Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

OMÁR KHÁJJÁM (GHIJÁSZEDDIN ABÚ L-FATH OMÁR IBN IBRAHÍM ALHAJJAMI) 1025 és 1050 között Nisápurban született, és ugyanott 1122-ben halt meg. Apja sátorkészítő ("hájjám") volt, így neve Omár al-Hájjámi, és nem Khájjám. Kortársai hol mint csillagászt és matematikust magasztalják, hol mint istentagadót kárhoztatják, de verseit nem említik. 1074-ben Malik Sah szelcsuk szultán összehívta az asztronómusokat, mert az arab holdévről (352 nap, körbenforgó hónapokkal; 103 holdév 100 napév alatt) át kívánt térni a napévre. A sok csillagász közül egyedül O.-t választotta, és bízta meg az új naptár elkészítésével. Az új időszámítás 1079. március 16-án lépett életbe; a történész Gibbon szerint éppen olyan pontos volt, mint a jelenleg használt, gregoriánus napárunk. A harmadfokú egyenlet megoldásáról O. írta az első úttörő munkát. Ugyanebben az időben nyilvános vitát folytatott a legnagyobb arab teológussal, al-Gházalival. O. Platón és Árisztótelész tanai mellett kardoskodott; a vita végén a teológus már csak azzal tudott védekezni, hogy O. idegen - azaz ógörög, pogány és eretnek - bölcseletet hirdet és dühödten felkelt, mert - úgymond - "az igazság egyedül a Koránban található". Az istentelenség vádja ellen O. egyszer azzal védekezett, hogy gyorsan elzarándokolt Mekkába, míg később a hatalmasok álltak ki érte, amiért horoszkópokat csinált nékik. Egyik tanítványa, Nizámí (csak névrokona a költőnek) tanúsága szerint ezeket a jóslatokat és a velük kapcsolatos számításokat villámgyorsan csapta össze és "minden illúzió nélkül kezelte", vagyis egy kukkot sem hitt belőlük. O. 85, vagy talán 112 esztendős volt, amikor halálos ágyán Avicenna A gyógyászat könyve című művének metafizikai fejezetét olvasta és reményének adott kifejezést, hogy tudományos érdemeiért Allah elnézi bűneit, "ha ugyan van olyasmi, mint bűn". "Még utolsó szavai is bűzlöttek az eretnekségtől", állapította meg egyik gyűlölője, Fakhruddin Attar. - O. költészetéről először, több mint száz évvel halála után, az irodalmár az-Zauzáni tett említést: "versei tévelygések szövevényei, akár a mérges kígyók", és: "négysorosainak titkos mondanivalója leleplezi írójuk szellemének fertelmességét". Ortodox szemszögből az-Zauzáninak igaza volt; O. négysorosaiban azt írta meg, amit az iszlám és a teokrata mohamedán állam nem tűr: hogy Allah, ha ugyan létezik, tehetetlen a mindenség törvényeivel szemben; hogy az idő elfújja a szultánokat és hatalmasságokat, mint a porszemeket; hogy feltámadást aligha remélhetünk, mert ugyan miért alkotta volna Allah halandónak az embert, ha ugyan halhatatlannak szánta; és hogy így, szemközt a legsötétebb jövendővel, vigasztaljuk magunkat borral és szeretőinkkel. Ez a pesszimista, nihilista filozófia al-Maarrí versein kívül, melyeket O. bizonyíthatóan ismert, addig még nem jelentkezett sem az arab, sem a perzsa irodalomban. Feltehető, hogy versei titkon már O. életében, és az utána következő száz év alatt elterjedtek, mert azt fejezték ki, amit sokan gondoltak, de nem mertek kimondani. Elterjedésüket minden bizonnyal előmozdította formájuk, a négysoros vers, melyet írástudatlan emberek is könnyen megjegyeztek és adhattak tovább. Idővel a kétszáz, eredetileg O.-nak tulajdonított négysoros kétezerre dagadt és manapság nehéz megállapítani, melyik a valódi. Egyetlen iránytű maradt: O. gondolatait mindig konkrét képek formájában jeleníti meg.

Huszonhat rubáí
A négysoros vers (perzsául: rubáí, többesszámban: rubáját) nem Omár Khájjám találmánya. Arab és perzsa költők számtalanszor használták előtte. Ez a versforma úgy keletkezett, hogy a qászidá (óda) első két, összerímelő sorát négy sorban írták, és az első sort (eredetileg félsort) összerímelték a másodikkal és a negyedikkel. Egyébként a négysoros vers számos nyelv költészetének szinte önmagától kialakuló, természetes formája. Ógörögben ez volt a négysoros disztichon; lásd a közel negyven négysorost e kötet első fejezetében. Ugyanez vonatkozik a latinra, és, bár formájában kissé másként jelent meg, a kínaira. Magyarban: Vörösmarty sok híres négysorosától (A száműzött; Laurának; Emléksorok egy sírkőre) József Attiláig (Egy spanyol földműves sírjára) hasonló forma jelent meg.
Omár európai népszerűségét Edward Fitzgerald angol költőnek köszönheti, aki a múlt század derekán adta ki a Rubáját angol átköltését. Habár szövege nincs híján az akkori idők kötelező viktoriánus cicomáinak, Fitzgerald Omár nihilizmusát hiánytalanul adta vissza, amit az akkori angolok honfitárstól nem, de egy perzsától szó nélkül eltűrtek. - Magyarul a Rubáját Szabó Lőrinc nagyszerű fordításában jelent meg Fitzgerald szövege nyomán. A jelen fordítás többnyire nem Fitzgeraldot, hanem az eredeti szöveget követi.

 

 

Omar Khajjám
RUBÁÍK

(Faludy György fordítása)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

1.
A kocsma zárva. Száz borissza vár
előtte reggel. Mikor nyitnak már?
Siess, kocsmáros, az élet rövid:
ki egyszer elmegy, nem tér vissza már.

2.
Nagyképűen mindig emlegeted
öt érzékünket, a négy elemet
s a hét bolygót, holott azt sem tudod:
honnét jöttél, ki vagy, mi lesz veled.

3.
Félkancsó újbor, lugas, rózsafák,
ürücomb, friss cipó, meg csókos szád:
mondj verset, s Édenné varázsolod
a teremtés brutális vadonát.

4.
A föld alá dugnak, ha elmegyünk,
s az öröklétben elvész a nevünk.
Ki hiányolt, kérdem, mikor nem voltunk?
Ki hív bennünket, ha majd nem leszünk?

5.
Tetőm alatt a gyönyör él velem,
mivel túladtam meddő nejemen
a Ráción, s éjjel díványomon
a Szőlő Lányával szeretkezem.

6.
Hány verekedésnek volt színhelye
e rossz csapszék, melynek föld a neve!
Hány bősz szultán trónolt pár percig itt,
s botorkált lógó fejjel kifele!

7.
Ne bánd, ha megszólalnak, mert ujjaid
között kupát szorongatsz hajnalig.
S ha még többet kívánsz, úgy simogasd
a szép kamaszt és hárfád húrjait.

8.
A sakktábla kockái: éj és nap.
Bábuk vagyunk a sors keze alatt,
o játszik velünk, tologat, kiüt
és a sötét dobozba visszarak.

9.
Fogd jól kupádat s a lány ujjait,
mert elhervadsz, s nem látnak újra itt:
a sors szele letépi ingedet
és elfúj, mint a rózsa szirmait.

10.
A menny kerek, rozzant fedél szegény
fejünk felett. Alatta nincs remény.
Ne hívd az eget! Tehetetlenül
forog az urben, akár te meg én.

11.
Halad az idő, mint a karaván.
De mit bánom, amíg bor az arám,
s az élet illó ámbraillatát
csókolhatom pohárnokom haján!

12.
A próféták s a bölcselok lyukat
beszéltek hasunkba, de szavukat
a szél elhordta. Mi lett ővelük?
Egy fél marok por tömi ajkukat.

13.
– „Boldogság vár az égben odafenn!”
Bor s pénz szebben szól nékem idelenn.
– „Szférák zenéje, angyalok kara!”
Ezt hallja, uram? Vagy a füle cseng?

14.
Amíg a végzet lesből nyilakat
ereszt beléd, hozasd a poharat,
vagy aranyrúdnak képzeled magad,
kit elásnak, hogy majd kiássanak?

15.
Vörösbort még és édes szád ízét!
Ne félj, fiam, mert mindez semmiség,
s netán, ha kárhozat jár érte, úgy
a mennybe nem jutott be senki még.

16.
Hajnaltájt lekonyul a tulipán,
de éjjel bimbó: vörös és vidám,
fejecskéjét emeli mereven
és új meg új meg új gyönyört kíván.

17.
Nagy Alkotónknak játék az anyag,
fel sem néz, míg hullát hullára rak.
Ne húzódozz! Mit bánja Ő, melyik
testrészedhez nyomom szakállamat.

18.
Az ég szférája erőtlen, s ezt mondja:
– „Egy nagyúrnak vagyok a kapcarongya.
Ő kényszerít forogni. Ha tehetném:
fellázadnék, s megállnék csikorogva.”

19.
Mért vágja földhöz minden cserepét
az Alkotó, ha készítménye szép?
Semmi sem jó Neki, amit teremt?
Vagy kontár munka, azért veri szét?

20.
Isten volt teremtője e világnak?
Magától lett? Hallgatom a vitákat,
bár ez máris oly dögmindegy nekem,
mint akkor lesz, mikor a férgek rágnak.

21.
Talpunk alatt tán egy szultán feje
porlad. A föld holtakkal van tele.
Lehet: királylány karja volt e kancsó.
Mit tehetsz? Tölts és ne törődj vele.

22.
A mindenség titkát hiába űztem,
még fix pontot sem találtam az űrben,
csak egy gyöngyöt a tudás tengerében,
az is eltört, mikor cérnára fűztem.

23.
Maradnék, ha a reménynek csupán
egyetlen rügye fakadna a fán.
De nem fakad. Tehát elindulok,
s kisétálok a Semmi kapuján.

24.
Korom nehéz teher. Ezer bajom
gyötör. Derekam is görbe nagyon.
– „Maradj, szép Élet” – nyögöm. Mire ő:
– „Roskadni kezd szállásod. Elhagyom.”

25.
Most itt ülök s iszom; ha elmegyek,
musttal mossátok meg holttestemet,
szőlőlevélbe csomagoljatok
s a kocsmakert mellé temessetek.

26.
A holdvilág kupám fölé hajolt
és ringatódzik benne. Idd a bort,
mert nem lesz ringás, sem bor, ha bedőlt
sírodra süt az ezüst telihold.




Vissza az Omar Khajjám sátra alattba