Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Omar Khajjám
RUBÁÍK
(Szabó Lőrinc fordítása, második változat: 1930)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

1.
Ébredj! – fölgyújtva az Ég sátorát
szétűzte az éj csillagtáborát
a Nap s Kelet Vadásza szórja már
a Szultán Tornyára nyílzáporát.

2.
Még föl se szállt a hajnalló homály
s egy titkos égi Hang bezengte már
a korcsmát: „Mért szomjazik kint a nép,
ha a Templom ünnepre készen áll?”

3.
Kakasszó harsant át a reggelen
s bekopogtak: „Hé! nyitni odabenn!
Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk,
nem jövünk vissza többé sohasem.”

4.
Az új év lobbant félve, bágyatag,
csöndes szivünkbe régi vágyakat
e völgy ölén, hol nyíl a jázmin és
meleg borzongás kél a fák alatt.

5.
Irám kertjén át durva szél söpört;
Dsemsid hétgyűrűs kelyhe összetört;
de még rubint a szőllő, és a kert
minden tavasszal új palástot ölt.

6.
Széttört a lant, Dávid nem énekel!
De a csalogány dala zengve kel
a rózsa közt: „Bort! bort! bibort! hogy a
hószirmokat skarlátpír öntse el!”

7.
Az új Tavaszra tölts ma új kehelyt
s dobj tűzbe minden téli gondlepelt;
csak ki utat száll át Időnk, e gyors
madár, és látod? – máris útra kelt!

8.
Építs kunyhót vagy büszke termeket,
fanyar vagy édes töltse serleged:
az élet bora lassan elfolyik,
az élet lombja hull, hull, s eltemet.

9.
Hoz a Nyár, mondod, rózsát eleget.
De a Tegnap rózsája hova lett?
S az első nyári nap, ki tudja, tán
nem is ragyog már, csak sírod felett.

10.
Kertünkön át csörgő csermely fut; ott
a vörös-kék szőllővel befutott
lugas ölén elborozgatva nem
irígyled arany trónján Mahmudot!

11.
Daloskönyv, bor s kenyér: halk bánatom
e fák alatt mámorba ringatom;
s ha kobzodat pengetve rám nevetsz,
varázsos édes lesz a zord vadon!

12.
A bor égő rubintja a hideg
palack ölét csillogva tölti meg;
egy régi szultán vére a rubint
s kristállyá fagyott könnye az üveg.

13.
Ennek dicsfény s borostyán kellene;
annak malaszt s a húrik édene;
csengő arany hitelnél többet ér:
ha égi dob szól, ne törődj vele!

14.
Nézd, hogy mosolyg a nyíló rózsa rád!
„Virítok – mondja – néhány napon át,
de erszényem egy reggel fölhasad
s a kert sarába önti aranyát.”

15.
Kincsért ha sápaszt a zsugori gond,
ha szélbe szórsz kacagva száz vagyont:
a sírban nem leszel sehogyse más,
csak szürke por, penészes, puszta csont.

16.
Meddő a Vágy; és ha mégis kikel,
nem dús kalász, csak magtalan siker;
percnyi remény: mint hó a Szaharán,
lehull, csillog, s nyom nélkül tűnik el.

17.
Rozzant szeráj a Föld és jajszavát
az éji szél süvölti rajta át;
ki tudja, hány szultán nyitotta ki
és csukta már be korhadt ajtaját!

18.
Hol táncba csalta csorduló kehely
hős Dsemsidet: tigris-tanya a hely;
nyilas Báhrám fölött ma vadszamár
nyargal, de őt már nem riasztja fel!

19.
Azt hiszem, csak holt királyok pora
fölött ég így a rózsa bíbora
s egy kékszemű lány hamván születik
minden jácint és minden ibolya.

20.
És selymes pázsitunk, mely a patak
kék ajkaira hint zöld csókokat –
puhán feküdj rá, mert ki tudja, mily
gyönyörű ajak porából fakad.

21.
Bort, kedvesem! mult bánatot s vele
a rém Jövőt Mánkról ez törli le!
Holnap? – Holnapra elsodorhat az
iszonyú Tegnap hét évezrede!

22.
Hány drága, jó barát volt itt, velem
s veled vendég a roppant Szüreten!
Ittak egy-két kupát s egymásután
átmentek a nagy Csöndbe csöndesen.

23.
Friss Nyár dalol a porba hullt szivek
fölött: dús hangok, illatok, szinek;
ma még kacagsz, holnapra sírba szállsz,
sírt adni másnak s nem tudod, kinek?

24.
Oh élj, siess! A gyönyör oly kevés:
holnapra élted tán a porba vész;
s por és penész közt nem vár majd reád
se bor, se lány, se lant – se ébredés!

25.
A setét Haláltól ne félj: – igyál!
a futó perccel fut a kéj: – igyál!
akár korcsma, akár templom ölén
éltél, elér az örök Éj: – igyál!

26.
Hiába gyújtod ünneppé a Mát,
hiába száll a Holnapért imád:
int tornyáról a müezzin szava:
„Mindegy, bolond! megváltást egy sem ád!”

27.
Sok-sok vén bölcs és hószakállu pap
mind-mind az Üdvhöz keresett utat;
igéiket megvetés neveti
s aszú por tömi be csontszájukat.

28.
Hallgattam, ifjan, a Doktorokat
és Szenteket: vitatkoztak sokat,
körülmagyarázták a Semmit is,
de sohse lettem tőlük okosabb.

29.
És vetettem velük Bölcs Magvakat;
nőjj, szép vetés: izzadtam napra-nap;
és minden aratásom ennyi lett:
„Mint szél jöttem s eltűnök mint a hab.”

30.
Jöttem, mint elfutó hab, lenge lélek;
honnan? ki tudja! Tengve-lengve élek;
miért? ne kérdd! S mint könnyü szél a pusztán,
eltávozom, nem tudva: merre térek.

31.
Mit? Idelök kéretlen – honnan? – és
kéretlen – hova? – továbbdob a Kéz?
– Sok kupa gőze kell agyadra, míg
e pimasz emlék belőle kivész!

32.
Élet s Halál közt dús gyümölcsbe ért
lelkem ágyában sok fanyar Miért;
csak az Ember maradt örök titok:
„Mért él, ha meghal? S mért hal meg, ha élt?”

33.
Volt egy Kapu, de kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed;
ma még miénk a hír s holnapra már
kiejt rostáján az Emlékezet!

34.
Egen, földön s biborló vizeken
a Csönd trónol, büszkén és hidegen;
a Csönd, a néma Csönd – de hol lehet
az Alkotó, az örök Idegen?

35.
Aztán lelkembe néztem: hátha ott
lappang a Rejtély, mely úgy csalt, hívott,
mint éji fény; – s belül egy hang felelt:
„Sorsod vak ösztön s Istened halott!”

36.
Nem tudta lelkem, nem tudta az Ég,
hát megkérdeztem Korsóm: mi a Lét;
s a bor halkan mormolta: „Óh igyál!
aki elment, sohse jött vissza még!”

37.
Korsóm mélyén egy régi árnyalak
beszél bugyborgva csókjaim alatt;
ki tudja, hány csókot adott s kapott
valamikor e néma, holt ajak!

38.
Valamikor vígan karolta át
szerelmesét e Korsó; – óh ha rád
kacag a Remény, ne feledd: ez is
hasztalan küldte égbe sóhaját!

39.
Mert hallottam, este, a piacon,
míg dolgozott a nedves agyagon
a fazekas, hogy sóhajtott a sár:
„Ne durván, testvér, kérlek, fáj nagyon!”

40.
Tölts újra hát s légy igaz bölcs velem:
az Élet elröpül könyörtelen;
a Mult halott, Jövőnk hiú remény,
de a Mában arany gyönyör terem!

41.
Hagyd a vitát s a harcok kürtjeit;
s mit néked ont dús szőllők fürtje: idd
a csurranó bort, símogatva szép
pohárnokod hullámos fürtjeit!

42.
Ha bor s ajk, melynek mézét keresed,
Semmibe hull, mint minden – hogy lehet
nem tudni: ami vagy míg vagy, csak az
leszel később: Semmi: – nem kevesebb!

43.
Ha tehát majd e parton lenge kék
lombok alatt Azráel leng eléd
ajkadhoz nyújtva sötét italát:
– vedd és ürítsd ki némán serlegét!

44.
Mit? Ha a Lélek nem e por-ruha
és fölkaphat az ég szárnyaira,
nem gyalázat, nem gyalázat-e, hogy
e sár-testben kell nyomorognia?

45.
Ferrás! a Lélek-szultán fáradottan
betér s megpihen kis porsátorodban;
Ferrás! a Szultán indul, s a Halál
egy intésére sátrad összeroppan!

46.
Barátom, nézd, borunkban mennyi fény!
gyöngy, buborék! s mind meghal felszínén!
Én meg Te: egy kis szamár fecsegés,
és aztán? Aztán nincs több Te meg én.

47.
Ha te meg én porladunk semmivé,
minden megy tovább, Végtelen felé,
s annyit törődik a Világ velünk,
mint a Tenger, ha kavics hull belé!

48.
Halott országok és üres romok
fölött űz-hajt tovább a Sors konok
szeszélye: szállunk tehetetlenül,
mint fergetegben a futóhomok.

49.
Egy perc megállás, egyetlen ízes
korty az Élet vizéből, s tüzes
puszta árny-utasát már hívja bús
szülőföldje, a Semmi – óh siess!

50.
Mért költöd arra életed felét,
hogy földerítsd a titkok éjjelét?
Csak egy hajszál van Jó és Rossz között
– és mondd, barátom, mennyit ér a lét?

51.
Csak egy hajszál van Igaz és Hamis
között: s csak egy kis Alfa titka visz
(picinyke kulcs, csak megtaláld!) a szent
kincstárba és tán a Mesterhez is,

52.
aki fürge higanyként átszalad
a Teremtés erein, száz alak
képét öltve fel, mely mind változik
s elvész, míg Ő örökre megmarad;

53.
a nagy Szinpadon elővillan és
ujra a Homály függönyébe vész,
mely körülömli a drámát, mit Ő
maga talál ki, játszik, s únva néz.

54.
Míg élsz, agyad minden sejtelme: hit
a nagy Fényről, mit köd rejt el; s ne hidd,
hogy halottan inkább megfejtheted
az Ég s a Föld örök rejtelmeit!

55.
Mindig csak, mindig örök szócsaták?
Miért nyujtani a meddő vitát?
Miért akarsz izes szőllő helyett
levegő-fürtöt vagy fosztott csutát?

56.
Bölcs tobzódás szökött szivembe; lásd:
új asszony hoz házamba új varázst;
a vén, meddő Észt elhagytam, hogy a
Szőllő Lányával kössek újra nászt.

57.
Mert kutattam, mi a Föl, mi a Le,
néztem, a Van nincs-e, a Nincs van-e,
vitt mérce, szám, ész, s nem volt semmi más
oly mély s igaz, mint kupám feneke.

58.
„Sokat számoltál s így lett végre jobb
naptárad, éved?” – kérdik. – Ah, dehogy!
Csak töröltem a meg nem született
Holnapot és a halott Tegnapot!

59.
Csók, bor és mámor: minden oda tér,
ahol minden kezdődik s véget ér;
igyál! igyál! – holnap holt ajakad
a föld alól kupát hiába kér!

60.
A korcsmában ültem busongva, hol
hűs esthomály borongott, amikor
egy fényes Angyal szállt be, korsaját
felém nyújtva: „Igyál!” – S ez volt a Bor.

61.
A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár–
agyú hetvenkét bölccsel szembeszáll;
a nagy Büvész, ki életünk kopott
ólmából színaranyat kalapál;

62.
a nagy Mahmud, aki a rémteli
kínok csomóit mind kettészeli
s a gond sötét gyászhordáit büvös
forgószél-karja játszva szétveri.

63.
Fentről jött, hogy vidítsa életünk;
mért gyalázod a Bort, az égi Bűnt?
Ha áldás: mért ne innók, míg lehet?
S ha átok: mondd, ki adta őt nekünk?!

64.
Elátkozzam a balzsamos gyönyört,
remélve balgán, hogy agyongyötört
éltem után szentebb bor tölti meg
kupám, ha már a porban összetört?!

65.
Jöjj! ne hallgasd, mit hazudik a bölcs!
Az Élet elfut, rá reményt ne költs!
Csak egy biztos: elhervad a virág,
csak egy biztos: lehull az ért gyümölcs!

66.
Titkos jelek futják be az eget,
egyik biztat, a másik fenyeget;
céltalan Cél az egész: ne törődj
vele: ő sem törődik teveled!

67.
Furcsa, ugye? hogy bár sok miriád
lépte már által az Éj kapuját,
nincs hír, s hogy ott mi föld s út van, csak az
tudja, aki maga utazta át.

68.
Lelkem röpült s partot nem lelt sehol:
a Menny vak űr s az Isten haldokol;
végül csüggedve tért meg: „Én vagyok
a boldog Ég s a jajgató Pokol!”

69.
A tudósok csak veszekedjenek,
szedjék szét egymást, földet és eget:
te dőlj le egy sarokba és nevess
mindenkin, aki terajtad nevet!

70.
Mert fönt, lent, kint s bent csak azt látni, hogy
minden mint bűvös Árny-szinház forog,
s szekrénybe zárva Nap-lámpánk körül
úgy keringünk, mint árnyék-alakok.

71.
Bábok vagyunk az óriási Sakk
éj- s napmezőin, sok piciny alak,
előre-hátra lépve, míg a Sors
megún, kiüt s a sírba visszarak.

72.
Ahogy a Mester dobja, az Erő:
úgy száll a labda, úgy repül a kő;
vakon röpülsz te is, és sorsodat
nem tudja senki más, csak ő! csak Ő!

73.
Minden parázs hideg hamuba fúl:
mondd, ki a szolga és ki itt az úr?
A Ködből szállt föl tegnap életünk
s a Ködbe holnap újra visszahull.

74.
A Nagy Kéz ír s tovább megy; és a holt
egek zúgják a lángoló sikolyt:
millió könny egy sort le nem törül;
millió jaj egy betűt ki nem olt!

75.
Ránk-boritott Kupa az égi űr;
alatta nyüzsgünk, ki sír, ki örűl.
Mit könyörögsz neki? Ő maga is,
úgy mozog, mint mi, tehetetlenűl.

76.
Az első Mag ezerszer újra kel,
örökkön él az első Porhüvely;
s amit az első Hajnal írt le, csak
az utolsó Alkony olvassa el.

77.
Remény, halál, öröm vagy őrület:
a múlt a jövő sorspecsétje lett;
ne kérdezd: honnan és hová? – vakon
röpülj a részeg örvények felett!

78.
Mondom neked: – Mikor fölragyogott
Parvin és Mushtara az égre, hogy
fényük hirdesse születésemet:
sors-szabta por- s lélek-vázamban ott

79.
volt már a Szőllő, nőtt és karjai
ölelnek most – gyalázhat a Szufi:
rossz ércem tán Kulcsa lesz annak az
Ajtónak, mely nem nyíl meg őneki!

80.
És azt tudom: az Igaz Fényt, ami
lelkünk jóra vagy dühre tüzeli,
jobb a korcsmában megsejteni, mint
templomban végkép elveszíteni!

81.
Tudattalan homályból öntudatra
azért hívtál csupán, hogy megmutasd a
tilos Gyönyört, s átokkal sújts, mikor
rátéved lábam a Tiltott Utakra!?

82.
Erény vagy bűn: mindegy! Visszás fonat,
de mért szégyeljem bűnös voltomat?
Kínnal s kéjjel Te szőtted létem át
és a Te kezed írta sorsomat!

83.
Ravasz kelepcék s tőrök közt futunk,
tán mennybe, tán pokolba száll utunk;
Te vén Varázsló, Te rendelted így
s mégsem a Te bűnöd, ha elbukunk?

84.
Ki testté gyúrtad a föld rút sarát
s kinek kígyó volt aljas cimborád:
az Ember bűne a Te bűnöd is:
bocsáss meg néki – s Ő is megbocsát!

85.
Leszállt a langyos est; végre tova-
suhant a bőjtös Ramazám hava;
a fazekas házában álltam és
felriasztott a korsók halk szava.

86.
A fal mentén, szép sorba rakva, sok
korsó s fazék ült búslakodva ott;
és némelyik beszélt, és némelyik
talán figyelt, de mindig hallgatott.

87.
Az egyik szólt: „Bizonnyal nem vakon
töltötte kedvét a holt anyagon
és azért, mert ilyennek alkotott,
nem zúzza össze hitvány agyagom!”

88.
Aztán a másik: „Láttál gyereket
széttörni, melyből inni szeretett,
szép poharát? – S mért törné össze Az,
ki csinálta, az Élő Cserepet?”

89.
Egy percnyi csönd; s egy sánta, porlepett
fazék szólalt meg: „Miért engemet
gúnyoltok? Tán én vagyok az oka,
hogy a fazekas keze remegett?”

90.
Most egy beszédesebb pillanta szét,
talán egy Szúfi, és így szólt: „Az ég
se tudja, hogy e sok agyag között
ki a fazekas és ki a fazék!”

91.
És társa szólt: „Beszélik, Valaki
a rosszat pokollal fenyegeti,
a rossz edényt, mit ő rontott el. – Eh,
nem szégyen ily rút váddal bántani?!”

92.
„Szomjas vagyok” – mormolta réveteg
hangon egy másik – „száraz és beteg;
de ha újra megtölt a Szent Nedű
azt hiszem még magamhoz térhetek.”

93.
Így beszéltek a fazekak; s a Hold már
feljött s bekandikált a kapuboltnál;
ekkor meglökték egymást: „Föl, fiúk!
itt jön s rúdjára szed az égi Hordár!”

94.
E bús világon sátrat vert a Gond
s hogy romokra emeljen büszke trónt,
a vén Halál porrá őrölte már
Perzepolist, Szmirnát és Babilont.

95.
Ha meghalok, ne máglyát gyújts körém;
venyigét s szőlőlombot hints fölém
és testemet borral lemosva rejtsd
sírba e szép, illatos kert ölén!

96.
És poromból majd, a föld és a kő
alól, oly illat-háló száll elő,
hogy sírom mellett észrevétlenül
megrészegűl minden igazhivő.

97.
Bálványaim megcsaltak; óh ne kérdd,
hogy miattuk mily sok baj s bánat ért:
borba ölték dicsőségemet és
jó híremet eladták egy dalért!

98.
Megfogadtam: utam templomba visz!
De mondd, nem voltam részeg akkor is?
És aztán jött, aztán jött a Tavasz
és a rózsákkal megjött a Bor is!

99.
Végére jár, lásd, e papírtekercs;
a csalogány elröpült; percre-perc
száll a Tavaszból: holnap hervadó
rózsák alatt te is holtan heversz!

100.
Az ősi Titkot sose leste ki
elmém: azt hittem, nincs mit veszteni
az élettel; s most búsan mondom: „Óh,
bárcsak lehetne újra kezdeni!”

101.
Óh szende Hold! gyönyörű, égi fény,
örök pályán keringsz az ég ívén;
de ha holnap fölszállsz a kert fölé,
már más köszönt rád telt kupát, nem én!

102.
Óh Sáki, majd ha halálom után
tovább mulattok a kert pázsitán:
sírom fölött oltsd el a lampiont
és csapd a kőhöz csillogó kupám!

Vissza az Omar Khajjám sátra alattba