Omar Khajjám: Rubáík Sziklay Andor fordítása

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Omar Khajjám
RUBÁÍK
(Sziklay Andor fordítása)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

1.
Ébredj! A csillagok fénylő sora
a hajnalpírra most szalad tova
s a Szultán turbánforgóján a fény
villog, miként a szikrázó kova.

2.
Álmomban, míg a Hajnal balja még
felhő-zsebben rejlett s pirkadt az Ég,
az ivóból hang szólt: „Jöjj hát, hivő,
az oltármécs már szertartásra ég!”

3.
A kakas éppen nagyot kukorint
s a pincénél kiáltnak odakint:
„Nyiss ajtót! Megjövénk! Időnk rövid
s ha távozunk, sosem jövünk megint!”

4.
Éleszt az Új Év régi vágyakat,
ám itt a lélek magányban marad,
hol a gally Mózes kinyújtott keze
és Jézus sóhajt lenn a föld alatt.

5.
Irám már elment rózsaágival,
el Jámshid, hétgyűrűs kupáival,
de maradt szőlő, levében rubint –
s a folyónál a kert, dús fáival.

6.
A Dávid ajka zárt, de a bokor
tövén rigó rikolt: „A bor! A bor!
Psszt, bor!” – füttyent a rózsának oda,
hogy sárga arcát öntse el bibor.

7.
Az Új Tavasznak lángja (tölts kupát!)
hamvassza téli bűnbánó-ruhád!
Az Időmadár (útja oly rövid!)
már szállva-száll – és kiszáradt a szád!

8.
Naishápur, avagy Babilon a hely,
mézet, vagy ürmöt kínál a kehely,
ürül – s az életgallyról a levél
lehull s elfoszlik, mint a hópehely.

9.
Nap festi milljó bimbó tomporát,
de mirjád már por: leélte korát.
Az első rózsatermő nyári hó
szárnyán elszálland Jámshid s Kájkobád.

10.
De jöjj csak vén Khájjámmal s hagyd el itt
ős Kájkobád s Khájkosrú népeit,
zajogjon Zál és Rusztum: mit se bánd,
ne halld meg Hátim kurjantásait.

11.
Ott távol, ím’ , a Sávot láthatod,
mely szétoszt Rétet és Sivatagot;
itt nincs szultán és nincs rabszolganép,
trónján Mahmúdot csak sajnálhatod.

12.
Elbújtat véled a sűrű bokor,
velünk lesz egy könyv, egy cipó s a bor.
Dalolsz s megládd ám: az Éden maga
lesz a vadon, a puszta föld, a por!

13.
Dicséri egyik e világ javát,
más a felhőkön túlnan sejt hazát.
Éld fel a tőkét! Vesszen a kamat!
Ne halld a messzi dob rekedt szavát!

14.
Badarság vón’ a Jelen lebegő
szálából bármit szőni remegő
kezünkkel; Túlról semmit nem tudunk,
még azt sem, hogy ott lesz-e levegő.

15.
A rózsát nézd, mely itt virít, körül.
„Mosolygok”, így szól, „és a föld örül,
bimbómnak zárja pattan hirtelen
és pazar kincse szertepöndörül”.

16.
A balgák, kik a magot elvetik,
vagy akik szélbe szórják s kergetik:
de felkelnének szíves-örömest,
mikor testük’ a földbe fektetik!

17.
A Remény: borsó, melyre emberek
szivük teszik – s a falról lepereg.
Vagy hópihe, mely sárrá olvad el,
amint az óra egyet nyekereg.

18.
Ihol e rozzant karavánszeráj:
éj és nap nyitva; nem is egy király
vendége volt, ám egy-két óra telt
s elszállt az úr, mint röpködő sirály.

19.
Oroszlánudvart rejt a Rengeteg,
hol Jámshid bortól kábán szendereg
s Báhrám, a Nagy Vadász fején szamár
tapod, míg ő hagymázban hempereg.

20.
A Vártorony, mely szinte égig ért
és kapuján császár, herceg betért,
kopott s kihalt; madár gunnyaszt tövén
és „hol-hol-hol?”, búg, „hol-hol-hol?”, kisért.

21.
Tölts! Oszlanak a lelki kételyek!
El, mai bú s holnapi kételyek!
Holnap? Holnap tán már a Tegnapok
hétezredével egymagam leszek.

22.
Legszebb, Legjobb: ez az, mit akarunk.
Idő és Sors sajtolja. A karunk
kinyúl, kupát kap, pár kortyot nyelünk,
majd némán elnyúlunk és meghalunk.

23.
Az így elhamvadott emberszivek
szobáit lakjuk virágok s szinek
között – majd elköltözünk s kényszerűn
másnak adunk helyet. Vajon kinek?

24.
Én úgy hiszem: ez Égő rózsahad
régvolt királyok hamvából fakad,
és minden kerti jácintnak tövén
egy valamikor drága fő rohad.

25.
E vízhatárolt üde legelő
füvén csínján heverj, könyökölő,
lágyan hajolj rá, mert – ki tudja vajh’ ?–
tán egykor édes szájból nyúl elő.

26.
Ah, dúslakodjunk az örömökön,
míg szét nem foszladunk a rögökön
s porrá leszünk, por lenn a por alatt,
dal s bor nélkül, örökké-örökön.

27.
Nekik, kiknek csak a Ma a porond
s nekik, kiknek a Holnapjuk a gond,
a Sötét Torony kántora üvölt:
„Jutalmad nincs se itt, se ott, bolond!”

28.
Egy másik hang, míg szendergek, rikolt:
„Bimbó, nyílj, amint Fény hozzádhatolt!”
De suttogás kél, midőn ébredek:
„Az elvirult virág örökre holt.”

29.
Próféták s szentek nyeglén bökdösik
a Két Világ kapuját. Lökdösik
ide meg oda egymást, s szájukat
a düh véres porával tömdösik.

30.
Míg ifju voltam, Doktort s Szentet én
sokat hallgattam annak idején;
érv érvet szült – : s kábán hátráltam át
egyazon Ajtó ismert küszöbén.

31.
Vetettem Bölcsességmagot. A cél:
kezemmel felnevelni, míg beszél.
De aratásom ennyi volt csupán:
„Jöttem, mint a víz – és megyek, mint a szél.”

32.
A víz hulláma – azt se tudja, mért –
csak fut, szalad, sehonnan, semmiért,
a szél meg szárnyal föl, a semmibe,
sehonnan – s az egészből mit sem ért.

33.
Ne is kérdezd hát: mit, miért, minek,
mivel, mitől, mi módon és kinek?!
Bort, bort ide, lemosni hamarost
szennyét e dőreség szemetjinek!

34.
A Földközépen keresztül a Hét
Kapun elértem a Szaturn-szegélyt
és sok csomót megoldtam az uton,
csak nem a Halálét s az Életét.

35.
Egy Ajtó kulcsát sehol sem lelém,
egy Fátyol mögül Titok les felém,
„Én” és „Te”-ről egy kis beszéd előbb,
úgy rémlett, – aztán már se „Te”, sem „Én”.

36.
A Föld csak hallgat. Lenn a Tengerek
hulláma nyögve, sírva hempereg.
Az Ég dugdossa Éj és Regg között
kaftánjában a Titkot, emberek!

37.
Az Égre ordítottam hirtelen:
„Mi a Lámpás, mit sorsom ad velem,
hogy láthassam kanyargós utamat?”
„A Vakhit!” – szólt le zordonúl a Menny.

38.
E földi korsóhoz ekkor szegült
először ajkam; menten felhevült
s ajk ajkhoz súgta: „Igyál, míg csak élsz!
Sosem kél föl, mi holtan elterült!”

39.
A teli korsó, mely nem hallgatott,
hisz kotyogása válaszként hatott,
élt egyszer s hűvös szája, melyet én
csókoltam, sok csókot kapott s adott.

40.
A Piacon – emlékszem a napot –
egy Fazekas verte az agyagot
s az, tikkadt nyelvvel, mesterére szólt:
„Testvér, gyengéden, óh! Nagyon sajog!”

41.
Ah, tölts megint! Ugyan kinek baja,
hogy roskadoz az Idő padmalya?
A Holnap még nincs. A Tegnap halott.
De bánjuk-é, ha édesebb a Ma?

42.
Egy pillanatra hallga! Hátha ez
az agyag, melyből sóhaj lengedez,
szint-az, miből a nagy Ő készíté
a gyurmát, melyet Embernek nevez?

43.
A földre loccsantott bor sem elég,
hogy kioltsa a gyötrelmet, mely ég
egy kihunyt szemben ott lenn még ma is,
valahol mélyen, elrejtezve, rég.

44.
A tulipán, lám, reggel nem felejt
harmatbort inni; attól kap delejt.
Így tégy te is, mindaddig, míg a Menny
Földre nem fordít, mint üres kehelyt.

45.
Muló időd alatt karoljad át
cipruslevelek gazdag halmazát,
még mielőtt a Kertész megjelen
és véled együtt irtja ki a fát.

46.
Ha száddal korsó száját keresed
s beszippantod a bort, a vereset,
képzelheted: vagy, ami lenni vágysz.
Semmi vagy – s így sem leszel kevesebb.

47.
A Folyó rózsaszegte partinál
a Sötét Angyal majd ha megkínál,
fogadd el tőle bátran a kehelyt.
Emeld ajkadhoz. Ne remegj. Igyál.

48.
Ne félj ám, hogy ha mértéked betölt,
veled fajod’ is elveszti a Föld.
Buborék vagy csak, millióból egy,
s a Nagy Pohárnok mindig újra tölt.

49.
Ha éltünkre már ködfátyol borul,
e világ tovább forog jámborul
s annyit törődik vélünk, mint a tó
a kaviccsal, mely felszínére hull.

50.
A Semmiből egy percecskét nyerünk,
az Életkútból egy kortyot merünk
s már csillag sápad, megy a Karaván
a Semmi hajnala elé. Gyerünk!

51.
Felét e röpke létnek töltenéd,
hogy kifürkészd a Titok belsejét?
Mondják, hajszálon múl Igaz s Hamis.
Vajjon hát akkor min múlik a Lét?

52.
Igaz s Hamis: hajszál-különbözet.
Egy Alfa csak a titok-ötvözet.
A Kincsesháztól nem messze az Út,
mely végül tán a Mesterhez vezet,

53.
a Mesterhez, ki, mint bűvös higany,
a Teremtés erein átrohan,
száz formát ölt, mindegyre változik,
de mindig lesz, volt és örökre van.

54.
Egy perc – s a Dráma elől már megint
a színfalak mögé lép, aszerint,
hogy’ tartja kedve; ő a Rendező,
nézi a Színt, vagy rá se hederint.

55.
Hogyha ma, élve, hiába lesel
a Földre-Égre, Titkot keresel,
de nem leled, hogyan találhatod
holnap, mikor már többé nem leszek?

56.
Mit bánom én a Földit s Mennyeit,
a Holnapok kusza rejtvényeit,
ha ujjam kéjjel borba márthatom,
dúlva a Nedű szűzi kertjeit?

57.
A törtetés meddig kerget, zavar?
Vitázó csürhe még meddig hadar?
Inkább vagyok vidám a musttal én,
mint annak híján keserű, fanyar.

58.
Barátim, házam, menyegzőre kész,
asztalom- s ágyamtól elvált az Ész,
új lakodalom lesz, halljátok-é?
Nálam már a Bor Lánya heverész.

59.
„Van” és „Nincs”, szokás és szabály szerint,
vagy „Le” és „Föl” anélkül, – csak legyint
az ember, mert minden, mi szép s igaz,
a bor mélyén van, ezt mondom megint.

60.
Úgy mondják, időszámításaim
javítottak az Év vonásain.
Ám hogy’ ? Így: törlő vonalt húztam át
még-nincs-Holnap s holt-Tegnap másain.

61.
Megnyílt egy éjjel a pincekapu,
Légy osont ki rajt’ , angyal-alkatú.
Korsó volt vállán; elébem tevé.
Óbor volt benne, mennyei aszú.

62.
A legmagasabb logika: a bor.
Hetvenkét Tételt játszva elsodor.
Nagy alkimista: érintésire
az élet ólma arannyá bomol.

63.
Maga Nagy Mahmúd ő, hatalmas úr,
minden hitetlent lándzsájára szúr,
félelem s bánat fekete hadát,
mely lelkek mélyén fosztogat gazúl.

64.
A Bölcsek csak hadd zsörtölődjenek.
Minden, mi Földi, alattam lebeg.
A szófa párnás, ruganyos ölén
csodás játékot mutatok neked!

65.
Ha Isten adta a bort mint vigaszt,
ki merészeli káromolni azt?
Ha áldásos, úgy élnünk kell vele.
Ha átkos, úgy – vajh véle ki riaszt?

66.
Miért tolnám e nektárt félre én?
Tilalmon rémüljek? Koholt regén?
Várva, hogy istenibb nedűt kapok,
ha már kupám széttört sírom kövén?

67.
Ha csak a bornemissza csőcselék
számára nyílik, Menny, ösvény beléd,
ugy Édened – piha! – csak oly üres,
mint koldus marka, mit kinyújt eléd.

68.
Khájjámmal jöjj; mulass a bölcseken,
fecsegjenek. A Lét száll hirtelen,
ez tény – s a többi időre szóbeszéd.
Mi Volt, az újra Lenni képtelen.

69.
Különös – nem? – , hogy a tengernyi nép,
mely átlépte a Homály küszöbét,
nem küld hozzánk mappával egy futárt,
hogy tudjuk az Utat, mely vaksötét.

70.
Ti nagy írástudók és szent papok,
kik végül is porrá omoltatok,
tanaitok félálom-szőtt mesék
s álomból álomba fordultatok.

71.
Ha lelkünk por-mezét levetheti
s a Végtelent átallebegheti,
szégyen s gyalázat, hogy ilyen soká
létét agyagruhában tengeti.

72.
Hisz sátor az csak, melyben a király
a trónfosztásig pár napot kivár,
feláll, ütött az óra – s a Kaszás
szállást immár új vendégnek csinál.

73.
Átküldtem lelkem – hátha hírt kapok –
az Éltentúlra. Teltek a napok,
míg végre megjött. Ennyit szólt csupán:
„A Mennyország s a Pokol – én vagyok.”

74.
Kusza vágyálmok cirkusza a Menny,
míg a Gyehenna riasztó verem,
mely égő lelkek árnyából vetül.
Mind légbefoszlunk úton-útfelen.

75.
Nézd: kinn és benn, alul, elül, fölül
egy mágikus árny-játék pöndörül
dobozban, melynek gyertyája a Nap
s mi fantóm-hadként járkáljuk körül.

76.
Mindez egy fura sakkjátszma csupán:
a Sors s az Ember játsszák nagybután,
a Figurák lépnek ide-oda,
majd kiüttetnek egy a más után.

77.
A labda nem mond igent vagy nemet:
repül, ahogy kapja az ütleget
és Ő, Ki téged mezőnybe dobott,
Ő, csak Ő tudja a Feleletet.

78.
A Mozgó Ujj csak ír, telistele
a lapokat – és ölnéd bár bele
szived-lelked, egyetlenegy szavát
minden könnycsepped sem moshatja le.

79.
Fecsegjen csak a bölcselői kar:
vitájuk vaksötét vermet takar.
Az Örök Láncnak ők is csak szeme,
mely el nem törhet, bárhogy is akar.

80.
A Mindenségnek hitt képzelt Kehely,
melyben tengernyi bús lélek lehel,
tehetetlen, csakúgy, mint te, vagy én.
Fohászkodhatsz, jámbor; sosem felel.

81.
A Testgyúráshoz vettek Agyagot,
Vég-aratáshoz sorkezdő Magot;
már a Teremtéskor megvolt a Szó,
mely zárja majd az Utolsó Napot.

82.
Bizony mondom: mikor a Cél előtt
az Égi Tűzcsikóról földredőlt
Párvin és Mushtári, a két merész,
por- és lélekből gyatrán összeszőtt

83.
lényemben egy szalagszál megszakadt,
míg Szúfi gúnyos kacajra fakadt,
lelkem féméből Kulcs készíthető,
melytől felpattanna a Nagy Lakat.

84.
Egy Tegnap tűn minden Mával tova,
Holnappal egy Ma – s vége nincs soha.
Igyál! Nem tudhadd: honnan s mért jövél.
Igyál! Nem tudhadd: mért mégy és hova.

85.
Én így tudom: a Tiszta Fény-Nyaláb
özönéből egy foszlányt legalább
a pincében könnyebb elfogni, mint
mikor elvéti a templom falát.

86.
Piha! Az értelmetlen Semmiből
kihámozni egy Valamit, miből
gátat emelj a tiltott kéj elé –
s örök bűnhődés vár, ha összedől...

87.
Aranyt adjon e hitvány Földi Lény
vissza azért, miről ott Fönn a vény?
A kölcsönért perről nem volt beszéd
s ez az egész kis „üzlet” oly szegény!

88.
Cikázhat düh a Nagy Arculaton:
a szégyent dicsnek mégse mondhatom.
Az Ivó legsunyibb vendége is
gyávaságért méltán vágna nyakon.

89.
Te, Ki utamban ezernyi-ezer
csalárd csapdát, kelepcét, tőrt teszel,
hogy megbotoljak: tán csak nem fogod
biztos elestem bűnnek róni fel?

90.
Neked, ki gyúrád sár-Ádámodat
s a Kígyóba oltár ármányokat,
az arcunkfeketítő bűnökért
megbocsátunk, hogy bocsánatot adj.

91.
Figyelj megint. Egy este Ramazán
ünnepe táján, Újhold szakaszán,
a vén fazekasműhelyben valék,
körültem agyag-nép egymás nyakán.

92.
S íme, köztük halk suttogás honol,
bűvös hang, mit varázs-szellő kohol
kiégett Nyelv pernyéjéből s mi most
fülemben élő szavakká bomol.

93.
Bármily fura: az agyagholmi-nép
némelye tudta, hogy mi a Beszéd.
Egy ilyen türelmetlenül kiált:
„Ki a Fazekas és ki a Fazék?”

94.
„Nem hinném”, szólt egy másik hirtelen,
„hogy a földből én vetettem legyen
csupán azért, hogy ki formám adá
majd ismét formátlan földdé tegyen!”

95.
Megint más: „Nincs oly ostoba legény,
ki, ha kéjt nyújtunk, földhözvág henyén.
Az, Ki saját kezével megcsinált,
nem tör szét, nem így csillapít dühén.”

96.
Új megjegyzés soká nem érkezett.
„Tűnődöm: vélem mi történhetett?”
– szól végre egy rút korsóféleség.
„A Nagy Fazekas keze reszketett?”

97.
Egy másik szól: „A pletyka hirdeti,
hogy Mesterünk gyehennára veti
a Fazekat, mit elrontott maga.
Csak nem ily gonosz? Ezt csak nem teszi?”

98.
Vegyesen volt ott kis és nagy edény
a fal mellett, a padló peremén.
Némely fecsegett, némely csak figyelt,
más meg értetlen gubbasztott helyén.

99.
Hosszú sóhaj száll bús-lagymatagon:
egy korsó nyög. „Száraz az agyagom,
töltsetek meg a régi nedüvel
és egészségemet visszakapom!”

100.
Míg a fazekak egyje-másja szólt,
az ereszaljra rávetült a Hold.
Oldalbalökték egymást: „Cimborák,
az Ő mécse!” – A gyűlés szétoszolt.

101.
Legyen akárki, aki eltemet,
de borral mossa le a testemet
és kerti sírba tégyen, ám elébb
vesse rám szőlőlevél-leplemet.

102.
Így akkor is, ha már testem maga
rothadna is, oly édes lesz szaga,
hogy ha Hitetlen jár a Kert felé,
még őt is odacsalja illata.

103.
Bálványom, melyért adtam annyi vért,
letépte homlokomról a babért,
becsem leszállt az emberek előtt
s jóhíremet eladtam egy dalért.

104.
Sok szánom-bánomot fogadtam én,
de józan voltam-é, mikor tevém?
Jött a Tavasz, a Rózsafakadás
és esküvésem elszállt könnyedén.

105.
Bor, hűtlen voltál hozzám jómagad
s elloptad tisztesség-kaftánomat.
Merengek: a bor-árus nem vehet
féloly értékest sem, mint mit elad.

106.
Ó, jaj be kár, hogy Rózsa és Tavasz
elmúl s az ifjuság csak egy arasz,
a fülemile elhallgat a fán
s hogy mindez így van – ah, miért van az?

107.
Egy pillanatra ha a Sivatag
mutatná, hogy folyik benne Patak,
úgy kúszna az alélt Vándor oda,
mint folyondár, mely tapodt s hervatag.

108.
Ó, bár csinálna egy angyal csudát:
megkaparintná a Sors Albumát
és kényszerítené a Könyvelőt:
ne írjon inkább semmit, mint csunyát!

109.
Ó, Szerelem, ha Te, a Sors, meg én
szövetkeznénk itt lenn, e Sártekén,
azt darabokra törnénk s szív szerint
újraformálnók a Vágy tengelyén!

110.
Míg én a Kéj hullámin evezek,
a Holdat égretolják bűvkezek.
Hányszor kel még fel épp így ezután
e Kert fölött, mikor már nem leszek?!

111.
A léget tavasz langya lengi át
s találkozik két vén kebelbarát
az Ág alatt, mely átnyúl a Falon
s fejük fölött megnyitja bimbaját.

112.
Ha a Sugárt, tapodva a gyepet,
csillagfoszlányok között kergeted
s a Ponthoz, hol megtévedék, elérsz:
vágj a földhöz egy üres serleget!

113.
Volt egy csepp víz: a tenger elnyelé.
Volt egy szem por: a hegy elföldelé.
Jöhetsz-mehetsz a nagyvilágon át:
feltűnsz – s letűnsz a Nagy Homály felé.

114.
Örök érvénnyel bír a Szent Korán,
hitvita dúl mégis minden során.
De örök s egyértelmű a szöveg,
mely ott lapul koporsód oldalán.

115.
Csak perc a lét, csak karéj a kenyér;
nem tőlünk függ, mi meddig s mennyit ér.
A Sors, barátom, lásd be, nem viasz,
mit formálhatna két hűlő tenyér.

116.
Számodra lett ily ékes a világ?
Lehet... Ne hidd. Fa vagy s a szú kirág.
Fa nő, fa elhal. Virulj s ne feledd:
egy múló órát szabtak csak ki rád.

117.
A lét s a kenyér egy-egy talpalat:
ez pillanat, amaz csak egy falat.
Hajnal van: kelj, igyál, zenélj, ne félj.
Ki itt volt, elment. Ki van, nem marad.

118.
Sehol e földön nincs örök lakás.
Főbenjáró bűn itt a szomjazás,
akár bánkódsz, akár remélsz, akár
születés vár, akár feltámadás.

119.
Jószívvel légy élő és holt iránt,
üríts kupát mindenkire, ki bánt.
Új harmat mosdat újévkor füvet
s szétszórt porodból kél új tulipánt.

120.
Dűlöngve jártam, mint korhely legény,
megkoppant korsóm egy kő peremén.
Úgy tűnt, az agyag feddőn szólt reám:
„Voltam, mi vagy – és az leszel, mi én.”

121.
Szégyen s nevetség tárgya az, Khájjám,
ki ül s keserg halandók száz baján.
Bort s hárfaszót ide, míglen kupád
szét nem zúzódik egy kő oldalán!

122.
A Nagy titkot versekbe szőttem én,
de el nem mondom; fejem veszteném.
Ah, mennyi bölcs – de nincsen köztük egy,
ki értené; hiába kezdeném.

123.
A Lét: tenger. Sötétségből fakad.
A Föld: hamisgyöngy. Színe sem marad,
tudás-zsinórra fűzve megreped –
a Végvalót megtudnod nem szabad.

124.
Jöttmentek vagyunk, körbe-körbe, mind.
Nincs kezdet s nincs vég. Nincs se bent, se kint.
Nincs, ki a Rejtély fátylát oldaná.
Jöttment, honnan jössz s hová mégy megint?

125.
Igyunk hát – s vígan semmibe veszünk,
fondorlatot nem sző többé kezünk.
Füvön heverj, ha borod szürcsölöd:
fű nő helyünkön, ha már nem leszünk.

126.
Nézz föl, öreg, elég már a panasz;
amott söpröget fürgén egy kamasz,
szólj rá, vigyázzon, ne rúgja a port:
Kájkobád agya, Párvin szeme az.

127.
Hét Szféra s Négy Elem terméke, te,
kit szétzúz Négy és Hét száz négyzete,
igyál! Most itt vagy – s később már sehol;
koldusnak, úrnak egy a végzete.

128.
Újévi ózon leng a kert felett,
új arc, új hang, új szín játszik veled.
A régi fény már árnyékká fakult.
A Ma a szép. A Tegnapot feledd.

129.
Elkárhozik a részeg, úgy hiszik.
Ezzel kergetnek bortól kútvizig.
Üres a Menny, akár a tenyerem,
ha mind Pokolba megy, ki bort iszik.

130.
Ó, szív, ha úgyis el kell vérzened,
minek játszik benned a képzelet?
Ó, test, ha végül úgyis szétomolsz,
az élet mit bolondozik veled?

131.
A bölcsnek mit nyújthat e vén Tanya,
mit hittel magáénak vallana?
Semmit, ugye? S ha pihen, felveri
a hívó óra haláldallama.

132.
Ne szidd a korhelyt: tűrd, míg csak lehet,
inkább, mint pletykás, álszent lelkeket.
Hogy józan vagy: erény? Száz mást mívelsz,
minek szennyét száz-úgy restelheted.

133.
A Föld forog és fittyet hány nekünk,
közömbös néki sorsunk, életünk.
Nagy kár, hogy nem vagyunk sem itt, sem ott:
túl későn jöttünk, túl korán megyünk.

134.
A reggel nem tesz melletted hitet,
vidítsd hát éjjel szegény bús szíved.
Igyál a Holdra; sugara örök –
de éj és bor csakis ma a tied.

135.
Formám, színem lehet bármily finom,
termetem cédrus, arcom mint szirom:
mért pingált így a Nagy Piktor, ha csak
por-kép leszek? Felfogni nem bírom.

136.
Szagos boromból illatáradat
terjengjen sírom fölött és alatt.
A szomjas vándor, ki hantomra hág,
kábuljon el, ha arra elhalad.

137.
Én nem kéjért, nem mámorért iszom,
nem hajt ledérség, bűn, vagy víz-iszony.
Hadd szabaduljak magamtól kicsit...
magam a borra csak ezért bízom.

138.
Rozzant viskómban korsóm s kedvesem.
Borért mindenem zálogba teszem.
Félre, bocsánat! Félre, büntetés!
Föld, lég, tűz, víz rabjává nem teszen.

139.
A páfrányra a felhő könnyet ejt:
„Csak bortól várhatsz éltető delejt...”
Csodáld az indát: mi futtatja fel?
Porod, mikor már a föld mélye rejt.

140.
A korsó, melyben kotyog óborom,
megannyi fej és kéz volt egykoron.
Azokból ezt ki formálta s miért?
S ki töri szét egy sötét gyász-toron?

141.
Khájjám, ne bánkódj tenger vétkeden.
Elégtételt rajtad ki is vegyen?
Szentet nem oldnak fel; megmondatott,
a bocsának a bűnösé legyen.

142.
Manapság jó, ha barátod kevés.
A nagyobb magány: kisebb szenvedés.
Barátod előtt szóld az ész szavát
s az eredmény: ellenségeskedés.

143.
A kastély, melyben Báhrám mulatott,
gazelláktól és rókáktól lakott.
Hol vagy, híres biztoskezű Vadász?
A sír rádcélzott, talált s megkapott.

144.
Csak a Ma biztos. A Holnap talány,
foszló virág a Kétely asztalán.
Eszedre térj, időd ne tékozold.
Futó árnykép vagy; nem hiszed talán?

145.
A patakparton kacag száz virág,
a fűből száz arc kandikál ki rád.
Vigyázva lépj: tudod, mi a föveny.
A féreg egyszer téged is kirág.

146.
Midőn elvették szellemlétedet,
Négy, Öt, Hat és Hét adta képedet.
Igyál! Honnan jössz: meg nem tudhatod.
Vígadj! Hová mégy: tudnod nem lehet.

147.
Ó, dőre! Testi formád porladó
s az égen mit látsz, nem mértékadó.
Igyál, mulass, kurjants, mert nemsoká
lélegzeted elolvad, mint a hó.

148.
A Föld az Űrben kergén ténfereg.
A rózsatőre édes bor pereg.
Siess, mert véred vízzé változik.
A perc szalad, a balga szendereg.

149.
A menny: rongykendő nyűtt létünk nyakán.
A hold: lakik kihűlt szemünk taván.
A bánkódás: pokol. Édent keress,
kilesve boldog percek ablakán.

150.
Ki agyagból gyúrt, tudta biztosan,
milyen leszek majd tisztán s piszkosan.
Társ vétkeimben Ő; a Végnapon
miért is vetne tűzre csúfosan?

151.
Száguld vadúl a Szférák kereke,
csörög az ál-igazság kelepe.
Kincsek csillognak göröngyök alatt,
hol beburkol majd a föld melege.

152.
Írók, költők, bölcsek – a sok szegény – ,
pisla gyertyák a Lét sötét egén.
Kicsit csillognak, nem tudnak utat
s elalszanak meséjük közepén.

153.
Korsóm, mint én, kéjben fogantatott
s egy asszony rá hajfürt-láncot rakott.
Nyaka nem nyak volt, hanem buja kéz,
mely sok kecses nyakat simogatott.

154.
Rozzant istálló ez a földgolyó,
kehes gebéknek is aligha jó,
száz Báhrám által szétvert nyári lak,
vagy száz Jámshidtól feldúlt fogadó.

155.
Mit ér a szív, ha elkorhadt belül,
ha szenvedélytől többé nem hevül?
Mit ér napod egyetlen perce is,
ha a szerelem lopva elkerül?

156.
Nincs más országa Mahmúdnak, csak ez;
a hárfáról csak egy dal zengedez.
Feledd, mi volt, s ne bánd, mi jön; mulass,
mielőtt, bábú, a Sors jégre tesz.

157.
Ügyes volt Nagy Fazekasmesterünk:
agyagcsöbörnek formálta fejünk,
az Asztalra fordítva tette le
s reményt igy abból sosem merhetünk.

158.
Kerestem fönn, hol lelkem bandukolt,
táblát és tollat, mennyet és pokolt,
de hang rivallt: „Mindaz, mit itt kutatsz,
tebenned van!” – A Mester hangja volt.

159.
Szagold a bort és kedvesed haját,
élvezd a liget gyepes padmalyát.
Megrészegülsz s gyönyörtől ittasan
füled nem hallja a Nagy Űr zaját.

160.
Átvánszorogtam sok sivatagon,
sültem napon, dideregtem havon,
– haszontalan. Szegényen éltem én,
de álmodoztam dúsan, gazdagon.

161.
Földnek, Keréknek, Űrnek Mestere
szivet csinált s fájdalmat tett bele.
Sajogni hagyja, majd porrá töri.
Mindez minek? Csak játszani vele?

162.
Előttünk is voltak már nappalok,
éjek, reggelek, esték, hajnalok,
– homokká omlott mind; nagyon vigyázz,
holtat tipor minden cipősarok.

163.
Meddig fürkésszem még a végtelent?
Untat a bálvány, mérgesít a szent.
Ki mondja, hogy Khájjám pokolra száll?
Ki járta meg a poklot és a mennyt?

164.
A bölcsnek rébuszok a csillagok.
A fényük szép, de ők is csak rabok.
Vigyázz, ne bolygasd mélyen titkukat;
agyad bomlik, ha abba nem hagyod.

165.
Templom tömjénét, mecset mécsesét,
mennyről himnuszt, pokolról rémmesét
elégszer kaptam; hol a Tábla, hol?
Rajt’ sorsunk és a rejtelmes Pecsét.

166.
Ha józan vagyok, a kedv elkerül;
ha ittas, úgy elmémre köd terül.
Közöttük van egy furcsa állapot:
az Élet az, – rablánc alul-felül.

167.
Mennyi mohóság, pénzvágy, káröröm – ,
pedig nem léphetsz túl a bűvkörön.
Ki tudja, meddig kaphatsz levegőt?!
Adós módján kell élned, kölcsönön.

168.
A kerék nem óhajodra forog.
Hogy küllőit te hánynak számolod
s hogy majd sírodban féreg rág-e szét,
vagy sakál fal fel: közömbös dolog.

169.
Pallérozott emberfej volt elébb
a száz darabra széttört sok cserép.
A Végtelenben száz sikoly sivít,
ha lábad otrombán torkukra lép.

170.
Mindaz, mi nincs: rejtelmes levegő.
Mindaz, mi van: leplezett temető.
Nincs semmi, ami van – s van, ami nincs.
Ha bölcs vagy, mindez elképzelhető.

171.
Nem valóság s nem biztonság a lét.
Kétely s remény közt forg kockán a tét.
Emelj kupát! Kábult vagy részegen,
de szint-az voltál józanon elébb.

172.
Nézd, állatok tapossák ott a port,
mely egykor imádottad teste volt.
A téglában, mely várkastély fala,
porladtan rejtezik megannyi holt.

173.
Mindennek titkát tudni véli már
a sok felfújt, üresfejű tanár.
Szamarak mind és dölyffel megvetik,
ki nem mindentudó dölyfös szamár.

174.
Sok sátrat szőttem, bölcsek sátorát
– s most pőrén állom a Sors záporát.
Elragadhatja sátram a halál,
de nem fejem édes bor-mámorát.

175.
Mikor a Mester agyagot kever,
mért nem vigyáz jól, hogy minő a szer?
Miért tör össze, ha jól alkotott
s ha rosszul, érte mért velünk perel?

176.
A ködfátyol fel nem lebbenthető.
Az élet titka meg nem érthető.
Bárhová visz utad: a földbe visz
s jegyed ára meg nem téríthető.

177.
Borban fürdöm, mint patakban kavics.
Az öröm igaz, a bánat hamis.
A bor barátom; tegnap ittam én,
iszom ma és iszom majd holnap is.

178.
Elszenderedtem s egy bölcs így beszélt:
„Az álomban keresnéd hát a célt?
Csak a halál testvérét lelni ott.
Alhatsz majd hosszan; inni kell ezért!”

179.
A templomot, kolostort s iskolát
Éden s Pokol vitája hatja át.
Vitázni meddő és fölösleges,
ha tényleg érted Mestered szavát.

180.
Bor, hogy szeretlek, nem szégyenlem én.
Szerelmünket miért restelleném?
A bájitalból mindenki ihat
s kit nem gerjeszt, az a hitvány legény.

181.
Amit kaptál, elég legyen neked,
megváltoztatni semmit nem lehet.
Nézd el békés közönnyel azt, mi nincs;
így az, mi van, rabjává nem tehet.

182.
Ha élve tudnád a lét titkait,
holtadban tudnád, Allah mit tanít.
Ma, életedben, orrodig se látsz
s holnap halálod végleg megvakít.

183.
Ha éhedre egy fél cipó elég
s tiédnek tudhatod egy zug felét,
tekintsd boldognak kurta életed,
mert nem vagy úr és mégsem vagy cseléd.

184.
Előttem korsós tündér térdepel,
szivem a réten bordalt énekel.
Ha káromlásnak mondják is szavam,
az Édenkert a kutyának se kell!

185.
A Menny éntőlem jobban nem ragyog
s miattam nem lesz kisebb, vagy nagyobb.
Nem tudja senki, mi értelme van,
hogy elmegyek majd s hogy most itt vagyok.

186.
A jöttmentek nagy körsétája ez,
nincs kezdete és vége sose lesz.
Senki nem érti, honnan és hová;
senki nem tudja, mérlegre ki tesz.

187.
Új életet lehel beléd a bor,
töltsd meg kupádat, rajtad most a sor,
e földi lét egy illó dal csupán
s gyerektől vénig egy ugrás a kor.

188.
Aggályok kígyómérge fojtogat?
Van ellenmérged: hörpintsd borodat.
Igyál, testvér, még mielőtt a szél
a dudva közé szórja porodat.

189.
Ne vesztegesd fogyó lélegzeted,
élvezd a Létet, míg élvezheted,
mert semmid nincs e földön, bárki légy,
csak semmiségbe tűnő életed.

190.
Légy bölcs: bánattal ne sorvaszd magad.
A borból, lásd, öröm s vígasz fakad.
Fogadd el sorsod, vesd meg bánatod.
Amit a Toll leírt, az úgy marad.

191.
A bortól még a toll is felhevül.
Megértsd az óment: elpusztulsz ebül.
A Végzet hajthatatlan s egyre megy,
hogy dolgozol-e, vagy ülsz tétlenül.

192.
Félőn takard mélységes titkodat.
Ne vesztegesd bolondra szitkodat.
Ha kapni óhajtsz, folyvást jól vigyázz:
kezed kinek, mikor, mit és hogy’ ad.

193.
Ne hajhászd boldogságnak zálogát.
Nézd csak, mivé lett Jámshid s Kájkobád.
Élet, világ, vagyon, jövő, siker
csak önámítót vonzhat s ostobát.

194.
Az Új Év itt, az Ó már elszaladt;
bor nélkül nincs az éjben pitymalat.
Őket köszöntsd a harmatos füvön,
kik porrá váltak lenn a fű alatt.

195.
Meddőn erőlködik az értelem:
fel nem foghatja, mi a végtelen.
Bölcseletem irgalmadért eseng,
ha már Lényed nem szabad értenem.

196.
Jázmin fakul, illannak illatok
és eltűnsz, mint a hulló csillagok.
Iszom az erdő dús, mély, lágy ölén:
az is csak addig van, míg én vagyok.

197.
Ha nem vonz más, mint játék s élvezet,
azt megvonják tőled szellemkezek.
Tudnod kell, ki vagy és honnan való,
mit mért csinálsz s utad hová vezet.

198.
Tövis se rossz, ha rózsa nem akad;
zsarátnok is jó, ha láng nem marad.
Ha sejk, pap, vagy zarándok nem lehetsz,
harangjátékkal vigasztald magad.

199.
Sábán havában bort nem ihatunk,
Ráját havában nem mulathatunk;
Istené az, Prófétáé emez.
Legyen Ramazán a mi hónapunk.

200.
Csodás, úgy mondják, a Paradicsom.
Álmom csodásabb, hogyha bort iszom.
Ha tőkém van, kölcsön nem érdekel.
Holnap?... A Mában jobban megbízom.

201.
Az nem lehet, hogy végzetet cserélj,
hisz mindnyájunkra ráborul az éj.
Örülj a percnek s élvezd, míg lehet.
Múltad feledd el, jövődtől ne félj.

202.
Nézd, tulipán! Mily piros a szine!
Királyi vérből szökkent fel ide.
Nézd, ibolya! Vonzó kis anyajegy,
alatta volt a kedvesed szive.

203.
Ne hidd, hogy gyümölcs soha nem akad
a Tudás fáján, csak mert jómagad
ritkán eszed. Oly gyenge a szemed
s a Tegnap, Ma és Holnap úgy szalad!

204.
A bor rubintkő, hordóból veszik;
kaviccsá válik, ha sutra teszik.
Minden cseppje, bár gyöngyözőn kacag,
egy könnycsepp, melyben vércsepp rejtezik.

205.
Rabszolga vagyok; mért nem szabadítsz?
Szivem sötét; fényt mért nem adsz, ha hívsz?
Ki jól szolgál, mondod, majd üdvözül.
Ez alku csak. Irgalmat nem tanítsz?

206.
Ki embertestté gyúrta agyagom,
a Mennybe, vagy Pokolba szánt vajon?
Kenyér, nő és bor: ez kell csak nekem.
A Mennyt s a Poklot másoknak hagyom.

207.
Tilos nálunk a bor, mégis nemes.
Az útja görbe s mégis egyenes.
Keserű s édes; kínzó s enyhítő.
Ami tilos, az mindig kellemes.

208.
Lényed jó és rossz, fogoly és szabad.
Mindezt s mi benne víg és bús akad,
a Nagy Keréknek ne tulajdonítsd.
Tehetetlen az is, mint tenmagad.

209.
Lehet, hogy bűnös vén korhely vagyok,
– egy kis vígasz reám mégis ragyog;
míg bor van, mindegy, Menny vár, vagy Pokol,
ha egy napon majd tőle meghalok.

210.
Gyötör a kín s a bánat; mit tegyek?
Szánom ezer hibámat; mit tegyek?
Jön majd az Úr s tán még meg is bocsát,
de míg magára várat, mit tegyek?

211.
Szived-lelked ha jó s tisztán hevül,
imaszőnyeged mindegy, hol terül.
Aki a Szív Könyvében benne van,
Mennytől s Pokoltól egyképp mentesül.

212.
Gondold meg ezt jól és értelmesen:
egy percet sem veszíthetsz teljesen.
Vagy hajhásznod kell a Mester kegyét,
vagy a borhoz fordulnod lelkesen.

213.
Az élet bajjal s csúfsággal teli,
a Sors lapátja majd elföldeli.
Ha pilulát nyújt végzeted feléd,
az mérgezett; meghal, ki elnyeli.

214.
Míg élsz, vigadj – s amíg csak tudsz, nevess.
Meddő az élet, ha nem kellemes.
Mi volt, már nincs. Mi lesz, még nincs jelen.
Aggódni, testvér, oly felesleges.

215.
Kínban fetrengek, lázban szenvedek
és kór emészti, akit szeretek.
Hogyan állhatnék talpra jómagam,
ha már az orvosom is nagybeteg?

216.
Kávusz kincsénél egy korty többet ér,
Kúbád s Tús trónja véle föl nem ér;
hitetlen korhely nyári hajnalon
száz vakbuzgó hívővel nem cserél.

217.
Söpörd hát félre a világ baját
s kerüld el Múlt és Jövő ajtaját.
Igyál! Akármit gyűjtsz, mig itt lehetsz,
itt kell majd hagynod nagyját-apraját.

218.
Mindegy, hány rózsában fürdik szemed,
mindegy, hány bálvány hajlik meg neked,
hány a kastélyod, csatlósod, lovad,
hány csábos tündér zengi éneked.

219.
Mindegy, hogy jól, vagy rosszul megy sorod,
mindegy, Bagdad vagy Balkh az otthonod.
Igyál, mert tüstént menned kell tovább
s a holdat többé látni nem fogod.

220.
Képmutatóktól példát nem veszek,
test s lélek közé rácsot nem teszek.
Fésülheted hajam akármivel,
a választékra korsót helyezek.

221.
Mindegy, az ember mit hisz s mit tagad,
de ennyit mindig tudj, törik-szakad:
egyetlen lélegzet az életed.
Egy lélegzetért el ne add magad.

222.
Kik mondják: fő a tiszta értelem,
híg kecsketejet fejnek szüntelen
s fejükre csörgősipka illenék.
Az ész nem vagyon és nem védelem.

223.
Van, ki bejárta már a földtekét,
más két világról is tud szép regét,
de nem akad, ki felfedezte vón,
a puszta Lét titkos természetét.

224.
A régiek s az újak egyaránt
vélt célhoz törtetnek toronyiránt.
Egyformán játszik minddel az Erő:
egyet felvet, egyet pedig leránt.

225.
Nézd, nézd a sok vakbuzgó szamarat:
görnyednek terhes tettetés alatt,
kufárkodnak álhit-függöny mögött
s az Iszlámból végül mi sem marad.

226.
Nem rettent engem percre sem halál.
A lelkem Túlnan tán nyugtot talál.
Az Úr csak kölcsönadta életünk.
Adós, fizess, hiteleződ ha vár.

227.
Ismerd meg végre földi helyzetem;
néhány halk szóval kifejezhetem.
Légy jó, mikor a porba roskadok
és irgalmas a Végitéleten.

228.
Pereg a perc, az óra. Száll a lét.
A végszót hirtelen fojtják beléd.
Vissza senki nem jött s nem is jöhet,
hogy leírja az Űr túlsó felét.

229.
Az ezer-akós hordót keresem,
borának szárnyán szállnék sebesen,
szétválasztanám a Vallást és az Észt
s a Bor Leánya lenne hitvesem.

230.
Kevély urak pöffeszkedő sora
lelki betegek s bénák tábora,
de kit becsvágy és cím-kór nem tüzel,
azt emberszámba sem veszik soha.

231.
Gyorsan halad tova a karaván.
Vigadjunk létünk tűnő hajnalán!
Korsót, Száki, s ne bánd, mi vár reád
majd holnap, túl az Élet Nagy Falán.

232.
A fazekas, ha agyagot dagaszt,
ne nyomja el a feltörő panaszt,
mely durva paskolás nyomán fakad.
Tán ennen őse, ki nyöszörgi azt.

233.
Arcom szökne az öregség elől,
mely ránc-sereggel támad többfelől.
Ajtó, oszlop, tető s fal már recseg;
még néhány perc s ropogva összedől.

234.
Szín, szag, test, cím s vagyon vak rabja vagy.
Míg egyet hajszolsz, másik hátrahagy.
Legyen bár Zámzám Kútja a tied,
belőled csak maréknyi por marad.

235.
Leszek, ha kell, oltári áldozat,
kit pap kürtszóra kés alá hozat,
de Mestere méltó legyen reám,
mert méltatlant szolgálni kárhozat.

236.
Az Ős-Kezdetből lettem, mi vagyok,
bennem Teremtőmtől nyert vágy ragyog;
kulccsá öntött, hogy vélem nyíljanak
számára titkos ajtók s ablakok.

237.
A bölcset ész gazdaggá nem teszi.
E föld javát a balga élvezi.
Kitől eltávozik minden tudás,
a Nagy Versenyt tán jobban végezi.

238.
A bor s a rózsa csak nekünk terem
s nem annak, kinek szíve jégverem.
A kábának rejtély e kábulat,
de te megérted, korhely; jöjj velem.

239.
Boldog, ki vígan s ismeretlen él,
kopott gúnyát brokáttal nem cserél.
Szimurgh-ként szállj; ne gunnyassz mint bagoly,
mely rom fölött sötét mesét regél.

240.
A háztetőn aranyháló terül,
a Föld a napsugárba elmerül
s amikor Hírnök rikkant: „Israbú!”,
kupám telik és arcom felderül.

241.
Bort, bort – s jöhet a bú, a végtelen.
Ott Fönn mindenki úgyis védtelen.
Poromból büntetésül tégla lesz
és házat másnak építnek velem.

242.
Közelg az Újhold időtartama,
szól száz síp táncrahívó dallama;
az Ó-Hold hajlott, sárga és sovány,
mintha önkínzó böjtöt tartana.

243.
A szél csúfol, ingerkedik velem,
tudja, lelkem pihenni képtelen.
Fösvény a Sors: csak erőszakra ad
s nem többet, mint amennyit kénytelen.

244.
Szálló ez, melybe sorsod számkivet;
két kapuja közt összetör szived.
Szerencsés az, ki névtelen marad
s ki már magzatkorában semmi lett.

245.
Szemednek ékes tán a föld s az ég.
A bölcsnek mind a kettő semmiség.
Ezer jön, mint te, s elmegy más ezer;
vigadj, mielőtt rádköszönt a vég.

246.
Pokol tüzét én könnyen szenvedem,
ha rokon lélek ég együtt velem.
Csak durva idegen ne légyen ott,
mert azzal együtt-lenni gyötrelem.

247.
Amíg korsómban van pár korty borom,
szünetlenűl a Szépről álmodom.
Mondják: „Az Úr irgalmazzon neked!”
S ha nem? Kegyét koldulni nem fogom.

248.
Vigyázz: előtted száz szamár üget,
közönnyel nézd el törtetésüket;
szemed, nyelved s füled legyen helyén,
de tégy úgy, mint vak, néma és süket.

249.
Reményvirág szivedben nem terem.
Az Öröm Könyvét olvasgasd velem,
igyál s vakon kövesd a vágy szavát,
mert valahol már vár egy sírverem.

250.
Erényem nem növelné fönt a Fényt
s vétkem nem árnyékolhat égi lényt.
Jövel, Bocsánat! Távozz, Bosszúvágy!
Úr vagy: felejts! Ne büntess; nyújts reményt!

251.
Uram, ne vond meg könyörületed.
Az engedetlent miért bünteted?
A jámbort jutalmazni szép, de ládd:
a bűnösnek inkább kell szeretet.

252.
A szellő selymes, a lég langymeleg,
rózsákat mosdatnak a fellegek,
pacsirta nyíló bimbóval pöröl:
„Igyunk, madarak, rózsák, emberek!”

253.
Iszom, hogy mire rámköszönt a nap,
a bortól orcáim színt kapjanak.
Ügyelj, hogy borral mossák testemet
s rá leplet venyigéből fonjanak.

254.
Hozzák a legjobb bort, mely itt terem.
Egy éjjel elhunysz csöndben, hirtelen.
Ne hidd: arany vagy, mely elásható
és feltámadhat egy új ékszeren.

255.
Nincs éj, amelyen álmom mély s nyugodt
s melyen párnámra könnycsepp nem futott.
Fejem korsó egy hordó-csap alatt,
de felfordult s belé csöpp sem jutott.

256.
Kezem s a korsó mintegy összenőtt
s szemem káprázik egy árny-arc előtt.
Minden Részből a részem hadd vegyem,
mert az Egész nem ád, csak levegőt.

257.
Kinek a bortól arca pírban ég,
azt nem kínozza oly soká a vég.
Csak az gyötrődik úgy, kinek a bú
apró ízekre tépi szét szivét.

258.
Sors-Gazda szánt, vet, gyomlál és arat.
Aggódsz vagy sem: sorsod csak egy marad.
Korsót ide és gyorsan bort elé,
mert jön, mi jön – s az Élet elszalad.

259.
Az égi szerelemben nincs varázs:
hűlt hamu az, alatta nincs parázs.
A földit válaszd s fel ne add soha,
bár ára kín, keserv és koplalás.

260.
Igyál s ne bántson, hogy tán vétkezel,
ha borral holdfényben sütkérezel.
Közelg a vég, a megsemmisülés.
Képzeld: nem vagy – s örülj, hogy létezel.

261.
A tor kezdődik, szól a víg zene,
a bor vörös, mint rőt kakas szeme.
Böjt és imádság fátyla szétszakad
s még a szamár is táncot lejtene.

262.
Meddig vitázzak hasztalan veled
önhittséged és lét-nemlét felett?
Igyál, mert zord az élet s nincs kiút:
az ember alszik, vagy – berúg s feled.

263.
Ha mind a Hat Főpontnak megfelelsz
holnap talán egy méltóbb polcra lelsz.
Műveld magad; ha van feltámadás,
azzá támadsz fel, amit érdemelsz.

264.
A kapzsiságot vesd el; vígan élj,
mert sorsod rosszat jóra nem cserél.
Igyál s szeress. Nincs annyi hátra már,
amennyiről csalóka vágy regél.

265.
Tökéletlen, ki musttól nem derül.
Önts bort a kőre s táncra penderül.
Miért is mondanék le róla én?
Csak véle érzek végre emberül.

266.
Minden virágszál porszemből fakad
s porszemmé lesz. A Végzet így arat.
Ha légbeszáll és felhő lesz a por,
ítéletnapig véreső szakad.

267.
A bornemissza tantétel szerint
ki hogy hal meg, úgy lesz élő megint.
Ránk, kik borral telten találtatunk,
ítéletnapján szebb jövő tekint.

268.
Közelg a böjtölés sivár hava,
pusztába vész a borkérő szava.
Sebaj: Sábánkor jól berúgok én
s Ramazánra marad borom java.

269.
A bölcs megérti, hogy miért iszom.
Az Úr itéletében is bízom,
hisz’ már kezdetben ismeré hibám
és józanon nincs köztünk jobb viszony.

270.
A korsó ajka ajkadra tapad
s tikkadtan suttog: „Voltam, mint magad.
Eldönt-feldönt mindent a Sors, az Úr,
s leszel, mint én, ha élted megszakad.”

271.
Ki nem tanúl át kínnal éjszakát,
ki át nem lépi törpe enmagát
s csak ékes köntösökben díszeleg,
elárulja az elme legjavát.

272.
Azúr mennyre arany reggel fakad
s a kéz ilyenkor telt kupát ragad.
Az Igazság, úgy mondják, keserű,
de bort igyál, ha igaz vagy magad.

273.
Töltsd a pohárt borral színig tele:
égő szemednek bor a gyógyszere.
Áldott ital, varázsos ír a bor,
szomjat s fájdalmat olthatsz el vele.

274.
Mikor szivem bortól mámorban ég,
nincsen rejtély, mit meg ne értenék,
– míg józanul minden titok marad,
sűrű, mint köd és illó, mint a lég.

275.
Csak szüretelj, csak mulattasd magad,
ürül poharad, időd elszalad.
Ne töprenkedj; az Úrnál egyre megy
az, aki hívő s az, aki tagad.

276.
Sose aggódj sorsod fölött, barát.
Ne nehezedjék gond kölönce rád.
Nem kérdeztek a kezdet kezdetén.
Derűs szívvel ballagj a léten át.

277.
Ezer józant egy korsó jó borért
s egy ezredévet egy perc mámorért!
Mi is lehetne drágább, mint a bor?
Mégis tied lesz egy marék porért.

278.
A Sors fájdalmon kívül mást nem ad –
s megtartanod, mit szerzel, nem szabad.
Ha megtudja a magzat, rá mi vár,
bizonnyal anyja méhében marad.

279.
Magányt keress, hogy megmentsd lelkedet;
családosan kószálnod nem lehet.
Minden s mindenki nyűg, mely visszahúz.
Felszállni vágysz? Törd szét bilincsedet.

280.
Bornál egyéb a Szépből nem marad
s a Kéjből végül csak könnycsepp fakad.
Minden csalárd s így hátra nincs egyéb,
mint az, hogy kábulatba idd magad.

281.
Ha hinni tudsz, szived kincsekre lel
s örömkerted’ bú nem dúlhatja fel.
Egy éjjelen a fellegekbe szállsz
és reggel lelked új életre kel.

282.
Sírok lakói porrá omlanak;
ki tegnap élt, ma formátlan salak.
Mi tesz mindent szendergő semmivé,
amíg majd Ítéletre kél a nap?

283.
E kétszínűség még meddig mehet?
Csapos, meddig töltsz mérgező levet?
Mi hátra van létemből, lőreként
a földre öntöm egyszer, úgy lehet.

284.
Borban fürdesse meg lelked magát,
árassza bornak bűvös illatát.
Vendég csak benned: lásd el úrimód,
mielőtt búcsúzik: „Jó éjszakát!”

285.
Borral mosd testem, amint meghalok,
borról szóljanak mind a gyászdalok,
borosan leljen a feltámadás,
porom korcsmában leljék angyalok.

286.
Ha víg tort ültök, zengve éneket,
ha gerjedten szavaltok szépeket
s elébetek tesz Száki egy kupát,
legyen, ki engem áldón emleget.

Vissza az Omar Khajjám sátra alattba