lennének ártalmatlanok; úgyhogy ebben a pillanatban úgy tekintett Floryra, mint valami életmentő hősre. Furcsa szeszélye az életnek, de gyakran előfordul, hogy valakinek olyan cselekedetek miatt növekszik a hitele, amelyeket valójában nem is követett el. Kettőjük találkozása azok közé a pillanatok közé tartozott, amikor két ember között a beszélgetés könnyen, természetesen indul meg és úgy tart, mintha soha nem akarna vége lenni. Hirtelen azonban kettőjüknek ez a közös gyönyörűsége elveszítette dinamikus erejét és mind a ketten elhallgattak. Ekkor vették csak észre, hogy nem voltak egyedül.
A veranda másik végén, közvetlen a korlát mellett, sötétfeketebőrű, bajuszos férfiarc látható kíváncsisággal nézte őket. A feketearcu férfi az öreg Sammy volt, Flory szakácsa. Mögöttük állt Ko S'la két felesége Ma Pu, May és a négy idősebb gyermek. Rajtuk kívűl egy véletlenül betévedt, egészen mezítelen apróság és két töpörödött öregasszony, akik a közeli faluból arra a hírre érkeztek, hogy "ingaleikmá"-t láthatnak. A két öregasszony olyan mereven állt, mintha teak-fából készült szobrok lennének, szájukban hosszú fekete burmai szivarral. A két vénaszszony ugyanolyan kíváncsisággal bámult az "ingaleikmá"-ra, mint ahogyan Angliában fiatal gyerekek bámulnának egy teljes katonai díszbe öltözött zulu harcosra.
- Kik ezek az emberek? - kérdezte a leány, hangjában alig titkolt bosszúsággal, miközben sorra szemügyre vette őket.
Mikor Sammy észrevette, hogy a figyelem ráterelődött, nagyon elrestelkedett és úgy tett, mintha pagriját igazgatta volna. A többiek is szemmel láthatólag restelkedtek jelenlétük miatt, a két merevarcú öregasszony kivételével.
- Az ördög hozta ide valamennyiüket! - mondta Flory haragosan. Érezte, hogy kettejük önfeledt együttlétének ezzel végeszakadt és a leány nem maradhat tovább a verandán. Nyomban tudatára ébredtek annak is, hogy ez életben most látták egymást először és pontosan azt sem tudják egymásról, hogy a másik kicsoda. A leány kissé elpirult és feltette szemüvegét.
- Úgy látszik ezeknek az embereknek nagy szenzációt jelent, ha egy angol leányt láthatnak - mondta Flory. De higgye el, hogy érdeklődésükben nincsen semmi bántó vagy ellenséges. Menjetek innen! - szólt haragosan a veranda végében álló színes népségnek, mire azok egyetlen másodperc alatt valamennyien eltűntek.
- Azt hiszem okosabb, ha megyek vagy már régen el is kellett volna mennem - mondotta a leány és felállt a székről. - Már régen eljöttem hazulról. A nagynéném azóta már bizonyosan nyugtalankodik, hogy hova lettem.
- Ne siessen annyira. Még korán van. Majd szólok a szolgámnak, hogy napernyővel kísérje haza.
- De most már igazán mennem kell - kezdte újra a leány.
A mondatot félbehagyta és az ajtó felé nézett, amelyen Ma Hla May jött ki a verandára.
Ma Hla May kezét csípőjén tartva állt meg kettőjük előtt. A ház belsejéből jött olyan zavartalan nyugalommal, mint ami azt árulta el, hogy odahaza érzi magát. A két leány szemtől-szembe állt egymással, egymástól alig két méternyi távolságra.
Az ellentét kettőjük között nagyobb már nem is lehetett volna. Az angol leány arcszíne halvány rózsaszínű volt, mint a frissen kinyílt almavirág színe. A burmai lány arcszíne sötét volt. Magasra feltűzött haja majdnem fémszerű feketeséggel csillogott és egzotikus megjelenését még kiemelte élénk lazacpiros, hosszú tunikája. Florynak úgy tetszett, mintha eddig észre sem vette volna, milyen sötét Ma Hla May arcának színe és hogy milyen különös merev tartású, törékeny, nem is annyira élőlényre, mint inkább valami virágvázára emlékeztető termete. Flory a veranda korlátjának támaszkodott és úgy nézte a két leányt, szenvtelenül és tárgyilagosan. A két leány legalább egy percig mereven és szótlanul nézett egymás szeme közé. Nehéz lett volna megmondani, hogy kettőjük közül, melyik tartotta a másikat szokatlanabbnak és helyén nem valónak.
Ma Hla May lassú mozdulattal fordult Flory felé és megkérdezte, komoran, kedvetlenül: - Ki ez a nő?
Flory ridegen válaszolt, mintha parancsolt adott volna valamelyik szolgájának:
- Menj innen azonnal. Ha kellemetlenkedel, a bambuszbotommal tanítalak tisztességre és addig verlek, amíg egyetlen bordád épen marad.
Ma Hla May habozott egy pillanatig, megvonta a vállát, mint aki semmit nem tehet és eltűnt a verandáról. A másik leány kiváncsi érdeklődéssel bámult utána.
- Férfi volt ez vagy nő?
- Nő - mondta Flory. - Az egyik szolgám felesége, gondolom. A mosás felől érdeklődött, ha pontosan tudni akarja.
- Óh, szóval ilyenek a burmai leányok! Furcsa különös teremtések! Többet láttam közülük, mikor a vonaton jöttem Mandalay felé. Tudja, eleinte azt gondoltam, hogy fiatal fiúk. Pontosan olyanok, mint valami holland baba.
A leány elindult a veranda lépcsője felé. Ma Hla May iránti érdeklődése azonnal megszűnt, amint nem látta többé. Flory nem tartóztatta tovább a leányt, mert attól tartott, hogy Ma Hla May még esetleg visszajön és jelenetet rendez, ami nem sokat számított volna, mert hiszen a két leány egyetlen szót sem értett egymás beszédéből. Szólt Ko S'la-nak, aki szaladt, kezében hatalmas olajozott selyemmel borított, bambusz rúdra szerelt napernyővel.
A kofa esernyőre emlékeztető napernyőt nagy tisztelettel kinyitotta és a keleti ember méltóságos és természetes mozdulatával tartotta a leány feje fölé. Így vonultak le
a veranda lépcsőjén a kertbe. Flory a leányt elkísérte a kapuig, ahol kezet fogtak és elváltak egymástól.
- Az emberem majd elkíséri haza. Igazán jólesett, hogy bejött hozzám. Ki sem mondhatom, mennyire örülök neki, hogy találkoztam önnel. Az ön jelenléte egészen mássá teszi számomra az életet Kayauktadában.
- Isten vele Mr. - oh, milyen furcsa. Még a nevét sem tudom.
- Flory, John Flory. És az ön neve Miss Lackersteen, bizonyosan.
- Igen. Elizabeth. Isten vele Mr. Flory. Igazán nagyon köszönök mindent. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt a szörnyű bivalyt. Ön igazán az életemet mentette meg.
- Még csak szót sem érdemel. Remélem, találkozunk este a klubban. Nagybátyja és nagynénje minden este ott szokott lenni. Viszontlátásra.
Flory megállt a kapuban és nézte, hogy Elizabeth-et hogyan kíséri Ko S'la a hatalmas napernyővel. Elizabeth - szerette ezt a nevet, amely manapság nem divatos és ritkán használják. Remélte, hogy Elizabeth nevét z-betűvel írja. A közeli dombok felől hűvösebb légáramlat csapódott le és enyhítette egy kicsit a már erősödni kezdő nappali hőséget. Ez a hűs légáramlat azok közé a ritka pillanatok közé tartozik Burmában, amikor a fehér embert ellenállhatatlan honvágy fogja el az otthoni hűs vízű tavak, vízesések és árnyékos tölgyfa erdők után. A hűs szellő trópusi virágok nehéz illatát hozta a virágbaborult közeli mohur-fa felől és szerteszét fújta a névtelen levél apró papírszeletkéit, amelyeket Flory kidobott az útra.

VII.

Elizabeth a Lackersteen házaspár házának szalonjában egy pamlagon feküdt és olvasta Michael Arlen legújabb regényét. Michael Arlen volt kedvenc szerzője, akit csak olyankor cserélt föl William J. Locke regényeivel, amikor valami komolyabbat akart olvasni. A szalon hűvös, fehérre festett falú szoba volt, legnagyobbrészt európai bútorokkal. Csak néhány Benáreszben vásárolt bronz edény és dombormű adott a szobának bizonyos keleties jelleget. Mrs. Lackersteen fenn az emeleten levő hálószobájában aludt a forró koradélutánon. Kinn a szolgák is csendben voltak lakóhelyükön és mindnyájan mély bódult álomba merültek. Hivatali helyiségében, amely a maidan alsó részén az út mellett feküdt, bizonyosan Mr. Lackersteen is aludt. Senki nem volt ébren, csak Elizabeth és a chokra, aki Mrs. Lackersteen hálószobája előtt a padlón fekve, egyik lábával mozgásban tartotta a hosszú zsinórra szerelt punkaht, a keleti legyezőt.
Elizabeth huszonkét éves volt és teljesen árva. Atyja nem volt annyira részeges, mint Tom, de egyébként szellemi képességeinek hiányossága és sok más egyéb tekintetben fivére tökéletes másának bizonyult. Tea bevitellel foglalkozott Angliában és vagyoni helyzete meglehetősen ingadozó volt, de általában sokkal derűlátóbb természettel bírt, mint hogy komolyabb összegeket tett volna félre nehezebb napokra, amikor üzletével kevésbé boldogult. Elizabeth anyja tehetetlen, szeszélyes, örökké panaszkodó természetű asszony volt, aki soha nem volt hajlandó teljesíteni azokat a kötelességeket, amelyeket normális körülmények között vallalnia kellett volna és aki olyan képességekkel áltatta önmagát, amelyekkel soha nem rendelkezett. Éveken át kísérletezett előbb politikával, mint a suffragett-mozgalom támogatója, később pedig irodalommal. Végül, amikor egyikkel sem boldogult, kikötött a festészetnél. A festészet az a fajta művészet, amelyet a műkedvelő nyugodtan kultiválhat minden tehetség és különösebb megerőltetés nélkül. Mrs. Lackersteen, mihelyt felfedezte önmagáról, hogy a festészethez van tehetsége, mélyen lenézte a kispolgári világ "filiszter"-eit, közöttük elsősorban a saját férjét. Az eredmény az lett, hogy családi életét sikerült teljesen tönkre tennie és boldogtalanságba kergetni mindenkit, aki közvetlen környezetében élt.
Mr. Lackersteen sikeresen elkerülte, hogy a háborúba be kelljen vonulnia és a háború utolsó esztendejében jelentős vagyont szerzett magának. Mindjárt a világháború vége után, ezerkilencszáztizennyolc őszén, hatalmas kastélyszerű házat vásárolt Highgate-ben, London mellett. A házban volt melegház, pálmaház, istállók és teniszpályák. Mr. Lackersteen nagyszámú személyzetet bérelt fel, közöttük még komornyikot is. Elizabeth-et egy esztendőre Anglia egyik legköltségesebb magánnevelő intézetébe küldték. Elizabeth tudta, hogy ennek a boldog esztendőnek gyönyörű napjait soha életében nem fogja elfelejteni. A leányok közül négyen a legelőkelőbb körökhöz tartozó arisztokrata családokból származtak. Mindegyik leánynak megvolt a maga póni lova és együtt mentek ki lovagolni szombat délutánonként. Elizabeth jelleme ez alatt az egy esztendő alatt alakult ki, amikor együtt élhetett a gazdagokkal. Életének később is egyetlen uralkodó szabálya maradt az embereknek vagyoni helyzetük szerint való megítélése. Mindaz, ami gazdag, előkelő, költséges és arisztokratikus volt, jelentette számára a Jót vagy amint nevezni szerette, "gyönyörű"-t. Az olcsó, harmadrangú, rongyos, munkában elnyűtt jelentette a Roszszat, amit következetesen "állati"-nak nevezett. Könnyen lehetséges, hogy az előkelő leánynevelő intézetek létezésének nincs is más célja, mint hogy a leányokat az emberi életnek ilyen egyszerű kategóriákra felosztott szemléletére tanítsák. Ez a gondolkodás később még megerősödött és öntudatosabbá lett Elizabeth-ben. A világon mindent, a harisnyától kezdve, amit hordott, az emberi lélekig, ebbe
a két kategóriába osztott, minden vagy "gyönyörű" volt vagy "állati" lovely vagy beastly. Ebből nem származott volna semmi baj, de, sajnos, Mr. Lackersteen vagyoni helyzete nem nyugodott szilárd alapokon és így szegény Elizabeth-nek hamarosan hozzá kellett szokni ahhoz, amit "állati"-nak nevezett és amit annyira gyűlölt.
Mr. Lackersteen teljes anyagi összeomlása ezerkilencszáztizenkilenc késő őszén következett be. Elizabeth-et kivették a drága nevelőintézetből és a lehető legolcsóbb iskolába küldték. Néha még ezekbe sem tudott eljutni, mert apja képtelen volt megfizetni a tandíjat. Elizabeth neveltetése így időnkénti kihagyásokkal tartott egészen addig, amíg apja a háború utáni egyik influenza járványban meg nem halt. Elizabeth akkor húsz esztendős volt. Mrs. Lackersteen-nek nem maradt egyebe, mint egy életbiztosításból származó, 150 font évjáradéka. Ebből a pénzből képtelenek lettek volna megélni Angliában, ezért Párizsba költöztek, ahol angol pénzben még ez az összeg is számított valamit és az élet általában véve olcsóbb volt. Mrs. Lackersteen azért is gondolt a Párizsba való költözésre, mert így művészi becsvágyát végre akadály nélkül kiélhette.
Mrs. Lackersteen a Montparnasse negyedben bérelt ki egy olcsó, szegényesen bebútorozott műterem-lakást.
A pénzzel soha életében nem tudott bánni és ebből a hibájából szegénysége sem gyógyította ki. Hamarosan olyan nélkülözések között éltek, hogy Elizabeth sokszor szószoros értelemben éhezett. Végre nem volt más megoldás, állást vállalt mint angol nevelőnő egy francia bankigazgató családjánál. A család tagjai úgy emlegették, mint "notre mees Anglaise"-t. A bankár háza a tizenkettedik arrondissment-ban volt, jó messzire Montparnasse-tól. Ezért Elizabeth elköltözött édesanyjától és egyik közeli olcsó penzióban bérelt szobát. A penzió épülete öreg, rossz állapotban levő sárgára meszelt ház volt az egyik mellékutcában. Elizabeth első emeleti ablaka egy vadászkereskedéssel volt szemközt. A kereskedés ajtaja előtt félig-meddig már szagosodni kezdő vaddisznó volt kiakasztva. Reggelenként öreg francia urak jelentek meg a vadkereskedés előtt és hosszan, látható kéjes érzéssel szagolgatták a vaddisznó holt tetemét. A vadkereskedés közvetlen szomszédja harmadrangú zenés kávéház volt, amelynek címtáblájára ez volt írva: "Café de l'Amitié. Bock Formidable". Elizabeth gyűlölte a penziót. A patronne rosszarcú, örökösen rendetlen ruhákban járó öregasszony volt, aki egész életét azzal töltötte, hogy lábujjhegyen osont fel a lépcsőn és észrevétlenül nyitott be lakóihoz, hogy ellenőrizze nem mossák-e harisnyájukat és fehérneműjüket a mosdó-medencében. A penzió lakói csaknem kivétel nélkül mind pletykálkodó, rosszkedvű özvegyasszonyok voltak és legfőbb szórakozásuk volt, hogy állandóan üldözték a penzióban lakó egyetlen idősebb férfit, aki a közeli La Samaritaine-ben dolgozott.
Étkezéseknél a penzió lakói mohó szemmel nézték, hogy szomszédjuk nem szed-e nagyobb adagot a feltálalt ételekből. A fürdőszoba ablaktalan, sötét zug volt, félig leszakadt tapétával és rozsdás autógejzerrel, amely nyolc-tíz centiméter vizet köpött ki magából a kopott zománcozatú, örökösen piszkos kádba, azután megszűnt működni és több melegvizet a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehetett belőle kierőszakolni.
A bankigazgató, Elizabeth tanítványainak édesapja, ötven év körüli, kövér kopaszfejű férfi volt. Már a második napon, mikor Elizabeth a gyermekek tanítását megkezdte, megjelent lecke közben a gyermekszobában, leült Elizabeth mellé és nyomban szorongatni kezdte a könyökét. A harmadik napon már a lábszáránál tartott, a negyedik napon a térdénél és az ötödik napon a térde felett. Ettől az időtől kezdve esténként örökös birkózás folyt le
a fiatal leány és az öregedő bankár között, miközben Elizabeth az asztal alatt igyekezett magától távol tartani a bankár menyétre emlékeztető, szőrös kezét.
Elizabeth párizsi élete egészen más volt, mint amilyennek Burmából nézve, Flory képzelte. Ez az élet pontosan úgy volt "állati" - beastly - ahogyan ezt Elizabeth nevezni szokta. De a maga életének nyomorúságánál is jobban gyötörte Elizabeth-et édesanyja lehetetlen, szörnyű életmódja. Mrs. Lackersteen azok közé az asszonyok közé tartozott, akik teljesen tehetetlenekké válnak, amikor szolgák nem állnak tovább rendelkezésükre. Háztartását képtelen volt rendben tartani. Erre ideje sem volt, mert "művészet"-ével annyira lefoglalta magát. Bármilyen kevés volt is az állandó jövedelme, beiratkozott egy olcsó festőiskolába, de természetesen minden látható eredmény nélkül. Odahaza a saját műtermében a rendetlenség hátborzongató volt. A műterem nem volt egyéb, mint hideg, télen teljesen fűtetlen, örökösen takarítatlan disznóól. Az egyik sarokban könyvek voltak egymásra halmozva: a padlót folyóiratok kitépett lapjai borították.
A rozsdás gáztűzhelyen zsíros, elmosatlan serpenyők álltak. Az ágyakat soha nem vetette meg Mrs. Lackersteen, legjobb esetben a késő délutáni órákban.
Elizabeth mihelyt belépett a műterembe, kétségbeesetten támadt rá anyjára: - Óh, anyám, anyám, hogyan tehetsz ilyesmit? Nézz csak szét, milyen állapotban van ez a szoba! Nem érzed, hogy képtelenség ilyen körülmények között élni!
- Azt mondod, hogy ez a szoba rendetlen? Hogy itt nincs takarítva?
- Rendetlen! Hogyan hagyhatod, anyám ezt az étellel félig még tele tányért meg nem vetett ágyad kellős közepén? És mit keresnek itt ezek a serpenyők? Rettenetes ez a rendetlenség! Mi történnék, ha látogatód érkeznék?
Mrs. Lackersteen elragadtatott, a való világtól mindig elszakadt imbolygó tekintete mutatta, hogy ezt az észbontó rendetlenséget észre sem vette.
- Hogy mi történnék, Elizabeth, drága? Semmi. Hiszen mi festők mindnyájan tökéletes bohémek vagyunk. Te, aki az ilyesmihez nem értesz, fel sem tudod fogni, hogy bennünket mennyire nem érdekel semmi más, csak a festészet.
- Hozzákezdek és ha tudok, csinálok egy kis rendet - mondta Elizabeth. - Hidd el, örökös lelkiismeretfurdalásaim vannak, hogy engedlek ilyen szörnyű körülmények között élni. Mondd, hova tetted a sikáló kefét?
- A sikáló kefét? Várj csak egy pillanatra, azt hiszem, láttam valahol. Ah, igen! Tegnap azzal tisztítottam le a palettámat. De nyugodtam használhatod, ha kimosod egy kis terpentinben.
Mrs. Lackersteen közben nyugodtan leült és festőkrétával a kezében folytatta azt a pasztell-képet, amelyet néhány nappal korábban kezdett el.
-Nagyszerű leány vagy te, Elizabeth és mennyire ismered az életet. Magam sem tudom megérteni, honnan örökölted ezt a nagy gyakorlatiasságodat. Tőlem nem, az bizonyos. Az én számomra nincs a világon semmi más, csak a művészet. A művészetet olyannak érzem magamban, mint a tenger árját, amelynek nem lehet ellentállani és ha erőt vesz rajtam, minden más elsüllyed körülöttem. Tegnap az ebédemet a "Nash's Magazine" kitépett lapjáról ettem, csak hogy ne kelljen piszkos tányérokat elmosnom. Hidd el, ez kitűnő gondolat. Nem kell a tányért mosni, mert a "Magazine" elhasznált lapját egyszerűen eldobhatod.
Elizabeth-nek nem voltak barátai Párizsban. Anyja társaságával nem igen érintkezett. Néha találkozott egy-egy idegennel, beleértve franciákat is, de ezeket egyöntetűen utálta rossz ruháik és még rosszabb modoruk miatt. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy a Rue de l'Elysée-n rendszeresen járt az amerikai könyvtárba, ahol az angliai képes hetilapokat nézegette. Vasárnaponkint, vagy egy-egy szabad délutánján, órákat töltött a könyvtár olvasószobájában és álmodozva lapozgatta a "Sketch", a "Tatler",
a "Graphic" és a "Sporting and Dramatic News" legújabb számait.
Soha nem tudott betelni avval a gyönyörűséggel, amelyet az angol arisztokrata társaságokról készített képek látása okozott neki. "Falkavadászok találkozója a Charlton Hallban, Lord Burrowdean elragadóan szép kastélyában Warwickshireben" "Honourable Mrs. Tyke-Bowlby a Parkban Kublaj Kan nevű farkaskutyájával, amely a második díjat nyert a Cruft's idei kutyakiállításán". "Napfürdöző
társaság Cannesben, Balról jobbra: Miss Barbara Pilbrick, Sir Edward Tuke, Lady Pamela Westrope, Captain, 'Tuppy' Benacre".
Gyönyörű boldog tündérvilág volt ez Elizabeth számára! Két alkalommal a képeslapok oldalain szemtől-szemben találkozott egyik régi iskolatársának fényképeivel.
A szívébe mélyen nyílalló fájdalmat érzett, amikor ráismert. Ilyen különbözőképpen alakult az életük. Régi iskolatársainak legnagyobb része most is változatlanul tovább éli a gazdagok irígyelt életét: hátaslovat tarthatnak, férjük magas rangú tiszt valamelyik lovasezrednél. Neki pedig órákat kell adnia rakoncátlan, elkényeztetett idegen
gyermekeknek és Párizs legolcsóbb, legellenszenvesebb penziójában kell laknia. Vajon, eljön-e az idő, amikor megszökhet innen? Vagy pedig örök időkre arra van kárhoztatva, hogy vénségéig ezt a szegénységtől szurtos, rettenetes életet folytassa?
A dolgok természetes következménye volt, hogy anyja példáját látva, Elizabeth szívből gyűlölt mindent, aminek köze volt a művészethez. Utált mindent és mindenkit, aki eszével vagy állítólagos művészi tehetségével kereste kenyerét. A gazdagok, akiket egyedül becsült és tisztelt a világon, legtöbbször nem voltak sem különösen okosak, még kevésbé műveltek, de tudták, hogy hogyan kell fogolyra vadászni a skót hegyek között, soha el nem mulasztották a lóversenyeket Ascotban és minden évben jelen voltak Cowesben az augusztusi nagy regattán. Elizabeth bálványozott gazdag emberei jót nevettek volna még annak gondolatára is, hogy könyvet írjanak vagy képeket fessenek.Elizabeth a túl okosakat, a "highbrow"-kat szívből megvetette és lenézte. Egyszer életében megtörtént vele, hogy olyan igazi művésszel találkozott, aki inkább szegénységben dolgozott, de nem adta el önmagát semmilyen pénzes embernek. Ezt az embert még jobban gyűlölte, mert tehetségével meg lett volna a módja hogy a szegénységből kiemelkedjék és bejusson a gazdagok irígyelt társaságába. Elizabeth mindig rémülten gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha vén leány marad. De még a vén leányság minden keservét is szívesen elviselte volna, mint hogy ilyen fanatizmusa miatt szegénynek maradt művész felesége legyen.
Elizabeth már két éve lakott Párizsban, amikor anyja hirtelen meghalt ételmérgezés következtében. A csoda inkább az volt, hogy ez előbb be nem következett. Elizabethnek minden vagyona alig száz font volt anyja halála után. Nagybátyja és nagynénje azonnal kábelsürgönyt küldött neki Burmából és meghívták, hogy menjen hozzájuk, jelezve a sürgönyben, hogy levélben részletesebben megokolják meghívásukat.
Mrs. Lackersteen hosszabb ideje ült íróasztala mellett és töprengett rajta, hogy mit írjon meg unokahugának abban a levélben, amelyben az árván maradt Elizabeth-et hosszabb tartózkodásra meghívták.
- Azt hiszem, legalább egy esztendőre kell meghívnunk. Semmi kedvem nincs hozzá, de mit tegyünk. Szerencsére az ilyen fiatal leányok egy év alatt rendesen fognak valami jóravaló férjet maguknak. Mit gondolsz, Tom, mit írjak neki?
- Hogy mit írj? Ird meg neki, hogy itt kint a dzsungelben sokkal könnyebben foghat férjet magának, mint odahaza. Irj neki valami ilyesmit.
- Ugyan, Tom, hogyan gondolhatsz ilyet? Lehetetlen ember vagy te, veled semmiről sem lehet okosan beszélni.
Mrs. Lackersteen Elizabeth-hez intézett levelében többek között a következőket írta:
- Természetesen ez a telep meglehetősen kicsiny és mi magunk is az év jelentős részét kint a dzsungelben töltjük el. Attól félek, nagyon unalmasnak találod az életet itt közöttünk Párizs szórakozásai után. De fiatal leányok szempontjából ezeknek a kisebb helyeknek megvan a maguk előnye, itt sokkal hamarabb bekövetkezik, hogy
a társaság királynéjává növik ki magukat. A legényemberek a fehér emberek társaságában szörnyen magányosaknak érzik magukat és nagyon hálásak, ha idejük egy részét fiatal leányok társaságában tölthetik.
Elizabeth harminc fontot nyári ruhák vásárlására költött és nyomban a levél megérkezése után hajóra ült. A hajó jókedvű delfinek társaságában úszott a Földközi-tenger vizén előbb keletre, majd délnek a Szuezi-csatorna felé.
A Vörös-tenger zománcszerűen kék vize után kiért a hajó az Indiai-óceánra, ahol a hajó teste repülőhalak ijedt csoportjait verte föl a tenger vizében. Éjszakánkint az óceán vize foszforos fénnyel csillogott és titokzatos sötétzöld színű hullámok között haladt előre a hajó hatalmas teste folytonosan kelet felé. Elizabeth nagy odaadással élvezte a hajón eltöltött napokat. Boldog volt, amikor táncolhatott a fedélzeten a langyos trópusi éjszakákon. Szívesen csípett be a sok koktéltól, amelyet udvarias férfiutas tár-sai mindig kifizettek helyette. Arra nem is gondolt, hogy anyja alig két hónappal korábban halt meg. Anyja sohasem jelentett valami sokat a számára és utastársai különben sem tudtak semmit családi körülményeiről. Boldog volt, hogy a szegénységgel való küszködésben eltöltött két esztendő után, ismét olyan helyen lehetett, ahol a gazdagok és nem a szegények voltak a többségben. Igaz, hogy valódi gazdag ember nem igen akadt az utasok között, de óceáni utazás közben mindig nagy kísértés, hogy azok is gazdag emberek módjára viselkedjenek, akik otthon szerény anyagi körülmények között kénytelenek élni. Biztos volt benne, hogy India tetszeni fog neki. Az utasok beszélgetéséből már előre kialakított magának bizonyos képet Indiáról és az ottani életről. Megtanulta a legszükségesebb hindosztáni szavakat és kifejezéseket, mint "idher ao", "jaldi", "sahiblog", stb. Már előre elképzelte magának, hogy milyen kellemes légkör fogadja az európaiak klubjában, ahol a punkah ütemes mozgása hűsíti a levegőt, mezítlábas, fehérturbános szolgák alázatos salaammal köszöntik az érkező fehér vendégeket. A maidanon sötét barnára sült fiatal angol férfiak rövidre nyírott bajusszal pónilovak hátán ülve, örökösen pólóznak. Már maga az az életmód, ahogyan az angolok élnek Indiában, szükségszerűleg magában foglalja a gazdagság legtöbb ismertetőjelét.
Colombóban bennszülöttek sampanjai hatalmas tömegben várták a kikötőben befutó hajóra. A csónakokban sötétfekete bőrű hinduk álltak bételrágástól vérvörös színű ajakkal. fülsiketítő lármát csaptak, amikor az utasok kezdtek kiszállni és mindegyik a maga csónakját kínálgatta.
- Ne menjen azzal, a másikkal, missie! Vele semmi esetre sem! Rossz, gonosz ember, kerülje el, missie!
- Ne hallgasson rá, missie! Az a másik aljas csirkefogó! Higyje el, hogy becsapja!
- Fogjátok be a szátokat mind a ketten, mert mindegyiknek nyomban kijár egy pofon - mondta Elizabeth újonnan szerzett barátnőjének, egy fiatal, vele egykorú aszszonynak a férje, aki ültetvényes volt és fiatal korától kezdve alaposan ismerte a keletet. Együtt szálltak be az egyik sampanba és kötöttek ki a napsütésben ragyogó rakparton.
Elizabeth ekkor találkozott először szemtől-szembe a kelettel és Indiával. A kikötőt megtöltötte a kókuszolaj, a szantálfa és a fahéj erős, átható illata a trópusi hőségtől forró, mozdulatlan levegőben. Elizabethet a hajón szerzett barátai elvitték magukkal Mount Laviniába, ahol megfürödtek a langyos tengervízben. Elizabeth még aznap este visszament a hajóra és egy héttel később megérkeztek Rangoonba.
Mandalay-tól északra a fával fűtött vonat óránként húsz kilométeres gyorsasággal haladt a végtelen és a száraz időjárásban kiszikkadt, megpörkölődött síkságon, ahova csak a látóhatár szélén látszottak a távoli hegyek. A síkságon hófehér kócsagok állottak mozdulatlanul és néha egy-egy pagoda emelkedett a síma és egyhangú tájon.
A trópusi este nagy gyorsasággal szállt le és a vonat lassan döcögött tovább. Újra meg újra megállt a legapróbb állomásokon is, ahol félig mezítelen emberek, kezükben fáklyával szaladgáltak fel és alá és Elizabeth számára teljesen ismeretlen hangon kiáltoztak. Majd később a vonat sűrű erdőn haladt át és a sötétben a fák gallyai súrolták a vonat ablakát. Elizabeth-re az állomáson várt nagybátyja és nagynénje, Mr. Macgregor gépkocsijával. Velük is szolgák voltak, akik kezükben fáklyákkal világítottak. Először nagynénjével találkozott Elizatbeth, aki vállára tette kezét és így szólt hozzá:
-Te vagy ugye az unokahugom, Elizabeth? Nagyon örülünk, hogy megérkeztél.
Mr. Lackersteen felesége háta mögött állott és a fáklyák fényében kíváncsian nézett a vonatból kiszálló unokahúgára. Alig hallhatóan füttyentett egyet és felkiáltott: - De csinos vagy! - Átölelte Elizabethet, majd sokkal melegebben és szenvedélyesebben csókolta meg, mint azt a kettőjük között levő rokoni kapcsolatok megindokolták volna. Elizabeth életében most látta először mindkettőjüket.
Dinner után a punkah alatt ülve a szalonban Elizabeth és nagynénje hosszasan beszélgetett. Mr. Lackersteen ez alatt kinn sétált a ház kertjében, tüntetőleg azzal az ürügygyel, hogy gyönyörködjék a világbaborult fragipáni-fák illatában. Valójában azért tűnt fel, hogy titokban néhány pohár alkoholt felhajtson, amit szolgája hátulról, a konyhából hozott neki.
- Nem is sejtettem hogy ilyen feltűnően csinos fiatal leány lett belőled! Hadd nézzelek meg jobban. - Mrs. Lackersteen vállánál fogva megforgatta maga előtt Elizabet-et. - Nem is láttam még senkit, akinek ilyen jól áll a rövidrevágott Eton-hajviselet. Párizsban vágattad le hajadat ilyen rövidre?
- Igen. Párizsban mindenki Eton-hajviseletet hord. Mindenkinek jól áll, akinek kis feje van.
- Igazán csinos vagy! Nagyon tetszik nekem ez a csontkeretes szemüveg is. - Mit mondtál, hány éves vagy?
- Huszonkettő.
- Huszonkettő! A férfiak el lesznek ragadtatva a klubban, ha holnap találkoznak veled. Szegények, nagyon maguk között vannak és soha nem látnak egyetlen új arcot sem. Azt mondod, hogy teljes két évet töltöttél el Párizsban? Hogyan lehet, hogy a férfiak magadra hagytak és senki nem vett el feleségül?
- Sajnos, nagyon kevés férfival volt alkalmam megismerkedni. Inkább csak idegenekkel. Nagyon szerényen és visszavonultan éltük. Különben is nekem dolgoznom kellett - mondta Elizabeth, de majdnem megbántva, hogy ezt a bizonyos tekintetben lealacsonyító beismerést megtette önmagáról.
- Értem, értem - sóhajtott Mrs. Lackersteen, - az ember állandóan ugyanezt hallja. Csinos, sőt elragadóan szép, fiatal leányoknak saját munkájukkal kell megszerezni kenyerüket. Szörnyű viszonyok vannak manapság.
A férfiak részéről megbocsáthatatlan önzés, hogy annyian maradnak legényemberek és szegény fiatal leányok hiába keresnek maguknak férjet. - Elizabeth nem szólt semmit Mrs. Lackersteennek ezekre a megjegyzéseire, mire újabb sóhajtás után hozzátette: - Ha neked lennék, férjhez mennék a legelső férfihez, aki a kezemet megkérné. Pontosan így, ahogy mondom, a legelsőhöz!
A két nő egymásra nézett és tekintetük találkozott. Mrs. Lackersteennek még sok mondanivalója lett volna, de okosabbnak tartotta, hogy félig eltitkolt, de azért jól érthető célzásokat tegyen. ez a szokása általános volt és bárkivel beszélgetett is, mindig jobban szerette a minél jobban elleplezett célzásokat, mint az őszinte beszédet. Most is gyengéden, személytelen hangon kezdett el beszélni, mintha általános érdeklődésre számítható megjegyzéseket kívánna tenni:
- Természetesen, vannak esetek, amikor tisztán a leány hibája, ha nem tud férjhez menni. Ez itt is elég gyakran megtörténik, idekint Indiában és Burmában. Emlékszem, nem régen történt - egy lány jött ki Burmába Angliából és egy teljes esztendőt töltött testvérbátyja vendégeként. Közben több kérője is akadt, rendőrtisztek, az állami erdészet tisztviselői, fakitermelő telepek alkalmazottai, akik előtt szép jövő állt. A leány valamennyi kérőjét visszautasította, mert magasabbra vágyott. Végül is nem kapott senkit, de ezért saját magára kell vetnie. És mi lett a történet vége? Testvérbátyja megunta a vendégeskedést és hazaküldte. Ma is odahaza van Angliában és kénytelen volt állást vállalni egy idősebb előkelő hölgy mellett, mint társalkodó nő, más szóval jobb fajta háztartási alkalmazott! Hetenként tizenöt shillinget keres! Szörnyű dolog, hogy ilyesmi megtörténhetik, nem gondolod?
-Szörnyű - mondotta Elizabeth, mint valami visszhang, látható meggyőződéssel.
Többet erről a tárgyról nem beszéltek. Másnap reggel Elizabeth, mikor visszaérkezett Florytól, elmesélte kalandját nagybátyjának és nagynénjének. Éppen reggelinél ültek, virágokkal szépen feldíszített asztal mellett. A fejük felett ütemes mozgással a punkah működött. Egy gólyatermetű, sovány mohamedán komornyik szolgált fel az asztalnál hófehér vászonruhában és pagriban.
-Mindent olyan érdekesnek találtam! Közben a verandára egy burmai leány jött ki. Ilyen leányt még soha nem láttam. Ezekről a burmai leányokról először azt gondoltam, hogy nem is leányok, hanem fiatal fiúk. Furcsa teremtések, mindegyik mintha valami játékbaba lenne. Kerek, sárgabőrű arcuk van és fekete hajuk a fejük tetején magasra van fésülve. Nem igen hiszem, hogy idősebb lehetett a leány tizenhét évesnél. Mr. Flory azt mondta, hogy a mosónéja.
Mikor Elizabeth ezt a megjegyzést tette, a mohamedán komornyik akaratlanul is felfigyelt legutoljára tett megjegyzésére és jelentősen nézett le a leányra. Nagy szemefehérje feltűnően világított sötétbarna, majdnem fekete arcából. A komornyik kitűnően beszélt és értett angolul. Mr. Lackersteen tányérja felett elgondolkozva megszólalt:
- A mosónéja! - mondotta. - A mosónéja! Azt hiszem itt valami tévedés lesz. Burmában én még soha nem hallottam mosónéról. A mosást itt mindig a férfi személyzet végzi. Én inkább azt hiszem…
Mr. Lackersteen hirtelen elhallgatott, mintha valaki az asztal alatt jelentőségteljesen a lábára lépett volna.

folytatás