Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Omar
Khajjám
RUBÁÍK
(Kállay Szabó Éva fordítása)
Elektronikus kiadás:
Terebess Ázsia E-Tár
1.
Föl
hát! A Napra, aki harcon át
Szétszórta Éj-földjének csillagát
Mennyből velük végighajtva az Éjt
Szultán tornyát fénycsíkkal döfte át.
2.
Míg hamis hajnal árnya halt halált,
Rémlik, egy hang a kocsmától kiált:
„Ha a templom előkészítve bent,
Az álmos hívő mért szorul ki hát?”
3.
S amint a kakas kukorít, azok
A kocsma előtt– „Ajtót nyissatok!”
Kiáltják,– „Olyan rövid az idő,
Ha mentem, visszatérni nem tudok.”
4.
Az új év régi reménybe borul,
Az elmélkedő lélek elvonul
Ahol Mózes keze nyomán az ág
Kihajt, s a földből Jézus vére hull.
5.
Bizony, Irám rózsája elveszett
Dzsamshid csengő kupája hova lett?
Mégis... a borban csillan a rubint
És virág nyílik a vizek felett.
6.
És Dávid néma, ámde isteni
Trillával szól a füttyös Pehlevi
„Bort, bort, bort!” – zengi rózsán a madár
Sápadt arcod bíborra festeni.
7.
Jer, tölts kupát, s a tavasz lángjain
Hadd égjenek bűnbánat rongyaim
Az Életmadár útja oly rövid
És már csapong is tünő szárnyain.
8.
Akár Nishápur, akár Babilon
Mindegy, édes, vagy keserű borom,
Az Élet bora cseppről-cseppre fogy,
A lomb lehull, meg nem állíthatom.
9.
„Hoz a reggel száz rózsát” – mondhatod,
De a tegnap rózsája már halott
S az a nap, mely a rózsát hozza meg
Viszi el Kaikobádot s Dzsamshidot.
10.
Ne gondolj rá, a rózsát fogd tehát
Kit érdekel Káikoshru s Kaikobád
Hözöngjön Zál s Rusztám, ahogy akar
Hátim hív meg? Magad főzd vacsorád!
11.
Járd be velem a rétek oldalát
Hol pusztától elválik a virág,
Hol szultán és a pór felejtve van,
S ki bánja Mahmúd arany trónusát?!
12.
A versek könyve zöld lombok alatt,
Kancsó bor, kis kenyér és te magad,
Mellettem, énekelve kint velem –
Az Éden nem lehet hatalmasabb.
13.
Van, ki a világ dicsőségivel
Álmodik, más a mennyet hívja el,
Markold a pénzt, hadd fusson a hitel,
Ne törődj messzi dob dörgésivel!
14.
Nézd a virágzó rózsákat köröttünk
„Nevetséges” – mondják– „milyen világba nőttünk,
Egyszerre bársony tarsolyunk zsinórját
Megoldjuk és kincsét a porba öntjük”.
15.
Mindegy: aranynak adta át eszét,
Vagy ha esőként szélbe szórta szét
Pénzét– amíg a fényes Föld forog
Mit egy elás, majd más kiássa még.
16.
Földi reményre szívét tette fel
Az ember– és hamuvá porlad el
Mint sivatag szürke arcán a hó
Fehérlik egy-két órát,– s olvad el.
17.
Mondom, ócska szeráj ez idelent,
Kapuin Nap s Éj váltva megjelent
Szultán szultán után pompázta itt
Elrendelt idejét,– s útjára ment.
18.
Hallom, oroszlán és gyík kémleli
Az udvart, hol Dzsamshid hál, a deli,
S Bahrám, a nagy vadász, bár vadszamár
Lépked fején,– őt már fel nem veri.
19.
Én úgy hiszem, hogy olyan vörösen
Nem virít sehol egyik rózsa sem
Mint rég halott császárok sírjain,
S ibolya nő egy kedves lányfejen.
20.
S az éledő zöld, amely ott virít
Folyó partján– heverni kéne itt–
Ne tipord le, hiszen nem tudhatod,
Mily bájos főnek őrzi álmait!
21.
Óh, kedvesem, töltsd a kupát tele,
Múlt búját, holnap féltét mossa le
Holnap? Miért? Jövőre már, lehet,
Magam leszek a múlt hét ezrede.
22.
Mert kit szerettünk, sok kedves barát
Kipréselték folyó idő borát
Megittak egy-két kört, még mielőtt
Nagy csendesen a múltba tüntek át.
23.
S mi, elhagyott termükben víg sereg
Új nyár virágdíszét csodálja meg
Magunknak kell a föld ágyába majd
Lemennünk, magunk ágyazunk,– s kinek?
24.
Tegyük, mit csak tudunk ez életen,
Mielőtt mi is porként fekve, lenn
Port porhoz; és a por alatt leszünk
Bortalan, daltalan– és végtelen.
25.
Balgáknak, kik megelőzték a mát
S kik bámulták sok holnap sugarát
Sötét toronynak müezzinje szól:
„Jutalmadat sem itt, sem ott ne várd!”
26.
Szentek és bölcsek két világ felett
Szórták a csípős megjegyzéseket
Bolond próféták, gőggel pettyegett
Szájukat csak a Por fékezte meg.
27.
Magam ifjan buzgón figyeltem itt
Doktort, szent ember bölcsességeit
Erről, meg arról, ámde hasztalan
Annál, mit tudtam, többre egy se vitt.
28.
Tudás magvát velük fedezve fel,
Saját kezemmel ültethettem el
És mit arattam, ennyi volt csupán:
Jöttem, mint víz,– és mint szél, szállok el.
29.
E földi létbe, Miértet nem tudva,
Sem honnant, mint a víz, sodródva, folyva
S ki majd belőle, mint szél, át a pusztán
Nem tudva merre, lengedezve, fújva.
30.
Nem kérdezhetem, honnan származom,
Hogy hová tartok, még azt sem tudom
Sok korsó kell e tiltott borból itt,
Míg rút emlékét belefojthatom.
31.
Földből, kapun ki, a hetediken
Szaturnusz trónján fölemelkedem
Utam során kioldtam sok csomót,
A Végzet mestercsomóját sosem.
32.
Egy ajtó– kezem kulcsot nem talált
Egy fátyol, melyen nem láthattam át
Pár kis beszélgetés köztünk, csupán
Ez volt. Több semmi nem vár rám, se rád.
33.
Nem válaszolt a Föld s a tengerek
Bíbor gyászukban elhagyott Egek
S a forgó mennybolt összes jegye sem,
Rejtve maradt az Éj s a Nap megett.
34.
Aztán a Belső Hangot kérdezem
A fátyol mögé tévelyeg kezem
Hogy lámpát leljek a homályon át
„De belül vak vagy”– válaszol nekem.
35.
Majd ócska agyagkorsómhoz oda
Hajoltam, éltem titkát tudni ma
Szájából számba bluttyogta: „Igyál!
Ha meghalsz, vissza nem jöhetsz soha.”
36.
Gondolom, ez az edény, mely beszélt,
S csókoltam nedves száját, egykor élt
És ivott is. Ez a passzív ajak
Valaha hány, de hány csókot cserélt.
37.
Az út melletti fazekast minap
– Amint formázta– kérte az agyag
Szétvert nyelvével suttogta neki:
„Gyengéden, Testvér, légy óvatosabb!”
38.
A Mesternek sem sikerült soha
Még más agyagból olyat gyúrnia,
Mint ahogyan a nedves Föld alól
Elősorjázott az Emberfia.
39.
A földre, ha kupámból csorgatok,
Nincs csöpp se, ami nem onnan lopott
Lemosni olyan kínok tüzeit
Szememről, melynek mélyen égnek ott.
40.
Fejét emelve issza a virág
Minden reggelnek harmatos borát
Tégy úgy Te is, hisz Menny Téged is
Földre borít majd, mint üres kupát!
41.
Ne töprengj hát, mi Földi? Isteni?
Jövőd kételyét a szél elviszi
Hagyd, ujjad lágyan hadd fonják körül
Boros, nádkarcsú lánynak fürtjei.
42.
S ha bort iszol, és ajkad éhesen
Nyomod oda, hol minden végtelen,
Gondolkodj el ma azon, hogy mi vagy,
És az leszel, mi voltál: Semmi sem.
43.
Ezért, ha sötét bornak angyala
A folyó partján rádlel valaha
És lelked hívva nyújtja serlegét,
Húzz jót belőle, ne hátrálj soha!
44.
Mert ha a lelkünk e porból tova
Repülhet, s lehet mennybe szállnia
Nem szégyen, mekkora szégyen neki
Ebben az agyagvázban laknia?!
45.
De van egy sátor, ahol majd megáll,
Egy ország, melynek szultánja Halál
A szultán jelt ád, a sötét Ferrásh
Lesújt,– s a sátor új vendégre vár.
46.
És mit se félj attól, hogy tán a Lét
Egy végső számlát nyújt felém s feléd,
Az Örök Korsóból úgy folyt ki már,
Mint te és én, millió buborék.
47.
Ha a fátyol mögött pihensz te is,
Hosszan amíg a Föld van, mindig is,
Jöttünk s távoztunk annyit ér csupán,
Mint tenger partján hengergő kavics.
48.
Egy perc megállás, szinte semmi ez,
Korty a Lét Forrásából. Megpihensz.
És lám, a Fantomkaraván elér
S elvisz a Semmibe. Kérlek, siess!
49.
Flitterként szórod szét a létedet
Barátom! Gyorsan! A titkot keresd!
Hajszálon függ, mi igaz, mi hamis,
Meglehet, ezen függ az életed.
50.
Hajszálon függ, mi igaz, mi hamis,
A titkok kulcsa kincsesházba visz
Tán egyedül az egyenes a kulcs,
Így eljutsz– lehet– a Mesterhez is.
51.
Ezer s ezer formán megjelenik,
Átjárja mindünk véredényeit
Higanyként átfut mindenen, mi él
Pusztul,– mégis marad örökre itt.
52.
Egy pillanat talán, aztán megint
A sötétségbe merülünk le mind
Ahogy a drámát eljátszottuk, mit
Ő kiagyalt, előad s megtekint.
53.
Hiúságodban ég felé lesel
Innen, bezárt ajtóját mérve fel
Most még Te vagy Te, ámde majd tovább
Hogy lesz aztán, mikor Te nem leszel?
54.
Ne pazarold időd üresfejű
Hajsza ezért s azért, jobb a derű
Többet ér ma a szőlő híg leve,
Mint sírni, holnap, hogy már keserű.
55.
Barátaim, tudjátok tettemet,
Az öreg, meddő Értelem helyett–
Kitől elváltam,– víg tivornya közt
Új kedvesem a Bor Leánya lett.
56.
A Van s a Nincs közt sok szabályon át
A Fönt s a Lent kellőn definiált,
De mind közt sorsom egy érti csupán:
A Bor. Elmém mélyebbet nem talált.
57.
Minden munkám hiába – mondhatod–
Az időt jobban számítom? Dehogy
Csak az tűnt ki a naptárból: Ma van
Meg nem szült Holnap s halott Tegnapok.
58.
Mintha a kocsma kitárt ajtaja
Mögül ragyogó alak tartana
Felém, a vállán kőedény, kínál,
Igyak. Ez volt a Szőlő Angyala.
59.
A Szőlő logikája az, ami
Az összes vad szektát meggyőzheti
Alkimista, ki néhány perc alatt
Életünk ólmát arannyá teszi.
60.
A Félelem s a Bánat korcs hadát
Mely pusztítóan a lelket járja át
Elűzi, Mahmúdként, hatalmasan
Beléjük vágja számum– pallosát.
61.
Ha a Szőlő is Isten gyermeke,
Ki káromolná, hogy bűn a leve?
Ha áldás, miért nem élvezhetem,
Ha átok, ki ültethette ide?
62.
Meg kell tagadnom a lét balzsamát?
Végítélettől félve hinni mást?
Vágynom egy Isteni Italra, mely
Megtölti majd a porba tört kupát?
63.
Rettegni Poklot, várni Mennyeket?
Egy biztos, elröpül az életed
Egy biztos csak, minden más ámítás:
Örökre meghal, bármi létezett.
64.
Nem furcsa, hogy előttünk miriád
Átlépte a Sötétség kapuját,
Egy sem jött még, hogy elmondja nekünk,
Merre vezet út a homályon át.
65.
Sok ájtatos bölcs, kit senki nem ért,
Előttünk égő próféciaként
Meséit álmaiból ébredőn
Elmondta,– majd aludni visszatért.
66.
Elküldtem lelkem láthatatlan. Menj!
Betűzd ki, mi van túl az életen
Idővel visszatérve válaszolt:
Magam vagyok a Pokol és a Menny.
67.
Menny: Teljesült remény látomása
Pokol: Tűzben égő lelkek árnya
Felvillanó fény a sötétben, mely
Kibukkan épp, s máris elhal lángja.
68.
Nem vagyunk mások, mint mozgó sorok,
Árny– alakok. Mindünk sután forog
A Nap– lámpa körül, mit Rendezőnk
Az éjsötétben két kezébe fog.
69.
Ő játszik. Figurák vagyunk. Csak sakk.
A táblán minta: Éjjel és a Nap.
Ide– odatol, mattot ad, megöl,
S egyenként a dobozba visszarak.
70.
Nem kérdez semmit, csak száll a labda
Megy, ahová a játékos csapja
Földhöz vág minket, s hogy miért teszi,
Egyedül csak Ő tudja. Ő tudja.
71.
Az Örök Kéz ír folyton, sem viták,
Sem tudomány, sem kenetes imák
Egy fél sorát le nem törölhetik,
Tenger könny nem mossa el egy szavát.
72.
S az Ég nevű ránk borított edény,
Alatta nyüzsgünk.– Él, hal sok szegény,
Ne fohászkodj hozzá, hisz pontosan
Oly tehetetlen, akár te meg én.
73.
Mind ugyanegy agyagból vétetünk
Az első magból még mindig vetünk
S a Teremtésnek első reggelén
Már írva volt a végítéletünk.
74.
Múlt készítette e bolond napot
A jövő? Csend, ha nyers, ha feladod
Igyál! Sem azt, hogy honnan jössz s miért,
Sem, hogy miért, s hová mégy, nem tudod.
75.
Én mondom néktek, már akkor, mikor
Tüzes égi csikón a kaputól
Elindultunk, ki volt jelölve ott
A csillagokban lélek és a por.
76.
Létem gúzsát a Bor metszette át
A vén dervis csak vesse meg tehát
Olcsó fémemet– tán az lesz a kulcs,
Mely simán nyitja titkok ajtaját.
77.
S hogy az Igaz Fény égi szerelem
Lángja,– vagy haragé, mindegy nekem
A kocsmában egy villanása jobb,
Mint a templomban elveszítenem.
78.
Az értelmetlen semmiből dörög
Valami– ágál: Tiltott gyönyöröd
Igába zárd, mert azzal fenyeget:
Örök kárhozat sújt, ha megtöröd.
79.
Adósságát teremtményeinek
Tiszta aranyban fizetteti meg
Szeméttel vegyes kölcsönért, miről
Szerződés sem volt.– sötét ügyletek.
80.
Te, ki csapdákat állítasz nekem,
Az utamon kelepce és verem,
Sosem lankadsz a körforgásban el,
Hálót vetsz, s vádolsz, ha bűnbe esem.
81.
Te, ki az embert földre vetetted,
Az Édenbe a kígyót Te tetted!
Kegyelmet adj, s kapsz bűnödért, mivel
Az arcunkat befeketítetted.
82.
Alkony födte el a múló napot,
Éh-vert Ramazán eltakarodott
S én újra a fazekas udvarán
Álltam és hallgattam az agyagot.
83.
Volt
ott sokféle edény; mindahány
Padlón állt, vagy fönt, a műhely falán
Néhányuk locsi-fecsi volt, de pár
Sosem beszélt, csak jól figyelt talán.
84.
Szólott az egyik: „Mégsem hasztalan,
Hogy közönséges földből gyúrt uram
Megmintáz– aztán, hogyha eltörök
Visszatipor belé alaktalan.”
85.
„Gyermek sem töri el,– a másik szólt–
Kedves bögréjét, miből jót ivott
S Ő, ki kezével formázta, talán
Csak nem pusztítja el, mit alkotott?!”
86.
Kis csend következett, majd hangja kélt,
S a legotrombább fazék így beszélt:
„Megvetnek csálé formámért, pedig
A fazekasnak szidhatnák kezét.”
87.
Mire egy nagyhangú, mérges, kemény
– Tán szúfi bögre– mordult: „Kérdem én
Mind e sok ember és fazék között
Ki a fazekas hát, s ki az edény?!”
88.
„Van itt egy pár, ki azzal fenyeget,”
– Így egy másik– „hogy Ő pokolra vet
Pfuj, ostoba kishitű fazekak
Remek fickó Ő, ránk csak jó jöhet!”
89.
Más mormogott: „Alkotóm a napon
Felejtett, így kiszáradt agyagom
De töltsd belém a szőlő hűs levét,
Jókedvemet nyomban visszakapom.”
90.
S míg egymás után mind elmondta gondját,
Meglestem én is, mint a fényes hold lát
Megbökték egymást: „Testvéreim, gyertek
A teherhordó vállszíjára föl hát!”
91.
Ha tűnik éltem, szőlőt adjatok,
Testem borral mossák, ha meghalok,
Élő levél legyen a szemfödőm
Egy régi kertben, hol nyugodhatok.
92.
S még akkor is, elásott tetemem
Szüretre termő zöld tőke legyen!
Egy igazhívő sem mehet felé,
Hogy a szőlő rabjává ne tegyem.
93.
Bizony, soká égtem bálványokért,
Nem hittem e világban és ezért
Dicsőségem kupába fojtva be
Jó hírnevem eladtam egy dalért.
94.
Bántam sok esküm és szakadatlan
Tán józan voltam, ha szavam adtam?!
Jött új tavasz és új rózsát szedünk
Foszlott bűnbánat százfele pattan.
95.
Hitetlent nem csupán a bor miatt
Játszom:– tűnődtem én azon sokat
Bármit is vesz a borárus, tudom,
Félannyit sem ér, mint amit elad.
96.
Édesillatú, rózsákkal befont
Ifjú tavaszunk tűnik, mint a pont
S a ligetben a csalogány vajon
Honnét hová csapong, ki tudja, mondd?!
97.
A pusztaság majd bő kutat teremt
És felködlik egy percre, hirtelen,
Meddig ugorhat a fáradt utas,
Hogy amit tapos, járt ösvény legyen.
98.
Csak már az angyal ne késne, aki
Jön sors kerekét megállítani
S a szigorú bíró ítéletét
Talán egészen eltörölheti.
99.
Ó, kedves! Bár összefognánk vele
A Lét szomorú rendjét verve le,
Széttörhetnénk és újra öntenénk
A szívnek minden reményét bele!
100.
Kertünk fölött a Hold, ha jött a vég,
Hányszor fog kelni, telni, fogyni még,
Hányszor keres majd minket hasztalan,
Ha már belőlünk nem lesz semmi rég?
101.
S mikor– mint Ó– majd, Sáki, megleled
Vendégek közt az elhagyott helyet,
Hol én vigadtam annyi éven át,
Borítsd le rá az üres serleget!
IAMAM
Vissza az Omar Khajjám sátra alattba
