Nogel István: Utazása Keleten, 1847, II. rész (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

NOGEL ISTVÁN
UTAZÁSA KELETEN

ÁTDOLGOZTA S FÜGGELÉKKEL BŐVÍTVE KIADTA
SCHULTZ TESTVÉRPÁR

PESTEN,
NYOMATOTT BEIMEL JÓZSEFNÉL
1847.

Ossétok. A tévedés.

Június utolja felé, mivel a hőség a város körüli kirándulásokat igen kellemetlenekké tette, Wagner úr, én és az öreg kozák felmentünk a Kaukázra az ossétok közé, hol Kóbiban a postaállomásban vettük lakásunkat. (A fiatalabbik kozák, kit utamból betegsége miatt visszaküldöttem, szerencsésen érkezett Tiflisbe, s ott kórházba jött.)
Az ossétok most görög keresztények orosz fennhatóság alatt, minek elismeréséül nagyon csekély adót fizetnek, egyébiránt semmi más viszonyban nem függnek az oroszoktól; a főúton lakók ez utóbbiaktól zsoldot kapnak a béke fenntartásáért.
Mi vallásos érzelmüket illeti, az nem nagy lehet, mivel a külhatásra számított orosz rítus nem is képes a keresztényi erkölcsöt s valódi erényt, tudatlan s vakbuzgó térítők által az anélkül is vallástalan néppel megismertetni, mely is kész hiedelmét ősi szokásit nem korlátoló akármely hitágnak alája rendelni. Az ossétok ugyan keresztények, de nem hiszem, hogy a hit üdvhozó tulajdonságiról meg volnának győződve, vagy hogy csak gondolnának is arra. Midőn az orosz pópák az ossétokat térítni kezdették, minden aki keresztséget vőn fel közülük, ezüst keresztet s egy inget kapott, mire a keresztelendők száma nagyon szaporodott, míg észre nem vették, hogy némelyik háromszor is iktattatá magát az egyházba, csakhogy keresztet és inget kapjon, erkölcsi javulásuk, mi a térítés célja, szívükön éppen nem feküdvén; továbbá böjtöt hirdettek náluk a pópák, egyik legfőbb keresztényi kötelességül; de az ossétok, kik egyetlen élelemszerüket nyájaikból nyerik, nem akartak a böjtölésre hajlani.
Kóbiban sok bolt létezik, hol az utasok és hegyi lakosoknak szükséges mindenféléket kaphatni; őrségül néhány kozák s gyalog katona tartózkodik a városban. Pópája s egy kis temploma van. Ott mulatásunk alatt soha sem láttam az ossétokat templomba menni, noha több ossét falu létezik is a környéken; hanem vasárnap s ünnepnapokon, mely utóbbiaknak nincsenek szűkében az oroszok, az ormokon láttam őket összegyülekezni, hol egy harangocska s kereszt körül a szabadon bocsátják fohászaikat az ég urához.
Kóbiból a vidék minden részére tettem kirándulásokat, hol a völgyekbe Wagner úrral, de leginkább magánosan, hol pedig a hegyek közé négy-ötezer lábnyira, miközben a hóvonalt rendesen elértem, s nagyszámú bogarakat gyüjték. A vidék legmagasabb orma a 15 ezer láb magas Kasbek, hol a bennszülöttek a megváltó koporsója létezését hiszik s meghágását lehetetlennek tartják, mint az örmények az Ararat hegyét. A fővölgy tágas s több mellékvölgyek terülnek el mellette, hol a Terek folyó eredete létezik, de a főforrás Kasbek jegeseiből ered. az út mellett Kóbitól a Kereszthegyig hetvennél több, s a vidéken összesen mintegy kétszáz igen erős savanyú vízforrás találtatik vasrészecskékkel, melyeket azonban vegytanilag még nem vizsgáltak meg.
Az ossétok szokásait megismernem nem volt alkalmam, mivel kevés ideig tartózkodtunk közöttük s ehhez járult még, hogy nem tudtam nyelvükön beszélni. Kohl ugyan számos tulajdonaikat írja le, de én csak azt akarom az olvasóval közölni, mit magam láttam s tapasztaltam köztük. A hegyekbe mindig fegyvertelen jártam, csupán egy tőrt viselék oldalomon, mi nélkül még a városokban sem járnak az emberek s a bennszülöttek közül sokan még a házi foglalkozásoknál sem hagyják azt oldalokról el. Gyakran akadtam pásztorifjakra, kik kecskenyájaiknál kardvívással mulatták magukat, s a rám rohant ebeket egész szilárdsággal űzék el, a tarisznyájukban volt sajtot és túrót kész örömmel osztván meg velem, miért cserébe tőlem gombostűket nyertek; e mellett azonban találtunk igen haszonkeresőket is köztük. Házaikban igen kevés bútor létezik, s ez is leginkább a mindennapi szükségeket pótoló faeszközökből áll; többnyire nagyon szívesen fogadtak lakikba, de a savóért vagy tejért nyujtott pénzt még szívesebben vették el. A földművelés ama vidéken nagyon gyéren s csekély mértékben űzetik, mivel a vetések nem érhetnek meg; de széna bőven terem, s a leányok nagy énekléssel viszik az ételt a magas hegyoldalakon kaszálóknak. Náluk a vérbosszú szinte otthonos, mint minden más kaukázi népnél, melyet az oroszok még nem hódítottak meg.
Kóbiból lerándultam kozákunk lován Wladikaukázba, s ott egy örmény vendéglőbe szálltam. Innen először a Terek jobb partjára mentem gyűjteni gyalog s alig haladtam félórányira a Kaukáz alját borító nagy csererdőkben, midőn egyszerre mindenfelől csörtetést hallok s erős fegyveres férfiakat látok felém lépdelni, kik mint hajtók az őzet, szorosan, menthetetlenül körülvettek. Papiros- és lepkefogóval levén egyedül ellátva, (dupla puskámat, melynek egyik csöve sörétre, másik golyóra volt töltve, otthon hagyám), kezem öntudatlanul övemhez nyult s ott találtam szerencsémre lesghi tőrömet, mely mindenkor hív kisérőm volt, s védül emelém fel azt magasra, mondván első hevemben: ki hozzám közeledni mer, azonnal átdöföm (mivel tüstént észrevettem, hogy a vadászat célja én vagyok). Erre egyikük kardját suhongatá fejem fölött, másik pedig puskájával kezemre célzott a tőrt kilövendő, ha tüstént meg nem adom magamat, s én világosan látván, hogy ellenállásom esztelenség, ha Toldi erejével bírok is, tőrömet csakhamar hüvelyébe dugám s mondám, hogy én orosz nem vagyok hanem frank, s kérdém, mit akarnak velem? Ekkor az egyik a tőrt tőlem elvevé, s oroszul de szeliden inte, kövessem őket ellenszegülés nélkül, ha javamat kívánom. - Én már a kecskenyájat is képzelém magamban, melyet a hegyekben őriznem kell, mivel láttam, hogy nem ölnek meg, miután frank vagyok (mely név alatt a kaukázi népség a nem orosz külföldieket ismeri s velük, ha foglyukul kezébe kerülnek, sokkal szelídebben bánik mint az oroszokkal); de midőn az erdőből kiérve, a vár felé haladtunk, nem tudtam az esetet mire magyarázni. Nemsokára a vár alatti ingus aulban egy öreg ember viskója előtt megállván, mivel nagyon szomjas voltam, tejet kértem magamnak adatni, mire fegyvereseim a házban leültettek s aludttejet és kenyeret parancsoltak számomra, mit elköltvén midőn néhány kopékot nyújtanék nekik, nem fogadták azt el, hanem ülésemből tüstént felhajtottak s a városba kísértek. Itt egy kozák kapitánnyal találkozván, kisérőim ingus nyelven beszéltek vele, ki nagy szemekkel mért s hosszú bajuszát pödörgeté, de miután a magammal vitt útlevelet s császári ukázt a kapitánynak előmutattam s kérdém, mit akarnak velem, miért hátráltatnak foglalkozásimban? csak akkor tudtam meg, hogy azon ingusok, kik a vár körül laknak s az oroszokkal békében élnek, hatósági megbízásból a kezükre került orosz szökevényeket visszahozzák s egyért-egyért 25 ezüst rubelt kapnak; és az orosz katonának veszélyes azon erdőkbe menni, hol a csecsenczek tartománya kezdődik, mert minden fa mögül halál kukucskál reájuk. Mind a mellett az oroszok gyakran áttérnek az ellenséghez, hol azonban szinte nem jobb sors várakozik reájuk mit amelyet elhagytak. Az ingusok engem is orosz szökevénynek néztek s azért fogtak el s vittek a városba. A kapitány figyelmeztete, ne mennék azon vidékre, mivel mindig találkozik lesködő ellenség, s még a városból az erdőn békésen hazatérő csecsenczekben sem bízhatni, mivel könnyen rabbá teszik a vétlen barangolót. - Délután a Terek folyónál rovarásztam, melynek környéke be van ültetve veteményekkel, de a munkások mindig csoportosan s fegyverrel ellátva járnak dolgozni.
Másnap a folyó bal partjáni erdőkbe mentem, mik a vártól vagy két órányira fekszenek; a mezőkön mindenfelé kaszáltak oroszok csoportosan s őröktől védetve, hogy a munkásokra véletlenül ellenséges csapat ne üthessen. Ez aztán a személy s vagyonbátorság! A medve s őzteli erdőkben két napig járván, jóllehet egészen más rovarokat találtam mint a Kaukáz déli részein, még sem volt kedvem ott maradni, mivel az erdők akkori gondolatimnál is sötétebbek voltak.
Negyednap ismét elhagyám Wladikaukázt, szintúgy mint jöttem egyedül, kocogva sovány lovamon a kaukázi szorosban, az örök zúgású Terek partjain, hol a nap sugárai néhol csak úgy lövelnek be, mint a szerencsétlen bús helyzetébe a remény.
Kóbit szerencsésen elértem. Több mint három heti tartózkodás után gazdag zsákmánnyal hagyók el a szép vidéket, hol a leggyönyörűbb növények legnagyobb mennyiségben buján teremnek s virágoznak, de melyek névjegyzékét ide nem csatolhatom, mivel a gyűjtött tárgyak Wagner úr tulajdonai s nagy részt még rendezve s meghatározva sem voltak; kiket pedig közelebbről érdekelne, azok megszerezhetik Hohenakker illető munkáját, melyben minden kaukázi növény előszámláltatik.

A separatisták

Georgiában létünkkor legnagyobb figyelmet vontak a német gyarmatosok magukra, kik hazájukat vallási elkülönítés következtében odahagyván, az oroszoktól vallásgyakorlati szabadsággal felruházva telepedtek le a Kaukáz déli részein, hol őket jó magukviselete s jellemző szerénységükért a cári kormány pártolása alá vette. Már hazájukban is balul magyarázák szent János jelenségeit, s magukat azon híveknek vélték, kik kivándorlás által fognak az utolsó vésztől, mely a keresztényeket érendi, menekülni. Eleinte egyetértésben éltek egymással, de nem sokára, miután műveltebbeik időközben vallásos mélázásaikból felüdültek, és amellett papjaiktól is sürgetőleg némely szükséges újításokat kívántak, egy részük az anyaszentegyháztól elszakadt, s ettől magukat separatista névvel különítették el, többrendű becsúszott eretnekség miatt vádolván az egyházi fegyelmet és szokásokat. Eleinte késztetni akarták őket az egyházba visszaállásra, sőt néhánnyal közülük nem a legszelídebb módon bántak, miben ők üldözést látván, magukat vértanúknak tarták s annál erősebben ragaszkodtak új vallásukhoz.
A separatisták naponként egy vagy más háznál összejőnek, s imádsággal kezdik az evangelium-olvasást, míg maguk módja, s legtöbb esetben betűszerint magyaráznak, annak szellemében élni tűzvén ki feladatul maguknak s mindenkor szigorú ítélet alá veszik öntetteiket s hogy mennyire tökéletlenek még a parancsolatok megtartásának gyakorlatában. Mindnyájan egyszínű ruhában járnak, minden világi gyönyörtől, mint merő hiúságtól visszatartózkodnak, felebarátaiktól a csúfot, rágalmat s bántalmakat morgás nélkül tűrik, s mindenképpen igyekeznek legszelídebb emberek lenni, s a jótékonyságot annyira gyakorolják, hogy koldust alamizsna nélkül soha nem bocsátanak el. A túlzás, mi az ilyeseket rendesen követi, náluk sem maradt el, s magában hordja magvait társulatuk egykori végromlásának.
Az 1843-ban megjelent üstökös csillagot ők isteni nyilatkozványnak tekintvén, ennek következtében magukat a pusztába vándorlásra határozták el. Már régtől volt köztük valami Sponi nevű ábrándozó nő, kit jóslási tehetséggel bírónak hittek, s ki nem mulasztá el a társulatot kivándorlásra inteni, állítván, miszerint az üdvezítő jelent meg e végett neki.
A jámbor nép tehát elkezdé mindenét ajándékozni s a szegényeknek osztani; kiknek pedig akárminemű adósságaik voltak, ezeket a közös pénztárból fizették ki, s ekképp az egész csapat már pünkösdre el akart indulni, minden engedelem, útlevél sőt pénz és élelemszer nélkül, csupán egy könyvvel kezükben.
A tiflisi kormány tudatá velük, miképp semmi esetre nem távozhatnak, míg ez iránt sz. Pétervárról engedelem nem érkezik, és ez pünkösdig semmi esetre nem jöhet meg, s ha megérkeznék, először még Konstantinápolyba követséget szükség küldeni, hogy a porta engedje meg tartományában egy idegen nép letelepülését, mert különben el kell nekik veszniük a pusztában, miért a róluk atyailag gondoskodó felség nem akarná a felelősséget magára vállalni. Mindennek dacára elajándékozták lovaikat, ökreiket, szóval mindenüket s valamennyien Katalinföldre gyűltek, honnan a kiindulás vala történendő, azon erős hiedelemmel, hogy őket - minden emberi segély nélkül utazókat is, az ég minden veszélytől meg fogja menteni. Nagy népség csoportosult össze a csodalátásra, mi történni fog. A kormány pár száz kozákot rendelt a kijárások elzárására s Neidhart tábornok azt üzente nekik: ha a kozákokon keresztül tudnak törni, akkor a kormány nem fogja őket többé elmenetelükben hátráltatni.
Kitűzött nap összegyűlt a 420 személyből álló separatista sereg, s bibliákkal kezükben és zsoltárokat énekelve útnak indultak, de a kapuknál a barnaruhás s torzonborz bajuszú hadi férfiak lándzsájukat a buzgólkodók elibe szegezték, kiknek segítségére semmi apostol nem jelent meg, sem szörnyeteg, mitől a kozákok elrémülve szétfutottak volna, s a separatisták reszketve tekintgetének szét, hiába várva a remélt szabadítót, és szomorúan tapasztalva, hogy csodák immár nem történnek. Később megérkezett a cári engedély a távozhatás iránt azon feltétellel, ha maguknak a portánál letelepülési szabadságot kieszközölnek, mi végett a separatisták követeket küldöttek Stambulba, folyamodásuknak azonban semmi eredménye nem lőn.
Augusztus utolja felé, midőn már némely madarak is húzódtak délnek, és a Kaukáz bércei újra fehér köntöst öltöttek, mi is útnak indultunk. Én poggyászunkkal előre mentem, minek elvitelére öt lóra volt szükségünk, mert Tiflistől Redutkáléig, noha posta-út is van, mégis leginkább lóháton szállítnak minden málhát. A teherhordók imeretiek és mingreliek a kartuli vagy georgiaiakkal rokon nép, s noha különböző zagyva nyelvvel (jargonnal) bírnak, mégis könnyen megértik egymást, s csak viseletben térnek el némileg a kartuliaktól. Sipkát nem hordana, hanem gazdag hajzatú fejüket négyszeg alakú posztó vagy más kelme szelettel takarják be, mit álluk alatt kötnek meg. Utunk nagyon bajos volt, első napokban az eső szakadatlanul hullott, a lovak majd minduntalan lehányták terheiket, s tíz napig mentünk Tiflistől Redutkáléig. E mellett igen számos folyót át kelle úsznunk, miközben többnyire víztől elsodortatási veszélyben forogtunk; egy helyütt a víz el is ragadott egy lovat éppen azon ládákkal, mikben legszebb rovaraink voltak, s csak nagy nehezen jutottunk ismét ezek birtokába vissza.
Az imeretieknél még nagy divatban van a sólyomvadászat; mindenfelé láttam lóháton férfiakat, kiknek kezükön sólyom ült s előttük eb futkosott a madarak fölkergetésére, melyek után aztán sólymaikat bocsátják a lovasok. Soha sem volt koldulóbb emberekkel dolgom imereti lóhajtónknál, egész úton nem főztek, s mihelyt magamnak valamit készítettem, mennyien csak voltak, mindnyájan körül álltak, s rimánkodtak étel után, ezenkívül minden kicsiséget, mit csak nálam láttak, maguknak tőlem tulajdonul kéregetvén. Valahányszor kies völgyekbe vagy szép erdőkbe értünk, tyrolokkint jodlirozni kezdtek, minek vége mindig lassan elhangzó hohó! volt. Imeretiában még falukra akadtunk; de Kutaison túl, mely a Rione folyó mellett fekszik s főhelye Imeretiának egy katholikus templommal, helységekbe már nem jöttünk, hanem mindenütt egyes csinos faházakat leltünk tengeri s köles ületvényekkel termékeny környékükön. Mingrelia és Imeretia a régi Colchis, felséges tartomány, valódi édenkert nagy erdős térségekkel a Kaukáz ágaitól átvonva; szőlőnek dús termékenységű hazája, s egész vidékek találtatnak, hol majd minden fát ölelnek szőlővenyigék körül, miknek vastagsága gyakran a fáéhoz hasonlít. Hogy itt citrom, narancs, s egyéb déli gyümölcsök teremnének, mint némely földleírásokban olvasható, erről a bennszülöttek mit sem tudnak; különben is a havasok közelléte cáfolja meg azt, hasonló szigorral uralkodván itt némely tél mint nálunk, vagy bármely egyéb nyugati tartományban.
Redutkále, vagy is Kuleps, kis helység egy folyamnak a fekete tengerbe szakadásánál, számos fabolt-épülettel az árúknak, mikkel Törökországból Georgiába s viszont kereskednek, Redutkálen kell keresztül vitetniük. Odaérkeztünkkor már Wagner úr várakozott reánk, ki postán s más úton ment. Ott sok bajunk volt a görög hajósokkal, mint kik igen nagy szállítási bért követeltek tőlünk Trapezuntig, míg elvégre egy török hajóst fogadtam fel, mire a görögök tüstént olcsóbban akartak szállítani. Nyolcan voltunk vendégek, s öt matróz a bárkában, előbbiek közé kívülem s Wagner úron kívül két francia tiszt tartozott, kik Perzsiában hadi szolgálatot viseltek, s két francia nő ezek társaságában, továbbá egy francia apát, s egy spanyol születésű barát, ki Kutaisban térítőül foglalkozott, végül ezeken kívül még négy agár is volt a bárkában - tulajdona a francia tiszteknek.
Trapezuntig először Csorokszunál léptünk szárazra, mely hely az orosz határszél közelében van, ellátva számos bolttal, de a lakosok távol laknak onnan, mivel a tér igen lapályos, s a kiáradozó patak semmi kifolyással nem bír, s e miatt nyáron igen büdös szokott lenni, minélfogvást "rothadt víz"-ek (Csorokszu) neveztetik. A lakosok mahomedánusok, kartuliak és anyanyelvüket beszélik.
Másodszor Batumban szálltunk ki, hol több napig ellenszelünk levén, várakozni kényszerültünk. Batum vidékén nagyon sok szép vad gyümölcs terem, s Plinius innen hozta Byzancba az első cseresznyefákat; a laurus cerasus vagy prunus laurocerasus itt nagy fákká nőnek. A lakosok kartuliak és lasszok, kik egykor itt tengeri rablást űztek, s a török hajósok is csak erősen fegyverkezve léphettek e helyen szárazra; de most bátorságos a vidék, s angol consulság is létezik ott. A hegyekből fakadó folyók a tengertől visszatartott homok miatt nem folyhatnak ki, s ennek következtében posványok s tavak alakulnak a vidéken, mik egészségtelenné teszik azt s nyáron át Batum közelében a lakást veszélyesítik. A lakosok úgyszólván függetlenek a maguk hegyeikben s igen harcos és ravasz, de csinos testalkatú emberek, saját nyelvüket beszélők s Batum körül viseletük épp olyan, mint a kartuliaké. Az oroszok, midőn Paskevits vezérlete alatt csapatokat küldöttek a lassz tartományokba, mindig érezték, hogy szabad néppel van dolguk.

Trapezunt. Samsün

Redutkálétól Trapezuntig, hová szerencsésen megérkeztünk, tizennégy napra volt szükségünk, mire különben kedvező szélnél három nap is elég. Odaérkeztünkkor a fürjek nagy számmal jöttek az orosz tartományokból, s oly fáradtak valának, hogy a vidéken kézzel is fogdosták őket, s a városban udvarok s utcákra szálltak le. Ezrenként veszhetnek el ezen kedves madárkák, ha a tengeren ellenszél éri őket.
Mi megelégedéssel léptünk ki szandálunkból (bárkánkból) és a csendes kedélyű török hajósok ellen nem volt senkinek panasza. Keletet látogatóknak ajánlhatom, minden ügyben, ha csak lehet nélkülözzék a görögöt, mert álnokabb a rókánál. Így a hajózásban is. A tengeren legbátrabb népe a földnek, s angolok is csak tudományban de nem vakmerőségben múlják őket felül; legnagyobb zivatarokban tengernek eresztik hajóikat, s mit sem gondolnak a netalán szenvedendő töréssel, mi ellen két annyi árra biztosították magukat, s ilyenkor a szegény utas könnyen áldozata lesz a görög ármány s haszonlesésnek. Az orosz biztosító intézeteknél nem igen örömest vesznek tagul fel görögöt, s minden ilyetén hajótörést szigorú vizsgálat alá bocsátnak, matrózokat, és kapitányt megeskedtetvén, mielőtt a kárpótlást kiadják, holott a török hajósnak csak igenére hisznek. Odessában több esetet hallottam ily szántszándékos görög hajótörésről, s Kohl is hoz jeles leírási munkájában egyet elő, melyben a gazlelkűséget tüstént büntetés is követte, mert a kapitány és kormányos, kik egyetértettek, a hullámokban vesztek el, a matrózok ellenben megmenekültek. Konstantinápolyban egy kapitányt ismertem, ki öt hónap előtt egy hajóját veszíté el ekképp Várna körül. A hajó mély és lassú járású volt, 75 ezer piaszterre biztosítva, de a kapitány nem kedvelé, s több ízben akarta már eladni, becsüárának azonban még felét sem ígérték neki érte. Egykor Várnához közel zivatar vitte; helyzete veszély nélküli volt, de előtte két angol hajó a parthoz hajtatik, s törést szenved; a görög, gondolva: hol két angol hajó süllyed, ott egy görög is biztosan merülhet, vésznek hajtja naszadját, és íme három hónap múlva 75 ezer piaszter ütötte markát, - nekem pedig ezt egy szolgálatában álló dalmát tengerész beszélte.
Három nap szállásolánk Trapezuntban, hol akkor dr. Thürke erdélyi hazánkfia is tartózkodott a kegyetlenségéről elhíresűlt Abdallah pasánál. Trapezunt nagy kereskedést űz, s Perzsiából jövő-menő árúk keresztül vitetnek rajta. A nők itt egészen be vannak burkolva, s képükön szitaforma szövet van, mely a legkisebb idomokat sem engedi látni; a falakon kívüli város kellemes, utcái nem igen keskenyek, de annál szorosabbak a fallal körülvett részben. Vidéke, mely nagyon hegyes, sok gyümölcsöt terem, s itt már burgonyát is termesztenek.
Trapezuntból, hova ausztriai s török gőzösök is járnak, gőzhajón mentünk el, de én Samsünnál kiszálltam, mivel a vidéken nagy erdőségek vannak. Samsünben egy karaván-seraiban vettem lakást; a város maga kicsiny, s egy váracskával hosszúdad alakban a tenger szélén fekszik. A közel eső régi váromladékban mindenféle régiségeket találtak, mik közül egy görög nekem is többrendű ősi pénzeket, korsókat, s más efféléket mutatott. Samsün körül, hol igen sok carabust gyűjtöttem, görög falukban tartózkodtam; naggya s kicsinye a lakosságnak, sőt még papok is segítettek itt a rovargyüjtésben, s midőn egykor egy pap több rovart gyűjtött, s ennek következtében több pénzt is kapott volna, mint egy másik, nyájabeli egyed, ez bosszankodólag mondá: te pap létedre nem szégyenlesz e bogarakat szedni? mire a pap ezt válaszolá: nekem pénzre oly szükségem van, mint neked. Samsünben háromszáz pattantyús van, kik itt polgárruhában járnak, s kikkel én igen örömest barátkoztam; egyikük valami kihágást követett el, miért is a csarszin (köztéren) ötszáz ütleget kapott talpára. A pattantyúsok szerfölött bosszankodtak, hogy társukat oly kegyetlenül büntették, és pedig a csarszin, gyaurok láttára, s emiatt panaszt is tettek Konstantinápolyban.
Az időben az oroszok még igen keményen őrködtek a Feketetenger kaukázi partjain, s mind a mellett nem szakíthatták el a cserkeszek közlekedését a törökökkel. A cserkeszek kiindulnak Batum, Trapezunt, Samsün és más kikötőkből fegyverrel s egyéb hadi szerekkel tölt apró szandálokkal, miket szerencsés megérkeztük után a kősziklák közé rejtenek el mindaddig, míg árucikkeik: szép leányok, fiuk és viasz együtt levén, zivataros időben, midőn a kozák ágyús naszádok nyugton vannak, erős északi szélnek tengerre bocsátkoznak, és mentől előbb török révet keresnek. Dacára minden vigyázatuknak azonban gyakran jutnak az oroszok kezébe, és sorsuk ilyenkor nagyon szomorú; gyakran tengeri harcot is kezdenek, s a kozákokat kilövöldözik naszádaikból. Samsünben létemkor egy csoport cserkesz nem tudom miért vesztegházba volt szorítva; tisztviselőktőli kérdésemre válaszul azt nyerém, hogy nincsen úti levelük. Mielőtt Samsünt elhagyám, ők is kiszabadultak; megismerkedvén néhánnyal közülük, kérdezősködni kezdtem hazájukról, de nagyon kedvetlenül közlöttek valamit. Csupán azt mondák, hogy az oroszokat mindig meggyőzik, és gúnyosan beszéltek róluk, megvetést árulván el minden szavuk. Némelyeket közülük igen fanatikusoknak találtam; például egy alkalommal a csarszin pekmeszt (szőlőszörpet) vettem, előre ízlelni akartam belőle, mit a török kalmár szívesen teljesíte; egy mellettünk álló cserkesz molláh azonban rá kiáltott, hogy minek ad nekem gyaurnak azon edényből, honnan a muzulmánok is esznek. A türelmes török csendes mosolygással így felelt: hisz ez is muzulmán pénzzel fizet.
Midőn Batumban tartózkodtunk, akkor is egy rabszolgakereskedő volt ott három, fegyver és lőporral töltött hajócskával, mik déli széllel az adigei partok felé vitorláztak. Megismerkedvén a kereskedővel, ez untig ösztönzött mennék vele a cserkeszek közé, hol több frank is van kivált pedig lengyelek; ők adnak majd nekem házat, telket és feleségeket; mondám: elmegyek de muzulmán nem leszek, de úgy ismét ők nem akartak ráállani. Október elején már újra az egyetlen szépségű stambuli vidéken, a mély Boszporon csapdosta vidorul gőzösünk a hullámokat. Előttünk terült a császárváros egész nagyszerűségében, külsején valódi képét viselvén azon birodalomnak, melynek székvárosa. Az is nagy tért foglal el a földabroszon, de hol parancsai csak úgy vesznek el mint ágyúdörgés, midőn golyó nélkül töltik azt. Montenegro, Bosnia, az arnaut tartományok, a lasszok, kurdok, maroniták, druzok, arábok tartományai mind a török birtokhoz tartoznak, de többnyire mind függetlenek, mert ha olykor-olykor néhány évig elismerték is a török felsőséget, ez soha nem tartott sokáig, folyvást találkozván egyes főnökök, kik korlátlanul uralkodtak az említett tartományokban, mint most Kréta szigete csendes és meghódított, mégis több ezer görög a saloniki környéken egy fillér adót sem fizet, s a muzulmánt, ki a tájékra merészel jőni, lelövik. Stambul csak kivülről szép és nagy, de belül szoros és rút.
Konstantinápolyban a derék dr. Wagner úrtól elváltam, miután vele tizenhat hónapig utaztam. Krimben kedvet kaptam a kertészséghez, és a császári parkban Konstantinápolyban alkalmazást nyertem, hol nem csekély alkalmam volt a törökökkel közelebb ismeretségbe jutni.

Abdul Medzsid. A hárem

Fejedelme Stambulnak Abdul Medzsid, most 23 éves, alacsony termetű, hegyes orrú, vörhenyes szakállú, nagyon sápadt s bágyadt kinézésű, de nagyon jószívű uralkodó - kedvelője a virágoknak és kerteknek, mi benne némi műveltségi hajlam záloga. Öltözete fekete atila, hasonló színű pantalon, czipe felsaruval, mely utóbbit azonban palotába léptekor a többi törökhöz hasonlag lehúz. Ő felségének most három palotája vagy is serailja van, u. m. topkapu- (ágyús kapu) serail Konstantinápolyban, beglerbeg- (hercegek hercege) serail ázsiai részen, és tsiragan- (nyugpénzesek) serail; negyedik dolmabaktse volt, mely azonban nemrég lerontatott. Tsiragan-serailt Mahmud szultán építtette nagy költséggel; az emeletes épület négyszeg alakot képez s alul a legszebb márványból, felül pedig deszkából van építve, két melléklakkal. A közép épület, mit moabentnek hínak, háromemeletes, igen gyönyörű, kék eres márvány oszlopokkal, egyike előtt a melléklakoknak, a Fekete-tenger felé, egy kis fürdőház emelkedik márványból, másik melléklakban a nagy terem van, hol bairamkor a birodalmi nagyok a szultánnak hódolnak. Ezen szárny van a háremmel egy födött híd által összekötve. A hárem hosszú épület sok szobával és társalgási termekkel a Boszporra szabadon állván minden fal nélkül úgy, hogy az épületből mindjárt csolnakra ülhetni, többi részről azonban fallal van körítve.
A szultán hol egyik hol másik serailban lakik, amint kedve tartja, mind a mellett a munedzim pasa határozza el azon szerencsés órát, melyben egyik palotából a másikba költözhetik; azonkívül vannak kioszkjai (nyári lakai) is. Azon palotát, melybe a szultán költözik, előleg minden évben igazítni szokták, hol aztán több hónapig van dolog, jóllehet a császárévenként több ízben változtatja lakását, mi neki rendesen iszonyú sokba kerül, mert minden úgy van elintézve, hogy a tisztviselőknek jó hasznot hozzon. Ki törökök közt nem tartózkodott, nem is képzelheti, mily gonoszul bánnak ők az ország s császár vagyonával, közmondások levén: "padischahhom mal derviz kim jemez domuz", (a császár kincse tenger, s ki nem eszi, disznó). A paplanokba új pamut jő, s a kelméket változtatják, ajtókat s más egyebeket újan festenek, az ablakokat tisztogatják, szóval ilyenkor minden mesterembernek van dolga, s majd minden tisztviselőnek valamire szüksége: a palotamarsal lakában a pamlagok rosszak, írnokát küldi az építészi felügyelőhöz, azt üzenvén általa, miszerint ezt is beírhatja a császári számadásba; e mellett az írnoknak is kell valami, tehát ez is elmondja szükségét, hozzá tévén: ez is elfér ura számadása mellett stb. - így megy az egyik tisztviselőtől a másikig, mindenki törekszik valami hasznot húzni, valahányszor valami szolgálatot tesznek uralkodójuknak, törvénytelen előnyöket biztosítván maguknak. 1844-ben csak a testőrsergilak tatarozásáért többet róttak fel, mint az egész lakért, - tudomásom szerint 500 ezer piasztert. Minden serailnak van egy felvigyázója bektsi basi név alatt, kiknek oldala mellett ismét több alárendelt palotatiszt (bektsinsak) létezik; ezeknek havi zsoldjukon kívül, valahányszor tisztogatás van, napi díjuk is jár, s vigyázni kell az építészi főfelügyelőnek (kalfa), hogy ezek ellenségévé ne váljanak, mert Törökországban gyakran a legkisebb szolga is befolyással bír és árthat. - Tehát a rendezési munkának sokáig kell tartani, a bektsik pedig szinte nem sürgetik a munkát, mivel azt gondolják, hogy élni kell, s mást is élni hagyni, mihez Törökországban a szó legszorosabb értelmében alkalmazkodnak, - tudtomra csak Oroszországot hasonlíthatni e részben ide. -
A költözés, kivált a háremre nézve, mindig nagy esemény, mihez már hetekig előkészülnek, különben is az egész igen ünnepies. Először a hárem jő, aztán az alsóbb rendű cselédség vagy rabszolganők a fekete heréltekkel, más nap a valida szultánnő (szultán anyja) a kadimek vagy szultánnők és végül a szultán. A szultán anyja s maga a fejedelem jövetét ágyúdurrogások hirdetik. -
Azon palota előtt, melyben a szultán lakik, nem szabad senkinek ellovagolni, de mióta a frankok nem tartoznak a török törvényhatóság alá, kevésbé tartják e parancsot s midőn az őket leszállásra intő őr elejükbe áll, civakodnak vele, s nem akarnak leszállani. Szemtanúja valék, midőn egy angol, kit nagy lován feltartóztattak, ostorával a katonák szeme közé csapdosott és tova nyargalt, az alatt már a másik kapunáli őrök útját állták, kikkel hasonló módon bánt, és elugratott köztük. Mire jöttek a törökök, kik az idegent egykor csak azért is felakasztották, ha egyik városrészből távesővel a háremre nézett! Azon felül az alattvalóknak nem szabad batyut a hárem előtt hátukon hordani, fejüket esős időben kendővel takarni, s nyilt de különösen vörös esernyővel elmenni a palota előtt, mely utóbbiért, a frankokra is morognak. -
Az egyik szárnyépületből a kertbe egy fedett híd van az utca fölött, melyen a palotából a kertbe juthatni; valahányszor a szultán a parkba jő, a munkások és kertészeknek szét kell oszolniuk, hogy a szultánnak senki útjába ne kerüljön; szint ez történik, midőn a valida szultánnő megy a kertbe, vagy ezen keresztül saját kioszkjába. -
Konstantinápolyban nincsenek szép kertek; a csekély tért foglaló helyek mind terraszok és lugasokkal vannak ellátva, mik közt legközönségesebb virágaink igen gyéren virítnak. Mahmud szultán parancsára ülteté a mostani kertigazgató Sester Keresztély úr a tsiragani szép ízlésű angol kertet, mi a törökök előtt új volt, s nem bírtak benne semmi szépet találni, nem levén képesek felfogni: minek a kertben az a sok vadfa, mely semmi élvezhető gyümölcsöt nem terem, minek az a haszontalan pázsit, melynek helyébe káposztát és répát kellene ültetni; sőt midőn még én jöttem is a kertbe, naponként valami új bírálatot kelle hallanom. A tsiragani kert amphitheatralisan fekszik, magas fehér fallal bekerítve; majd legmagasabb helyen egy nagy víztartó van, mely tartalmát csatornák által a belgrádi víztartókból nyeri; e bassin felső részén barlangot készíttetett a kertigazgató, mi végre a Fekete-tengertől köveket hordattak fel. Mit akarnak ezek a frankok, tán megbolondultak, hogy köveket hordanak a kertbe, holott minden más kihányja belőle - hasonló ezer meg ezer észrevételt lehetett naponként hallani, s maga a szultán is csak úgy gondolkodott, mint azok beszélének, kik őt környezék, csak hogy tűrte, és Sester urat nem háborgatta egyébbel, mint hogy keveset jött a kertbe. Baj volt az is, hogy a szultán előttei években mindig július hónap körül kezdé a kertet látogatni, midőn az ujdon ültetett csemeték a nap sugáritól hervadtak valának, s a szultán nem talált árnyékot a hőség ellen, tehát nem is csoda, ha nem nagy kedvelője volt az odajárásnak.
1845-ben a szultán topkapuserailból a tsiragani palotába ment át, honnan a népség nagy csodálkozására Ismidre, Brussába, s a dardanellákhoz rándult ki. II. Mustafa volt az utolsó török fejedelem, ki hadát személyesen vezette az ellenségre, s utána a szultánok a fővárosból ki nem mozdultak egész Mahmud szultánig, ki 1828-ban először hagyá el a fővárost. Mivel az ozmán fejedelmeknek, ha csak hitellenségeik ellen hadseregüket nem vezetik, nem kellene az izlám népét elhagyni, mint nem hagyja el az anyaméh kisded köztársaságát, - és ha a császárok csak vadászni mentek is, trónjuk azonnal rengett: e miatt Konstantinápolyban sokan azt állítják, hogy Mahmud szultánt megmérgezték volna, mivel személyesen akarta az aegyptusi alkirály ellen vezetni seregeit, miután t. i. a kapudán-pasa a hajóhadat oly csúfosan elárulta. Most azonban mint sok egyéb, ez is változott, mert nem léteznek többé az önkényes jancsárok - félelme a szultánoknak - s ezek mehetnek már szabadon, merre kedvük tartja, környezetük jobbágyi alázatossággal fogadván kényúri parancsaikat. A szultán elutazását a városból ágyúdörgések jelentik, távolléte alatt minden zene és nyilvános mulatság el van tiltva, s visszaérkezését a város kivilágításával és tűzjátékokkal ünneplik meg. -
1845-ben, midőn a szultán elutazott, a csemeték még nem virágoztak, visszajöttekor azonban már minden virított, úgy hogy a szultán alig tudott kertjére ismerni, minélfogvást egy nap sem mult el, hogy azt meg nem látogatta volna, s gyakran fél éjeket is töltött benne, és a hárem minden gyönyörélveit ott hagyta a dús illatú virágok meg zengő csattogányok kedvéért. - A csattogány dalát igen kedveli a szultán, mi végre palotája köréből minden macskát elűz - mely állat a barlangban Mahommed lábainál morgott s az izlám népénél nagy tiszteletben tartatik. A szultán ellenszenvét a macskák iránt következő esemény fejti meg: volt a szultánnak egy csattogánya, mely már három évig ült a kalitkában, s gyönyörködteté méla dalával a gondolatokba merült fejedelmet; egyszer ez a beglerbegi parkban ülvén megparancsolá: bocsássák a kis énekest szeme láttára szabadon, mely is fogságából kieresztve, miután a szállongást elszokta, ágról ágra ugrándozott, mit ő felsége nagy örömmel nézett; azonban hirtelen előugrik egy macska, s a szabadságát éldelni kezdő csattogányt körmei közé ragadva, zsákmányával tova futott; ekkor azonnal megparancsolá a szultán, hogy serailjából minden macskát száműzzenek. -
Számtalan azon véleményben tévelyeg, hogy a szultánnak legszebb élete van a földön; meglehet, de én mindig csak sajnálkoztam rajta, valahányszor tudatlan környezőit tekintettem, kik a szultánt éppen nem mulathatják, kik maguk sem tudnak egyéb élvezetet a dohányzás és evésnél. Micsoda öröm vár a háremben rá, nem tudom; de feleségei (kadimek) csak úgy tekintik őt mint legfőbb uruk és parancsolójukat, engedelmeskedniük határtalanul s vigyázniuk kell minden etiquettei szabályra, minél fogva nem hiszem, hogy szíves, őszinte vonzalom uralkodjék köztük, sőt ellenkezőről vagyok meggyőződve, miszerint ugyan is, mint a többi népnél, az udvar falai közt is csak a testi kéjkielégítés eszközeiül tartatnak. Emberi természetben gyökerezik, hogy amiből mértéken felül bírunk, azt előbb-utóbb megszoktuk unni, úgy vannak a törökök is a soknejűségükkel. -
A szultán este szokott a hárembe menni s reggel odahagyja azt, e szerint nőjeit egész nap nem látja; hárembőli kijövetelét a palota nagy kapui kinyitásáról tudhatni meg. Magánosan eszik nagy tepsikből, mikben boritékosan hozza az udvarnok az ételt konyhából, és szétdarabolva adja neki azt által - minden evőeszköz nélkül, miképp ez általános szokás a törököknél. Ha valamely európai hercegek jőnek is udvarába, ezekkel sem ül egy asztalnál, hanem megvendégelteti őket, s lakoma közben meglátogatja. Pedig bármily büszke érzetet iparkodnak is naggyai belé önteni, mégis át kell látnia, hogy nála sokkal hatalmasabb, nagyobb, gazdagabb s pompázóbb fejedelmek léteznek. Hogy a császár külföldről keveset tud, azon együgyűkérdés is tanúsítja, mellyel Sester úrtól tudakolá: valljon Frankistanban vannak e oly nagy, és szép kertek mint az övé, mely pedig oly nagy sem, mint fele nálunk a gödöllőinek, hol a kellemes hattyútó létezik. A törökök ezt szokták mondani: hindostan mahalli, frankistan hakelli, zultanai ozmanli, azaz: India kincses, az európaiak eszesek, a törökök pompásak, - voltak és lehettek pompásak, de most már nem azok, s minden úgy néz ki náluk, mint a cigány rongyos veres nadrágján az arany paszomán. - A császár nem tud semmi külföldi nyelvet. -
Sokat beszélnek nálunk a török muzsikáról. Ott azon tábori zenét, melyet Mahmud szultán taníttatott, frank zenének hívják, melynek mostani karmestere Donizetti - testvére a híres operai zenemű-szerzőnek; talán a dobok miatt, melyeket e tábori zenénél használnak, nevezték azt el nálunk török muzsikának. Van a császárnak udvari tábori zenéje, mely kivéve csütörtököt, naponként kétszer, s leginkább külföldi zenedarabokat szokott játszani a palotalak előtt. Van e mellett a szultánnak örmények és törökökből álló udvari mulató zenéje hegedűk, cimbalmok és guitárokkal, mihez ének is szokott járulni, s ezen szörnyetegek szerdán szokták a szultán füleit kínozni iszonyú kíntorna-zenéjükkel. Donizetti karnagy több ifjat olasz éneklésre tanított, kik a szultánt már több ízben gyönyörködteték csengő hangjaikkal, miért is ez napról napra jobban hajlik az európaiak ízléséhez. -
Én a szultánnak más mulatságát nem tudom, mint néha zenét, s néha sétát a környékben, mi azonban szerfölött ritkán szokott előfordulni; gyakran eljár a Tekkebe nézni a mevlevi dervisek táncait. Udvari bolondjai, kik még folyvást tartatnak, sem bolondnak, sem okosnak nem jók, s egész tréfájuk abból áll, hogy legaljasabb beszédek közt egymást szidják, tépázzák és ráncigálják, minek aztán a jó szultán, ki nemesebb mulatságról fogalommal sem bír, kedélyesen nevet, és örvendez. -
A szultán köteles minden pénteken, ha csak nem beteg, a mecsetbe menni. Ha vizen megy, vörös mennyezettel ellátott hosszú csolnakba ül, követve udvarnokitól más csolnakokban, miközben a Boszpor melletti őrök kiállanak, főindulót vernek, s minden ágyútelep huszonegy lövést teszen, ugyszinte az ottan állomásozó hadihajók is, miken azonkívül a lobogók is felvonatnak. - Ha pedig szárazon megyen, már tíz óra felé katonák állanak ki a palota elé zenével, s kettős soraik közt indul s megy a császár a mecsetbe. Éltesse allah Abdul Medzsid szultánt ezer évig! hangzik a katonaság, s nép ajkiról, midőn a szultán a nyíló kapu közt megjelenik, s üdvözlő zene harsog a nagyúr tiszteletére, ki előtt a pasák jőnek lóháton kisérőikkel; közvetlen előtte nehány, dísztakaróval ékesített ló, utánuk a szultán, testőreitől környezetten, ez után a palotamarsal lóháton és a tárcások, kik mindenfélét visznek, mi a szultánnak szükséges lehetne - még élelmi szereket is. A mecsetbe menetel mindig déli tizenkét órakor történik, s ez alkalommal mindenki láthatja a nagyurat, s az utcákon összegyűlt emberek kérelmi leveleiket feltartják, melyeket egy tisztviselő szedeget el tőlük. -
Régente a török udvarnak tömérdek szolgára volt szüksége, most azonban harmada sincs meg, s több tisztség, mely az előtt divatozott, most már végképp el van törölve.
A háremről keveset tudok, mivel a szolgáknak meg van tiltva felőle valamit beszélni; az épületben gyakran voltam, midőn a szép madárkák elszálltak, s azt kevésbé pompásnak találtam, mint a szultán termeit, kétségkívül maguk a nők képezvén legszebb ékeit e lakosztálynak. A szultánnak hét felesége van, mit a korán minden muzulmánnak megenged, s azon számsor szerint címeztetnek, amint szerződtek: első, második, harmadik stb.; törvényes elsőséggel azonban az bír, ki az első figyermeket szüli. A nagyúrhoz hivatott szultánnő, minek rendszerint kellene történni, először a szultán lábait csókolja meg, s innen kígyóként kell hozzá csúsznia - ekképp beszélte nekem el egy fekete, kinek ajkait múlt télen néhány szamócával nyitottam meg. A többi sklávnő felsőbb vagy alsóbb rendű szolganő, kik a szultán, ennek anyja s a kadimek körül foglalkodnak, és ha a szultánnak egyik vagy másik megtetszik, szinte ágyasai közé veheti. Régente a császári háremben Európa minden részeiből voltak szép leányok számra négy vagy ötszázan, most azonban félannyi számmal csak a török birodalomból szedik őket, kivéve a kaukáziakat. A hárem a palotát szultáni engedelem nélkül nem hagyja el soha, kivevén a validát, aki tetszése szerint mehet midőn akar, s nem köteles magát elburkolni. A szultánnők négylovas hintókon járnak, a többi udvari hölgy cifra ökrös szekereken, miket herélt feketék kisérnek; a kertbe csak éjszaka jöttek, miközben mindnyájunknak távoznunk kelle, s másnap elég okunk volt bosszankodásra a sok kitépett virágért. - Gyermeke születvén a császárnak, ez ágyúdurrogások által adatik köztudomásul, s a szülő szultánnőt tábori zenével vigasztaltatja meg a fejedelem. Régi szokás szerint a császár rokoni családjában ha figyermek született legelsőben, ennek kivégeztetni kellett, e kegyetlen vad szabálynak azonban a mostani jószívű nagyúr véget vetett. -

Görögök, örmények, zsidók stb. - végül a frankok

A görögök most is azok sok tekintetben, akik régen voltak, s az európaiak szokásait s műveltségét, miknek egykor birtokában valának, ismét sajátukká teszik. Vállalkozó kereskedők, jó földművelők, merész hajósok; ruházatukban csinosak és tiszták; jellemüket ős ármányosság bélyegzi, miért általánfogva nem szerettetnek. Legnagyobb ellenségük a török, természetes okoknak miatta.
Az örmények - egy, függetlenségét már rég vesztette nép, csendes természetű, félénk, alázatos, de a mellett szinte csalfa s köpenyüket szél után fordítgató emberek, kiknek egyik legkedvencebb mesterségük a kovácsság, miben szinte mint más többiben is csak kontárkodnak zsidókként. Náluk nélkül a törökök úgyszólván nem élhetnek; ők váltók, szállítók, szakácsok, kocsisok a törököknél, kiknek szokásait egészen követik; asszonyaik beburkolva járnak; házi bútoraik olyanok, mint a törököké, s templomaikban imádságukat szinte namázforma (törökszerű) hajlongással kezdik. Az örmények rendesen nagy számmal vándorolnak lakhelyeikről mindig Konstantinápolyba, mivel otthon súlyos adó alatt görnyedeznek s nem képesek annyi pénzt szerezni, hogy azt kifizethessék. Alig hagyja el aztán Konstantinápolyt egy is közülük, ki három, négyszáz pengőt ne vinne hazájába néhány év után, mit otthon ismét az adósság s adók fizetésére fordítanak. Ván környéki örmények beszélték, hogy midőn az adófizetés ideje megjő, nekik azt pontosan fizetniük kell, de mivel egy fillérük sincsen, marhájuk és földjük pénzt nem jövedelmezvén, adójuk pedig évenként gyarapodik (mivel a határukra kivetett bizonyos adó folytonosan megmarad, a lakosok pedig kevesbülnek) ilyenkor a falu elöljárójához folyamodnak pénzért, ki nekik 40-50 száztólival kölcsönöz, minek kamatját is fél év múlva kell fizetniük s ekképp adósságuk egyre nő s végre kénytelenek napszámosokul menni Konstantinápolyba.*) Balsorsukhoz járul még, hogy télen lejőnek hegyeikről a kurdok, kiket ki kell tartaniuk marhástul, ha nagyobb kárt s veszélyt nem akarnak; némely helyeken a kurdok adót is zsarolnak az örményektől mint a padishah, úgy hogy a szegényekről két bőrt húznak egyszerre. - Gyakran szóltak nekem az örmények valami magyar vagy gyello kurdokról, kik állítólag legbátrabbak köztük s a törökök semmiképp nem bírnak velük, de nyelvük csak olyan mint a többi kurdoké.

*) 1845-ben a kormány erős vizsgálatot tétetett azon munkások fölött, kik már nyolc évnél többet töltöttek Konstantinápolyban, s az örmények száma 45 ezerre ment, kiknek el kellett hagyni a fővárost s fent említett parancs következtében.

Törökhonban igen sok zsidó létezik, kik Spanyolországból kiűzetvén, ide menekültek. A törvények előtt szintazon jogokkal bírnak mint a többi raják, de még sem bírnak maguknak tekintetet hasonló mértékben szerezni, s leginkább kereskedők, alkuszok, sajkások víz és teherhordókul keresik élelmüket; vannak azonban közülük mesteremberek is u. m. üvegesek, bádogosok, szabók, papucskészítők stb. - általában nem olyan gazdagok mint a többi európai zsidók, hanem kétszer annyira lomposak s tisztátlanok.
Magában Konstantinápolyban a török birodalom minden népéből nagy számmal találtatnak; például bolgárok, kik szabóság és pásztorkodással foglalkoznak; albánusok, kik részint keresztények, részint mahomedánusok s kik a fővárosban mindenféle kereskedést űznek, tőzsérek, mészárosok s napszámosok; továbbá bosznyákok, horvátok, montenegroiak, kik többnyire napszámosok és szőlőművesek; lasszok, kurdok, arábok, maroniták, druzok, olához, perzsák, cigányok, kik szinte mint nálunk zenészek, lovászok, kosárkötők stb.
A dalmát, montenegroi s bosznyák tartományok határain lakó horvátok nagy számmal járnak Konstantinápolyba, hol is mindennemű foglalkozásokat végeznek s lovászok, szakácsok, inasok, kocsisok, kertészek, szőlőművesek s minden nagyobb munkát, mely a főváros körül előfordul, felvállalnak. Konstantinápolyban nagyon tartanak tőlük, mert félelmes rablók kerülnek közülük s vakmerő emberek, kik minden nyaktörő kísérletre készek. Kertünkben többen dolgoztak napszámosokul, ott tapasztaltam, miképp tudnak még hónapi díjból is zsugorgatni s miképp töltenek több évet a fővárosban munka közt anélkül, hogy otthonlevőikről megfeledkeznének s feleségeikhez tántoríthatatlanul hívek, különben igen szegényes és szigorú életet viselvén. A szultánnak csak 12 párát (3 krajcárt) fizetnek adóul csupán a felsőség elismeréséért, de egyébiránt semmi pasának, vagy török tisztviselőnek parancsait nem kötelesek teljesítni, s bajaikat egymás közt intézik el. Gyakran igen apró megbántásokért harcra kelnek s egymást rútul megvagdalják, sőt olykor meg is ölik, mi aztán gyermekről gyermekre vérbosszút von maga után. Otthon nagyon szigorúak a nők s erényeik iránt; azon leány, kit férfi megcsókolt, a környéken nem kap férjet; ha egy férj neje hűtlenségéről tudomást vesz, kötelességében áll a nő fülét s orrát elvágni, sőt magától elkergetni, valamint azon ifjú sem kerüli el a halált, ki leányt elcsábít s cserben hagyja őt. Vallásra nézve görög és katholikus keresztények; gyakran harcolnak a montenegroikakkal, kiknek szokásaik s nyelvük ugyanaz, mely a horvátoké, csakhogy jóval csalárdabbak. A montenegroiak vagyis feketehegyiek, gyakran rabolva ütnek reájuk, mit a horvátok ismét viszonoznak s ilyenkor egymással igen kegyetlenül bánnak; béke uralkodván köztük, szabadon járnak határukon keresztül egymáshoz, de viszálykodás alatt kölcsönös üldözés, pusztítás, öldöklés martalékai. A sestanli katholikus horvátok legbátrabb s legjobb lövészekül ismertetnek köztük. A szultánnak fegyveres segédnépet tartoznak szükség idejében adni s néha, midőn a skutari pasa háborúskodik a montenegroiakkal egyébiránt pedig kölcsönös békében élnek, csata közben nem céloznak egymásra. Testi erőt s férfias bátorságot mindenekfölött becsülnek s egyes hőseiket megéneklik, legtöbbet említik regéik Skanderbeget (Kastriota) s Kralovetyi Jankót.
Ha Konstantinápolyban valami rablás vagy gyilkolás történik, rendesen a horvátokat eszik elő s a gyanúsokat mindenféle kínok közt vallatják; de noha sokszor nagy része tud a bűnesetről, még sem vall senki közülük s aki vallana, társaitól aligha kerülné el a halált árulásáért. Egymáshoz nagy bizodalommal viseltetnek, de azon mértékben csalfák, ravaszok s bizalmatlanok idegenek irányában. Konstantinápolyban létezik vagy harmadfél ezer raja (alattvaló keresztény) horvát, s mintegy hétszáz feketehegyi, - ausztriai Dalmatiából is találtatnak néhányan.
Tavaly ápril. hónapban tért egy csapat horvát haza s Cataronál (vízen az ausztriai birtokon mennek hegyeikbe vissza) hajótörést szenvedtek; többen közülük a hullámokba vesztek, néhányan megmenekültek. Ezek közt egyik volt, ki által a fővárosban lakó földiei gyermekeik s feleségeik számára vagy négyezer pengő forintot küldtek egy ládában, azonkívül magának a horvátnak is vagy hatszáz pengője volt gyűszűjében (dereka körüli bőrövében) s íme midőn megszabadulván, a pénzládának habok közé vesztéről bizonyossá lett, leoldotta gyűszűjét s apró fényes aranyait mind a tengerbe szórta, hogy ne mondhassák, a magáét megőrzötte s másét nem tudta megmenteni. Mily öntagadó határozott jellem! -
Törökországban minden nem-raja európai franknak neveztetik, kik idegenekül több szabadsággal bírnak a közéletben maguknál a törököknél, s kiket a török hatóság nem ítélhet meg, hanem mindenik illető követségéhez, vagy amint ott mondják, kancelláriához tartozik. A török hatóság s őrség elfogathatja ugyan a frankot, de nem büntetheti s nem nyomozhat frank lakásokon; ellenben a frankok nem vehetnek földbirtokot, hacsak odavaló nővel nem házasodnak össze, s ekkor a földbirtok a nő nevére íratik; - különben szabadon kereskedhetnek, mesterségeket űzhetnek, minden legkisebb adóvali terheltetés nélkül. A birtokvétellel nagyon sok fondorság történik, mivel némely frankok nem nősülnek, hanem különféle alkuk útján tulajdonítnak maguknak földbirtokot, miben azonban gyakran rútul megcsalatnak. Például egy francia egy jó barátjának vélt örményre íratta volt be házát, kevés idő múlva azonban utazni kényszerülvén, el akarta a házat adni, de mennyire csodálkozott, midőn az örmény ki akarta őt saját házából kergetni s nem is tágult, míg a francia dühében töltött pisztollyal rá nem rohant, mire az örmény megrémülvén, a ház eladását nem hátráltatta. Sok esetben következő módon jut birtokhoz a frank: megalkuszik a törökkel ház vagy telek iránt, és szerződést köt 20 vagy 30 évre, mi mellett ad a töröknek tíz ezer piasztert s ír húsz vagy harminc ezret; a szerződést pedig úgy köti, hogy a franknak nem szabad pénzét visszakérni, de ha a töröknek eszébe jutna telkét visszakövetelni, akkor a szerződésben írt összeget kamatostul tartozik kifizetni - mi ritkán, vagy éppen nem történik. - Moreai görögökön kívül, kik többen vannak 35 ezernél s a törököktől nyulaknak (tavsan) csúfoltatnak, legtöbb olasz s máltai találtatik Törökhonban; ez utóbbiak s a görögök legnagyobb rablói és zsebelői Konstantinápolynak. Laknak azonkívül a fővárosban franciák és angolok, kik közt mesteremberek is, de leginkább kereskedők vannak; továbbá németek, kiknek számát egy pár ezerre tehetni, s leginkább mesteremberek, de kik korhelység miatt igen rossz hírben állanak ott elannyira, hogy a nép akármi részeg frankot lásson, mindjárt németnek véli. - Magyarok is léteznek vagy százan, kik többnyire mesterségből élnek - ide számítom azonban a magyarul nem beszélőket is. Kár, hogy eddig valamelyik pesti magyar szabó nem küldött magyar öltönyöket Konstantinápolyba, holott a zsinóros magyar szabású ruhákat a törökök sokkal jobban szeretik az egyszerű francia divatnál, s az előkelőbb törökök tudják is, hogy magyaroktól származnak a most ott viseltetni kezdett atilák; a mellett a ruhakereskedés Konstantinápolyban jól jövedelmez s egyszersmind megmutatná a külföldieknek is, miképp az atila nem lengyel, hanem magyar öltözet.

Konstantinápoly

Ki Konstantinápolyban foglalkozása után mulatságot keres, ha csak családja nincs, vagy öröme kútfejét önkörében nem lelheti, nagyon megunja magát, s ünnep és vasárnapokon a férfiak legközönségesebb mulatsága vadászat, mire a frankok illető kancelláriától nyert vadászatjegy által hatalmaztatnak fel.
Konstantinápoly tájéka valóban érdekes tárgyakat nyújt a vadásznak. A kis Ázsiából Európába s innen visszahúzódó vándormadarak költözési nyugpontul a Boszport és a Dardanellákat választják, s különös azon ösztön, mely e madarakat vezérli a tengeren a legkeskenyebb helyekre, hova nagy számmal gyűlnek aztán fürjek, erdélyi s arany szalonkák, gólyák, sőt gödényeket (pelikán) is számtalanszor lőttek már a hegyeken, midőn pihenésre leszálltak. Ezen nagy vízi madár, mely a Tisza ártérein seregenként tanyázik, Magyarországot szeptember elején szokta elhagyni. Sok ritka apró madáron, például az örvös pacsirtán, sziklafürjön, s más egyebeken kívül táplál a vidék közönséges foglyokat, fácánokat, több ritka sas és sólyomfajt, de legközönségesebb a sas, mely a kutyákkal együtt lakomázik a szemétdombokon s ekképp a vidéket mindenféle dög és tisztátlanságtól menté teszi, mely oldalú hasznossága miatt a törököktől tiszteletben is tartatik mint hajdantan az aegyptusiaknál. A vizeket tömérdek sirály lakja, melyek a jövő-menő csónakok előtt úszkálnak s majdnem az evezőlapáttal elérhetők. Mulatságos látványt nyujtanak e vízi madarak, midőn a Konstantinápolyban oly gyakori ágyúdörgések hangjaitól felriasztva, nagy zajjal s tekergő keringéssel emelkednek föl a légbe, vagy midőn darab húsért vagy más valamiért nagy lármával kergetik egymást, vagy a vízben csapdosó szárnyaikkal ebugatáshoz hasonló hangokat adnak.
Nagy számmal találtatnak továbbá a puffinus arcticusok (vízimadárfaj), melyek dús csoportokban nyílsebességgel repülnek szüntelen a marmora-tengerből a fekete-tengerbe s innen ismét vissza. Végre talán egy városban sincs ennyi vadgalamb, mint Konstantinápolyban, hol egy külön épületben (gyamiban) étetik őket, oly roppant számmal, hogy etetés közben a földet tőlük nem láthatni.
Különben a város környéke nagyon kopár és szomorú, s csak a Boszpor partját lepik bokorcsoportok, minek következtében a város szomszédsága nyulakon kívül más emlős állatokat nem is mutathat fel; de néhány órányira távol a várostól sűrű s vadgazdag erdők léteznek, melyek rengetegeiben őzek, szarvasok, vaddisznók, farkasok, rókák s nagyszámú sakálok tartózkodnak, s én egy más vadásszal alig két órányira Konstantinápolytól tavaszkor farkast vertem föl, mi a vidék néptelenségét eléggé bizonyítja.
Konstantinápoly utcáin nagyon sok kutya tartózkodik, s mintegy külön köztársaságokat alkotnak itt és a környéken az ebek, bizonyos meghatározottszerű felosztással elannyira, hogy ha egy kutya járásából kitér s más határba téved által, az ott uralkodó seregtől visszakergettetik, sőt gyakran ha körbe foghatják, szét is szaggatják azt; gyakran seregestől is harcolnak egymással, néha meg sorba állva ugatnak az ellenfélre. Ezen kutyák némelyei nagyon megöregszenek, s a veszettség köztük nem uralkodik, hanem némi szédülés jő reájuk s lassan eldöglenek. Stambulban a sovány s beteg állatokat, például lovat vagy szamarat, szabadon szokták az utcán, hol minden nyomon akadhatni temetőkre s más gyepes helyekre, enyészet martalékul bocsátni; a kutyák az ilyen marhákat még éltükben csoportonként szokták kisérni, várva vesztét, s néha még él a szegény pára, már is kezdik csipkedni, mire csakhamar a chatartes percnopterusok is beszárnyalnak hivatlan vendégekül. Ezen szabad kutyák az embert nappal meg nem ugatják, de a frankokat, kiket ruháikról megismernek, nem igen szenvedik oly helyeken, hol még nincsenek hozzájuk szokva. Legnagyobb bajt okoznak a vadászoknak, kik ebeiket alig tudják az utcákon végig vinni s minden felől iszonyú ugatással ostromoltatnak. A vadászebeket nagyon kedvelik Konstantinápolyban, s jól meg is fizetik árukat, jóllehet azok egy ott uralkodó nyavalya következtében néhány évnél tovább nem igen élnek.
Minálunk a bérkocsis, az Konstantinápolyban a gondola vagyis kaik, melyek egészen másképp vannak alkotva mint a mi csolnakaink s gyorsaságra felülhaladnak minden egyéb gondolákat. A jármű hosszú s igen hegyes, alul szűken s élesen jő össze, csak hátul teknőforma s be kell egészen ülni, egymás mellé keresztbe, hogy az egyensúly fenntartassék, s a járműnek csak hátsó fele része van vízben, míg az elülső hegyes része csak úgy elsimul a víz fölött, csupán néha vágván a habokat. A kaiktsü (gondolás) a kaik közepén ül, háttal elejének s minduntalan előre kell tekintenie; két evezővel hajtja a csolnakot, mik a fogásnál gömbölyded vastagok, alá felé vékonyodnak s hosszúdad lapát formára végződnek. A bérkocsik helyét ott kaikon kívül még a bérlovak is pótolják s Londont kivéve nincs tán város, melyben annyi bérló léteznék mint Konstantinápolyban.
A lókölcsönzők többnyire cigányok. Konstantinápolyban szokásul uralkodik, hogy miután a lovaglók többnyire nem jőnek azon helyre vissza, honnan lovakat béreltek, a lókölcsönzők lovászaikat küldik el velük, kik aztán a ló után futnak, vagy ez sebesebben haladván, farkába csimpaszkodnak. Mulattató látványul szolgálnak az uracsot játszani szerető, de lovagolni nem tudó örmények, amint kínlódnak sovány hátán a kiéhezett bérlónak, mely arra megy hova neki tetszik vagy éppen nem megy, s a lókisérő cigányfiú üti, veri korbáccsal a rossz gebét, míg a kitűzött helyre nem jőnek, hol aztán a ravasz moe többet kérvén a kialkudott bérnél, sok alkalmatlanságot okoz az örménynek, ki inkább tízszer borotváltatná meg magát fabicskával szappan nélkül, mint hogy többet fizessen. Innen aztán a vonakodó lovag s követelő cigányfiú közt bohócias veszekedés támad, legnagyobb mulatságára a sokszor tömegesen körülálló nézőknek, mely kellemetlenségnek gyakran a frankok is ki vannak téve, csakhogy ezek bottal szokták a szertelen követelést utasítni vissza, mihez a raja s a nélkül is félénk örmény nem mer folyamodni. Nagy divatban van azonkívül az öszvéreken és szamarakon nyargalózás is, s vasár- és ünnepnapokon számos a la don Quixotte uracsokat s főképp tengerészeket láthatni ez állatokon ide s tova botorkálni, mi nagyon sok nevetséges, de néha szánakozásra méltó esetekre nyujt alkalmat.
A kávéházak a férfiaktól legtöbb időt s pénzt lopnak el szintúgy mint nálunk, csakhogy az ottani kávéházak kicsinyek s piszkosak és kevésben találhatni tekeasztalt, hanem annál bővebben pálinkát, rumot s mindenféle édességeket; hírlapokat pedig éppen nagyon gyéren láthat az ember. Egy török kávéházban fő a dohányzás s dominójáték, melynek zörgését minduntalan hallani; a divatos hosszú-szárú pipákon kívül van még egy sajátszerű dohányzó szer, melyet nargilenak hínak s melyből egy különös, csak Perzsiában termő, dombaki nevű dohányfajt színak. Törökországban alig van falu, hol kávéház ne léteznék, de a törökök a kávét igen apró csészékből isszák cukor nélkül aljastul füstöstül, mit sajátos nyelvkiejtésük is igazol, mert itsmek annyit jelent mint inni, csubuk itsmek pedig dohányozni, vagyis szárból inni, mivel csubuk botot vagy szárt teszen.
Egy olasz színház is van Konstantinápolyban, de melynek élveiből az által kirekesztvék sokan, mert ott esténként lámpás nélkül nem szabad járni s egész éjjel pedig éppen nem. Nagy mennyiségben készítnek s használnak ott papiros lámpásokat, melyek gyakran meggyúlnak a széltől, s valóban szinte féltem ily könnyű szerrel a keskeny utcákba menni, hol a házak csupa deszkákból állanak s igen alacsonyak. Ha a rendőrség idő után valakit lámpás nélkül elfog, börtönbe viszi s az éjt, vagy mind azon időt, míg alaki keresi, rablók s gyilkosok közt kell neki valódi pokolbeli barlangban tölteni. A követségektől tolmácsok járnak be, kik a hozzájuk tartozó alattvalókat kiszabadítják, de fölötte kellemetlen s rossz helyzetbe jutnak olyatén személyek, kik útlevél híjával esnek ily török fogságba, holott aztán hónapokig is szenvedhetnek.
A tél, mely ott igen szelíd, mégis sokkal kellemetlenebb mint nálunk, mivel gyakran hetekig esik, s az eső és szél nagyon átjárja a rosszul épült faházakat, mikben kemencéket nem találni, kivéve némely frank kereskedőknél; máshol mindenütt mangallal melegítik a szobákat, mely is réz vagy cserép edény faszén égetésre, s egész Konstantinápolyban fával nagyon ritka helyütt tüzelnek, hanem csak faszénnel, mit font számra mérnek, valamint minden egyebet is. Ott a szánozásról mitsem tudnak s a szülék mentesek a félelemtől, hogy gyermekeik jégre mennek s fejüket törik, de az ottani nők férjeiket mégis jégre viszik, mert keveset vagy éppen mitsem dolgoznak.
Úgy látszik keleten a nőnemet nem vélik másra szükséges s használhatónak, mint az emberi nem fenntartása és szaporítására; valamint hogy nem is látni őket semmifélével foglalkozni. Férfiak adnak-vesznek mindent, s oly helyeken is, hol három-négy eladó leány van, férfi főz s az öreg apa pihegve ballag haza bevásárlott vereshagyma, tejföl, tojás, zeller s egyéb effélével. Az ételek is nagyon különböznek a mieinktől, s fő az, hogy ott disznózsírral éppen nem vagy igen keveset főznek, hanem e helyett vajjal, vagy igazán mondva faggyúval, mit az oláhországi s bessarabiai hízlalókban kifőznek. S mintha a természet is igazolná Mózes s Mahomed parancsát, mely a disznóhús és zsír használását tiltja, mivel juhokat adott nekik kurta s vastag farkkal, melynek zsírja sokszor tizenöt fontot is nyom, s aki hozzá szokott, jóízűnek, használhatónak találja.
A keresztény alattvalókat, mint már említém, rajáknak nevezik a törökök, s katonákat közülük nem szednek, jóllehet ujabb időkben némely katonai foglalatosságokra szorították s e miatt hadi köntösbe kényszeríték őket. A raják fejpénzt fizetnek s e végre három osztályba soroztatvák 30, 60, 120 piaszter fejdíjjal éves figyermekekért is meg kell a haratsot (fejpénzt) fizetni; hanem a császár vagy ország szolgálatában álló tisztek, mesteremberek s napszámosok a kormánytól fizetés nélkül kapják ki a harats jegyeket, mikkel igazolás végett mindenesetre kell bírniuk; a szolgákért pedig gazdáik szokták a fejdíjt fizetni, mely rendszabály alól még a szultán s kormány sem vonja meg magát. A kormány szolgálatában álló raják rendesen foglalkozásaik címerét süvegükön (fessz) viselik, de a törökök s frankok ezt nem teszik, hanem ha kijegyeztetnek is, címerüket mellükre aggatják; miután azonban e jegy némi bélyegéül tekintetik szolgai alattvalóságnak, sokan még raják is, ha csak szerét tehetik, szabadulnak annak viselésétől. A fesszt, melyet a szultáni vagy közszolgálatban állók a kormánytól kapnak, magam is szívesen viseltem, mivel jól áll és könnyű, emellett viselőjét az uralkodó néppel hasonlóvá teszi, s ha jegytelen viseltetik, nem alacsonyít le, nem mutat szolgai lelkületre.
A tűz Konstantinápolyban oly gyakori, hogy alig múlik el hét, melyben több vagy kevesebb ház el nem égne. Az oltás katonákra van bízva, s őrhelyeken mindenütt hosszú horgok s balták léteznek, mik a háztetők lerontására szükségesek. A népnek nem szabad az oltásban részt venni, mi hogy mennyire káros, ki-ki gondolhatja, főleg ha a tűz keresztény negyedekben üt ki, de ott a nép már nagyon hozzá van e nyomorúsághoz szokva s nem is üt oly felette nagy robajt, mint az egyebütt hallható. Tűzoltók sajátképp az úgynevezett vízipuskások (törökül tulumbagyü), kikhez segédül állani kötelesek tűzvészkor a városi vízhordók, bőrzsákjaikkal vizet hordván az égés helyére; előbbiek rendes évdíjt húznak a hatóságtól, utóbbiak a közönségtől nyernek bért naponkénti szolgálatukért, melynek gyakorolhatásáért említett segélynyújtásra köteleztetnek.*)

*) Tudomás szerint Konstantinápoly a belgrádkői s burgasi víztartók által láttatik el vízzel, honnan az csatornákon a város minden részében létező márványkutakba vezettetik, miknek némelyike igen cifra s néhol pompás is, s mikből aztán a víz csapokon kifolyván, mindenki annyit ereszt belőle mennyire szüksége van.

A keleti nép szintoly babonás mint a nyugati volt, s erőt tulajdonít olyatén dolgoknak, mik magukban tehetetlenek, így például használ talizmánokat.*)

*) Nemcsak volt, de még most is babonás a nyugati nép, s használ talizmánokat csak úgy sőt talán nagyobb mértékben a keletinél, mire számtalan példát lehetne felhoznunk a legújabb időkből. Még a legtisztább tanításba is kever babonát s vakhitet az emberi gyöngeség, érdek, gonoszság, ármány stb.
S c h. t.

Saját szemeimmel láttam, midőn egy tűzvész alkalmával szakállas vén török egy írást mutatott a tűznek, megvarázsolni akarva ezt, hogy tovább ne terjedhessen, annyi esze, vagy inkább tán ravaszsága mégis levén, hogy talizmánjával nem azon oldalra állt, merre a szél fújt, hanem arra, hol a dél tájban kiütött tűz éppen a császári lakkal átellen dühöngött, hova tüstént nagyszámú katonaság sereglett s a pasák minden erejüket ráfordították az égés eloltására; a vészelem tehát nem harapódzott ugyan messzire, de azon rész felé, merre a szél tartott, mégis több ház égett le, - s némely vakbuzgó törökök mind a mellett azon véleményben voltak, hogy az öreg által felmutatott írás bűvereje fordította el s megszüntette legyen a tüzet. Mivel a törököknél harangok nem léteznek, a tűzveszélyt a fővárosban hatszori ágyúdörgéssel hirdetik, a seraskiertoronyban pedig iránymutatóul éjjel lámpa, nappal pedig kosár akasztatik ki; a másik tűzőrde az ázsiai részen van egy alkalmas helyen, honnan az egész Boszporon végig láthatni; - városnegyedekben azonkívül az éjjeli őrök is hirdetik az éjszaka támadó tűz hollétét.
A rabszolgák állapota jelenleg a törököknél nem olyan rossz, mint azt nálunk talán sokan képzelik, mivel ott a sklávok úgy tekintetnek mint nálunk a cselédek s a törököt sokkal könnyebben ki lehet elégítni némely művelt európai nyugatfinál. Amellett a török rabszolgák szinte havidíjt és ruházatot nyernek s mivel a muzulmánoknál semmiféle előjog nem uralkodik, szerencse, vagy kegyelés által olykor legmagasabb polcokra emelkedhetnek, amint ezt a császár udvarnokinál tapasztalhatni, kik közül sokan sklávok létére legelső hivatalokat nyernek. A sklávtulajdonos tökéletes úri joggal bír a rabszolga fölött; eladhatja vagy ajándékozhatja azt tetszése szerint, de éltének nem ura most mint az előtt; egyébiránt keresztény sklávokat nem szabad már árulni, mióta az európai hatalmak befolyással bírnak a török birodalom ügyeire; a nem keresztény fehér rabszolgákat a kaukázi népek árulják, a feketék leginkább Abyssiniából erednek. A rabszolgavásáron nem voltam, ahol pedig a nőket árulják, oda frank férfiaknak a bemenet szerfölött nehéz.

Még némely tapasztalatok

Harmadfél évig folytonosan mulatván Konstantinápolyban, 1846-ik év tavaszán fölébredt bennem a honvágy s eltökélém magamban: hazámba visszatérni, mire a keletről nyugatra vonuló madarak is intettek, annál inkább, mivel kilencven éves nagyanyám azon óhajtását nyilvánítá, hogy szeretné még egyszer unokáját látni, mielőtt örök nyugalomra átkelne. Hozzájárul még, hogy hatodfélévi künn létem alatt magyarul igen keveset beszéltem s már-már igen kezdék a nyelvben akadozni, nem levén módom magyar könyveket hozatni, s ha magyar születésű mesterlegények közé jöttem is, ritkán beszéltünk magyarul, mert mi mindnyájan tudtunk idegen nyelveket, de társaink magyarul nem, s ekképp a társaság kedvéért gyakran elmulasztottuk a honi nyelvbeni gyakorlást, de soha nem a büszke mondást, hogy magyarok vagyunk, min mások, s főleg a németek, kik nemzetiségüket minden dombon elhagyják, nem egyszer fennakadtak. S valóban nem akadtam egy földimre sem, ki csak tréfából állította volna, hogy ő nem magyar, sőt még azok is, kik hazánk földjén születtek ugyan, de nyelvét nem beszélik, büszke készséggel bevallák magyar létüket. Ellenben hány németet tudok, kik magukat franciák vagy angoloknak vallják; noha számra nézve nagyobb a német nemzet a két utóbbinál, s anyagi meg szellemi tekintetben is nagyon kevéssel van hátrább, hatalmát pedig szintoly ismeretessé s naggyá tehetné, ha több nemzetiséggel bírna, de a németek nagy tömege nem gondol hazájára sem többé, csak neki keresete s olcsó bora legyen. Öt éven túli külföldön-létemkor nagyon sokat társalogtam a németekkel, s tőlük sok barátságot sőt jótéteményt is tapasztaltam, tanulván őket ekképp tisztelni s becsülni nem csekély mértékben: de néha sajnálkozással láttam, miképp vetkőztek le minden nemzetiségből, - s aki külföldön van, főleg keleten, hol a nép csak úgy ítél amint lát, elcsodálkozik rajta, minő semminek tartják ott az összes németséget. Senki sem képzelné azon elkorcsosulást, melybe a német mesterlegények esnek azon országokban, hol a rendőrség nem őrködik felettük. - A magyar pedig csak külföldön ismeri meg hazája s nemzete helyzetét, hiányait és előnyeit; ott látja, milyen viszonyban áll más nemzetekhez, látja hogy népe s nemzete mily szegény a hatalomra nézve s mennyire hátramaradt más nemzetek mögött; de egyszersmind azon öntudatra is ébred, miképp vannak neki tulajdonai, melyekkel nemcsak hogy megközelít, de felül is múl másokat, - és mi őt naggyá teheti, tapasztal magában bátorságot, tüzet, életerőt s mindenek fölött becsületérzést és nemzeti büszkeséget.
Mielőtt azonban Stambult odahagyám, meglátogattam még legnépesebb vidékeit s így legelőször utamat az édes vizeknek vettem, hol a legnagyobb néptömeget véltem találni s véleményemben nem csalatkozám. Csakugyan roppant sokaságot leltem a kiáthani völgyben, melynek zöld pázsitán mosolygó tarka virágokul tűntek fel szemem előtt a török hölgyek sokszínű mezeikben. Midőn lejjebb mentem a völgy ölébe, szinte megdöbbentem, hogy csupa törökök s töröknők közé jutok, és láttam szemeim előtt oly keveréket, minőnek még nem voltam tanúja keleten, mivel minden egyéb mulatóhelyen el kellett a nőknek magukat a férfiaktól egészen vonni, s őrök voltak felállítva, kik a kíváncsi frankokat a keleti szokásra emlékeztetőleg az oda közel járástól visszatartóztaták.
De ekkor híre sem volt e rendnek, s a deli török nők hattyúkul települtek a gyepre ökrös szekereik köré; enni, inni s dalokat zengeni kezdének, s örömtől lángoló szemekkel élvezék a természet gyönyöreit a természet egyszerű leányai, némi kacér pillanatokkal el nem fojthatván emellett azon örömüket, hogy alkalmat nyertek a megunt fátyolt arcukról levonni, s magukat a férfi szemeknek egész pompájukban mutathatni. Nekik ugyan magányosan is szabad de csak beburkolva járni mindenfelé, különben pedig a városon kívüli mulatóhelyekre társaságosan, de csak egymással szoktak járni, mert férjeikkel kimenni nem szokás és nem is illik.
Egészen szemmé váltam, s nem győztem a nagy völgyben fel alá járni s a sok török hölgyet vizsgálni, képzelvén, hogy Mahomed paradicsoma szállott le a kiáthani virányokra. Kíváncsian kerestem a szépeket, kiknek hírét már hazámban is hallottam, mert jóllehet öt évnél többet mulattam keleten, azon néhányról mégis, kiket burkolatlanul láttam, igaz tudomást magamnak nem szerezhettem. Most tehát először volt szerencsém őket fesztelenségük, bájuk s kellemük egész nyíltságában szemlélhetnem, láthatnom őket legszebbiktől egész a legrútabbig, s nem tudom, vajon bírálatom nem helytelen-e, vagy tán éppen ízlésem nincs, vagy mivel már keleten meguntam magamat, minden visszásan tetszett, úgy véltem, hogy ott sem lehet szebb nőket látni, mint magyar hazámban, például Szegeden, Miskolcon, Egerben, Győrött, Pesten stb. vasárnap valamelyik mulatóhelyen. Hazudnék aki tagadná, hogy szépek a keleti nők, de szépeket máshol is találni, s vegyük bár a görög fajt közülük, csak ott is gyér most a valódi szépség, - meglehet egykor az egyszerűség romlatlan korában tökéletesebb teremtményeket alkotott a természet, de jelenleg, sétáljon bár akárki például a Konstantinápolyhoz igen közel Arnautköi görög faluba, hol közhit szerint a vidék legszebb leányai vannak, s megolvashatná, kiket közülük ideáloknak nevezhetne. Gyakran kimentem barátimmal oda s mulattam velük a Boszpor ékes partjain, de figyelmemet ritkán köté le egy vagy más deli nőalak az ott csoportonként sétálgatott szépekből.
Tagadhatatlanul a nagy szem s fekete hajzat az, mely a keleti fajt érdekessé s főleg a nőket bájolók s hódítókká teszi, valamint igaz, hogy ott a kék szemet, melyet kedigöz - macskaszemnek hívnak, éppen nem kedvelik. A szépnem arca tejfehér, mivel mentve van a napsugarak elől, de hiányzik egyszersmind azon eleven színe, mely a mi nőink arcán bíborlik, s e miatt pirosítóra van a keleti nőnek szüksége, melyet csakugyan használnak is, s arcfestéshez szokva, még szemöldeiket is bekenik egy egész hosszú fekete vonalt húzva szemük és orruk fölött, - de fogaikat nem festik feketére, mint a Sarepta körül lakó tatárnőknél divat. A görög nők nem járnak elburkolva, s ha leánykorukban még oly szépek is, férjes állapotban csakhamar rendesen elrútulnak. Világszerte ismeretes a törökök azon különös ízlése, miszerint nőiknél a kövér s testesség mulhatlanul megkívántató s úgyszólván fő tulajdonát s kellékét képezi a valódi szépségnek; hasonlót tartanak az örmények is, kik minden szokásait követik a török népfajnak. Nőerényre különös fogalmaiknál fogva mitsem adnak - annál kevesebbet a férfiéra a nővilághozi erkölcsi viszonyokat illetőleg, mely tekintetben a lehető legnagyobb anyagosdiak. Egyébiránt hogy érzik némelyek asszonyaik műveletlenségét, onnan is kilátszik, mit egy pasa felelt volt bizonyos angol hölgy azon kérdésére, valljon miért vesznek ők hét nőt? "mivel hét török nőben - úgymond - feltalálhatunk mégis tán annyi kellemet mint egy angolban."
A török s örmény nők ruházata s fejékezete rendkívül pompás. A vidám vörös vagy más színű don (bokáig érő bő nadrág) s a szép szövetű csipkés entere (frakk formán a vállra eső, hátul uszályos öltöny), melyet a derékhoz csinos shawl szorít, fejtetején a kis vörös fesz, melyről kék selyem rojt omlik le, a haj különféle módon levén a fejre tekerve, s ez utóbbi szép shawllal turbánformára körülborítva, miről ékes rengő tűk tündöklenek - mindezek valóban hódító külfényt árasztanak a török nőre, midőn az ragyogó gyémántjaiban, gazdag selyem öltözetében puha rojtos pamlagán kéjvágyólag ül, s csak aztán maradna is ülve, mert ügyetlen járása s taglejtése képes egészen eltörleni azon benyomást, melyet első pillanatra előidézett.
A kiáthani völgyben utoljára még egy pénteki nap voltam s annak is tulajdonítom, hogy oly nagy számmal voltak a török nők ott, kiknek legfőbb éldeletük abban áll, ha a környék egyik vagy másik völgyébe, mik a Boszporba nem csekély számmal nyúlnak, kiszekerezhetnek, s ott a kígyózó csermelyek virányos partjait ellepve mulathatnak. A Boszporba nyúló völgyek legfőbbjei: a baktseköi vagyis bujukderi, a hunkiar-iskelessi, a giöksü és a kiáthani (papirosépületi), mely utóbbiba mind szárazon mind vizen juthatni; itt díszelg a szultánnak egy nyári palotája, hol a fejedelem gyakran lakik s hol a szép kioszkban a hegyekből eredő víz márványcsatornákon márvány medencékbe zuhog. A kikötőből egész a császárlakig mehetnek a kaikok; a völgy maga nagyon tágas s több órányira hosszú, két fő s több mellékágakkal; felső részében apró faluk, malmok és majorságok léteznek, s nagyon be van ültetve különféle kerti veteményekkel; a császári kioszkfalig sétány van több csoportozat fákkal, leginkább platánokkal.
Az ilyen mulatóhelyeken ünnep, péntek vagy vasárnaponként a nép össze szokott gyülni szinte mint nálunk, s letelepedve lakomázik, csereberél, ad vesz, s mindenféle bohóskodásokban gyönyörködik; azon egy szembetűnő különbség uralkodik mégis a keleti s a mi európai népünk mulatozásai között, hogy amaz egy helyen ülve mulat, néz, éldel, míg utóbbi járás-kelésben, táncban, mozgásban találja örömét.
Éppen midőn utolsó látogatásomkor a kiáthani tágas völgyet már-már el akarám hagyni, egy nagy cigány társaság érkezett szekereken, miken a ledér cigány leányok még ledérebb dalokat zengedeztek s tamburaikat taktusra verve, a közönség figyelmét magukra vonták. Erre nem sokára kavászok (hajduk) jöttek Eszme szultánnő (boldogult Mahmud fejedelem húga) számára helyet csinálandók, ki csakugyan nyomon jött utánuk, cifra ökrös szekereken nagyszámú deli sklavnőivel, herélt feketéivel s kíséretéhez tartozó más személyekkel. Félkörbe állíttatván szekereit a cigánynők előtt, ezeknek folyvást növekvő szemtelenségén a vén szűz igen gyönyörködni látszott, teljesen élvezhetvén ismét egyszer az arany szabadságot, melyben testvére Mahmud szultán halála óta kevesebb részt vehet. A cigánynők nem győzték eléggé danolni: hagyi baba, gel buraja, burda elma, burda helva (népal, annyit jelent: zarándokapa, jer ide, almára és édességre), meg későbben: öldü dede, kalmis meme (meghalt az apó, maradt az anyó) - miközben két cigányleány felállt a szekéren, s fejükön nagy kontyot csinálva a stambuli spanyol-zsidónőket utánozták, egy pedig színleg meggyermekezett - a néző tömeg legnagyobb kacagása s a hercegnő tetszésteljes mulattatására. Elunván nézni a sok illetlen tettet, odahagyám a völgyet azon kívánattal: mulasson a tömeg kedve szerint ott még a hátralevő néhány péntek és vasárnapon, mivel görög sz. György nap után a szultán lovai foglalják el a térséget, s embereknek nem szabad tovább a gyepet taposni a völgyben. Ápril. elején évenként nő Konstantinápolyba egy csapat bolgár, kik fejadót nem fizetnek, hanem a szultán és pasák lovait őrzik a mezőkön nyáron által, s mindaddig míg a lovakat ki nem hajtják, idejüket bohóskodásokkal és koldulással töltik. A szultán lovai ünnepélyesen tábori zenével vezettetnek a mezőre, a bolgárok már azelőtti nap gyülekezvén össze zászlóikkal a császári istállók előtt. A mezőkön nyáron által nem bocsátják szabadon a lovakat, hanem kötélről etetik le velük a körültöki füvet; az őrzők számára katonai sátrak vannak felütve.
Konstantinápolyban a húsvét ünnepek a raják farsangja; örömüket a megváltó feltámadásáért tánc, ivás, evés, részegeskedés és verekedéssel nyilatkoztatják, s nem múlik egy görög húsvét el, hogy több embert meg nem gyilkolnának; valóban nem képzelné senki, mily bohósan viseli magát a nap kicsitől nagyig ezen ünnepeken. Az alsó osztályú nép összegyűl az örmény temetőben (kampon), hol sátrak és szabad ég alatt mindenféle vásárias készítmények találtatnak; a bolgárok pedig dudálnak és sípolnak a népnek, mely bódultként táncol a sírkövek között; míg más oldalról a tánc és lárma közé, jajgató s imádkozó hangjai vegyülnek az elhunyt rokonaik sírja fölött búsongóknak, kik azonban erre csakhamar sült juhcomboknak esnek s kancsókat ürítnek szíveik vigasztalására. Mily ellentétet képez ezzel a nagy kampon aluli ciprusfa árnyékolta török temető, hol még a szél sem háborítja meg a sűrű ciprusok közt uralkodó csendet, s csak itt-ott látni ősz szakállú törököket vagy beburkolt nőalakokat elhunyt kedveseik sírja fölött hajlongani, ájtatos képpel s mély sóhajokkal a boldogultak emlékét előidézőleg s lelkük üdvéért az ég urához esedezőleg. A törökök az eltakarítást minden moraj nélkül viszik végbe s nagy gyorsasággal, de megemlékezésük annál tovább tart; a halottakat kevés ideig hagyják temetetlenül, mi által sok tetszhalottat visznek másvilágra. - Fentebb húsvétról levén szó, egy ott a görög keresztényeknél uralkodó különös szokást kell megemlítnem, melynek én magam saját szemeimmel valék tanúja. Éppen ápril. 15-e volt. Sz. Dimitri nevű városnegyedben egy ismerősömnél háltam; reggel, midőn a pamlagon kávéztunk, egy különös hangzatú lárma zúgott fülünkbe, - kinyitám az ablakot s egy csapat gyermek kanyarodott a mellékutcából felénk, köztük néhány siheder egy spanyol zsidót képező alakot hurcola póznán, fát és más égő anyagokat kéregetve a lakosoktól össze, kik mindenütt szívesen adakoztanak. A gyermekek énekelve hirdeték a zsidók kegyetlenségét a megváltó ellen, s minden kimondható átkokat szórva a zsidókra, tovább haladtak; a zsidó alakot pedig még azon este elégették a sz. Dimitri templom előtt. A zsidók világért sem mutatják magukat görög-lakta helyeken a húsvét előtti (nagy) pénteken és szombaton. Másik különös szokás a lövöldözés, mellyel a feltámadást ünneplik mind a városban, mind a városon kívül, de még a templomban is olykor, midőn a pap a feltámadást hirdeti; ennek már nem egyszer lőn szomorú következménye.*)

*) Például szolgál legújabban a bukaresti nagy tűzveszély. S c h. t.

Az idén (1846) a rendőrség több hajdút görög ruhába öltöztetett, kik a templomokba csúszván, krétával jegyezték meg a lövöldözőket, s ezeket a templomok előtt felállított katonaság összefogdosván, börtönben táncoltatták el velük a húsvéti ünnepeket.
Még egyszer megszemléltem a konstantinápolyi bazárokat, fölmentem a seraskiertoronyba, honnan Konstantinápolyt egész terjedelmében átláthatni. Mily nagyszerű tekintet ez! mily érzelmek merülnek föl az ember keblében s gondolatok elméjében!
Ápril. 21-én dobogó szívvel vevém bőröndömet hátamra, s egy részt bánatos, másrészt örömteljes szívvel búcsúztam el különféle, de leginkább magyar barátimtól, kik csak vágyaikat küldék hazájukba velem és szíves kézszorítás közt mondák: "hisz tán még látunk is - ha rosszul fog menni sorsod, majd ismét vissza jössz."
A gőzös gyorsan vitt mint gondolatimat a képzelet. (mely hamar átfutotta velem azon eseményeket, mik tudomásom szerint ezen roppant várossal (Stambullal) történtek, és lelkem iszonyodva fordult el azon viszontagság és szenvedésektől, melyek falai közt érték az emberiséget, s minő romlást hozott nyugatra saját romlása nyomán, mint valamely nagy bálvány, mely eldőltével a körüle levő tárgyakat összezúzza.) A komor gondolatokat csakhamar kiveré fejemből magyar köteles útitársam, ki arról kezde beszélni, mely nagy örömmel fogadnak Bukarestben tartózkodó ismerősink, - engem pedig hol a szép vidék gyönyörködtete, hol pedig azon gondolat, hogy minden pillanatban mindinkább közelebb jövék hazámhoz s csak néha szállt meg bánattal a kétség, valljon nem sújtotta e legújabban a sors különféle módon azokat, kiknek láthatásáért leginkább hagyám oda biztos kenyeremet; de a gőzösön olyan vidék mellett nem lehet sokáig elmélkedni, mivel ott inkább a szem foglalkodik s az elme kénytelen a látványt felkarolni. Még nem értünk ki a Boszporból, midőn Toroklutnál lengő teljes vitorlájú hajók látása felkölté bennem azon örömet, melyet a császári kertben élvezgettem, midőn keleti szél alkalmával a Topkapu szerail szegletén bekanyarodó kereskedőhajó-csapatot szemléltem, mely fehér szárnyas óriások nagy számmal úsztak a kikötőbe s e látvány fölötti gyönyörködésemet csak az zavará, hogy honi terményeink s készítményeink nem rejlenek e szorgalmas nemzeteket gazdagító vízi szárnyasok téres gyomraiban.
Az idő szép volt, én és útitársam magyar dalokat dúdolva merengtünk a Fekete-tenger szemlélése közben, hol csak víz és ég mutatkoztak előttünk. (s csak a közel hozzánk elsuhongó puffinus arcticusok bizonyíták, hogy mögöttünk a part még nincs messzire) Másnap délben Várnára értünk. (hol, miként a hajóról látszott, nagyon foglalkoztak a kapuk előtt csinosgatással, várván fejedelmüket a szultánt.) Várna, fallal körített terjedelmes városka; kitűnő épületei: egy laktanya, a pasalak és egy négyszegletű torony; a kikötő nagyon rossz, s ki van téve az északkeleti szeleknek. A partok tele vannak törékeny hajókkal, miket a szélvész oda vet; a várost északról hegyek környezik. Nyugat-délnek lapályság van egy terjedelmes tóval.
Ápril. 23-át követett éjjel erős szélvészünk volt s a hajót kegyetlenül hányták a hullámok, de reggelre a szél csendesült. 24-én reggel a Duna torkolatához, Sulinára értünk, hol a víztengert a nádtenger váltja fel s a szemnek nem nyújt táplálékot a lassan fölfelé haladó vitorlás hajókon és a kozák meg más katonai őrházakon kívül, - legfeljebb a nádból sápogva felriadó vadkacsák s más vízi madarak vonják a figyelmet magukra. A Duna jobb partján a vidék Tultsánál kezd dombos lenni, a balon pedig Kortalnál. Ápr. 24-én déltájon a ronda Galacz elébe jutottunk, hol egyet-mást a hajóból kiraktak s az utazók közül többen ki, mások beszálltak. Galaczhoz gőzösön csak egy órányira fekszik Braila, hova még vitorlás hajók járnak. Oda érkeztünkkor mindjárt egy görög foglalatoskodni kezdett holminkkal s azt csolnakjára vitte nagy mohón, minket a vesztegleti házhoz szállítandó, mely egy negyed órányira van Duna mentében a kikötőtől. Görögtől mindig tartva, kérdém tőle, mit kér egy személy elszállításáért; négy huszast, volta felelet, mire útitársam bőröndeinket felszedte s ki akarta tenni a csolnakból, de a görög akadályozá őt pénzt követelve azért, hogy a holmit a hajóról lerakta; én nyakon fogtam a görögöt s csolnakjába suhintottam, minek az lőn következménye, hogy a holmit jajgatva hordotta ki csolnakjából, s erre egy török egy-egy huszasért szállított el bennünket poggyászostól. A vesztegelde előtti parton kerített udvarban egy ökrös szekérre rakták holminkat, s miután egy tisztviselő útlevelünket megvizsgálta, egy gvardián (vesztegeldei őr) kiséretében mentünk fel a vesztegleti lakba.
Itt ruháinkat s pénzünket összeírva (utóbbit vízbemártás után visszakaptuk) a füstölő kamrában hagytuk, melyet saját lakatommal zártam el, s intézeti ruhában egy vesztegleti szobába zárattunk: én, a köteles s egy erdélyi oláh pásztorgazda, ki Konstantinápolyban volt ön s társai nevében egy folyamodást nyujtani be a török kormánynál az adó fölemeltetése ellen. Ritkán találkoztam ravaszabb s tettetősebb emberrel mint ez öreg mokány.*)

*) Mokánynak hívják az oláhországiak az erdélyi oláhokat s főleg a pásztorkodókat.

Az éj reánk nézve nagyon kemény volt; a szobában puszta négy fal s más semmi, az idő jókora hideg s rajtunk csak egy lábravaló meg egy vászon hálony (Schlaffrock) levén, mezítláb, egész éjjel dideregtünk s alig vártuk a megvirradást, midőn is más nap délfelé ruháinkat visszakapván, az irántam különös barátságot mutatott intézeti orvos megengedte a kertben sétálást, hol a napra heveredvén ki, cigányként aludtunk estig, s a hátralevő két napot is többnyire a kertben töltöttük, az udvarokon sétálhattunk, sőt azon utasokat is meglátogathattuk, kik velünk egy nap jöttek a vesztegeldébe, honnan végre három nap múlva kiszabadultunk. Ott ugyan minden szegényesen volt, s mindent saját erszényünkből kellett fizetnünk, de legalább nem szállt meg azon búskomorság, mely az odessai vesztegeldében kínzott.
A vesztegelde két részre van osztva: egyik a bojárok (nemesek), másik az alsóbb rendűek számára; de mikor fizetni kellett, csaknem elhittük, hogy mi is a bojárok épületében tartottuk ki a veszteglést. Barátomnak volt egy oka dohánya, miért sokat kellett perelnünk, míg a vesztegeldében voltunk; ő száradás végett kitette az udvarra s noha papiros és kendőben volt, a jó tiszteket mégis minduntalan a dohányon értünk; a kimenetnél pedig megvámolták, noha minden utasnak másfél okát (egy oka 2 1/4 font) lehet vám nélkül vinni. Kiállván a veszteglési időt, s kifizetvén még amire nem is gondoltunk, egy hivatalhoz vezettek ezután, hol egyet-mást felírtak, nekünk pedig a jegyzőkönyvbe kellett írnunk, hogy nincs semmi panaszunk, s megelégülve töltöttük időnket a vesztegeldében. Azt gondolám, most már békével mehetünk, de csak ekkor vezettek még Pontiustól Pilátushoz, mert reggel nyolckor kibocsátottak s csak délután három órakor lettünk sok futkozás után útlevelünknek urai.
Tartózkodási helyünk Brailában egy azelőtt Konstantinápolyban lakott magyar asztalosnál volt, kinek legényei szinte magyarok levén, rám nézve ez nagyon kedvező helyzet volt, mivel gyakorolhatám kissé magamat a magyarnyelvben, melyet hatodfél év alatt keveset beszélvén már szinte feledni kezdettem, s akadozó szólásom után senki nem tartott valóságos magyarnak.
Braila évek múlva csinos várossá fog válni; az utcák nagy része egyenes, kereskedése nem csekély fontosságú, mert mi csak tengeren jő Oláhországba, mind keresztül megy rajta.
A vidék igen kietlen és semmi nevezetességgel nem bír, kivéve egy az oroszok által készült s a várostól nyugat-északnak fél órányira álló emléket.

Utazási viszontagságok

Brailában csak egy nap mulattunk, s miután útlevelünket láttamoztattuk, alkalmas szekeret nem találván, nélkülözhető holminkat részint eladva, részint elhagyva, bőröndünket hátunkra vettük s ápr. hó 29-én gyalog indultunk el Brailából. Egymást felülhaladni iparkodva a gyaloglásban, nem csekély súlyú holmink s az idő melegsége mellett, négy órai mohós menet után lábunk tele lőn hólyagokkal, s vétkezésünket azon ismeretes életszabály ellen: lassan haladj, tovább érsz, nem kevés okunk volt megbánni. Nincs szomorúbb s unalmasabb az utasra nézve, mint egy oly róna vidéken gyalogolni, hol sem fa sem kút nem szolgáltat enyhet az izzadó vándornak; a szem mindig csak határtalan egyszerűséget lát, a test fáradni kezd, mert a lélek sincs elfoglalva, s folyvást gyötör azon gondolat, hogy áthaladjuk az előttünk fekvő tért s mégsem közeledünk az óhajtott láthatárhoz, mivel ez léptenként tágul s a szemnek semmi nyugpontja nincs. A tengeren szintúgy van a dolog azon különbséggel, hogy ott a hajó halad előre, s ezen otthonosnak érezvén magát az ember, vagy a körülötte forgolódó matrózok s fel-alá járó útitársakkal mulathat, vagy szobájába vonulva foglalkozást szerez magának mintha csak ott letelepülve volna. Mi ugyan víg dalainkkal eléggé iparkodtunk élénkíteni az út egyhangúságát, s emellett figyelmemet gyakran magára vonta a sok madár, u. m. daru, túzok, keselyük és más fajok, meg néha rám jött a régi szenvedély s lehajlottam az előttem mászó s futkosó bogarak után, mik közt számos, honunkban nem tenyésző fajat találtam s jóllehet nehéz volt bőröndöm, mégis futottam némely pillangó után, vajon nem-e valami ismeretlen fajta. - Utunk első nap még csak tűrhető volt, de minden figyelmeztetés dacára nem vivén elegendő eledelt magunkkal, s terhünk miatt alig is vihetvén több napra valót, midőn abból első nap kifogytunk, a sovány képű böjt jöve társunkul, mert noha Brailától Bukarestig nincs szűke a kocsmáknak, de ezekben bor, pálinka s mamaligánál (kukoricapép) egyebet nem találhatni. S ezen korcsmák is mily nyomorult építmények vagy inkább turmányok! két lik van a földbe ásva, egyikben hordó áll, másikban a kocsmáros lakik s ezek fölött rozzant nádfödél csücsül s a legkisebb szélfuvalatra elrepüléssel fenyegeti a balcsillagzatú lakót. A kocsmáros üregével átellenben van a sertések s egyéb marhák számárai hely, de mik istállójukba azon ajtón járnak be min a vendégek, - s ezen likak a vendégfogadók Oláhországban, mikhez képest paloták a mi rongyos csárdáink, mert ezekben legalább egy asztal és hosszú pad van, de amazokban még azt sem láthatni. Az első éjt egy kis oláh házban töltöttük, s jóllehet egész éjjel s másnap reggel is esett, mindazáltal jó kedvvel indultunk útnak, nem levén egyéb vigasztalásunk a jó reménynél.
Így mi szegény ördögök mindegyre mentünk, s ha az úton nem akartunk ázni, az út mellett lettünk vizesek, mert az eső szakadatlanul tartott; be-betértünk ugyan a majd minden órán, néha hamarébb is ért kocsmalikba, de itt boron kívül egyebet nem kaphatván, egy-két korty s rövid pihenés után ismét tovább ballagtunk, pedig délfelé már megettük volna a szép asszony főztét, mert múlt éjjeli hálótanyánkról is éhen jöttünk el. Éltemben soha nem volt oly kínos utam mint ez; örömest elmaradtunk volna valamely kunyhóban, csak kaptunk volna pénzért s jó szóért enni akármit, - s ekképp az éhség mindig tovább, előbbre űzött.
Ápr. 30-án egész áldott nap nem haladtunk többet két postaállomásnál, de midőn azokat mérték, bizonyosan elszakadt a láncuk; mire este felé az eső bennünket egy kunyhóba szorítván, nem tudtuk hol kezdjük a panaszt: éhségünkön e vagy fáradtságunkon. Itt sem kapván egyebet négy tojásnál, mit a kocsmárosné hamuban sütött meg, bajunkhoz még a csupasz földöni fekvés is járult, meg a roppant szorultság, mert annyian voltunk a kis kunyhóban, hogy egy tű nem eshetett volna a földre. Nedves ruháinkat szárazakkal felváltván, kissé megkönnyebbülve éreztük magunkat. Végre három napi kínos gyaloglásunk után Czukajat faluba értünk. Ez volt az első helység, mely utunkba esett, a többi néhány mind azon kívül feküdvén; itt élesztők fel magunkat egy kissé. Czukajatig a vidék mind igen lapályos, csak néhány halom szolgál a szemnek nyugpontul; messzire láthatni el a térségen, mely kevéssé művelt állapotban van s itt-ott tavakkal foltozva, hol számos réce s más vízi madarak tartózkodnak. A kocsmában talált kenyeret este elfogyasztván, másnap ismét mamaligáznunk kellett. Fizetéskor, miután apró pénzünk mind elfogyott, aranyat pedig meg tallért váltani nem tudtak, majd bajunk történt a kocsmárossal, ki egy török arannyal erővel meg akart csalni s utoljára is nekünk kellett vesztenünk. Oláhországban bábeli pénzzavar létezik. Ott piaszterekre számlálnak, hanem egy ausztriai aranyat 32 piaszterbe vesznek, nem 51-be mint Törökhonban, hol egy piaszterben 40 para van, Oláhországban szintannyi, hanem egy paráért kettőt vesznek el, mihez mindig hozzáteszik: un para bány bán = egy para jó pénzben, azonban igazságosan hetven török para tenne egy oláhosan számított piasztert. Minthogy Oláhországban sok török kereskedő van, tehát a parák átváltása nekik hasznot hajt, kik szinte örülnek, ha valaki ezen semmi pénzzel fizet, mely is oly vékony, hogy akármely álló vizen fennmarad, ha ügyesen teszik annak színére. Jóllehet Oláhország nem veret pénzt, hanem mindenféle idegen pénzfajokat használ, mégis tulajdon számítással s pénzkelettel bír, mely azonban nem mindenütt egyenlő, mi egyik legnagyobb oka a fönn említett zavarnak. Találni ott mindenféle török, orosz, ausztriai, francia, angol stb. pénzfajokat, régi török aranyakat, miket Törökországban sem használnak többé, s melyek felváltásánál nagy csalásokat űznek. -
Czukajatban fuvarost fogadtunk, ki bennünket egész Urtsitsenig - egy kis mezővároskáig vitt, hol egy rongyos kocsmába szállván, én mindjárt élelem után láttam, míg útitársam a holminál maradt. Visszatértemkor egy erdélyi magyar oláht, ki tüstént odaérkeztünkkor cigányzenészeket hozott s útitársamat mindenképp nyugtalanítá, cigányostól kénytelen voltam erőszakkal a kocsmából kiigazítni. Még azon este fogadtam kocsit Bukarestbe, hova május 3-án szerencsésen megérkeztünk. Urtsitsentől Bukarestig a vidék földismerőkre nézve nagyon érdekes lehet; két helyre akadtunk odáig, hol a térség kezdete falként emelkedett, mire midőn feljutánk, ismét egyenes síkság feküdt előttünk. Ezen faloru magasság bizonyosan partul szolgált egykor a tengernek, s több időszakot lehetne meghatározni a tenger mostani leapadásáig.

Bukarest

A bukaresti határvonalon elszedték tőlünk az útlevelet s bizonyítványt adtak helyébe, melynek előmutatása mellett útlevelünket a követségnél akármikor visszavehettük. Alig érvén a városba tüstént néhány magyar legénnyel találkoztunk, kik bennünket egy közel kocsmába vezettek hálásul. Itt egy egész csapat német legényekre bukkantunk, kik egész éjen át dorbézolván, nekünk s a kocsmárosnak is annyira alkalmatlankodtak, hogy hol ez maga, hol neje vetett ki egyet közülük a kocsmából vagy lökött egyik másik szegletbe. De volt egy becsületes önviseletű ifjú is a garázda hadban, ki nagyon erőltetett kiejtéssel beszélt németül, s ki különös érdeket gerjesztvén bennem, szóba álltam vele. Ez egy ifjú svéd volt, ki, mivel a kaukázi hadjárásbani veszteségek miatt könnyű az előléptetés, orosz hadi szolgálatba akarván állani, Stavropolból 12 kozák kiséretében indult el a hadseregbe soroztatásul; de cserkeszektől megtámadtatván, ezek hármat a kozákok közül levágtak, a többi kilencet pedig vele együtt a hegyekbe vitték, hol ő a kozákoktól elválasztva hat hétig volt, de csakhamar alkalmat nyert az elillanásra s a Fekete-tenger szélén egy orosz erősségbe vétetett föl. Az alatt atyja, ki hazájában kereskedést űzött, megbukván, fel kellett az ifjúnak hagyni igényeivel a hadapródságra (kadétságra) s több viszontagság közt Oláhországba jutott. Sokat tudott beszélni a cserkeszekről, kik vele mint nem orosszal emberségesen bántak, csak hogy igen keveset adtak neki enni. Ezen ifjú volt a második svéd, kivel utazásomban találkoztam keleten az összes európai nemzetekből legkevesebb számmal svédek létezvén.
Másnap ráakadtam dr. Jablanczy úrra*) kit még Konstantinápolyban ismertem meg s ki most valódi magyar barátsággal fogadott, nekem s útitársamnak nyolc nap engedvén lakást magánál.

*) Egykor a Világ című hírlap szerkesztője volt.
S c h. t.

Bukarestben első napjaimat a kertek szemléletére fordítám, miután ott több jóízletű, moha nem éppen nagyszerű, angol kertet láthatni, melyekben mindazáltal külföldi növény kevés mennyiségben található; legnagyobb kiterjedésű köztük a Mayer főkertész rendezte népkert. Már utunkban láttuk a sok készületet Sturdza moldvai uralkodó fejedelem díszes fogadására, ki éppen máj. 4-én érkezett Bukarestbe, hol őt léghasító ágyúdörgés s töméntelen nép hangos örömzaja üdvözlé, midőn a deli termetű oláh katonaság kíséretében, pompás aranyos kocsiban, oldalán Bibesco fejedelemmel, robogtatott Oláhország fővárosába. Legnagyobb ünnepély szent György napkor (az óhitűek szerint) volt, midőn az oláhságot egész sajátságában lehetett látni, szent György temploma udvarán összegyűlve. A terjedelmes népkertben akkor ezernyi nemzetiszínű (veres, kék és sárga) papiros lámpákban égtek a gyertyák, s a bejárásnál diadalkapuk voltak oláh s moldvai fejedelemségi címerekkel emelve. A kertben egy csinos kioszk állt, melynek teteje s oszlopai nemzeti színű kelmékkel borítva valának, s hol a hercegek és előkelő bojárok hallgaták a tábori zenét s nézék a tűzjátékokat, melyekben a népkert tündérek országaként felvillámlott.
Bukarestben a fényűzés szerfölött nagy; soha nem láttam oly pompás kocsikat mint ott, egymást éri a tömérdek hintó és batár, melyek bakján legszebb öltözékű inasok állanak. Leginkább látni török és albánus öltözetű szolgákat, szerintem ugyan nem csupán a ruha szépségéért, hanem mivel az oláhok sokáig voltak török járomban, s most midőn tőlük függetlenebbek, visszatorlásul szemeiket legeltetik török öltözetű szolgáikon.
Bukarest lakosinak, melyek száma a pestiekével egy arányban áll, nagy részét külföldi mesteremberek képezik, - csak a magyarok száma mintegy 20 ezerre terjed; majdnem hihetetlen, de való igaz, hogy Bukarestben - Oláhország fővárosában többet hallani magyarul beszélni, mint dicső emlékű királyaink egykor fényes szék- s országunk anyavárosában Budán máiglan. Minthogy az ott lakó magyarok legtöbbjei, nők és férfiak egyaránt, alsóbb rendű szolgálatokat végeznek, innen a bukarestiek mindenféle cselédet csak ungariának neveznek. Ottani véreink egyébiránt Magyarországról igen keveset tudnak, róla mint Németország egyik részéről beszélnek, s a magyarokat ausztriai császársági alattvalóknak tartják.
Oláhország gazdag-e nem tudom, de hogy ott nincs oly pénzszűke, mint hazánkban, azt a mesterlegényeken leginkább láthatni, kik ott igen sok pénzt keresnek, de mit szerencsésen el is isznak, s alig van a föld kerekségén város, hol annyit korhelykednének mint ott, holott a bor nem drágább mint nálunk s a kereset három annyi, s ha a mesterlegény két-három nap dolgozik, három négy nap ihatik; az élelem olcsóbb mint Pesten, de mindennemű iparmű drágább, mi a kézművesek kényelmes helyzetét vonja maga után.
A Pestnél háromszor nagyobb tért elfoglaló oláh főváros fekvése nagyon kellemes, egy része dombokra épült s fákkal általán fogva bővelkedő. A rendőrség hallomás szerint fáradhatatlan s ügyes a rablók és tolvajok kifürkészésében, de a nyilván csalók ellen, kiknek egyike több kárt okoz száz zsebtolvajnál, ott sem létezik hathatós rendszabály. Bukarestben legrosszabb a víz, melyet ivásul a város nagy része egy igen csekély folyóból, hova mindenféle városi szenny vezettetik használ. - Mi Bukarestet a többi várostól leginkább különbözteti, az bizonyosan a sok templom, melyek számát Kanabich csak 90-re teszi, noha némelyek négyszázra is számítják. Ezek közt legkitűnőbb az oláh-érseki templom, mely is dombon levén épülve, udvara pompás kilátást nyújt a városra. A templomhoz szép fasorozat vezet, mi közt egy napóra van gyulüveggel, mely úgy van alkalmazva, hogy 12 órakor egy kis ágyút süt el. Bukarestnek egy kisded múzeuma s egy pompás kórháza van, s néhány csinos utcája, melyek közt fő a strada podo mogosai; különben az egész nem sokkal jobb Debrecennél. Bukarestben az órát már úgy számlálják mint nálunk - Törökországban naplementekor van 12 óra.
Május 9-én egy erdélyi oláh kocsin odahagyók Bukarestet, Pluesten keresztül Kimpinának tartva. Az út Bukaresttől Pluestig erdők s térségek közt visz apró folyókon és gátokon keresztül, hol majd minden rossz hídon kell kocsivámot fizetni. Társaink (hat oláh s görög kereskedő meg egy pap) igen nyugtalanul viselték magukat s mindenhonnan kiszorítottak, míg végül útitársammal a kocsis mellett foglalék helyet. Egy hídon keresztül mentünkkor, hol a víz partja több ölre magas s a víz jóformán mély volt, a lovak hirtelen neki fordultak a víznek s be az árokba; de én meg útitársam sebesen leugorván a szekérről megkaptuk a lovakat épp azon pillanatban, midőn még csak egy fordulat hiányzott, s a szekér a mélységbe zuhan. Az oláhok ijedtükben feltörték hátul a borítékot és ott ugráltak ki s félóránál tovább nem mertek aztán a szekérre ülni.
Kimpina előtt kezdődnek a hegyek s a nevezett város már jó magasan fekszik. Túl rajta kell először a Praván keresztül menni, mely folyót nagyon gyakran gázol az utas egész a temesi vámig. Az út hol völgybe, hol pedig meredek hegyoldalakba visz s előttem azt valami irtózatos helyül festék, melyet én még sem annak találtam. A folyó ugyan elég veszélyes, ha valaki áradáskor merne neki vágni, s állítólag miatta ezen szorosokon a közlekedés gyakran több hetekig megszűnik. Hol az út legnagyobb magasságra nyúlik, ott az első ausztriai határőri lak áll; onnét már Erdélybe lefelé halad az ember egész az alsó temesi vámházig. az alsó temesi vámháznál, hol mindenünket erősen átkutatták, a vidék igen regényes s nagyon jó úttal bír egész Brassóig. Szeretett enyéim közt voltam tehát ismét, földjén a testvérhazának, s itt vége szakadna már keleti utazásomnak, ha azt még egy kissé folytatnom a mű kiegészítésének érdeke nem kívánná, miközben további utazásom főbb pontjait fogom röviden érinteni.

Brassó. Hontérés

Brassót én a legkedvesebb városok közé számítom, miket csak láték; fekvése magas hegyek ölében igen kellemes; utcái tiszták és egyenesek, folyócskák kígyóznak a városon keresztül, mi ennek tisztaságát mozdítja elő s a gyárosoknak igen nagy hasznára szolgál. A város maga nem nagy, s fallal van körülvéve, melyet gyönyörű fasorok árnyékolnak; azonban nagyvárosi tekintetet adnak neki a Bulgária, Ó Brassó s Czigonia külvárosok. Ivóvize felséges. A Bulgáriában leginkább oláhok laknak, Ó Brassóban és Czigoniában imitt-amott magyarok, benn a városban csupa szászok, kiknek nyelvét a német éppen nem értheti. A brassói szászok mind kereskedők és gyárosok, minél fogvást a város igen gazdag; gyártmányaikat leginkább Oláhországba szállítják s nagy haszonnal adják el. Értik a munkakezelést s kézhasználást, adván foglalkozást minden mesterlegénynek s gátolván ezeknek Oláhországba menetelét.
Brassóban 4 ezernél több magyar székely leány van szolgálatban, kik főleg a gyárakban foglalkoznak, - érdemükhöz képest valóban nagyon csekély áron, s kiknek és az ott mindig nagy számmal dolgozó magyar mesterlegényeknek köszönhetni, hogy Brassóban a szászok közt nagyon kevés találtatik, aki magyarul nem tudna. Az említett gyársegédnők mind igen csinos, egyszerű, fürge leányok, széles szalmakalapjaikban, mik a nap elől mentik őket, s a brassói fiatalság sokkal örömestebb tekint a mellette könnyedén elsuhanó bájteljes szolgaleányra, mint a komolyan ballagó szász kisasszonyra. Gyakran ingerkedém a szászokkal, hogy a magyar leányoknak fegyvert adnak kezükbe saját fajuk kiűzésére. A brassói szászok nagyon féltékenyek szabadalmaik és mesterségeikre, miket is erősen őriznek, úgy hogy köztük fölötte nehéz idegennek mesterré lenni, s ezért sok ellenségük van, kivált az oláhok között, kiktől csakugyan mint a tűztől félnek. A szász faluk itt még sokkal csinosabbak mint a magyar sváboké, s bútoraik vagyonosságra mutatnak; templomaik védfalakkal vannak környezve mint Georgiában. Brassó körül több helyütt bugyog savanyúvíz, de mely országszerte nem ismeretes.
Brassóból kirándulást tettem egy bodoki kocsin a székely falukra s több helységen keresztül Bodokra értem. Innen vagy háromnegyed órányira forr a savanyúvíz (mit ott borvíznek mondanak) két hordóba, de melyek körül a pocsolya bűzt okoz, s fájdalom! legkevesebb gondoskodás sincs a hely tisztántartására. Az egész falu, sőt még a szomszédok sem isznak mást mint borvizet, és a forrásnál egész nap merítgetnek a falusi leányok, kik közül némelyik két, sőt többször is jő napjában azért. Én leheveredtem a kút közelében eső bokorba, s valahányszor egy szép székely hölgy vizet merített, magamhoz intém őt, ki fekete korsócskájából magyar szívességgel itatott. Ekkor boldogabbnak tartám magam a török szultánnál, kit számos rabnői rettegve szolgálnak, míg felém hazám szabad női önkéntes szívességgel közelítettek. Különös élvet s enyhet érez a keletről érkező, szelíd, vidor és tréfás nők körében, minők e székely hölgyek, kik vidor arccal s tisztességgel járulnak az idegenhez, s kérdésire sajátságos, nekik illő vagy igen vagy nem-mel felelnek. Miután harmadfél óráig egy bokor alatt a forrásnál hevertem s enyelegtem a szende vízhordó nőkkel, utamat Ottszeminek vettem, hallván, miképp ott egy úri lak nagy kerttel létezik. Odaérkezve a dombon fekvő, magas fallal körítet úrilakhoz, erősen zárva találtam kapuját s régi kolostorszerű léget érzék magam körül; zörgeték a résteli kapun, mire egy legény durva hangon tudtomul adá, miképp az uraság tudta nélkül nem szabad senkit bebocsátani, s csak miután néhány garast vetettem a pórnak, indult a kertész után, kit előkívántam. Megjött ez együgyű paraszt tulajdonságban, s midőn kívánságomat a kert láthatása végett előterjesztém, az urasági igazgatóhoz ment engedelem nyerésért, de azalatt én odébb inaltam, mert a kertész külseje nem nagy bizodalmat gerjesztett bennem. Életemben még nem jártam meg úgy mint ez alkalommal; a régi időket álmodtam elő, midőn a föllegvárak hídjai mindig fel voltak vonva, és a toronyőr először kikérdezte kilétét és szándékát a bemenni akarónak. Ottszemiről visszafordultam Brassónak s ismét több székely falun mentem keresztül, melyek általánfogva nem oly csinosak s gazdagok ugyan mint a szász telepek, de lakóikban bizonyosan sokkal több nagyság s emberség honol.
A Csönk hegy, mely Brassót úgy védi mint valamely nagy fal kertvirágokat, keletről délnek egyenes vonalban húzódik s a brassóiak legkedvesebb mulatóhelye, mint honnan a városra s egész vidékre igen gyönyörű kilátás kínálkozik; alatta szép fasorozat vezet, melyek gyökereit egy kis, a városnál sokkal magasban eső patak nedvesíti. Említett hegyen keresztül szoktam volt menni a közeleső havasok aljára, hol néhány bogárfajat gyüjték.
Május 20-án Isten áldjont mondék brassói barátimnak és szíves öleléssel váltam meg szegedi születésű útitársamtól, ki Brassóban munkát kapván ott maradt s kit elhagyni valóban sajnáltam, mert még kevés emberre akadtam, ki velem úgy összhangolt volna, s kinek józan víg kedélyével a legnagyobb becsületesség párosult, s társaságában a szegényesen utazás minden kellemetlenségeit mulatságként vettem föl, - ki sem helyzete sem az idő viszontagságain panaszra nem fakadt, s csak azért haragudott, ha az útlevél-átnézésért két három tizest kellett fizetni. Búcsút véve kedves útitársamtól, s ellátva kevés útravalóval, egy zeudeni szász szekerén, mely Temesvárra gyapjút vitt, a kellemes Brassót szorgalmas és csinos lakosival odahagyám azon óhajtással, hogy a város gyártmányai folyvást legjobb keletnek örvendjenek, a székely leánykák fizetése javuljon s nyelvük mindinkább terjedjen nemcsak a közéletben, hanem a szász családi körökben is, hol mindig csak az érthetetlen szász idom uralkodik. Zeudenben a fuvaros házánál háltam s vacsoráltam, miért azonban csak úgy kellett fizetnem, mintha vendéglőben lettem volna, s fájdalmasan esett a díj-elvétel, nem azért, mintha valamit ingyen kívánnék, hanem mert oly koldus ama nép a jellemek egyik legszebbikében - a vendégszeretetben. A zeudeni csinos és cserepes házakra közönségesen fel van a házbirtokos neve s az építés ideje jegyezve.
Brassótól Temesvárig utazásunknak nagyon jó, kellemes időjárás kedvezett. Szép, Erdélyen májusban keresztül utazni, a fűdús, nagy térségű völgyeken, miket alacsonyabb vagy nagyobb hegyek kerítnek be, kanyargó folyamok élénkítnek, s meglehetős jóságú utak visznek faluról falura; de csak azt fájlaltam, hogy Brassótól Temesvárig - 56 mérföldnyi vonalon, alig három helységet értünk, hol magyarul beszélni hallottam; azonban a rongyos Déván mégis magyar szó hangzott fülembe, hol egy csizmadia egész megelégültséggel beszélé, hogy már Magyarország is "politirozódik", mert vikszes csizmát viselnek, nem úgy mint mikor ő Kikindán dolgozott, midőn még frisléderes (fischlederes) lábtyuban taposták a sarat; de nem is lehet másképp, folytatá bölcs képerőltetéssel a varga, mert az erdélyi nép csinosabb a magyarnál és a magyarok most gyakran jőnek Erdélybe, s erdélyiek viszont Magyarhonba, hát csak "civilizálódnak" egymástól. Szebenen túl még több szekér csatlakozott hozzánk, melyek Heldauban készült szűrposztót vittek a temesvári vásárra, s a potrohos szász gyárnokok jól magyarul beszélve mondák, miképp Heldauban évenként több mint ötvenezer vég szűrposztó készül, mi nekik nagy hasznot hoz, hanem sok pénz szivárog Oláhországba gyapjúért, - mintha magyar földön nem volna elég gyapjunk. Midőn a határvonalhoz jöttünk, szászom figyelmeztete, hogy magyar földre értünk; én mondám neki, hogy mióta az alsó temesi vámházi vonalt átléptem, mindig magyar földön voltam, hanem magyarok közt csak akkor leszek, midőn a Tiszához érek. Midőn egy kaput nyitott ki szászom, melynek sövénye határul szolgál hazámnak Magyarország s Erdély között, szívemben hálát adék az ég urának azon véghetetlen kegyelméért, hogy utaimban vezérlett, és hogy vidor szívvel nézheték és lépheték a földre, melynek emléke pillanatig sem távozott keblemből, és örömmel tekintgeték Temesvár felé, hol gyermekségem pár éveit töltöttem. Temesvár 1832 óta igen keveset változott, csupán a boltok címiratai magyarosodtak, de a város magyarosodása nem szembetűnő, családi körökben csak a gyermekek beszélvén magyarul.
Temesvárról vidéki bérkocsin indultam el öt utas társaságában, kik közt egy gazdag lisztárús volt nejével együtt. Alig haladtunk pár órát, midőn a tisztes őszpár honhagyott övéiről kezdett beszélni, és az asszonyság egy fogadott fia rendkívüli félénkségét hozta szóba s nem tudott eléggé csodálkozólag emlékezni egy kis fiúról, ki tizenegy év előtt - úgymond - egész éjjeleken járt lámpással Szliács környékén éjjeli lepkék fogdosása végett, s magánosan mászott a legvadonabb hegyeken s erdőkben. Csodálkozva hallgattam az asszonyságot, szívem dobogott, arcom pirult, nem tudom büszkeségtől-e vagy örömtől, - azután én is beszélni kezdém, hogy kik voltak akkor Szliácson, többek közt dr. Schöpf, Vizkelety kir. tanácsos, Lánczy főispán s másokat hozék elő, kik akkor a nevezett fürdőhelyen tartózkodtak; az asszonyság még jobban csodálkozott mint én, s midőn említém, hogy én is ott voltam dr. Frivaldszky úrral, reám ismert mint a szliácsi lepkevadászóra, kiről ők mind mostanáig oly gyakran beszélgetnek.
Szegeden hallám először dr. Frivaldszky Törökhonba utaztát, ki éppen azon hétben indult el Pestről midőn én Konstantinápolyból, és Vajda Péter jóakaróm halálát, mely hírek engem nagyon lesújtottak s fájdalmamat csak az képzelheti, ki gyermekségétől minden rokoni körtől távol s hazájától több évig elszakadva levén, hazatértekor jóakaróit sem találja, s hazájában idegenebbé lesz mint idegen földön. Vajda Péter elhunytáról bizonnyal minden, ki ezen egyszerű munkás hazafit ismerte, gyászérzelemmel emlékezik, s nekem is forró könnyek hulltak a szomorú hír hallásával napbarnította arcomra (búsan sóhajték a mindenhatóhoz, hogy áldja meg nemzetem több oly derék férfiúval, de hosszabb pályát engedjen nekik mint szeretett jóakarómnak. Még bensőmben zokogtam, midőn a feketesas című fogadó udvarán, hol szállva voltunk, egy földim kérdé, hol lakom; én egykedvűleg felelék, hogy kérdje meg lakát a fecskétől, melynek fészkét leverték. Istenem! gondolám magamban, külföldön ha kérdettek, hova való vagyok, tudtam büszkén felelni, hogy magyarhoni; honomban kérdenek, hol lakom, s felelni nem tudok; - külföldön volt hazám, honomban nincs hajlékom).
Pesten Frivaldszky úr családjától igen szívesen fogadtatám. Pestet igen előrehaladtnak találtam mind a drágulás mind a csinosulásban; Buda külvárosiban meg sok magyarosodást vettem észre, minek nagyon örültem. (- A fővárosban csak néhány napot mulatva, Miskolcon lakó 90 éves nagyanyámhoz, kinek látása hazajövetelem egyik fő célja volt, indultam fel egy magyar borítékos szekéren.)
Miskolcon agg nagyanyámat és rokonimat ép egészségben találtam, s kedves körükben néhány nap nyugodván, elmentem hazánk legremekebb természetműve, a Miskolchoz közel eső Aggteleki Barlang megszemlélésére. Hisz kiskoromtól fogva vágytam azt látni s utazási szenvedélyem ismét tovább űzött, mely még most is folyvást háborog keblemben, s tündéri képekbe ölti képzeletem előtt kelet virányait, hova lelkem újra kérezkedik.

Függelék

Szerző végezvén munkáját, mi még egy-két adattal szaporítjuk azt. Önálló nagyobb jegyzéseink, nem akartuk tehát sem csillag alatt, sem az eredeti munkát félbeszakítva, külön szakaszképpen a tárgyak folyamához csatolni. Azért adjuk itt hátul dióhéjban. Főleg három pontra fordult figyelmünk: a kaukázi háborúra, kauk. vérbosszúra s Konstantinápolyra.
Ki a kaukázi háború történetét ismeri, tudja, hogy a kaukáz-harcok negyven év óta nagyon szűk téren mozogtak. Legújabban, miképp ez utazás folytán említve van, Gyamil (mások szerint Samil) fejedelem gyüjté a kaukázi néptörzseket zászlója köré, s azóta zajosabb, eseménydúsabb a szabadságfiak küzdelme az északi kényuraság ellen. Előbb mindegyike a számos népségek, törzsek és családoknak saját kezére viselé az oroszok elleni háborút, nagyon ritkán közös összebeszélés következtében, vagy más törzsekkel szövetkezetten. Gyamilig nem sikerült egy főnöknek is tulajdonképpeni sereget gyüjteni zászlója alá, s nagyobb hadi működéseket tervszerűleg végrehajtani. Fejetlenség, törzsféltékenység, család-gyűlölet uralkodtak idők óta a cserkeszek között, s régi fejedelmeik legtekintélyesebbjei, lovagaik legvitézebbjei sem bírtak, minden befolyásuk mellett, hatalmas szövetséget alapítni különféle törzsekből az oroszok ellen, s 4 ezernél több harcost egybe gyűjteni. A vallási fanatizmus ugyan hathatós eszközül szolgált némely vezéreik kezében egy közös vállalathoz, a "szőke hitlenek" elleni egyesítésükre; de a Kaukáz legünnepeltebb csatahősei sem voltak képesek több mint 8 ezer fegyveressel a Terek folyón által kelni. Az egész hegy és sivatagi harc a nagy téren rendesen csak egyes pontok ellen irányzott megtámadások, zsákmányló járások s ütközetekre szorítkozott, valamint az orosz hadi működések sem lehettek soha nagyobb eredményűek az uralkodó körülmények között. Múlt évi májusban azonban Gyamil fejedelem, dacára néhány szenvedett vereségének, hírtelen ismét nagy számú (20 ezer főnyi) sereggel jelent meg az oroszoknak meghódolt kabardok földjén, mi fényes tanúsága vallás és hadvezéri tapintata, erélyességének, s egyszersmind bizonysága annak, hogy mily furcsán csalatkoztak azon emberek, kik a kaukázi harc közel megszűnését s ama népek hódolását jósolgaták. Az ottani viszonyokat hosszas évi tapasztalásból ismerő férfiakat is, kik a hegyi népség meghódítását mindig időt s kitartóságot igénylő, végtelen nehézségű, de mégis létesíthető feladatnak tekintették, a kaukázi háborúnak érintett fordulata nagyon meglepett, melyből kiviláglik, hogy Gyamil valamely rettegtetési rendszert hozott be sikerrel, vagy hogy az ottani tartományok törzsei elvégre meggyőződtek, miképp csak erős összetartás ígérhet nekik kilátást nagyobb eredményekre. Gyamil ily váratlan megjelenésével páni félelmet gerjeszte mindenütt, s a kabardok földjét tűzzel, vassal pusztítván, még Stavropolt, az orosz hadseregi főtisztikar székhelyét is fenyegeté. S a csecsencz fejedelem ezen vállalkozása annál inkább látszik rendkívüli merénynek, mivel 70 ezer főnyi rendes orosz katonaságot s a kozák telepítvények hadi népségét maga mögött hagyván, szemközt állt a jobbszárnyi orosz seregtömeggel s a Laba és Kubán melletti kozák tartományok harcra kész lakosságával. De hirtelen berohanása mindnyájukat mintegy levarázsolá.
A kabardok vallásilag egykedvű nép, hasonlag az ossétokhoz, s e miatt is hajlóbbak az orosz hatalom alá mint a csecsenczek, kik az izlamhoz még erősen ragaszkodnak, s noha legtisztább cserkeszvér foly ereikben, mégis nyugati törzsrokonaik büszke szabadságérzete, vállalkozó lovagszelleme hiányzik bennük. Kopár rónaföldjükön, hol sem szikla sem őserdő nem védelmezi őket, az orosz ágyúk és szuronyoknak sikerrel ellen nem szegülhetnek; ezt 40 év óta tapasztalták. A müridák*) főnöke (Gyamil) évek óta igérgeté, hogy őket az oroszok hatalma alól felszabadítandja, sőt párthíveket külde előre, kik a kabardokat zendülésre ingerelnék, vagy előkészítnék.

*) Gyamil vallásháborút hirdető apostolai.

De az orosz szuronyok s lándzsáktól körülvett kabardok nem mertek Gyamil részére fellázadni, sőt kényuraik iránti ragaszkodásukat bizonyítandók, annak egyik legmerészebb párthívét, Achwerdi Mahomát, ki már fegyveres erővel akarta zendülésre kényszerítni, megölték. Nem sok idő múlt s a csecsencz fejedelem, már nem mint szabadságosztó, hanem irgalmat nem ismerő bosszulóul lépett fel, ostorozni s irtani egyszersmind a szabadság elleneit. De nemcsak a kabardokon, hanem a sivatag rónatér egyéb törzsein is, kik hasonlag már némi részben az oroszokhoz szítanak, önté ki mérgét a megtámadó. Valóban sajnálatra méltó ama törzsek szerencsétlen sorsa; nem bírván függetlenségüket, mint a hegyi népek, Oroszország zsoldos fegyveresei ellen védelmezni, ezeknek szétszórt erejében ismét nem találhatnak elégséges oltalmat a cserkeszek s csecsenczek bosszúja ellen, kik őket szüntelen oroszok elleni fölkelésre bizgatják, s árulókul bánnak velük, ha ez utóbbiak fennhatóságát elismerik, s velük közlekednek. Ez azon rejtélyes ok, hogy a kaukázi háború negyven év óta tart, s tarthat még másik 40 évig, hacsak vagy az oroszok szelídebb bánásmódra nem határozzák el magukat, vagy a kaukázi népségek egészen el nem korcsosulnak. Amint még most is állanak a körülmények, úgy a kaukázi háború még sokáig csak kölcsönös bosszúállás története lesz, melyben míg a törzsek a fő ellenséges hatalom járom alá kényszerítő törekvéseit megtörni buzganak, egymáshozi viszonyaik különös állása miatt saját vérük, szabadság s honrokonaik ellen is dühöngeni fognak. Ekképp tőnek többen, ekképp cselekvék Gyamil is pusztító hadával. Zsákmányolt, gyujtogatott, rombolt és ölt, anélkül, hogy a célt, mely félelmes megjelenésében mutatkozék - az orosz hatalom megtörését elérte volna. E szerint csak olyatén eredményt nyert e hadjárás által, mint midőn előbb Avariába tört, hol a szép földeket s gyümölcskerteket elpusztítá, s lakosait magával hurcolá a hegyek közé. A különbség csak azon felkészülésben fekszik, mellyel ez utóbbi alkalomkor megjelent, seregei nagyobb száma s erejében, mely számos törzset ingadoztatta meg az orosz védelemben keresett s helyezett hitében. A visszavonult csecsenc fejedelem megfenyítésére kiküldött orosz hadlábak, melyek három irányban indultak az ellenséges hegyvidékbe, sok kárt okoztak ugyan a csecsencz tartományban: egyes pontokat elfoglaltak, s legfőbb ellenüket a kaukázlakók közt, Gyamilt csatában elejtették, de azért mégsem lőnek urai a hegységnek, s csak új vérbosszú-esküt vontak magukra, mely egyik folytonos tápja a kaukázi háborúnak. -
A vérbosszú egy még az aráboknál s Ázsia, Afrika és Amerika más harcos népeinél uralkodó szokás a gyilkos vagy rokonai megölése által valamely rokon meggyilkolásáért bosszút állani. Szabály szerint kötelessége a meggyilkolt legközelebb rokonának: az atya bosszút áll fiáért s megfordítva, testvér testvéréért stb. Gyakran éveken át kerestetik s folytattatik, s nem ritkán egész törzseket hosszadalmas s véres tusákba kever, mikből a kiengesztelődés fölötte nehéz. Eredete az emberiség vad állapotának legtávolabb homályiban keresendő. A germán népeknél vérpénz által lehetett azt megváltani, mely szokást Mahomed is hozott be az arábok közé. Európában még Corsica és Siberiában divatos. Egy példát hozunk fel ez iszonyatos kinövéséből az emberi társadalomnak. -
Kaukáz egyik tartománya - Daghestannak Kaitach*) nevű független részében 1820 körül Adel-khán uralkodott, kinek három fia volt: Mohammed-khán, Dshamow-bég, és Uszmar-khán. Adel-khán unokatestvére s egyszersmind sógora Murtosali pedig négy fiat számlált: Bala-khánt, Emir-hamsát, Bey-balát s Elder-béget. A Kaitacchal határos Berbentben akkortáján állomásozott orosz tábornok Madatow Adel-khánt arra bírta, hogy az az orosz fennhatóságot elismervén, elsőszülött fiát Mohammed-khánt adá hűsége zállogául az oroszoknak által, ki is egy orosz altábornok leányával összeházasodván, Derbentben tartatott. A kaitachi főnöknek oroszokkali összebarátkozása szerencsétlenség kútforrása volt Murtosali egyikfia Bala-khánra nézve, kinek Adel-khán régóta halálos ellensége levén, minden alkalmat keresett megrontására. Titkon árulóul vádolta őt be az oroszok előtt, s olyanul, ki a népet lázasztva az orosz hatalomnak Daghestanban terjedését egész befolyásával akadályozza.

*) Kaitach vagy Kara-Kaitach, azaz a fekete Kaitach, virágzó, termékeny tartományocska, dús fa, gyümölcs és gabonában. Lakosai a lesghi törzshöz tartoznak.

Bala-khán a törvényszék elé állítva, közönséges gonosztevőül Siberiába száműzetett. Később kitűnt, miképp mindazon vádak, mikkel Adel-khán unokaöccsét elhalmozá, saját gondolkozása hű rajzolata voltak. Nemcsak maga mulasztá el hódolói kötelességét, de fiát is elszökésre ösztönzé, s miután ennek elillanása nem sikerülvén, szigorúbb rendszabályokról gondoskodnék Madatow a kezes ellen, a kaitachi főnök Derbentben megjelenvén, magát az oroszok hűbérnökének vallá, s fiát a kezességből kiszabadította. Erre csakhamar mindenét összeszedvén, Kaitachból Avariába futott, követet küldvén Madatowhoz, következő tartalmú levéllel: "fiamat mentem csak hozzátok megszabadítni, fiam immár szabad. Jőjetek most, s uralkodjatok országomban. Adel-khán nem lehet más fejedelem alattvalója!" - Avariában vendégszeretőleg fogadtatván a kaitachi főnök, egy szép nagy falut kapott menhelyül s javadalmul. Ez alatt az oroszok Kaitachot elfoglalván, igazgatását, főnök cím nélkül, Emir-hamsára bízták. Emir-hamsa éppen szerencsétlen testvére Bala-khán sorsáról gondoskodott, midőn egy kiszabadult tatár levelet s két kovát hozott tőle Siberiából. A levél felszólítmány, a két tűzkő jelkép volt a vérbosszúhoz, mire csakhamar alkalom adatott. Adel-khán szokott életmódjához képest az ajándékul nyert falu jövedelméből nagy udvarát fenn nem tarthatván, miután a magával vitt drágaságokat is eltékozolta, legszomorúbb körülményekbe jutott, s végül elhatározá magát előbbi tartományába visszatérni, s emiatt hírnököt küldött Emir-hamsához kérve azt, mondjon le trónjáról s befolyását az orosz kormánynál arra fordítsa, hogy a khán atyai örökségét ismét visszanyerje, hűséges előmozdítója leendvén az orosz érdekeknek. e végre különös összejövetelre szólította fel Emir-hamsát. Ez azonban lobogó bosszúlánggal keblében, az akkori derbenti parancsnok előtt bevádolá a volt főnököt, miszerint azért kér különös összejövetelt, mivel ismét valami rosszat kohol az oroszok ellen; kéri tehát vádoló, szabadjon neki a kitűzendő értekezménynél saját nézete szerint eljárni, s ha kell, a főnököt elfogatni vagy meg is öletni. Az engedelem megadatott, az értekezés helye s ideje meghatároztatott. Emir-hamsa két kisérőjén kívül (többet hozni magával nem volt szabad) saját föltéteihez hűtlenül 50 jól fölfegyverzett lovassal, kiket az éj homályában elrejtett, várta nagybátyját Adel-khant, ki nemsokára fia Mohammed-khán s egy rabszolgája kíséretében megjelent a kitűzött helyre. Kölcsönös fogadási szertartás után szemközt egymással ültek le kiterített burkáikra, daghestani szokás szerint töltött fegyverüket húzott kakassal tartván egymás előtt térdeiken, hogy árulás esetében tüstént készek legyenek védelemre; de Hamsa fegyvere két golyón kívül Bala-khán küldte egyik tűzkővel volt töltve. Az értekezés nagyon sokáig tartott. Adel-khán keresett kifejezésekben rajzolá szenvedett viszontagságait, s megbánva tetteit, az orosz hatóság további rendelkezései alá hajolni ígérkezett, ha ez által ismét régi jogaiba helyeztetését elérhetné. Unokaöccse nyugalmasan hallgatá őt, s beszéde folyamát csak itt-ott szakasztá félbe tetszés és hódolatszavakkal. Biztosítá őt, miképp minden befolyását Adel-khán javára fordítandja, tett is már, úgymond, lépéseket kedvező fordulat nyerésül, s a derbenti parancsnoktól fel van hatalmazva némely előleges rendelkezések közlésére, mi mindazáltal csak négyszemközt történhetvén, kéri bátyját, távoztassa el néhány pillanatra kisérőit. Adel-khán távozást parancsolt fiának és szolgájának, s míg utóbbi hallgatag visszavonult, Mohammed, kinek keblében aggodalom támadni látszék, mozdulatlanul maradott helyén. "No - kérdé kíváncsian Adel-khán, ki fia visszamaradtát észre nem látszék venni, - miben áll megbizatásod?" "Mondám neked - felele kedvetlenül Emir-hamsa - hogy közlendőim egyedül neked szólanak, miért nem távoztatod el fiadat? Tán atyja biztoslétéért remeg." "Távozz' gyermek - kiálta bosszúsan az öreg, Mohammed felé - azt hiszed, atyád fél e szakáltalan ifjútól?" Ekkor engedelmeskedék Mohammed a szigorú parancsnak, azonban mindinkább növekedő aggodalommal bizonyos távolságra megáll, s mennyiben a sötétben lehetséges volt, éles szemmel kiséri mozdulatait a két hercegnek. A szóváltás még jó ideig tart; végre látja, miképp mindketten felállva sok gyöngédségi tanusítás közt búcsút vesznek egymástól s elválnak. Örömteljesen siet most az őt hívó atyja elibe; ekkor hirtelen világ cikázik fel az éjben, zajosan csattanó lövés dördül meg - s Adel-khán két golyótól találtan élettelenül földre rogy. A lövés Bala-khán puskájából jött. A gyilkos két kisérőjével azon helyre sietett, hol az 50 fegyveres lovas elrejtve állott. A bosszúvágytól tomboló Mohammed dühösen ered a három futamló után, eléri őket, ellenére rohanni akar, de az éjhomályban nem tudja Emir-hamsát kisérőitől megkülönböztetni; mind a három hasonló nagyságú, ruházatú s fegyverezetű - miképp Emir-hamsa álnokul tervezé. Végül az árulót vélvén felfedezni, elsüti puskáját, s esik a hármak egyike, - de vélekedése megcsalta őt, a megölt nem Emir-hamsa volt. Elsüti pisztolyát, s ismét egy áldozatot ejt le; dühösen veti magát annak tetemére, vélvén ellenét találta, de most is csalatkozott; a megölt másik kisérője volt Emir-hamsának, ki maga mintegy csoda által menekült meg. Zsákmánydühtől sivatag tigriseként fogcsikorgatva szökik fel Mohammed, s vont tőrrel rohan futamló unokatestvére után, ki azonban elég időt nyer lovasainak a titkos jelt adni, s tüzelni parancsol azon irányba, hol üldözőjét gondolá; villámló viharként lángol fel hirtelen az éj, s az 50 puskalövés irtózatos dörgése hangos gúnykacajul húzódik utána. Mohammed még távolabb volt, semhogy eltalálhaták, de az árulói megtámadás véletlenségére megdöbbenvén visszafordul, leborul atyja tetemére, s csók és könnyözönnel borítja azt el; végre kihúz annak övéből egy hosszú pisztolyt, emlékeztető jelül a véres bosszúra, s egek felé emeli azt... ekkor lódobogás hallatszik, szolgája távozásra inti őt, s mindketten sebesen elvonulva, lovaikra felpattannak s puszták szeleként tovarobognak... Egy harmadik ló nyergelten állt ott, de lovas nem volt hozzá. Így hajtá végre gyilkos tervét Emir-hamsa, s alapot vetett egy vérbosszúnak, mely a kaitachi uralkodó családot majdnem egészen kiirtotta. -
Végül a török főváros általános átnézeti rajzát iktatjuk ide. Konstantinápoly (Konstantin-város - törököknél Stambul) nagy Konstantintól a régi Byzancz helyén építve, 330 évben Kr. sz. után felavattatott s nevére kereszteltetett. 1453-ig fő és székvárosa volt a kelet-római császároknak, azon időtől fogvást egész mostanig a törököké. Fekszik Rumelia helytartóságban a marmoratenger mellett s a trácziai tengerszoros (Boszpor) dél-nyugati végénél, s nagy és biztos kikötővel bír. Külső tekintete a városnak pompás, ritka szép amphitheatralis fekvése, nagy számú palotái, s a mecsettornyok ormain ragyogó számos aranyozott golyó meg félhold miatt; de belseje nagyon kevéssé hangzik külsejével össze. Az utcák többnyire szorosak, tisztátlanok és lejtősek; a házak legnagyobb részt alacsonyak, agyag és fából építvék. Nyilvános tere nagyon kevés van. Legnagyobb szabad tere az atmeydani, melyet egy 60 láb magas gránit obelisk díszít. A lég Konstantinápolyban tiszta s az évenként dühöngő mirigy csak Aegyptusból hozatik be, s ellenintézetek hiánya által tartatik fenn. a nyárhőséget a Fekete-tengertől fuvalló szelek mérséklik, de éppen ezen szelek idéznek gyakran igen gyors s ártalmas időjárati változást melegről a hidegre elő. A város kiterjedése külvárosostól 12 mérföldet teszen; lakosai száma 650,000 s házaié 90,000-re mondatik. Róma mintája szerint hét halmon van építve. Szárazföld felé mindinkább szélesedik, s körülbelül egy háromszeg alakját képezi, hajlott oldalakkal s tompa szegletekkel végein. Dél-nyugati részén, nem messze a tengertől, a körfalon belül létezik az úgynevezett héttornyos vár, melynek eleinte hét, később nyolc tornya volt, de öt közülük már összedőlt. Galata külváros, mely külön fallal van egy részt körülvéve, azon csatorna mellett fekszik, mely a Fekete-tengerből ered; jókora nagyságú, számos kényelmes és erős házakkal bír, és székhelye az európai kereskedésnek. Még feljebb a csatorna mellett fekszik Tophana, mely az ágyúöntésről viseli nevét. Galata s Tophana felsőbb magasain fekszik a Pera előváros, hol az európai követek laknak, s melyhez közel a leginkább görögöktől lakott sz. Dimitri külváros esik. Ázsiai rész felé vitorlázva, majd közepén a csatornának, egy sziklán építve látszik a "Leander tornya", mely vár erőségül s egyszersmind börtönül szolgálván, néhány ágyúval van ellátva. Túl azon fekszik a szinte jókora kiterjedésű Scutari külváros. Ezeken kívül még nyolc elővárosa (faluja) van Konstantinápolynak. - Régibb épületei közül említést érdemel az úgynevezett padisah-serail (császárvár), melynek igen pompás fekvése van, mely nem egy palota, hanem tömege lakházaknak, fürdők, mecsetek, kioszkok, kertek és ciprusfa-ligeteknek. Az e részben fekvő császárlakon kívül, mint a munkában említtetik, még két palotája van a szultánnak, melyek egyikét (a tsiraganit) Mahmud, a most uralkodó fejedelem atyja építteté, s mely legcsinosabb, legízletesebb épület az egész fővárosban. A régiek közé tartozik az eski-serail, melyben az elhunyt császár nőjei s rabszolgálói zárattak eddigelő holtiglan, siratni annak halálát, s hogy e szerint többé férjhez ne mehessenek. Ezen szokást azonban reményünk szerint a felvilágosulni kezdő Törökország maholnap el fogja törülni. A nagyobb mecsetek száma 500-ra megy, s ezek közt legrégibb és nevezetesebb a Justinián-építette egykori sz. Sophia templom, melybe a nem-töröknek csak különös szultáni engedelemmel szabad belépni. Nagy kúpja márvánnyal borított oszlopokon nyugszik, s még más 8 félkuptól környeztetik. Talapja porphirral van kirakva s dús szőnyegekkel borítva. Kívülről csak a főkúp látszik méltóságos emelkedésben, míg többi része a mecsetnek megkülönböztethetetlen építményhalmazul mutatkozik. Van azon kívül 5 ezer kisebb török imaház, 23 görög, 3 örmény, 1 orosz, 9 kath. templom, valamint számos zsinagóga; 130 nyilvános fürdő, 11 academia, hol császári költségen ezernél több fiatal török status és egyházi hivatalokra képeztetik; 518 felsőbb iskolai intézet szabad tanítás és élelmeztetéssel, 1285 elemi iskola, 37 könyvtár, melyek közül azonban egy sem számlál 2 ezernél több kéziratot, nyomtatványokkal pedig csak most kezdenek némelyeket ellátni. (Valóban csodálhatni, hogy ennyi képzéseszköz mellett oly csekély ott mégis a szellemi műveltség.) Van továbbá matematikai, tengerészi, orvosi tanoda, török, örmény és zsidó könyvnyomdák, egy francia hírlap, számtalan kávéház chinai ízlésben ékítve s különösen kifestve, hol mindenrendű emberek összegyűlvén, némelyek legnagyobb részét a napnak ott töltik s 30-40 pipát színak s ugyanannyi csésze feketekávét (cukor nélkül) szörpölnek. Nyilvános házakhoz tartoznak a teriak-hánok vagy mákony-bódék is, hova a vendégek rendesen esténként gyülöngnek, néhány mákonylapdacsot emésztnek el, pohár vizet isznak rá s várják a mámoros gyönyört, mely el nem szokott maradni. De a terjedő civilizáció ezek számát is napról napra kevesbíti. - A főváros gyáraiból mindenféle bőr, gyapjú, selyem és vászon készítmények, lőszerek, arany, ezüst és hímzetmunkák kerülnek elő. A kereskedés Konstantinápolyban jelesen a hánok és bazárokban űzetik. A terjedelmes s erős kőépítetű bazárokban Törökország minden népeiből találtatnak kereskedők. Nagyobbára minden cikknek van saját utcája: így a ködmönárusoknak, lábtyukészítőknek, pipacsinálóknak stb. Általán véve Konstantinápoly kereskedése jelentékes, s leginkább görögök, örmények és zsidók által űzetik; európai nemzetekből nevezetesen az olaszok, angolok, franciák és oroszok kereskednek ott. Valamint kereskedési, úgy hajózási tekintetben is fontos Konstantinápoly; vitorlahajói s gőzösei minden irányban szegdelik a vizeket s főleg az utóbbiak könnyítik a közlekedést. Vannak már most európai idomú vendéglői, kéváházai, olasz operaháza stb., s az európaiak mentesek azon bajoktól, melyeknek edigelő kivoltak téve. - Konstantinápoly (mint Byzancz is) 24-szer volt ostrom alatt, s csak hatan hódították meg: Alcibiades, Sevér, Konstantin, Dandolo, Michael Palaeologus és II. Mahomed.
Konstantinápoly most mindinkább simul az európai polgárosodáshoz. Durva szokásait levetkőzteti, társaság és statuslag sok tekintetben átalakulni, s a többi európai népek után haladni kezd; de csak lassan, nehézkes mozgású gépként, míg tán valamely történetes fordulat sebesebb haladásra nem kénytetendi.