Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Omar
Khajjám
RUBÁÍK
(Csillik Bertalan fordítása)
Elektronikus kiadás:
Terebess Ázsia E-Tár
Csillik Bertalan, id. (Tiszanána, 1889. dec. 28. – Szeged, 1978. jan. 2.): könyvtáros, irodalomtörténész. Egy.-i tanulmányait a sárospataki Jogakad.-n kezdte (1909-1913), majd a kolozsvári tudományegy.-en folytatta (1915-1917). Szegeden 1922-ben doktorált, 1937-ben magántanári vizsgát tett a bp.-i tudományegy.-en. 1921-ig a kolozsvári tudományegy.-en, 1944-ig a szegedi tudományegy.-en volt könyvtártiszt, majd az utóbbi helyen 1951-ig, nyugdíjazásáig könyvtárig. Az újperzsa irodalomtörténet és az összehasonlító nyelvészet kiemelkedő kutatója volt. Firdauszi, Omar Hajjám, Háfiz életművének kutatása mellett az ősmagyar nyelvrokonság kérdéseit (vogul, osztják, cseremisz, mordvin nyelv) s a m. rovásírást vizsgálta. Több alapvető irodalomtörténeti, nyelvészeti, kultúrtörténeti (pl. Erdély gótikájáról szóló) szakcikk szerzője. – F. m. Omár Khájjám Rubáijjátjának kisebb kéziratai a párisi Bibliotheque Nationale-ban (Szeged, 1933); Omar-i-Khájjám Rubáijjátjának nagy kéziratai a párisi Bibliotheque Nationale-ban (1. köt., London-Szeged, 1934); The real Omar Khayyám (Acta Orient. Hung., 1960. 10.); Omar Khayyám miscellanea (Acta Orient. Hung., 1960. 11.).
1.
Kiáltás jött ma reggel a kocsmánkból korán:
Hé! Lusta, részeg korhely! Én céda cimborám!
Kelj már, hogy kelyheinket töltsük borral tele,
Míg meg nem tölti kelyhünk’ a Sors napunk során.
16.
Ej hodzsa, én csak egyre kérlek, csak ennyit tégy nekem:
Bízz engemet az Úr kegyére, – s szép csendbe’ légy nekem!
Célegyenest haladok én, te látsz ferdén csupán;
Menj, gyógyíttasd meg a szemecskéd, – és hagyj békét nekem.
22.
A legpompásabb műremek, úgy hírdetik, hogy a Korán.
S tán hébe-hóba, itt-amott, elméláznak egy-egy során.
A boros csésze oldalán egy-két szerény betű lapúl
S olvassák úton-útfelen, kicsik-nagyon, későn-korán...
29.
No, itt vagyunk la! Én, a bor, a szék, s a csárda vén zuga;
Zálogba’ rég az italért az ész, a szív, kehely, csuha...
De szabad lettem kegy-reménytől és büntetés félelmitől
S engem föld, víz, tűz, levegő meg nem zavar többé soha.
40.
Ha megteremt egy serleget, az alkatrészeit, – no mondd! – ,
Hogy szétrontsa, ha részeg is, lehet az ötvös oly bolond?
Hány finom fej... hány drága kéz... Mind mester-ujjtól, műremek...
Hát kit szeret, mikor teremt?... Kit gyűlöl, mikor összeront?...
44.
Ha szivedben baráti érzés, meg emberszeretet vegyült,
Mindegy az, hogy templomba’ térdelsz, vagy szőnyegen, mecsetben
A Szeretet Könyvébe egyszer kinek beírták a nevét. [ ülsz.
Megszabadult minden Pokoltól, s minden Mennytől függetlenült.
45.
A körnek, melyben megjövésünk és elmenésünk száll tova,
Sem az elejét, sem a végét nem látta ember-szem soha.
És nincsen senki a világon, aki meg tudja mondani,
Hogy az a jövés ide honnan, s az a menés innen hova...?
52.
Amikor én józan vagyok, engem minden öröm kerül.
Mikor meg már részeg vagyok, hiba van az eszem körül.
Van egy középső állapot józanság s részegség között:
Annak vagyok a rabja én, mert az az Élet egyedül.
58.
Olvadt rubint a bor, fiúk; a bánya: ez a csutora.
Vagy karcsú lánytest az üveg, és szüzi lelke tüz bora.
Vagy tán a kristály billikom, melyben a bor pezsegve forr,
Könycsepp, s amit magába rejt: egy szív kicsorgott bíbora...
59.
Az első nap az Egeken túl kutatta elmém oda fenn,
Hogy hol a Toll, és hol a Tábla, hol a Pokol, és hol a Menny?
S egyszerre csak fülembe csendült a Mester csalhatlan szava:
A Tábla, Toll, Pokol, Mennyország: a lelkedben van oda benn!
61.
A Titkok Fátyola mögé embernek nincsen útja.
A Létnek ezt a rendszerét nincs lélek, aki tudja.
A Föld sötét keblén kívül nincs más örök lakásunk...
Igyál!... Ezt a hosszú mesét az élet úgy se’ futja.
80.
Mi ember-jellem folyománya: a jót, szépet, a bűnt, a rútat,
S mit sorsodúl kimért a végzet: a derűdet, meg a borúdat,
Sose tulajdonítsd az Égnek: Szándék és cselekvés erén,
Az Ég te nálad is, barátom, hidd el, ezerszer nyomorúltabb!
92.
Ha bort iszom, az nem azért van, hogy nagyon kapnék’ a szeszen,
Vagy mulatnék, vagy tán a vallást s erkölcsöt könnyedén veszem.
Én arra vágyom, hogy magamtól legyek, – egy percre bár, – szabad.
Ha bort iszom, ha be-berúgok: csupán ez egy okból teszem.
101.
Ha nincs harcban velem az Ég: az igazán csoda.
Fejem hogy még nem verte szét: az igazán csoda.
A kádi ha beissza a kegyes fundációt,
S nem átkozzák a medreszék: az igazán csoda.
103.
A nagy Mindenható az élet elemeit mikor kimérte,
Mulandóságot és hanyatlást, ki mondja meg, belé miért tett?
Hiszen, ha jó az alkotása, akkor mért semmisíti meg?
Ha pedig rossz, amit teremtett, azért a gáncs ugyan kit érhet?!
Ha pedig rossz, amit teremtett, azért a gáncs ugyan kit érhet?!
114.
Mielőtt te meg én születtünk, voltak napok, meg voltak éjek.
Az ég ahogy forog felettünk, így forgott már sok ezred éve.
Vigyázz, gyöngéden tedd a lábad arra a kis darabka rögre,
Mert hátha egyszer ez a rög volt egy szép lány szeme-feketéje?!
158.
Beszélik, hogy a részegest lenn várja már a tűzverem.
Bolond beszéd s a szívnek ez megnyugovást sosem terem.
Hiszen ha a szeretkezés, meg az ivás pokolra visz,
Holnapra a paradicsom üres lesz, mint a tenyerem!
175.
Nézd, borfiú, mi szép a rózsa, ... s a fű, mint a smaragd!
S gondold csak el: egy hét se múlik: ebből csak sár marad...
Igyad a bort, szakítsd a rózsát, mert míg bölcselkedel,
A rózsa máris porba hullik, s a fűre sár tapad.
181.
Templomban, pagodában, mecsetben, imaházban,
Pokoltűztől remegnek, Éden-gyönyört vadásznak.
Isten titoktárából ki egy szemert megismert,
Ilyes magok szívében többé ki nem csiráznak.
198.
Ülj ide a boros kupákhoz, mert ez a Mahmud serege...
Hallgasd a hárfa halk zenéjét, mert ez a Dávid éneke...
Ami elmúlt, vagy el se’ jött még, barátom, azzal ne törődj.
Tanúld meg, hogy örülj a Mának, mert ez az élet lényege.
205.
Kegyelmes vagy, s a kegyelemben, Uram, a kegy a fő elem.
Irem-kerttől tehát a bűnöst mért űzöd el könyörtelen?
Szolgálatért ha üdvözítesz, valami nagy kegy abba’ nincs.
Ha majd a bűnért üdvözítesz: az lesz aztán a kegyelem!
210.
A palotában, melyben egykor Behrám kocintott s szólt a nóta,
Borját szoptatja a gazella, s ásítva nyújtózik a róka.
S Behrám, aki vadcsődörökre vadászva vermet vájt örökké,
Ah, nézd, maga is mindörökre egy verem foglya már azóta.
214.
Meddig, még meddig hordjak én válykot a tenger szinire,
Mecsetimádó csőcselék útált kedvére, kényire...?
Ki mondja azt, ki tudja azt, hogy Khejjám a Pokol fia?
Hát jött a Mennyből valaki?... Vagy szállt a Poklok mélyire...?
218.
Mért gyújtasz a mecsetbe’ lámpát? Mért a templomba’ füstölőt?
Gyehenna-tűz miért riasztód? Éden-remény mért bűvölőd?
Eredj, nézd meg az égi Táblát, melyen a Toll Nagymestere
Örök idők előtt megírta megváltoztathatlan jövőd!
229.
Mindegy már Balkh, Nisápur, ha surran már a lelked...
Mindegy: karcos, vagy asszú, ha csurran már a kelyhed...
Igyál!... – Ha nem leszünk már, ne félj, azért a hold
Milljárdszor kélve szállhat, meg újra szállva kelhet.
230.
No nézd, mi hasznom volt nekem az élet-révbe’ ? Semmi.
Lásd, a világ vámjának is a nyeresége: Semmi.
Voltam lobogó örömfáklya... Tövig leégve: Semmi.
Voltam Dsemsid csoda-kupája... Széttörve... Vége: Semmi.
232.
Abból, hogy földre jöttem, az égnek haszna nem volt.
Attól, hogy elmegyek majd, nem lesz dicsőbb a mennybolt.
És két fülem embertől ezt soha meg nem hallja,
Hogy e jövés-menésben micsoda értelem volt?
235.
Már hajnal-pányvával dobálja a kelő nap a kupolát
S a nappal Kej-Khoszrú-ja tölti a menny-kupába szin-borát.
Igyál!... hisz’ a müezzin is már, a pitymallatkor ébredő,
„Ki kell inni!”... az új napokba friss jelszót kukorékol át.
247.
Ha kedvedért teremtetett is, hogy bűvölje érzékedet,
Ne láss értéket a világban. Itt bölcs nem lát értékeket.
Olyan, mint te, sok ment el innen, és sok olyan fog jönni még.
Vedd ki a részedet belőle, míg ki nem vesznek tégedet.
250.
A mennyei titkok tudója minden titkocskád’ ismeri,
Minden ered’ , minden hajszálad’ , minden izmocskád’ ismeri.
Tegyük fel, hogy képmutatással az embert még megcsalhatod,
De mit csinálsz azzal, ki lelked minden kis mocskát ismeri?!
252.
Ez a felettünk robogó gyűlölet-ízzó Ég kerék
Emberfia gyötrelmeit soha nem enyhítette még.
De hogyha egy szívet talál, megtörve sorscsapás alatt,
Gyönyörrel ront rá, s friss csapást a még sajgó csapásra mér.
258.
Annak a fazekas-inasnak, mikor a sáron a keze,
Lehetne mégis némi gondja, belátása, tekintete...
Vajon még meddig markolássza, veri, tapossa a sarat,
Tulajdon ős apái hamvát!... Mikor jön már meg az esze?!
262.
Ők, akiknek logika s erkölcs kötelein fogoly-soruk van,
Kimerültek a „Van”, s a „Nincsen” körüli nagy szó-háborúkban.
Eredj tőlük, te ostoba! Szedj szép szőlőt, ha bort akarsz.
Hiszen ezek a vén bolondok penészesek már zöld korukban!
264.
Az én eszem minduntalan öröm-utak után tekint
És minden Isten-adta nap százszor meg százszor meg-megint:
Egy lélekzet az életed, használd ki jól, nem vagy spenót,
Amit letép ma a szakács, s holnap frissen kihajt megint!
268.
Meddig leszel a rabja még a színeknek s az illatoknak?
Meddig jársz lábnyomába még a szép s a nem-szép asszonyoknak?
Ha a Zemzem-forrása volnál, vagy az Élet-Víz kútfeje,
A végin egyszer téged is a föld sötét gyomrába dugnak!
272.
Ideje már, hogy a mezők is hímes virágmezt öltsenek,
Nedves pilláikat kinyissák a rég lezárt felhőszemek:
A lombok közzül integessen fehér friss Mózeskéz felénk,
S a leget a földből kiszálló Jézus-lehellet töltse meg.
273.
Akinek itt ezen a földön egy fél cipója van,
S hogy maga éppen beleférhet: egy házikója van,
Nem kénytelen szolgálni másnak, nem tart mást szolgakép,
Mondd neki: Boldog vagy, barátom!... mert úri módja van.
285.
Mondják: Majd lesz Paradicsomkert, s feketeszemű húrik ajka,
Lesz mézpatak, meg borfolyó is, fürödhetünk a tejbe-vajba’ ...
Akkor hát szeretőcske nélkül, borocska nélkűl most se éljünk,
A vége hogyha úgyis az lesz: Igyunk, szeressünk, rajta, rajta.
286.
Az nap, mikor nyeregbe törték a Nap lángfúvó paripáját,
Utját kimérték Jupiternek, felrakták a Bika igáját:
Ilyen végzést tőnek felőlem az életdöntő Sorstanácsban...
Mért vádolnak hát bűnnel engem, ha így írták elém a pályát?!
291.
De szép idő! A levegő már nem is perzsel, de még nem is zord,
A rózsa arcáról a szellő levert minden piczinyke kis port.
S a sárgult szirmú rózsaszálhoz titkos nyelvén a csalogány
Így szól: Én halvány szép szerelmem! Ihatnál egy kicsinyke kis bort.
330.
Hajh, ifjúságom albumában beteltek a lapok,
Az argaván-szín friss tavasz már decemberré fagyott...
Kit úgy hívnak, hogy: „Fiatalság”, az a dalos madár,
Nem is tudom, hozzám mikor jött és el mikor hagyott.
340.
Forrjon folyton fejemben bálványcsók-vágyak árja,
Forogjon a kezemben bíborbor a pohárban.
Mondják: Bár adna Isten megtérést már neked...!
Biz, ő nem ád magától... Tán kérjem én?... No, várja!
350.
Mióta Vénusz és a Hold a mennybolton szalad,
Nincs dúsabb rubintbánya, mint a boros átalag.
Úgy el tudom csodálni én a borkereskedőt:
Hogy mi a szösz jobbat vehet annál, amit elad?!
366.
Hogy végre bőjthöz és imához fakadt szívembe’ szent hangúlat,
Talán csak mégis üdvözülök! – szóltam, s lelkembe’ hála gyúladt.
Óh jaj de kár, hogy az imádság egy sóhajtáson összetört...
Óh jaj de kár, hogy az a bőjt is egy fél korty borba belefúladt...
402.
Reggelre jár az óra már, te érthetetlen lomha,
Ébredj, tölts bort, rubintosat, a kristály billikomba...
Elvert kölcsön kapott időd, hej, hogy fogod keresni
S meg nem találod többet az Élet-szeméthalomban.
408.
A szédítő mélységű szférák lemérhetlen határinál
Serleg kering, melyből a Végzet mindenkit sorra megkínál.
Feléd ha nyújtja majd az óra, ne sóhajtozz, ne húzakodj...
Derűs szívvel ürítsd ki gyorsan. A sor ha rád került: Igyál.
409.
Ebben a két-kapus kocsmában az ember sors csak egy lehet:
Elöntözöd a szíved vérét, eltékozlod a lelkedet.
De boldog is a szíve annak, kit meg nem ismertek soha,
De békén élhet az a lélek, ki soha meg nem született.
412.
Ezek a temetői népek hogy szétbomolnak porra-sárra!
Atomjaik atomjaiktól, hogy szétomolnak egyre-másra.
Micsoda csodabort ihattak, hogy így, az ítélet napig,
Az éggel-földdel nem törődve, csak itt pocolnak egy rakásra?!
417.
Tegyük fel, szívem, a világban minden kedved szerint forog.
Tegyük fel, száz kamrádban állnak a gyémántok, a gyöngysorok.
S te ott ülsz kincsed tetejében, – mint kavicsdomb felett a hó – ,
Tegyük fel, ottan üldögélhet egy-két napig, s elpárolog.
423.
Erényekből szolgálatodban nem fűztem én gyöngysort soha,
Színed előtt le nem töröltem arcomról a bűnport soha.
És mégis, irgalmad felől miért volnék reménytelen,
Mikor az egy Egyet Kettőnek én még nem mondtam volt soha.
424.
A hosszú út sok népe közzűl, ki egyszer végig járta ezt,
És visszajött: hol van csak egy is, hogy megsúgná: Ott Túl mi lesz?
Vigyázz hát, itt, a keresztútnál, Vágy és Való hol összeér,
Valamit itten ne felejts ám, mert vissza többet nem jöhetsz!
427.
Te Veled én a csárdazugban titkom’ ha megbeszélhetem,
Te Nélküled mecsetbe’ mormolt imánál többet ér nekem.
És azután, – minden teremtés Kezdője s Vége aki vagy, –
Ahogy tetszik: taszíts a tűzre, vagy simitsd meg szegény fejem.
430.
Szivem, többet egy puszta képnél ki ért a lét reálitásán?
Hát mért búsúlsz a szenvedésen, s a magad lealáztatásán?
Bízd rá magad a sors kezére és készülj hozzá az időkhöz...
A Toll jövődet már megírta, s a kedvedért nem írja másánt.
431.
Óh szépségek harmóniája! Hajnal van. Hagyd ott már a párnád.
Jer, szürcsölgesd velünk az ó-bort és penditsd friss nótára hárfád.
Mert lásd, kik itt a körben ülnek, sokáig egyik sem marad,
S aki közülük egyszer elment, nem jő vissza, hiába várnád.
433.
Ej, ej, öreg mindentudó bölcs, ilyen későn se’ kelsz-e még?
Nézd, mit művel az utcaseprő, hogy száll előtte por, szemét.
Kelj fel korábban, s szólj neki: Fiam! Gyöngédebben seperd
A Kej-Kobád sah agyvelőjét, s a Pervíz gyönyörű szemét!
443.
A szó szoros értelmeképen, s nem úgy, hasonlat módra csak,
Sakkfigurák vagyunk, akikkel eljátszogat az égi Agg.
S ha megtettük lépéseinket a tarka Élet-sakkmezőn:
Egymás után az ócska tokba: a Nemlételbe visszarak.
498.
A nagy Mindenség-Alkotóra, az irgalom szabad Urára
Miért gondolnék félelemmel, ha nézek bűneim sorára?
Hiszen, ha részegen s paráznán hullnék is a halálba még ma:
Holnap kegyelmét küldi már ő szétomló csontjaim porára.
504.
Lelkem, nekünk, – nekem s te néked – , a körző szolgálhatna párúl:
Egy test vagyunk, bár két fejünkkel a két körző-kar messze tárúl,
Amíg az egy közös középpont körül az Élet-kört megírja,
S aztán, betöltve hívatását, a két fej újra összezárúl.
520.
A kocsma korhely táborában a hangadó: az én vagyok.
A próféta parancsa ellen a lázadó: az én vagyok.
S kinek meggyötrött szíve vére boros, nagy éjszakák után,
Könnyek között kiált az égre: – Mindenható! – az én vagyok!
527.
Egyik kezemben imakönyv, a másikban pohár.
Az egyik percbe’ jóra kész, másikba’ bűnsovár.
E türkizkék mennybolt alatt, jaj, már sosem leszek
Sem megbékélt igazhívő, sem független pogány!
534.
Valahányszor végig pillantok a mindenség arcúlatán
És egyedenként szemlét tartok a tárgy-világ egész hadán:
Irgalmas Isten! Minden tárgyban, amelyre csak szemem vetem,
Egy-egy valóra nem vált vágyam mered kísértetkép reám...
538.
Tisztán jöttünk a Semmiségből... Itt vált belőlünk förtelem.
Boldog remény volt érkezésünk... Itt várt reánk a gyötrelem.
Kisírt szemek vizéből lettünk, egy-egy vergődő szív tüzén;
Szétszórtuk életünk a szélbe... s bezár a föld Könyörtelen.
539.
Ha majd a Végperc szörnyű lába lehorgadó fejemre lép,
S olyanra váltam vas markában, mint egy megkoppasztott veréb:
Legyen gondod, hogy a holt-poromból boros kancsót csináljatok:
Meglásd, ha bort tölttök beléje, majd meg-meg éled a cserép...
544.
Egy darabig, gyerek korunkban, csodáltuk mesterünk eszét,
Egy darabig, mester korunkban, boldoggá tett a büszkeség.
Aztán mi lett a nóta vége?... Hallgasd csak, ez történt velünk:
Akik úgy jöttünk, mint az árvíz, úgy múlottunk el, mint a szél...
546.
A Holnap gondját, pajtás, mit rágjuk itt magunk?
Egy perc az élet úgyis, mulassunk, míg vagyunk.
Ebből a vén kocsmából úgy is már kikopunk,
S holnap hét ezredévvel egy úton ballagunk.
591.
Sokak számára nincs egyéb, csak: hitcikkelyek, tantételek.
Mások szemét meg elvakítják bizonyosságok, kételyek...
A ködből hirtelen kiválva közéjük harsog a müezzin:
Bolondok! Ez se, az se jó út! Mind a kettőtök tévelyeg.
607.
A lelkeken könyáradat és vérözön a szíveken...
Lépj már ki Fátyolod mögűl, Örök Igazság, Istenem!
Tervedről nem tud a tudós, s hallgat az Ég, a nagy konok...
Teljes Te véled két világ... S jaj, nem talállak egybe’ sem.
617.
Ami csak tőled telhetik, testvér, segíts a korhelyen.
Kegyeskedést, szent koplalást tőből kiirts minden helyen.
Hallgasd meg az őszinte szót, a vén Omar Khajjám szavát:
Légy részeges, vagy légy betyár... hanem a szíved jó legyen!
618.
E tünemény-világ titkának aki egyszer végére megy,
Érje boldogság, érje bánat, meg nem örül, meg nem remeg.
Jó-rossz, szép-rút, igaz-hazugság, mind, mind a Semmiségbe fut...
Legyen fenékig fájdalom hát, vagy színig balzsam, egyre megy.
634.
Igyál!... Az ég vesztünk akarja, én nékem is, te néked is,
Hogy még lelkünk’ is elcsikarja, én nékem is, te néked is.
Bálványom, jer, üljünk a fűbe, hisz’ úgyis nem sokára már
A mi porunk’ is fű takarja..., én nékem is, te néked is.
660.
Elnéztem, hogy egy öreg embert hogy font álomba mámora.
Test-házából ki volt söpörve tisztára már az ész pora.
Borát kiitta; félre-fejjel, elázva, lassan felborult,
S csak ennyit szólott: Ah, kegyelmes szolgáihoz az Ég Ura.
671.
No nézd, csak egy szellőcske rezzent s a rózsa fátyla meghasadt;
Kivillanó szépsége láttán a bülbül-szív majd megszakad.
Pihenj meg itt a rózsa árnyán... S gondold el: Ez a rózsatő
Hány rózsát hullat még a porba, mikor Te por leszel magad.
687.
Akik az Útnak már előttünk végére értek, hej, csapos!
Ledőlt légváraik porában aludni tértek, hej, csapos!
Eredj, igyál meg egy pohár bort, s aztán hallgasd meg a valót:
Szél volt, – bizony, – csak puszta szél volt, amit beszéltek, hej, [ csapos!
689.
Rejtőzz sziklába, mint a tűz, mit kéz ki nem csiholt, ej száki!
A végperc kínjának vize előkeres s kiolt, ej száki!
Ez a világ por és hamu... Nótát nekem, hej, énekes!
A lélek is csak puszta szél..., hozz egy italnyi bort, ej száki!
698.
A fazekas műhelye mellett mentem mély gondban elmerülve,
S korongja talpánál találtam a mestert gyors munkában ülve.
Egy korsónak csinált fejet, meg talpat, s nézd, a vakmerő
A sarat császár-koponyából, meg koldús-lábból gyúrta-gyűrte!
700.
Holtaknak s élőknek fölötte örök Uralkodó Te vagy,
Az örvénylő mennynek mögötte a rejtett Forgató Te vagy.
Gonosz vagyok. De csak rabszolga. A felelős gazdám Te vagy.
Embernek hogy lehetne bűne, mikor az Alkotó Te vagy?
707.
Ej szivecském, a Test porától magad’ ha megtisztítanád,
Mint tiszta Lélek, szárnyaiddal az egeket hasítanád
S hazád az Isten Trónja lenne... Bizony, bizony, szégyellheted,
Hogy idejösz, s itt versz magadnak egy ronda putriban tanyát.
721.
Meglátogattam műhelyében a fazekas-mestert a héten.
Minden percben egy-egy remekmű válott a sárból a kezében.
Egyszerre csak döbbenve láttam, – avatlan szem nem látta bár, –
Az édes apám drága hamvát minden fazekas tenyerében...
733.
Szivem, ilyen mélységes titkot felfogni úgy se’ tudsz soha,
Hajszálhasító bölcselőkkel már versenyt úgy se’ futsz soha;
Teremts mennyországot magadnak, borral, szép lánnyal, idelenn,
Mert oda, hol a mennyország van, vagy jutsz, vagy el se’ jutsz soha.
740.
Meddig rágódom még azon, hogy lesz-e, vagy nem lesz-e pénzem?
S hogy ezt a kínos életet örömbe’ vagy bánatba’ végzem?
Tölts bort, színültig, a pohárba, hiszen még azt se’ tudhatom:
A levegőt, amit beszívok, kilégzem-e, vagy ki se’ légzem?!
745.
Tavasz ha jő, a tél ha megy, mindig csak egy a sor:
Az Élet-Könyvből egy lapot mindegyik elsodor.
Igyál no! S hagyd a gondokat. Megmondta rég a bölcs:
Méreg minden világi gond, ... s gyógyszer csak egy: a bor.
768.
Óh, csak már egyszer valahára valami kis enyhhelyre jutnék!...
Vagy ennek a gyötrelmes útnak végtére célpontjába futnék...;
Vagy legalább, hogy majd a földből, – egyszer, százezred-év után –
Én is kibújok, mint a dudva... Óh, bár csak ennyit hinni tudnék!
769.
Ki poklokat szenvedsz azért, kit méltán emészt Gyehenna’ gyomra,
Meglásd, magad is rákerülsz még a pokoli parázs-halomra.
Még meddig hajtod szakadatlan: Uram, irgalmat adj Omarnak...
Az Igaz Istenhez ki vagy te, hogy te tanítod irgalomra!
808.
A látható lét óceánja a láthatlanból jött elő...
Megfúrni e valódi gemmát hol van a kéz, hol az erő?
Ki hozzá szólott, egy se’ mond mást, csak a saját agyrémeit...
Aki tudná: mi van valóban, nem termett olyan agyvelő.
1007.
Volt egyszer egy csöppecske vízcsöpp,... s az Óceánba elmerült.
Volt egyszer egy parányi porszem,... s a Föld porában elvegyült.
Világra jöttöd s távozásod, tudod-e, ember, micsoda?
Egy pici légy előcikázott s az Éjszakában elrepült.
Vissza az Omar Khajjám sátra alattba
