Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Omár Khajjám
RUBÁIJÁT
(Szabó Lőrinc fordítása, első változat: 1920)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
ELŐSZÓ
Omár Khájjám
a XI. század derekán született Naisápurban, Perzsia észak-keleti részében. Atyja
sátorverő volt; hogy ő is kényszerült volna atyja mesterségét folytatni, puszta
legenda. Különben élete át meg át van szőve legendákkal, többé-kevésbé valószínű
mesékkel, melyeket az olvasó bárhol könnyen megkaphat. Gondos nevelésben és
iskoláztatásban részesült. Megtanult arabul és görögül és az akkor ismert tudományokban
nagy tudást szerzett magának. Metafizikai és matematikai értekezési meglepően
érdekesek. Hazájának minden kimagasló személyisével összeköttetésben állt, de
sohasem politikázott, hanem kizárólag a tudománynak és költészetnek élt. Magas
pártfogói: Malik Sah és Kizám al Mulk vezír 1200 arany mithkal évjáradékot biztosítottak
neki. 1704-ben Omár is ott volt ama kilenc asztrológus közt, akikre a naptár
megreformálását bízták.
Omár világnézete ma friss, eleven, közvetlen, egész modern; de a maga idejében
disszonáns volt, harcos és kellemetlen, az orthodox papok előtt éppúgy mint
a felvilágosodott, de magalkuvást hirdető sufik előtt is. Ő a teljes élet kiélését
hirdette, a legteljesebb és legemberibb hedonismust: a Bort. Nem a szerelmet,
- ezt csak elvétve és mellékesen - hanem a bort, amely már egy felsőbb és későbbi
stádium az élvezetekben Küzdeni a Sors ellen? Úgyis hiába: akár templomban,
akár a korcsmában élünk, mindenkép elér a Halál! Jobb lett volna meg nem születni,
de ha már itt vagyunk, ne törődjünk azzal, hogy mi lesz azután, hanem vegyük
ki részünket az örömökből. Kissé pantheisticus és a praedestinatio felé hajló
töprengései hátterébe, mint valami örök megismerhetetlen, mindig ott rejtőzködik
az Istenség eszméje is. De Omárt fellázítja az a tudat, hogy Isten, aki bennünket
bűnösnek teremtett, bűneink miatt meg akar büntetni. Gúnyos merészséggel fordul
ellene és a pantheista álmodozóból atheista lesz. Omár jelképe az erős, bátor,
nyílt akaratnak, a merészségnek, mely szembeszáll mindennel és ki meri mondani,
hogy igenis meghalunk és nem lesz túlvilág. De ha csak az az arasznyi élet áll
előttünk, akkor természetes, hogy az életnek a jobbik felét kell választanunk:
a gyönyört.
Mint Horatius hirdette: Csakhogy Omár a "Carpe diem" mellől kitörölte
a másik, ép oly horatiusi mondást, az "Aurea mediocritást". Omár nem
ismeri a szabályt, gyeplőt és korlátot, költészete teljesen vigasztalan; Horatiusba
még be lehet magyarázni valami elismerést egy ethicai felsőbbséggel szemben;
Omár azonban teljesen röghöz tapadt lélek, aki legfeljebb azért fordul az ég
felé, hogy káromlását arcába vágja a sorsnak. És Omár bora keserű; Omár mámor
keresése a boldogtalan sírása a boldogság után; Omár öröme megmérgezett öröm.
Mikor pártfogói, Malik Sah és Kizám al Mulk meghaltak, Omár teljesen elhagyatva
és félreismerve, nagy nyomorban élt. Bejárta Bagdadot, Mekkát; hazájában is
hol Balkban, hol Mervben tengődött, míg végre Naisápurban meghalt, valószínűleg
1113-ban. Sírja helyét még ma is mutogatják.
Költeményét perzsa és arab nyelven írta. Ezeket ő maga nem jegyezte le, legfeljebb
barátai, vagy ellenségei, hogy bevádolhassák a szultán előtt írásai alapján.
Ezekben a négysoros rubáiokban az idők folyamán oly sok betoldás, kitörlés történt,
annyira ellaposították őket és oly sok újat költöttek hozzájuk, hogy a körülbelül
1000-re tehető rubái közül az eredetit kiválogatni teljesen lehetetlen. A perzsa
Omár annyira megromlott, annyira színtelen, egyhangú és erőltetett lett, hogy
a tulajdonképpeni eredeti szöveg magában véve semmi különösebb értéket nem jelent.
Nem is keltett semmi hatást, mikor e kis költeményeket kibetűzték a felfedezett
papirusz-tekercseken. Úgy látszott, hogy Omár Khájjám véglegesen elveszett a
világ számára.
Egész a múlt század közepéig hasztalan várta felfedezését az elfelejtett nagy
költő. Ekkor jelent meg, 1859-ben, Edward Fitzgerald angol fordítása. Fitzgerald
nem fordította a már úgyis meghamisított perzsa verseket, hanem Omár szellemében
új költeményeket írt; átvette a keleti motívumokat, de azokat a nyugati népek
érzelmeivel szőtte át; a rubái-formát megtartotta, az egésznek bizonyos kerekséget
és összefüggést adott, amennyiben az új, angol Rubáiját az ébredéssel és a tavasszal
kezdődik és a halállal végződik. Fitzgerald Omárja rendkívüli hatást ért el.
E halhatatlan erejű munka ma Angliában és Amerikában a Biblia mellett a legelterjedtebb
könyv. Többszörösen le van fordítva minden európai nyelvre és ahol csak megismerték,
gomba módra alakultak meg a legkülönösfélébb Omár-Khájjám-Társaságok és Omár-Khájjám-Clubok.
Egyedül Londonban 250 ilyen club van. Hogy ezekben Omár nevének égisze alatt
milyen spiritiszta és egyéb estélyeket tartanak és ezekben milyen visszaélések
folynak le, az nem tartozik ide, de mindenesetre élő bizonysága annak az óriási
hatásnak, melyet Omár a Nyugat szellemi életére tett.
Omár Khájjám magyar fordítása erős költői és formai feladat. Érdemleges kísérletezés
e téren nálunk még nem történt.
Az a körülmény, hogy maga Fitzgerald is húsz év alatt négyféle variánsban adta
a Rubáiját fordítását, a magyar fordítót is arra vezette, hogy elsősorban az
Omár szellemét igyekezzék megtartani. A jelen kötetben van egy pár rubái, amely
a perzsa szöveg alapján készült Friedrich Rosen kitűnő fordítása után, de a
túlnyomó többség az angol "eredeti"t követi. Bátran mondható Fitzgerald
műve eredetinek, hiszen ő nem fordított, hanem a benne új életre ébredt Omár
írta meg még egyszer az elveszett rubáiokat.
A kötet végén a legszükségesebb jegyzeteket találja az olvasó.
RUBÁIJÁT
I.
Ébredj! – : fölgyújtva az Ég sátorát
szétűzte a csillagok táborát
a Nap s Kelet Vadásza szórja már
a Szultán Tornyára nyílzáporát.
II.
Még föl se szállt a hajnalló homály
s a titkos égi Hang bezengte már
a korcsmatermet: "Mért ül kint a nép,
ha a Templom ünnepre készen áll?"
III.
Kakasszóra, mikor megvirradott,
megverték kint a korcsmaablakot:
– "Nyisd ki! nyisd ki! hadd igyunk egy kupát,
úgysem iszik már az, aki halott!"
IV.
Az új év lobbant félve, bágyatag,
csöndes szívünkbe régi vágyakat
e völgy ölén, hol nyíl a jázmin és
meleg borzongás kél a fák alatt.
V.
Az új Tavaszra tölts ma új kehelyt
és tűzbe vesd a téli gondlepelt;
piciny utat röpül Időnk, e gyors
madár, és látod? – máris útra kelt!
VI.
Irám kertjén át durva szél söpört;
Dzsemsid hétgyűrűs kelyhe összetört;
de még rubint a szőllő, és a kert
minden tavasszal új palástot ölt.
VII.
Széttört a lant: Dávid nem énekel!
De a csalogány dala zengve kel
a rózsa közt: "Bort! bort! bíbort! hogy a
hószirmokat skarlátpír öntse el!"
VIII.
Kertünkön át csörgő csermely fut: ott
a vörös-kék szőllővel befutott
lugas ölén elborozgatva nem
irigyled arany trónján Mahmudot!
IX.
Daloskönyv, bor s kenyér – : halk bánatom
e fák alatt mámorba ringatom;
s ha kobzodat pengetve rám nevetsz,
varázsos éden lesz a zord vadon!
X.
A sírra, melyben alszik Al-Hadzsin,
kőris hullajtja könnyét s karmazsin
pipacs fon koszorút, – de már a sír-
kövön széttörte serlegét a Dzsin.
XI.
Építs kunyhót vagy büszke termeket,
fanyar vagy édes töltse serleged:
életfádról a hervadt őszi lomb
lassan keringve hull, - míg eltemet.
XII.
Nézd, hogy mosolyg a nyíló rózsa rád!
Hulló illata hinti halk szavát:
– "Dús erszényem hajnalra fölhasad
s a kertre önti szét ezüsthavát."
XIII.
Ennek dicsfény s borostyán kellene,
annak malaszt s a húrik édene;
csengő arany hitelnél többet ér:
ha égi dob szól: ne törődj vele.
XIV.
Ha kincsed őrzöd s élted értte gond,
ha szélbe szórsz kacagva száz vagyont:
a sírban nem leszel sehogyse más,
csak szürke por, penészes, puszta csont.
XV.
Meddő a Vágy; és ha mégis kikel,
nem dús kalász, csak magtalan siker;
üres remény: mint hó a Szaharán:
lehull, csillog, – s nyom nélkül tűnik el.
XVI.
Rozzant szeráj a Föld; és jajszavát
az éji szél süvölti rajta át;
– ki tudja, hány szultán nyitotta ki
és csukta már be korhadt ajtaját!
XVII.
A setét Haláltól ne félj: – igyál!
a futó perccel fut a kéj: – igyál!
akár korcsma, akár templom ölén
éltél: elér az örök Éj: igyál!
XVIII.
Hol táncba csalta csorduló kehely
hős Dzsemsidet: tigris-tanya a hely;
nyilas Báhrám fölött ma vadszamár
nyargal, de őt már nem riasztja fel!
XIX.
Tölts és koccints! a bor vad láza sok
gondot megöl: reményt s gyalázatot!
Holnap? – Holnapra elsodornak az
örök homályba hulló századok!
XX.
Friss Nyár tüzel a porba hullt szívek
fölött: dús hangok, illatok, színek:
ma még kacagsz, holnapra sírba szállsz
sírt adni másnak s nem tudod: kinek?
XXI.
Az életnél nincs semmi ostobább:
meghalt Feridun! meghalt Kaikodáb!
Óh mért dobott a Sors ide? – s ha már
ide dobott, mondd: mért dob majd tovább?!
XXII.
Óh éld a mát! A gyönyör oly kevés:
holnapra élted tán a porba vész;
s por és penész közt nem vár majd reád
se bor, se lány, se lant, – se ébredés!
XXIII.
Hiába gyújtod ünneppé a Mát,
hiába száll a Holnapért imád:
az Éj tornyáról müezzin kiált
feléd: "Bolond! jutalmat egy sem ád!"
XXIV.
Gyűrűs kelyhemben már nem villan óbor;
eltört az érc s szétfolyt a csillanó bor;
magam se leszek nemsokára más,
csak könnyű pernye, szélbe illanó por!
XXV.
E sok vén bölcs és hószakállu pap
mind-mind az Üdvhöz keresett utat;
megvetés burjánzik ma sírukon
s aszú por tömi be csontszájukat.
XXVI.
Jöttem, mint elfutó hab, lenge lélek;
honnan? – : ki tudja! Tengve-lengve élek;
miért? – : ne kérdd! S mint könnyű szél a pusztán,
eltávozom, nem tudva: merre térek.
XXVII.
E földre dobva – honnan? – és botor
utakra verve – hová? – elsodor
a vak Sors; és nem édesíti e
bolond komédiát csak egy: a Bor!
XXVIII.
Az arany Dómban gyönyört s dőre bajt:
mi vált egymással napfényt és vihart:
ki tudja? – és ki tudja: ez a dóm
ha összedűl, újjá épül-e majd?
XXIX.
Élet s Halál közt dús gyümölcsbe ért
lelkem ágyában sok fanyar Miért;
csak az Ember maradt örök titok:
"Mért él, ha meghal? S mért hal meg, ha élt?"
XXX.
Volt egy Kapu: de kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol: nem tépte szét kezed;
ma még miénk a hír s holnapra már
kiejt rostáján az Emlékezet!
XXXI.
Egen, földön s bíborló vizeken
a Csönd trónol, büszkén és hidegen;
a Csönd, a néma Csönd, – de hol lehet
az Alkotó, az örök Idegen?
XXXII.
Aztán lelkembe néztem: hátha ott
lappang a Rejtély, mely úgy csalt, hívott,
mint éji fény; - s belül egy hang felelt:
"Sorsod vak ösztön s Istened halott!"
XXXIII.
Végül korsóm ajkához fordulék
megtudni: mi a Kezdet és a Vég;
s a bor halkan mormolta: "Óh igyál! -
aki elment, sohse jött vissza még!"
XXXIV.
Korsóm mélyén egy régi árnyalak
zokog bugyborgva csókjaim alatt;
- ki tudja, hány csókot adott s kapott
valamikor e néma, holt ajak!
XXXV.
Valamikor vígan karolta át
szerelmesét e Korsó; – óh ha rád
kacag a Remény: ne feledd el: ő is
hasztalan küldte Hozzá sóhaját!
XXXVI.
Tölts újra! tölts! igyál ma kört velem:
az Élet elröpül könyörtelen;
a Mult halott, Jövőnk hiú remény,
de a Mában arany gyönyör terem!
XXXVII.
A bor égő rubintja a hideg
palack ölét csillogva tölti meg;
egy régi szultán vére a rubint
s kristállyá fagyott könnye az üveg.
XXXVIII.
Hagyd a vitát s a harcok kürtjeit;
s mit néked ont dús szőllők fürtje: idd
a csurranó bort, símogatva szép
pohárnokod hullámos fürtjeit!
XXXIX.
Csók, bor és mámor: minden oda tér,
ahol minden kezdődik s véget ér;
igyál! igyál! - holnap holt ajakad
a föld alól kupát hiába kér!
XL.
És majd ha e parton s e lenge-kék
lombok alatt Azráel leng eléd
ajkadhoz nyújtva sötét italát:
– vedd és ürítsd ki némán serlegét!
XLI.
A gyors Idő halálra érlelé
s fátyol borult tűnt életünk fölé;
annyit törődik a Világ velünk,
mint a Tenger, ha kavics hull belé!
XLII.
A csalfa égi titkokat ne lesd:
hazug a Félhold s hazug a Kereszt!
és álmaid nem üdvözíti, csak
a szőke must s a duzzadó gerezd!
XLIII.
Hogy szomjad enyhítsd kristályitalán:
int hűs Oáz az égő Szaharán;
siess! igyál! – Egy perc: s a Semmiség
ködébe tér vissza a Karaván!
XLIV.
Halott országok és üres romok
fölött űz-hajt tovább a Sors konok
szeszélye: szállunk tehetetlenül,
mint fergetegben a futó homok.
XLV.
Mért költöd arra életed felét,
hogy földerítsd a titkok éjjelét?
Csak egy hajszál van Jó és Rossz között,
– és mondd, barátom, mennyit ér a lét?
XLVI.
Csak egy hajszál van Igaz és Hamis
között; s csak egy kis Alfa titka visz
– picinyke kulcs, csak megtaláld! – a szent
kincstárba és tán a Mesterhez is,
XLVII.
aki fürge higanyként átszalad
a Teremtés erein, száz alak
képét öltve fel, mely mind változik
s elvész, – míg Ő örökre megmarad;
XLVIII.
a nagy Színpadon elővillan és
újra a Homály függönyébe vész,
mely körülömli a drámát, mit Ő
maga talál ki, játszik, s únva néz.
XLIX.
Míg élsz, agyad minden sejtelme: hit
a nagy Fényről, mit köd rejt el; s ne hidd,
hogy halottan inkább megfejtheted
az Ég s a Föld örök rejtelmeit!
L.
Ravasz remény s álnok hit csal oda:
a Menny nem bűvös türkizpalota
és ha szárnyas lelked bejárta: csak
akkor látod, mily szörnyű Kaloda!
LI.
A lét patakja halálba fut át:
hiába vársz Megváltót és Csudát;
ízes gyümölcs helyett miért akarsz
fanyar fürtöt vagy lefosztott csutát?!
LII.
Bölcs tobzódás szökött szívembe; lásd:
új asszony hoz házamba új varázst;
a vén, meddő Észt elhagytam, hogy a
Szőllő Lányával kössek újra nászt.
LIII.
A nagy Fátyolt az Ész viharszele
sorsunk egéről sohse tépi le;
kerestem én is a Titkot, de nem
jutottam el, csak kupám mélyire!
LIV.
Azt hiszem, csak holt királyok pora
fölött ég így a rózsa bíbora
s egy kékszemű lány porából fakad
minden jácint és minden ibolya.
LV.
Tündérkert volt egykor e sivatag
s jázmin virult a porló, avatag
kövek közt, hol enyelgve bujdosó
szél suttogott szerelmes szavakat.
LVI.
De a Tavaszt elűzte már a Gond;
elfonnyadt és lehullt a sárga lomb;
apadt források s holt mezők felett
hét ezredév sötét köde borong.
LVII.
Igyunk, barátom! Nézd: hogy ellebeg
a felhőkaraván a kert felett!
Mi meghalunk; de vándorútjukat
örökké rójják fönt a fellegek!
LVIII.
A korcsmában ültem busongva, hol
hűs esthomály borongott, amikor
egy fényes Angyal Szállt be s korsaját
felém nyújtá: "Igyál!" – S ez volt a Bor.
LIX.
A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár-
agyú hetvenkét bölccsel szembeszáll;
a nagy Varázsló, ki éltünk kopott
ólmából színaranyat kalapál.
LX.
A nagy Vezér, aki a rémteli
kínok csomóit mind kettészeli
s vihar-kardjával a gondok sötét
fantomhadát kacagva szétveri.
LXI.
Fentről jött, hogy vidítsa életünk;
mért gyalázod a Bort, az égi Bűnt?
Ha áldás; – mért ne innók, míg lehet?
S ha átok: – mondd, ki adta őt nekünk?!
LXII.
Elátkozzam a balzsamos gyönyört,
remélve balgán, hogy agyongyötört
éltem után szentebb bor tölti meg
kupám – , ha már a porban összetört?!
LXIII.
Óh jőjj! ne hallgasd, mit beszél a bölcs!
Az Élet elfut, rá reményt ne költs!
Csak egy biztos: elhervad a virág,
csak egy biztos: lehull az ért gyümölcs!
LXIV.
Röpül az élet: hagyd a vak tusák,
dobok s rézkürtök harci taktusát!
– Kertünk fölött borong az este már
és lila árnyat vet a kaktusz-ág.
LXV.
Kertünk fölött borong az esthomály;
jőjj a lugasba, hol dalolva vár
s csordulni töltve örök serlegét
mosolygva int felénk a vén Omár!
LXVI.
Mosolygva int: "Ne bándd a tűnt eget!
Lásd: életem a Gyönyör tükre lett:
a Bor dalolt mindig dalomban és
lelkemben a Bor lelke lüktetett!"
LXVII.
Minden parázs hideg hamuba fúl:
mondd, ki a szolga és ki itt az úr?
A Ködből szállt föl tegnap életünk
s a Ködbe holnap újra visszahull.
LXVIII.
Lelkem röpült s partot nem lelt sehol:
a Menny vak űr s az Isten haldokol;
végül csüggedve tért meg: "Én vagyok
a boldog Ég s a lángoló Pokol!"
LXIX.
Titkos jelek futják be az eget:
egyik biztat, a másik fenyeget;
céltalan Cél az egész: ne törődj
vele: ő sem törődik teveled!
LXX.
Lomhán forogva jár a Nagy Kerék;
küllőin ezer csillaglámpa ég,
miket egy percre föl-fölgyújt a Nap
és újra elmerít a Semmiség.
LXXI.
A dráma perg: sír, őrjöng és örül:
ingunk-lengünk a nagy Lámpás körül;
lámpánk a Nap, s a zord színpad felett
mint szörnyű kripta kong az égi Űr.
LXXII.
Bábok vagyunk az óriási Sakk
éj- s napmezőin, sok piciny alak,
előre-hátra lépve, míg a Sors
megún, – kiüt – s a sírba visszarak.
LXXIII.
Ahogy a Mester dobja, az Erő:
úgy száll a labda, úgy repül a kő;
vakon röpülsz te is, – és sorsodat
nem tudja senki más, csak ő! csak Ő!
LXXIV.
A Nagy Kéz ír s tovább megy; és a holt
egek zúgják a lángoló sikolyt:
millió könny egy sort le nem törül;
millió jaj egy betűt ki nem olt!
LXXV.
Ez zsenge mag lesz, az üres alom:
egyre őröl az óriás Malom
s a zord Idő ekéje mindig új
barázdát tör az örök Ugaron.
LXXVI.
Fölénk boruló Üst az égi Űr
s alatta minden átok összegyűl;
ne küldd felé imád: ő maga is
kínnal kering, bután s erőtlenül!
LXXVII.
Az első Mag ezerszer újra kel,
örökkön él az első Porhüvely;
s amit az első Hajnal írt le, csak
az utolsó Alkony olvassa el.
LXXVIII.
Remény, halál, öröm vagy őrület:
a múlt jövőnk: átokpecsétje lett;
ne kérdezd: honnan és hová? – vakon
röpülj a részeg örvények felett!
LXXIX.
Kacagj a Mullahon s a Dervisen!
Csak a hit épít tornyot a vizen;
s amiről ők mesélnek: puszta szó:
ábránd, ködkép: nem látta senki sem!
LXXX.
Tudattalan homályból öntudatra
azért hívtál csupán, hogy megmutasd a
tilos Gyönyört, s átkoddal sújts, ha rá-
tévedne lábam a Tiltott Utakra!?
LXXXI.
Ravasz kelepcék s tőrök közt futunk,
tán mennybe, tán pokolba száll utunk;
Te vén Varázsló, Te rendelted így
és a Te bűnöd lesz, ha elbukunk!
LXXXII.
Erény vagy bűn: mindegy! Visszás fonat:
mégse szégyellem bűnös voltomat!
Kínnal s kéjjel Te szőtted éltem át
és a Te kezed írta sorsomat!
LXXXIII.
Ki gyáva bűn sarából alkotád,
s kinek kígyó volt aljas cimborád:
az Ember vétke a Te vétked is:
bocsáss meg néki, - s Ő is megbocsát!
KÚZA-NÁMA
LXXXIV.
Leszállt a langyos est; végre tova-
suhant a bőjtös Ramazán hava;
a fazekas házában álltam és
felriasztott a korsók halk szava.
LXXXV.
A fal mentén, szép sorba rakva, sok
korsó s fazék ült búslakodva ott;
és némelyik beszélt, és némelyik
talán figyelt, de mindig hallgatott.
LXXXVI.
Az egyik szólt: "Bizonnyal nem vakon
töltötte kedvét a holt anyagon
és most, mikor már kész formát adott
nem zúzza össze hitvány agyagom!"
LXXXVII.
Aztán a másik: "Láttál gyereket
széttörni, melyből inni szeretett,
szép poharát? – S mért törné össze Az,
ki alkotá, az Élő Cserepet?"
LXXXVIII.
Egy percnyi csönd; s egy sánta, porlepett
fazék szólalt meg: "Miért engemet
gúnyoltok? Tán én vagyok az oka,
hogy a fazekas keze remegett?"
LXXXIX.
Most egy beszédesebb pillanta szét
– talán egy Szúfi – és így szólt: "Az ég
se tudja, hogy e sok agyag között
ki a fazekas és ki a fazék!"
XC.
És társa szólt: "Mesélik: valaki
pokolra vet bennünket: Az, aki
ily torznak formált... Ej! ne féljetek:
vakságáért szemünk nem szúrja ki!"
XCI.
"Szomjas vagyok" – mormolta réveteg
hangon egy másik – "száraz és beteg;
de ha újra megtölt a Szent Nedű,
azt hiszem még magamhoz térhetek."
XCII.
Ekként beszélt a sok fazék; s a Hold már
feljött s bekukucskált a kapuboltnál;
ekkor meglökték egymást: "Föl! Föl! Itt
jön és rúdjára szed az égi Hordár!"
XCIII.
A zord Halál, a Köd, a Gond besző s
a ciprus hulló lombja ránk esőz;
tűnt Tavaszunk fölött meghalt a Nyár
s a ligetben most haldoklik az Ősz.
XCIV.
Ha meghalok, ne máglyát gyújts körém;
venyigét s szőlőlombot hints fölém
és testemet borral lemosva rejtsd
sírba e napsütötte kert ölén!
XCV.
Az Istenek megcsaltak; – óh ne kérdd,
hogy miattuk mily sok baj s bánat ért:
minden nemes Célt borba öltek és
jó híremet eladták egy dalért!
XCVI.
Megfogadtam: utam templomba visz!
– De mondd, nem voltam részeg akkor is?
És aztán jött, aztán jött a Tavasz
és a rózsákkal megjött a Bor is!
XCVII.
E bús világon sátrat vert a Gond
s hogy romokra emeljen büszke trónt,
a zord Halál porrá őrölte már
Ős Naisapúrt, Smyrnát és Babylont.
XCVIII.
Az ősi Titkot sose leste ki
elmém: azt hittem, nincs mit veszteni
az élettel; s most búsan mondom: "Óh,
bárcsak lehetne újra kezdeni!"
XCIX.
Végére jár, lásd, e papírtekercs;
a csalogány elröpült; percre-perc
száll a Tavaszból – : holnap hervadó
rózsák alatt te is holtan heversz!
C.
Ferrás! a Lélek-szultán fáradottan
betér s megpihen kis porsátorodban;
Ferrás! a Szultán indul, – s a Halál
egy intésére sátrad összeroppan!
CI.
Óh szende Hold! szerelmem! égi fény – :
örök pályád kering az ég ívén;
de ha holnap fölszállsz a kert fölé,
már más köszönt rád telt kupát, - nem én!
CII.
Óh Sáki, majd ha halálom után
együtt mulattok a kert pázsitán:
– sírom fölött oltsd el a lampiont
és csapd a kőhöz csillogó kupám!
JEGYZETEK
A "rubái" szó négysoros verset jelent. Többese: "rubáiját".
Csaknem minden rubái önálló költemény.
I.rubái:
Kelet Vadásza - a Hajnal.
IV.rubái:
Omár idejében a márciusi nap-éj-egyentől számították az év elejét Az új év tehát
a Tavaszt jelenti.
VI. rubái:
Irám: Saddád király híres kertésze, róla neveztek el egy csodálatosan szép rózsafajt,
amely azonban az idők folyamán kiveszett.
Dzsemsid: - a rege szerint Persepolis alapítója. Hétgyűrűs serlege a hét ég,
a hét planéta, a hét tenger stb. jelképe volt.
VII.
rubái: Dávid: a zsidó mithológiából ismert királyi dalnok, a mohamedánok négy
prófétájának egyike.
X. rubái:
Al-Hadzsin:költő, Omar elődje, versei mind elvesztek. A dzsin-az Öröm jelképe.
Serleget a sír fölött széttörni-a keletieknél a legmélyebb fájdalom kifejezése.
XII. rubái:
A gondtalan élet szimbóluma.
XVI. rubái:
Szeráj: - vendégfogadó.
XVIII. rubái:
Dzsemsid: - lásd a VI. jegyzetet. Bahram Gúr - Szasszanida-herceg, híres vadszamárvadász
volt. Egy vadászaton nyomtalanul eltűnt.
XXI. rubái:
Feridun - a mondában több Feridunkról van szó. Itt a misztikus varázslóra kell
gondolnunk, aki az Örök Élet balzsamát feltalálta. Kaikodáb: - az utolsó Szasszanidák
egyike, aki a 7. században az arabok ellen harcolva elesett.
XXIII. rubái:
Müezzin - török pap.
XL. rubái:
Azráel - a Halál angyala.
XLV.-XLVIII.
rubái: tartalmilag mind a négy rubái szorosan összetartozik.
LII. rubái:
A Szőllő Lánya - a Bor.
LVIII.-LX. rubái:
A három vers tartalmilag összefügg. A Korán szerint 72 vallás és nép élt a földön,
ezért van szó a LIX-ben 72 bölcsről.
LXIV.-LXVI. rubái:
A három rubái összefügg egymással.
LXXIX. rubái:
Dervis - orthodox mohamedánus pap. Mullah - misztikus, súfista-pap. - Vízre
tornyot építeni - egy keleti, a bábeli toronyéhoz hasonló hagyomány szerint
tengerre akarták építeni a Balgaság Tornyát.
Kúza náma: a fazekakról szóló szatirikus mese, mely a hasztalan filozofálgatást
parodizálja. A Kúza-námát a LXXXIV.-CXII. közötti kilenc rubái képezi.
LXXXIV. rubái:
Ramazán - a Bőjt hava.
LXXXIX. ruábi:
Szúfi - a szúfizmus, vagyis az Indiából Perzsiába átszűrődött buddhizmus híve.
XCII. rubái:
A hívők a Ramazán-havi újhold feltűnését élénk felkiáltásokkal üdvözölték.
C. rubái:
Ferrás - sátorverő. Itt a test és a lélek viszonyáról van szó.
CII. rubái:
Sáki - pohárnok, férfi vagy nő.
Vissza az Omar Khajjám sátra alattba
