Steinert Ágota: Omar Khajjámról és magyar fordítóiról

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Steinert Ágota
OMAR KHAJJÁMRÓL ÉS MAGYAR FORDÍTÓIRÓL
A MULANDÓSÁG MÁMORA (Utószó), Terebess Kiadó, Budapest, 1997.
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Omar Khajjám, a perzsa csillagász-költő egyike a világirodalom legmodernebb alkotóművészeinek. Egyszerű mint egy szél- és vízformálta sokezeréves szikladarab, de éppen annyira bonyolult is.
Pályájának nagy részét a szeldzsuk birodalom fénykorában töltötte el, amelyet a katonai hódítás – a határok kiterjesztése az Égei-tengertől az Indusig – épp úgy jellemzett, mint a jólét és a gazdagság növekedése, a tudomány fellendülése. Ám megélte ennek a birodalomnak a bukását, sőt anarchiába züllését, szétesését is. Életének és tevékenységének nagy részét homály borítja, de műveinek keletkezését és utóéletét is. Születési éve bizonytalan, valamikor 1025 és 1050 között látta meg a napvilágot, valószínűleg Nisápurban. Családjáról alig vannak adataink. Teljes neve Gijászaddín Abú’ l-fath Umar ibn Ibrahim al-Khajjámi. A Khajjám (sátorkészítő) névből egyes kutatók arra következtettek, hogy a legtöbb őse, de legalábbis apja sátorkészítő volt. Wilhelm Litten német tudós viszont a Khajjámot írói névnek véli. „A verssor arab neve bajtun, eredetileg házat, sátort jelent – írja a magyar Omar Khajjám-kutatás egyik kitűnősége, Csillik Bertalan –, ennek szinonimája a khajmatun sátor szó, amelyből ered a khajjámun: sátorkészítő. Litten szerint Omar Khajjám, aki verseiben is a szójátékok nagy kedvelőjének mutatkozik, saját versfaragói minőségét akarta kifejezésre juttatni a Khajjám = sátorkészítő, verscsináló névvel.”
Tanulmányait Nisápurban – a mohamedán Kelet egyik legnagyobb kultúrközpontjában – végezte, igen magas fokon. Valószínűleg még gyermekkorában megtanulta a Koránt, több kiváló tudósnál eltöltve egy-két évet, foglalkozott a Korán különböző olvasataival és magyarázataival, majd az arab nyelvvel és irodalommal, később pedig a teológiát, a jogtudományt, a logikát, az orvostudományt és a filozófiát tanulmányozta, de legkedvesebb területe a matematika volt, elméletileg és a csillagászatban alkalmazva. Meglehetősen szegény családból származott és ifjúságát is szegénységben töltötte, de egyik iskolatársából, Nizámu-l-Mulkból Alp Arszlán szultán, majd Málik sáh főtanácsosa lett, s az ő segítségével bekerült a királyi udvarba, ahol orvosként, csillagászként és csillagjósként nyert alkalmazást, noha – mint komoly tudós – nem hitt a jóslatokban és a babonákban. Tudásával hamarosan nagy tekintélyt szerzett, még ellenfelei is elismerték, hívei pedig a hudsdsatu-haqq, „az igazság alapérve” címmel tisztelték meg. Nizámu-l-Mulk nagy pártfogója volt a tudományoknak, ő alapította meg a bagdadi Nizamíjje-egyetemet és a nisápuri főiskolát, amely mellé obszervatóriumot is építtetett. A nisápuri főiskola tanárává és az obszervatórium vezetőjévé barátját, Omárt nevezte ki és rendszeres fizetést is folyósított neki.
1074-ben Málik sáh, Alp Arszlán utóda elhatározta, hogy megreformáltatja a naptárt, s a feladattal a tudós csillagászt bízta meg, aki egy bizottság segítségével öt évi munka után készült el az új naptárral. A rendkívül modern naptári rendszer szerint az év 12 harminc napos hónapból állt. A 33 éves ciklusban négy évenként volt szökőév, kivéve a nyolcadik periódust, ahol az ötödik évre esett. A naptárt 1079. március 15-én, pénteken léptették életbe, de a 33 éves teljes ciklus ellenőrzésére a bizottság folytatta csillagászati munkáját.
Omar Khajjám életének legszebb időszaka köszöntött be: tisztelték és anyagilag is megbecsülték az udvarban, Málik sáh valósággal barátjának tekintette, lehetősége nyílt tudományos kutatásai gondtalan folytatására, részt vett az udvari vadászatokon, alkalmi szórakozásokon, csillagászati megfigyeléseket végzett, matematikával és filozófiával foglalkozott, verseket írt. Barátaival gyakran kivonult a természetbe, bor, dal, zeneszó mellett mulatozott szép nők és hívei, tanítványai körében. Soha nem avatkozott be a politikába, költeményeivel nem udvarolt, hízelgett pártfogóinak, az udvari köröknek.
Sajnos, e gondtalan, kellemes időszak nem tartott túlságosan soká. Málik sáh 38 éves korában, váratlan betegségben meghalt, s négy kiskorú fia és azok párthívei között elindult a hatalomért folytatott testvérharc, mely közel negyedszázadig tartott. Ezalatt megszűnt a közbiztonság, lehetetlenné vált a tudományok művelése, az iszlám különféle felekezetei és szektái is egymás ellen fordultak, s az ortodoxok üldözni kezdték az olyan szabad szellemű filozófusokat, mint amilyen Omar Khajjám is volt. A birodalom bomlásnak indult, először az első keresztes hadjáratok ingatták meg, majd a mongol hódítás zúzta szét.
Költőnk ugyan még egy ideig tanára maradt a nisápuri főiskolának, de udvari támogatottsága és csillagászati állása megszűnt, s egyre erősebben zaklatták a vakbuzgó papok, teológusok. Ennek ellenére sikerült tovább folytatnia tudományos munkáit, ekkor írta később elveszett könyvét az indiai négyzet- és köbgyökvonás módszerének kritikájáról, alkotta meg filozófiai, kémiai és metafizikai értekezéseinek zömét, s fejezte be leghíresebb művét, az Algebrát. 1112-1113-ban Balkhban, Abu Szad emír házában tartózkodott, ahol a jelenlévő Nizámi Aruzi leírása szerint megjósolta saját sírjának helyét, s azt is, hogy azt mindig virágszirmok fogják borítani. 1123-ban halt meg Nisápurban, nagy nyomorban, de filozófushoz illő emelkedett bölcsességben és megnyugvásban, mesterének, Avicennának metafizikai írásait olvasgatva.

Szülőföldjén a 19-20. századig elsősorban matematikusként, csillagászként és filozófusként volt ismert, noha tudományos művei közül csak három maradt fenn: az arab nyelvű Algebrai kérdések magyarázata, amely a harmadfokú egyenletek megoldásával foglalkozik elsőként, az arab nyelvű Nehézségek Euklides némely meghatározásaiban című műve, amely ugyanazt a problémát tárgyalja, mint később Bolyai János, Gauss és Lobacsevszkij, és a perzsa nyelvű A reális létezésről című írása. Ezen kívül még két ismeretterjesztő munkája ismert, a Metafizikai bevezetés és az Újév-könyv (a naptárreform ismertetése). Mindkettő perzsa nyelven készült, mintegy jelezve, hogy nem tudományos igénnyel íródtak. Szerzőségük – talán pont emiatt – máig vitatott. Egyéb írásainak csak a címeit ismerjük, mert nagyrészt elkallódtak vagy megsemmisültek az eretneküldözések és a természeti katasztrófák következtében.
Nem jártak sokkal jobban költeményei sem. Ezeket ugyanis nem rendezte kötetbe, többnyire szűk baráti körben mondta el vagy olvasta fel őket, s így csak szájhagyomány útján terjedhettek. Tanítványai és tisztelői csak később állítottak össze belőlük gyűjteményeket, s ezek a gyűjtemények, minthogy utólagosak és nem teljesen megbízható forrásokon alapulnak – filológiailag pontatlanok, sokszor bizonyíthatatlan, hogy egyes darabjaik kitől származnak. Omar Khajjámnak már igen korán akadtak utánzói, s a másolók, akik általában emlékezetükre hagyatkoztak, változtattak a szövegeken illetve más szerzők műveit is Khajjám költeményei közé sorolták. További nehézséget jelent az is, hogy a legkorábbi ismert kézirat 1461-ből való, tehát a költő halála után 350 évvel készült. Ez 158 verset tartalmaz, míg ma vannak olyan teheráni kiadások, amelyekben az ezret is meghaladja a rubáík száma, ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy azóta annyi új négysorost találtak. A világon ismert legjelentősebb kéziratok: a felső-indiai szövegek, az alsó bengáliai kéziratok, a perzsiai eredetűek (az oxfordi Bodleianában, a cambridge-i egyetemi könyvtárban és a Bibliothčque Nationale-ban őrzött 15. századi illetve 18. századi másolatok) mind terjedelem, mind tartalom szempontjából eléggé eltérnek egymástól, így a későbbi fordítók elsősorban a hiteles szövegek megállapításának nehézségeivel kellett, hogy szembe nézzenek. Nem jelentett kisebb problémát az sem, hogy valójában hogyan kell értelmezni a verseket. Ugyanis tudósok sora vitatkozik azon, hogy szó szerint kell-e elfogadni Omar Khajjám rubáít, vagy az iszlám misztikájának, a szufizmusnak allegorikus szóhasználata szerint fejthető meg jelentésük (pl. a bor = az Istenhez való felemelkedés eksztatikus állapotának eszköze, a szerelem = misztikus egyesülés Istennel stb.) Végül magának a formának, a rubáínak a metrikai képletét egyesek eredeti, önálló versmértéknek tartják, mások az egyik arab versmérték, a hazadzs sajátos, megrövidített változatának. Képes Géza szerint: „a rubáí nem annyit jelent, hogy négysoros vers, bár az kétségtelen, hogy ezek a költemények négy-négy sorból állnak. A rubáí perzsa versforma, és elsősorban: ritmus, melynek semmi köze a jambushoz. (Mint tudjuk, a FitzGerald-féle változat, s az ennek nyomán készült valamennyi fordítás jambikus sorokat használ.) Ritmusképlete: – – UU – – UU – – UU. A másik tévedés, amely a rubáíjal kapcsolatban nálunk elterjedt az, hogy a rubáí első, második és negyedik sora azonos rímben cseng össze, a harmadik sor pedig nem rímel – tehát rímképlete ez volna: a a x a. Ez általában így is van, de ez a rubáira mint versformára nem jellemző, sok olyan darab van, melyben mind a négy sor egymásra rímel, tehát rímképlete: a a a a.”

Khajjám halála után – mint már említettük – versei elterjedtek egész Közel-Keleten. A szabadgondolkodó szúfik saját tanaik igazolására is felhasználták műveinek misztikus elemeit, s szellemében új négysorosokat is írtak. A 12. században azonban már felülkerekedett az iszlám ortodox szárnya, s így lassan feledésbe merült a nagy perzsa költő és „holdudvara”. A 13. századi Aufí már nevét sem említi biográfiájában.
Kelet helyett Nyugat fedezte fel ismét. Angliában, a 17. században II. Károly titkára és tolmácsa Thomas Hyde foglalkozott Omar költészetével egy latin nyelvű munkájában, s ebben közölt néhány verset tőle latin fordításban. A 18. század elején Sir Gore Ouseley, aki követ volt a perzsa udvarnál, tanulmányt írt költőnkről, amelyhez mellékelte két rubáíának fordítását is angolul. Ezzel egyidejűleg akadt Omar Khajjámnak német és francia fordítása is, de igazi európai felfedezése Edward FitzGerlad nevéhez fűződik. FritzGerald, aki Tennyson és Swinburbe, Rossetti és Thackeray barátja volt, jómódú és sok szabad idővel rendelkező emberként kedvtelésből klasszikus művek (Aiszkülosz, Szophoklész, Calderón) fordításával foglalkozott, egyáltalán nem dilettáns szinten. Omar Khajjámra az oxfordi Cowell professzor hívta fel figyelmét, aki a Bodleian-könyvtárban talált egy 15. századi keleti kéziratot, mely a perzsa költő verseit tartalmazta. FitzGerald e rendkívül érdekesnek tűnő kézirat kedvéért megtanult perzsául és neki fogott fordításának. Mivel nem talált rá kiadót, saját költségén jelentette meg 250 példányban. Sokáig szinte egyáltalán nem lelt vevőre egyetlen kötet sem, ám egy ízben Rossetti és Swinburne a boltban böngészve rábukkantak a műre és valósággal beleszerettek. Ráirányították a figyelmet, s ettől kezdve divatba jött, napjainkig legalább 300 angol kiadást ért meg.
FitzGerald élete során négy változatban készítette el fordítását, erős terjedelmi és szövegmódosításokkal. Csillik Bertalan szerint „az általa használt három szöveg egy részét híven és művészileg fordította, egy részének a tartalmát sűrítette, az egésznek alaphangulatát és a kor felfogását néhány szabadon alkotott saját quatrainbe foglalta, s ezekkel a fokozatosan emelkedő sorozatba rendezett anyag hézagait kitöltve, az egészet egy művészi egységgé foglalta össze.”
A FitzGerald-féle fordítás hatalmas sikere nyomán megindult az alapos filológiai kutatás, hogy megállapítsák, mennyi az eredeti művek száma az Omar nevével fémjelzett versekben. Az első és legeredményesebb kutatók közül meg kell említenünk Artur Christensen koppenhágai egyetemi tanárt, akinek sikerült az alapszöveget 121 rubáíból rekonstruálnia, s megalapozott sorrendet felállítania, valamint Friedrich Rosen volt birodalmi német külügyminisztert, aki kiváló orientalistaként kiadta egy 1321-ből származó kéziratnak valószínűleg a 16. századból való másolatát, amely 321 Khajjám verset tartalmazott.

Az Omar Khajjám-kutatás részletei olyanok mint egy izgalmas regény fejezetei, de erre itt és most nincs lehetőségünk kitérni. Mégis az utóbbi időkből hivatkoznunk kell Zsukovszkij orosz filológus munkásságára, aki összeállította a vándor-rubáíoknak (azoknak a négysorosoknak, amelyek változatlan formában más költőknél is előfordulnak) a listáját, valamint Szá’id Nafiszi költő tevékenységére, aki sajtó alá rendezte Omar rubáínak első kritikai kiadását, amely meg is jelent Teheránban, 1942-ben. Azóta ezt újabb kutatások és bővebb kiadások követték.

A magyar olvasóközönség figyelmét a perzsa csillagász-költőre Szabó Lőrinc 1922-ben megjelent bravúros fordítása hívta fel, amelyet a FitzGerald-féle szövegváltozat alapján angolból készített el. Valójában azonban már voltak előzményei Omar Khajjám felfedezésének hazánkban, ha nem is ehhez fogható sikerrel. Egy Dombay Ferenc nevű magyar származású orientalista idézett néhány sort eredetiben a költőtől 1804-ben Bécsben megjelenő perzsa nyelvtanában. Ezután Erődi Harrach Béla (1846–1936) irodalomtörténész fordítása jelent meg Pesten, 1871-ben. Ő Vámbéry Ármin tanítványaként kezdett el foglalkozni a török és a perzsa nyelvvel, s Keleti gyöngyök címmel adta ki saját tolmácsolásában Omar verseit. Legnagyobb erénye a mű úttörő volta, s az, hogy az eredetiből, közvetítő nyelv nélkül készült. A fordítások nagy része a Lisznyai Kálmán, Endrődi Sándor-féle kissé érzelmes, könnyedén dalszerű, a kor divatját követő hangon szólal meg, némileg a magyaros ritmushoz igazodva. Rímelése a a b b sem tekinthető hitelesnek. Ennek ellenére időnként vannak e fordításnak sikerei: néhány szép kép, néhány meglepően tiszta, egyszerű, hiteles sor. Ráadásul a magyar Omar Khajjám-kép kialakításában is nagy szerepe volt a kötetnek, hiszen – először magyarul – 464 rubáít tartalmazott.

Szabó Lőrinc (1900–1957) 1919 decemberében a Tevan Kiadó felkérésére kezdett Omar Khajjámot fordítani. Gyorsan haladt vállalt feladatával, s 1920. február 19-én el is készült 110 rubáíjal. Munkája az egyik legsikeresebb, legművészibb tolmácsolás, ami érthető, hiszen egy nagyon nagy költő vállalkozott a feladatra. Bár még nem volt húsz éves, mikor Omar fordításainak első változata megszületett, mégis a tehetség erejével csodálatosan ráérzett e költészet alapélményére: a mulandóság mámorára, s ezt képes volt hangulatilag is érzékeltetni. Az eredetinél csiszoltabbak, díszesebbek, olykor szecessziós csillogásúak átköltései, rímelésük, ritmusuk és hanglejtésük is európai, de nagyon szép versek, amelyek nyugati mázuk ellenére is megőrzik keleti ízüket. Mivel FitzGerald maga is némileg átformálta a rubáíokat, s azok az angolból való átültetés során tovább módosultak, így nem egyszer inkább FitzGerald-féle négysorosok, mint Omar Khajjámé. Ennek ellenére Szabó Lőrinc képes az omari világot megjeleníteni; s a keleti tartalmat az európai formák tették igazán hatásossá.
„Azt hiszem, csak úgy lehet egy magyar Omart megcsinálni, mint FitzGerald csinálta a magáét: folytonos és örök csiszolásal, örök variánsokkal” – írta Szabó Lőrinc, 1919-1920-as Kisnaplójában, s emiatt, meg mert hihetetlen igényessége is erre ösztönözte, kétszer is változtatott fordításain.
Először 1930-ban, amikor Knerék ismételten megjelentették a perzsa költő művét, 25 rubáí fordítását teljesen átköltötte. Ennek szükségességét így indokolta: „Az (1922-es) magyar fordítás új variáns volt az Omar irodalomban, hiszen belekerültek perzsa szöveg alapján készült francia és német fordításoknak s az akkor 19 éves magyar költőnek egyes képei is.” Másodszor 1943-ban dolgozta át korábbi művét, ezúttal gyökeresen, alig akadt egy-két darab, amihez ne nyúlt volna hozzá. Ebben nyilvánvalóan az is befolyásolta, hogy nem sokkal előbb véglegesítette saját korábbi verseit, egyszerűbbé, puritánabbá alakította őket. Így tett Omar fordításaival is. 1943. november 16-án ezt írta: „Most ősszel... végleg megformáltam Omar-fordításomat, kihagyva belőle minden idegen anyagot és teljesen követve az angol szöveget, utóvégre a mi számunkra a FitzGerlad Omarja az »eredeti«. FitzGerald négyféle variánsát sokszor közös kötetben is kiadták, remélem, rövidesen én is nyilvánosságra hozhatom egy kötetben a magyar fordítás három változatát.” Ez a terve sajnos a későbbiek során meghiúsult, de harmadik Omar-fordításkötete 1944-ben Singer és Wolfner kiadásában, az Új Idők Irodalmi Intézeténél megjelent.
Igen tanulságos a három variánst összevetni. Az idők során Szabó Lőrinc Omar képe sötétedett, a versek fanyarabbá, keményebbekké váltak. Ahogy Vekerdi József megállapította „sokat feláldozott az előző két fordítás könnyedségéből, világosságából, megejtő érzelmi szépségéből”, de tegyük hozzá, sokat nyert is vele. Távlatosabbak, intellektuálisabbak s ugyanakkor egyszerűbbek, hitelesebbek lettek átköltései.

Londesz Elek (1868–1934) a valaha ismert író, újságíró, irodalmár neve már-már feledésbe merült. A Londonban filozófiát, Párizsban irodalmat tanult művelt műfordító, aki több idegen nyelven is jól beszélt, megtanult perzsául és eredetiből tolmácsolta Firdauszi Sahnáméjának részleteit, s a húszas évek végén néhány Omar Khajjám négysorost is megszólaltatott magyarul. Az Arany Pávák dala című, 1932-ben megjelent, saját verseit közreadó kötetében szerepel kilenc Omar rubáí fordítása. Bár kilenc négysorosból messzire menő következtetéseket nem illő levonni, átköltései olykor kissé nehézkesnek, nem elég szárnyalóknak tűnnek, túlságosan józanok. „Tolmácsolásában az értelmi tisztaság és pontosság párosul a képek plaszticitásával, a rímek csiszoltságával” – írta róluk a Nyugatban Kárpáti Aurél, s hozzá tette: „Amellett, minden keresettség nélkül, valami magyaros ízt kap tolla alatt a keleti vers, mintha nem is fordítás, de eredeti lenne.” Ez a magyaros íz azonban ez esetben nem egészen helyénvaló, megtöri a hangulatot.

Csillik Bertalan (1889–1978) könyvtáros, irodalomtörténész a magyar Omar Khajjám kutatás egyik legkiválóbb, legeredetibb tudósa. Szakterülete az újperzsa irodalomtörténet és az összehasonlító nyelvészet volt, Firdauszi, Háfiz és Omar Khajjám életművével foglalkozott. Kitűnő, úttörő munkája 1933-ban Szegeden jelent meg Omar Khajjám rubájátjainak kisebb kéziratai a párisi Bibliothčque Nationale-ban címmel. Mint művének előszavában megvallja, figyelmét FitzGerald alkotása keltette fel a nagy perzsa költő iránt, de azután félretéve a fordításokat, magát a „Keletnek ezt az annyira ünnepelt szellemóriását igyekezett megismerni, akinek lelke sokkal mélyebb és sokoldalúbb, hogysem bármilyen művészi fordítás is visszaadhatná.”
Ez utóbbi megjegyzése ellenére művéhez – mely taglalja az Omar életével, alkotásaival kapcsolatos teljes problémakört – 85 négysoros fordítását csatolta. „A lehetőségig ragaszkodtam az eredeti kifejezésekhez és képekhez, s megtartottam minden sornak eredeti tartalmát. Természetes azonban, hogy a rím és a szótagszám itt-ott módosításokra, pár helyen az eredeti kép részletezésére kényszerített” – írta. A fordításnak legnagyobb értéke a hűsége, talán valamennyi Omar-átköltés között a legpontosabban adja vissza a tartalmat. Éspedig nem egyszerűen a szó szerinti tartalmat, hanem annak egész gondolati, indulati töltését, rejtett utalásait és hátterét. Művészileg azonban kissé nehézkes, hosszú sorai körülményesek, szándékoltan régies szóhasználata megtöri a költői varázst, még akkor is, ha időnként remek képekre bukkanhatunk változatában. Fordításánál valószínűleg izgalmasabb mindaz, amit tanulmányában kutatásai nyomán feltár az ismeretlen Omar Khajjámról.

Baktay Ervin (1890–1963), a neves orientalista is átültetett magyarra néhány Omar verset. 1934 és 1944 között a Földgömb című folyóiratot szerkesztette, s ez idő alatt több népszerű ismeretterjesztő írást tett közzé Keletről, főleg Tibetről és Indiáról, valamint hasonló tárgyú külföldi műveket fordított le. 1935-ben Harold Lamb, amerikai író Omar Khajjámról szóló regényét (Omár Khajjám. Egy élet története, 1936, Rózsavölgyi Kiadó) tolmácsolta, s ennek betéteként 10 rubáít formált meg magyarul. Bár alkalmi jelleggel készültek, ihletett, szép alkotások ezek, kár, hogy számuk ilyen kevés. Kelet mélységes ismeretéből adódik, hogy – akárcsak később Képes Géza – Baktay is keményebbre, kietlenebbre, nyersebbre festi az omari világot, mint általában a többiek. Talán valamennyiük közül neki sikerült a legjobban érzékeltetni ennek természeti erőktől áthatott, kozmikus jellegét.

Antalffy Endre (1877–1958) erdélyi nyelvész, irodalomtörténész, műfordító a keleti nyelvek tudósa volt. Gyulafehérvári teológiai és kolozsvári egyetemi tanulmányai után két évig a kairói mohamedán főiskolán tanult, majd Jeruzsálemben és Konstantinápolyban tanulmányozta az arab, héber, perzsa, szír és török nyelveket. Lefordította a teljes Koránt, amelyet máig sem adtak ki, az Ezeregyéjszaka sok meséjét, s több perzsa költő verseit. Omar Khajjám négysorosait, 395 rubáít a harmincas években ültette át magyarra. Ahogy Székely Olga, Antalffy életművének kutatója írja: „Minden összehasonlító lehetőségtől elzárva, saját erejére utalva birkózik a nehéz szöveggel. A fordítás befejezetlen, a versek nincsenek rímbe szedve. Az eredeti perzsa szöveg fölé odaírta a fonetikus kiejtést is, hogy a fordításnál érzékeltethesse a vers sajátos zeneiségét. Gondosan végzett, tudóshoz illő munka.” Antalffy könnyen és jól verselt, ezt bizonyítják egyéb műfordításai, így csak sajnálhatjuk, hogy nem tudta vázlatait végleges formába rendezni. Szövegértelmezései miatt így is tanulságos azonban e lírai torzó, felbecsülhetetlen értéket jelent az Omar-kutatás számára.

Abet Ádám (1867–1949) költő, író, műfordító a munkásmozgalom egyik aktivistája, szabómunkás, a Népszavába írt verseivel, könnyed dalaival tűnt fel. 1890-ben emigrált az Észak-amerikai Egyesült Államokba, ahol Clevelandben megalapította az Amerikai Magyar Népszavát, s ennek lett szerkesztője. Részben autodidakta módon képezte magát, s a versírás mellett a fordítás is egyre inkább érdekelte. 1940-ben lefordított 112 rubáít angolból, s kiadta Tudós Omar bölcs dalai, Edward FitzGerald angol leadása nyomán magyarba foglalta Abet Ádám címmel, A Munkás különlenyomataként. Variánsaiban elsősorban a lázadó, a tiltakozó, a dogmákkal, előírásokkal szembeforduló Omart állítja elénk. Változatai azt bizonyítják, a feladatot többé-kevésbé megoldotta, nagyobb költői invenció nélkül, de nem színvonaltalanul.

Weöres Sándor (1913–1989), egyike legnagyobb költőinknek és műfordítóinknak, minden valószínűség szerint az ötvenes években fordította le azt a 15 rubáít, amely már A lélek idézése című, 1958-ban megjelent válogatott műfordításait tartalmazó kötetében is szerepel. Nyersfordítás alapján dolgozott, merészen és elegánsan. Remekművek is születtek tolla alatt, mint például a „Szellőben veszti köntösét a rózsa...”, s valamennyi változata szép, erőteljes magyar vers. Megengedi magának a költői szabadságot, de virtuozitása sohasem öncélú. A dacos, a zaklatott Omar Khajjám áll szívéhez közelebb, a szabad életért perelő. Tekintve a fordítások keletkezésének idejét, ez bizonyára érthető is.

Sziklay Andor (1912–1996) újságíró, tudós, diplomata akárcsak FitzGerald – a maga kedvére kezdte el fordítani Omar verseit, rendkívül találékonyan, nagy mesterségbeli tudással és tehetséggel.
Göncön született, magyar gyermekként, de szülei kivándoroltak az Észak-amerikai Egyesült Államokba, s így tizennyolc éves korától haláláig ő maga is ott élt, hosszabb-rövidebb külföldi tartózkodásai kivételével. 1942-ig amerikai magyar hírlapíróként tevékenykedett, de közben a budapesti egyetemen ledoktorált, előbb mint jogász, majd mint történész. 1943-ban bevonult, s a háború során eljutott Észak-Afrikába, Kis-Ázsiába, majd Németországba. 1943-tól 1945-ig a CIA elődjénél dolgozott, majd bekerült a Külügyminisztériumba, mint kelet-európai szakértő, végül diplomata lett Európában. 1970-ben visszatért a State Departmentbe, mint a külügyminiszter jogtanácsosának diplomáciai asszisztense. Emellett diplomáciatörténeti kutatásokat folytatott, könyveket írt, különböző egyetemeken tanított. A Dél-Karolinai Tudományos Akadémia tagjává választotta.

A „Sátorkészítő” rubáínak fordításával a harmincas években kezdett el foglalkozni Dr Abbas Malek Sah’ed-Nurai New Yorkban élő perzsa irodalomtörténész segítségével. 1941-ben, amikor már több mint száz négysorost megszólaltatott magyarul, saját költségén kiadott belőlük egy kis kötetet 30 példányban és szétküldte barátainak, amerikai és nyugat-európai íróknak. Munkáját csak a háború befejezése után tudta folytatni. Az ötvenes évek közepére elkészült 286 rubáí fordításával, s ezt a gyűjteményt jelentette meg azután 1957-ben, korlátozott példányszámban, az Occidental Press Könyvkiadó Washingtonban, majd némileg átdolgozva, új előszóval, Orbán Ottó esszéjével kiegészítve 1996-ban a Framo Publishing-M-Szivárvány Alapítvány Chicagóban és Budapesten.
„Fordításom – írja a szerző – a következő anyagra támaszkodik:
1. A Bodleian-kézirat: egy 1460-ból való másolat, az ún. Ouseley Manuscript, amelyből FitzGerlad válogatta a maga verziójának nyersanyagát.
2. Az ún. Ashraf Nadvi Manuscript: egy, a 13. Század első negyedéből származó kézirat.
3. Egy 1922-ben felfedezett kézirat, amelyet Mirza Muhammad Khan-i Kazvini perzsa tudós talált, s amelyet 1340 táján Muhammad bin Badr-i Dzsa zsarmi készített.
4. Egy, az 1930-as években felbukkant, 12. századbelinek vélt kézirat, amely a cambridge-i egyetem könyvtárában van.
5. Az ún. Teheran Manuscript, II.
6. Két Cambridge-ben lévő Taud-kézirat: 1208-ból és 1251-ből.
7. A berlini Rosen I (1921) és Rosen II (1925).
8. A Papazai Foundation Libraryben lévő dátum nélküli kézirat.
9. A Royal Asiatic Society of Bengal könyvtárában lévő kézirat.
A szövegeket Dr. Abbas Malek Sah’ed Nurai tanárnak, majd Abol Fazl Fotouhi külügyi kollégámnak nélkülözhetetlen segítségével válogattam össze és írtam át prózára, amelyből azután a magyar verseket szerkesztettem.”

Ezek a magyar versek nemcsak rendkívül szöveghűek, de remekbe formáltak is. A tudós kutató Sziklay mindig alázattal szolgálja a költő Sziklayt, fordításbeli pontossága – a tehetség eleganciájával – sohasem gátolja, inkább kibontakoztatja a nyelvi, ritmikai érzékenységet és szépséget. Könnyedén hullámzó sorainak, ragyogó rímeinek sodrása van, megejtő képei Márai szerint olyanok „mint az akvarellel színezett éles grafikák”. Az egymásbafonódó négysorosok szinte teljesen egyenletes színvonalúak, alig találni kevésbé sikerült megoldásokat. Eszközei finoman rafináltak, mégis a vers hangulatilag egységes, összhatása egyszerű és harmonikus, mint például az ilyen sorokban:

Jázmin fakúl, illannak illatok,
és eltűnsz, mint a hulló csillagok.
Iszom az erdő dús, mély, lágy ölén.
Az is csak addig van, míg én vagyok.

Nem tagadom, számomra – s talán az olvasók számára is – a legnagyobb felfedezés Sziklay Andor Omar Khajjámja.

Franyó Zoltán (1887–1978) a jeles erdélyi műfordító, költő, aki 1919 után Bécsbe emigrált, az ottani egyetemen tanult meg több keleti nyelvet, köztük a perzsát és az arabot is. Nyolc Omar Khajjám fordítása ismert, amelyeket az Évezredek húrjain című 1958-as gyűjteményes műfordítás kötetében, illetve az Ősi örökség című 1973-as, keleti fordításait közreadó kötetében jelentetett meg. A Nyugatosok formakultúráján csiszolódott költő gördülékeny, már-már zenei sorai talán túlságosan is őrzik az európai formákat, kortársai impresszionista látásmódját, ritmusát, csengő rímeit, feldíszített képeit, de természetesen költőiségét is.

Hegyi Endre (1916–1995) az ugyancsak erdélyi származású műfordító, költő Szabó Lőrinc fordítása nyomán kezdett érdeklődni Omar Khajjám költészete iránt. 1953–1980 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem nyelvészeti tanszékén volt docens, ahol külföldi diákokkal is kapcsolatba került, perzsákkal is. Az ő révükön jutott hozzá az iráni Omar-kutatások legfrissebb anyagaihoz, köztük a teheráni Amir Kábir Kiadó 1954-ben megjelent válogatásához, amelyet Mahomed Forughi, ismert iráni irodalomtörténész készített. A magyar változathoz Hakhamaneshi Keykhosrow, Naderi Habib és Vaheb Zade Haszan adta a nyersfordításokat, s az elkészült szöveget a perzsa eredetivel Hakhamaneshi Keykhosrow vetette egybe, a végleges verseket pedig Jékely Zoltán lektorálta. A kötet, 135 rubáí tolmácsolása, 1958-ban jelent meg a Magyar Helikonnál. A műfordításokban a materialista, tudós Omar áll a központban, aki „Avicennával együtt nem hiszi, hogy az emberi lélek személyes életet él a halál után, döbbenten áll meg a halál ténye előtt, s még vigasztalanabbnak tűnik fel számára a mulandóság.” Az elmúlás tudata azonban – Hegyi szerint – nem hangolja őt fanyarrá vagy epéssé, ellenkezőleg, felfokozza benne a földi örömök – a szerelem, a barátság, a társaság, a kedélyes mulatságok – iránti vágyát, megnöveli számára a perc jelentőségét. Éppen ezért a könnyedén verselő, tapasztalt műfordító finoman formált négysorosai inkább lágyak és elégikusak, mint ércesek vagy indulatosak. Nincs bennük egeket ostromló kétségbeesés, a megmásíthatatlan tényeket tudomásul vevő, józan belátás hatja át őket. Khajjám „hangját a bölcs mértékletessége, nemes egyszerűsége jellemzi” – írja utószavában Hegyi Endre, s ezt átköltéseiben is sikerült maradéktalanul visszaadnia.

Faludy György (1910) költő Test és Lélek című műfordítás gyűjteményének bevezetőjében azt vallja, hogy már 1938-ban gondolt arra, lefordítja a nagy perzsa költő verseit. Ez azonban csak jóval később történt meg. 1941 őszén, New Yorkban ismerkedett meg közelebbről a perzsa irodalommal, s talán ennek hatására születtek meg első átköltései. Valószínűbb azonban – ismerve sorsának meglepő fordulatait –, hogy 1967-ben, Torontóban öntötte őket végleges formába. Ekkor – végre konszolidált viszonyok között élt – ismételten felmerült benne korábbi terve, hogy összeállítson egy világirodalmi antológiát. Tervének kivitelezéséhez sok segítséget kapott az észak-amerikai könyvtáraktól, ahol megtalálható volt minden valamirevaló fordítás a keleti nyelvekből.
Végül 26 Omar Khajjám fordítása jelent meg 1988-ban a Magyar Világ Könyvkiadó által kiadott műfordítás kötetében. „Általában nem fordítottam szóról-szóra… – szögezte le az előszóban elveit. – Ha a fordítás alatt lévő vers megihletett és ugyanakkor egy jobb sor jutott eszembe az éppen kéznél lévő szövegbe, azt habozás nélkül beleírtam… Végeredményben arra törekedtem, hogy mondanivalójával, kifejezéseivel, hangulatával, zenéjével magyarul az eredetihez hasonló hatást keltsek, ugyanazokkal vagy más eszközökkel.” Elgondolásait tökéletesen megvalósította: remek magyar versek születtek tolla alatt, hasonlóak Villon-fordításaihoz. Ugyanaz a közvetlen, keresetlen, hetyke hang, a korhoz, időhöz nem kötődő modern szóhasználat, mondatlejtés jellemzi mindkettőt. A perzsa költő magyarul megszólaló négysorosaiban a vers sohasem kopár, nem rideg, minden csupa szépség, latin világosság és elegancia. Több is, kevesebb is mint az eredeti, inkább Faludy mint Omar. Vagy talán úgy Omar, ahogy Faludy látja: játékosan vagabund, földhözragadtan realista és derűsen emelkedett bölcs. S mindenekelőtt: igazi költő.

A legjobb magyar Omar fordító – érzésem szerint – Képes Géza (1909–1989), mivel nem csupán rendkívül szöveghű – ő is eredetiből fordított, közvetítő nyelv nélkül –, de kitűnően eltalálta a perzsa költő hangütését. Átköltései nemes veretűek, egyszerűek, férfiasan kemény hangúak, de soraik mégis tele vannak lírai hevülettel. Remekül élnek a rubáí forma lehetőségeivel, szinte epigrammatikusan tömörek, s többnyire van csattanójuk is. Kopogó ritmusuk, meg-megcsikorduló rímelésük mind azt a költői képet szolgálják, amelyet Képes megrajzolni kíván, az ő Omarja nem dekadens, nem enervált, nem világfájdalmas, derűsen bölcs, olykor keserű, de sohasem elesett, elégikusan panaszkodó. Mámorában is józan és józanságában is mámoros.
Első átköltései 1973-ban, a Fordított világ című kötetében jelentek meg. Ezt a 25 rubáít, melyet részben az 1942-es teheráni kritikai kiadás alapján fordított, részben Mahdi Fuladvand iráni kutató által a hatvanas években közreadott, új, hiteles rubáíok nyomán tolmácsolt, még 39 követte. A 64 darabot a Perzsa költők antológiájában publikálta 1968-ban.
Tandori Dezső (1938), a kitűnő modern költő és műfordító 1993-ban vágott bele Omar Khajjám ismételt magyar megszólaltatásába. Simon Róbert nyersfordításai alapján az Európa Kiadó felkérésére 293 rubáínak készítette el a maga változatát, melyek a mai napig kiadatlanok. Itt és most jelenik meg először belőlük egy kis ízelítő. Egy frissen bemutatandó alkotásnak az első pillanatokban csak örülni lehet, a kritika hangja csak később szólalhat meg. Ám elöljáróban elmondhatjuk, érdekes megoldásokkal, szép variációkkal gazdagodott műfordítás irodalmunk.

Kötetünk száz Omar rubáít ad közre magyarul, 14 költő értelmezésében. Célunk ezzel az volt, hogy sokoldalúan mutassuk be a perzsa költészet e kiválóságát, sokféle tükörben láttassuk érdekes személyiségét, szokatlan költészetét. A fordítást készítők különböző Omar képe, eltérő felfogása segít egyre elmélyültebb megértésében, s a remek „magyarítások” egyben műfordítóink felkészültségét, beleélő képességét, mesterségbeli tudását, tehetségét is dicsérik.
Általában ismert fordításokból válogattunk, kiadatlanok csupán Antalffy és Tandori átköltései. Kevéssé hozzáférhetők azonban szép számmal akadnak, ilyenek Erődi Harrach, Londesz, Csillik, Abet, Baktay és Sziklay változatai. A klasszikusnak tekinthető költők mind szerepelnek összeállításunkban, csupán a legfiatalabbak kísérletei nem.
A versek sorrendje, az egyes szerzőktől választott anyag mennyisége a szerkesztő ízlését tükrözi, de törekedtünk a változatosságra és arra, hogy minél jellemzőbb darabokat mutassunk be. A kiadatlan műveket persze előnyben részesítettük.
Itt szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik segítettek nehezen hozzáférhető illetve kiadatlan fordítások megszerzésében: Antalffy Andrásnak, Bodor Pálnak, Fodor Pálnak, Petrasovics Bélának, Vajk Ilonának valamint Osztovits Leventének, az Európa Kiadó igazgatójának és Mózsi Ferencnek az M-Szivárvány felelős szerkesztőjének.

Vissza az Omar Khajjám sátra alattba