Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Omar Khajjám
RUBÁÍK
Tandori Dezső fordítása megjegyzéseivel a szerkesztőnek
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Omar Khajjám neve és életműve Edward FitzGerald nevéhez fűződő nyugati újra felfedezése után viszonylag gyorsan bekerült a magyar keletkutatásba és műfordítás irodalomba. FitzGerald 1859-ben adta ki Rubáiyát of Omar Kayyam című műfordítás kötetét angolul, s magyarul már 1871-ben megszólaltak a perzsa költő versei. Még hozzá az eredetiből, közvetítő nyelv nélkül fordított le 464 rubáít Erődi Harrach Béla irodalomtörténész és orientalista.
Őt az idők folyamán sokan követték, míg 1993-ban Tandori Dezső 293 rubáínak készítette el magyar változatát talán egyedüliként az eredeti versforma tökéletes megőrzésével, Simon Róbert nyersfordításai alapján. Ezekből 1997-ben a Terebess Kiadónál 41 megjelent
A mulandóság mámora címmel, s a kiadatlan 252 most kerül először nagy nyilvánosság elé. Szerkesztetlen állapotban adjuk őket közre, mert úgy véljük, nagyon tanulságosak a műfordító-költő megjegyzései, felajánlott változatai, amelyek ráadásul a szerkesztői munka műhelytitkaira is fényt vetnek.

1.
Értés csoda gyöngyét ki-be fúró értők,

istent, ama lényeg televényén, kérdõk,
titkok fonalát nem szedi szét földi erõ!
Végül csacsogásba fúltak õk – húnyt élõk.

Megj. a központozás sokféleképp lehetséges.
Változatok: „B”


Gyöngy-fúrva, akik bölcs-hitig eljuthattak,

szép szót, kik a szívrõl szaporán szólhattak:
titkok fonalát egy se követhette soká;
holtig fecserésztek, íme, s elszunnyadtak.

(Messze, messze a „B” pártján vagyok.)

2.
Ők, kik ma e földön itt a legbölcsebbek,

azt hiszik, az ég-oromra érkezhettek?
Lényünk ha tekintik, csak a menny képe szerint,
s bódulnak e sártekén – a fejvesztettek!

Megj. csak a menny boltja szerint,

Netán:
Nézik piacunkat csak a menny boltja szerint,

(egész mókás!)

Aztán:
s bódulnak e porban – ó, a fejvesztettek!

3.
Ifjak s öregek, kifulladók és születõk,
járják az utat, tapodna mind mása elõtt.
Földünk uradalma nem lehet túl tartós;
hull õ, te utána, így megy el mind, aki jött.

4.
Rózsánk oda: van tövis, mi téphetne, elég;

fényünk oda: van parázs, mi perzselne, elég.
Derviscsuha, cella, sejkség tovatûnt –
öv van, fura, templom és harang – zengne! – : elég.

Mégis, „B”, egy késõbbi variáció:

Rózsánk, ha lehull, tövis – döfödjön! – van elég.
Fény semmi se gyúl, de tûz – gyötörjön! – van elég.
Khángáh, csuda sejk hatalma, dervis-csuha nincs?
Templom, titok-öv, harang – dörögjön! – van elég!

(Késõbb leltem az itt „A”-ra, de a „B” kedvesebb.)

5.
Ó, Úr, agyagom keverted, én mit tegyek itt?

Szõtted szövetem lepelnek, én mit tegyek itt?
Jót s rosszat a homlokomra írtál te nekem;
mind, mit merek, Úr, te merted – én mit tegyek itt?

6.
Lásd, õ – ki a Szépekre mosolygott – boldog;

lásd, õ – aki vért javunkra ontott – boldog.
Léted nem adott kegyet? Ne bánd, örvendjél!
Kín nem gyötör, ennyi üdv a sorsod – boldog.

7.
Ó, itt az öregség, s ami jött véle – a vég.

Égboltnyi malomkõ ver a lisztjébe – a vég.
Jaj, bánat a sorsod, épp körülnéz a szemed:
vágyad mire volt, mi égi vágy kérte? A vég.

Megj. netán a 4. sorban:
vágyad mire volt, mi égi Vágy kérte? A vég.

8.
Bár termetem ékes íve: cédrus-fa, no lám,

orcám tulipán, hajam fehér dúsa, no lám,
rejtély: a virághozó örök Kertben a Kéz
mégis, mire szánt, dicsre-e? vég-csúfra? No lám.

Megj. netán:
a no, lám elé gondolatjel végig,
s a két szó közé vesszõ végig!!

9.
Bánt bármi sajátom? Nosza, Nagy Csapláros,

lelkem mire szánom? Nosza, Nagy Csapláros:
adj bort, csak olyan mód, ahogy az Néked a jó;
meglásd, nekem: álmom! Nosza, Nagy Csapláros!

Megj. avagy:
Bormérõ Úr!

10.
Mindennapi étked, Ő, ahogy megszabta,

nem fog gyarapodni, fogyni – egyképp adja:
nyugtázd nyugalommal azt, mi van, mint-hogy van,
és tûrd türelemmel azt, mi nincs, mint-hogy van.

Megj. Az eredetiben is igen „bb” a 3. és a 4. sor, bár
hajaz az „aa”-ra. Itt is kb.
Menjünk „a”-bbra? Vagyis kevésbé „b”-re?
nyugtázd nyugalommal azt, mi van, mint-hogy ma,
és tûrd türelemmel azt, mi nincs – hogy volna?

Még:
azt, mi van, mint s hogy – ma;
etc.

11.
Csapláros! a szívem elbolyong – hát akkor?

Tenger csak a partokig tolong – hát akkor?
Dervis, ha iszik, no lásd, a csip-csup csésze
pár cseppre kicsordul, nagy a gond – hát akkor?

Megj. – lehet a rím más!

Csapláros! a szívem ittasul – hát akkor?
Tenger csak a partokig tolul – hát akkor?
Dervis, ha iszik, no lám, a csip-csup csésze
pár cseppre kicsordul, kiborul – hát akkor?

12.
Ifjú szivem ép tekercse gyûrötté lett,

zsendült kikelet virága hûdötté lett.
Hol vagy, fiatalkor édes angyal-madara?
Jöttél, a tavaszt hozva, de végül tél lett.

Sic!

13.
Sors, ó, ha kezem betûvel érhetne, Örök,

tábládra a vágyam írni üdv lenne, örök!
Búm mind e világból tovatûnne, s mi örök:
vígságom az égig érne, hadd lenne örök.

14.
Mit várj e kerengõ kupolától: bûnt csak;

úgy nézd, e világból a barát mind: tûnt csak;
éld hát a jelent, mi mind magad vagy s volnál:
holnap? mi az? újulna a tegnap, tûrd csak.

15.
Hogy jõ a tavasz s a tél fut, üdv-léte lebír,

szívbéli tekercsbe pördül, elméd, amit ír;
bort tölts, s fut a bú! s tudd, mi a bölcs ész szava, lásd:
„Föld bánata – méreg; és a bor rá csak az ír!”

Megj. A „fut” ismétlése szándékos. Ha mégis irtandó egy,
az elsõ sorból.

Hogy jõ a tavasz, s a tél száll, üdv véle lebír
pl.

16.
Egy perce, ha életednek éled s tovafut,

tégy róla, hogy élvezetnek érezd – tovafut.
Állj! Tudd, egyebed sincs e világ vak vadonán:
egy-életed. Az s úgy, ahogy éled – tova, fut.

Megj. Engedtessék meg egyszer ez a bizarr eszköz.

Ha nem, persze:

– tovafut.
v.: – s tovafut.

17.
Nézd egy fazekas kezét, agyagban túrva!
Ésszel teszi dolgát, örök-egyképp s újra.

Mit verne-püfölne kedves, élõ anyagot?
Tûnt õsei szent léte-porát, azt gyúrja.

Megj. vagy:
szent tûnte-porát
holta-porát

(?)

18.
Sacbán hava szent – bort ily idõben nem iszunk.

Radzsáb hava is – borozva rút bûnre vagyunk.
Próféta s az isten: áldja józan fejedet!
Hajrá, ramazán! igyunk! no, ez már mi-havunk.

Megj. vagy:
ez már mi vagyunk.
(?)

A „próféta” pr-je nem enged más helyet a szónak, csak
sor elejit(sajna)!

Különben:

Józan fejet isten meg a próféta haván!

Hajrá, ramadán...etc.
Jó lenne ez. Szerkesztõm??

19.
Ó, égi kerék, a satnya istápja te vagy!

Fürdõ, malom, õsi kõpad áldása te vagy.
Éjét-kenyerét nemes mily zálogra teszi?
Égbolt, ha ilyen, no – lásd be! – : fingásra te vagy!

Megj. zálogba
Égbolt, ha ilyen vagy, ó, lefingásra te vagy!

20.
Állj meg! Ha akármi búra szán sorsod – elég.

Szíved tovatûntekért visel gondot – elég.
Inkább szeretõd hajába fúrd orrod? Elég!
Bort kérj! Ha az álma elnyom, úgy mondod: elég.

21.
Válassz-e barátot, ím, e kétes korban?

Bölcs vagy, ha belátod, annak itt rossz sora van.
Mert kit magad úgy tekintenél nagy botoran,
végül kiderül, hogy csak a vesztõd az olyan.

Megj. az egyik bizarrsággal a másikat elkerülve:
annak itt rossz oka van.

22.
Nézel, s csupa rejtély a világ – semmi se vagy.

Vágyad csak a szél célja, no hát – semmi se vagy.
Két semmi-határ között a léted mi lehet?
Tûnsz semmibe, semmibõl-kivált. Semmi se vagy.

23.
Ó, jaj, hogy az élet java röppen – s elhagy!

Jaj, sors, mely e-földi szívet üdvben nem hagy!
Nem lelsz utazót, ki túli honból hazatért,
tûntük csupa rejtelem, mi vak ködben hagy.

Megj. Fura rímelés. Követtem.

24.
Bortól fut a gõg s akármi fennhéjázás,

idd hát, s feleded kötésed, és nem vár más.
Iblísz, ha a borba kóstol, bizton hálás,
ajkán ezer-egyszer éled Ádám-áldás.

25.
Dzsemsíd poharát feledni, szágí! – S hited él.

Ó, üdv az örökvalót lerázni – s hited él.
Lábad pora, mely szememnek ád ily ragyogást,
bíztat miriád Napot kizárni – s hited él!

Megj. jó rejtélyes marad.

26.
Jöttem, de a mennynek ez mi hasznot sem hajt,

éj cseppje az égi fénybe: tûnök tova majd.
Mit sem tudok arról, hogy ez ittlét mit akart,
hoztak, s tova-vittek: ez így – két medre-se part.

Megj. Fura a 4. sor ritmusa, mely így van megadva:

– – uu / – uu– / – – uu–

Hm. Követtem.

A központozás lehet még, jobban:
hoztak s tovavittek – ez így: két medre-se part.
(Ez lesz a megfelelõ.)

27.
Bort úgy nem iszom, hogy üdve tartós örömem:

jön máris a bánat, kifacsarná sebesen.
Más sója a morzsám sosem állhatja, tudom,
úgy, hogy ne kebabbá sütögetnék a szivem.

Megj. Más sója kalácsom sosem
etc.

28.
Hordón az a tégla: Dzsam honánál jobb s több;

egy korty bor a Mária kosztjánál jobb s több;
egy hajnali sóhaj, ó, az ittas kebelé,
Adham- s Abu-Szaid-szavú sirámnál jobb s több.

29.
Láttam fazekast minap, remeklés közepén;

hogy s mint kerekült a mûve, bámultam is én.
S néztem, mit a tiszta elme csak s tiszta erény:
õsök pora forgott szaporán hû tenyerén.

Megj. jobb lenne:
Néztem fazekast etc.

(aztán:)
S láttam, mit a tiszta elme lát csak s az erény...
etc., ez sokkal helytállóbb!

30.
Mágus bora részegítsen – én: én volnék.

Korhely, hite-tûnt a hírem? Én: én volnék.
Önnön hiedelme által él mindenki;
éljek miriádnyiképpen – én: én volnék.

Megj vagy:
éljek miriádnyi színben etc.

31.
Meddig csupa ránc homlokod? éltet haragod?

Zordul sosem éred el, ha cél vár s akarod!
Dolgunk nem a kényre-kedvre hangolt bizalom;
sorsod: nagy urad, s bölcs, ha lehetsz, fõd hajtod.

Megj.
sorsod nagy Urad, s bölcs, ha etc.

32.
Úr! rózsa s a rét vidáman ül száz létet;

élj! nap se – a sors a porba küld száz létet;
bort! s rózsa tilos szivét, amíg bírja erõd!
Hull rózsa, s a rét kopár, kerül száz létet.

Megj. A „szágí” nem oly fontos. Tehát:
Nézd! rózsa s a rét etc.

(nem lehet?)

33.
Mit féljek? A búcsú: temetõ, én értem;

jobb lesz ez-idõnél az-idõ: tény, értem.
Lelkem, mit az Úr adott, e kölcsönbe-valót,
én visszaadom, ha perce jõ – kény, értem.

34.
Ó, vén karavánszeráj, világnak hívnak;

tarkállsz, csuda ló, nap neved, árnyak hívnak;
állsz, dúska mulatság, mit ezer Dzsamsíd hagy,
Behrán-kerevet, mit égi másnak hívnak.

Megj. enigmatikus! Változtatások:

vagy: duska
netán: léha
aztán: mit égi várnak hívnak.

Etc.

35.
Jönnünk s tovatûnnünk, hol a jó ebben s mi?

Létünk szövetén lebegtet, ellebben – s mi?
Égbolt tüze tiszta szemnek oly túl-ragyogás!
Por vagy, de a füstje messze tûnt innen. S mi?

36.
Titkát az örökvalónak éljük – s mire van?

Rejtély ez az írás, sose értjük, mire van.
Színmû, hol a függöny épp a lényeg veleje,
felmegy, lemegy. És bár sose kérjük – megvan.

Megj. a fura ritmusdöccentés így is képzelhetõ:
felmegy, lemegy, és bár soha nem kérjük – van.

37.
Lélegzet az élet, ó, örömködni mikor?

Dzsemsíd fut a szélbe, Kajgobádból van a por.
Mit mond e világ, s akár a Mindenség is?
Álom s becsapás csak, fölemel – vagy letipor.

38.
Éj, bár pihenéshez itt nyugalmad lenne!
Járván utad – érje meg! – , hatalmad lenne.

Bár százezer év porában, úgy, mint a növény,
holt szív, ha pihensz, tavasz-bizalmad lenne!

Megj. a 2. soron faragok:
Járván utad, érje meg – hatalmad lenne.
Etc.

39.
Ringat rubinajkú szeretõt én kebelem,

és nem bor – a Khizr, az élet õs nedve velem,
és Zuhra: zenészem! csoda társam Jézus!
Jaj, mind mire jó, míg csupa kín s bú a szivem.

40.
Szédülve forogsz, mint fura sors-vert labda.

Mit szólj? S hova tarts? Emerre térj? Menj arra?
Ő tudja, csak õ, kitõl a sors ily kaloda,
helyben hova röppenj, mire kábulj – sehova.

41.
Könyved, csuda élet, ómenért fölcsaptam.

Bölcs keble-tüzével, íme, választ kaptam:
„Boldog, ki az éve-hossza, mély éjeken át
rádöbben, a szívén csoda hold-kedves van.”

Megj. vagy:
tudhatja, szivén hold-csoda egy-kedves van.

(De messze jobb az alapváltozat!)

42.
Száguld az Idõ! De bármit is hozna, ne félj:

jön majd, ami jön, de múlik is rossza, ne félj.
S eltûnik a jó csakígy – s a vígság oka ez!
Hullhat, mi halandó – hogy ez átkozna? Ne félj.

Megj. Halhat, mi halandó. De hogy átkodra? Ne félj.
Vagy: De hogy átkozna?

De: még egy sor változat van.

43.
Félsz: egyszeri élet, mi e dúlt földi való,

s tûnik, ki barát volt, sok az eltûnni-való.
Perc lét! örömed jó, csupa hûtlen ragyogás,
mégsincs soha más, ha álmod ily szûnni-való.

44.
Bor vár, az örökvaló kimérése – igyál.

Korty jár, a világ ezernyi szépsége – igyál.
Éget, mi e tûz! a bú elhamvad lángján,
mégis vele jár az Élet épsége – igyál!

45.
Mert nincs az igazság a kezünkben, félünk.

Jó így csupa napra-percre élnünk? Remegünk.
Kapd hát a kupát, a bor lehet mentségünk;
boldog, ki se józan így, se részeg! Nevetünk.

Megj. Mert nincsen igazság etc.

Vagy:
Mert nincs az Igazság etc.

Az utolsó sor:
Ittasra kijózanulva sírunk-nevetünk.

(Ez lenne a legjobb.)

46.
Boldog szivedet gond ne gyötörje s bánat,

õrlõ köveit ne kérd a kín malmának.
Úgysem tudod, itt mely szomorúság támad;
jó bor s szerelem kell, s nyugalom, mit mánk ad.

47.
Menj, hagyd a világ és az egek dúlt boltját,

bort kérj, no, szeress ezernyi szép hold-orcát;
gyász és szidalom: mind csupa tévely s butaság!
Tûnt hon sose kapja vissza tûnt polgárát.

Megj: már ha a „polgár” szó megáll itt. Ha nem:
Eltûnsz – sose lát viszont e porló ország.

(Például.)

48.
Mily célt követett a nagy Teremtés? Lennénk.

Látó ki lehet, ki bölcs, szerencsés? Lennénk.
Gyûrû a világ, körében ékes csoda-kõ;
tudd meg, mi e drágaságos ékszer? Lennénk.

49.
Mással ne igyál, csupán a bölcsekkel, bort.

S ifjakkal, az is jó. S csoda szépekkel. Bort.
Próféta ne légy e jelben, ép ésszel igyál,
gyakran, keveset. S ha néha rejtekkel, bort!

Megj. a „rejtekkel” kissé túl rejtelmes.
gyakran, keveset. Kérj néha rejtek-helyt bort.

Vagy:
S nagy-néha rejthess el bort.

Netán:
S ifjakkal, az is jó; s csoda szépekkel, bort.

50.
Ciprus-gyönyörûddel ha a kedved telik épp,

bort meg ne tagadj, s áldd, hogy a rózsád teli-szép.
Mert, ím, a halál jõ, keze szikkaszt, keze tép,
Fogysz, bor. S hol a rózsa-köntös élet? Tova, rég.

51.
Nourúz üde harmat-jegye rózsán csodaszép.

Zöld réten a kedves piros orcája a szép.
Várd, tûnjön a tél, feledd – hiszen nem volt szép! – ,
múltat ne idézz, a mának élj, hidd, az szép.

52.
Kór gyötri a testem és a lelkem folyvást,

hogy bort nem iszom – bûn magam ellen, folyvást.
S furcsállni való: keserves ínségemre,
lásd, épp ami ír, az így a vesztem folyvást.

Megj. talán:
ínségemre
gyógyír, ha-mi csepp, az épp a vesztem, folyvást.

Megj. még:
gyógyír, mi lehet, no, mind a vesztem, folyvást.

vagy:
gyógy-ír, mi lehet, no, épp a vesztem, folyvást.

53.
Szívem csupa vad vérzuhatag, házat ront,

sírásom az utca réme, még százat ront;
pilláim, e vér-ereszcsatornák: iszonyok!
Egyet hunyorítok, és vihar várat ront.

54.
Isten nem akarta azt, mit én kívántam,

minden tovahajtja azt, mit én kívántam!
Ő dönt, mit akarnék vele szemben, gyarló?
Élek, kitagadva azt, mit én kívántam.

55.
Mind õk, kik erényt s tudást elértek, bizony,

társaknak, akár ha fények, égtek, bizony, õk –
itt mind e sötétbõl kiutat hõn keresõk:
szóltak, mese volt csak, éjbe törtek, bizony, õk.

Sic!

56.
Szférák, meg a menny s a föld: az õ mûve – övé.

Bánat vele égett eme sok szívbe – övé.
Ékes, rubin ajkú, csoda hold-arc, miriád:
porrá neki vált, örökre eltûnve – övé.

57.
Mit tudsz, mi a holnap? Csupa kétesség, az.

Hagyd hát, ne találgasd, nem oly édesség az.
Éld – most! – , ami van, bármilyen õrültség az.
Holnapja-se nap jön el! Mikor? Hát épp az!

Megj. jó zenes-enigmatikusra vettem a 4. sort. (A „zen”-t
viccesen értem.) De nézzünk mást, van szimplább:
Holnapja-se nap jön el, ne félj, lesz még az!

(Szerintem a második vagyis ez a megoldás!)

58.
Vízcsepp, hova tûnsz? A tengerár elnyel, lám.

Porszem, hova bújsz? E-földi otthon kell, lám!
Mind megszületünk, de mondd, miért? Hogy múljunk?
Légy zümmög elõ, de már a csönd leskel, lám.

Megj. élezzük ki másképp:
Épp megszületünk, de már a vég vár. Ez mi?

Etc.

59.
Bûnös, ha vagyok, s ha rút is ekképp s elesett,

templombeli üdvöt én azért sem keresek!
Élesszen a másnap, újra mámor várjon,
jó bor s szerelem kell, nem a vakhit s mecsetek.

60.
Testvér, gyere, mit bánjuk, a holnap mit igér,

éljünk csak a pillanatnak, ér bár, amit ér –
holnap, ha e kocsmánk temetõ lesz, ki kisér?
Ott lesz miriádnyi év velünk, annyi fivér!

Megj. vagy:
velünk, tûnve – fivér!

61.
Lásd, az, ki e lét titkait érti s velük él,

vígság vele, bánat vele, egyképp ítél:
tud róla – a jót s a rosszat egy sors adja,
üdv s fájdalom – egy! s a gyógyszer? Ily bölcs nem fél.

Megj. A központozás merõ másképp is lehet.

62.
Ágyék vize: ennyi volt e létünk, nem több,

vágyunk sose kért cserébe mást, mint eszközt;
elfúj csak a szél, mint tovatûnõ párát,
éljünk vidoran hát, soha-nincs percek közt!

63.
Egy jó bánat-ölõ kupával óvom létem,

kétszer feleannyi bor legyen mentségem;
háromszor a válni szóra tûnj ész s vallás!
Szõlõk buja lányát feleségül kérem.

Megj. A nyers jelezte a megoldhatatlannak nevezett nehézségeket.
Én a fordítással szemléltettem õkelmüket.
Mégis...

Egy jó bánat-ölõ kupára válasz létem,
kétszer feleannyi bor vállalj: mentségem!
Háromszor a válni szóra...etc.

Faramuci tovább-faragás:
Harmadszor a válasz, ím, a tûnt ész s vallás:
szõlõk buja etc.

64.
Élet, karavánod fura mód nézegetem:

egy perc, s tova már, s a bú beburkolja szemem.
Szágí! mire jó holnapi újjászületés?
Bor védjen! Az éj gyors, tovatûnõ kegyelem.

Megj: Ezt tavaly decemberben, mikor mülheimi padlásszobámban papírra körmöltem,
azt írtam mellé: amíg a 4. sort egyik legszebb fordítás-soromnak tartom, nem megyek
vissza az eredeti versformára. (Mert váltószavas lett a rímelésem.) Nos, a helyzet nem
változott. Kérem e változatnak (is) õrzését. Próbálok mégis más.

Bódít, ha tekintem karavánod, fura lét!
Vágyó szememet befutja hályog – fura lét.
Szágí! Mire jó holnapi újjászületés?
Bort! védjen az éj – gyors, kegyes álmod! – , fura lét.

No, ez is tetszik. Fõleg azért csodálkozom magamon, hogy (ez egyszer, véletlenül?)
nem bénultam le a kész helyzet vélt változtathatatlanja láttán. Jegyzetben is közölhetõ
lenne a fõ-szövegbe nem kívánt változat. Vagy: az én fordítói kísérõszavamban ott lesz!!

65.
Elmén hurikért rajongjon – ezt kívánom;

szõlõm leve el ne fogyjon – ezt kívánom;
isten penitenciát ad, én nem tagadom,
így óvja e rissz-rossz sorom, ezt kívánom!

Megj. itt is volt egy forma-hagyó változat (bonyolultabb az eredetinél):

Elmém hurikért rajongjon – ezt kívánom;
szõlõm leve el ne fogyjon – istent áldom;
isten penitenciát ad, én nem tagadom,
azt kérhetem, ekképp legyen õ bûn-áldóm.

Hm.Hm.

Sõt:
így kérlelem, ekképp legyen õ bûn-áldóm.

(Kísérõszamár lehet ez a kísérõszóban, a fordítóiban szintén.)

66.
Házunkra derût terít a Nap pányvája,

rózsás ragyogás kerít – a Nap pányvája,
Bort! vágy szava így kiált a hajnal derekán:
így nem el ott a hit – s a Nap pányvája.

Megj. a „terít” a pányva lendületét, röppenését tételezi fel.

67.
Ó, mufti, a dolgunk nehezebb, mint a tiéd,

részeg, ha a sorsunk, jelesebb, mint a tiéd;
szõlõ, nem is ember adja vérét minekünk,
mondd hát, hogy ügyünk a véresebb, mint a tiéd!

Megj.:
Ó, mufti, mi-dolgunk...
részeg ha a sorsunk...
mondd hát, mi-ügyünk...
Etc.

68.
Meddig, hamis élet, csak e rontás – soha más?

Csapláros, e lét túl kutya-kocsmás! Soha más?
Ó, én a csalást s hazug kerengést tagadom,
törj, rút poharam, kifolyj, mocsok lé! nem más!

Megj. A nyers az utolsó sorban a – – uu– helyett – – – – ritmust ad. Hm. Ha mégis – – uu– , az a jobb, szebb! Megoldom:

törj, rút poharam, s te szenny, ne lásson soha más!

(Szenny – a szenny lé, ital.)

(Ez a második megoldás jobban is tetszik. Ha marad a
„nem más”, a „kifolyj”, irtandónak látszik ott is:

törj, rút poharam, te szenny, mi vagy, tûnj! Lesz más.

(Nem is rossz.)

törj, rút poharam, s te szennye lé, tûnj! Lesz más.

(Is egész megfelelõ.)

70.
Káúsz birodalma – mit! ha korty bort ihatom.

Tusz trónja, hatalma – mit ha korty bort ihatom.
Fájó szerelem: semmi, ha korty bort ihatom!
Aszkéta? Jaj, hát mi az? Ha korty bort ihatom.

Megj. Itt a magyar változat a végletekig megy. Nem tudom,
baj-e?A lényeg benne van. Nem erõltetek a fél évvel
ezelõtti helyett
másikat, de ha „majd” kell, szerkesztõm,
szólsz. S nyilván: lesz változatom!

71.
Mit bánod a kort, ha hatvan évet tovaélsz!

Lép bárhol a lábad, ó, te részeg – tova, élsz!
Míg fõd puha-forma, serleg ilyképp sose lesz:
bízzál, csoda-forma lény, te! Bár tétova – élsz.

Megj: Nyilvánvaló: puha-forma helyett állhat, sõt, álljon inkább
kupa-forma

Megj. a második sorban is lehet tovaélsz, de így poénesebb, szebb
és elegánsabb.
Három változat. Kezdtem otthon lenni
a feladatban.

72.
Várjuk meg, a sors csapása mint ér – zuhatag;

bort inni gyerünk, int ama szintér – zuhatag;
dúlt égi kerék fut egyre, annyit sem hágy,
víz hûtse a szomjazót – bor így ér, zuhatag!

73.
Jártam hegyet és völgyet – a vándor mi serény!

Nem lett a világ jobb vele – álnok nyeremény.
Nyugton vagyok így is, ennyi út terhe nyomán,
boldog, ha nem is, de díjam egy s más tünemény.

74.
Ó, Lény, ki világunk szaporán vizslatod, ím,

nem jár szemed elfogyó valónk zord terein?
Ébredj, legyen ez valóban értés végre:
hadd lásd, ki-ki tûnik õsi törvény körein.

Megj. vagy:
lásd így, ki-ki romlik etc.

75.
Értelmed a szíved õrzi – csöppnyit bár épp! – ,

léted jeles út egésze, nem csonk töredék;
vágytál: az Urat szeretve, tölthesd kedvét?
kellett a magad nyugalma? Bort tölts rá még!

76.
Tisztán ideküld a Semmi – rútan tovatûnsz.

Vígságra születsz, nevetni – búban tovatûnsz.
Könny kútja szemed, s a szíved õrült lobogás;
szétszórtad idõd, e földnyi kútban tovatûnsz.

Megj. vagy:
szél tépi idõd, e földnyi kútban tovatûnsz.

Netán:
szél fosztja idõd, a földnyi kútban tovatûnsz.

(ez tetszik a leginkább magamtól itt)

77.
Ébredsz, örök égi Nap kel – égõ vágy öl.

Rét szép madarát vered fel – égõ vágy öl.
Az nem szerelem, ha jajszavad szól szerte:
meghalsz, a szived néma jel – égõ vágy öl.

78.
Nincs tiszta borom? No, ily napot nem kérek!

Ínyem, mi is ekkor éri – gyilkos méreg.
Nem véd meg a jó sors csoda ellenszerrel –
bort! akkor a földi Semmitõl nem félek.

Megj. netán:
– minden méreg.

79.
Ugy senki se élt meg, íme, rózsás szerelem,

tüskét ne viselne szíve rózsás szerelem;
szálkákra a kedves csuda fésûje szakad,
ízekre emígy szedsz, ugye, rózsás szerelem!

Megj. a végén: kérdõjel is lehet.
A 3. sor végén: hasad,
(tehát nem szakad)

80.
Ó, mit tudom én, Ő mire szánt, csöpp bogarat?

Vár rám csoda Menny? Pokol? Mi szépség? Iszonyat?
Bort, jó szeretõt! Zenét! Erdõn víg madarat!
Készpénz, mit a menny ád? Hitel ígérete csak.

81.
Rõt bort nem iszom már soha, mondtam – bizony! – én.

Vér az, csak a szõlõ tora, mondtam – bizony! – én.
Kérdezte a vén bölcs: „Nosza, ez végsõ szód?”
„Jaj, balga szivem tagadja”, mondtam – bizony! – én.

Megj. netán végül:
, mondtam bizony én.

82.
Társak! Bor az éltetõm, igaz létre – legyen.

Arcom pirosult öröm kevély fénye legyen.
Holtan heverek? Ti borban fürdessetek így,
korsó a koporsóm, örömök fészke legyen.

Megj. talán:
örömök mélye legyen.

örömök kéje legyen.

83.
Hold-arc, vele bor s rózsa, patakpart – gyönyörû,

sorsom, ha ilyennel áld, a lét nem keserû.
Míg csak leszek, és üdvömet élem derekul:
bort nékem! a bor vélem az üdv és a derû.

84.
Rózsák, ha a szellõ jön, a szirmuk levetik,

zengõ csalogányok, íme, tolluk levetik;
rózsálljon az árny, hol ülsz, halandó, te szegény:
csontok – tudod, ember? – puha húsuk levetik.

85.
Khajjám! A napok nehéz sorától lerogyót

szégyelli a Sors, és soha nem hoz rá jót.
Bort! Sírjon a húr, regélve édes panaszod:
nem kell sok idõ, zörögve széthull korsód.

86.
Én drága barátaim, ha vígságtok ölén

örvendtek a szív szerinti hívságok ölén,
szágí ha a mágusok borát csorrantja,
ó, bús nevem is hadd legyen áldástok ölén.

87.
Titkot, ha kikottyantok eléd, kocsmázván,

jobb, mint imaházban gagyogott balga sirám.
Elsõ, Te, ki mindõnknek a rangját megadod,
égess meg, avagy szeress, ezért esd csak imám.

88.
Eltörted e bor-hüvelyt, a korsóm, jó Úr,

üdvöm tovatûnt e helyt – te mûved, jó Úr.
Rózsás boritalt a földre loccsantottam,
vesztembe ki mint terelt? te? részeg jó Úr?

Megj. Ez volt az eredeti. De a rímelése nem következetes. Ergo:

Eltört ez a bor-kehely, te törted, jó Úr.
Üdvöm tovatûnt e helyt – a te mûved, jó Úr.
Rózsás boritalt a földre loccsantottam –
vesztembe ki mint terelt? te? részeg jó Úr?

(No, ez az!)

89.
Ő – nagy fazekas! – fejünket így alkotta;

nagy Mester, e gyötrõ ügyet így alkotta.
Forgatta a tárgyat úgy, hogy ég-mély fele nyílt,
hadd töltse ki bú, szivünket így alkotta.

Megj. talán:
Forgatta a tárgyat, ím, míg ég-mély fele nyílt,

(ez lesz a sokkal jobb)

90.
Érzem, Te bocsátasz meg – a bûnöm tûnik,

kínom, ha tudom, ki vagy Te, tûröm – tûnik;
irgalmad a tisztaságba térít engem,
nem gondolok így a sorsra – tûntöm tûnik.

Megj. csak a „Te, tû” nem tetszik. De hát van ilyen.

91.
Rózsát a nagy ég e földön úgy nem dajkál,

hogy por ne legyen majd a virág, mind egy szál;
szívnád csak a föld porát, te, záporfelhõ!
Ítéleti Nap, míg sziveket hullatnál.

Megj. Szeretem ezt az enigmatikus õs-népdalszerû hangját sok r.-nak.

92.
Kínáld a hegyet levével: ím, táncol a bor!

Hibbant, ki tagadja, hogy nagy úr bárhol a bor.
Bûnbánat? A jó italra? Nem bûn az ivás!
Ember, nevelõd, hogy vele átázol – a bor.

93.
Kedves, föl! A kelyhet meg a korsót – rajta!

Rét vár vigalomra, és patak partja, nosza!
Dús égi kerékkel miriád hold-orca!
Cédrus-dereka! S mi végre? Vágy lesz itala.

Megj. jó enigmatikus.

94.
Korsóm minap éjjel én a földhöz csaptam;

hogy lettem ilyen garázda? Részeg voltam.
És – mint ha a tört cserép ily csókkal köszön el –
hangzott: „Te se vagy különb, e véged megvan!”

Megj. A 3. sor nagyon variálható:

Szólt, ím, a töröt cserép ily búcsúszavakat:
„Pajtás, te se vagy különb...etc.

95.
Ó, kit botor ember-ész sosem fog fel, Uram,

mert lényed a bûn s erény túlján van:
bûn ittasa, én, reményeimmel józan,
benned bizakodva, íme, elnyughattam.

Megj.
Benned (– ?)

Jobb a „reményeimmel”, biblikus, ne „reményeimben” etc.

Szerkesztõm, innenemen és túlomon, sorrendben ez volt az
utolsóul tisztázott lap. 1992 nyarától 1993 nyaráig dolgoztam
ez ügyön, majd a kísérõstóban mondok errõl emezt-azt, meg
a verselés „tartalmi lényegérõl”, nagy élményeimrõl. TD Etc.

96.
Mit sem tud a sír lakója: porrá keverült;

négy szent elem így mind szanaszéjjel menekült.
Élénk poharaknak mi ital-cseppje került,
hogy mind, ama vég Szám-Napig ájultan elült?

Megj. vagy:
hogy mind, ama Végzett Napig,

netán:
hogy mind, ama Végzetnapig.

etc. (?)

97.
Észnek lakomáján csuda döntnök szava szólt:
„Jobb oldal-e, bal jó? Örökös dúlt vita szólt.
Ám mint arabok s Bizánc vitáján – mi a bor? – ,
így: Majszare! Bor jó! A nagy Isten szava szólt.”

Megj. vagy:
örökös vad vita szólt.

Megj. akkor a „bor jó” legyen a jobb jó, bal jó helyetti
döntés. Négy sorba több vicc így nekem nem fért.
Értõknek meghagytam a majszarét. El is megy, kis
színfolt. De ha Szerkesztõm farag ezen, szabad a gazda.

98.
Szépség, csak ez egyszer értsd, ki érted sóhajt:

tedd, szíve ne élje már e sok rontó bajt.
Ékes gyönyörûséged is – Elmúlásé!
Meglásd, te is érzed ezt a rút Rontót majd.

Megj. hogy a „rontó” 2x ne legyen:
tedd, szíve ne élje már e sok-sok búbajt.

Vagy:
sok rontó bajt.

És:
rút Bontót majd.

Vagy esetleg:
rút Fosztót majd.

99.
Ifjú, sima arc, riadj, ha vár nap közele.
Kristály a kupád, rubin bor, ó, hadd töltse.
Kölcsön csak e perc, a végzet itt jár szaporán;
illan, keresed, hol éred? Ó, mondd, volt-e?

Megj.
Ifjú, pehely arc, riasszon új nap közele.
(Inkább.)

100.
Olvadt rubinod – jó bor. A serleg – bánya.

Tested kupa, lelked nedüjét kívánja.
Kristály poharad bor mosolyát kínálja:
könnycsepp, mely a vért, a tört szívet megváltja.

Megj. vagy:
kínálja –

Etc.

101.
Szóltok – hazugok! – , mi test, mi lélek legyen, ím.

Aszkézis ez osztás! Mi különbség terem, ím?
Korsóm magam így fejemre tészem szaporán:
fûrész e kakas-taréja? Vágná fejem, ím.

Megj. igen ám, de a harmadik sor nem egészen ritmushû,
most látom. No:

Korsóm magam így fejemre állítom csak –
etc.

Vagy:
fûrész a kakas taréja?
Etc.

Ezek az enigmatikusabbnak-maradó szövegek, kellenek ilyenek
is. Gondolom én.

102.
Én kedvesem – élj, ó, ahogyan bánatom él! – ,

jöttél ma elémbe, mint ha kedvesség kél:
egy perc, szemed égett, s tovatûntél te legott –
szóltál-e? „Tegyél jót, s nosza, nyelné vízmély!”

Megj. ismét enigmatikus. Mindegy, hogy akkor:

– ó, élj, ahogy én bánatom él! – ,
etc.

103.
Bort, azt iszom, ámde részeges nem vagyok én;

áldásom e nedvre, korhely mégsem vagyok én.
Kérded, mi imádat ez hát? Választ adok én:
nem rút önimádat! Égi cseppben – vagyok én.

104.
Szágí! Ajakad rubintnak, ím, dús színt ád;

szív bánata: áldás, gyarapítónk inkább;
mind, kit soha bú még nem emésztett, ölelõ –
csak mintha Noé hajója vinné: hullát.

105.
Jártam fazekasnál – csupa forgás ez a nap! – ,

láttam csuda ékes és konok, bús fazekat.
Hallottam a korsót, ahogy ily szóra fakad:
„Hol hát, aki formáz, aki vesz, s hol, ki elad?”

Megj. vagy:
„Mely végre, ki formáz, aki vesz, s az, ki elad?”

(Hm.)

106.
Kánok koronája, széke: lim-lom nékünk;

turbánt eladunk, zenécske szóljon nékünk;
mit, rózsafüzér! hazug világot hirdet!
Mindent eladunk – borért. No, folyjon nékünk!

Megj. vagy:
zörget!
Mindent eladunk borért.

Etc.

107.
Múlt éjszaka csapszék közelében jártam.

Díl-dúl vele korsó, fura vénet láttam.
„Szégyentelen, ittas ember! Isten mit szól?”
– „Ő adja a bort. S hát mire? Áldd õt vidoran!”

Megj. vagy:

„Ő adja a bort. S másra-e? Áldd õt vidoran.”
Sic! talán.

108.
Szõlõ jegyesét ne bántsd, e szentet ne gyalázd!

Vérét a vezeklõnek, amazt ontsd te, gyalázd.
Rút képmutatók hadára rontson haragod:
hû véred a bor, ne öntsd ki, cseppjét se gyalázd.

109.
Fátylán a titoknak sose lát át szem – örülj.

Hány hét a világ, ki tudja! Áldás, nem? Örülj.
Föld éj-szive csak, mi vár, a szálláshely – örülj.
Bort! Mert az idõ keserves. Ûzd hát el, örülj.

Megj. talán
tángáld el. Örülj.

110.
Ó, bor, nekem ez vagy: szeretõm, õrülté!

Iszlak, legyek így akármilyen züllötté.
Kortyold borod, és ha bárki meglát, kérdje:
„Hordó, boriszák! A menny-e, poklon küld-e?”

Megj.
Kortyold borodat! Ha bárki meglát, kérdje:
etc.

111.
Rútság csak a hír s a név mohó vágya, kevély!

Hallgass te az égi kény parancsára, kevély.
Bódítson a bor szelíd sugallása, kevély!
Bõjttel ne kacsints az égi áldásra, kevély.

Megj. felfogásomban a második sor kilóg a versbõl.
Javítsuk így:

Így adsz te az égi kény parancsára, kevély?

Vagy:
Így adni az égi kény parancsára, kevély!

112.
Mondják: „Minek ily sok vedelés? Hagyd, ugyan, ezt!

Ember vagy? Ez így jobbra kevés! Hagyd, ugyan, ezt.”
Mentségem a kedvesés a jó hajnali bor.
Jobb érv akad-é, szívrepesés? Hagyd – ugyanezt!

Megj. remélem, a kis szójáték elmegy.
Ha nem, ez is megjárja:

Mentségem a kedves és a jó hajnali bor,
szentségem a hû szívrepesés. Hagyd, ugyan, ezt!

(Még jobban is tetszik ez a második javított változat.
Hagyjuk, ugyan, ezt?!)

113.
Pénzt vársz a világtól, ami jó borhoz kell?

Nem bûn, s jöhet ehhez kicsi még: öltözz fel!
Hívság, ami több. Vigyázz, az élet drága:
hitvány javakért, ó, sose árulkozz el!

Megj. talán:
Jó, és jöhet...

De azon tanakszom, érthetõ-e: italra és ruhára nem bûn
pénzt várni. Próbálom egyszerûbben:

Kérj pénzt a világtól, ha a jó borhoz kell;
s még: nem cicomáért, de hogy épp öltözz fel.
Etc.
Ez már világosabb beszéd. Bár nem az igazi. Lehet faragni itt,
kedves Szerkesztõm, ama ritka helyek egyike, ahol lehet. Köszönet.

Azt hiszem, alapváltozatom a leghelytállóbb még.

114.
Azt, hogy mi a lét, s mi lesz a nemlét: értem;

mélyek s magasok megannyi teljét értem.
Épp így, ha hihetném, hogy a részegségnél
van jobb, nyomorult maradna elmém, értem.

Megj. an anzsarbran kerülendõ?
Ergo:

Épp így, ha hihetném, hogy a részegség rossz,
van jobb – nyomorult
etc.

115.
Versengve dicsér a szív s az ész, drága kupa!

Száz csókkal a száj, a kéz becéz, drága kupa!
Ám végül a mester-fazekas, formázód
földhöz csap, ezer darabra mész, drága kupa.

116.
Sok bánatod egyszer, éjten, elvisz téged;

bort kérj, szivem, addig – csak ez enyhít téged.
Kincs nem vagy, föld balgája! Ha föld föd be, örök,
meglásd, sose lesz, ki onnan elhív téged.

Megj. fura a – – – – kezdõ láb. Ha téves gépelés, s mégis – – uu, akkor:

Kincs vagy? Te? A föld semmije! Föld fed be, örök:
meglásd, sose lesz, ki sírva felhív téged!

Stb.
És:
az utolsó sor maradhat is az alapváltozati.

117.
Szágí! Harag, ím, a bánatom mára – miért?

Úr rajtam a részeg élet élvvágya – miért?
Boldog vagyok, õsz hajammal! Arcod fölüdít,
szép, friss pihe! Szívem új tavasz várja – miért?

Megj. talán: felüdít:
szép friss pihe
etc.

Netán:
Boldog vagyok! Ősz fejemmel? Arcod felüdít:
szép, friss pihe. Etc.

No, kb. ez utolsó változat lesz jó tán.

118.
Kék ég köre? Sok kín öve testünkre csupán.

Dzsejhun mi? A vér-erezte könny tükre csupán.
Poklunk mi? Hiába-volt jajunk öble csupán.
Mennyünk mi? Öröm, ha volt, az emléke csupán.

Megj. elõször így kezdtem:

Kék ég mi?

Ez konzekvens, de süket. No, mi legyen?

119.
Bor, lány – örömünk! Nektek a szentély, az erény.

Mennyekben idõztök, mi a poklok fenekén.
Vétettem-e azzal, mi a sorsom, mi nem az?
Szobrászom az égi míves, õ ez, nem is én.

Megj. a negyedik sor eredetileg óvatosabb volt:

Szobrászom az égi Míves, õ volt, sosem én.

De az alapváltozat, az elsõ itt fenn, jobb talán.
(Mindkettõt elfogadhatónak érzem, ez nem javítandó, de
eldöntendõ kérdéskör.)

120.
Hány ment ama messzi útra, vándor, s hova lett?

Kérded, mi e sors hát? Soha nincs rá felelet.
Vár kéj s szerelem, titokra? Áldd, míg teheted!
Lásd, az, kit az ég int tova, egy sem jött meg.

Megj. v. tán:

titokkal? Áldd
etcetera.

121.
Míg tested erõre kap, magad légy, aki élsz;

sors-út a tiéd, jaj, ha e céltól eltérsz!
Rusztem maga vív ellened? Ó, küzdj konokul.
S bár Hátem-e-Tej véd, kegyet – ezt tudd! – sose kérsz.

122.
Pompás tavaszon, ha hív a kedves huri lány,

s kínál kupa bort és ölel, olvadna reám,
mondom, noha hû füleknek ez csúnya talán:
mit bánom az ég kegyét, ha õ drága csodám!

Megj., vagy, mókás és merész:

mit bánom az ég kegyét, ha megvált idomán!

Aztán: reám.
Mondom, noha szent füleknek ez csúnya talán:
„Mit bánom...”
Etc.

Van még valami:

Mit bánom az ég kegyét, ha õ vált meg, arám!

Ellenben a „huri lány” inkább egy kedves kurva, s nem
menyasszony. Nem?

123.
Mit félsz? A Teremtõ csupa értõ türelem.

Véthetsz – a remény feladni nem kell sohasem.
Térhetsz ma pihenni, részeg és romlott szív,
holnap, ha a földbe foszlasz, így néz: kegyesen.

Megj.
csupa méltány s türelem;
véthetsz
etc.

Térhetsz ma pihenni, részeges, romlott szív,
holnap, ha a föld rohaszt is, Ő néz kegyesen.
(Nem is rossz változat, mármint nyelvileg.)

124.
Bódult huri-kéz, ha nyújtja sátrán, bor kell!

Részeg, legyen így honod paráznán – bor kell!
Nincs más, mit imádj, a lány a bálvány – bor kell!
Hold s hal köze föld meg ég világán bor kell!

Megj.
Részeg! Legyen így honod – paráznán. Bor kell.

Stb.

125.
Fûszál, patakos mezõn remeg – szép, kedves.

Lány-orca pihéje volt, lehet – szép, kedves.
Durván sose lépj a földre, percig se feledd:
porból kecsesen feléled egy szép kedves.

Megj. nyilvánvaló, a 4. sorban nincsen vesszõ
a szép kedves-ben. (Hogy így mondjam. Kivételesen
nincsen vesszõ a szép kedvesben.)

126.
Józan vagyok? Ím, a kedv se kedvel, látom.

Részeg vagyok? Értelmem ereszt el, látom.
Van módja e végletek között tengõdnöm?
Így élek a semmi életemmel, látom.

Megj. vagy:
Így élek a sem-sem életemmel. Látom.
(Hm.)

127.
Korsó ajakán az ajkam, ám ez sem elég.

Kérdem, hogyan éljek, hogy örök lenne e lét?
Suttogva csobogta õ a titkok velejét:
„Egy-por, te meg én, e vígaszod hadd lennék!”

Megj. tán:
„Egy-por, mi vagyunk, e
etc.

128.
Bor véle s a kedvesének éj-fürtje, özön:

üljön csak e boldog itt a szélfútta mezõn!
Kóstolva nedût, szép szerelemben játszva,
várjon, jön az égi-földi mámor, vad öröm.

129.
Szennyel ver az ég, bár csoda jegyben születünk:

látjuk, jeles, ám bûnjeles – ebben születünk.
Ó, mily becsapás e kérdezetlen vásár!
Tudnánk, mi e föld keserve, meg sem születünk.

Megj.
Létünk jeles, ám bûnjeles – ebben születünk.

Ha mégis a „látjuk”-változat, lehet az utolsó sor ez:

Tudnánk, mi e lét keserves, meg sem születünk.

130.
Boldog, ki a jóra vágyva élhet szabadon,

isten kegye nem bocsátja – élhet szabadon;
s úgy érzi, a percnyi lét az üdv telje maga,
van jó bora, könnyû sora, élhet szabadon.

Megj. a második sor, bármi szép önellentmondás,
a kért ritmusnak is ellene mond. Hát ez legyen
a szabályos – – uu lábas:

mindig vele isten szava – élhet szabadon;

Ellenben ha más rímet veszünk fel:
„B”:

Boldog, ki a jót keresve élhet szabadon.
Mindig vele isten kegye – élhet szabadon.
S úgy érzi, a percnyi lét az üdv telje maga,
van jó bora, kedves vele, élhet szabadon.

(Mi lenne, javaslom is, ha e „B” változat lenne az igazi?)

131.
Meddig mutatom még butaságom velejét?

Szivem szorul el már, ha belátom velejét.
Zonnárt derekamra kötni, ím, kész vagyok én,
muszlim hitemet hagyom – s nagy átkom velejét.

Megj. a „velejét” nekem se kedvenc szavam így, de...?!

Fura, de:

Meddig mutatom még butaságom szaporán?
Szívem szorul el már, ha belátom, szaporán.
És az utolsó sor:
muszlim hitemet hagyom – s nagy átkom, szaporán.

Egyik se tetszik. Szerkesztõm, döntést kérek, vagy a
„velejét” szó helyett a „teljét” szó engedélyezését,
netán jó „uu– ” szót!

Bizarr, „mi sokas”. Hogy t.i. mily sok. Akkor a
„nagy átkom” után vesszõ kívántatik. Na, vannak variációk.

132.
Repkedni az új körül, ki ért ehhez, ugyan?

Egy új szerelembe, halld-e, mint kezdesz, ugyan?
Könnyben szemed ázik és a szív belereszket:
más arcra tekints, mint eme kedvesre? Ugyan.

Megj. A harmadik sor elég fura ritmust kér. Nem elgépelés?
Én – engedelmeskedtem, nem is rossz a lehetõség.

133.
Dúlt égi kerék tervezi: veszünk, te meg én,

pusztuljon a tisztaság, a lelkünk – te meg én;
ülj hát a mezõn, borozz, a bút messze kerüld,
fû lesz valahára mind, ki eltûnt – te meg én.

Megj. a „te meg én” afféle emblémaként lebeg.
Másképp a vers leül, a ragozás
illesztgetése is eléggé
reménytelen. Sok idõbe telt, míg ezt beláttam,
s
legfeljebb központozási variálásokat képzelhetek.

134.
Szent jel hogyan is lehet ma ciprus, liliom?

Rejtély neked? Egyszerû ez, én megmondom:
tíz nyelvet is ért a hó-szirom, s lásd, néma;
száz kéz a fa, mégsincs, amiért kapkodna.

135.
Nincs jó oka senkinek, hogy azt szétzúzza,

mit már sose rakhat össze kéz, lenne kupa.
Kedves fejet összetörni, testet – ki joga?
Oly sok szerelem szép sora – vad düh vagyona?

136.
Édes? Keserû? Vedd, amit egy életed ad.

Nejsápur-e? Balkh? Csak teletölthesd poharad!
Hónapra a hónap eljön, és napra a nap;
mit tesz ki a perc szinésze? Idd hát borodat.

137.
Hogy mondjam el, és kinek, mi végett volna?

Hogy s mint alakul s mit ér az ember sorsa?
Kínban születik, s a bánat élõ agyaga,
jár-kél e világban, és nagyot lép – de hova?

Megj.
élõ anyaga,
etc.

Meghallgat-e jó barát, mi végett volna,
hogy s mint alakul, s mit ér, az ember sorsa?

Stb.

138.
Reggel jön el, ifjú! Csuda bor vígsága.

Rezgesd meg a húrt, zengjen a jókedv, ez – ima.
Dzsemsid, miriád, a földbe tûnt, s Kej ma: pora;
nyár vár, vele tél kél, ez a törvény szigora.

139.
Mind õk, kik e földet bebarangolhatták,

kettõje-világ részletezését adták –
kérdem, meg is értik azt, amit szemléztek?
tudják igazabbul így az élet dolgát?

140.
Tûztemplomi füst, mecset s a lámpás – örök ez?

Szörnyû pokol, égi üdv – a tárgy más sose lesz?
Ó, mind, mit a Kezdet és a Vég rendel ide,
fölvéste a Mester, ím, a táblára: „Kövess!”

141.
Bort tölts! ha e drága nedv igaz létre derít,

bár másnap a fõ fáj, vagy az émely leterít.
Add serlegem! Ó, az élet annyit keserít,
s mind csalfa való a színe. Illan – mese, hidd.

142.
Ég nagy köre, jöttünk tere, tûntünk öröke:

nem jelzi, a kezdet meg a vég hol lenne;
és senki se közli, mint jutottunk erre,
honnét, ide? lesz hová, ha eljõ ideje?

-----
Megj. lehet, persze, szimplábban:
Ég nagy köre, jöttünk helye, tûntünk terepe:
nem jelzi a kezdést, se a vég hol lenne
etc.

143.
Megfürdeti nourúz hava orcád, tulipán!

Én is hamar ébredek, fogom már a kupám:
vígadni! A fû egyszer egy új év tavaszán
itt nõ ki poromból tovatûnt létem után.

144.
Nem jó, ha örökké csak a szíved gyötröd,

hogy lenne e földi létre dúsabb örököd.
Rendelve vagyon, mi jár neked – mást sose várj;
részed sose lesz már kevesebb és soha több.

145.
Most, hogy te, barátom, titok-értõ vagy már,

tudd azt is, a bú s a bánat itt nem használ.
Éld hát, amit élsz – hisz úgyse választhattál!
Bukj mindig a percnyi mélybe – nincs több annál.

-----
Megj. netán:

Bukj mindig a perc ölébe – nincs több annál.

146.
Nézd ég kerekét! A titka rejtélybe borul,

a Mahmúdot, Ajázt ezernyit öl meg gonoszul.
Bort hát, ne fecséreld napod üdvét botorul,
itthagyva e földi létet – eltûnsz odatúl.

Megj. vagy:
Nézd Ég Kerekét!

(Hm, hm.)

Valamint:
öldös gonoszul.

Megj. még: a konokul szó is használható lenne valamelyik rímbe.

147.
Mondják, hogy a menny, hurikkal élvezve, csodás;

szõlõ leve, mondom én, e kincs nedve, csodás.
Élvezd, ami földi üdv, egyébként gyanakodj;
dobszó csak a messziségbe érkezve csodás.

Megj. vagy:
gyanakodj –

Netán
gyanakodj:

148.
Örvendj, ha tudod, hogy itt a gond s bánat: örök;

szép csillagok össze így meg úgy állnak: örök;
téglába kerül porod, hogy álljon palota!
Szolgálsz te tovább, de hát mi sors várhat? Örök.

Megj.:
Kép csillagok
(merész, de „csillagképek”-nek érzõdik, régies
magyarsággal, a Csokonai elõtti korból valóval)

Ergo, javaslom:
kép csillagok össze így
etc.

149.
Mert percre kiszabva itt e földön szerepem,

vétek, minek élek, no, ha nincs bor s szerelem.
Múló? Vagy örök? Vitázni nem kell ilyenen.
Múlunk, örökünk e földi sors, vár a Sosem.

Megj. idézõjelbe is lehet a „múló”-t, az „örök”-öt etc.
A nyers sugallja. De az eredeti mellett maradnék.

150.
Ó, Sors, te bevallod azt, hogy oly zsarnoki vagy!

Szítasz, nyomorítasz, szomorítasz, de ki vagy?
Szent, hogy ki a gazdag, és erényes, ki szegény –
mármost te bolond lehetsz, szamár tán? no, mi vagy?

Megj. A „r” leugrásáért elnézést!
A „szent” etc. idézõjelét nem javaslom.

Talán:
Szent mind, aki gazdag, és
etc.

Az utolsó sor:
mármost te bolond lehetsz... szamár is... no, mi vagy?

(Hm. hm.)

151.
Lelkemmel örök viszályban élek – mi legyen?

Bûnbánata rút a szenvedélynek – mi legyen?
Elnézed a gaztetteim, érzem, kegyesen,
ám hogy tanu vagy, te, szégyen éget! Mi legyen?

Megj. eredetileg a te után tettem „!”-t. Kicsit mûvi,
túldramatizáló.
Bár nem bánnám!
Még:
Bûnbánata dúl a szenvedélynek etc.

Netán:
ám hogy tanu vagy – te! – , szégyen éget. Mi legyen?
(Nem is rossz, aránylag.)

152.
Új bor, jöhet! óbor remek! így jó, ez a szép.

Sõt, érte eladnánk mi a fél föld kerekét.
Kérded, hova mégy majd, ha a sors elszólít?
Juss bárhova, menj! Ki bánja? – Csak bort hozz, még.

Megj.
Újbor – ?

Továbbá:
ha a Sors – ?

Még:
Juss bárhova: menj!
V.
Hát bárhova – menj. Ki bánja? Csak bort, bort még.

153.
Ó, szív! A világ csak összemódoltan igaz.

Bánkódni miért? Hogy hol a szent rend? Te vagy az!
Oldódj! Ami vár, tudd, nem több – egy arasz.
Ég Mestere írta sorsod – egy és örök az.

Megj. ne éljünk vissza az „egy” kétféle ejtésével. Akkor hát:

nem több – csak arasz.
– kis arasz.

Etc.

154.
Eltûnsz, de a bánat izzva pusztít minket,

árvult kezem álom ruhaujján csünghet;
szív pusztul ezer, ha nem vagy itt hû közelén,
megjössz? Sok ezer, ki halni kész, ó, érted.

Megj.
csügghet.

(?)
Szív pusztul, ezer
etc. (Tehát új mondat.)
(A végén is pont!):
itt, hû közelén.
Megjössz? etc.
(Ez tetszik jobban még akkor.)

155.
Titkot sose adj ki, bárki kérjen – titok az.

Hitvány soha meg ne sejtsen-értsen – s titok az.
Szólj vagy cselekedj akárhogy, gondod legyen, ím:
gyarló, aki él! E titkot értsd. Nem titok az.

Megj. muszáj, úgy fest, a 2. sorba „S”-t iktatni. Nélküle
fura, süket, erõltetett. De így megjárja.

Vagy:
Hitvány ilyet, ó, ne sejtsen, értsen – titok az.

156.
Hány szív, melyet Ő gyötör meg, él, vígan örül,

kit lába nyomán perzsel a szél, vígan örül;
bánat nyila sebzi lelked: Ő bánt – sose bánd!
Ő gyötri, s a szíved így remél s vígan örül.

Megj. erõltetettebb a vígad, örül
változat!

157.
Részeg vagyok, õrült, kutya – édes vágyban.

Bódít a bor áldása ma – édes vágyban.
Sorsom feledem, mulatva szép lányokkal,
kényeztet Alaszt udvara – édes vágyban.

Megj. az elsõ sor:
Részeg vagyok, õrült, buja – édes vágyban.
Etc.

(Ez jobb, nem?)

158.
Eltelt, jaj, az élet – és mi céllal telt el?

Éh-szomj igyekeztem egyre, fúlt lélekkel.
Bárhogy törekedtem, csak a rút szégyen enyém,
s hallom, mi parancs szól, legutolsó: „Vessz el!”

Megj. itt az idézõjelet tûri a vers, nem?

Még: a fúlt lélek több, mint a dúlt lélek, érzem!

159.
Látom magam is, mi talmi szolgád voltam,

orcám pirulására leginkább voltam,
ám mert sose mondtam arra: „Kettõ” – ami „Egy”:
érzem, kegyelem vár, ha-mi dib-dáb voltam.

160.
Mondják, hogy amott a bor s a méz üdve, mi vár,

édes huri csók s egyéb, a jöttünkre, mi vár.
Hát jöjj, szerelem, jöjj, nosza, bor, légy te hitünk,
s már itt ez a Menny! Bármi, ha bûnünkre – mi vár?

Megj. az utolsó sor kicsit rejtélyes, de lehet ilyen is,
épp eléggé világosan
megfejtõdtek a többi sorok más
versezetekben.

161.
Add meg kenyerem, nagy Úr, ha jól gondolsz rám,

s pompás ürücombra kis bor is csak jut tán.
Add, bújjak a kedvesemmel, így, nap múltán.
Ily boldogan, íme, él-e minden szultán?

162.
Lelkünk, ha a porhüvelynek int s máshova száll,

mások pora lesz a sírja, nincs más, hova száll.
Téglát, ha a kéz vet, így e por holtan is él,
bármerre e föld körén tekints: más – hova száll?

Vagy:
bármerre a föld körén
etc.

163.
Mondják, aki híven él e földön járván,

feltámad, ahogy meghal, a hûség szárnyán.
Hívek mi, a kedvest meg a bort áldjuk emígy:
holtunkra talán egyik se hagy majd árván.

Megj: az „egyik” szó egy gy-s ejtését vettem alapul. Hm.
Talán:

holtunkra emez se, az se hagy tán árván.

Hm. Valamelyik jó lesz.

164.
Ó, égi kerék, de rút a mûved – hihetem?

Pusztítod a jót mind, ahol éred – hihetem?
Jaj, föld, ha a kebled kihasítanánk most,
kincs lenne a mélyein, tömérdek, hihetem!

Sic!

165.
Mondják, hogy a részegest poklokra vetik.

Rákérdez az ész s a szív: „De azt mondd meg, kik?”
Mind az, ki szeret s ki ittas, elkárhozik így?
Kong akkor a menny, a jók a poklot keresik!

Megj. nehogy az „így” rímnek tûnjék fel még:
elkárhozik-e?

Valamint:
menny, s a jók

166.
Nézd ezt a kupát, hiába volt szép, odalett,

úton hever így, törve – de torz kép! Odalett.
Vándor, sose lépj ilyen cserépre, ne legyints:
ember feje volt! Hiába volt ép – odalett.

Megj. sok a változat:
ember feje volt. Hiába. Holt rég, odalett.
Vagy:
ember feje volt. Akármikor – rég odalett.
Etc. Az alapváltozat is elfogadható, gondolom.

167.
Mind az, ki az értelemre üdvét hagyja,

fejhetne bikát is, annyi lesz csak haszna.
Jobb lesz, ha beöltözik bolond-gúnyába,
mert értelemért mi jár ma? Póréhagyma.

Sic!

168.
Khajjám, mi okod gyászra, mi bûn terhe e bú?

Mit vársz? A fizetség ugyanegy, mind egy-bú.
Bûnös vagy? Ugyan. Se megbocsátás, sem bú.
Bûné a bocsánat, csak a bûné kegy s bú.

Megj. jó reménytelenre-monotonra hagytam, kattogjon,
tartalma szerint, feloldhatatlanul!

169.
Hajnal hasad, íme, újra – ébredj, aranyom.

Jöjj, szóljon a lantod – de elõbb hozd a borom!
Most élj! Mire mégy már csupa csont-váz csupaszon?
Jól értsd: aki elmegy így – örökre. Nincs hír, nincs nyom.

Megj. vagy:
lantod, de elébb hozd a borom.
v. elõbb hozd a borom.
(vagyis elébb v. elõbb etc., és
nincs felkiáltójel)
A jól értsd helyett lehet ügyesebb, tartalmasabb, bár
kb. mindegy itt.

170.
Hogy majd a Halál elébe hajtom fejemet,

s tépáz keze – tört madár, kopasztott, remegek.
Ó, hol agyagom kehely ne légyen, fazekas!
Csak megcsap a jó bor-illat, újjászületek.

Megj. vagy:
kopasztottja leszek.

Valamint:
felzaklat a jó bor íze, s újjászületek.
Etc.

171.
Holtan csak a tiszta borba fürdessetek ám!

Sírnál, ha sirattok: „Ittas!” – hirdessetek ám.
Feltámadok egyszer – ó, de szomjas leszek ám:
„Kocsmába!” Derék társatok ott hempereg ám.

172.
Mondják: „Ne igyál, ittasan oly sok baj vár;

eljõ az a Nagy Nap, s a pokoltûz, jaj, vár!”
Így van. De az élet akkor ér csak bármit,
bortól ha bolondulunk, s a vígság – haj! – vár.

173.
Bábok, mi! S a játékos az égnek nagy Ura.

Nem képzelet ez, mind igen élénk a sora.
Eljátsszuk e drótokon kicsiny-nagy szerepünk,
s õ – dob dobozába. S mire? Már õ dolga.

Megj. avagy, lévén hogy döccenõs rímet kér a ritmus:

Már õ tudja.

174.
Láttam madarat, ki Túsz falán ült komoran,

s Kejkávusz elõtte – fej, letépázottan.
Szólít e madár így koponyát, mely roppan:
„Jaj, hát a harangszó meg a dobszó odavan?”

175.
Jó bor, ha kerül, meszely, ha kétannyi meszely,

idd, s fut buta gondod, s csupa vígságra leszel.
Mit bánja e földet és eget Formázó,
bajszos te, szakállas te, ha kedvedre teszel!

176.
Ó, nagy kerek ég, a szívem ártója te vagy,

átkom, hogy az üdv e földön elmúlna, te vagy;
szellõ legyez – ó, te tûz fuvattá teszed azt,
lesz számban a víz: föld röge – váltója te vagy.

Megj. netán:
teszed, ím,
(rímnek ne higgye valaki)

Továbbá: eldõl úgyis, nem marad-e:
Ó, Égi Kerék

etc.

177.
Kincsed, javaid mit ér, ha féltõn õrzöd?

Láttál te olyat, hogy itt e földön van örök?
Kölcsön csak a tested s az a néhány lehelet;
kölcsön csak akármid, nehogy azt hidd: örököd.

Megj., változat mindig van:
Kincsed, javadat

Aztán:
Kölcsön csak a testednek e néhány lehelet

etc.

178.
Jobb kéz a Koránon és a bal kéz a kupán,

járunk hol erények, hol ily-oly bûnök után;
ég türkize – bûnösre se: így néz le reám,
nagy-jó-hite muszlimra se szórt fényt igazán.

Megj. inkább: szór fényt igazán.
(ma sem...!!!)

Netán:
– bûnösre se, így néz le reám

etc.

Talán jobb így, mint „fél kéz” stb.

179.
Éj s nap nekem, úgy, mint neked, eggyé lehetett,

szorgos-magas égbolt tüze keggyé lehetett;
lábad, hol a földet érzi, kérlek, ne feledd:
egy Szép szeme, omló pora ily hely lehetett.

180.
Korsód emelintsd, barátom, idd jó borodat,

aztán nekem is, no rajta, rögvest ide add:
mert rög leszel és rög én is, aztán mi marad?
Por; gyúrjon a Mester keze korsót, fazekat.

Netán:
sebtén ideadd
gyúrhat a Mester

181.
Kelj fel, szivem, ó, a hárfa szóljon szaporán!

Hír s név? Mit! A bûn borába fúljon szaporán.
Nem kell imaszõnyeg, nosza, add el, mit bánj!
Bûn? Zúzd poharát, a kõre hulljon szaporán.

182.
Testvér, ne emészd magad! Ha bágyadsz – mit is ér?

Széthull a világ, s a bú eláraszt – mit is ér?
Nem látod a múltat, és ki tudhatja, mi jön!
Légy víg; ami volt – nincs! Sose bánd azt, mit is ér.

Megj. a központozással el lehet játszani még.
(Mit is ér, viszont!)

183.
Légy boldog! A holdas ünnep eljõ hamar ám,

új kedvre derít – kivárd! – a múló Ramadán;
gyötrõdik a Hold, de mint te, kínját vedli,
s nem gyönge tovább, és vele újulsz te, komám!

184.
Téged ha szeretlek égve, félnem nincs mit,

sok dõre akármit is beszéljen – nincs mit;
ily vágy italát a férfi üdvként issza!
Hitvány mit is áld a serlegében? Nincs mit.

Megj.
Hitványnak a serleg üdvre tészen? Nincs mit!

(Érdekes lehetõsége bukkan elõ nyelvünknek.)

185.
Gyarló, buta kör mind e világ, úgy látom,

megrontja örömmel önmagát, úgy látom.
Gyarló leszek? Így sem élek istentelenül!
Szentnek veszem így a Sors szavát, úgy látom.

Vagy:
Istennel ez is! Hiszen ha gyarló leszek, ím,
szentnek veszem így a Sors szavát, úgy látom.

(Nehéz lesz dönteni. Az „így” ismétlés elmaradhat.)

186.
Míg kézben a kéz nem értjük egymást: az az éj.

Ám majd fut e fény szavára, meglásd, az az éj.
Testvér, fel! Igyunk is erre még hajnal elõtt...
Jó hajnal üres szemedre, fogyvást – az az éj.

Változat:
Testvér, fel! Igyunk is erre még hajnal elõtt!
Lesz, hogy szem a fényt se látja, sem mást, az az éj.

Vagy:
Vár, hogy szem

etc.

187.
Híres vagy? Eriggy! Gonoszra híred keltik.

Elbújsz? Hogy ez álnok álca, azt terjesztik.
Légy Khizr, avagy Eliás, az üdv – tudj ennyit! – :
hogy senki sem ismer és nem ismersz senkit.

188.
Mester, ki a formákat elõ-formáztad,

csonkán mire hagytad valamennyit te magad?
Jó lett, ami jó; mi végre ép mégse marad?
Rossz lett csupa tiszta terv – te mondd hát, ki miatt?

189.
Nap bére, vagy élet üdve: mind az, s nem más.

Küzdünk, de a díjunk eszerint: az, s nem más.
Hát mit nyomorítsuk érte mindegyre szivünk?
Nincs semmi szavunk, a Sors legyint – az, s nem más.

Megj. kihagyható netán a vesszõ:
az s nem más.

Netán:
az, nem más.

Vagy:
Szól árva szavunk? A sors legyint, az – s nem más.

Akkor: végig gondolatjellel:
az – nem más.

190.
Jó s rossz, amit egyre hord az emberrel a föld,

bú és öröm, az, mit itt a Sors kedve betölt,
nem múlik az égi nagy keréken sosem az,
gyarlón csak az ész szeszélye járatja e kört.

Netán, inkább:
égi nagy keréken sohasem –
gyarló az! Az ész szeszélye járatja e kört.

191.
Lásd ég kerekét, kifordul itt: jaj, romlás!

Bölcs – lesz nyomorult, aláztatik: jaj, romlás!
Flaskó s kupa, nézd, mi üdvvel egymásra borul,
ajkuk csupa csók, de vér folyik: jaj, romlás.

Megj. vagy:
flaskó s kupa, nézd, mi üdvös egységet igér
v. idéz

192.
Ó, szív! A világ kéje az álmod? Nosza, fel!

Szépség csodakertje lett világod? Nosza, fel!
Éj leple alatt harmata fûnek-fának:
hajnalra lehessen égre szállnod. Nosza, fel.

V. persze:
Nosza hát.

193.
Észnél legyen ám a lélek! Az kell, tudod-e?

Fogd halkra e földi létet; az kell, tudod-e?
Szem, nyelv, fül: az üdvre talmi, kétes jószág.
Szem, nyelv, fül: akár a végzet. Az kell, tudod-e.

Megj. vagy: a végén is:
tudod-e?

Továbbá:
Fogd halkra e-földi lépted
etc.

194.
Bort inni s epedve nézni szépek báját:

jobb, mint hazugul tagadni szív vígságát.
Részeg, ha pokolra jutna, mind – és a buja! – ,
mondd nékem, az üdv honát ugyan kik látják?

Megj. vagy:
föld vígságát
és: jutna mind és a buja:

B/ változat:

Bort inni s a nõi bájra ácsingózni,
jobb, mint a gyönyörre álnok átkot szórni.
Részeg, ha pokolra jutna és mind a buja,

lesz majd, ki az üdv honába jut, hát mondd, ki?

195.
Ifjú, szaporázd hát a kupát – lásd, így jobb;
markold meg a kedves derekát – lásd, így jobb;

széthull e világ, nézd, csupa rom kõ;
fojtsd borba magad – s nincs a világ: lásd, így jobb.

Megj. vagy:
úgy jobb.

Vagy:
fojtsd borba magad, s nincs, aki lát – lásd, így jobb.

196.
Rabságban a szín s az illat – ó, meddig tart?

Ámít csak a szép: rút s becsap – ó, meddig tart?
Zemzem vize áld, az Élet õs habja üdít:
föld mélye e lét vége csak – ó, meddig tart?

Megj. az utolsó sor többértelmûsége okán nem megy az
ó, meddig még?

197.
Egy korty bor ezer szivet s imát ér, hidd el,

Kínában akár tucat királyt ér, hidd el.
Fel hát e rubin nedûre, bár néha fanyar:
több, mint amit égi száz világ ér, hidd el!

Vagy:
több, mint mit ez édes-egy világ ér, hidd el.

Hm.

198.
Hajnal-tulipánok arca fénylik frissen,

alkony-violám e napra nem nyit frissen;
boldog vagyok én a rózsa bimbójával –

köntöst, kiterítse végre, készít frissen.

Megj. vagy:
boldog vagyok én a rózsa bimbójával:
köntöst – kiterítse végre! – szépít frissen.

199.
Vénségem erõszakos, csak álság – vesztem;

birsalma az arcom, ó, virágát vesztem;
romlik szivem édes álma, hívság, ami hív;
létem berogy, ékes csoda házát vesztem.

200.
Elmúlt a nap? Emléke se keljen soha már!

Holnapnak a gondja meg ne leljen soha már –
perced csali vágyra így ne teljen soha már!
Sorsod kusza szélre bízd? Ne kelljen, soha már.

201.
Élek – de talán ha percre voltam józan;

Ítéleti Nap, ha jönne: bort rám, holtan!
Addig? Kupa-ajkon és a hordó keblén!
Napkél? Hol a flaska-nyak, no? Nyaljuk nyomban.

202.
Nem vagy borivó; hát aki az, becsmérled?

Álnok vagy! A szót a tettre csellel méred.
Büszkén nem iszol – jó. De a bûnös nem a bor:
rabszolga csak, ott, hol úr a gõgöd s vétked!

203.
Idd csak borod! Únt bánatod ûzd végre – feledj.

Mit tégy gonoszoknak szive kényére – feledj.
Józan vagy? A haszna tenger öngyötrés lesz.
Hagyd ily nyomorultságod – a végére! Feledj.

204.
Hallgass ide, hû cimbora, vedd jó szavamat:

nincs ésszel az ég dolga, ne törd rajta magad!
Leld meg zugodat, ne bújj ki, kedvedre vidulj,
játékait így figyeld az õrült Sorsnak.

v. a hibbant Sorsnak.
(mindegy)

205.
Korsót ide! Az, ha nincs lemondás: jó lesz.

Víz nélkül a kocsmás ima-mondás jó lesz.
Ott leljük esetleg azt, mit elvesztettünk:
Szentély-beli üdvünk. De ha van más – jó lesz!

206.
Sors, könyved ezer sötét titokkal fenyeget,

elménk belesajdul, annyi okkal fenyeget –
félj, oktalan ember, tanulatlan jámbor:
szánhatna-e jóra, hogy gonosszal fenyeget?

Megj. az „annyi okkal” – igen filozofikus, szerintem, mégis
rusztikus. TD

207.
Nem rejtegetem tovább a titkom – kiadom.
Néked – mi baj érhet? – , íme, bátran kiadom.

„Vágyam soha másé, a tiéd volt, a tiéd!
Lelkem sose volt e földön itthon – kiadom.”

Megj. a földbe s a földbõl párosát a lélek kiadásának
szójátékára változtattam. Az olvasó ugyanúgy elemi
egyszerûségû, komplex ellentét-képet kap.

Esetleg az elsõ sor végére vesszõt, a második sort kicsivel kezdeni,
kettõsponttal végezni. Sõt, ezt kérem.

208.
Kapzsin lekötözve? Ó, ne! Élj – víg kóbor,

többé sose függj az égi rossztól-jótól;
bor s kedvesed éji fürtje vígasztaljon;
ellobban a perc világa, lesz omló por.

Megj. vagy:
Rab vagy csak e kapzsiságban. Élj – víg kóbor!

Továbbá: központozás:
a harmadik sor végén gondolatjel!

209.
Hinnéd, neked ékes ma e földnek telje –

hozzá ne kötõdj! a bölcs sosem hitt benne.
Onnét, hogy e létbe löktek, el vagy veszve;
részed kiszakítsd, de tudva tudd: egy percre.

210.
Mert más a világ s a vágy, az üdvünkre való,

bármit teszel, el ne hidd, ha úgy tûnne: való.
Gubbasztva a bánat és a gond súlya alatt,
egy perc jut az üdvre, száz a tûntünkre való.

211.
Nincs túl hideg és meleg se, pompás ez a nap,

kertek pora tûnik, hol a felleg mosogat;
csattog csalogány, virágnak, édes szavakat:
„Rózsám, ne konyulj! Örökkön idd jó borodat!”

Megj. nekem kicsit laza az asszociáció, meredek a
rózsával s borával. Bizony, van azért megoldás:

„Rózsám, ne konyulj! Örökkön idd rõt borodat.”

(De lehet, hogy az aggályaim túlzottak.)

212.
Ember vajon élne, hogy ne vétkezne? Felelj.

Ember, hogy a teste-lelke ép lenne? Felelj.
Vétettem; ezért, válaszul, épp így magad is –
köztünk a különbözés ezért lenne? Felelj.

213.
Roppant elegem van itt e létbõl, nagy Uram,

gondból, nyomorultra csalt reménybõl, nagy Uram;
nemléted e föld léte – no, tõlem vedd el,
végy vissza e gazdagon szegénybõl, nagy Uram.

Megj. ne bonyolítsuk kis kötés-jellel a gazdagon-szegényt...(?)

214.
Létezzen e földi lét, elérted Te magad;

bor s dal legyen üdvöm étke, tûrted Te magad –
nemlétemet így ha már elûzted Te magad,
poklokra teremtetted a mûvet – Te magad?

Megj. vagy:
a mûved –

215.
Hadd múljon e bús világ, ne bánd, arra van az!

Víg kedved a perc igézze, hát félre, panasz!
Ó, mert csapodár a Sors! S ha hívebb lenne,
más csapna le rá, úgyse te – nem satnya vigasz.

216.
Bármit hoz a Sors, tûrd csak. A bánat mire jó?

Jár egyre az ég-kerék, a roppant arató.
Csordultig e kelyhet, s ide: hû szomj-oltó.
Megvolt, ami volt. Mi várna? Csobbanj, csobolyó.

Megj. vagy:
Csobbanj, csobogó.

217.
Ó, nagy kegyes Úr, hát kegyed olcsó jutalom?

Üdv kertje kivet, ha bûnösen botladozom?
Úgy jár kegyelem csak, ha a szolgád leszek én?
Így add kegyed: üdvre, bûnre – éljek szabadon!

Megj. vagy:
Így add kegyed: éltesselek, élvén szabadon.

Változat még:
Járok kegyelemben, ha a szolgád vagyok így?
etc.

218.
Túlfordul a bölcs szaván a Sors, égi kerék,

szférák sora bár több, kevesebb – nyolc vagy hét – ,
mert ront a Halál, lefosztva szívünk örömét;
mit bánd, ha a féreg esz, ha farkas foga tép!

219.
Ó, szági! halott a szívem, értsd végre – vagyok;

jobb annak, akit bezárt a föld mélye – vagyok;
bárhogy mosom is ruhám, ha vérrel-könnyel:
rútabb az e lucskon ázva, végtére– vagyok.

Megj. talán:
rútabb az e lucskon ázva! Végtére – vagyok.

etc.

220.
Vágyol, hogy az életed szilárdnak láthasd,

szíved, ha csak egy percre, vidámnak láthasd:
esküdj fel a jó borokra, hûtlen sose légy!
Létedre megannyi kéjük árad – láthasd.

Megj. vagy:
Léted csoda! ennyi kéjjel árad – láthasd.

221.
Mérgez csak e földi bánat. Ellenmérget!
Ős-mérget a borral ölve – nem kell félned.

Ifjakkal a réten idd az áldott nedvet;
aztán porod ágya lesz egy új termésnek.

Megj. vagy:
idd nedûd – áldást hoz;

222.
Hát azt, mi a hit parancsa, megtedd, bizony ám;

úgy nézd falatod mind, hogy a másé igazán.
Mástól te ne kívánd soha vérét, javait.
Menny üdve is így tiéd. No, bort tölts, szaporán!

Megj. vagy:
Üdv vár. De hogy addig itt – mi? Bort tölts szaporán!

223.
Nincs éj, hogy az ép eszem ne hánykódna – miért?

Szemfényem a könny ne vonja hályogba – miért?
Ám így se telik meg koponyám rontással –
serleg, ha borul, no, telve hogy volna – miért?

Megj. vagy:
Hogy könny a szemem ne fogja hályogba – miért?

Továbbá:
serleg kiborult? csurig hogy is volna, miért?

224.
Szólsz vélem? A gyûlölet szavát, azt mondod!

Vallástalan élek, botor állat – mondod.
Egy s más igaz ebben; ám te úgy élsz, mondd csak,
hogy tõled e vád jogos, ha – másnak mondod?

Vagy:
te úgy élsz, lásd csak,

Vagy:
Egy s más igazad – van. Ám te Úgy élsz

etc.

225.
Lelkedhez a földi szenny nem illik! Nosza hát,

vendégnek – üdülne! – üdvre nyújtsd tiszta kupád.
Reggel, ha e tiszted teszed, él még a remény,
nem szól: „A nagy Úr ez este már nélkülem áld!”

Megj. vagy:
Lényünkhöz a

Vagy:
Lelkünkhöz a

Továbbá:
nincs az, hogy: „Az Úr...

etc.

226.
Felleg fut a rét egére, hull könnye – zokog;

jó orgonaszín borod siratván, gomolyog;
és itt ez a rét, hol ma körülmézel még –
egy év se talán, s füvével éledne porod.

Megj. inkább:
füvével éleszti porod.

/ez az!/

227.
Ember, ha jövõddel szomorítod lelked,

hívság – ne latold, nyomorral így hogy vernek.
Élj boldogan, egy-komám! A bor kéri, vidulj!
Egykor, mi lehetsz, más szava döntött, ne feledd.

Megj. vagy:
Ember, ha jövõdön szomorítod szíved,
hívság! a nyomort ne lesd – jön, részed.

Megj. talán:
Egykor – mi lehetsz – más
etc.

Vagy:
Sorsod mi lehet, más szava döntött, ne feledd.

(Ez utóbbi a legépebb megoldás, igaz?!)

228.
Bár lenne hatalmam nagy egek dolgában,

nem lenne helyén a régi ég énnálam!
Szép új eget úgy teremtenék, föld fölibe,
hogy mind, aki jó s nemes, csak azt szolgáljam.

229.
Ó, bölcs öreg, ébredsz-e korán, jó reggel?

Bajlódsz-e a porsöprögetõ gyermekkel?
Intván: „No, te! Keggobád agyát söpröd fel;
csínján, ha Pa szemgolyója fut szennyekkel!”

Megj. vagy:
szemvilága

230.
Vágyón csak a tiszta bort vedelném egyre,
hozzá csuda síp szavát fülelném egyre.

Majd meghalok, és porom talán korsó lesz –
borral teli lenne, azt szeretném egyre.

Megj. vagy:
Síp szól-e, robáb? Csak azt fülelném egyre.

Vagy:
szeretném egyre.

Még inkább:
figyelném egyre.

231.
Nincs haszna az értelemnek, így él e világ.

Az boldogul itt, ki dõreségben szaporább.
Töltsd hát, ami meghozza az ész bódulatát –
úgy majd, lehet, engem is megért majd ki-ki, ládd!

Megj. vagy:
lásd!

Vagy:
Csorrantsd, ami meghozza

ki-ki hát.

232.
Egy rózsa emígy szól: „Ama József vagyok én.

Nézd csak rubin ajkam nagy arany kör közepén!”
„József, te?” – emígy meg én. – „Ezennel bizonyítsd.”
„Tépett, no, tekintsd, az ingem!” „Te szegény.”

233.
Rossz vackon, a kedves meg a bor van velem itt,

nem félve veszélyt, halált – no, már az se segít!
Zálogban a test, a lélek – így vettük a bort;
fittyünk se a tûzre, vízre – mámor szabadít.

234.
Az mind, ami létezik, csak álom, vetület;

az bölcs, aki ebben soha nem tévedhet.
Hát jó kupa borral te csak ülj meg veszteg,
vágd sutba a józan s a hazug képzeteket.

Megj. vagy:
bölcs vagy, ha a látszat soha nem téveszt meg.

235.
Ábrád agyagomba vésted – ábrád vagyok én;

s így száz csoda sarjadott e lét csalfa körén.
Több, mint ez a gyatra forma – hogy lennék, mondd?
Egyszer ha Te így koholtad, álmod vak ölén!

236.
Új, nagy birodalmat? Egy kis óbort becsülök!

Mindent kerülök, csak éltetõt, bort tûrök.
Egy korty a Ferejdun-hatalomnál õsibb;
Kájánida büszke ház? A korsó jobb s több.

Megj. vagy:
szebb s több.

237.
Tudsz róla – ha kél a hajnal és szól a kakas,

mely végre rikolt e nóta, hogy szinte panasz?
Meghirdeti, hadd lásd csoda reggel tükörén,
elmúlt botor életednek egy éje. Igaz?

Megj. vagy:
kurtább ez a földi lét egy új éjjel. Igaz?

vagy:
új éjjel; igaz?

Vagy:
kurtább ez a földi lét, egy új éjjel is az.

(Elképzelhetõ ez utóbbi megoldás!)

238.
Nézd, itt ez a pár ostoba – légy még balgább.

Ím, azt hiszik, õk értik e földnek dolgát:
oktondiak! Ám, annyira már, hogy vallják:
rút hittagadók azok... no... kik nem marhák.

Megj. netán:
azok – no! – , kik nem marhák.

Továbbá: az elsõ sorok központozása másképp is lehet.

239.
Lásd, itt ez a korsó – szeretõ volt, ahogy én,

egy szívbeli hölgyért epedõ – volt, ahogy én;
jámbor füle egykor – bizony ám! – hû kar volt,
kedves csoda-testét ölelõ volt, ahogy én.

240.
Vágyam köt egy archoz, ó, e rózsaarchoz,

csuklóm a kupához, vele sok jó borhoz;
minden gyönyör itt e földön – osztályrészem,
míg nem köt a sorsom, ím, a málló porhoz.

Vagy:
míg nem köt a sorsom omló, hitvány porhoz.

Netán:
sorsom így a szálló porhoz.

241.
Khajjám! Ha bor üdve mámorít, légy boldog!

Szép lánnyal a tiszta vágy kerít – légy boldog!
Nemlétre, mi más végre e földön minden –
hidd, itt lakozol, de mégse itt, légy boldog!

Megj. persze:
szép lánnyal

helyett:
bálvánnyal
(attól függ, hányszor egyértelmû ez a könyvben,
mert klassz szó a pompás jó nõre a bálvány,
méretesen érzéki is, szerintem)

242.
Gondját e világnak, ha van egy módja, feledd,

megvolt, ami volt, lesz, ami lesz – bánja szived?
Éld kurta idõdet, mire gyûjtsél? Ne feledd:
Porrá leszel, ott nem marad egy szem kincsed.

Megj. ha ez a szép „zab” mértékegység túl meredek:
porrá leszel, ott nem marad egy szem kincsed.

(Mert a rím úgyis döccenõs,
a második „feledd”
meg nem a
vers rím-igénye, az plusz.)

243.
Járjon csak a Sors – kerék! – , te vedd el részed,

bort kérj, vigadozz, királyi üdv ez ne feledd!
Istennek az oly közömbös: így élsz, úgy élsz;
élj hát örömöknek, ennyi – jár itt néked.

244.
Álmodtam; a bölcs hû szava felrezzentett:

„Álmunkra a rózsák sose nyitják szivüket!
Önként a halálnak áldozod víg perced?
Serkentsen a bor! Pihensz a sírban, hidd meg!”

Megj. vagy:
tárják szivüket.

245.
Mondd, meddig emészt a gondja, mid van, mid nincs?

Nap s éj örömedre volna – itt van, mid nincs!
Azt sem tudod, ébren vagy-e, álmodsz-e csupán:
éledj, koma! élj a borba vígan, mid nincs.

246.
Jó Úr, ha lehetne, nyisd ki kamrád kegyesen,

röstellt adomány ne volna hitvány kenyerem,
s bort adj! Szavamat rá, sose zaklat panaszom:
megrészegedem, s akármi gondom – feledem!

247.
Rózsát s tulipánt, ha látsz: a friss fényre virul,

egy régi, halott nagyúr piros vére virul!
S dajkáljon e földnek arca bárhol violát,
bálvány-anyajegy volt. Hol a szépsége? Virul.

Megj. itt a szép-lány-anyajegy egyszerûen nem megy!
A kötet „el fogja adni” a bálvány szót, sõt,
erõsítsük ezt itt. Éljenek az ilyen bálványok.

248.
Kék hajnal-idõn üdítse ajkad jó bor,

hadd lenne, mi újra élve tarthat: jó bor.
Mert Allah az éltetõje minden létnek,
ebbõl, ugye, már megérted: Allah – jó bor.

Megj. Gondolom, a nyers kérelmének eleget tesz a ford.

249.
Ó, szív, sose rejtegesd a bánat fáját!

Örvendj a derûs világnak; ne tovább.
Kedvünk bora szítsa-oltsa lelkünk vágyát –
légy bármi nagy ész, ki tudja, hány hét a világ.

Megj. Persze, az elsõ két sor központozása tetszõleges.
(gondolatjel a „ne tovább” elõtt, mögötte felkiáltójel etc.)

250.
Nagy bajkeverõ a Sors – ezért légy éber,

így-úgy kaszabol hatalma pengéjével;
nyelvedre ha mandulás cukormáza kerül,
köpd csak ki, a mérge benne, rontó étel.

251.
Vén kocsmakolostor, itt az ember mire jut?

Szívét odaadná, nosza, nyissák a kaput.
Lesz majd kapu, hol belépve nyugság öle vár?
– Nem lett anyaöl szülötte: békét az tud.

Megj. az utolsó sor nagy váltását követnie kell az olvasónak.
Lényegtelen a 3. sorban: „hol” v. „min”.

252.
Rab lelkemet, ó, Uram, ne sújtsd – irgalmazz;

üszkös szivemet tovább ne gyújtsd – irgalmazz.
Lábam se tekintsd túl szigorúan, kérlek:
jó bort keres egyre. Jó, ne nyújtsd – irgalmazz.

Megj. Az utolsó sorban a váltást tkp. hanghatás fejezhetné
ki: jó, hát nyújtani ne nyújtsd, de irgalmazz, az is elég.

253.
Tudd, alkud a sorssal oly sivár – légy, aki vagy!

Mámorban a szépekkel igyál – légy, aki vagy.
Mert lásd, aki innen egyszer elmegy, hova lesz?
Nem fogsz soha visszatérni már, légy, aki vagy.

Megj. talán:
elmegy, hova megy?

254.
Négy köd tere, két gömb ege õriz téged;

két láz ver, emez fagyaszt, amaz szétéget.
Kapd hát a kupát, mihaszna! Mondtam néked:
elmégy oda, nem lesz ide már megtérted.

Megj. vagy:
elmégy oda, nem lesz soha megtérésed.

255.
Porszem-sokaság, mely szaporán száll, nyugszik:

így Zuhra nap-orcája nyomán száll, nyugszik;
hessentsd el a port a kedvesedtõl, de merengj,
más kedvese-fürtje volt talán: száll – s nyugoszik.

256.
Napszámos ivóedénye, korsó, vak agyag:

egy sah szeme volt! vagy szive egy dasztúrnak?
Minden kupa, mit borissza mancsol s forgat,
egy részeget, egy szépet idéz fel búnak.

Megj. vagy:
fel, búnak.

vagy:
fel. Tudtad?

vagy:
nagy részeget, egy szépet

(nem tetszik)

257.
Mert léted ilyen – hogy csak a vágy tûnte marad – ,

próbáld, ha szabad, ha rab vagy élvezni, mit ad.
Bölcsek szava mondja – s nem igaz? – : földi valónk
por, szikra, futó szél – s lehelet vagy te magad.

Megj. a 3. és 4. sorban kicsit sok a gondolatjel, de különben
klasszul sikerült, úgy érzem. Hát faragja, aki bírja ezt is
még rajta.

258.
Rejtély ez az élet: nekilódít, megakaszt;

gürcölteti tested, fukarul mérve vigaszt;
még jó, hogy okát nyomozni nem kell, mi nyomaszt:
áldón s belerontva: egy az Isten, tudod azt.

Megj. az elsõ sorokban ne legyen pontosvesszõ. Vesszõ, pont.
Az utolsó sorban elkerülhetetlennek látszik a ritmus
okán
a kétféle igealak, annyi baj.

Talán:
áldván s belerontón

(ez a jobb)

259.
Vándor vagy a nagy gond-sivatagban, te szegény:

más mûve a sors – s ezernyi baj van, te szegény!
Jönnek ma ürüggyel élve, halkan – te szegény,
holnap meg az ostor az, mi csattan; te szegény.

260.
Míg nem leszel itt kivert galandár, nem is élsz;

orcád, no, fürödne – vért nem adnál? Nem is élsz.
Búsulni minek? Nézd a szerelmest, suta rab!
Hát még te – csupán szabad maradnál? Nem is élsz.

Megj. vagy:
Hát míg te csupán szabad etc.

A 2. sort nehéz természetesebben megoldani.
Orcád, ha fürödne, vért nem adnál – nem is élsz!

(Ez tetszik jobban, kéziratom is ez vala.)

261.
Hogy nyílik a rózsák csoda szépsége – mi kell?

Bálvány, ne feledd a bort se, végtére mi kell?
Hagyj már hurikat, meg üdvöt, ordas poklot,
álmodj, ücsörögj – mesében! Azt élve, mi kell?

262.
Bölcsekben a titkok szíve szunnyad mélyen,

mint Anga madár, ha lombba bújhat mélyen;
kagylón is a ritka gyönggyel oly csepp nemesül,
mit titkon a néme tenger úsztat mélyen.

Megj.
eredetileg: nálam:
kagylón is a ritka gyöngyben

de az új jobb megoldás (ld szövegem), ugye, adja a még jobbat:
kagylóban a ritka gyönggyel
etc.

(kimarad csupán akkor az „is”, de
1./ minden nem megy 2./ nem kár érte, érti az olvasó így is!)

263.
Nem volt idegen nekem tudás kincse soha,

nem tûrtem a rejtélyt, a talányt szinte soha,
törtem fejem éjt-nap egyre, hét évtizedig,
s értem: hogy az elme mit sem ért, íme, soha.

264.
Magtára reménynek, jaj, a sorsot várja;

kerted, palotád – ma már! – a holtod várja.
Kincsed, legutolsó kicsi szem búzád is
híveddel elosszad – vagy a gyilkost várja.

265.
Bölcsnek hisz az ellenfelem – ó, balga dolog!

Azt itt csak az isten érti már, hogy mi vagyok.
Fészkem rakom, ím, e bánat-lombban matatok;
még én vagyok én? No, lassan ennyit se tudok.

266.
Lelkem, ha bilincse létem, õ lenne szabad?

Lázadjak-e ellenében: ízem se szabad?
Sorsnál inas-éveim letöltöttem már,
nem lettem e percig én se mester, se szabad.

Megj. vagy:
Lázadjak-e? tûrve nézzem: ízem se szabad?

Megj. az már szõrhasgatás, hogy két „se” van a rímben,
de egy Szuper Egy Csoportos fordító nem nyugodhat
bele. Hát még töprengek, nyomdába-menéséig!

(Ölég reménytelen.)

267.
Rózsával a Napra árnyat – ó, hogy vetnék?

Sors titkai hajtanának – ó, hogy vetnék?
Gyöngyöt, mit az ész lel, ha szivét nem tudom is,
így vissza a tengerárnak, ó, hogy vetnék!

Megj. életem egyik legnagyobb fordítói mázlija (na ja,
„mázli”, ha
mázli egy sampion zsoké orrhosszas
gyõzelme), hogy a vetnék
három árnyalat-értelmét
tudhattam szóazonosság-pluszrímbe vinni.

Árnyat erre, sarat a zsokéra, csak a „tudom is”
rútsága vet. De ez
elfogadott változata nyelvünknek.

Nagyon hangsúlyos az ész s a szív szokatlan párhuzama itt!
Kis öröm volt futam közben nekem szintén.

268.
Forrás, örömé – s a bánat aknája vagyunk.

Jog kútfeje, s épp ennek a kárára, vagyunk.
Mély és magas, üdv s ennek a torz mása vagyunk.
Dzsem serlege – fénylünk. Tüköré vakságunk.

Megj. voltak itt még kanyarvételek:
üdv kútfeje, s épp ennek a csúfsága vagyunk.

Továbbá:
sok jónak a kárára, vagyunk.

etc.

269.
Tévedsz, ha hiszed: szegény vagyok, hát nem iszom,

vagy szégyen a részeg sora – inkább nem iszom:
lásd, én a gyönyört keresve kértem kortyom,
s most, hogy te velem vagy: üdv s vigasság. Nem iszom.

Megj. másoláskor megriadtam, vak lettem vón? Hol a rím?
Aha. Vagyok hát
inkább
vigasság.

No, jó. Apróságok:
a 4. sor elején nem kell a „s”. Központozás tetszõleges.

270.
Van, lásd, aki célhoz érve szól: „Ez vagyok én.”

Jön más, csuda kincsek vele, szól: „Ez vagyok én!”
Aztán, ha gyümölcse végre dús és érett,
lesbõl a Halál kilépve szól: „Ez vagyok – én.”

Megj. igen! érve és vele, nem „véle”. A ritmus így kéri.

271.
Elhagytam e csalfészket, a létet szabadon,

hol birtokom éppen csak a szél lett szabadon.
Holtomnak örülsz? Te? Szíved élhet szabadon,
kínálva fügét Halál kezének – szabadon?

272.
Megfõzve az étked újra – még hajnal elõtt.

Lõn vágyaid elcsitulta – még hajnal elõtt.
Megszabva a léted útja – még hajnal elõtt.
Így kérted-e? Ó, ki tudja még hajnal elõtt.

-----
Megj. talán:
Lesz vágyaid...

v.
Lett vágyaid...
(?)

273.
Vettem, fazekasnál, minap egy új korsót.

Kottyant az edény, és fura titkokról szólt:
„Sah voltam, arany kupámba csorrant csuda kincs!
Tölthet ma belém bárki ripõk bort – olcsót.”

-----
Megj. Ortográfiánk megengedi-é, hogy az utolsó sort így (szeretném!):
Tölthet ma belém bárki ripõk bort olcsót.”

(Kicsit latinizáljunk! És a „sáh” legyen csak „sah”.)

274.
Ringott a remény gyümölcse – ó, jaj, ha lelem!

Sorsom fonalát mi öltse – ó, jaj, ha lelem!
Lét börtöne, mennyi itt e rabság ideje?
Nemlét kapuját – örökre! – ó, jaj, ha lelem...

-----
Megj. Ha nem stílszerû „náluk” a három pont, hát csak
– ó, jaj, ha lelem.

275.
Egyképp ha kimérve lenne: mid lenne a Sors?

Egyféle igazság tere itt lenne a Sors;
sok-sok jeles-érdemes sosem szenvedne,
szép ívvel a Menny ölére híd lenne a Sors!

276.
Úgy látom, a lét titka neked furcsa talány,
s az csak, hogyan értsd a bölcseket, furcsa talány;

menj! mennyed a víg rét legyen, ott jó bor az üdv!
Onnét, hogy elérsz-e Mennyeket? Furcsa talány.

277.
Tengernyi az élet, de a forrása titok,

nincs még, aki gyöngy-fúrva a mélyére jutott;
mond ez valamit, mond amaz – érdek vezeti:
hogy s mint – s mi! – van, arról soha semmit se tudok.

-----
Megj. az utolsó sort sikerült tartalmilag terebélyesíteni,

az elsõ sorban talán így elmaradhatott a filozofikusabb
„lét” szó, ám van megoldása:

Tengernyi e lét mind, de a etc.

278.
Bálvány, csoda szép, te – rajta, hozd már a borunk!

Látványodon ittasulva, könnyítve magunk:
most már csak igyunk! miénk a korsó meg bor –
korsó leszen úgyis, íme, hitvány agyagunk!

279.
Hozzák ide ezt, amazt meg elhurcolják,

ám hogy mi okon, már bizony azt – titkolják;
rendelve e sors – mi végre? meg nem mondják.
létünk kupa bor, hamar fenékig hajtják.

280.
Kínom gyötör, õsi bánat öl mély gyásszal.

S gyöngyéletet élsz! A kedved égig szárnyal.
Tedd; s tudd, hogy az égi kör forog, mint a szeszély:
színpad. Ha veszejt, ha áld – a függönyszárnnyal.

281.
Ember, szabad életed, ha kín tép, úgy lesz.

Vízcsepp rab a kagylóban – a gyöngy ék úgy lesz.
Elfoghat a dús vagyon, de így is nyoma van;
egy serleg ürül, csobogsz-e bor még? Úgy lesz.

282.
Titkod, vak agyag, s Szaturnusz ég-nagy magasa,

föld mélye, ha menny talánya: mind értem ma –
fortélyom, e telhetetlen értõ, szapora!
Rejtély marad egy csomó: Halál põre boga.

-----
Megj. talán:
föld mélye ha, menny etc.

283.
Bár fényt ez a perc örökvalódból áraszt,

s könnyû ruha léted, soha el nem fáraszt,
gyöngécske a test! a sátra bár árnyat is ád,
hitvány az a négy karó, ne várj itt támaszt.

284.
Minthogyha leköpne sorsom – így mit tennék?

Rossz végre akármi dolgom – így mit tennék?
Szólt lelkem: „El innen!” Erre én csak: „Meghalsz?”
– „Rámomlik a ház, nem tudom, így mit tennék!”

285.
Egykor sose kellett neked alvás vagy evés,

földünk sora csak, no lásd, e szûk osztályrész,
ám mind, ami földi részed, sorján elvész,
így, mint ami õsi módod, újból az léssz.

------
Megj., merész, de:
így újra egész leszel, mi semmit nem tész.

(!!)

286.
Lásd, mind, ami van, csak arra van, hogy ne legyen,

s van mind, ami nincs: a semmi van véle jelen.
Hidd hát, a világon az, ami van, nincs, mire jó,
s így jó, ami nincs: örökvaló és kegyelem.

287.
Ég nagy köre! gyõztes soha itt nem született:

éhes csak a föld, ha bármi embert is ehet.
Büszkén ne feszíts, hogy te ily étek sose vagy –
nincs ily sose! jó oly sose, mely majd odavet.

-----
Megj. nem hinném, hogy szájbarágósan nagy „Sose” lenne a
helyes. Elég szép bizarr szóalak így, háromszor ismételve.

288.
Isten nagy Erõ – csak mi kibírnánk: alkot.

Ellenfelek, így, mintha kihívnánk: alkot.
Kancsót, ki a borhoz adna, rossz muszlim – igen?
Hát Ő, ki e földön tököt – innánk! – alkot?

----
Megj. az értelme akkor az, hogy Isten, aki eleve tököt is teremtett
a földre, ivótöknek használhatót, szintén „gyarló”.
Változat:

Hát Ő, ki növénynek tököt – innánk! – alkot?
Mármint hogy növénynek alkotta a tököt etc.

289.
Éhen te se halsz, amíg akad morzsa kenyér;

korsód, ha törött is, egy kevés víz sokat ér.
Hát szolga mi végre légy, ha nem gazdag az úr?
Mit várja a hódolást a hitványka vezér?

290.
Nem vagy vak? A sírt nézd csak emitt: várod-e, szem?

Átkunk e világ, mily nyomorult: látod-e, szem?
Sah, fõnök, egyéb vezér – a földnek röge mind!
Hold-orca a hangyák java – ó, bánod-e, szem?

-----
Megj. talán:

Nem vagy vak? A sírt nézd csak emitt: tátog-e, szem?

Megj. talán:
Hold-orca a férgek java – etc.

291.
Szolgálnod az aljasnak, a hitványnak – elég!

Légyként ne repülj rá, ha csalétek csak a tét!
Korty víz ha csupán, ha morzsa vár: légy te szabad;
szíved felemészd – ne edd a mások kenyerét!

292.
Mint saskeselyû, beérd, ha csonttal – jobb úgy;

tányért sose nyalj te semmi okkal – jobb úgy ;
édes lötyedék helyett a friss árpakenyér:
nem szennyezi lelked se mocsokkal, jobb úgy.

293.
Hithez mi az út? Ez erre, az másra szavaz.

Hol lelsz örök-egy tudásra? – hajhássza amaz.
Félek nagyon, egy nap ily kiáltás hangzik:
„Balgák! Hisz az út az, hogy emez sem, s nem is az!”

-----
Megj. búcsúzik Allahban a fordító, TD, még megjegyezvén:

talán:
„Balgák, ti! Az út az, hogy emez sem, s nem is az!”

Vissza az Omar Khajjám sátra alattba