Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Omar Khajjám
RUBÁÍK

(Hegyi Endre fordítása
)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

1.
Jöjj, siess karomba, bálványom, kedvesem,
szépséged könnyítsen szenvedő szívemen,
ürítsük fenékig a korsó tűzborát,
míg porainkból is majd korsó nem leszen.

2.
Hogy mit hoz a holnap, soha ne puhatold.
Szépségem, holdam, a holdfényben idd a bort,
s vidulva boldogítsd hevülő szívemet,
később már úgyse lel bennünket itt a hold.

3.
Azt mondják, nagyobb szó nincsen, mint a Korán,
de alig hírdeti igéit egynehány,
bezzeg a mondás, mit korsónkra véstek,
elkísér bennünket esztendeink során.

4.
Mert nem élsz a borral, ne ronts mindjárt neki
fondorlattal annak, ki a bort kedveli,
ne dicsekedj azzal, hogy utálod a bort,
több gaztetted száma, mint korsónk cseppjei.

5.
Termetem szép sudár, arcom, mint tulipán,
színesen pompázom s illatozom buján,
máig sem derült ki, ennyi ékességet
miért is pazarolt a Nagy Festő reám.

6.
Ha zenés csapszékben jól érzem magamat,
s lélekre, szívre meg ruhára bor tapad,
üdvösség hitétől, poklok félelmétől –
földtől, széltől, tűztől s víztől vagyok szabad!

7.
A várban, hol Dzsámsid serlege ragyogott,
gazellák fialnak, s rókák tanyáznak ott,
zebrát fogott Báhram egész életében,
ám végül a zebra fogta meg Báhramot.

8.
Bús felhő hullat a pázsitra könnyeket,
bor nélkül szomorú volna az életed,
holnapra a dús fű, mely ma nekünk zöldell,
porainkból sarjad s más szemét ejti meg.

9.
Amíg a szerencséd dús virágot terem,
a boros pohárhoz miért vagy hűtelen.
Igyál! Ravasz ellen az idő, szerencséd
elviszi, és vissza nem hozza sohasem.

10.
Ma nincs a kezedben, hidd el, a holnapod,
ábránd fürkészgetni a messzi holnapot,
ne rontsd el a percet, ha nem vagy ostoba,
nem bizonyos, van-e hátra bár egy napod.

11.
Ó, Nagy Gömb forgása, minden rossz kútfeje,
időtlen időktől rontás a módszere,
ha kettéhasadna egyszer az anyaföld,
akkor láthatnád meg, mennyi szép hull bele.

12.
Jól sejtem, kedvesem, valami szomorít,
menned kell egyszer, a legszebbet hagyva itt,
heverj a pázsiton gondtalan addig is,
míg majd poraidból hajt ki az s beborít.

13.
Ahonnan a Lét nagy tengere kicsapott –
nem járt hely, nincs remény feltárni, mi van ott,
hallhatunk beszélni sokféle bölcseket,
hogy mi az igazság, azt bizony nem tudod.

14.
E korsó, akár én, szerelmes ifjú volt,
kedvese hajfürtje szelíden ráomolt,
s e hűsen ívelő korsófül – karjaként
kígyózott, amikor valakit átkarolt.

15.
A korsó, melyből a szegény pór iszogat,
falába olvasztott vezírt, királyokat,
s a dús ajkak ízét, borozók arcélét
nem őrzi már senki, csupán a poharak.

16.
Mit világnak hívnak: vén karavánszeráj,
amelybe megtér a hajnalpír, esthomály.
Száz Dzsámsidtól maradt vigadó sokaság,
száz Báhram széke, mely uruknak készen áll.

17.
Akár szél a pusztán s medrükben gyöngyhabok,
hullámban száguldnak tova a gyors napok.
Menjenek! Kettőt nem sirattam soha meg:
azt, mely már elment, s az érkező holnapot.

18.
Virág, ha újévi szellő jár, akkor él,
szép arcod nélkül a rét zöldje mit sem ér,
január jöttével, bármit mondj, nincs öröm,
légy boldog a mával s ne sírj a tegnapért.

19.
Hányszor elbűvölt már a bíbor napkelet,
a nap áldoztával, ó hányszor este lett,
figyeld hát az utat, hol lábad most tapos,
igéző lányszemek voltak e porszemek.

20.
Kanállal a tengert még meddig meritek?
Megvetem a bálvány-imádó szenteket.
Ki mondta, Chájjám, hogy gyehenna létezik?
Ki volt ott? S a mennyet ki földi járta meg?

21.
Ha kedvre hangolna négy életelemed,
ragadd meg e percet, a rosszakat feledd.
Bölcsek barátságát keresd, hisz a tested:
por, levegő, pára és tüzes lehelet.

22.
Tavasszal, ha felhő mossa a tulipánt,
indulj és a jó bort magadtól sose szánd,
hisz a pázsit, mely most téged gyönyörködtet,
poraidból nő majd, ha a Vég földbe ránt.

23.
Vígan fogadta a csalogányt a liget,
csillogott a pohár, s a virág nevetett,
boldog csattogással súgta a fülembe:
csak okosan, hisz nem lesz másik életed.

24.
Jót a Gömb forgása még bölcsnek nem hozott...
Hét vagy nyolc szféra van, miért is vitatod?
Meg kell halni végül, és hidd el, egyremegy,
Hangyák rágnak-e szét vagy éhes ordasok.

25.
Érkezvén az újév, kedveseddel fogadd,
mint kelyhét tulipán, emeld rá poharad,
s fürtök nedűjéből addig töltögess, míg
nem gyúr belőled is e rút világ sarat.

26.
Igazság? Bizonyosság? – távoli ködök.
Tölthetjük napjaink rút kétségek között?
Le ne tedd kupád! Élj borral vagy nélküle,
nem lesz a tudásod se kevesebb, se több.

27.
Látszat e világ, s csak a szelét markolod,
a gyarlót, a kétest, a múlót s pusztulót;
képzeld, hogy ami van, az nem is létezik,
és ami nincs, az van, de fel nem foghatod.

28.
Nem tudja a jámbor – járván az út rögén –
kedves arcokon jár, tán holt nők tenyerén,
kőcsipkés csarnokok hűvös tégláiból
egy vezír ujja int, s egy király néz felém.

29.
Mikor a négy elem kezétől összeállt,
hogy ejtett a Mester az arányban hibát?
Hogyha műve remek, miért zúzza össze,
s ha nem az, a romlás okozója ki hát?

30.
A Nagy Titok mögé út nem vezet egy sem,
függönye nem nyílt szét egy lélek előtt sem.
Csak a sír bizonyos. Jobb, ha iszom, mintsem
menedékem kósza mondákban keressem.

31.
Egy bölcs hallatta így álmomban szavait:
boldogság virága álomtól sose nyílt,
kerüld világát, mert a halállal rokon.
Igyál! Alhatod majd örökös álmaid.

32.
Amelybe érkezel, amelyből távozol,
a Gömb is kezdődik s bezárul valahol,
de nem láthatja szem, csak vaksin kémleli:
honnan? s hová aztán? ha tőlünk búcsúzol.

33.
Huri ha nyújtaná a kancsó gyöngylevét,
hol tavaszi zöldek jelzik az útszegélyt,
hadd vegyen nyelvére az erénycsősz tömeg,
eb, aki a mennyel bánna ily jó cserét!

34.
Ha a lélek elszáll, máris föléd borul
a nemlét fátyola, jaj, vigasztalanul,
ürítsd hát poharad, hisz jöttöd is titok,
s vigadj, mert nem tudod, hová mész oda túl.

35.
Még üdít a pázsit s a sok virágszirom,
de elhervadnak ám, vigyázz, pohárnokom,
igyál hát, s tépd le a legszebbet magadnak,
már holnap szél söpör a zörgő szárakon.

36.
A gondok sunyi réme nyugalmamra tör,
hol a régi kedvem? emésztő kín gyötör;
ha jár érte hála, Izedet illeti,
mert nem kellett kérnem gondjaim senkitől.

37.
Ki a patakpartra, most zöld kell és virág,
angyali szép hurik, jókedvű társaság.
Hozd hát a korsót is! hajnali ivókhoz
el nem hatnak soha a templomi imák.

38.
Legcsábítóbb a menny, angyalokkal tele?
Azt mondom én erre, hogy a szöllő leve;
hozomra ne cseréld, mi üti markodat,
messziségből szebbnek hallszik a dobzene.

39.
Mondják, a borissza a pokolra terem,
hadd, hogy beszéljenek, én bizony nem hiszem,
ha odajutnának részegek, szeretők,
üres lenne a menny, akár a tenyerem.

40.
Csak Ő tudná, aki elrendel sorsukat,
éden vár-e reám, vagy gyehenna fogad?
Szép lány, pohár és lant a rét mesgyéinél,
üdvöt másnak az ég, nekem pedig ez ad.

41.
Holdsugár pásztázza az esték köntösét,
az ivásnak jobbkor nem ejtheted szerét.
Igyál és ne töprengj, a holdfény megtalál
bízvást sírunkban is, kit utóbb, kit elébb.

42.
Se hit, se hitetlenség – ez az én hitem,
vidáman élni és bort inni szeliden,
kérdvén Idő-asszonyt, mi lesz majd az ára?
Így szólt: fizetségül boldog szíved viszem.

43.
Korsóból bányásszuk a megolvad rubint,
test a pohár, benne a bor vérként kering,
s mint könnycsepp csillámlik kristálya, amikor
a kelyhében megbújt szívgyöngye kortyra int.

44.
Örök élet titkát rejtik a venyigék,
ifjúság kincseit hozván ők elibéd,
itt a boldog szüret, vígak a cimborák,
örvendezz te is, hisz ez éltet, nem az ég.

45.
A benned rejtező jókat és rosszakat,
örömöt, bánatot, mely sorsodból fakad,
Mindenséghez mérned oly együgyű dolog:
te hatalmasabb vagy, s ezerszer gazdagabb.

46.
Tulipán bíborát, mely az égre nevet,
szultánok véréből szívták a gyökerek,
s kedves női orcák szépséglencséiből
megannyi illatos, piciny ibolya lett.

47.
A déli napfényben csillogó porszemek
koronák lehettek és drága ékkövek,
vagy talán szép hurik; gyöngéden töröld hát
kedvesednek arcát, ha fáradt s porlepett.

48.
A sokezer fűszál vízmosta martokon
kinek az ajkából szökkent szárba vajon?
Áhitattal lépkedj, gyökereik földje
tulipánorcájú leány volt egykoron.

49.
Egy korty bor a meghitt társakkal többet ér
Khobád trónjánál, Túsz s Kavusz kincseinél,
s a részeg hajnali sóhaja őszintébb,
mint zahed fohásza lelkének üdviért.

50.
Minden mindegy, mikor itt a Vég ideje,
Bagdadban vagy? Bálhban? ha a mérő tele;
húzz korsódból vígan, régesrég nem leszel,
s hányszor száll még a hold Khárétól Szálch fele!

51.
Bár birtokukban volt az erény s tudomány,
s gyertyaként világolt fény a lábuk nyomán,
kiutat egy sem lelt a sötét estéből,
mind álomba merült pár révült szó után.

52.
Ennek napja virrad, annak éppen letünt,
ki eddig, ki addig, remél mindegyikünk,
örökre a lábad itt meg nem vetheted,
távoztak a voltak, s majd mi is elmegyünk.

53.
Aki létrehozta a Földet s az Eget,
tengersok gyötrelem és kín szülője lett,
könyörtelen kézzel föld gyomrába dobál
rubintos ajkakat, selymes hajfürtöket.

54.
Hozza az egyiket, mást éppen elragad,
senkinek sem tárja fel a nagy titkokat,
sorsunkból mindössze csak annyit mutat meg:
megtelik a mérő, s életünk elapad.

55.
Egünk nagy csarnokát díszítő csillagok,
bölcsek békessége oda miattatok;
őrizd meg napjaid derűjét s nyugalmát,
mert a tépelődők örök nyugtalanok.

56.
Jöttömmel a világ mit sem gazdagodott,
s pompája halálom után se lesz nagyobb,
meg tudná-e nekem valaki mondani,
rövid életemnek, ó, mi értelme volt?

57.
De kár, hogy az élet tarsolya kiürül,
kincse elfolyik, mint víz ujjaink közül,
nem akadt még ember, ki túlról megtérvén,
valami biztatót hozott volna hirül.

58.
Szél sodorja el az ifjú fa levelét,
az éledő tavasz egyszer csak őszbe lép,
vidám fiatalság, nem is vesszük észre,
mikor szökkensz elénk, és mikor állsz odébb.

59.
Akkor is kél a nap, ha mi már nem vagyunk,
s ha vagyunk, sem marad az útakon nyomunk,
ment a maga rendjén minden mielőttünk,
s így lesz ezután is, ha egyszer meghalunk.

60.
A szerencse útját szüntelen kémlelő
ész parancsa tiszta és figyelmeztető:
ragadd meg a percet, nem vagy hajfürt, melyet
ahányszor levágnak, mindannyiszor kinő.

61.
Fenségesen vonul az élet-karaván,
csikard ki a perctől, mit szemed-szád kíván.
Pohárnok, ne búsulj mások holnapjáért,
elszáll ez az éj is, hát töltsd meg a kupám!

62.
Ki állíthatná meg az idő kerekét?
Vérre szomjas a föld, bár folyt bele elég,
el ne kiabáld, hogy torkát elkerülted,
soron következhetsz, tán holnap vagy ma még.

63.
Mondják, hogy e világ, mily bőkezű s csodás,
de tudják a bölcsek, ez merő ámítás;
sokan mentek már el, sok jött a helyükbe,
ragadd meg jussodat, mert jön az elmúlás.

64.
Tudtom nélkül írják előre sorsomat,
s tőlem kérik számon majdan hibáimat,
tegnap te jártál így, holnap a Nagy Bíró
maga elé engem, mondd, mi jogon hivat?

65.
Ha magad vagy Zemzem, melyből a lét buzog,
mint minden vizeket, eltüntet a homok –
minek igazodsz hát a rúthoz s a széphez,
és miért igéznek színek s az illatok?

66.
Király, mint az égen a Vénusz és a Hold:
mi múlhatná felül e világon a bort?
Nem értem az árust, ki piacra hordja:
nem kap érte semmi hozzája foghatót.

67.
Mert nem sokallhatod s nem kevesellheted,
mit reád mért az ég; kíméld hát szívedet,
a sors kemény dió, s gyönge az akarat,
hogy formálgathassa, mint anyagot kezed.

68.
Friss virágok jelzik az érkező tavaszt;
kedves, asztalunkra a legjobb bort hozasd,
el, édeni hurik, mennyország és pokol!
csak a hírük kering, ne csalasd meg magad.

69.
Kinek megadatott egy kis darab kenyér,
s otthon, hova este nyugodtan hazatér,
s nem kell mást szolgálni, s úrnak se kell lenni:
oly boldogság ez, mely mindennel felér.

70.
A Lét magvetője rendre vet és arat,
nincs hát sok értelme emésztened magad.
Színültig a kupát, igyál és újra tölts,
aminek jönni kell, az el úgysem marad.

71.
A mai nap de szép volt, üde s kellemes,
záporral mosatta rőt porát a füves,
s míly szívből csendült fel a csalogány hangja,
mikor arra intett: a kancsóhoz siess!

72.
Amíg csak a halál üstökön nem ragad,
pohárnokok lessék folyton parancsodat,
vigyázz, balga ember, nem vagy te arany, hogy
földbe rejtsenek, és újból kiássanak.

73.
Önzésed nyűgétől végtére szabadulj,
lét– nemlét kérdése ne tartson már rabul,
úgyse kerülöd el az utolsó órát,
heverj borozgatva, s élj csak gondtalanul.

74.
Válasz nélkül maradt, hogy mibe hull a Lét.
Ki tudta áttörni önmaga börtönét?
Régóta figyelem: mester és tanítvány
egyként viseli a tudatlanság nyügét.

75.
Mit a világtól kapsz, érd be bölcsen vele,
akár kedvez a sors, akár sújt a szele,
fonódjon a kezed hajfürtre, pohárra,
ki tudhatja, meddig lesz rá még ideje.

76.
Szenvedéseimnek bár vége-hossza nincs,
s te pompában ragyogsz, mint gőgös drágakincs,
egyik sem állandó, nagy játékos a Sors,
kedvére ad, cserél és visszavesz megint.

77.
Virágnak nem nyílt ki még sziromlevele,
hogy ne hullott volna végül a sárba le,
ha fölszállna a por, mely porunkkal vegyes,
a feltámadásig véreső ömlene.

78.
Egyetlenegyszer se végy úgy lélegzetet,
hogy életed szebbé és vígabbá ne tedd!
Élet, sava-borsa a földkerekségnek,
nem mindegy, hogy’ illansz s élvezzük ízedet.

79.
A hit szerint Éden vár s édeni hurik,
s ott csodás bőséggel tej, méz és bor folyik,
a sok csókért, borért, mért vetnél ránk követ,
baj, ha már itt lent a menny üdve boldogít?

80.
Kovszárról, hurikról már rég járja a szó,
mesés Édenről, mely borral s mézzel folyó;
ide azt a kupát csordultig itallal,
szép az igérgetés, de még szebb a való.

81.
Ki mint él – a szenttől ilyesmit hallhatunk –
úgy támad fel majdan; ép ezért vigadunk
karjaink közt lánnyal, kezünkben pohárral,
tán fel a halálból mi is így támadunk.

82.
Kell a bor s mámora, hogy időnként feledd
hétköznapjaid s a hetvenkét nemzetet,
bűvös alkímia, varázslat, csodaszer,
élj vele, s meggyógyulsz, légy akármily beteg.

83.
A titok, amelyet a bölcs szív rejteget,
leljen az Engánál is jobb rejtekhelyet;
igazgyönggyé válik a csepp, mit titkukból
kagylókba zárnak be a roppant tengerek.

84.
Reggel a tulipán harmattól könnyezik,
bókol az ibolya mélyen a pázsitig,
de leginkább tetszik az a pici bimbó,
mely még csukva tartja hószínű szirmait.

85.
Szakadatlanul a tudomány csábított,
rendre majdnem minden megvilágosodott,
így telt hetvenkét év nappala, éjjele,
s most kell rádöbbennem, hogy semmit se tudok.

86.
Mi már nem leszünk, de a remény itt marad,
s a szeráj meg a kert, hát hívj barátokat
felélni javaid az utolsó szemig,
mert a maradékon irigyed kapva kap.

87.
Eltűnt tenyeréről a sok meghitt barát,
porba hullottak mind, meglátván a Kaszást,
együtt vigadtunk, ők hamarabb kidőltek,
míg köztünk a korsó még soká körbejárt.

88.
Túltesz e pohár bor szív jóságán, hiten,
egy kortya megéri még Kínát is nekem,
rubintos színével, fanyar zamatával
nem ér fel az élet mézédessége sem!

89.
Ment a kis esőcsepp a széles tengerig,
porszemecske útja a föld mélyébe vitt;
téged mi szél hozott, s hajt innen is tova?
Ideröppent egy légy, és nyomban eltünik.

90.
Ha munkáddal megvan kétnapi kenyered,
s toldozott korsódból ihatsz hozzá vizet,
mért tesz szolgájává, aki kisebb nálad,
avagy éppenséggel se több, se kevesebb.

91.
Hozd sima pohárba a gyöngyöző rubint,
szabad embereknek meghittebb társa nincs.
Tehetsz okosabbat, mint hogy felhörpinted?
Széllel versenyt rohan az élet odakint.

92.
Ne búsulj, pajtás, hogy nincs minden a helyén,
csak gyötrődne szíved és sajogna szegény,
bánja, akit illet, éld vígan napjaid,
téged nem kérdeztek a kezdet kezdetén.

93.
Idő! Múlásával csak gyarapszik a rossz,
új élet fejébe másikat eloroz,
ha a születendők tudnák, mit szenvedünk,
nem jönne világra egy se, az bizonyos!

94.
E keserves élet ne szegje kedvedet,
ami volt, az elmúlt, s nincs, ami meg se lett;
más miatt vagy te itt, vigadj s ne tépelődj
azon, mi – oly mindegy – volt vagy nem létezett.

95.
Olybá tűnjék minden, milyennek álmodod,
képzeld, hogy a kerted zöld selyemben suhog,
temagad harmat vagy, mely este fűre száll,
s hajnalban a kéklő semmibe párolog.

96.
Nézd a sír lakóit, mi is történt velük?
Apró részecskékre porladt szét mindenük,
micsoda mámor ez, kábultan fekszenek,
s a feltámadásig nincs semmihez közük!

97.
Dzsámsid birodalmán túltesz ez a kupa,
Szűzanya, mamádnál jobb a bor illata,
Abu Száid s Adhám, minden igéteknél
igazabb a részeg hajnali sóhaja.

98.
Mindenség közepén tündököl egy pohár,
kelyhéből gazdája egyenként megkinál,
most, hogy épp soron vagy, jókedvűen hajtsd fel,
másként cselekedni, ó, úgysem rajtad áll!

99.
Minap egy korsós a vásárban odakint
gyömködte agyagát, és hallám jól, amint
megszólalt az agyag a lábai alatt:
kimélj kicsit, bennem tennen sorsod tekintsd!

100.
Öröklét balzsamát termi a venyige;
kedveld, tőle hevül az ifjúság szíve,
szenvedéseidtől megtisztít tűzlángja,
s benne van az Élet Vizének ereje!

101.
Ha áhítod a bort, a bölcsekkel fogyaszd,
vagy kedvesed ölén enyhítsd a szomjadat,
de mindig mértékkel, sosem dáridózva,
meghitten, s éppen csak locsolgasd torkodat.

102.
Pirkad az ég alja, hé, fiú, talpra már!
Rubinbor színétől pompázzon a pohár,
e kölcsönvett percet e mulandó zugban,
ember meg nem leli, holtig keresse bár!

103.
Az elmentek közül megtértekről ki tud,
ki fedte fel nekünk, hová vezet az út?
Balga, ki míg járja, másoktól kéreget,
vagy kincset harácsol, mert vissza úgyse jut!

104.
Ide, ősz tudósom, igyekezz közelébb,
nézd, a játszó gyermek port szór a földre szét,
nagyon kérlek, intsd őt, lágyabban dobálja
Párviznak szemeit s Kejchobádnak fejét.

105.
Ébredj, kényeskedő! A hajnal már kopog,
hárfázni lássalak, iszogatván borod,
mert, haj, ki itt időz, soká úgysem marad,
s többé nem tér vissza, ha egyszer távozott.

106.
0Láttam egy madarat Túsz vára tetején,
lába ott nyugodott a Kejcharusz fején,
közben fájdalmasan víjjogta feléje:
nem szól már harsona győzelmed ünnepén.

107.
Ó, a korsó, melyet az elme istenít,
s folyton érzi ajkán tisztelők csókjait,
alighogy remekbe készül, – a Mestere
úgy földhözvágja, hogy ízzé-porrá törik.

108.
Ha bortól részegedsz meg, Chájjám, ó örülj,
holdarcú kedvesed, ha veled van, örülj,
a pusztulás szája gyilkosan fenyeget,
s ha torkában is vagy, hogy mégis vagy, örülj!

109.
Fazekasműhelyben talált tegnap az est,
hol szóló s szótalan korsók álltak vegyest;
kiáltá egyikük: – Hol van a fazekas,
a vevők s eladók? Nincsenek, ne keresd!

110.
Az egyhangú idő maga pironkodik,
ha búslakodni lát naphosszat valakit,
szürcsöld hát borodat a lant hangjainál,
mielőtt a pohár kezedből kiesik.

111.
Földtől fel odáig, hol Szaturnusz ragyog,
ügyes cselfogással megoldtam valahogy
minden döntő kérdést, köztük sok nehezet:
csak a halálét nem, mely őrjítő titok!

112.
A kedvessel időzz, ki szebb, mint a virág,
pohár a kezedben, az öledben virág,
míg nem suhint a Vég, s olyanná nem leszünk,
mint szélben szirmait hullatható virág.

113.
Intem barátomat, ne légy magadraunt,
holnappal ne törődj, csak egy nap van: napunk,
mihelyt kilépünk az élet klastromából,
hétezerévessel egyenlőek vagyunk,

114.
A világot kerek lámpásnak képzelem,
égő kanócának a napot az egen,
mi járkálunk benne, ámulunk, bámulunk,
s tűnődünk magunkon, apró árnyképeken.

115.
Űzd el a szemedből álmod, hogy bort ihass,
míg bolyonghatsz köztünk, mint átmenő utas,
a haragos arcú Ég majd egy szép napon
annyi időt sem hagy, hogy kútvizet ihass.

116.
Indulj, ne késlekedj, hozz finom bort ide,
hadd fessem az arcom szép rózsaszinüre,
s a kiváncsiskodó értelem felé is
löttyintsek egy kortynyit, hunyjon ki izibe.

117.
Sárral bevakolni a napot nem tudom,
máról az igazat mondani nem tudom,
tudás tengeréből kagylót hoztam én fel,
s gyöngyét kiemelni féltemben nem tudom.

118.
Ellenségeimnek istentelen vagyok,
de az Isten tudja, hogy én az nem vagyok,
mióta itt élek e siralomvölgyben,
kisebb lettem, semhogy tudhatnám, ki vagyok.

119.
Bort nem szegénységem okából nem iszom,
vagy botránytól való féltemben nem iszom,
vigalmat keresve poharaztam eddig,
ám most, hogy velem vagy, kedvesem, nem iszom.

120.
Cserben hagyni a bort én soha nem tudom,
testem terhét vinni nélküle nem tudom,
legjobban szeretem azt a pillanatot,
ha nyújtják kupám, s már megfogni nem tudom!

121.
Elém áll valaki s azt mondja: én vagyok.
Kincsekkel, arannyal jön és szól: én vagyok.
S mikoron vágyai teljesülhetnének,
a halál ott terem: s azt mondja: én vagyok.

122.
Sokan a hit útján tiblábolnak: ez az?
Más a bizonyosság felé lép már: ez az!
Attól tartok, végül egy hang rájuk kiált:
ó, ti céltvesztettek, az út sem ez, sem az!

123.
Fent Párvin, a tehén, ahol a hold halad,
lent pedig a párja mélyen a föld alatt,
egyszer nyitott szemmel nézegesd meg őket,
alattuk, felettük, mik vannak? Szamarak.

124.
Mi célja jöttünknek, s hírünk is hova lesz?
életünk fonala egykoron hova lesz?
gyönyört élesztgető karok, drága szájak
elégnek sorra mind, és füstjük hova lesz?

125.
Aztán, hogy a lelkünk útra kerekedik,
s téglával és sírunk száját jól befedik,
porunkból is téglát vetnek könyörtelen,
ha új sírra kell, hogy takarjon valakit.

126.
A korsó, melyet a fazekas eladott
énnekem, megszólalt, minden szava titok:
király voltam egykor, és volt arany kupám,
s most duhaj részegek korsócskája vagyok.

127.
Mióta teremtett engem a Hét s a Négy,
percig sem hagy nyugton engem a Hét s a Négy,
bort igyál, hisz mondtam legalább ezerszer:
nincsen visszatérés, ha mégy, örökre mégy.

128.
Este földhözvágtam korsómat vad dühvel,
részegen követtem e hitványságot el –
és megszólalt szegény darabokra hulltan:
az voltam, mi te, s mi én vagyok, az leszel!

129.
Kérdeztem a csapszék padján egy öreget:
érdeklődött-e, az elmentekkel mi lett?
Igyál – felelte ő – , mert sokan távoztak,
de róluk mindmáig hír még nem érkezett.

130.
Fazekasműhelybe vetődtem én be, s épp
munkában találtam a korsók mesterét,
néztem füllé-fejjé mint formálja bátran
király koponyáját meg koldusok kezét.

131.
Egyszer a fülembe a Gömb ezt súgta be:
azt hiszed, tőlem függ a Sors ítélete?
ha saját forgásom tőlem függött volna,
a szeszély láncait én dobtam volna le.

132.
Egy ártalmas csepp sincs korsónkban, szent igaz.
Telt kupával ide hát nekem is adass,
mielőtt útszélre kerülő porunkból
korsót készítene a fürge fazekas.

133.
Nem jöttem volna, ha akkor ez rajtam áll,
s nem mennék, ha tőlem függene a halál,
az volna egyszerű, ha sose lett volna
érkezés, távozás, semilyen létszabály.

134.
Szedd össze, fazekas, a józan eszedet,
nem járja, hogy porunk semmibe se veszed,
csak korongra tenni Ferejdunnak ujját
s a Kejchoszró kezét... hogy képzelhetsz ilyet?

135.
Kedves, ki magaddal a szerencsét hozod,
lantszóval tedd elénk kupáinkban a bort,
nyár jötte, tél múlta föld alá parancsolt
százezer Kejchoszrót s százezer Dzsámsidot.

Vissza az Omar Khajjám sátra alattba