Omar Khajjám négysorosai Halasi Zoltán fordításában

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Omar Khajjám
RUBÁ'ÍK
Halasi Zoltán fordítása
Forrás: Klasszikus perzsa költők, Magyar Könyvklub, Budapest, 2002
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Átfúrta a sok bölcs a valóság gyöngyét,
istent tanításokra ha felfűzhetnék,
nem lelte meg egyik sem a titkok fonalát,
így hunytak el, addig csak a szót csépelték.

Ezt élvezi minden bölcs: fejét fennhordván
járkálhat az elme fönn az égbolt ormán;
nézvén a Te mélységed e fényes koponyák
mind megzavarodva csüggnek, égboltformán.

Vén és fiatal tolongva míg itt halad át,
mind azt hiszi, most örökre övé a világ.
Múló diadal: ahogy ma ők elmennek,
úgy majd mi is, én, te - más jön, múlatni magát.

Nem nyílnak a rózsák, tövis annál több van.
Fény szűnte a tűzvész - az is annál több van.
Dervis-csuha, khángáh vagy egy sejkség tűnik el:
harang, mise, zunnár-öv is annál több van.

Uram! agyagom te égetted - mit tegyek én?
Gyapjúm, szövetem te szőtted meg - mit tegyek én?
Fölírtad a homlokomra mind-mind ama jót
s rosszat, ami csak belőlem lesz - mit tegyek én?

Szépekre mosolygón aki nézett mindig,
mások baja láttán szíve vérzett mindig,
bánatba ne essen sorsa bal-fordultán,
jut bánat a földön épp elégnek mindig.

Még mit se csináltunk, s íme, vénségre jutunk,
égbolt mozsarában töredékségre jutunk:
ó teljesületlen vágyak! fél pillanatig
sem tart ez az élet, és már nemlétre jutunk!

Arcom csinos, fürtjeim is mind szépek ugyan,
termetre, akár a ciprus, így lépek ugyan;
kérdés, hogy e tarka kertben szép földi ruhát
rám mért ad az égi szobrász, mivégre ugyan?

Nem s fajta szerint is besorolhatsz, szágí;
ismérv, jegyek által finomíthatsz, szágí.
Jobb egyben a bor, mint a külön kis skatulyák:
adj inni, hogy énné szabadíthass, szágí!

Minthogy kenyered kiszabta minden napra,
el sem veszi Isten s hozzá nem is ad ma:
így hát, ami nincs, amiatt se gyötrődjél,
szintúgy, ami van, a lelked ne zaklassa.

Szágí, noha bortól szívem indul, árad,
tenger maga lévén, soha nem túl, árad.
Bezzeg ha a gyűszű-ész csak egyet kortyol:
a szúfi badarság íziben túlárad.

Ó, jaj, becsukódott ifjúságom könyve,
jaj, friss tavaszom hogy ellebbent örökre!
Elszállt, amit úgy neveznek: öröm madara;
azt sem tudom én, mikor volt mente, jötte.

Táblád, haragos sors, ha elérné a kezem,
írná, mit is óhajt, mire kérné a szívem;
távozna a bánat el a földről hamarost,
jókedv fel az égboltig emelné a fejem.

Ládd, ellened esküdt ez a forgó bolt-héj,
nincs senki barát már, a világ vas-rostély;
légy hát, magadért légy, amikor mód van rá,
mit számít a tegnap vagy a holnap? most élj!

Jő már a tavasz, bezárul a könyv, a komor,
az életedé, mely télidőn búba sodor;
tölts bort, ne emésszen a bú, megmondta a bölcs,
hogy méreg a bánat és ellenmérge a bor.

Figyelj: ha a pillanat - az élet telik el.
Ne hagyd ki a boldogságot: éljed! - telik el.
Vigyázz, e világon az a tőkéd, ahogy élsz.
Nincs más, csak az élet, s ahogy éled, telik el.

Minden fazekas ha egyszer meggondolná,
mit vesz tenyerébe, biza megfontolná:
a nyers agyagot, mely nem más, mint atyja pora,
csapdossa-e, rugdossa-e - átgondolná.

Bort nem szabad innunk, ugye, Sa'bán folyamán,
mondják, borivásra Rádzsáb sem jó igazán,
mert míg ez az Isten, az a próféta hava -
áldás az ivónak, hogy a miénk Ramazán.

Hogy adhat a gaznak annyi jót, Ég, kereked:
fürdőt, fogadót meg malmot oszt szét kereked,
míg éhezik s zálogházba járkál az igaz?
Szarunk ilyen égre! Ejtjük, rossz Gép, kereked!

E mostoha sorssal szemben ne hagyd magadat,
gyász szülte keserves búra ne add magadat;
szép göndör hajúnak foglyul ám add magadat,
légy jó borivó, s ne tékozoljad magadat.

Jobb most a barátokból minél kevesebb,
kerülni a törtetőket szintén helyesebb;
a legszorosabb barát is - ne hunyd be szemed! -
nem ritka, hogy ellenséged: ez kor-baleset.

Mit tudsz? lyukas ismeretekkel - semmi se vagy;
por és hamu, szállsz a szelekkel - semmi se vagy;
léted lebegőben, a nincsek partja között,
két semmi közén derenghet fel: semmi se vagy.

Élet, csoda bőség, elenyészel végleg,
zúzódik a szívünk a halál szirtjének,
s nem tudni mi vár ránk odaát; senki se fog
hírt hozni, hisz onnan utas még nem tért meg.

Bortól kevesebb a földi gőg bolondja,
bortól a szívek merev dac-görcse oldva;
Iblisz ha csak egy csepp bort is kortyolt volna,
százszor leborul Ádám előtt hódolva.

Omar Khajjám négysorosai Halasi Zoltán fordításában
Forrás: http://www.litera.hu/primor/forditoimuhely/12846.html

FÜGGETLENSÉG

265.
Hogy én filozófus - mondta ellenségem.
Isten a tudója, hogy ha bárki - én nem.
Ám lassan a bánat úgy felőrli énem:
már azt se tudom, ki vagyok voltaképpen.

54.
Mit nyomna a latba, amit én akartam?
Isten nem akarta, amit én akartam.
És hogyha igaz volt, amit Ő akart volt,
hamis vala mindaz, amit én akartam.

177.
Halmozni vagyont, reszketni miatta: minek?
Kit látsz e világon, mondd, örökéletünek?
Létünk lehelet csak, amit kölcsönbe kapunk.
Így élj vele: kölcsön. Sose hidd, hogy a tied.

113.
Lét vándora, csak annyi fizetséget kérj,
hogy borra-ruhára teljen, maradj ennél;
a többi mulandó lom, az élet érték:
nehogy eladódj, vigyázz, függetlenedjél!

VILÁG

3.
Vénség, fiatalság, szakadatlan vonulás,
létért a tolongás, terelődés, nyomulás:
egy perc a királyság e világon, és már
mennek, mehetünk, megy, aki jön, nincs maradás.

34.
E vén karavánszeráj, ez a földi világ:
enyhely, hova éj-nap köti felváltva lovát;
dőzs asztala, honnan sírba dőlt száz Dzsamsíd;
száz Behrámnak sáhi fekhely, majd síri nyugágy.

21.
Jobb hogyha e korban nincsen sok barátod.
E kor figuráival tarts távolságot.
Mihelyt ma a bölcsesség szemét kitárod,
még jóakaród is ellenségnek látod.

193.
Légy visszafogott lelki ügyekről szólva,
és fogd be a szád, ha közügyekről szólna;
úgy élj, amíg megvan szemed, füled, nyelved -
szemed, füled, nyelved mintha nem is volna.

BLASZFÉMIA

157.
Szépek negyedében szerelem-mámorban,
bortól eszementen, szertelen mámorban,
énünk hüvelyéből szabadulván égünk,
Allah közelétől tüzesen, mámorban.

67.
Ó, mufti, mi nálad kevesebbet pihenünk,
és részegen tisztább a tiednél a fejünk;
szőlő sürü vérét isszuk, te: emberekét -
mondd meg, ki a vérszomjasabb; ítélj: melyikünk?

30.
Ha ittas a párszi borától - az vagyok,
korhely, buja és tüzimádó - az vagyok,
mindenki a képzelet bolondja, én nem:
én bármi vagyok, igazából az vagyok.

HIT

178.
Egy kéz a Koránon, ám a másik a kupán:
járok a szabadban, s a tilosban azután -
így élek, amíg Nap süt e türkiz kupolán,
sem tiszta hitetlen, sem jó muszlim igazán.

160.
Húrik helye, mondják, égben a Paradicsom,
lesz tiszta bor, dúskál mézben a Paradicsom;
így hát szeretőt, bort ha imádsz, jóra vezet -
ott fenn ugyanez vár éppen: a Paradicsom.

140.
Mecsetben a lámpa, tűztemplom füstje: minek?
Menny üdve: papolva, vagy pokol üstje - kinek?
Rég ott van a táblán mind, mi beteljesedik:
útjába ki áll a tervnek, az isteninek?

MAGÁNY

189.
Vedd észbe: megélhetésed nem tőled függ.
Hogy hány nap az élet, végleg nem tőled függ.
Hát tönkre ne menj belé, hogy "több" vagy "kevesebb".
Még hogy alakítod! Éled. Nem tőled függ.

158.
Eltelt ez az élet, és hiába éltem,
csip-csup napi létharcokban csonkig égtem;
arcom feketül már a mulasztásaimért,
és tetteim is bűnjelek: ennyit értem.

185.
Hitvány a világ, én bizony annak látom,
és dolgait is haszontalannak látom.
Tiéd a dicsőség, Uram, hogy életemet,
akármire nézek, színkudarcnak látom.

168.
Khajjám! Magad ellen te emelnél vádat?
Bánkódsz? De segít-é valamit bűnbánat?
És hogyha a bűn se bűn - minek bocsánat?
Jár az: csak a bűnért. No: miért a bánat?

61.
Annak, aki átlát e világ fátyolain,
mindegy, öröm éri vagy bánat, vagy kín;
végtére, ha elmúlik a jó is, rossz is,
számít-e, mi árt, vagy mi segít épp valakin?

136.
Számít-e, hogy édes, keserű, ha - tovaszáll?
Hogy Balkh-e vagy Nísápúr, ha színig a pohár?
Hát idd ki a bort, a múló hónapra jön új;
ha nem leszel, éppúgy fordul majd télbe a nyár.

HAJNAL

99.
Szakálltalan ifju, kelj fel, nézd, pirkad már!
Rubinszinü bort kristály kupába adj már!
Mert majd keresed még az elmúlás e helyén
sokszor ezt a kölcsön percet: s hol lesz az már!

225.
Vendéged a lélek, tiszta tér szülötte,
és átmeneti e sártekére jötte:
egy jó kupa bort adj neki reggel, mielőtt
ő mondana "Jó éjt!", végleg elköszönve.

237.
Mért szól a kakas, mit gondolsz, ha felkel a Nap?
Mit hajtogat úgy fennhangon, hogy torka szakad?
Azt mondja, hogy: "Ébredj! ez az éj is tovatűnt" -
mert nem veszed észre, életidőd hogy apad.

94.
Eltörtem a korsóm tegnap részeg fővel,
mámorban a földhöz csaptam vad erővel.
"Én is olyan voltam, mint te - szólt a korsó -,
te is leszel olyan, mint én, majd idővel."

ISTEN, SORS

89.
Sorban fazekanként az egyén arc-jegye kelt,
rajtunk fazekasként igy a Mester remekelt;
lét-polcra kirakta, felfordítván, az edényt,
búbánatot öntött bele, míg meg nem telt.

188.
Midőn ama Mester formát s természetet ad,
mért alkot ilyen hibás-fogyatékosakat?
Miért töri össze, ha remekmű a darab?
És hogyha selejt a mű, az ki bűne marad?

5.
Uram! agyagom te égetted - mit tegyek én?
Gyapjúm, szövetem te szőtted meg - mit tegyek én?
Fölírtad a homlokomra mind-mind ama jót
s rosszat, ami majd belőlem lesz - mit tegyek én?

129.
Az égi hatalmak csak bánatunk növelik:
akármit is adnak, jót, azt rajtunk leverik;
tudná csak a meg nem született, hogy mi a sors,
nem vágyna e szenvedésre: meg sem születik.

173.
Csak bábu vagyunk, rángat az égbolt zsinegen:
a szó szoros értelmében, nem képletesen -
kisded darabunk eljátsszuk a földi szinen,
s tűnünk el a nemlét dobozában odalenn.

40.
Fejvesztve forogsz mint labda, a sors az ütő,
űz és pofoz, nincs előle kitérni idő;
hogy merre, csupán a játszma-kezdeményező,
Ő tudja csak, Ő tudja csak, Ő tudja csak, Ő.

176.
Ó Sors, szivemet csak szomorítod mindig,
megszőtt örömöm szerteszakítod mindig,
földdé keseríted számban a tiszta vizet,
szellő se simít, tüzzé izzítod mindig.

19.
Hogy adhat a gaznak annyi jót, ég, kereked?
Fürdőt, fogadót meg malmot oszt szét kereked,
míg éhezik s zálogházba járkál az igaz?
Csak szarni lehet rád, bármit hoz még kereked.

EMBER

190.
Természeted, és benne a jó, benne a rossz,
búbánat, öröm, mit a sors ad és eloroz:
mindért nem okolhatod a forgó Kereket -
végtére is ő: oktalan eszköz, te: okos.

137.
Elmondjam-e? Ó, de hol a barát, akinek?
Hogy mi is az ember, és a sorssal mire megy.
Bánat agyagából készül, fájás szüli meg,
átlábal a percnyi léten, elporlani megy.

76.
Tisztán jön az ember, beszennyeződve megy el,
boldog születéskor és összetörve megy el;
szenved, tüz emészti, víz áztatja, a könny.
Az élete szélbe szórva, ő földbe megy el.

58.
Egy csepp viz: a tenger visszanyelte végül.
Egy porszem: a földdel elvegyülve végül.
Mi más a halandó útja itt a földön?
Légy röpte, egy pont fel- és eltűnte végül.

48.
Te vagy a teremtés célja, te, emberi nem!
Fényszomj, te, a bölcsességhez, és fényteli szem!
Mint gyűrü, olyan e forgó világegyetem -
ékkő, te ragyogsz csak rajta tündökletesen!

IDŐ

16.
Figyelj: ha a pillanat - az élet telik el.
Ne hagyd ki a boldogságot: éljed! - telik el.
Vigyázz, e világon az a tőkéd, ahogy élsz.
Nincs más, csak az élet, s ahogy éled, telik el.

32.
A rózsa, a rétek szinte vidorrá válnak,
de szági, vigyázz, hamar komorrá válnak;
szedd gyorsan a rózsát, idd a bort, perc suhan el:
kisülnek a rétek, rózsák porrá válnak.

43.
Félő, e világra csakis egyszer születünk,
s többé sose látjuk, akit itt most szeretünk.
Élvezzük a percet, amig együtt lehetünk,
mert tán ez a búcsú, a halál int: mehetünk.

149.
Mert egyszer enyém, rövidke, kölcsön élet,
bor és szerelem nélkül leélnem vétek;
"örök" vagy "időleges", nem számít, félek,
amint e világból a nemlétbe érek.

145.
Épp te, aki annyi titkot ismersz, szenvedsz?
Majd szétmar a bánat, s ennek véget nem vetsz?
Más lett a világ, mint vártad. És? Mit kezdhetsz?
Jó pillanatokkal érd be, míg létezhetsz.

161.
Ha búzakenyér van, épp egy jó falatnyi,
egy szép ürücomb, borocska vagy két man-nyi,
így ülni romok közt kedveseddel annyi:
szultánnak az élet nem tud többet adni.

51.
Újévkor a friss harmat a rózsán csodaszép,
zöld réten a pír a kedves orcán csodaszép;
hagyd most, ami volt, a múlt ma ünneprontó -
élvezd a jelent e boldog órán: csodaszép.

38.
Bár volna hely és mód megpihennünk egyszer,
vagy vándorutunk legvégén lennünk egyszer,
és százezer évnyi tél után, miként a növény,
moccanva porunkból megerednünk egyszer.

BOR

52.
A bornemivás az én szivemnek árt csak,
sőt végzetesen az életkedvnek árt csak;
próbálgatok inni ezt-azt ínségemben,
de hát ami nem bor, szív-betegnek, árt csak.

59.
Ámbár nyomorult fejemhez bűn szennye tapad,
reményem a földi mennyben nem fogy, nem apad;
hajnal fele részeg-holtan így eszmélek:
bor kell, szerető - nem mecset és nem imapad.

107.
Egy kocsma előtt ballagok éjjel s látom,
részeg öregember dőlöng, korsó vállon.
"Nem szégyeled-é magad - mondom -, Isten néz!"
"Igyál - felel ő. - Ha néz is: megbocsátón!"

181.
Kelj fel, gyere, pengjen lantunk, te drága barát,
igyunk, ne törődjünk vele, mit szól a világ,
adjuk imaszőnyegünk el serlegnyi borért,
és csapjuk a földhöz jó-rossz hírünk poharát!

108.
Mátkát ne gyalázz meg soha, új, tiszta nedűt,
önts bűn-zavarost a földre, bánat-keserűt,
öntsd kétezer álszent vérét, hadd nyelje a föld,
csak ezt ki ne öntsd, e drága, ez égi derűt!

197.
Egy jó kupa bor száz szívvel, hittel ér fel,
egy korty a mesés Kínával, hidd el, ér fel -
földön van-e más ily keserű, mint e rubin
bor, mely ezer élet édes ízzel ér fel?

103.
Sok bort iszom én, de részeges mégse vagyok.
Mást, mint a kupát én soha meg nem ragadok.
Én csak borimádó lehetek: sejted-e, mért?
Hogy oly önimádó ne legyek, mint te, nehogy.

195.
Amíg fiatal vagy, az ital sokkal jobb,
egy szép tulipán-orcájuval sokkal jobb -
vénen, e rom és sivatag világban már
jobb elhagyatottan inni; jaj, sokkal jobb!

171.
Ha meghalok, borban mossatok meg engem,
borról legyen szó, mikor temettek engem -
feltámadáskor, ha majd kerestek engem,
a kocsmaajtó porában leltek engem.

111.
Hírnévre nevet váltani: szégyenletes út,
ám tűrni a zsarnok sorsot sem épp helyes út,
aszkéta gyanánt kitűnni: vágy-tévelyes út,
szőlőnedün ittasulni: tökéletes út.

SZERELEM

128.
Jobb kézben a bor, baljában kedves csigafürt:
hadd üljön a réten, hadd legyen kedve derült,
ne bántsa az égi szféra forgása, igyon;
rúgjon be, ha együttlétbe, örömbe merült.

196.
Az illat, a szín még meddig bűvöl téged?
Még meddig eredsz nyomába rútnak, szépnek?
Buzogj, mint a Zemzem, mint az Élet Vize, forrj -
te is odalent a föld gyomrában végzed.

41.
Felütve az élet könyvét jelre vártam,
s egy bölcs kijelentésben meg is találtam:
"Boldog, aki holdként ragyogó szép szeretőt
ölelhet egy évnyi hosszu éjen által."

184.
Csak szidjanak. Én nem szégyellek, szerelmem.
Mit tudnak, ugyan? Kár is velük perelnem.
Szerelmed ital: virul, ki issza. Gyógyszer.
A férfira hat. A hitványakra meg nem.

77.
Láng-Nap soha el nem múló égen: szerelem!
Madár csupa-jónak-helye réten: szerelem!
Ha fáj, se kiáltozz, mint a sebzett csalogány.
Csak halj bele, jaj nélkül, egészen: szerelem.

102.
Ó, hosszasan éljen s szomorítson: szeretem!
Ma újra olyat tett: kihivásnak vehetem.
Mit mond pedig, ó, míg idevillan az a szem?
"Most jót teszek, aztán - kavicsot - vízbe vetem."

69.
Fáj egyre a szívem, csalatástól szenved,
míg kedvesemé is ama mástól szenved;
jaj, hol lelek orvosságot, ha orvosom is,
pont ő, aki gyógyítana, mástól szenved?

156.
Sok kínt okoz, ám őt sínylened: boldogitó.
Utcája porában fürdened: boldogitó.
Fullánkja is édes. És ha bánt: mint ha becéz.
Jó-rossz, ha a kedvestől ered: boldogitó.

132.
Repkedni a másik körül oly jó! - de hogyan?
Kóstolni egy új viszonyba: vonzó! - de hogyan?
Könnyfüggönyön át az ember még látni se lát.
Hódítani nem volna utolsó - de hogyan?

91.
Nem sarjad egy rózsa sem az ég szavára,
hogy össze ne törne és porrá ne válna;
szívná fel a port a felhő víz módjára,
szeretteink vér-esője el nem állna.

POR, AGYAG

56.
Ki által a Föld lett és a csillagtüzes ég,
Ő tette, szivünkben hogy a kínok tüze ég,
Ő szórja dobozba s teszi földbe szeretőnk;
hold-arc, rubin ajkak: hamu lesz mind, ha elég.

17.
Minden fazekas ha egyszer meggondolná,
mit vesz tenyerébe, biza megfontolná:
a nyers agyagot, mely nem más, mint atyja pora,
csapdossa-e, rugdossa-e - átgondolná.

105.
Járván fazekas-műhelyben, az este, minap,
vagy kétezer korsót láttam; némát, zajosat.
Egyszer csak az egyik hangos szavakra fakad:
"Hol van, aki gyártott, aki megvesz, s ki elad?"

TITOK, TUDÁS

142.
A csillagidőnek - melyben előrejutunk -
hol kezdete, vége, azt csak Ő tudja, Urunk.
Honnan jöhetünk, és hova is tarthat utunk:
sokan magyarázták, igazat mégse tudunk.

2.
Akik, filozófusok, legtöbbet érnek,
elmével az égbolt csúcsáig felérnek;
szemközt a Te lényegeddel mind kitérnek,
kétségbe, zavarba esnek: mit sem érnek.

36.
Nem láthatod létünk mélyeit, sem te, sem én,
nem fejtheted meg rejtjeleit, sem te, sem én;
pár szó adatik nekünk a színen, azután
nem lesz, ha a függöny lemegy itt, sem te, sem én.

HALÁL

33.
Nem rémit a vég: tovább kell állnom innen,
jobblét a halál, nyugodtan várom innen.
Lelkem ugyis isten adta kölcsön, az övé:
majd visszaadom, ha szólit válnom innen.

Halasi Zoltán fordításainak javított és bővített változata:
Omar Khajjám: 293 rubáí, Európa Könyvkiadó, (Lyra Mundi), Budapest, 2008, 160 oldal

Omar Khajjám négysorosainak fordítása
Halasi Zoltán és Simon Róbert beszélgetésének rövidített formája
http://web.archive.org/web/20041119041024/www.litera.hu/nyomtathato/primor/forditoimuhely/12844.html
Metafora-estek I.- 2003.11.04

A nemrégiben alakult Műfordítók Egyesülete (MEGY) 2003. októberétől kezdve a tervek szerint minden hónapban rendez egy műfordító-estet a Ráday Könyvesházban. A szakma és a nagyközönség érdeklődésére egyaránt számot tartó Metafora-esteken egy műfordító olvas fel részleteket készülő munkájából, a felolvasást pedig beszélgetés követi. Itt most az első, október 27-i Metafora-est szövegét adjuk közre, ahol Halasi Zoltán Omar Khajjám-fordításaiból olvasott fel, majd Simon Róberttel - az iszlám neves tudósával és a Korán fordítójával - beszélgetett, aki a Khajjám-négysorosok nyersfordításait készítette.

Omar Khajjámról és koráról

HZ: Van egy verse Omar Khajjámnak, ami a következőképpen kezdődik: "Hogy én filozófus - mondta ellenségem.", majd így folytatódik: "Isten a tudója, hogyha bárki - én nem. / Ám lassan a bánat úgy felőrli énem, / már azt sem tudom, ki vagyok voltaképpen." Ez eléggé talányosan hangzik, úgyhogy megkérdezném Simon Róbertet, aki ennek a kérdésnek a legfőbb magyarországi szakértője: hogyan lehet értelmezni azt, hogy valakit a legfőbb ellensége filozófusnak titulál, és ettől ő nagyon bánatos lesz?

SR: A 11. században vagyunk tehát, amikor Omar Khajjám élt. Két dolgot hadd érintsek röviden: az iszlámon belül ebben az időben a legszigorúbb ortodoxia vette kezdetét, a neohanbalizmus, amire a későbbi retradicionalizációs mozgalmak épültek (a 18. századi wahhabbitáktól kezdve egészen máig). Ekkor különösen élesre fordult a helyzet, és a szabadgondolkodókat elkezdték kíméletlenül üldözni. Ezért történt, hogy amikor Omar Khajjám pártfogóját 1091-ben megölték az asszasszinok, elhallgatott, és a következő négy évtizedben visszavonult életet élt - feltehetően akkor készültek a legintimebb barátainak szóló négysorosai. Közben elvégezte a mekkai zarándoklatot is, és amikor Bagdadba ért, és a hasonszőrűek felkeresték, hogy tiltott dolgokról beszélgessenek vele, ő bezárta az ajtaját, és elhárította ezeket a közeledéseket.
Tudni kell, hogy az iszlám produkálta a világtörténelem egyetlen olyan nagy kulturális tettét, hogy egy másik kultúrát szinte teljes egészében átvett. Ez jól mutatja, hogy az iszlám békés, válságmentes korszakokban mire volt képes - erre nincs példa máshol. A kultúrák nem szeretik egymást, az egy téveszme, hogy a kultúrák között átjárás lenne - a másságot már a szomszéd sem szereti, különösen nem egy másik kultúrát. Az iszlám a 8-10. században azonban lefordítja és recipiálja az antik-későantik kultúra 80-90 %-át: Platónt, Arisztotelészt, az orvostudományt, a csillagászatot, stb. Ezzel együtt az iszlámon belül kétféle tábor alakult ki - a régiek tudománya egyfelől, vagyis a filozófia, csillagászat, stb., illetve a vallás másfelől. Amikor kiéleződött a helyzet, vagyis válsághelyzet alakult ki (mint amilyen ma is van, 20-40 év óta a Közel-Keleten), a kettő szigorúan elkülönült: így lett a filozófus szitokszó.

HZ: Vagyis meg kellett húznia magát Khajjámnak, aki pedig fiatalkorában nem volt borús kedvű, sem kegyvesztett, nem élt a periférián, hanem épp ellenkezőleg: nagy becsben állt a korabeli (szeldzsuk) uralkodóknál, akiknek az első hídfőállása volt Irán, ahol Khajjám is élt.

SR: Khajjám volt kora legnagyobb matematikusa, keleten valójában tudósként tartották számon, Fitz-Gerald felfedezéséig fel sem merült, hogy költő is lett volna. Egészen elképesztő matematikai felfedezései voltak a harmadfokú egyenletek terén, ma is bármelyik matematikatörténetben megtalálhatjuk Khajjám nevét. 20-22 éves korában írta Algebra c. művét, amelyből most idézni szeretnék, mert kiválóan jellemzi az akkori helyzetet: "Tanúi voltunk a tudomány emberei pusztulásának, akiknek serege most már egy kicsi csapatra olvadt le, melynek száma éppolyan kicsi, mint amilyen nagy a nyomorúsága. (...) a legtöbben azok közül, akik manapság tudósnak adják ki magukat, hazugsággal takarják el az igazságot, s nem emelkednek fölül a nyegleségen és némi látszat-tudományosságon. (...) [Ismereteiket] nem használják egyébre, mint anyagi és aljas célokra. És ha valakit látnak, aki azon erőlködik, hogy (...) azt tárja föl, ami a valóság, aki arra törekszik, hogy mindazt, ami hiábavaló és félrevezető, leküzdje, lemondva a külső fényről és a világ ámításáról, azt kinevetik és kigúnyolják." Egy sor rubáínak tehát ez adja a hangulatát.
A perzsa költészet jelentős része udvari költészet, de ez korántsem jelenti azt, hogy talpnyaló és rossz verseket írtak volna - ennek igazából az ellentéte az igaz. (Ezt Goethe is tudta, aki komoly fejezeteket szentelt a West-östlicher Divan-ban az udvari költészet lehetőségeinek és határainak, hiszen kicsit ő is efféle volt.) Az udvari költészet egyik lehetőségét az adta, hogy a fejedelmek jelentős része igyekezett úgy viselkedni, hogy a feléje irányuló elvárásokat teljesítse, legalábbis bizonyos szférákban. Itt kezdődik egyébként az a sajátos helyzet, hogy 997-től egészen az 1920-as évekig nem perzsák uralkodnak Iránban, hanem törökök és mongolok, akik a perzsa kultúra legnagyobb csodálói és kiteljesítői voltak. Itt tehát a győztes egyáltalán nem akarja rákényszeríteni a vesztesre a saját kultúráját és nyelvét. Szelim szultán (Szulejmán atyja) például perzsául verselt, a török udvar nyelve is a perzsa volt. Az uralkodók is megpróbálták a legjobb énjüket adni. Máliksáh például kitűzte a naptárreformot (1079-ben vezették be), ez a naptár sokkal pontosabb volt, mint a gregorián naptár, és ennek a reformnak Khajjám volt a vezetője. Külön az ő számára építettek egy obszervatóriumot, és addig a másfél-két évtizedig, amíg az működött, Khajjám békés, boldog életet élhetett.

HZ: A következő kérdésem megint csak furcsán hangzik, mint annyi minden, ami ezzel az emberrel kapcsolatos: ki írta ezeket a verseket? Magától értetődőnek tűnik, de mint ki fog derülni, mégsem az.

SR: Ez a lehető legnehezebb kérdés - a róla megjelent kb. 3000 könyv és tanulmány nem tudta megoldani ezt a problémát. Kortársai, mint említettük, költőként nem tartották számon. Egyik tanítványa, Nizámi-Arúzi al-Szamarqandi írt egy könyvet kora írnokairól, költőiről, csillagászairól és orvosairól - ez a mű magyarul is létezik Ritkaságok gyűjteménye címen -, amelyben Khajjámot nem a költők között emlegeti, hanem a csillagászok között, méghozzá mint kora legnagyobbját. Az első 200 évben halála után mindössze kb. 16 rubáít idéztek tőle.

HZ: Jól értjük, hogy ő maga egyetlen sort sem írt le egész életében?

SR: Egyetlen sort sem. De ehhez azt kell tudni, hogy az iszlámon belül az orális tanítást becsülik meg a legjobban - a régiek elképesztő mennyiségeket tanultak meg kívülről. A 13. században például egy mestert megkértek, hogy diktálja le mindazt, amit egy bizonyos tárgyról tud, mire ő nekiállt, és három álló hónapig diktált. Ibn Szína (Avicenna) kicsit dicsekvően azt írja önéletrajzában, hogy 18 éves koráig mindent elolvasott, utána már nem olvasott semmit. Ő egyébként állandóan úton volt, mert független, be nem hódoló szellemként gyakran menekülnie kellett, és sokszor tevén utazva diktálta munkáit, például Arisztotelésszel polemizált. Az Arisztotelész-kiadásoknál ezeket a műveket figyelembe kell venni, mert jobbak, mint az eredeti kéziratok. A perzsa verseket sem kellett tehát leírni, ehelyett inkább megjegyezték őket.

HZ: Avicennát azért is említetted, mert ő volt Khajjám kedvenc filozófusa. Mit lehet erről tudni?

SR: Al-Bajhaqí jegyzi le, akit még gyermekkorában vitt el az édesapja Khajjámhoz, hogy levizsgáztassa, hogy amikor Khajjám halálán volt, Ibn Szina Gyógyulás könyvének egyik fejezetét olvasta. Ennek nyomán tudatosította, hogy most már jobb lesz, ha meghal: testamentumot készített, és még azon az éjszakán meghalt. Ebből a történetből is kiviláglik, hogy Khajjám valóban Avicenna tanítványának tartotta magát.

HZ: Kezd kibontakozni tehát, hogy Khajjám nagy tudású ember volt, de verset nem nagyon írt. Hogyan lett akkor mégis híres költő?
Mint említetted, halála után kb. 16 négysorost jegyeztek le tőle. Magam legalább 300-at lefordítottam - hogyan gyarapodtak hát ezek a versek, és hogyan jutottak el Európába? S hogyhogy a perzsák nem tartották számon mint költőt?

SR: Nem az övé az egyetlen ilyen eset. Az egyik leghíresebb példa Khajjám idősebb kortársa, Abú Szaíd Abúl-Khajr, az egyik leghíresebb szúfi, akitől egy fantasztikus, kissé hasonló tematikájú díván maradt fönn. Az ő unokája írt egy életrajzot a nagyapjáról, amelyben hangsúlyozottan elmondja, hogy összesen egy rubáít írt, pedig az ő gyűjteménye is kb. 500 rubáíból áll.

HZ: Róla egyébként azt is lehet tudni, hogy állítólag hét évig lógott fejjel lefelé egy kútban, így gyakorolta az aszkézist.

SR: Khajjám sajátos metamorfózison megy át a halála utáni egy-másfél évszázadban - míg a korábbiakban egy visszahúzódó, konfliktuskerülő, ambícióktól mentes tudós alakja rajzolódik ki, Khajjám mindinkább különböző irányzatok célpontja lett: a szúfik és az ortodox neohanbaliták számára egyaránt. Khajjámnak és verseinek óriási vonzereje lett - korántsem „trendy" alak vált belőle, hanem sokkal inkább támadási felület. Mágnesként maga köré vonzott egy csomó verset - erre mondják, hogy "Si non e vero, e ben trovato", vagyis hogy éppenséggel ő is írhatta volna ezeket. A keleti költészetben ez egyébként nem ritka jelenség, a pogány arab költészetben semmi sem eredeti. Több évszázad költészetének autenticitása legalábbis gyanús.

HZ: Tehát tetten is érhető a dolog, meg nem is, hiszen ezek szerint ez úgyszólván egy népszokás volt.

A magyar fordításokról

SR: A New York-i Public Library kb. 600 Omar Khajjám-fordítást tart számon, csak angolból van vagy 40, németből 24. Magyar nyelven is voltak bizonyos kísérletek a 19. századtól kezdve, például Erődi Harrach Béláé (1871). Az ő munkájának már a címe is jellemző: Egy cinikus perzsa költő költeményei - erről egyébként külön is érdemes lenne beszélni, hogy hányféleképpen értelmezték Omar Khajjámot. Aztán Csillik Bertalan és Londesz Elek is készített Khajjám-fordítást. Akit igazán ki kell emelni, az Szabó Lőrinc, aki három verziót is készített, annyira kedvelte Khajjámot (1920, 1930, 1943), amelyek egyre szikárabbak, keményebbek, darabosabbak lettek - Halasi Zoltán fordítása egyébként kicsit a legutolsó Szabó Lőrinc-verzióra emlékeztet, mert ő sem szépíteni akar, hanem megőrzi az eredeti darabosságát. Képes Géza kísérleteit is érdemes kiemelni. Őt egyébként "mindenre képes Gézának" becézték, mert rengeteg nyelven tanult - a mongolok titkos történetének fordításához mongolul, Ekhnatón himnuszaihoz egyiptomiul. Perzsául is megtanult egy kicsit, és 62 rubáít lefordított, s az ő fordítása inkább szépítette, kerekítette Khajjám négysorosait.

HZ: Robi nyersfordításaiból dolgoztam, nem tudván perzsául, és gyakran kérdeztem meg tőle tréfásan, hogy mekkorát hamisíthatok. Ő sokszor mondta, hogy ekkorát azért nem - volt olyan négysoros, amelyet számtalanszor át kellett írnom.
Most felolvasom három rubáí nyersfordítását, majd a saját verziómat.

SR: A rubáík a hazadzs versmértékben íródtak, amely az egyik legbonyolultabb versforma, 24 variációja van. Egyetlen európai fordítás sem adja vissza az eredetit, magyarban csak Képes Géza próbálta visszaadni, és tökéletesen csak Zoli. Kicsit egyébként most Zolit is meg fogom lepni, mert mióta konzultáltunk, én is jobban értem az eredetit.

Három rubáí

HZ: Az egyik rubáí nyersfordítása tehát a következőképpen hangzik: "A nap a hajnal/a reggel pányváját a tetőre dobta, / a nap Kejkhoszrou-ja, a rózsás fény gyöngyszemét az ég kupájába dobta. / Bort igyál, mivel a szerelem kiáltása a hajnal idején / az 'Igyatok!' felszólítását dobta a napok közé." Az első verzióban, amelyet csináltam, és amellyel elégedett voltam, a sor végi kísérő rím, a redif benne volt, sőt triplán rímelt, három rímszó volt benne: "Nap dob a tetőre pányvát fényből: virrad./ Pír gyöngyözi ég kupáját mélyről: virrad. / Igyunk! - e kiáltást ugye hallod, borivó? /Töltsd hát be a lélek vágyát: éjből virrad." Felolvastam Robinak, aki azt mondta, hogy itt egyszerűen nem erről van szó. A tripla rímem, amelyet óriási versteljesítménynek tartottam, nem felelt meg az eredetinek, mert kitalációkkal volt teli, és európai, impresszionisztikus képekkel - az eredeti azonban nem így működik. Kérlek, világítsd meg, hogy milyen kép ugrik itt elő egy perzsa számára?

SR: 1958-ban jelent meg egy magyar Omar Khajjám-fordítás, amely abszolút kudarcnak tekinthető, s ahol a fordító a redifet tökéletesen félreértette, és "valá"-kat csinált belőle, rím nélkül, ami nem nevezhető költői teljesítménynek, és nem is erről van itt szó. Zoli nem említette, hogy mindig egyazon végszó előtt van a rím.
A következő kép van ebben a versben: "A nap a hajnal pányváját a tetőre dobta" - vagyis ott látszanak először a nap sugarai. "A nap királya/uralkodója gyöngyöt dobott a kupába": ez nagyjából azt jelenti már az arabok számára is, hogy "lóra, indulás!"

HZ: Jézusmária...

SR: Tehát a változást, a lét egy nappal való kurtítását. Ezzel szemben mondja a 3- 4. sor, hogy ebből az örök változásból, amely a hamari véget hozza, szakítsunk ki egy kis állandóságot azzal, hogy iszunk. "Bort igyál, mert a szerelem kiáltása hajnaltájt...": az ivás révén egy kis örökkévalóságot tudunk a gyors változásba belecsempészni.

HZ: Most akkor elmondom, hol tartok (ezek szerint távol a tökélytől): "Tetőre a nap a fény pányváját dobta, / az égi kupába gyöngyét hajította; / igyál - hisz a hajnal fele szomjas szerelem / 'Bort újra, fiú!' - megint ezt rikoltotta." Eddig még nem mondtuk, hogy az eredetiben van egy arab vendégszó - az "israbu" -, amely a kakaskukorékolást evokálja, tehát erre kellett egy magyar megfelelőt találnom, ezért nem volt jó az, hogy "igyatok". A "Bort újra, fiú" ezt próbálja felidézni. Hát ennyit erről. Állítom, hogy ezt a négysorost lehetetlenség lefordítani.

HZ: Nézzük most a 21. rubáít. "Jobb, ha ebben a korban kevés barátot választasz / A kor embereivel jobb távolról szót váltani / Az az ember, akire életed során támaszkodsz, / Midőn a bölcsesség szemét kinyitod, [látod, hogy] ellenséged." Az én verzióm a következőképpen hangzik: "Jobb, hogyha e korban nincsen sok barátod, / e kor figuráival tarts távolságot. / Mihelyt ma a bölcsesség szemét kitárod, / még jóakaród is ellenségnek látod." Csupa A rím lett, bár az eredetiben AAXA rímképlet van.

Géher István: Az eredetiben is van néha négyes rím?

SR: Csak véletlenül. A rubáíban a 3. sor mindig váratlan, meghökkentő gondolatot mond, ami ellenpontozhatja, megkérdőjelezheti a korábbiakat, itt tehát a mondandóra kell koncentrálni, a zárósor pedig összefogja a két első és az ellenpontozott harmadik sort.

HZ: Az én válogatásom utolsó darabja, a 293. következik. A nyersfordítás: "Egyes emberek a hit útjain törik a fejüket, / mások a bizonyosság útjáról gondolkodnak. / Félek, hogy egy napon egy kiáltás harsan majd fel: / Ó, tudatlanok: az út sem ez, sem az." Nálam ez így hangzik: "Sokan az igazságot a hitben keresik. / Mások bizonyosságuk az észből meritik. / Félek, hogy az égből egyszer ily szó harsan: / Balgák! Ha van út, az nem az ész, és nem a hit."

Mi metaforikus és mi konkrét?

HZ: Végül még egy témára rátérnék: eleinte, mikor az ismerkedési szakaszban voltam a Khajjám-versekkel - két évig dolgoztam rajtuk - gyakran nehéz volt eldönteni, mi az, ami metaforikus értelmű, és mi az, ami konkrét. Márpedig enélkül az ember nem tudja beleélni magát a fordított szövegbe.
Te azt mondtad, hogy a bor - nagyon sok (120-130) rubáíban szerepel a bor így vagy úgy - mintha egy kristályosodási pont lenne ebben a rubáí műfajban. A bor mindig konkrét, vagy valaminek a jelképe? Állandó közlekedés van ezekben a versekben a konkrét, az evilági és az átvitt, a transzcendens között.

SR: A szúfizmus nagy vízválasztó volt a költői nyelv szempontjából is. A közel-keleti költészetek között a perzsa hozta létre a legcsodálatosabb oeuvre-öket, és itt különös szerepet játszott a szúfizmus.
Az iszlámban sajátos patthelyzet alakult ki. Egy abszolút unikális társadalom jött létre, ahol a hegemón szerepet a teokratikus közösség játssza. Hosszú időn keresztül próbálják bevezetni a felülről való, szokvány birodalmi struktúrát, de az vereséget szenved, és győz a teokratikus közösség. A birodalmi struktúrának nincsen legitimitása, míg a teokratikus közösségnek - a Koránra és a prófétákra építve - van legitimitása. A dinasztikus hatalomgyakorlásnak azonban természetesen vannak intézményei - hadvezér, qádi, stb. -, akiket felülről neveznek ki. A teokratikus közösség viszont informális intézményekkel rendelkezik - ilyen a bazár, a mecset és a piac. (Kairóban ma például 48 000 mecset van, ebből 40 ezer népi, és csak kb. 8 ezret ellenőriz az állam.)
Ezzel együtt két értelmiségi blokk alakult ki (ahogy az elején említettük) - a "filozófus" értelmiség, amely a fejedelmekhez kötődik, és a vallástudó értelmiség, amely a teokratikus közösséghez. Ez volt tehát a patthelyzet, és kialakult egy "tertium datur": a szúfizmus. Tehát amikor egymást kölcsönösen kiütötték, a 11. századtól kezdve mindkettő elkezd kacérkodni a szúfizmussal - burjánzanak a szúfi rendek, kialakulnak az olyan helyek, amelyek nem a "full-time" misztika helyei, ahova akár egy-két hónapra is be lehetett állni szúfinak, ahol nem volt kötelező a cölibátus stb, s ezt eltűrte a hivatalosság is. Ez a jelenség a költészetbe is masszívan benyomul - a szerelmes, az Isten és a pártfogó, akihez a költő a verseket írja, egybeesik. A háfizi ghazelekben e háromnak a fantasztikus átjátszását láthatjuk, és ez okozza az európai értelmezések csődjét Khajjám esetében is: megpróbálják a különböző nézeteket, gondolatokat egymással szembeállítani, mintha az egyik kizárná a másikat, holott ez nem így van. A borral kapcsolatban itt azt mondhatjuk, hogy még nem indult el az a folyamat, amikor a bor az unio mystica szimbolikus eszközévé válik, hanem leginkább valóságos borról van szó.

Vissza az Omar Khajjám sátra alattba