Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

NOGEL ISTVÁN
UTAZÁSA KELETEN

ÁTDOLGOZTA S FÜGGELÉKKEL BŐVÍTVE KIADTA
SCHULTZ TESTVÉRPÁR

PESTEN,
NYOMATOTT BEIMEL JÓZSEFNÉL
1847.

NAGYSÁGOS
FELSŐKUBINI ÉS NAGYOLASZI
KUBINYI ÁGOSTON,
KIR. TANÁCSOS, A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM IGAZGATÓJA,
TÖBB VÁRMEGYE TÁBLABÍRÁJA, AZ ÁGOSTAI HITVALLÁSÚAK
NÓGRÁDI ESPERESSÉGI EGYHÁZA S ISKOLÁI FELÜGYELŐJE,
A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TISZTELETBELI, A KIR. MAGY.
TERMÉSZETTUD. TÁRSULAT PÁRTOLÓ, S TÖBB MÁS KÜLFÖLDI
TUDOMÁNYOS TÁRSULATOK TAGJÁNAK.

TISZTELETEMLÉKÜL
A SZERZŐ.

Előszó

Nogel István, mint dr. Frivaldszky Imre derék hazánkfia rovarászi küldötte utazott ki keletre, s miután feladatát végezé, dr. Wagner Móricz, az elhíresűlt kaukázi német utazó s természetbúvár oldalához állt, segédül utazás közbeni természettárgyi gyűjtésihez. Wagner Móricz, ki fiatal hazánkfiáról az augsb. Allg. Ztng hasábjain több ízben dicsérettel emlékezett, benne "honfiai (magyarok) minden nemes tulajdonait" födözvén fel, bizonyságot nyújt felőle, miképp "a kaukázi veszélyes utazásra jobb kisérőt nem kívánhatott."
Wagner Móricztól elválván Nogel, Konstantinápolyban kertészsegédül szegődött a császári parkba, hol miután harmadfél éven túl működött, honvágy ébredvén benne, hazájába visszatért.
Ezen utazási s künnmulatási időszak alatti tapasztalatait itthon ő maga jegyzé föl, s mi átdolgozva s függelékkel bővítve, bocsátjuk azokat az olvasó közönség elibe.

Pest jún. 1. 1847.

Schultz testvérpár.

 

Útrakelés Pestről

Ellátva lehetőleg mindennel, ami hosszabb utazásomra szükségesnek látszott, márc. 21-én 1841. holmimat a gőzösre szállítottam. Az előttei nap jött egy gőzös alulról, mely szokás szerint a híd alatt kirakodván, este még ott állt, de reggel a híd felső részén volt található a felfelé járó gőzös mellett, sokak csalódására - mert ez vala ismét leindulandó. A hajókémény már erősen füstölge, midőn három komáromi csizmadia jött a födözetre, kik haza térni szándékoztanak. Komáromra vonatkozó beszélgetésük fonalán észrevettem tévedésüket, és intém, hogy a gőzös, melyre szállottak, lefelé jár; de egy velem szinte ellenkező véleményen levőtől tévelyes nézetökben megerősíttetvén, ott maradtak, s midőn a hajó néhány pillanat múlva fordulás végett felfelé úszott, fennhangon kacagni kezdének gúnyolódva, miképp Belgrád vagy Orsova helyett Vácra mehetek a b-k házába; de még a gúnykacaj hangjai nem enyésztek el, arcvonásaik még kárörömet jelentének, midőn a hajó lefelé fordult, s ők pillanatnyi elámulás után, félénken ide s tova futkosni kezdének s a kapitánynak erősen kiáltozák, hogy ők Komáromba mennek, állítaná meg tehát a hajót, - de nevetséges erőlködésük mitsem használt, le kellett jőniök az első állomásig, miközben elég idejük volt kora nevetésüket megbánni; én sem feledém eszükbe juttatni, hogy az nevet legjobban aki legutoljára nevet, s kora öröm csalódás és bánkódással szokott végződni. Ezek ugyan valóságos csizmadiát fogtak. Ilyetén esemény érdekesíté mindjárt útrakeltemet.
Gőzösünk második volt, mely azon tavaszon lefelé ment, s telidenteli a legkülönbözőbb utasokkal, mi nem csekély érdeket gerjeszt. Első nap vígan haladva csapkodták a kerekek a Duna habjait, de másodikon unalmasan álltunk vagy tíz óráig egy helyütt a nagy köd miatt. Kikelet kezdődvén, a vidék már kedves volt, a Dunaszigeteken zöldült a fű, s hemzsegett a vízi madaraktól a vízborította lapályság. Vidor színezetben a hajón sem volt hiány, kivált néhány belgrádi és zimonyi német meg rác kereskedő iparkodék magának az időt telhetőleg rövidíteni s a pesti élet élveit visszaidézni; a Bécsből kölcsönzött ízetlen elmésségeknek, miket a magyarok rovására szalmaszikraként szórtak, nem volt vége-hossza. Nem igen örültem én ennek, de vagy két nap múlva szívesen hallgattam volna a magyarokróli beszélgetést a magukat egészen németek közé tartozóknak vélő határőrök között. Midőn a mehádiai hegyek közé érénk, a vidék még egészen téli zordonságában volt, a hegyeket nehéz hólepel borítá, a Duna partján kitódult jéghalmazok heverének. A gőzös csak Drenkováig megy, és ott az utasok fedeles csolnakon szállíttatnak Orsováig.*) Az első gőzösön lement vendégekkel telt csolnak felfordult s többen vesztek közülük a hullámokba, csak azok szabadulhatván meg, kik künn a fedezeten ültek. Az esemény újabb volt, semhogy figyelmet nem gerjesztett s az utasoknak beszélgetési tárgyul nem szolgált volna. Mindnyájukat félelem fogta el, midőn a helyre érénk, s ki legjobban félt, legjobban bátorítá a többit. Mi szerencsésen haladtunk el az örvényes helyeken, hol a Duna egy lövésnyi széles mederben elég haragosnak mutatkozik beszoríttatásáért. Gyönyörű félelmes helyek voltak azok, borzasztó szép sziklák, mintha át volnának hágva, hogy hazánk nagy folyama tengerré ne gyűljön a bánáti lapályokon, hol egy időben nagy téreket kellett neki nyomnia, mivel kis koromban Bánátban lakván, több nagyszerű halcsontok történt kiásatására emlékszem s egyéb sokféle jeleire az egykori nagy vízállásnak.

*) Orsova mezőváros, székhelye egy oláhillir ezredi főtisztnek, ki parancsnoka az alsó dunakorlát vonalnak. Szomszédságában fekszik az Alion hegy, honnan pompás kilátás esik a Duna közepén emelkedő Orsova várra s azon vidékre, hol Traján ezredeit a merész hídon átvezette, - továbbá a vaskapura, számos helységre stb. Sch. t.

Orsován másfél nap kellett mulatni, mivel a galaczi gőzös még nem érkezett meg. Az időt hasznosan töltém rovargyűjtéssel, s nem bántam volna ha tovább is ott maradok, mivel nagyon vágytam a ritka urali bagolyra (strix uralensis) vadászni, mit egy kapura kiszegezve lelék; a mellett igen sok saskeselyű van ott, mik megérdemlik a vadász fáradozását, s én már előlegesen szerettem volna valami érdekest küldeni t. Frivaldszky úr gyűjteményébe.
Orsovától a vaskapun keresztül Skela Skladováig szinte csolnakon történt az átmenet, hol a Pannonia gőzös vett föl bennünket. Skela Skladován egy orosz tábornokkal, kinek Orsovánál a bútormotozás közben némi segítségére voltam, hosszasb beszélgetésbe eredtem; ő engem pénzzel akart megjutalmazni szívességemért, de midőn azt el nem fogadnám, elálmélkodék s mondá, miképp honában nem fogna senki az ajándék elfogadástól vonakodni, s emellett legnagyobb dicséretre fakadt a magyarok jelleme iránt, kik között ő - mint mondá - három évig lakott Bars vármegyében. Örültem, hogy meggyőződésében ez alkalommal is erősödött. De valamint magasztalá a magyarokat, úgy becsmérlé ellenkezőleg az olaszokat, s nekem szinte fájt, hogy rosszat kell hallanom azon nép ellen, melynek ismerése után hőn vágyakoztam. Skela Skladovában a földbe ásott kunyhólakok kémények nélkül, papirossal beragasztott kis ablak alakú likakkal rossz benyomást okoznak, s csekély fokára mutatnak az oláhok műveltsége, szorgalma s jólétének. - Lehajóztunkkor a Duna mindkét oldali városok úgy tűntek ki, mint valami nagyszerű vakandtúrások, s maga Nikápoly is messziről úgy látszik, mintha Zsigmond király alatt elesett és meggyilkolt népek sírhantjai terülnének el az utas szemei előtt szerteszórva, egyedül a hegyen álló kis erősség tesz kivételt fehér falaival.
A vidék itt a Duna mentiben egész Konstantinápolyig sehol sem oly érdekes mint Orsova körül; a Duna bal partja lapályos, a jobb dombos, minden kitűnőség nélkül. A Balkán ágai vékony ízekben vonulnak a Duna partjáig, s ködös időben nem láthatni a bellebb eső magasabb csúcsokat. Mentül közelebb értünk kelethez, annál komolyabb lőn minden, kivált az idő, mi a Fekete-tengerhezi közeledésre emlékeztete, noha kelet felé sokkal vidámabb szint lát a képzelet, de ez egyszer nagyon csalatkozám. Pestről Orsováig számos útitársam, s meleg és esőtlen idő levén, mindig a födözeten mulattam; Orsovától ellenben Stambulig kevés utassal menvén le, miután az időjárat is hideg és esősre változott, a kapitány szívességéből folyvást cajutteban voltam, holott mindkét esetben ellenkezőleg fizettem.
A gőzös Gyurgyován megállott, némely utasok ki s mások bészállítására. Ezen városban láttam először a féltörök öltözeteket, mik hosszasan nyúlnak alá; a fej elől le van borotválva, s vörös süveg fedi azt lefüggő kék bojtokkal. A kávét (mert kávéházban voltam legelőször) apró csészékben osztogatják, csak hogy még cukrozva, mi az igazi törököknél nincs szokásban; a hosszú, alacsony széles török pipák már ott is divatoznak; a kávéházak fölötte terjedelmesek, de piszkosak is mód nélkül.

 

Galacz s az útlevél

Meglehetős gyorsasággal haladva szerencsésen Galaczba érkeztünk. Itt gőzösünk egészen kirakodék, s a Konstantinápolyból jövőre még negyedfél nap kelle várakozni. Mindjárt szárazra léptemkor megismerkedém székelységi két magyar kőművessel, kik azonnal maguk közé hívának, s kiknek lakuk szegény ugyan és egyszerű, de barátságok és emberszeretetük nagy volt. Minden lehető módot követtek el nejeikkel együtt, hogy náluk tartózkodásommal meg legyek elégedve, s a távoztomkor nekik szánt díjt semmi módon nem akarák elfogadni.
Galacz nagy kereskedésű, de széthányt, rendetlen város, iszonyú sárral; alsó részeit a Duna többnyire megözönli, hol is a víz gödrökben megposhadván, kiállhatlan, egészségrontó bűzt okoz. - A Törökországból érkező hajók külön állanak azoktól, melyek nem vesztegelnek (contumaciának alája nem vetvék).
A Duna partján több ölnyi hely el van palánkolva, mely előtt a török tartománybeli hajók állanak, a palánkon ajtócskák és nyílások léteznek s innen váluforma csúsztatókon eregetik le az árúkat, kivált a búzát a hajókba. Itt a Dunában nagy halakat fogdosnak, melyeket a hajókból horgon hurcolnak sáron szeméten át végig az utcákon a téres tárakba, hol burgonyazsákként hevernek egymásra halmozva, - besózatás és szárogatásuk szintoly mocskos módra történvén mint első kezeltetésük.
Miután a minden nevezetesség nélküli várost már eleget s untig összevissza jártam, hátralevő időmet vadászattal töltöttem, melybeli jog ott semmi korlátokkal nincs megszorítva.
Március 30-án holmimat a gőzösre akarám szállítani. A rekesztékhez érvén az ajtónálló útlevelemet kérte; én átnyujtám azt neki, de ő nem találta rendjén, mivel a révkapitány nem volt aláírva, - ez alatt holmimat a gőzhajós legények általvették s beszállították. Fájdalmasan vettem a hátráltatást, de ellenszegülni sem jogom, sem akaratom, sem erőm nem levén, tüstént a révkapitányhoz sieték, kit legnagyobb zavarodásomra nem találtam otthon, s csak egy félórai iszonyú szaladgálás után bukkantam reá, s íme zavarodásom még inkább nagyobbult, mert a révkapitány útlevelemet átnézvén, azt mondá, hogy ő nem írhatja magát alá, mivel még nincs a rendőrségi pecsét rajta. Erre én egy droskát (kocsit) fogadék s a városházhoz ügetteték, hol szinte nem akarák útlevelemet illető pecséttel ellátni, mivel a consul nem láttomásozta. Innen tehát ismét a félórányira fekvő consullakhoz kellett futnom, holott már háromnegyed tizenkettőre múlt, a gőzös pedig tizenkettőkor vala indulandó. Ezer félelem korbácsolt mind a holmimért, mely már a hajón volt, mind a pénzért, mit a gőzösökön az elkésteknek újra fizetni kellett, mind pedig a tizennégy nap miatt, hogy ismét alkalmat nyerjek elindulhatni. A consul ebédnél volt s nem akartak hozzá bocsátni, míg végre helyzetem legfeketébb színekkel festvén, szívüket meglágyítám, s aláírták útlevelemet az ausztriai kancellárián, miért ugyan nem fizettem semmit, de annál keserűbb szemrehányásokkal vendégeltek meg, hogy útlevelem rendbehozását utolsó pillanatra hagyám, mi ellen hazai szokásunkkal mentém magamat, hol útlevél nélkül is hetedhétszer keresztül-kasul járhatom az egész országot. Itt nincs oly rendetlenség, mondák ők, mint ott, - de bomlasszon meg az ég rendetekkel, gondolám magamban, hisz Magyarhonban az afféle rendetlenségből egész év alatt sem ered annyi kár, mint nekem most, ha itt kell maradnom gyönyörű orosz rendetek miatt. El kellett aztán mennem a vesztegeldébe, a porkolabiere (rendőrség), a révkapitányhoz, és még a rekeszéknél is firkáltak valamit útlevelemre, melynek átnézése a kocsikon kívül öt huszasomba került összesen. Pesten rokkomból zsebelő egy orrkendőt vont ki, melynek ára tizenkét garas volt, de azt zsebelő tette. ...
Délután két óra lőn, midőn a renddel készen lettem, s nagyszépen Galaczban csücsülhettem volna, ha a gőzösön szinte baj nem történik, mi a hajót feltartóztatta, és így a sok rend közepett rendetlenség mentett ki a költséges veszélyből. Jó lecke volt e nekem, bezzeg nem jöttem máskor zavarba útlevél miatt. A gőzösön köpenyemre heveredém; a nagy fáradság és bosszúságtól mintegy forró lázban feküdtem Sulináig, hol a Duna a Feketetengerbe szakad.
Sulina egy gerendákra épült faházas helyecske a fekete és bessarabiai nádtenger között mintegy börtönbe szorítva, hol folyvást számos hajó s károsult hajósok, kik a bejárásnál hajóikat elveszték, tartózkodnak.

 

A tenger

A Fekete-tenger sötétkék árjai már messziről látszanak, s törekedve tolódnak itt a sárgán befolyó édes víz ellen, és a homokot a Duna torkolatába nyomják a hajózás nagy akadályára, miért is a nagyobb terhű hajók kénytelenek a kijárásnál terhükön könnyítni s a kijáráson túl ujra rakodni. A dunameder homoktóli kitisztítása óriási munka volna; a folyékony nagy ér iszonyú erővel rohan, nem hagyja magát feltartóztatni, messziről megzavarja sárgás színével a lomhán egy helyen álló, de hullámsörényét olykor borzasztóan rázó, kábítólag ordító vízoroszlánt.
Alig értünk a tengerre, már engem a tengeri betegség elért: gyomrom émelygett, fejem szédült, kénytelen voltam lefeküdni. Majd minden, ki először a tengerre lép, megkapja a tengeri betegséget, kivált szeles időben; a szárazra lépésnél azonban tüstént megszabadul tőle, mit rendesen igen erős étvágy követ.
Várnánál hajónk horgonyt vetett. Várna, nemzeti hírünk bús temetője! hej mi sötét volt előttem vidéked, sötétebb azon hullámoknál, mik révedet mossák. Mintha nedvesíték még partjaidat azon hullámok, mik a honszabadságért elhunyt magyar ifjak vérével egyesültek. - Az eső sűrűn hullott, a Fekete-tengeren sötét köd szállongott, Várnáról mindegyre jöttek a fehér szakállas törökök, juhbőrbe öltözött bolgárok tyúkketrecekkel, s helyemről elszorítottak.
A Ferdinánd gőzösön akkor ügyviselő Lehman Károly fiatal hazánkfia volt, ki ugyan magyarul nem beszélt, mindamellett magyar szívet hordott keblében, s különös szívességgel viselteték irántam, sőt a fizetési díjt is elengedvén, többnyire tulajdon szobájában tartott. Konstantinápolyban is mindenképp segített tapasztalatlanságomon, sőt később pénzt is kölcsönzött, midőn a számomra küldött pénzmennyiség elmaradt.
Akinek a tengeri utazás megárt, legjobban teszi ha fekszik; én szinte úgy tettem, s csak néha mentem fel a hajófödözetre, hol csak magukkal bajlódó törököket láték, kik szinte tengeri betegségben sínylődének s hányás által bemocskolt ruháikat tisztogaták. Sajnálatra gerjesztének gyakran a hajónkat körülröpködő csicsergő madárkák, melyeket szél vagy más ok tengerre hajtott; szegénykék, a hajónak minden részeire leszállongva pihengettek. Különben a szárazföldi madarak jelenléte közeli partot jósol, de többnyire a víziek sem szoktak igen mesze tartózkodni a parttól.
Négy nap és öt éjjel mult el Galaczról kiindultunk óta, míg végre ápr. 5-én értünk be a Boszporba. A sötétség még mindent fátyola alatt rejtve tartott, és csak homályosan engedé látni a két partoni tárgyakat; de midőn a szultán új palotájához értünk, már puskalövésekkel üdvözlék a török hadihajókról az őrök a nap feljöttét s felvonták a lobogókat. Keleten hamarabb virrad mint nyugaton, de hamarabb is alkonyodik és az est meg hajnali pír nem tart oly sokáig.
A révbe megérkezvén, mindenekelőtt az ausztriai kancelláriát kerestem fel, hol a nm. gr. Széchenyi Istvántól kapott ajánlólevelet adám át. Mivel más nyelvet nem tudtam a magyaron és németen kívül, ez utóbbit is csak törve, szerettem volna valami dragomant oldalam mellé, kivel első dolgaimat elintézhessem. Kérdeztetvén erre a kancellártól, mi féle járatban volnék, válaszolám, hogy természeti tárgyak gyűjtője vagyok s e végett jöttem Törökhonba; mire a kancellár azt mondá, hogy nekem dragomant nem adhatnak, hanem Vogl nevű kereskedőhöz igazított, ki mint mondá, szinte bogarakat gyűjt, és hogy másnap mennék a kancelláriára tartózkodási jegyért, amiért is tizenöt piasztert kelle fizetnem.
Én aznap a gőzösön mulattam és onnan néztem a tarka életet, és a már látható görbe keskeny utcáktól szinte irtóztam. A hajón előttem úgy rémlett, mintha Pesttől Stambulig aludtam volna, és ott valami tündérországban keltem volna fel. Különösöket is álmodtam azon éjjel, oly cifrákat egy bagdadi mesélő sem gondolhat soha. Felséges Konstantinápolyt a Boszporról nézni, a különös építésmódú faházak különféle színre festve, a fehér mecsetek (török egyház) magas nyúlánk minaretteikkel, az örökzöld ciprusok vetélkedve a magas tornyokkal, mik közül ezen nyúlánk alakzatok úgy tűnnek ki mint éjjeli pongyolájában az álomjárónő, ki a holdvilág ölelésére nyúlik felfelé, - a sok hajó, számtalan csolnak, a széles Boszpor, a Marmoratenger, a sokféle nép, ezek mind összevéve különös benyomást okoznak az új vendég keblében, s valóban az ember nem győzi eléggé nézni; de mihelyt a partra lép, úgy látszik, mintha az előbbi látvány tündérálomként múlt volna el. Tanácsos tán úgy tenni mint egy angol cselekvék, aki tulajdon hajóján jött Angliából és kivitorlázott Büjükdereig és vissza, de nem lépett szárazra, nehogy a ronda utcák az első benyomást eltörüljék.
Részletes lírásával a padisah városnak nem fogok senkit untatni, mivel az már eléggé le van írva, kivált Hammer páratlan munkájában; némely észrevételeim s tapasztalataimat mindazáltal alább közlendem. Nekem alig volt már másra gondolatom, mint a szép keleti pillangók fogdozására, de míg lakom nem volt, nem mehettem ki bogarászni. Konstantinápolyban a kiadó szobák nem jelentetnek kapukra szegzett hirdetésekkel, mivel ott minden üregben van lakos, ha ember nem is, legalább poloska és skorpio. Az utazók eleinte kénytelenek a vendégfogadókba szállani, hol napjára közönségesen egy körmöci aranyat kell fizetni. Másnap mindjárt Vogl Antal úrhoz, kihez egy oláhországi németül értő zsidó vezetett, mentem, gyűjteménye megnézése ürügye alatt. Vogl, csehországi üvegkereskedő igen szívesen látott, és mindaddig helyt adott magánál, míg szinte szívessége által Therapiában egy német szabónál kaptam lakást.

 

Kiszállás Konstantinápolyban

Bajos itt az utazónak a kilépés a hajóról, főképp ha törökül nem tud, mindenfelé körülállják holmiját kutatás végett. Nekem egy másfél mázsányi rakaszomat (Verschlag), mihelyt a gondolgából kitették a partra, tüstént fel akarták nyitni. A kutatókat lökdösve, nem hagyék föl azon kiáltással: cancellaria austriaca, cancellaria austriaca, míglen a törökök az érthetetlen civódást megunták s tova eresztettek. (A különféle nemzetek követségeihez érkező rakományok nem nézetnek át.) Ott taligások vagy fuvarosok nincsenek, hanem a legnagyobb terhek is embervállakon szállíttatnak tovább; a teherhordókat "hamal"-oknak nevezik, hátukon egy szalmával tömött bőrnyereg van; ki a terhet fölveszi, lehajol, hamaltársai hátára teszik azt, minő egy kötelet vet keresztül és vele tovább ballag. Vannak hamalok, kik három mázsánál többet elvisznek hátukon; nagyobb terheket több hamal visz rudakon.
Lakásom egy pár nap Vogl úrnál volt Galata elővárosban, onnan kiköltöztem Therapia nevű faluba a Boszpor partján. Konstantinápolyban csolnakok használtatnak fuvarosok és szekerek helyett; a boszporparti falukból naponként jőnek be bazarkaikok (omnibus csolnakok), mik este felé, telve néppel és szükségesekkel rendeltetésük helyére ismét visszaeveznek. Én is egy bazarkaikon mentem ki Therapiába, hol német szabó házigazdám egy igen kis üres szobáért hét pengőt zsarolt rajtam havonként.
Therapia az európai részen a Boszpor partján épült falu egy tágas és mély rév (buett) körül, leginkább görögöktől lakva; a várostól gyalog vagy három órányira. Ott van az ausztriai gőzhajótársulat gyára, és számos frank*) is lakja Therapiát, kiknek egy része a gyárban dolgozik; a rév tágas és jó, hol folyvást számos hajó horgonyoz, amellett a francia és angol hadi briggek és corvettek is többnyire itt állomásoznak. A katonaság esténként a parton van, mi ezen helységnek igen európai szint ad, és esténként a lámpásnak híre sincs, mi nélkül másutt Konstantinápolyban ki sem lehet menni, mert a rendőrség tüstént elfogja az embert. Nem messze Therápiától a Feketetenger felé van a francia követség nyári lakása is.

*) Keleten minden európai népet franknak hívják.

Therapiában jöttem legelőször érintkezésbe angolokkal, kiknek jelleméről még most sincs legjobb fogalmam. Az ott tartózkodó angol hadi matrózok a leggarázdább emberek közé tartoztak, kiket valaha csak ismertem; mindenütt dorbézoltak, ettek, ittak és nem akartak fizetni (ők nem is kapják ki itt egész fizetésüket, hanem hazájukban). Egészen másképp viselik magukat a franciák, kik mindenki szeretetét s tiszteletét megnyerik.
A vidék be van ültetve szőlők és gyümölcsösökkel; a hegyekből fakadó csermelyeket a szűk völgyekben igen alkalmasan vezetik a vetemények öntözésére. Kirándulásimat a vidékre egész bátorsággal tehetém; vizet ott mindenfelé találni. Esténként a fogadókba jártam enni. Konstantinápolyban egészen másképp vannak az étházak rendezve mint nálunk; már a mindig nyitott ajtón az utcáról látni, mi van enni való. Az éttermek nagyok és tágasak, de mocskosak, mivel az étteremben van a főzőhely is; mindjárt a bemenetelnél, mi egy négyszegű mennyezetet képez, a falnál főznek rézserpenyükben széntűznél; elől padok vannak, hol a főtt vagy sült ételeket kirakják; a terem hátulsó részében állanak a hordók borral, és többnyire a főzőhely átellenében, szinte mennyezet alatt árultatik a bor, mely hely többnyire nagyon ki van cifrázva durva faragványokkal. A mennyezet alatt szegekről függnek a különféle poharak, mikben a kívánt bor szolgáltatik ki. A teremből közönségesen nagy lépcsők vezetnek fel a karzatokra, honnan az alsó éttermet átlátni, és a vendégek többnyire felülről kiáltoznak a kívánt tárgyak után. A termek el vannak látva asztalokkal, padokkal, de soha nem teríttetnek, kivévén a nagy vendégfogadókat, például milyen a bellvue hotel de Angléterre stb. hova csak igen nagy urak járnak. Az ételek apró tányérokon hordatnak szét, leginkább hús, rizs és macaroni vannak divatban; a burgonyát többnyire Maltából hozzák és okaja (két font és egy negyed) öt garas; a főzők többnyire férfiak, leginkább maltabeliek.
Mivel Konstantinápoly vidékét nem találtam a gyüjtésre nézve oly kielégítőnek, miképp reméltem, és több rovarfajra nem akadtam, miket t. Frivaldszky úr kívánt tőlem, eltökélém magam a nyár egy részét Brussa vidékén tölteni a bythiniai olymp környékén; mire nézve az ausztriai cancellárián odáig útlevelet kaptam, mert saját útlevelemet megtartották, és az újért 20 piasztert kelle fizetnem (más követségnél az útlevél átnézéséért, vagy újért nem fogadnak el semmi díjt. - Útlevéllel s teskerével (török bizonyítvány) ellátva, június 20-án odahagyám Byzancot Levante gőzösön. Reggel hatkor elindultunk, és délután egy órakor már Gemlik előtt álltunk.
Gemlik a Marmoratenger ázsiai partján, hét vagy nyolc ezer lakosból álló város, kik többnyire görögök és igen sok olajat termesztenek, selymet tenyésztnek és nem csekély búzakereskedést űznek, mivel Kis-Ázsiának több termékeny részéről, kivált Angora vidékéről ide hozzák a búzát tevéken. - Gemliktől Brussa még hat óra járás, Gemlikben számos lovak állanak készen az utasok tovább szállítására, kik nyáron a brussai melegfürdőket nagy számmal látogatják, s innen Brussáig egy ló használatáért 20 piasztert kell fizetni.
Az én másfél mázsás rakaszomat nem lehetett lóhátra tenni, nem annyira nehézsége mint nagysága miatt, kénytelen voltam ennélfogvást azt Gemlikben hagyni, hol a gőzhajó ügyviselő, egy Ratti nevű derék szives porosz megigéré, hogy azt legelső alkalommal tevék vagy kétkerekű ökrös szekerek által utánam Brussába küldendi.
Mi még azon délután elindultunk Gemlikből egy egész karavánnal, s összesen több mint harminc lóra volt szükségünk; útitársaim gazdag byzanci kereskedők voltak nejeikkel, brussai örmények és zsidók. A gazdag frank asszonyok nőnyerget szoktak magukkal az úton hordani, a török s örmény hölgyek ellenben csak úgy ülik meg a lovat mint a férfiak. Az út kopár, másutt cserjékkel benőtt hegyek közt visz, míg egy nagy tetőre felnyúlik, hol fele útját érte el az utas Brussának, s honnan a várost és még június hónapban is hóval födött Olympot egész nagyszerűségében láthatni. A hegyről leérve, tágas völgyekbe vezet az út, hol a környék búzával be van vetve; továbbad szorulni kezd a völgy, s az utas egy épülethez ér a platánok árnyéklata alatt, hol szürügyüink megállottak (szürügyüknek a lóhajtók neveztetnek). Az utasok kávéztak, mialatt a bennszülöttektől előkérték az útlevelet az épületben lakó útőrök, de a frankokat nem szólíták meg e végre.

 

Brussa és az Olymp

Az őrházat egy kis idő múlva elhagyók, s félórára elértük Demirtast, egy igen gazdag görög falut, hol sok selymet és szőlőt termesztenek. Demirtas Brussához még két óra járás; Olymp és Katerli hegy közt fekvő széles völgyét Nilúfer nevű folyó nedvesíti, melynek itt igen lassú folyása van és nagy mocsárokat képez. Visz ugyan csinált út a rónaságon, és vannak kő meg fahidak a vizen, de gyakran a hidak előtti utakat elborítja a víz és a lovak hasig járnak benne. Elhagyván a folyót, beértünk Brussa szőlő s eperfakertjei közé; mindamellett, mire a városba léptünk, sötét volt alkonyat után. Én sem törökül sem görögül még akkor nem tudtam, s ennek következtében legnagyobb zavarba jöttem, nem tudván hova s merre menjek éjjelre. Vogl úrtól ajánlólevelem volt Phul nevű kereskedőhöz, de nem tudám, miképp és hol keressem, míg egy velünk jött örmény, noha nem tudott velem beszélni, mégis eltalálá mit akarok, midőn levéllel kezemben Phul nevet emlegeték, és szives volt a kereskedő lakását megmutatni. Az éjt említett kereskedőnél töltém, másnap pedig egy más kereskedő házánál béreltem lakást.
Törökhonban, hol sok európai nem fordul meg, nincsenek rendes fogadók, hanem minden kávéházban meg lehet szállni. A kávéházak belseje körös-körül gyékény borította padokkal el van látva, miken az utas tulajdon poggyásza fölött heverhet. Amellett divatoznak az úgynevezett hánok vagy karavánserailok, hol az utas magának szobát és lovaknak istállót igen csekély áron rendelhet, különben mindenről magának kell gondoskodni, az oda-basi (száni felügyelő) legfeljebb kávét főzhet az utas számára.
Első kirándulásimnál elég bajom volt a vidék népével, mellyel beszélni nem tudék s melyet különös foglalkozásom nagyon kíváncsivá tőn s gyakran hozzám gyüjté. Vogl úr arra tanított, hogy midőn rovarászok, s a törökök kérdik mit csinálok, mondjam csak, hogy orvos vagyok s orvosi tárgyakkal foglalkozom, azaz: ben hekim, ben ilats topliorum, (Orvos vagyok, gyógyszereket gyűjtök.) - a topliorum szót mindig elfeledém s csak ezt mondám: ben hekim ben ilats; de ezen mentegetés még több zavarba hozott mint segített, mert mindenféle nép tódult hozzám, kinek egy, kinek más baja volt, s leginkább fiatal török hölgyek látogattak, kiknek az ég tudja mi hiányzott. A török nőkkel illetlen beszélni az utcán főleg franknak, de midőn orvosul szólítnak meg valakit, csevegésük nem gerjeszt oly figyelmet. Gyakran tisztes ősz szakállú törökök érkeztek hozzám, kiknek kérdésére szinte hekim ilatssal feleltem, de ők elunván az egyhangú választ, fehér szakállukat simogatva fontos tekintettel tovább mentek.
Nálam volt iskátuláim Brussa rovardus vidékén csakhamar megteltek, rakaszom nem érkezett meg Gemlikből, kénytelen voltam tehát érte menni. Lakásom a város felső részén volt közel a szabadhoz; első kirándulásomat az örmény temetőn túli gesztenyeerdőkbe tettem, honnan mindenkor minden tévedés nélkül haza tértem. Midőn most Gemlikbe indultam, alig tudtam a városból kitalálni, s egész délig tévelyegtem reggel óta, mivel Brussa igen nagy kiterjedésű város, utcái keskenyek és görbék, s ennélfogva nagyon könnyen elvesztni benne az irányt; a városból csak néhány főutca vezet ki, és az utcák nagy része zsákba végződik. Délután a Demirtason (Vaskőfalva) túli őrháznál egy csésze kávét ittam, az őrök egyre ostromoltak kérdéseikkel, de mit én nem érték s kávémat kifizetve utam tovább folytatám. Este későn értem Gemlikbe, hol az ügyviselő szívesen látott; egy nap Gemlik környékén gyüjték, mely igen sok emberiza cia s emberiza mehanocephalok (sármány fajak) tartózkodási helye - honunkban ismeretlen, de Dalmatiában látható madárfaj. Másnap az ügyviselővel elmentünk a niceai terjedelmes tóhoz, két tengerész kíséretében. Ők vadászva, én meg bogarászva foglalkodám az úton, s csak késő este értünk a tóhoz közel fekvő Bazarkői nevű faluba, mely előtt egy tölgy erdőcske terül s ennek úgyszólván minden fáján két-három gólyafészek sötétlik. E madarak a törökök által tiszteletben tartatnak, s békességesen hízlalják magukat a tóban lakó nyári concertesekkel. Bazarkői lakosi törökök, s minthogy itt bort, mit a velünk volt két tengerész igen megkívánt, nem lehetett kapni, a közel levő faluba kellett miatta küldeni. Háló szállásunkul a kávéház szolgált, hol több nadálykereskedő frank is hált; másnap szintazon módon és úton visszamentünk Gemlikbe, megelégülve a gyűjtött és lőtt tárgyakkal. A níceai tó sokkal magasabb fekvéssel bír a Marmora-tengernél, melybe a tóból egy kis folyó szakad, és a tó lecsapolása igen kevés munkába kerülne.
A rakaszomba foglalt tárgyakat zsákokba töltvén által, egy szürügyüvel Brussába küldém, hova az agenssel mi is elgyalogolánk; az útőrök nem győzték útitársamat eléggé kérdezni, ki és mi legyek én, és csodálkoztak azon, hogy ismét visszatértem; ők vallomásuk szerint fel akartak tartóztatni, de sajnáltak mégis valami hátramaradást okozni. Ily török jószívűségre nem egy ízben akadtam. Brussa gyönyörű vidékét mindenfelé keresztül kutatám, hátamon egy tarisznyával, mibe élelmet, iskátulákat s más a rovargyüjtéshez szükséges eszközöket raktam. Két-három nap is kóboroltam a vidéken, s hol a falukon levő kávéházakban háltam, hol pedig a szabadon anélkül, hogy valaha legkisebb veszély vagy megbántás ért volna.
Július közepén másztam fel először az Olympra glasgowi Clark nevű skóttal; a fölmenet fárasztó a több mint nyolcezer láb magasságú helyre, hol a természetes út a sok járás következtében mindig jobban romlik. Úgyszólván senki sem látogatja meg a frankok közül Brussát, hogy az Olympra föl ne menne a gyönyörű kilátás élvezése végett, még a hölgyek is kedvelik az oda kirándulást.
A törökök különc véleményt ápolnak, hogy a frankok nem sajnálják pénzük és fáradságukat a hideg légű hegy megszemlélésére, mert azt hiszik, amint Brussában másodszori létemkor mondák, hogy a frankok ott pénzt szednek az üregekből, mivel ők már látták, hogy kalapálták a köveket (bizonyosan geológusokat láttak, kik a kövek alakzatát vizsgálák.)
Az első térhelyig, hol az utasok, fa- s jéghordók pihenni szoktak, harmadfél óráig tart a járás; a hegy alját gesztenyefák fedik, tovább bükkök és az első térhelyen túl fenyők nőnek, - az említett nyugpontról igen gyönyörű kilátás mutatkozik a vidékre. (A gőgös angol ott kezdett először szólani, midőn a térhely szélén a cserjék közt sok császármadarat vett észre s kérdé tőlem: milyen madarak legyenek azok, - erre miután feleletet adtam, egy pohár rummal kínált meg, mit én vízzel meg is ittam, mivel igen el voltam fáradva, gyalog utazván mint közönségesen, az angol és kisérői pedig lóháton mentek. A néma angol később igen beszédes lőn, sokat beszélt utazásáról, a németeket mint igen iparkodó embereket dicsérte, kivévén a poroszokat, kiket büszkék s dicsekvőknek monda s mint ilyenek iránt ellenszenvet viselt keblében. A nyughely előtt s túl azon az út a hegygerincen húzódik nyugat részén a hegynek.) Az utas figyelmét a gyönyörű Gög-dere völgye vonja magára, mely a legdúsabb növényzettel gyönyörködteti a szemet. Az út mentől fellebb megy, annál nehezebb és meredekebb, míg nem a felső térhelyre jut az ember, mely egy-két óra hossz és szélességre terjedő szabad lejtőség, kelet és délről az Olymp legmagasabb csúcsaitól környezve. (Ezen térségen több török nomád család legelteti július kezdetétől szeptember elejéig marhacsordáit; kiknél pénzért jó tejet, túrót, vajat és húst kaphatni. Ezen nomádok mogorva tekintetű, de igen deli termetű emberek, a törökök előtt jürük név alatt ismeretesek, egy érthetetlen török nyelvidomot beszélnek, s hölgyeiket nem burkoltatják el. Télen által leginkább a mohalicsi síkságon az Apolló tó körül, és az Olymp déli részén tanyáznak.
A jürükök első sátrai mindjárt a térség elején állnak, s innen még három óra kell az Olymp tetejére jutásra.) Vagy két óráig szépen lejtősen, de aztán szédítő meredeken vezet fel az út, minélfogva kik lóháton vannak, lovaikat a mezőn hagyják legelni. (A hegy első csúcsán még most is látható maradéka egy régi épületnek, melyet egykor valami szerzetesek laktak, miért is a törökök az Olympot "kesis-dagh"-nak, azaz baráthegynek hívják.)
Az első csúcsra felhágva - mely fehér márvány szirtekből áll s hol a fáradt utast szép gentiánák s más havasi virágok gyönyörködtetik az egész bájos vidékre terjedő meglepőleg szép kilátáson kívül - a tengeren túl tiszta időben egész Stambulig elláthatni, s az Olymp körüli hegyvonalak úgy mutatkoznak, mint felzúdult tenger hullámai, maga az Olymp közöttük pedig mint fejedelem leborult alattvalói előtt. Az első csúcstól hosszasan húzódik a hegytető délkeletnek (alacsonyabb vagy magasabb emelkedésekben), hol egy tó találtatik; a csúcs alatt északnak meredek sziklák ereszkednek le, miknek öble szinte tavat képez, mely az előbbivel együtt igen hasonló a Kárpátokon található úgynevezett tengerszemekhez.
Néha felhők fedik az Olympot, pedig a legkülönfélébb alakzatúak, mi okot adhatott a görög költőknek, hogy azt isteneik gyül s lakhelyéül választák. (Az Olympról lefolyó patakokban más halakon kívül pisztrángok is találtatnak. Innen látják el nyáron a fővárost jéggel, melyet szűrposztókba takargatva szamarak és öszvéreken szállítnak Mudaniára, honnan hajókon a fővárosba viszik, hol a fagylalt első divatos élelemcikkek közé tartozik.)
Az Olympon igen szép rovarakra találtam. (több ízben megkeresém azt, annál is inkább, mivel a hegy alatti térek már augusztus és szeptemberben igen el voltak égve; utoljára négy nap mulattam fenn egészen magam, minthogy a nomádok a hegyet akkorra már odahagyák.) Utolsó nap kenyerem elfogyván, éhen futkostam az istenek gyülhelyén, éltető nektárom a felséges olympi víz levén. Bizony szinte lelkesül az ember e friss páratlan italra, s nem hiába megihlető nektárul avaták azt a régi görögök.
Nappal ugyan elég meleg volt, de éjjel kis köpenyem nem menthetett a hidegtől. (és le kellett mindig a kopasz tetőről mennem egész a fás helyig, hol is nagy tüzet rakván, hol egyik, hol másik oldalamat melengetém.) Miután négy napot az Olympon tölték, min túl a már nagyon üldözni kezdett éhség miatt sem maradhattam ott, a lefolyt napot egy új pillangófaj felfedezése miatt megünnepelni határoztam el magamban. Mentem tehát egy helyre, hol egy csoport száraz fenyőfa állott mohette ágakkal, mik alá majdnem két óráig hordtam száraz gallyakat egy nagy rakásra, melyet meggyújtva ünnepélyes világítást eszközlék magamnak, mi óriási szövétnekül fénybe borítá az egész vidéket. Ekképp áldoztam fáradozásom aznapi sikerének. Ezen nagy tűz s melege ellenkezője volt másnapi fázásomnak, melytől s az álmatlanul töltött éjszaka következtébeni gyengeségtől kínoztatva, csak dél felé vetődtem nagynehezen Brussába. Olasz étkelőm még nem volt az ebéddel készen, én meg nem tudtam éhség miatt várakozni, nagymennyiségű szőlőt nyeltem le mohón kenyér nélkül, mitől azonnal hideglelést kaptam, de böjtölés és dr. Thürk erdélyi hazánkfia segítsége által csakhamar megmenekültem tőle.
Előbbi lakásomat el kellett hagynom, mivel olasz étkelőm is elköltözött. Törökhon városiban egyes szobákat igen nehéz kapni, főleg hol a frankokat nem igen szokták meg. A törökök éppen nem, és az örmény családok sem szeretnek idegenekkel lakni, főleg mondom a frankokkal, kiktől nőik és leányaikat féltik; de egész házakat kibérelni mindenütt lehet. Én már ismerős voltam egy ifjú örménnyel, ki a frankokhoz igen szított, anyja pedig barátságos érintkezésben állott azon olasz családdal, mely élelmeze, minélfogvást ez utóbbinak s örmény barátom közbejárása mellett szobát kaptam egy örmény családnál, hol még két hajadon leány volt. Ezen fölötte csodálkoztak ismerőseim, mivel még néhány év előtt a nőtelen férfi rokonok is ki voltak zárva az oly helyekről.
Brussa az Olymp alján amphitheatralisan emelkedik igen kellemes, vízdús vidéken, szőlő s eperfa kertektől környezetten, számos mecsettel, bazárok s híres melegfördőkkel. A hegy aljából több helyütt fakadó forrásokat csöveken átvezetik a városnak majd minden házába, úgy hogy némely házakba mosakodó s ivó víz is külön csatornán foly, melyet aztán a városon aluli eperfa s más veteményes kertek öntözésére használnak. A város nagy kereskedést űz és sok mesterember lakja, a lakosok számát 40-60 ezerre teszik, kik törökök, katholikus és schismatikus örmények meg spanyol zsidókból állanak. Ottlétemkor mindössze tizenhét frank család lakott ott. A vidéken nagy bőségű gyümölcs terem és igen jó zamatú szőlő. Nyugati végén a városnak egy törököktől lakott föllegvár létezik, mely alatt az úgynevezett demir (vas) kapunál egy nagy üreg van, melyet a már említett Phul pince gyanánt használ, ki a borrali bánásmódot Magyarországban tanulta, és több száz akó bort készített már a Brussa körül termő igen olcsó szőlőből. A bennszülöttek nem igen értenek a borrali bánáshoz és többnyire forralt borokat árulnak. Legnagyobb hasznot húz a lakosság a selyemtenyésztésből, az eperfák mind oltva vannak, mi által nagy és vékony leveleket kapnak, és a bogáretetésnél ágait vagdalják le a fának nem leveleit mint nálunk láttam, és a selymet a nők maguk motólálják le, miközben a gubókat meleg vízben tartják. Törökhonnak egy vidékén sem tenyésztenek több selyembogarat s több szövőszéken maguk a brussaiak is szép mousselin, selyem és arannyal szőtt selyem kelméket készítnek.
Szeptember végével a gyűjtött tárgyakat rendbe szedém hazámba küldés végett. Azon tájban érkezett Brussába egy csapat német tudós, kik azonnal felmentek az Olympra, ha jól emlékezem, a Czekelius bányász hazánkfia társaságában, s közülük egy eltévedvén, harmad napra összeroncsolt testtel és szakadozott ruhával tért vissza. Megismerkedvén velük, együtt nézegetők meg a brussai mecseteket, miknek legnagyobbika a csarszin (piacon) álló, de legszebb modorban épült a városon kívül fekvő, hol az angorai csatában Timurkhán fogságába esett Bajezid jilderim szultán sírja van. Brussa volt az oguzi török nép első fejedelmi városa, míg Byzancot nem bírták; ott nyugszik a török birodalom alapítója Ozman több utódaival együtt. Brussa akkori kiterjedése nagy lehetett, mit a nagy számú szőlők közt porló mecsetromok is világosan bizonyítnak, miknek némelyike jelenleg jó messzire esik a várostól.
A már említett német tudósok egyikével, Löw nevű oseni tanárral a vidékre pár ízben kirándultunk. Egykor nagyon megéhezett a tudós úr, s minden okoskodásának az volt a vége, hogy éhség ellen nincs jobb mentőszer az evésnél, ha csak van valami, de nekünk bizony éppen ez hiányzott. A várostól messzire voltunk és nem örömest hagytuk volna elfoglalkozásunkat. Neki indultunk mégis az élelemkeresésnek s utunkat egy fasor közül kilátható majorságnak vettük; oda érkeztünkkor három hölgy állott az udvarra eső erkélyen, kik igen kíváncsian néztek reánk, de midőn látták, hogy egyenesen az udvarajtónak tartunk, hirtelen beszaladtak s egyikük a rekeszes ablakon le kérdé, mit akarunk, mire én, ki már egy keveset beszélék törökül, azt válaszoltam, hogy éhesek vagyunk. Hangos szavamra egy tekintélyes külsejű, hollósötét szakállú, deli termetű török jött elénkbe, és a szelámlikba (társalgó terem) vezetett, hol sült hallal és kenyérrel kínála meg s később egy nagy üveg pálinkát hozott, előre mentegetvén magát, hogy ő azt csak azért tartja, mivel gyakran vannak keresztény vendégei, kiknek szívesen szolgál azzal amije van; nekünk félig tölté meg a poharat pálinkával, maga pedig más szobába vonult s nagyokat kortyantott az öblös üvegből, amit mi jól láthatánk. Azután ismét előjött s elkezdvén politizálni, Mehemed Alit Bonapártéval (miképp a törökök ejtik) hasonlítgatá. Később tudtam meg, hogy vendégszerető iszákos törökünk egy oda száműzött alsóbbrendű pasa.
Szeptember 21-én oda hagyám kedves Brussámat s oda török, örmény és frank barátim s ismerősimet, azon kívánsággal, hogy jövő tavasszal mindent a régiben találjak.
Konstantinápolyban a telet Sester Keresztély úrnál, a császári kertek főigazgatójánál töltém, kivel mindjárt Konstantinápolyba jöttemkor ismerkedtem meg; télen által kis rovargyüjteményét rendbeszedtem, számára több madarat tömtem ki, s élelmet és lakást nyertem nála. Ezen derék úr asztalánál ritkán hibázott valami utazó vendég, s Magyarhont beszélgetéseikbe gyakran beszőtték, mikből kiviláglott, hogy China viszonyait jobban ismerik mint honunkéit, s mégis ítélnek felettük. Leggyakrabban szlávokat emlegettek, azt állítván, hogy a magyar parasztok helyzete csak olyan, milyen volt az orosz muzsikoké, kiket előbb egyesen is eladhattak, vagy urasága egy pár kutyáért is elcserélhetett; de ennek már ott is vége s csak nagyobb számban lehet őket a földbirtokkal együtt árúba bocsátni. Mennyire tehetségemben állt, mentém hazámat, s némely balvéleményeket cáfoltam, igazítottam, felvilágosítottam.
Magyar népnek egyébiránt oda künn híre sincs (néhány értelmesebb s tapasztalt törököt tekintetbe sem lehet venni), (még kevésbé az alkotmányos országnak, melyet külföldön úgy tekintnek mint valami német tartományt - örökös részét az ausztriai birodalomnak), s nyelvünkről annyi fogalommal bírnak, valamint én a szibériai jakutokéról, vagy a floridai indusokéról. (Egy rész meg azt gondolja, hogy a magyar nyelv a tótnak egyik idoma.) A törökök, kik velünk századokig harcoltak s közlekedtenek, most legkevésbé ismernek bennünket, kivévén a körmöci aranyat, melyet 'magyar altinnak' hínak, de nem tudják honnan ered.
Beszéltem gyakran oly törökökkel is, kik Belgrádon és Orsován voltak, s azok is szomszédjukul csak a német földet ismerik és vallják. Elég szomorú! mind az ő tudatlanságuk, mind a mi hírnév-szegénységünk világos tanúbizonysága ez. Egykor pedig jól ismertek bennünket! Még az augsburgi Allgem Zeitung legmesszibbre terjeszti honunk s nemzetünk ismertetését, noha nincs nagy köszönet benne.

 

Örmény lakodalom

1842-iki jan. utolján ismét Brussába mentem, hol örmény gazdasszonyom örömmel fogadott lakába. Brussában febr. s márc. hónapban még minden létszeres élet hátrabb volt mint Konstantinápolyban, amiatt rovarokat nem igen gyüjtheték s csak vadászattal foglalkozám.
Brussában nagy számmal léteznek a félholdas gerlicék, mely fajat t. Frivaldszky úr utazói a Balkán vidékén fedeztek fel. Ezen galambokból szerettem volna pár tucatot kitömni, de a városban lőni nem szabad (s a városon kívül nem tartózkodnak. A bujada-hárban (buzahárban) hol tömérdeken költenek, a felvigyázó néhány piaszterért megengedte a fogdosást. Gazdanőm fiával már többeket fogtunk hálóval, midőn egy fanatikus török pap ezt észrevette, s a népet reánk csődíté; engem ugyan nem bántottak, de az örményt jól eldöngették) Egy kavász (rendőr) jött hozzám intve, hagynék fel a gerlice-vadászattal. (mivel nem áll jót, hogy magam is úgy járok mint az örmény.) Törökhonban nem tanácsos némely madarak s állatokat, például: galambot, gólyát, saskeselyűt, macskát bántani, mert vallási elveknél fogva tiszteletben állanak a nép előtt.
Szomszédunkban egy ifjú örmény lakott, ki megházasodván, engem is meghítt a lakodalomra. Átmentem házinőmmel, ennek fia s két leányával, s fogadtak bennünket szokás szerint rokonilag, vendégszeretőleg - a küszöbön mindjárt cukorsüteményekkel kínálván meg. a nők és férfiak külön szobákba váltak. Este kilenc órakor hozták a menyasszonyt, egészen veres selyembe beburkolva úgy, hogy még a szeme sem látszott, szövétnekek világánál, miknek vivői vígan kiáltoztak az utcákon végig, míg a vőlegény lakásához értek. Több szertartás után a papok elkezdettek imádkozni az előteremben, azután szemközt állíták az új párt, kik is homlokukat együvé tették; a papok ismét imádkoztak, mialatt a fiatal pár fejüket még mindig együvé tartá; harmadszor kezdtek a papok imádkozni fennhangon ó örmény nyelven, mit a körülállók nem értettek; a házasulandók fejeire egy körkarimába foglalt keresztet tettek, mi a házasság végtelenségét jelenti. Az új pár több percig állott e helyzetben anélkül, hogy kérdést intéztek volna hozzájuk szeretik e egymást, úgy a nálunk szokásban levő esküt sem mondatták el velük.
A törökök és örményeknél a szerelem vagy szeretőtartásnak híre sincs, hanem aki fiát házasítni akarja, összebeszél nejével, és azon házba, hol valamely leányt kiszemeltek, egy vénasszonyt küldenek, ki a leányt, s ha nővérei vannak, mindnyájukat megvizsgálja, vajon nincs-e valami testi hibájuk, s ez mind úgy történik, hogy tulajdonképp maguk a leányok sem tudják valódi okát, annál kevésbé a házasságra szánt fiú. Ha pedig ennek atyja vagy anyja nincs, akkor a legközelebbi rokonok végezik e tisztet. Megegyezvén mind a két félrőli öregek, ez a fiúnak tudtául adatik, ki menyasszonyának valami jegyet küld és a leány az övé. Leggyakrabban éppen nem is ismerik egymást, vagy legalább nem kellene ismerniük, a szokás törvénye szerint. A vőlegény menyasszonyához nem jár, míg a kiszabott idő meg nem érkezik, midőn hölgyét szövétnekekkel házához kisérik, hol az összekelés után harmadnapra burkolják le előtte élete párját. A leány pedig, mielőtt férjéhez viszik, több napig tanítást nyer egy vénasszonytól a férfivali miképpi bánásmódban.
Bevégeztetvén a fentebb leírt összeadását a fiatal párnak, a mulató termekbe vonultunk. A hölgyek másfelé, a férfiak szinte másfelé oszoltak, kivévén néhány vénasszonyt, kik velünk egy szobát foglaltak el. Mindenki viaszbábként hallgatagul ült a fal körüli pamlagon, s már én igen kezdém magam unni, midőn egyik nászvendég kinyitá az ablakot, s jajgató török melodiáját a völgybe bömbölé, melynek visszhangja kellemesb s tűrhetőbb volt eredetijénél. Ezután engem hívtak fel, daloljak valami frank éneket, de ebből ugyan mi sem lett. Az alatt a vőlegény pálinkás üveggel járt körül, egy más pedig cukorsüteménnyel, legelőször a papot, aztán a leány atyját, utána meg engem kínáltak meg, és úgy a többit - utoljára az asszonyokat. Mindegyre jobban kezdém magam unni s már gondolkodtam is ugyan mit tegyek, hogy a teremben uralkodó közcsendet megzavarhassam. E közben két nő vezeté be a beburkolt menyasszonyt, s először a paphoz mentek vele, kinek az kezet csókolt a selyemfátyolon keresztül, aztán néhány öreg emberhez és hozzám is mint idegen vendéghez különös megtiszteltetésből. Én még alig 18 éves ifjú, miután a talán nálamnál öregebb menyasszonytól kezemet, mint ilyen szertartásokhoz nem szokva, megcsókoltatni sokáig vonakodtam, nem annyira valami titkos, regényesszerű érzéstől, mint inkább a kegyelet egy nemétől indíttatva, kinyujtám végre kezem s a menyasszonyét amúgy magyarán megszorítva én akartam tréfából megcsókolni, de ettől ismét a menyasszony vonakodott, kezét ide s tova ráncigálva, mi a fiatalok közt hangos nevetést, az öregeknél ellenben csendes, belsőleg elfojtott haragot ébreszte. De a félelem és zavar senkit úgy meg nem lepett mint a vőlegényt, kivel már jegyes korában is többször ingerkedtem, hogy nejét majdan elszeretem. Még most is szemem előtt áll hosszú fekete, reverenda forma öltönyében, kecsegalakú kalpaggal fején, hogy ugrott fel hirtelen, és tátott szájjal, terjesztett karokkal megállt a terem közepén. Pillanatig magam is tartottam némi kedvetlen következményektől, de a szerelemféltő gyáva is volt, s a kis förgeteg villámlás s mennydörgés nélkül vonult el.
Egymás iránti vonzalomról szó sincs az óhitű örményeknél, vagy a törököknél, az utóbbiaknak a korán anélkül is hét feleséget enged, de még a katholikus örményeknél sem, kik egyébiránt szokásaikban szabadabbak s a frankok mulatságait is megkeresik, de nőik mind a mellett az utcán burkolva járnak. Ezen népeknél a természeti szükségen kívül leginkább haszonkeresés határozza el a házasságot, mire nézve következő példa is szolgál elegendő tanúságul. Perában egy fiatal olasz kereskedő gyakran járt egy kath. örmény házhoz, hol egy fiatal leány volt, kit magának nőül kiszemelt, ebbeli szándékát a leány atyjával is közlé, és a leánynak már több ajándékot is adott. Az olasznak egy jó barátja volt, kit szinte bevezetett az örmény házba s egyikéül mutatá be legmeghittebb ismerősének. Egykor a fiatal kereskedő Trapezuntba utazott bizonyos ügyében s kéré barátját, járjon el szorgalmasan az örmény házhoz, s közölje majdan vele, ha valamit észre vesz, ami netán jövendő boldogságára rossz eredménnyel lehetne. A megkért barát most gyakrabban látogatja az örmény házat s már híre terjed, hogy a leányt nőül veszi, mert Törökországban, mihelyt valamely ifjú csak rátekint a leányra, már annyiba veszik, mintha megkérte volna. a Trapezuntba utazott kereskedő kedvesének pompás perzsa szöveteket küldött ajándékul, de mit a következő gőzössel ismét visszakapott. Levelet írt a leánynak s okát kérte az ajándék el nem fogadásának. Mire ez nyiltszívűleg megvallá, hogy atyja őt barátjának igérte, minthogy az nálánál sokkal gazdagabb. A fiatal kereskedő nem sokára visszatért, és keserű szemrehányások közt előmutatja a leány levelét barátjának, ki nevetés, álmélkodás és becsületére hivatkozással bizonyítja, hogy soha sem viselte magát úgy, miszerint a szülék legkisebb igényt tarthattak volna e tekintetben reá, - s többé házuk felé sem ment. Elmaradván a gazdagabb, a leány kínáltatá kezét az előbbinek, de ez is a faképnél hagyta őt.
Még egy pár esetet hozok fel annak bebizonyítására, mily szükségtelennek tartják a keletiek a házasságkötésben az egymáshozi vonzalmat. B...adi - egy a legtiszteletreméltóbb ember kit ismerek, még Napoleon alatt egy pár évig katonáskodott, miután a hadi pályáról lelépett, előbb Némethonba s aztán Olaszországba mint szülőföldjére, innen végre Törökországba jött, hol már évek óta lakik, s egy nagy kereskedőház könyvvivője. Ez házasodni akarván, egy kath. örmény két leánya közül a fiatalabbiakat megkérette és ígéretül el is nyerte. Ferde szokás azonban az örményeknél, hogy ha tíz leány van is a háznál, a fiatalabbat férjhez nem adják, míg az öregebben túl nem adnak. Dacára szentül adott ígéretének, megtartá makacsul szokását az álnok örmény. A mennyegzőre minden kész már, B...adinak elhozzák a beburkolt menyasszonyt, hanem az összekelési szertartás után a szegény vőlegény legnagyobb elrémülésére látja, hogy Ráchel helyett Liát kapott - fiatal s a csinos helyet a korosabbat és kecsnélkülit. Mindenképp vonakodott a cselszövényesen kötött házasság elfogadásától, de a papok nem akarták őt elválasztani, mire B... vele született jószívűségből nem akarta a reá tukmáltottat mégis elhagyni - és még most is békével együtt élnek.

 

Kirándulás Bilegyekre

Márc. 26-án a Brussától 25 órányira fekvő Bilegyekre indultam egy örménnyel; az út Castellig egyenesen megy, hol cserjék, hol erdők között. Castell egy török falucska, régi omladékos várral, mely körül valahol Hannibal sírja van, ki Carthago pusztulása után a bythiniai királynál tartózkodott. Castelltől nagy rétségen kell keresztül menni, hol sok feketególya s más vízi madarak tartózkodnak; tovább a hegyekben nagyon sok sziklafürj (perdix saxatilis) sakál és barna sakállal párosult rókák találtatnak, míg nem az út a brussai széles völgy végén hegyre nyúlva mind inkább emelkedik, s ismét egy szűk, szikladús völgybe visz, honnan a jenischeri nagy térség és tóhoz vezet. Ezen szorosban nagyon félnek a különben és rémülékeny örmények, mivel gyakran útonállók tartózkodnak a völgyben. Az éjt egy falu konakjában töltöttük.*) Másnap korán értünk Jenischer városba, és egy házba szálltunk meg, hol a rendőrség útlevelet kívánt tőlünk. Nekem volt egy konstantinápolyi vadász-szabadlevelem, melyet előmutatva, a városjegyzőt tökéletesen kielégítettem, annál inkább, mivel vadásztarisznyával s puskával voltam. De az örménynek nem levén semmi bizonyítványa, le akarták személyét tartóztatni, mindazáltal ismételt kérésemre szabadon bocsáták őt. Jelenleg Törökországban másképp van mint néhány év előtt; szigorúbban vizsgálják meg az útleveleket. Az előtt a törökök útlevelül bármily frank nyomtatványú papírt fogadtak el; ismertem egy magyarországi zsidót, ki magyar színlappal az egész Törökországot bejárta. Úgy a németeknek is, kik Göröghonban hadi szolgálatot viselvén, innen Törökországba szöktek, mindenféle iromány úti bizonyítványul szolgált.

*) A konak dús törökök hagyományából fennálló s mindenrendű utasokat hit- és személykülönbség nélkül étel és hálással ellátó szállóhely.

Jenischer új, vagy 3000 lakosból álló város egy terjedelmes völgyben, igen csinos hánnal; utcái rendesebbek más török városokéinál, vidéke sok búzát és rizst terem, s dús hazája a feketebegyű pacsirtának (alauda calandra). Mi Bilegyeknek nem az egyenes úton, hanem a hegyek közt kószálva mentünk, s késő estve értünk oda.
Bilegyek hegyek ölében fekvő kis városka, hol igen gyönyörű, s az országban másutt sehol nem készülő atlaczforma pamplagkelme szövetik, de e gyártás most az ipar legnagyobb kárára szerfölött alászáll. Visszajöttemkor Castellnál ritka pillangókra akadtam, s több napot gyűjtésre szenteltem, (de később is nagyon gyakran kijártam Castellhoz, s a váron és) a gránátalma erdőcskén túli szép daphne - s más cserjéktől benőtt hegyen mindig igen ritka rovarokat találtam. Eleinte sok bosszúságot kelle néhány ifjú töröktől csupa fanatismus miatt kiállanom, minek azzal vetettem véget, hogy a falu alatti sziklahalmon, hol igen sok hegyi teknősbéka s kígyó tartózkodik, egy pár kígyót fogtam, s velük a kávéházban, melyben rendesen tartózkodtam, az ismét faggatózó fiatalokra néhányat húztam, mire a törökök nagy ijedtséggel hagyták el a kávéházat s akit a kígyóval megütöttem, alig tudta rémültében pisztolyát derékövéből kivonni, s midőn azt felém irányozná, nagy komolyan elibe tartám a kígyót, mondván törökül, ha el nem takarodik, tüstént megvarázsolom - s meghunyászkodva rejté vissza övébe pisztolyát s ott hagya bántatlanul. A törökök iszonyúan félnek a kígyótól, mikkel derviseik különösen tudnak bánni, és a nép őket azért valami felsőbb erővel bírókként tiszteli. Azonnal békével jártam közöttük, sőt később baráti viszonyokba is szövődtem velük.
Feladatom levén növényeket is gyűjteni, ( miután az erre szükséges papíros hordozása magamnak terhesen esendett, ápr. utolján egy örményt fogadtam e végre magam mellé. Az örmény neve Karagan Oglu Kirkor derék, becsületes ember, kit útsegédül minden Brussát meglátogató idegennek bízvást merek ajánlani. Örményemmel minden szükségessel ellátva), naponként korán reggel vagy éjjel kimentem a vidékre rovarászni, hol is négy öt napig mulatván a szabad ég alatt, rendesen megtöltém iskátuláimat.

 

Megismerkedés dr. Wagner Móriccal s elutazás Oroszhonba

Egy ilyen kirándulásból tértem meg, (midőn dr. Thürk szolgája által magához hivatott. Amint az udvarba léptem), egy derék ifjú ember jött felém s kezét egész nyájassággal nyújtván, dr. Wagner Móric szinte utazó természetbúvárt mutatá be magában, s mint mondá, leginkább érettem jött Brussába Konstantinápolyból, hol sokat hallott felőlem. Most azonnal megkínált szolgálatával, kérvén utazzam vele illendő napi díjért a Kaukáz hegyekbe. Darabig fontolgatván a dolgot, miután az ajánlatot igen kecsegtetőnek találtam, részint azon reményben, hogy tán valami magyar eredetű népekre akadhatok, örömest vállalkoztam a derék fiatal természetbúvár útitársául. Minden előforduló költségen kívül havi fizetésül nyolc aranyra s élelemre, vagy e nélkül tizenkét aranyra szerződtem.
(Dr. Wagner Móriccal még kirándultunk az Olympra, s innen visszaérkezve ő Brussát odahagyta, reám Konstantinápolyban várakozandó, mivel nekem Brussában még több napig dolgom volt a rovarok rendbeszedésével, miket is mint dr. Frivaldszky úr tulajdonát Stambulból aztán honomba szállítottam. Brussától Stambulig legtöbbet egy, Angliába utazott lahorei dervissel társalogtam.)
1842. jún. 30-án hagyók oda Wagner és én Stambult, miután rövid búcsút vettünk ismerőseinktől, mit a gőzhajó mindinkább rövidít, nem hagyván időt érzelgésekre, mihez gyakorta utazó emberek nem is igen értenek. Előttem legalább úgy látszott, mintha csak szomszéd vidékre mentem volna látogatni, ismerősök körébe, nem sokára ismét visszatérendő. Gondolatink könnyűk valának hasonlag a habokhoz, melyek előttünk s utánunk táncolva ide s tova hányatának. Gondolám: mily boldog a szegény, ki minden kincsét víg keblében bírja, ki netán hátrahagyott birtoka miatt nem retteg, s minél kevesebbje van, annál többet remél; mily boldog a szabad ifjú, ki előtt a nagy föld minden része nyitva, s reményei vágyait felülmúlják. Szerencsés könnyelműség! elfátyolozád előlem mindazon veszélyeket, mik a távol földön utazókat környezik.
Még egyszer vígan legeltetém szemeimet a Boszpor regényes partjain, hol bármennyiszer csolnakáztam is végig, mindig újabb és szebb pontokra véltem akadni. Figyelmemet a gőzösön melyre szálltunk, több lapos orrú, kis szemű, ritka szakállú, bő öltönyű ember voná magára, kikkel csakhamar beszédbe eredtem; egyikük chinai uralom alatti tatár, másik egy buharai usbek s többien afhgánok voltak, kik Mekkába jártak zarándokolni. Néhányan déli Siberián, mások Orenburgból Khiván át tértek hazájukba vissza.
Az idő tiszta, a tenger csendes volt, s az utazók mindnyájan a födélzeten éldelték a meleg ellen hűtő tengeri szél kellemeit, mely a Kaukáz hófedte ormiról lengett. Imitt, amott nagy kereskedő hajókat lehete látni felvont vitorlákkal mint megannyi várakat, - a távolabb esők ugyanannyi pontokul mutatkoztak a nagy térség színén. Azon nap láttam legelőször a verőfényt a tengerben fürdeni. Kedves hazám irányában a lég rózsaszínű volt, hasonlag a reményhez, melyet jövője felől táplál kebelem. A tenger ölébe szállni látszó napról tűzút vezet egész a hajóig s e vonalon a habok mint megannyi tüzes lények ugrándozva mulattatják a szemet, - míg végre mint mindennek, úgy az elbúcsúzott nap eltűnt sugárai miatt e gyönyörű látványnak is múlni kell, mely a fölkelő holddal ugyan ismét szépen megújul, de ekkor az arany szint ezüst zománc foglalja el, s a kebel rejtekében napközbeni büszke királyi érzete helyett a tengereken uralkodásnak, önkéntelen ösztöne támad a bűbájosság előtti hódolásnak. Az emberi természet öröklött gyarlósága ez.
Másnap szintazon tüneményeknek örvendhettem; a regg ismét gyönyörűen állt be, a tengeren szélcsend uralkodott; de később erősebb szelek háborgásba hozták a tengert, az utasokat elérte az émelygés, s a födélzeten csak a hajón foglalkozó személyek maradtak. Én megedzém lelkemet, oda ültem a hajó orrához, honnan az elénk torlódó hullámokat messzire átnézhetém, s mosolyogva szemléltem a dühöngő szörnyeteget, melynek hánykódása nekem örömet és mulatságot szerzett. Különben semmi sem oly borzasztó, miképp az ember képzeli; mihelyt benne van, múlik rettenetessége. Gőzösünk majd magasan verődött fel, majd mélyen alásüllyedt, amint a hullámok vagy alája torlódtak, vagy elsimultak alóla - engem gyakran megfecskendezve, mint a köpködő zsidó a reá gúnyt hányó gyermekeket.
Az odessai kikötőbe júl. 3-án szálltunk; jó ideig kellett még a gőzösön maradnunk, míg intézkedést tettek a veszteglőintézetbe bocsáttatásunk iránt. Az őrkatona, mihelyt magamra maradtam, azonnal hozzám csúszott s igen kért adnék neki darabka kenyeret. Megkönyörültem éhes kinézésén, s azonnal schweizi sajtot, salámit, kenyeret s néhány narancsot nyujték neki, minek a szegény orosz végtelen örült, s egy részét tüstént meg is ette, a többit pedig egy szögletbe rejtette el. Szegény orosz katonák! legkínzottabb emberei a földnek! csekély élelem s tömérdek ütleg alatt majdnem elvesztik emberi képüket. Ama szegény őrnek is szerfölött éhesnek kellett lenni, hogy bátorkodott a vesztegleti rendszabályt áthágni, mi ha kitudatik, okvetlen halált von árva fejére.

 

A vesztegelde Odessában

A vesztegintézeti terjedelmes épületbe haladván, mindenünktől megfosztattunk, egyedül réz, vas s egyéb érc apróságokat, pénzt, órát stb. lehetett vízbe mártás után tüstént visszakapni. Mindnyájunkat természeti állapotunkban vizsgált meg a vesztegintézeti orvos, s minruháink helyébe mellékszobában vesztegintézeti öltözettel láttak el. Erre dr. Wagner, egy orosz őrnagy kíséretében volt ifjú angol s én, egy három szobából s előházzal kis udvarból álló lakba vezetteténk, hol eléggé megunhattuk magunkat, míg könyveink és holminkat a füstölőből visszakaptuk. Ott érzém először az arany szabadság elvesztése kínjait. Jóllehet ama rendszabályok az emberiség érdekében alkotvák, mégis a legkellemetlenebb érzések gyötörtek, midőn az intézeti szolgák az ajtót utánunk lekilincselték; vidám kedvem hirtelen eltűnt, félelmes komorság lepett meg, mellem szorult, mintha az orosz trónt környező kényuralkodás levegője szabadsághoz szokott magyar lélegzetemet nyomná, és az egész esemény oly hatást gyakorolt reám, melytől több év multával sem gyógyulhattam meg, s dr. Wagner, ki mindig attól tartott, hogy rásztkórossá leszek, egy az augsb. Allg. Zeitungba iktatott cikkében sem hallgathatta el azon benyomást, mit reám a nagy birodalomba lépés okozott. A vesztegeldében úgy éreztem magam, mint a kalitkába zárt, noha cukorral étetett kis madár; én is ott láttam s ízlelém legelőször a nagyúri finnyás életet, mert az orosz őrnagy lelke kevesebbé vágyott a szabadság, mint gyomra a torták és fagylaltok után; de másképp voltunk mi Wagner tudorral, kiket Krimia bércei haladásra intettek, s kiket az átkozott rendszabály maradni késztetett. Élénkül merült fel bennem a gondolat Brussa vidékére, hol még kevés nap előtt szabadon futkároztam a bérceken, s éldeltem az Olymp tiszta, fűszerteljes légét. A kilátás a szabad tengerre, mi előbb lelkemet emelé s varázslag elandalíta, most csak gyötrelmet s kínt okozott, s haragudtam még a verebekre is, melyek lakunkról az utcákra csiripelve szállongtanak.
Végre 14 napi hosszú kín után ütött a szabadulás órája, s mielőtt elhagyók az intézetet, meg kelle esküdnünk, hogy a vesztegleti rendszabályokat át nem hágtuk. ekkor következett még csak a valódi kényszerű vizsgálat. Holminkat szekérre rakatván a vámházhoz kelle vitetnünk, hol ugyancsak megmotozták minden csekélységünket. Némely szereinket el akarták venni vagy roppant vámot vetni rá, úgy hogy dr. Wagner, hozzájárulván még több más kellemetlenség is, készebbnek nyilatkozék visszatérni, mint Oroszhonba bellebb haladni. De csakhamar fordulatot vőn a dolog; a tiszteket levitázva, csupán könyveink lefoglalásában nem gátolhatók, melyek is vizsgálat alá bocsáttatván, az Oroszországot közelebb érdeklők híjával mind visszakerültek.

 

Odessa

Lakásunk Odessában a füvészkertben volt Nordman híres tanár vendégszerető házánál. Odessa csinos város igen széles s végig fákkal ültetett utcákkal; török neve Hogyabey. Még hatvan év előtt csak néhány halászkunyhó állt ott, hol most a roppant, kereskedési tekintetben még hazánk fővárosát Pestet is túlhaladó város áll. A színházak, nagy magtárak és szép épületekkel díszlő Odessát Európa majdnem minden népe lakja. Legnagyobb s első kereskedők benne angolok, franciák és olaszok, minek következtében szabadabb szellem is uralkodik keblében mint Oroszország egyéb részeiben. Vannak ott nagy számmal németek is, kik szinte kereskedők vagy kézművesek, azonkívül, görögök, törökök, örmények, oláhok, georgiaiak, és nagyon sok lengyel zsidó - sőt magyarul is hallottam t....tettézni az utcákon. Azon időben, midőn mi négy napot tölténk Odessában, igen kellemetlen volt az ott létel; a keletkezett nagy szél iszonyú porföllegekbe borítá a várost, s a roppant hőség, mely akkor uralkodott, testet és lelket bágyasztott egyiránt; ehhez ráadásul járult a város rossz ivóvize, miből jót csak a városon kívüli kutaknál ihatni. Ennek pótlásául az utcák szögletén valami cibereforma savanyú folyadékot - quast (tán kotyvasz?) név alatt árulgatnak. Az igen széles utcákon a bár több mint hatvanezer lakos elvész, s e miatt Odessa sokkal kevesebb élénkséget mutat Pestnél. Róna vidékét számtalan fehérpettyes ürge lakja, s a város körüli szép nyaralókat úgy környezik a szárazságtól szomorgó csemeték mint márványkeresztet hervadt koszorú.
Odessa körül fölötte nehezen sikerül a fatenyésztés, mivel a föld csak pár lábnyira bír életadó erővel s továbbad nagyon meszes, hol is, mihelyt a gyökerek alább kezdenek hatni, a fa gyengül és elszárad. Leginkább tenyészik az akác s olyan fa, mely nem gyökerezik mélyen. Az odessai tágas füvészkertnek legfőbb célja, sok fát nevelni a vidék beültetésére, miknek lombjai aztán némi enyhhelyet nyújtsanak a város lakosainak.
Odessából a néhány órányira fekvő Lustdorf nevű német gyarmatot mentünk meglátogatni. Wagner urat honfiai nagyon érdekelték, annál inkább, mivel a lustdorfi bíró leányáról a derék utazó Khol igen sok szépet írt. - Elhagyván a város határát, hol erősen meg szokták az utasokat motozni, lovaink villámsebességgel rántották maguk után a könnyű szerkezetű droskát. Mindig rónaságon, szántóföldek és kaszálók közt vitt utunk s nemsokára a tiszta csinos sváb faluba vezetett, hol miután a kocsiról leszálltunk, s kérdéseinkkel néhány az ablakok alatt játszó, kenderhajú sváb gyerkőcét akaratlanul elriasztottunk, több udvaron hasztalan keresvén útbaigazító embert (többnyire mezőn voltak a lakosok) végre egy házban egy vénasszonyra akadtunk, kitől a bíró lakását kérdeztük. A vén anyók nem hallott jól s mellékszobába igazított, hol egy sajtfejű sváb, éppen nyughelyéről fölkelve, szemeit öklével dörgölé, s fanyar képpel kérdé, mit akarunk. Wagner úr a bíró lakát kérdé s mondá, hogy ő németföldi utazó, látogatására jött külföldön lakó honfitársainak. A sváb erre: schön, schön-nel válaszolt, miközben kimenve az utcakaputól lábával mutatá a bíró lakát, két öklével még mindig szemeit dörzsölvén. Én nem bírtam magam a nevetéstől tartóztatni a szíves német fogadáson, s midőn dr. Wagner egész valóján elégületlenséget láttam e miatt, büszkén s pajkosan kezdém emlegetni Magyarhon fiai szíves barátságát s példabeszéddé vált vendégszeretetét. És örültem a bár népségre kicsiny, de különben nagy tulajdonokkal tündöklő nemzethez tartozhatni.
A bíró lakába érvén, egyenesen bementünk a nyilt ajtón, hova néhány lépcső vezetett, a szobában két pongyolás hölgy piperézte magát egy tükör előtt, kik bennünket megpillantván megrémült őzként futottak előlünk. Wagner úr szobor gyanánt állott e jelenetnél, nem tudván magának a váratlan idegenség okát megmagyarázni, midőn egy éltes asszonyság emlegetni jött ki azon szobából, hova a hölgyek futottak, s egész haraggal kezde darálni nekünk érthetetlen nyelven, mire Wagner angolul szólt hozzá, de a bábeli zavart még inkább nevelé, míg végre franciául igazodtak el. Az asszonyság orosz volt Odessából s ők nyári lakásban tartózkodtak ott; a bíró nem volt honn, közel falura ment, leányai szőlőben dolgoztak, csupán a bíró nejével találkoztunk néhány perccel később, kitől is a szőlőbe igazítva, tüstént oda mentünk, elhagyván a ránk nézve felfordult világúnak látszott falut. - A szőlős kertben azonnal ráakadtunk a keresett leányokra, kiktől Wagner úr egyet-mást kérdezgetett, de én semmi érdekest nem találtam a regényeseknek elhíresztelt leányokon, s inkább addig is rovarok után láttam.
Vissza kocsiztunkkor a hőség tikkasztólag hatott s igen erős délibáb mutatkozott, mi főnökömet nagy csudálkozásra bírta. Előttem nem volt újság, mint ki a Bánátban ezen tüneményeknek nem egyszer voltam tanúja.
A kimenetel Odessából szintannyi bajjal jár, mint a bemenetel. Az útlevéllel ismét sok baj volt, s a követségtől nyert útlevél helyett oroszt kell váltani, közhírré tétetvén előbb az elutazónak neve, valljon nincs e valakinek rajta valami követelni valója. Szerencsésen keresztül gázoltunk mindenen s mintegy könnyebben érzém magam, midőn már a Krimbe menő "Naslednyik" gőzösön voltunk.

 

Krim

Július 21-én elindultunk Odessából s 22. délután már láttuk nyugat-északi róna partjait Krimnek; Kaslovnál megállt a gőzös, mialatt mi a tengerparti homokon cserebogarakat gyűjtöttünk. Kaslov, régen Jempatoria, a törököknél Kisleve név alatt ismeretes, vagy négyezer lakosból álló tatárvároska, hol igen sok hajó rakodik meg búzával. Júl. 23-án Sevastopolnál kötöttünk ki és háltunk s másnap Jaltában léptünk ki a gőzösről.
Jalta kisded, vagy negyven házból álló igen csinos városka, mely azonban a város nevet jobban megérdemli mint némely, három vagy négyezer lelket magában foglaló sárfészek. A város egy fő s pár mellékutcából áll, egy dombon épült góth modorú orosz templommal, s tiszta csinos házakkal. Lakik itt mindenféle mesterember, sőt könyvkötő, órás és gyógyszertár is találtatik, s majd minden, csak nagyobb városokban kívánható, árucikket kaphatni, mivel a tengeren jött s Krimia belsejébe küldendő árúk nagy része ott rakodik le, miért is a köröskörül fekvő tatárfalukból mind oda jőnek vásárlani, úgy szinte a számos nyaralók lakosai is, s Jalta máris fontos kezd lenni. Csak egy nagy hibája van, a rossz kikötő, mely azonban a város növekvő fontosságával hihetőleg szinte megjavul nemsokára. Krim félsziget, északra mérföldnyi széles nyelvével a szárazfölddel Perekopnál (tatárul: Orrkapu) összekapcsolva. Északi része erdőtlen rónaság, hol azonban igen nagy számmal kővé vált fákra akadnak a föld alatt. Déli részét vagy négyezer lábnyi magasságú hegyek környezik, miknek alja számos szép angol kert s nyaralókkal díszlik. Az orosz birodalomnak nincs egyhamar melegebb tartománya ennél, hol most a szőlőművelés igen előhalad s hova Európa minden részéről hordanak szőlőfajakat; Amerikából, sőt Tokajból is mutathat a Krim venyigéket; de az olajfák, dugaszfatölgyek s ciprusfák nem akarnak tenyészni, noha némely ponton oly meleg az éghajlat, hogy több indiai növény minden takarás nélkül kitelelhet. A nikitai országos, vagyis kormányi kertben egy igen szép libanoni cédrus tenyészik.
Krim lakosi tatárok s két részre oszlanak, u. m. hegyi és nogai vagy nogar tatárokra. A hegyiek igen csinos, fürge, deli termetű, de nem szálas emberek; ruhájuk bokáig érő bő bugyogó, török szövetű jankli, elől apró gombokkal, s kalpag alakú báránybőrsöveg. Télen át s eső ellen burka nevű felöltönyt viselnek, mely a mi szűrgubánkhoz hasonlít s uj nélkül köpenyalakú. Szónyelvük érthető török, faluik többnyire a hegyekből lefolyó patakok mellé építvék, s házaik környéke nagyon be van ültetve fákkal, úgy hogy ezek a falut aztán egészen eltakarják. Négyszögű házaik födözete lapos, erős gerendák helyeztetvén a falon egymás mellé, mire föld hintetik s erősen letapostatik; innen a tatár faluk éghetlenek, de a hó- s esővíz gyakran áthat a repedékeken.
Asszonyaik viselete szintolyan mint a török nőké; kéz és lábujjaikat hennával (festékfaj) vörösre kenik, úgy szinte hajukat is. Falukon nem burkolják el magukat, mind a mellett, mennyire csak lehet, kerülik a férfi szemet. Útnak mindazáltal burkolatlanul nem indulnak, s a városba lépve, erősen elfödik képüket. A szobák bútorzata pamlagok és pokrócokból áll, de a padlatot nem takarják el gyékényekkel mint a törökök szokták (én különben gazdag tatárok lakaiban nem voltam, ott másképp lehet) hanem sárgára mázolják. Apró törülközőket aggatnak a falra körül, mit sok helyütt magyarjainknál is láthatni, s noha bort nem isznak, mégis apró kancsók függnek a polcokról mint nálunk faluhelyeken. - Tüzelőszerül tőzeget használnak, mit szinte tőzegnek neveznek, s az általuk készített nagy szekereket "magyar"-nak hívják, mire midőn elmondám, hogy magyar vagyok, fölötte csodálkoztak, mintegy hinni nem akarván, hogy van nemzet a földön, melyet magyarnak hínak. Ekkor elbeszéltem nekik a pusztításokat, miket a tatárok hazánkban több ízben tettek, el azt, hogy a krimi tatárok is a török hadakat követve, gyakran verekedtek velünk - de ők minderről mit sem tudnak. Társalgásukat mindjárt megkedveltem, mert igen vendégszerető, szelíd és becsületes emberek. Ezektől úgyszólván egészen különböznek a nogarok, kik erősebb alkatú, mogor ábrázatú, vad tekintetű emberek, s kikkel én semmi érintkezésbe nem jöttem, kivéve néha Simpheropolban, midőn 20-25 fontos görögdinnyéikből vásároltam. A hosszú ködmönű nogarok nagy számmal jőnek Simpheropolba csikorgó magyarjaikon, - járomba fogott kétgömőjű tevéiken.
A krimi lakosokhoz tartoznak még a karaimi zsidók is, kik a többi zsidóktól mind vallásukra, mind ruházatuk de leginkább jellemükre nézve lényegesen különböznek. Ezeket sokkal becsületesebbeknek tartják valamennyi izraelitánál, és oly helyekről, mint például Sebastopol, hol ás zsidóknak nem szabad lakni, ők nincsenek kitiltva. - Most már nagy számmal léteznek Krimben németek is, kik leginkább kézművesek, gazdasági tisztek, s néhány angolt és franciát kivéve, a kertészek is mind németek, nemkülönben több német gyarmat is található már, valamint bolgár gyarmatok is, melyek a németekéhez hasonló szabadságokkal bírnak, és szintazon törvényhatóság alá tartoznak.
Jaltából mindenfelé intéztünk kirándulásokat, míg csak gyűjtésre méltó tárgyakat találtunk a már július s augusztusban igen megfakult vidéken. A hegytetőkön levő térségeket ott jailáknak hívják, hol nyáron által marháikat legeltetik a tatárok, s hol hűs lég mellett jó legelőn, nem kínozzák a legyek a szegény állatokat. A tatár pásztorok igen szivesen vendéglik meg tejjel s kajmakkal (különösen készült tejföl) az őket megkeresőket. A hegyek tetején tavak vannak, honnan a marhák szomjúságukat oltják, de mik a lapályságon csak eső által okozott s gyakran kiszáradó mocsárok; a pásztorok pedig ott fenn olvasztott jeget isznak. A jailákon likak ásvák a földbe kút alakjában, hova létrán leereszkedve melléknyílásokon iszonyú barlangokba juthatni, mik jéggel teli vannak, de mikbe a bejutás nagyon veszedelmes. Hasonlók ezen üregek a hazánkbeli sziliczei jégbarlangokhoz, azon különbséggel, hogy a sziliczei barlangok belül télen át melegek, s a jég nyáron képződik, ezekben pedig a jég és hó nyáron olvadni kezd, mi a hegyoldali forrásoknak fogvacogtató hidegséget ad.
Augusztus elején a jailákon, hol Wagner úrral több napig tanyáztunk, meghűtém magam, minek váltóláz lőn következménye, melyet ritka ember kerül el Krimben ott létének első éveiben. Betegségem vagy tizennégy nap tartott, mely idő alat a várost nem hagyám el, s időmet leginkább a tengerszélen a kősziklákon üldögélve töltöttem, hol a tengerzúgás nekem igen nagy örömet szerzett, s kéjelgve néztem a nagy víztükörbe, mely szélcsendkor a föllegek mindenféle szinét visszaragyogá, zajláskor pedig a hullámokat már messziről lehete látni, miként gyürűzdzenek a part felé, hol aztán fehér habokká töredeztek, mire a víz, magával sepervén a tengerszéleni kavicsot, a parttól ismét visszavonult elannyira, hogy 10-15 lépésnyire is be lehetett a tengermederbe menni, míg nem egy másik szélvonal azt újra a parthoz torlasztá, mi iszonyú zúgást, morajt okozott, vegyülten a kavics éles csörgésével. A krimi hegyek sok poliparia sziklával bírnak, miknek darabjait a hegyekről leáradozó patakok a tengerbe gördítvén, ennek szüntelen mozgása által megsúroltatva, azok leggyönyörűbb csillag alakzatokat tüntetnek elő illető részeiken.

 

Baktseserail, Sebastopol, Balaklava, Alupka

Augusztus 22-én hagyók oda Jaltát postakocsin, melyek itt igen kicsinyek és szűkek, annyira, hogy csak két személy fér meg egymás mellett, azonkívül döcögésük képzelhetlen, mit nem minden ember állhat ki. Utunkat Simpheropolon keresztül Baktseserailba vettük, mely völgyben fekszik Csorokszu (büdös víz) nevű kis pataktól átfolyva s meredek, és igen szép kövületekkel gazdag krétasziklákkal vétetik körül. Mi leginkább a kövületek gyűjtésével, melyek közt sok ritka és új - úgy szinte a gyönyörű, neptunkoronához tökéletesen hasonló, úgynevezett kakastaréj-kagyló (Hahnenkamm-muschel) találtatik, töltöttük el időnket. Baktseserail lakosi tatárok, nagyrészük mesterségeket űz, késeket, nyergeket s egyéb bőrműveket készítnek. Különösek a házak kéményei: vékonyak és hegyesek, mint megannyi minaret (török torony) en miniature. Mi a kháni palotában voltunk szállva, mely igen terjedelmes épület, több szökőkúttal díszítve. Ezek egyikét "könnyezőnek" nevezik, melyen a víz márványmedencéből apró likakon mindegyre csepeg a háremben meggyilkolt Potovszky Mária emlékére. Nevezett hölgy, egy lengyel gróf leánya, a tatárok fogságába esvén, a khánhoz jutott, s bájival szerelemre gerjeszté őt, de szerelmet viszont nem érzett. A khán Máriának tulajdon laka mellett rendelt szállást, s tökéletes szabadsággal ajándékozta meg a szép hölgyet, ki ennélfogva szabadon járhatott mehetett, amint neki tetszett, s nem kellett magát férfiszemektől elvonnia. Szerelemes seladonja legnagyobb gyöngédséggel viseltetett iránta, s e mellett többi nőit elhanyagolta. Mária nők társaságában keresett enyhülést szülei s hazája elvesztéséért s a háremet gyakran meglátogatta. Itt azonban az érzék uralta nők bosszút esküdtek a frank hölgy ellen, ki kéjuruk figyelmét tőlük elvoná, s egy alkalommal, midőn a khán a palotát elhagyta, Máriát megölték s testét a kertben egy gödörben ásták el. A gyilkosság könnyen ment véghez, de a tett eltitkolása lehetetlen volt; a khánnak csakhamar értésére jutott, mi szomorúan mult ki kedves Máriája, s a gyilkosság elkövetői hóhérpallos alatt vérzettek el. A kesergő khán Mária tetemeinek, palotája falain kívül, egy síremléket emeltetett, és a palotában egy "könnyező" kutat építtetett, mely mindig sirassa a vértanút, ha már a khán könnyei elszáradnak is. - A palota nemrég láttatott el új bútorzattal, de szintazon modorban, mint azelőtt volt; egy kis kertjében nyugosznak gömbölyű sírboltban a khánok tetemei, s emellett szerteszét gyermekeik s egyéb rokonokéi. Baktseserail lakosi száma mintegy 10-11 ezerre megy, vagy harmincöt mecsettel. Baktseserail egykor székhelye volt a krimi khánoknak.
Egy órányira Baktseserailtók fekszik Stufut-kále nevű zsidó vár, két völgytől védve s igen meredek sziklára építve. Míg Krim a tatárok birtokában volt, a karaimi zsidóknak nem volt szabad Baktseserailban lakni, s ama várba költöztek, de most már lassanként oda hagyják azon bagolyfészket. Tsufut-kálétól délkeletre esik az úgynevezett Josaphat völgye, hova a zsidók temetkeznek s mely igen kellemes hely. Baktseserailt nyolc nap múlva, mialatt folyvást a kháni palotában voltunk szállva, odahagytuk s postán Sebastopolba utaztunk. Az orosz hadi hajók egy része itt tanyázik: a kikötő igen tágas és bátorságos s párja alig van Európában. A város, melyet tatárul Aktiárnak hívnak, amphitheatrumszerűen emelkedik s most igen épül, máig is csinos házakkal díszlik. Kitűnő a könyvtár, mely előtt Olaszországban készült két sphynxet láthatni fehér márványból. A lakosok, kivéve néhány kereskedőt és kocsmárost, mind katonák; Sebastopol ezen szegény emberekre nézve rosszabb hely Siberiánál; igen sok katonafogoly van ott, s az ember alig lát mást, mint barnaruhás rabokat, félig vagy egészen borotvált fővel, kik közül sokan éltük hosszáig csörgetik láncukat. A vidék kopár és dombos; nyáron a hőség tikkasztó; az ivóvíz rossz. Két órányira innen fekszik Akerman nevű hely, hol a meredek sziklákba tömérdek lik és kápolnácska van vésve; nem tudni mi nép lakja, annyit gyaníthatni, hogy keresztények, mivel az üregekben keresztek találtatnak vésve.
Sebastopolból Balaklavába mentünk. Ezen vidéken papnősködött Goethe Iphigeniája, hol egykor Diana temploma állott, s most egy orosz kolostor létezik. Balaklava lakosi görögök, kiket a tatárok arnauta névvel illetnek, s igen utálják és gyűlölik őket, mivel Krim bevételekor nagyon kegyetlenül bántak a tatárokkal, és többnyire rablott tatárlányokkal nősültek. Rendesen hadi szolgálattal foglalkoznak, és a tatárok nagy örömmel beszélték el nekem, miképp az arnautákat, kik a kaukázhoz rendelve voltak, nagyon megtizedelték, úgy hogy százból alig tért tíz vissza.
A balaklavaiak élelmüket gyümölcskereskedéssel, odessai sóval, de leginkább halászattal keresik. Igen kényelmes és mély révvel bírnak, de melybe idegen hajóknak szállani tilos, nehogy csempészséget űzzenek. A révet védő ormokon a régi Tsembalo nevű genuai vár erős romait láthatni.
Mivel az út még akkor a tengerparthoz nem volt kész, lovakon kellett Balaklavától Alupkáig menni. Alupka előbb gróf, most daghestani herceg Woronzoff birtoka, ki is itt most gránitkőből mész helyett ólommal erősítet gothmodorú kastélyt építtet, mely az angol ízlésű kerttel együtt monda szerint eddigelő már 6 millió rubelbe került.

 

Csatir- (sátor-) és Aju-dagh (medvehegy)

Jaltából még egy külön kirándulást tettem a Csatirdaghra, melyet Krimben legmagasabbnak tartanak, s mely mintegy 4600 lábnyira emelkedik a tenger színe fölött. Utamban megkeresém Rajevszki tábornok Botz M. nevű házi orvosát, ki igen szívesen látott, s megmutatá a tábornok ritka szép fegyvergyüjteményét, hol igen hatalmas cserkesz nyilak láthatók, azonkívül pallosok, kardok, balták stb. Mindenekelőtt egy igen szép balta tűnik ott fel, melyet Nadir perzsa sahtól származni állítanak. Rajevszki tábornok egy unokaöccse hosszasan beszélgetett velem a krimi vadászatról, s Magyarországot is előhozá, hogy a sz. pétervári tudósok nagy levelezésben állanak Kárpátok közt lakó tanultainkkal, mit én igazolék, de véleményemet elhallgatni orosz földön tanácsosnak tartottam. Én a szíves lakot másnap elhagyám s korán reggel tovább indulék a csinált jó úton, mely Jaltától Simpheropolba visz, és Tatsan-bazaron háltam a Csatirdagh alatti cserjék közt, hol igen számos őz és farkas tanyázik. Három napot tölték itt, mindig az erdőkben hálva és csak kenyérvásárláskor kerestem meg a postaházat.
A Csatirdagh alja cserfaerdőkből áll, feljebb a tauri fenyők nőnek; teteje a hegynek kopár, hol jégüregeket találhatni, s tatár pásztorok legeltetik rajta juhaikat. Visszamenetelre éjszakát választottam, hogy annál könnyebben gyalogolhassak, mi mellett igen sok fürjfogóra akadék. A tatárok ugyanis éjszaka mennek ki hosszú botra illesztett kis hálókkal s póznára szúrt kosár alakú vastartalékkal, miben szurkos fenyőt égetnek, és a nagyon elszáradt vidéken a fürjeket futtukban fogdossák - hálóikkal - az égő fenyő világa mellett. Ezen fürge állatocskák ezrenként tódulnak ősz felé Oroszország téreiről Krimbe, hol néhány nap pihennek, s innen vándorlásukat a Fekete-tengeren által kis Ázsiába teszik, korán reggel, vagy holdvilágnál, de tiszta időben és ellenszélnek soha sem. Csodálatra méltó, hogy ezen kedves állatocskák, melyek különben csak rövid huzamokban szoktak repülni, a széles tengert átszárnyalhatják.
Reggel ismét Botz orvos úrnál reggeliztem s rövid alvás után utamat tovább folytatám, mindenütt a tengerparton bogarakat gyűjtve, és ki kellett volna kerülnöm a Medvehegyet (tatárul: Aju-dagh), mely hosszúdad és el van a Krim déli részét környező hegyláncaktól válva, s magánosan dől a tengerbe, hasonlítva egy medvéhez, melynek előrésze vízben hever, mi miatt is Medvehegynek nevezik. Nem igen örömest akartam kerülni az országútra, a Medvehegyen pedig még anélkül sem voltam, elhatároztam tehát magamban azon keresztül menni. Neki indulva, mennyire lehetett, a sziklák közt a tengerszélen mentem, mert fókát vágytam látni a sziklák közt heverve, mi ezen vidéken nem egyszer találtatik, de a tengerbe merülő szirtek nem engedék a víz melletti haladást, s némely a tengerbe dőlő szikla megkerülésére egy egész órára is volt szükségem, minek következtében a legrosszabb helyekre vergődtem, honnan utoljára sem ki sem be nem tudtam menni. Fáradt valék az előttei éjszakán tett utazástól, Rajevszki tábornoknál meg igen sós sültet reggeliztem, mire mindegyre szomjaztam; továbbá a délnek fekvő gránit kősziklák közt megszorult napsugarak afrikai hőséget idéztek elő, mi szomjamat, mely már annyira kínzott, hogy mindenféle zöld leveleket kezdettem rágni, s az ínyérzés fenntartására egy követ forgattam számban, mindinkább növeszté. Lankadtságom ezeknél fogva mindegyre nagyobb fokra hágván, minden testi s lelki erőmet össze kellett szednem a tovább haladásra; képzelhetlen fárasztó volt a roppant kősziklákból egymásra halmozott hegyen előbbre haladni, s néha egy negyed órányira hágtam fel, de ismét le kellett bocsátkoznom, mivel a sziklatömeg miatt tovább nem haladhattam. Este hat óra tájban egy meredek szirtcsoport szélére értem, mely alatt lejtősen vonult el egy térség s úgy látszott, mintha a tengerparton levő szőlőkkel lenne kapcsolatban. Örültem, hogy kínjaim végét már nem sokára elérem, de csak az volt a feladat: hogyan le a mezőre? mert minden oldalról több öl mélységű meredek választott el tőle. Lehajítám tarisznyám s köntösöm, és tollkéssel egy horgas ágat vágtam le, mit is egy a sziklák közt növő s lefüggő cserbe akaszték, s így ereszkedém le láb- vagy éppen nyaktörés veszedelmével a lejtőségre. De a horog kurtább volt, semhogy azon egészen lebocsátkozhattam volna, így még vagy négy lábnyira estem is, de szerencsére nagyobb sérülést nem szenvedtem, csupán ereszkedés közben tenyeremről horzsoltam le kissé a bőrt.
Hálát adtam az égnek, hogy meg voltam szabadulva; összeszedtem holmimat, s miután néhány pillanatig pihentem, tovább haladtam. De bezzeg az öröm ugyan ürömmé vált, midőn néhány száz lépésnyire tovább érve láttam, hogy a vidéktől, hol nyaraló, szőlők s angol ízlésű kertek mosolyogtam rám, több száz ölnyi, falorun*) süllyedő meredek mélység választott el, s még gondolatom is borzadt a lemenéstől.

*) Falformán - oru raggal: domború, monoru, homorú. S c h. t.

Fölmenni honnét leereszkedtem, nem volt erőm, s anélkül is szerfölött nehéz leendett; nem tudtam mit tegyek, szomjúságom már öldöklő hatással volt reám s nem láték egyéb menekülést a halálnál, mire magamat csakugyan el is határoztam. Még csak azon tusakodtam magammal, melyik faját válasszam az öngyilkolásnak: leugrást-e a mélységbe, vagy fejbelövést vadásztarisznyámban volt pisztolyaim egyikével - mert szomjan semmiképp nem szerettem volna elveszni, iszonyodva a hosszas égető kínoktól. Míg ily szerencsétlen választás közt ingadoztam, mindegyre hallám a hegy alatt legelésző barmok kolompzúgásit, s elandalodva ezen, most előttem varázserővel bírt hangokon, bágyadtan rogytam a fűre, mit barom soha le nem legel, s remegő kezeimbe szorítám pisztolyaim. Tehát fejbelövésre határoztam el magamat - de mégis gyáva voltam magamra sütni; a természet jótékony anyámmá vált s egy kis édes álomba ringatott, mi többet segített mint minden töprenkedés s okoskodásom. A szelíd álom csak mintegy félóráig tarthatott, mindazáltal elég erőt nyújtott új reményre, s újabb megkísérlésére szabadulásomnak; lankadtságom kissé múlt, de nem szomjam, melyet oltani nem volt itt semmi alkalmam. Fekhelyemről mint valami szörnyetegtől megijedve ugrottam fel, s eszeveszettként futottam a sziklafalak körül, rést keresve menekülésre.
Egy helyütt kiálló sziklát vettem észre, mi vagy nyolc lábnyira volt a helytől, és fölötte lépcsőmódra még több darab kő emelkedett, iszalag és szedercsemetéktől benőve; csak ez egyetlen helyen volt még kilátás szabadulásra. Köveket halmoztam tehát a sziklák alá, és a kőhalomra egy odvas fát helyeztem, a repedékbe darab karókat dugtam, s ezekbe kapaszkodva értem föl a kiálló sziklára, honnan szeder és iszalagba fogózva, nem kevés veszéllyel haladtam fölfelé, mert csak egy pár szakadott volna is el a megfogott tárgyakból, okvetlen a mélységbe zuhanok s elveszek. Végre nagy nehezen felvergődtem, de a haladás még folyvást nem volt veszély és fáradság nélkül a különben is lankadottra nézve, s a nap is meleg búcsúsugárit vetette rám. Még vagy félóráig küzdöttem a hegy ormán, a kősziklák szélén, míg egy helyre akadtam, hol esőzéskor a lezuhanó víz magának rést mosott. Jóllehet nagyon meredeken hanyatlott az le, nem volt más mód egyebet tennem, mint ott lebocsátkoznom, mit szerencsésen végre is hajtottam. Később hallám, hogy csupán azon egy hely az, hol mászni tudók föl és lemehetnek, a Medvehegy nyugati részén. Az éjt Ursuf faluban egy kertész ismerősömnél töltém, hol is az előttei nap szörnyű fáradalmitól megpihentem s úgy rémlett előttem másnap, mintha az egész eset inkább álom mint valóság lett volna; de megsérült tenyerem s roncsolt tagjaim eléggé bizonyíták a szomorú helyzetet, melyben voltam; mind a mellett vígan ballagtam Jalta felé, melyet is déltájban értem el.

 

Simpheropol

A csatirdaghi volt utolsó kirándulásom Jaltából, azontúl már csak a gyüjtött tárgyak rendbeszedésével foglalkoztunk, miket is Odessába küldöttünk gőzösön, honnan megbizottunk tovább szállíttatá. Meglátogatók még az ismerős kertészeket, s okt. 24-én 1842. elhagyók liliputi-városkánkat egy német gyarmatos kocsiján - déli Krimbe utazandók. Soha nem volt elméncebb emberrel érintkezésem mint ezen német kocsisunk, ki minket egész úton folytonos nevettetésben tudott tartani. Sokat beszélt a gyarmatosak nyomorúságáról a beköltözés első éveiben; éhhalállal küszködtek s gyermekeik csapatostul jártak a tatár falukba koldulni; most azonban már jól bírják magukat, sokan közülük igen vagyonosak, mert szorgalmasak s a szomszéd tatárokkal jó egyetértésben élnek, kiket ők egyáltalában dicsérnek, csakhogy azok újaikat néha lovak után szeretik nyújtogatni, melyeket aztán le is vágnak és megesznek.
Okt. 26-án értünk Simpheropolba, mely a tauriai kormányzóság fővárosa a tauri hegyek északi végzetén Szalgir folyónál, sz. Pétervártól vagy 320 mérföldnyire; régente a khalgai khánok székhelye volt, tatár neve Akmetset. A város két részre: az új és a tatár városra van osztva; a tatárváros utcái szűkek és görbék, kőházakkal de ablakok nélkül az utcákra, mi a város ezen részének igen komoly tekintetet ad; négy mecset emelkedik benne. Az új város ellenben csinos, széles utcákkal, hol több német kereskedő, de leginkább mesterember lakik - több görög és egy evangelikus templommal; egy nagy négyszögű téren van a nagy templom, körülültetve rózsákkal és fákkal; a templom északi homlokzata előtt egy obelisk áll Dolgoruki herceg mint Krim hódítójának emlékére.
Simpheropolnak két nagy piaca van, hol heti vásárkor számtalan szekéren nogar tatárok s Molosna táji, mennonita felekezethez tartozó németek sereglenek össze. Krim legfőbb kereskedési cikke a gyümölcs, mit a simpheropoli piacon nagy garmadákban láthatni, például almát, körtvét, diót és mogyorót, melyekből nagy mennyiségeket egész sz. Pétervárba szállítanak; az almából legkedvesebb a cselebi nevezetű, mivel a hosszas utat leginkább kiállja; a mogyoróból pedig a trapezunti gömbölyű, meg más, hüvelyknyi hosszaságú faj kerestetik. Mily drága lehet sz. Pétervárott az alma, miután már helyben is 10-12 kr fontja!
Simpheropolból még novem. hónapban kirándulásokat tetem kövületek gyűjtésére nyugatnak a várostól, hol a hegyek északról délnek lassanként emelkednek s egyszerre falként végződnek; és ezen meredek krétafalak hol alacsonyabbak, hol magasabbak s tele vannak kövületekkel, de mikhez nem mindenütt férhetni, másutt pedig a sziklák keménysége miatt ki nem vághatni. Mindezen sziklafalak telvék likakkal mint Akermannál, de még nagyobb számmal. Ezen kirándulásomkor a várostól vagy hat órányira fekvő Sakul majorban szállásoltam Kaul nevű lieflandi nemesnél, ki minden utast nagy vendégszeretettel fogad lakába. Sakulból visszatérvén, Karaszu-bazarra lovagoltam, hol szinte meredek hegyek léteznek, kevés kövülettel, de annál több saskeselyűvel szirtüregeikben. Ezen alkalommal egy tatár lakodalmi menetnek is voltam tanúja. A nők bepólyázva, "magyarokon" ülve daloltak, az ifjak fürge, mindenféle színű sallangok és kendőkkel felcifrázott lovakon gyors iramlásokban kerülgeték a szekereket, majd pedig sebes vágtatással egy előttük lóvesztében futott ifjútól a menyasszony-ajándékozta kendőt akarák elnyerni, s midőn utolérték, ennek lova hirtelen megállott, a többieké pedig mind elsuhant mellette - valóban lovagias kinézete volt az egésznek. Még folyvást gyönyörködém a kellemes látványon, midőn a násznép hirtelen egy mellék völgybe kanyarult, s én is tovább folytatám utamat.
A telet Simpheropolban töltöttük, hol sok előkelő nemesség tartózkodik, s a társalgási élet vidámul, mulatságosan foly. Meg kell vallanom, hogy az oroszok a külföldiek iránt nagy tisztelettel viseltetnek, s rangfelsőbbségüket az idegennel felényire sem éreztetik úgy mint egymás között, hol az alsóbb rendű nemes nagy bókolatokkal udvarol a felsőbbnek - ha mindjárt csak egy lépcsővel is előkelőbb az nálánál. Oroszországban, mint tudva van, a nemesség 14 rendet számlál, s azonkívül katonai szolgálathoz van kötve, mely osztályzatban a nők is részesülvén, nem ritkák a nő-tábornokok. Külföldiekül több ízben előkelő házaknál volt szerencsénk vendégképp fogadtatnunk. Egyszer szinte bizonyos felsőbb rangú családnál ebédelvén, szóba jött a művelt világszerte divatozó párviadal, s nagy vita támadt annak büntetendőségéről, mi ellen Wagner úr erősen küzdött; különben az orosz tisztek is bizonyosan azon véleményben voltak, csak hogy ott nem jó az orosznak őszintén kimondani gondolatait, ellenben az idegen sokkal bátrabban szólhat. Később más szabadsági dolgokról folyt a beszélgetés, miközben az oroszországi rabszolgáknak emberiség gyalázatára váló helyzetét hozta fel a felvilágosult szellemű s igen szabadelvű dr. Wagner, mire egy orosz azt felelte, hogy Németországban is vannak rabszolgák, mert Eszterházy hercegnek több mint negyvenezer ilyetén személyrabja van. Erre némi cáfolatul adatván, miképp az nem Németország hanem Ausztriában van, én néhány szóval eligazítám tévedésüket mondván, hogy Eszterházy magyar herceg, hogy Magyarországban rabszolgák nem léteznek, mert már sz. István idejében minden keresztény skláv szabadon bocsáttatott; a nemesség nálunk csak a földnek birtokosa*), és a földművelő személye tökéletesen szabad.

*) Csak birtokosa, de, fájdalom, nem valódi tulajdonosa. S c h. t.

Nekem legkedvesebb időtöltésemül szolgált néhány német mesterlegény, kik többnyire már sokat vándoroltak s ország-világjárásukban Magyarországot is meglátogatták. Nem győzték eléggé festeni, mennyire féltek mindig a bajuszos, bunkós és zsíros magyaroktól, s mennyit kellett szenvedniük a néptelen kecskeméti s debreceni pusztákon; mind a mellett nagy megelégüléssel beszélték, hogy hányszor vendégelék meg őket paprikással és borral, s hányszor vették föl a magyar parasztok kocsijukba fizetés nélkül, csak azt a "teremtette németje" ne mondták volna mindig. Egyik közülük, ki kissé több ideig tartózkodott Magyarországban, nem feledheté el, hogy valahányszor a magyaroktól főképp nőktől valamit kért, mindig azt mondták: "szívesen, szívesen" - s nem tudta eléggé magasztalni a magyar vendégszeretetet.
Gyakran néztem szívem legnagyobb fájdalmával a botozásokat, mik Oroszországban oly sűrűek mint nálunk a jónap-kívánás, s elmélkedtem a gonosz rendszer fölött. Történjék bármi csínyszerű eset, néhány embernek bizonyosan lakolni kell, még ha legártatlanabb is. Így a simpheropoli kormányzó táncvigalmat adván, egy ezüst szamovárja (teafőző-gépenye) elveszett, minek következtében a palota három bejárásánál állott mind a három őr megvesszőztetett, mert a kormányzó azt állítá, hogy az őrök közül egynek bűnösnek kell lenni; azonkívül a többi házi cselédeknek, mint személyraboknak, hátáról is levették a szamovár árát. - Simpheropoli legelső kávéházban több előkelő külföldi s orosz nemes kártyázott, kik miután egy ittas katonatisztet nem akartak körükbe fogadni, ez által durván megtámadtatván, a garabanciáskodót a kávéházból kiigazították. A tiszt erre megbosszankodván, az őrházhoz ment, s kapitány barátjától tizenkét legényt kért, kikkel az a kávéházra tört s a vendégeket elfogatni akarta, de ezek sem álltak el a gátról, hanem a tiszt katonái szűrét szépen kitették a kávéházból. Azonban több vendég súlyosan megsértetvén, panaszra mentek. Főbűnösnek az őrtiszt találtatott, ki szolgálaton kívül a kardtalan tisztnek őrkíséretet adott, s azért őt rangjáról letenni akarták, de mégis neje, gyermeke s azonkívül előkelő rokonsága tekintetéből megkegyelmeztek neki; büntetni azonban a törvény megszegésért kellett valakit - kit egyebet mint a szegény katonákat, tehát azokat vesszőzték meg. Sebastopolban állomásozott egy őrmester, kinek csinos nejébe beleszeretvén az őrnagy, miután érzelmét a nő viszonozni nem akarta, hol az őrmestert hol ennek feleségét verette (Oroszországban még az őrmester s káplár is testi tüntetés alatt áll); az asszonyt, mivel állítólag férje ingeit nem mossa tisztán; a férjet, mivel e vagy ama katonai rendszabály ellen vétkezett. Az őrmester nem tűrhette tovább az üldözést, s panaszra ment a simpheropoli főkormányzóhoz, ki a dolgot vizsgálat alá vétetvén, az őrnagy ugyan bűnösnek találtatott s rangjához mért büntetéssel fenyíttetett, de az őrmester is ötszáz vesszőre ítéltetett, hogy engedelem nélkül panaszt mert tenni. Becsületérzetétől kell tehát az ártatlant megfosztani, hogy a föllebbvalóság tekintélye megmentessék - még a legigazságtalanabb ügyben is. Íveket lehetne tölteni ilyes események elősorolásával. Mindig elpirultam, valahányszor ilyeket hallék, mert hisz honomban is még csak néhány év előtt az uradalmi s megyei tisztek minden felelőség nélkül verették a szegény védtelen parasztot, sőt magának is találtatnak, kik sokszor legnagyobb apróságért, önkényleg veretik s verik önmaguk cselédeiket, - és az ifjakból is tanodáinkban minden becsületérzést kivesszőznek. Egyébiránt talán nincs az istennek földje, hol több ütleget osztogatnának mint Oroszországban; John Cochrane is írja sibériai utazásában, hogy kozákja a falu előljáróit, kiktől lovakat kívántak, előlegesen mindig megverte. Hála mindazáltal a felvilágosultság szellemének, mely ott is terjedni kezd már, s melynek következtében a kormány újabb időben sokat tőn az ütlegekkeli visszaélések elhárítására.
Krimben nevezetesek a szürke juhok, melyeket nálunk szintazon név alatt ismernek. A madarakból aszüz daru (grus virgo) nevezetesebb, melyet Simpheropolban sok háznál tartanak, s melyek tavaszkor Krimet nagy számmal látogatják meg. A pusztákon csapatonként körbe állanak, és páronként a körben körülfutva keringenek, mi alatt a kört képezők különös hangzatú csevegést hallatnak, mintha táncvigalmat tartanának. Az apróbb emlősökből Krim sok saját és új fajat számlál, mik a természetvizsgálók előtt nagy érdekkel bírnak. A növényekből a tauri fenyő Krim tulajdona, hol is csemeték és füvekből több, csupán csak ott található faj létezik. Rovarokat illetőleg nem igen gazdag e tartomány, mind a mellett minden vidéknek meg vannak saját fajai. A csigák némely fajai nagyon elszaporodvák, de a fajak kevés számmal találtatnak. Legkitünőbb kincsei Krimnek a kövületek, minőkkel valóban egy ország sem bír.

 

A Kaukáz. Cserkeszek

1843-iki március elején indultunk el Simpheropolból kaukázi utunkra, tulajdon kocsinkon postalovakkal. Utunk Karaszubazaron keresztül Feodoziáig, és innen Kertsig kevés éldeletet nyújtott; a dombos, kopár és apró folyóktól szaggatott vidéket számos túzok s örvös pacsirta (alauda calandra) lakja. Feodozia másképp Kafta hajdan erős várművekkel s virágzó kereskedéssel bírt; de most nagyobb részt omladék s az elszegényült várost csak kevés kereskedő látogatja még; van benne két mecsetből átváltoztatott templom és igen sok szélmalom a várost környező hegyeken. Sajnálatra méltóbb kutyafogdosást nem láttam sehol mint Feodoziában. Néhány cigány éles vas horoggal ellátott hosszú póznával jár az utcákon, a horgot a kutyába vágják és így megfogva agyondorongolják. Ha erős az eb, dühösen tova rángatózik s iszonyú ordítás közt fut körös-körül s gyakran 8-10 percig tartnak kínjai míg agyonütik; némelyiknek meg bőre húsostól kiszakad, s oldalán csüngő béllel fut el bakója elől. Bármily szükséges legyen is ez állatok elszaporodásának elejét venni, de mégis ily módon irtani azokat, valóban szörnyű kegyetlenség. - Feodoziától az út vagy másfél geogr. mérföldnyire mindig a tengerparton visz s a vidék területe lapályos, azonban Kertshez közeledve ismét dombos kezd lenni, de mindenütt kopárság uralkodik. Kerts, Mithridates egykori székhelye, most újra épülő nagyon csinos városka, tágas piacok és utcákkal, terjedelmes vesztegleti épületekkel és több templom meg egy múzeummal. Kikötője tágas, de napról napra jobban elhomokosodik. A múzeumhoz, mely az úgynevezett Mithridates hegyen áll, igen szép és nagy lépcsőzet vezet. Nevezetesek a város körüli sírhalmok, miket itt mohiloknak neveznek; ilyetén alakú halmokat hazánk rónavidékén is láthatni elég számmal s Várna tájékán szinte. Kerts körül ezen mohilokat megássák s már igen sok drágaságot hoztak fel belőlük a napvilágra*), miknek egy részét az ottani múzeumban láthatni; mint például különféle edények, fegyverek, aranyláncok, hajfonatok, sőt kelmék is láthatók a múzeumban, - továbbá egy gyönyörű ravatal, mely fölött római öltözetű szakállas férfi könyöklő fekvésben van egy nő mellé képezve; - a legérdekesebb tárgyakat azonban sz. Pétervárra viszik. Kerts körül a Boszpor partján verhenyes földben a Fekete-tenger felé igen gyönyörű kövületek találtatnak különös érccel kitöltve.

*) Nem hisszük, hogy a mi úgynevezett hun- vagy kunhalmainkban is sok mindenféle kincs nem rejlik a régi vészidőkből. S c h. t.

Kertsből márc. 7-én hajóztunk át Támánra, hol a Boszpor több mint ötödfél geogr. mérföldre széles; Támán csekély kozák városka, melynek közelében egy fenagoria nevű, földsáncokkal körített kórház létezik egy gyógyszertárral. Támán és Kerts körül több apró vulkán (Schlam) van forrásban, továbbá több nagy tó találtatik, melyek telvék vízi madarak és fácánokkal. Az előbb nevezett várostól vagy 30 verstnyire (7 verst egy geographiai mérföld) láttuk első ágait a Kaukáznak, és 110 verstnyire Támántól a Kubánhoz értünk, hol már minden óranegyednyire őrtornyok állanak, melyekben a kozákok éjjel nappal vigyáznak, lovaik folyvást nyergelve levén, s ha cserkeszeket vesznek észre, nappal mozsarat sütnek el, és egy keresztrudat, miről két kosár függ le, tűznek az őrtoronyra fel, azon táj felé fordítva, hol a cserkeszeket észrevették; éjjel szinte mozsarat sütnek el s egy magas rúdra tekert szalmacsomót gyújtanak meg, állomásról állomásra közölvén e jelt, mi által a Kubán mellett lakó kozákok néhány pillanat alat több mérföldnyire tudósítva vannak a cserkeszek jelenlétéről, s ilyen alkalomkor mindenünnen bizonyos helyekre gyűlnek, a cserkeszek viszútját elvágandók; - gyakran azonban még sem veszik őket észre átkeltükkor, főleg ködös időben. A kozák és katonatelepítvény faluk két-három órányira fekszenek egymástól, körülvéve keskeny árokkal és sövénnyel mindnégy szegletén a falunak; faház alatt egy kis ágyú létezik, miket ott aztán erősségnek neveznek, minek következtében a hegyi lakosok minduntalan foglalnak el várakat az oroszoktól; sőt Stavropol és Wladikaukáz sem ér sokkal többet az említett erőségeknél. Hogyha a cserkeszek olyan vállalkozók is lennének mint vitézek, s nagyobb összetartás uralkodnék köztük, meg az oroszokat nagyobb számmal támadnák meg állandó vezérek alatt, kik nekik parancsolhatnának, könnyen elűzhetnék a nagy térséget megőrzeni csekély számuk miatt képtelen oroszokat minden állomásukról; de nekik mindeddig nem volt még más tervük, mint két-három ezer főből álló csapataikkal egyes falukat lerombolni zsákmányolás végett, s csak akkor csoportoznak nagyobb számmal s több egyetértéssel össze, ha az oroszok hegyi tanyáikba nyomulni merészelnek, honnan ezek még mindig nagyobb vagy kisebb veszteséggel visszaűzettek.
A cserkeszek többnyire korán reggel ütnek a falukra, s ha az elfoglalás egy vagy két óra alatt nem sikerül, legnagyobb sebességgel vonulnak hegyeikbe vissza. Öltözetük: henger alakú posztósüveg, hosszú szőrű fekete vagy fehér báránybőrrel prémezve, mi nekik igen vad tekintetet ad; továbbá aba-posztóból készült atilaféle köntös, melyet a derékhoz szíjjal odaszorítnak, s a gazdagabbak gyakran kék posztóból ezüst zsinórokkal kisujtásozva hordanak; a derékszíjról függ a kétélű nagyon éles tőr, s mellükön a két sor töltés. Nadráguk szinte abából készült zsinóros és szűk; sarujuk szattyánbőr, mit vizesen húznak fel, hogy annál jobban simuljon lábukra. Fegyverük: kurta, többnyire húzott csövű puska, mely vállukon függ farkas vagy más bőr - de néha posztótokban is; kissé görbült kard a markolaton kézmentő nélkül igen könnyű tokkal; fogásnál nagyon vékony s fején elefántcsont gombbal ellátott markolatú két pisztoly. Ezek zsinegen függnek a vállról, s csövük a derékszorító szíjba van dugva, s végre a széles tőr (cserkeszül kingyál), mely mint fentebb említém, a derékról függ. Kardjuk nincs a derékhoz kötve, hanem szíjon függ a vállról - s minden cserkesz látja magát el vele.
Termetük igen karcsú s hajlékony, többnyire szálas, erős és vállas emberek, fekete, de itt-ott szőke hajzattal is s nagy szakállal; sas-orruk nem középen hajlik mint az örményeknél, hanem leginkább az orrhegynél, mint néhány ősmagyar képpéldányon láthatni. Járás közben kezüket csípőre teszik s büszke-kevélyen tekintgetnek körül, úgy hogy egy népet sem láttam oly kevély járásút mint a cserkeszek; fejüket borotválják, de csak azóta, hogy az izlamot elfogadták. Hitük tehát mahomedanus, de csak leginkább azóta, hogy az oroszokkal harcolnak, mind a mellett nagy részük keveset gondol az új hit ágazatival s nincsenek is mindnyájan körülmetélve, valamint a borivás s disznóhús-evéstől sem vonják vissza magukat, noha nagyon vakbuzgókra is akadtam köztük. Papjaik Törökhonban képeztetnek.
A cserkesz magát saját nyelvén adigének hívja, tatárul kahututs. Három főtörzsre oszlik az egész nemzet, melyek közt legnagyobb számúak a csaptik vagy csipták. Hercegeik "psi" nevet viselnek s urai az egész nemzetnek; a nemesek hűbérnökeik a hercegeknek s ezeket harcba kísérni tartoznak, a sklávok a marhákat őrzik s a földeket munkálják. Lakásaik a falukban kőházakból (aul) állanak; élelmük hús, tej, túró s méz, mi náluk vadon nagy mennyiségben terem; egyébiránt nagyon kevéssel érik be s foglyaikat még kevesebbel tartják, mely csekély élelmezést az átszökött lengyelek nem tudván kitűrni, nagy részük Törökhonba megy által. A cserkeszek a harcban elfogott oroszoknak nem igen kegyelmeznek meg, de annál szívesebben nyitják meg vendégszerető házaikat a lengyeleknek, kik az orosz hadsorokból, mihelyt szeret tehetik, átszöknek hozzájuk. Ha a hegyi lakosok az oroszokkal nem bánnának embertelenül, sőt ha kedveznének nekik, az orosz had nagy része átpártolna csapataikba; de a cserkeszek félnek az árulóktól és kötve hisznek az idegeneknek, kivált mióta John Bell megígérte nekik, hogy angol hadi hajók jőnek nekik segítségül, fegyvert és lőszereket hozandók; mely reménynek élveiben édesen gyönyörködve midőn egyszer több hajót vettek a tengerparton észre, az igért angol hajóknak vélvén azokat, nagy örömmel siettek a parthoz, de a vízivárakról, mik orosz hataloméi voltak, kartácsokkal köszöntgettek nekik.
A kaukázi népség, míg az oroszokkali harc be nem következett, folytonos viszályban állt egymás között; örökös háborúba voltak a hegyi lakosok egymással keverve, s ellenfeleiket rabságba hurcolva honfiaikkal kereskedtek, mit még mai napig is űznek, ha nem is oly nagy mértékben mint az előtt, ellenállván az oroszok hadi működései, s hátráltatván őket a törökökbeli közlekedésben. az egymás közti nagyobb ellenségeskedés szűnt ugyan köztük, de egyes családok s faluk még mai napig is viaskodnak egymás ellen, mely dulakodás nem egyéb mint következménye valamely esküdött "vérbosszúnak" mit olykor számtalan évek folyása sem tud kiirtani, mivel a gyermekeknek legszentebb kötelessége: harcban ellenfele fegyverétől elesett atyját, vagy családja s rokonsága bármely egyéb tagját, mihelyt kezét emelheti s alkalom nyujtatik, megbosszulni. E célra kitűzött tárgyuknak aztán minden módon iparkodnak ártani, s készek saját hazájuk és nemzetük ellen családi viszonyok miatt árulókká lenni. Orosz tisztektől hallók, miképp egy a Fekete-tenger partján álló várhoz egy előkelő cserkesz vágtatott lóháton s jelenté, hogy következő éjjel cserkeszek szándékoznak a várra ütni, óvják tehát magukat; az oroszok a hírmondót megfizették, mert szavában nem kételkedtek; a cserkesz alig lovagolt néhány száz lépésnyire vissza a vártól, midőn egy orosz katonával találkozván neki ugratott s darabokra vagdalván azt a bámuló rosszság láttára, nagy sebesen tovább robogott. Éjjel a vár meg lőn támadva. Véleményem szerint a cserkesz egy csapással két légyre célozott: főnök elleni gyűlölség vagy más ilyes okból honfiait árulá el az oroszoknak, meg egyikén ezeknek vérbosszút állott kezeik által elesett valamelyik családjabeli tag vagy rokona miatt.
A Kaukázt sokféle nép lakja, kik öltözetben mindnyájan hasonlók egymáshoz. A cserkeszeken kívül nevezetesebbek közé tartoznak: a szuaretok, abassok, abchazok, nagy és kis kabardok, karatsaiok, ossétok, mitsegek, kik három törzsre oszolvák, u. m. csecsenczek, ingusok s karabulakokra; azonkívül az ekumikok a Kaukáz északi részeiben, déliekben a lesgihk és az avarok, kiknek fejedelmük Khunsák, vagy Kunszág városban lakott; most Gymil a csecsencz fejedelem a Kaukáz déli részein lakó népeket többnyire mind zászlója alá csődítette s az oroszok ellen harcol velük. Az ismertebbek közé tartoznak a kasikumikok is. Léteznek még a kaukázi hegyekben az említetteken kívül több apró törzsek is, melyek mindannyi külön nyelvet vagy nyelvidomot beszélnek s köztársaságokban, vagy egyes fejedelmek alatt vannak, de kiknek ők leginkább csak harc idején engedelmeskednek, mert különféle viszonyaikat vagy kard által, vagy "a vének" közbejárásával egyenlítik ki s végezik. A cserkeszek azelőtt - és hihetőleg a többi kaukázlakók is sodronyingből álló vértezetben, sisakkal födött fővel s igen jó nyilakkal harcoltak ügyesen; de én ilyetén védöltözetben egyet sem láttam, s Konstantinápolyban is többektől, kik most a törökök rabszolgái, kérdezősködtem iránta, de mindnyájuktól azon választ nyertem, hogy megszűntek már vértezetet hordani.
Márc. 11-én Jekatarinodarban háltunk, mely egy különös sárlepte város a Kubán partján (a Kubán Tiszánk-féle szélességű folyó). Innen nyolc csernamorszki (feketetengeri) kozákot kaptunk őrkíséretül, kik állomásonként újakkal váltakoztak úgy, hogy minden félórában vagy hamarább is (amint t. i. a kozák őrházak egymáshoz közel estek) folyvást új alakokat láttunk nyargalni kocsink mellett, s velük szüntelen új anyagot nyertünk mulatságra, mit dr. Wagner észrevételei még mulattatóbbá tőnek. Míg élek, nem feledem azon gúnyképet, melyet néhány mellettünk ellovagolt cserkesztől láttam, kik bizonyosan s méltán ezt gondolák magukban: ó ti gyávák, kik ezen néhány hitvány kozákra bízzátok éltetöket; hisz ezen maroknyi kiszáradt váz nekünk annyi mint folyónak egy cseber víz, mit látszat nélkül nyel el, - s valóban a kozákok lettek volna legelsők a futásban, ha nagyobb számú cserkeszek ütnek reánk. Éppen azelőtti hetekben, hogy Jekatarinodarba értünk, vagy másfél-ezer cserkesz észrevétlenül kelt át a Kubánon s 50 kozákot, kik egy faluból a másikba ágyút kísértek volt, levágtak irgalmatlanul. Mi ugyan erős ellenállásra voltunk elkészülve, de nagyobb erő általi megtámadás esetében Wagner úr mégis arra számolt, hogy a postalovakon tovább ügetünk, mindenünket ott hagyandók (ha t. i. szerencsénkre le nem esünk a lovakról, mert sem én sem dr. Wagner nem érténk a nyeregnélküli lovagláshoz). Különben az én véleményem szerint minden józan gondolkozású utas szívesebben követné a megtámadókat hegyeikbe, semmint a karddal igen remekül vívó népnek ellenszegülne oly alkalomkor, midőn a halált el nem kerülhetné, ha mindjárt egy kettőt le is terítne közülük, mert kis csapatok ritkán támadják meg az utasokat. És a fogságból pénzért ki lehet szabadulni, számos pénztelen szökéssel menekül, másokat meg eladnak Törökországba, honnan aztán könnyebb a szabadulás.
Márc. 15-én Uszlabinskájában töltöttük az éjt, hol egy lengyel tisztnek, ki a lengyel lázadás után mint közvitéz több évig szolgált az orosz hadnál s ismét előléptettetett, még pesti sipkámmal szemébe tűntem; mire az megszólított s kitudván, hogy magyar vagyok, nyakamba borult és hangosan sírt örömében. Ezen falu mellett egy, fából épült nagy magtár áll, hova ottlétünk alatt mintegy kétszáz úgynevezett barátságos cserkesz jött farkas vagy más bőrtarisznyákkal búzáért, míg mások fát hordtak a Kubánon túli partról az oroszoknak. Én kandiságból közéjük vegyültem s törökül akartam velük beszélni, de ők engem nem értvén kikacagtak, az oroszok pedig kémként letartóztattak, de csakhamar ismét elbocsátottak. A Kubán partján őrködnek az úgynevezett linciszki (határszéli) kozákok is, kik különféle oroszok, átfutott s elfogott cserkeszekből állanak; feleségeik többnyire cserkesz leányok, s öltözetük és fegyvereik s hadakozásmódjuk is szintaz mely a cserkeszeké; de különben bátorság s elszántságra nézve is sokkal nagyobb hírben állanak a többi kozákoknál. Vallásukat illetőleg a raskolnyikokhoz tartoznak, s nem esznek azon edényből, miből más vallású ha mindjárt orosz is.
Utunk Stavropolon innen folyvást rónaságon vezetett s hol közelebb hol távolabb esett a Kubán vizéhez, de Stavropol előtt mintegy harminc verstnyire dombos kezd lenni - imitt-amott erdőséggel vegyülten. Stavropol igen csinos város széles utcákkal, zöldre festett réz vagy pléhfödelű házakkal, hol a piacon először láttam nagy, magyarhoni forma kenyereket. A város dombok közt fekszik, honnan tiszta időben láthatni az Elborust; Jekatarinodarig az út biztos, mivel a hegyek távol esnek s a hegyi lakosok nem oly könnyen jöhetnek odáig, de Jekatarinodaron túl veszélyes, s éppen odaérkeztünk előtt egy erdőben kétszáz kozákot, kik ott favágással foglalkoztak akkor, aprítottak össze a hegyi lakosok.
Jekatarinodaron keresztül utaztunkkor sokadalom tartatott ott s különféle hegyi népeket lehetett látni, kik nyersbőrt s más egyebet, de a kabardok leginkább lovakat árultak, - az elvadonult németek pedig burgonyát hoztak a Pedegorski nevű három gyarmatról. Nem tudtam magam mosolygástól megtartóztatni, midőn egy német asszonyt láttam burgonyazsákjánál pisztollyal állani s kérdém a gyarmatosokat, valljon nem háborgatják e őket a hegyi lakosok? azok nem bántannak, volt a felelet, de az ott tanyázó Donszky kozákok fosztanak meg minden marhánktól s ezek okoznak nekünk legtöbb kárt és bosszúságot.
Márc. 19-én Alexandrovskában háltunk, mely tájékon éjjelenként minden faluban legnagyobb vigyázat uralkodik s a lakosok örökké készek megtámadtatásra. Húsz verstnyire körülbelül Alexandrovskától értünk a Terek folyó partjához, hol is Ardon nevű faluból, mivel homályos volt, már délutáni három órakor nem bocsátottak ki, folyton zárva tartván a kapukat, s reggel sem eresztik el addig az utasokat, míg a cirkálók a vidéket ki nem kutatják, vajon nincs e ellenség a környéken. A napokban erős hó esett, mely Wladikaukázhoz értünkkor a földet térdig takarta s a közlekedést megnehezíté. Wladikaukáz a Terek folyó jobb partján, a Kaukáz északi részén a hegység kezdeténél fekszik, mély árokkal és sövénnyel körülvéve. A hegyek alját erős tölgyerdők borítják, de észak felé a Terek mentében sivatagság uralkodik. A város keleti részén egy földvár emelkedik, hol a főtisztség laka s katonai fogház létezik. A lakosok leginkább orosz feleséges katonák és georgiaiak, kik többnyire kereskedést űznek; az ingus lakosok el vannak különözve - az árkokon kívüli helyet foglalván el. Wladikaukáz egy az utazók számára kormány által alapított tágas épülettel bar, melyben a szobák asztalok, székek s nyoszolyákkal ellátvák, s katonák végezik az utazók szükségei s kényelme-igényelte szolgálatot. - Az egész vonalon Támántól Ardonig csupán a főúton léteznek faluk, különben az egész síkság néptelen, mi egyik legnagyobb oka, hogy az oroszok a Kaukáz elfoglalásában nem haladhatnak elő.
Márc. 22-én hagytuk oda Wladikaukázt, s rövid kocsizás után beértünk a kaukázi szorosokba, hol a Terek iszonyú dörgéssel foly alá; a völgy majd szélesebb majd keskenyebb; néhol mellékvölgyek nyílnak, ossét falukkal, fenyő és más fákkal benőtt oldalok, másutt iszonyú magas meredek sziklák mintegy védfalul szolgálnak az útnak, s ellenségnek nem könnyű a hely járhatatlansága miatt az úthoz férni, hova csak a mellékvölgyekből nyomulhatni be.

 

Kóbi. A Kereszthegy. Orosz posták

Wladikaukáztól 25 verstnyire van az első, Larsz nevű postaállomás, hol több bolt, katonalak s egy ormon szép váromladék létezik; Kasbek a második állomás, postaház és más épületekkel; a georgiai lakosú falunak ura Kasbek nevű szinte georgiai fejedelem, kinek nevét a Terek bal partjával átellen emelkedő, 15 ezer láb magasságú hegy is viseli. Itt georgiai ifjak több ásvány és ércneműeket, de leginkább jegeceket (krisztalokat) árultak, miket a hegyeken idestova gyűjtettek; ezen völgyben továbbá mindenütt nagyon sok madár találtatik, főleg vadgalamb, s az Európában már igen ritka szakállas sas (gypetos barbatus), mire kétszer lőttem, de nagy hidegség miatt a puskát alig tudván tartani nem találtam. Kasbeken túl a völgy igen széles kezd lenni, s a Terek, mely sebes folyása miatt nem volt befagyva, nagy szigeteket képez - nagyszámú vadkacsák tanyáit, melyek apró csemetékkel be vannak nőve, de azontúl minden fanövés megszűnik, és a hegyek s völgyek kopárak. E 10-12 ezer láb magas hegység környezte tágas völgyben számos falu létezik, erős kőházak s védtornyokkal ellátva. Estére Kóbi postaállomásra értünk s ott háltunk is; ezen helyponton már hatodfél ezer lábnyi magasságban emelkedik a tenger színe fölött, de melynél a Kaukázban még sokkal magasabban fekvő emberlakok is találtatnak, hol a nagy hideg ellen ugyancsak különösen megedzve kell lenni. Másnap előbb melegítő szeszesitallal erősítők fel magunkat két lieflandi német úrral, kik Wladikaukáztól velünk jöttek, s akképp előkészülve mentünk neki a zúzmarás időnek s a veszélyes útnak, mely keskenysége, tátongó mélységei s akkor főleg hózuhatagok miatt borzasztó volt. Szeszes italhoz nem levén szokva, meg a nagy hideg miatt kelleténél többet hörpentvén, könnyen szomorú következményei lehettek volna ezen ballépésünknek, ha hogy elég korán ki nem józanodom a többiek segítségére, kiknek egyike bizonnyal elfagy, ha a kocsis segedelmével bundába s pokrócokba nem burkolom. Az út Kóbitól térföld fölött még mindig hegynek visz egy keresztig (innen a hegy is Kereszthegynek neveztetik), melynek irányában vízszakadás van, s a Terek északnak, az Araku délnek foly; a keresztnél az út magassága hétezer és néhány láb, honnan igen lejtősen vezet ismét le egy iszonyú mélység fölött, melynek öbléből borzadalmas zúgás és dörgés hallatszott fel; a hó még akkor igen nagy volt s a keskeny út sok helyütt befúrva, csak egy kis eltérése a kocsinak több száz ölnyi mélységbe zuhantotta volna azt, minélfogva pénzünket magunkhoz vevén, gyalog követtük kocsinkat, melyen sokkal bátorságosabb volt az utazás mint szánon, mivel a kerekek mélyen vágtak a hóba s nem térhettek oly könnyen el, holott a velünk volt lieflandi németek szánja egy helyütt megsiklott s a lovakat maga után csúsztatta pár száz lépésnyire, hol egy nem igen lejtős mellékvölgyecskében fennakadt; az utasok kocsisostól szerencséjükre a hóra fordultak le, de a lovak igen megsérültek. A haladást igen gátolták s hátráltatták a szemközt jövő szekerek, melyeknek lehetetlen volt kitérni s a kocsit vissza kellett vonni, vagy teher nélkül levén a szemközt jövők vonultak vissza míg kitérhettek; máskor meg az is lehetetlen volt a kitérési hely messzisége miatt s az utasoknak össze kellett állni s a havat eltisztítni. Kóbihoz Jajsaur csak 17 verst, s mégis reggeltől napestig tartott a menet. Az állomások Oroszhonban nem egyforma messzeségben vannak egymáshoz, mert ott leginkább a hely alkalmasságára tekintenek; minden postaállomáson, a városiakat kivéve, bútoros szobák léteznek a postával utazó vendégek számára fizetés nélküli használatul. Minden állomásbérlő bizonyos számú lovakat köteles tartani - húsz, negyven, hatvan vagy több párt, amint hol több vagy kevesebb a szükség, mi végül a kormánytól kiszabott mennyiségű évdíjt nyer, mivel az utazóktól kapott vitelbér a költséget nem födi s a kormányszolgálatra sok ló kívántatik évenként. A postán utazni akaró a rendőrségnél egy "padarosna" nevű rendelvényt kap, melyben meg van írva, meddig van engedélye mennie s melyért verstenként bizonyos díjt fizetnie kell, és ezen díj képezi aztán a fönt említett költséget fedező jövedelmet. A postalovakért különös fizetés jár, mely a vidék szerint van megállapítva, s hol olcsóbb hol drágább; ha az utas saját kocsiját használja, két lóra nem válthat padarosnát, - mi noha mindig háromra váltottunk s rendesen négyet kaptunk, mégis csak háromért fizettünk az állomásokon. Sok bajunk volt mindig a kocsisokkal, kik igen sebesen szeretnek hajtani, s folyvást attól tartottunk, hogy kocsinkat összetörik. Minden postaháznál tele függesztve a fal mindenféle rendelvények s ukázokkal, hogy miképp viseljék magukat a postamesterek, - s a hivatal több évi rovatlan viselése első rangú nemességgel jutalmaztatik; mindamellett az utasok igen nagy zsarolásoknak vannak kitéve, mivel a postamesterek nagy része minden módon igyekszik az utasokat megrántani, ha hogy számolását már a szamovárnál s egyéb kicsinységeknél meg nem találja, miket az utasok tőle vagy kérni, vagy venni gyakran kénytelenek.
Sok civódástól mentett meg bennünket egy a cár nevében írt miniszterségi nyílt ukáz, melyben minden rendőrség s kormányzónak parancsoltaték, miszerint előmutatóját pártolják s bal vagy kellemetlen eseményekben segedelmére legyenek. Ha a postamesterek lovakat adni nem akartak, azzal mentegetvén magukat, hogy valamely tábornok vagy előkelő utasra, kinek a lovak szükségesek, kell várakozniuk; csak a cári rendelvényt mutattuk elő s mindenkor értük célunkat, csupán egy ízben kellett egész napon várakoznunk, midőn Gurko tábornok Tiflisbe utazott, de mivel elutazta után még 12 ló megmaradt, ezekből négyet nekünk adtak s a többi utasnak várni kellett, mert néhány lónak mindig készen kell állni a futár számára.
Kajsaurtól az út még folyvást nagy lejtőségen vezet, honnan aztán bekanyarul az Araku völgybe Paszananur és Ananur állomásig. Nevezett völgy igen keskeny s a hegyek be vannak bükk és fenyőfákkal nőve; Ananur előtt kocsitengelyünk ketté tört, s másnap ökrökkel vonattuk azt az állomásra - addigelő nekem kelletvén ott felvigyázatul maradnom. E vidéken a gyönyörű Tichodroma muraria tartózkodik.
Márc. 28-án értünk Tiflisbe, hol akkor táján még jóformán nagy hó volt, s képzelhetetlen sok madár, főleg vadgalambok roppant nagy mennyiségben boríták a szántóföldeket.

 

Tiflis. Georgiaiak

Tiflis fővárosa Georgiának és az egykori kartuli királyok székhelye - most a kaukázi hadsereg főparancsnokának állomása s középpontja a kaukázi tartományok kereskedésének. Délnek kopár meredek hegybe épülve, egy része amphitheatrálisan emelkedik; az utcák elég szélesek, a házfödelek laposak s derék néha látni, miképp a hegyoldalba illesztett házak tetejéről szamarak s borjuk tekintgetnek le az utcákra. Tiflist 1795-ben a perzsák egészen elpusztították, mely alkalommal egy ott tartózkodó magyar orvos is perzsa fogságba jutott, de azóta nagyon fölépült a város, s több csinos épülettel bír. Szépnek mondhatni az erivani piacot, hol a főkormányzói lak áll s a droskák (bérkocsifaj) tartózkodnak; dicsérhetni meleg fürdőit; kiemelhetni két bazárát (áruhely), görög és örmény templomát, melyeken középről kúpalakúlag kurta vastag torony emelkedik. Az óváros széleit mosó Kur bal partján, híd előtti sziklán létezik egy kis vár, mely katonai laktanyául s tömlöcökül szolgál; itt kezdődik meredek domb oldalában egy kis térségen, mely közönségesen napészok (a homokon) nevet visel, az új Tiflis, német gyarmatosok - leginkább kézművesek és kocsmárosok lakhelye, hosszas utcájával, melynek egyik sora kősziklák alatt, másik a gyakran nagyon áradó Kur partján van építve, különös tekintetet adván e fekvés az egész helynek. Ezen költői benyomást még inkább emeli a sziklás sík tetején álló, s leginkább georgiaiak által lakott Palota nevű városrész egy nagy sárga kormányépülettel. A Kur jobb partján kelet-délre Tiflis előtt, a várost úgyszólván körülkaroló, meredek hegyen van egy terjedelmes várrom, hol most lőportár s néhány őr lakása létezik. Végül említendő még a Kur folyó bal partján új Tiflis alatt elnyúló Álkuki nevű kartuli falu, s azon túl Tiflis gyarmat egy csinos evangelikus templommal.
A hegység környezte Tiflisben nyaranta nagyon kellemetlen a lakás, mivel a napsugarak a kopár sziklák közé szorulván, összpontosultan kettős meleget fejtenek ki, minek következtében jún., júl, s augusztus hónapokban a hőség ott igen magas fokra lép s majdnem kiállhatatlanná válik. Jó ivóvíz a városban s ennek közelében nincs, s a népség a Kur folyónak mindig iszapos, sárga, e mellett igen meleg vizét issza. A vidéket ugyan elég regényessé teszik a mély völgyek s meredek sziklák, melyek a hegyek közt találtatnak, csakhogy oda menni kevés embernek van kedve, - különben a tenyészetet leginkább csak cserjék képviselik s hat-nyolc órányira köröskörül sehol sem találni erdőre. - Tiflis lakosi számát 40 ezerre mondották, kik örmények, georgiaiak, oroszok, németek, tatárok és csak néhány zsidó; kereskedés és kézművességből élvén, nagymennyiségű gyapot, pamut és selyemszöveteket, meg igen csinos tőröket és kardokat készítnek. Találkoznak azonkívül még a Kaukáz majd minden népeiből egyének mint kereskedők vagy napszámosok.
Legyen szabad egy kissé mulatnom a georgiai fajnál. A georgiaiak csinos, egykor igen harckedvelő nép, kik szomszédaiktól soha nem nyughattak, s hol a leshgik, hol tatárok vagy törökök, de legtöbbnyire perzsák támadták meg őket s foszták meg önállóságuktól, míg végül az oroszoknak hódoltak, kiknek vallásában eleitől fogva már éltek. Számos nemes létezik köztük, többnyire hercegi címmel - föld és skláv birtokkal. Vendégszeretetük messzire terjedt híre valósul körükben, s különben is erényre hajló faj, de az orosz tisztviselők s örmények rossz jellemeket kezdenek köztük fejleszteni. Az orosz kormány kedvez ugyan nekik s anyagi jólétük most erősebb lábon áll, mint azon zavarteljes időkben, midőn sem élet sem vagyonbiztosságot nem élveztek, mégis nagy részük a múlt időket óhajtja vissza, pedig helybeli kormányzóul rendesen Oroszhon legderekabb férfiait bírják, mint jelenleg is Woronzoff herceget volt tauriai kormányzót - ritka jellemű s nemeslelkű, emberbaráti férfiut, ki iránt a krimi nép legnagyobb szeretet s tisztelettel viseltetik. Az előttei kormányzó Neuthard tábornok is szigorú s fegyelemtartó, de igen igazságszerető ember volt.
A georgiaiak közül nem szed a cár katonákat, mit ők függetlenségük palladiumaként tartanak, de az orosz hadakat örömest követik saját fegyverzetükkel a harcba. Ruházatuk egészen különbözik a többi kaukázi népekétől. Fejüket cukorsüveg alakú fekete báránybőr sipkával takarják; köntösük merino posztó vagy abából készült, melynek majd bokáig érő úja a vállról függ le, s maga a köntös derékhoz szíjjal köttetik; nadrágjuk bőre van szabva, bakancsuk magas sarkkal ellátva nagyon hegyes, felgörbült orral. Láthatni náluk több igen pompás arany s ezüst hímzetű s drágakövekkel kirakott öltözeteket, mik szerfölött kiemelik a különben is nyalka, szép, bajuszos georgiaiakat. A tatárok, kik itt többnyire siik (mahomed), szintazon öltözetet viselik, csakhogy szakállt hordanak s ezt vörösre festik; továbbá a kizilbasok vagyis perzsák hasonlóul ruházkodnak.
A georgiai nők, elhíresült szépségei a világnak, kiknek hírét nincs tán, ki nem hallotta volna - jelenlegi divatuk szerint hosszú ruhát viselnek, s e fölött kék, zöld vagy más színű bársony köntöst drága prémezettel - néha ezüsttel, arannyal zsinórozva. A leányok lobogó fonott hajat s pártát hordanak, mihez a képüket leplező tüll van letűzve. Láttam köztük valóban remek szépségeket - megközelítőket az emberi képzelet ideáljait - csak az fölötte kár, hogy a természetajándékozta szép arcot festéssel, mit egyáltalában mindnyájan használnak, kora hervadásra készítik elő. A nőnem itt is igen el van a férfiaktól különözve s a leányok egymással járják a házak födelén nemzeti táncaikat tamburok pengetése mellett. Férjesülni nagyon s korán szeretnek. Egy tizenhárom éves leányka, kivel beszélni találtam, nagyon haragudott a cárra azon rendelet miatt, miszerint birodalmában a leányok csak tizenhat éves koruk elértekor mehetnek férjhez, s mint a kis haragos mondá, anyja már tizenkét éves korában férjesült, - neki pedig, jóllehet a tizenhárom évet elérte már, még annyi ideig kell várakozni!
Georgia különböző fekvésű vidékeket foglal magában: majd sík völgyeket képez, hol víz, fa, fű nagy bőségben találtatik s gazdagon terem búza, kukorica, rizs; majd a Kaukáz déli ormaira nyúlik, hol a vetések nem minden évben érhetnek meg, mivel új hó éri a még éretlen gabonát s a hegyek közti gyakori esőzés elrothasztja azt; léteznek részek, mint Tiflis körül és a Kur mentében keletnek, hol a hegyekről lefolyó csermelyeket s folyókat csatornákba vezetik a hegyoldalokon szőlővenyigék, szántóföldek nedvesítésére, mi nélkül nem terem semmi, mivel a hőség nagy s esők nem járnak. A kenyeret ott hosszúdad s laposra sütik, idomtalan formában; egyik faja pedig a kenyérnek papiros vékonyságú, gömbölyded, hosszú, mit leginkább a tatárok sütnek. Ezen kenyérből vett össze báró Halberg Erivánban létekor s a szabóhoz vitte, hogy varrjon neki nadrágot belőle. Báró Halberg tábornokhoz, ki különben "a gaudingi remete" név alatt Európa-szerte ismeretes, Tiflisben volt szerencsénk, honnan Teheránba szándékozott az egészen magánosan utazó nyolcvan éves agg, ki Németországból Oroszhonba vándorolván, ezenkívül Kazánt s Astrakánt egészen beutazta s különcködései által magát mindenütt emlékezetessé tette. Perzsiába utazásának célja a csillogó perzsa naprend elnyerése volt, mellyel a már úgy is számos érdemkeresztjeit szaporítni vágyott - pedig sok csillogó drágakő nem ér fel azzal, mit útja közben Oroszhonban vesztett - t. i. egyik szemevilágával. Wagner úr már Afrikában is találkozott vele, hol szinte mindenféle különcködéseket követett el. időn Tiflisben találkozánk vele, talpig érő fekete öltönyben járt lengyel-zsidóféle kalpaggal fején, s melle ragyogott a sok érdemkereszttől, - lépteit bámuló néptömeg s pajkos gyerkőcsereg követte.
Georgiában a bort, minek java Kahét tartományban terem, bivaly s ökörbőrökben tartják, mik a nyak, láb s egyéb nyílásoknál erősen el vannak kötve, s a kőolajjal bekent szőrös rész belül esik; neve ezen bortartó bőröknek: burduk. Georgiának igen jó lovai vannak, mik közt a karabagiak leghíresebbek; továbbá számos, erős bivalyai, melyeket leginkább szántásra használnak. Nálunk az a néphiedelem uralkodik, hogy a bivalyok nem tűrhetik a vörös színt, pedig Törökhonban nagyon divatos e szín s a bivalyok még sem bántanak senkit. Találtatnak azonkívül Georgiában tevék, sertések, juhok, kurta lábú s rövid szarvú tehenek, s mindenféle apró házi marhák. Vadállatok sorából vannak leopárdok s néha tigris, mely Perzsiából téved át, - nagyon sok medve, meg farkas, róka, hiéna stb. A kaukázi hegységben néha bölények, szarvasok, őzek, vadkecskék, melyek egy pár szarva 30-40 fontot is nyom, nyulak, mókusok s más apró emlős állatokból néhány új faj; - de számosabb a madarakból, hova tartozik a szakállas saskeselyű, sárga s hamuszín ölyü, sólymok, a sárgakörmű vércse, mely nagy számmal költ a Kur partjain, mindenféle fogolyfajok, sok vadlúd és vadkacsa, s egyéb vízi madarak. A növényekből hasonlag számos szép s egészen új faj létezik ott, miknek egyenkénti elősorolása futólagosan véghez nem vihető. Rovarokból szinte sok különös s új fajat mutathat fel a tartomány. Gyümölcstermést illetőleg sem áll a legutolsó tartományok közt, mert bizony bőven található mindenféle gyümölcs, csak nem a melegebb égaljat kívánó keletiek narancs, citrom, törökszilva - noha némely földírók ezeket is tulajdonítnak neki.

 

A magyarhoni tótok. Jean Paul. A georgiai. Priutin

Midőn a Kaukázon keresztül mentünk, azt gondolám, én vagyok a legelső magyar, ki a hegység hátát gázolja; de milyen nagy volt meglepetésem, midőn Tiflisben több tót hazánkfiával találkoztam, kik mindennemű apró árúkkal kereskednek. Szemembe tűntek leginkább a turócmegyei hátas gyógyszerészek (tureczki likárok), kik kölnivízzel s életessentiájokkal mindenféle betegségeket jól, rosszul gyógyítanak s nemcsak Oroszország minden részeit bebarangolják, hanem még Perzsiába is elmennek egész Ispahánig. Ezen emberek mindenütt vengeriknek (magyarok) hívják magukat, de a magyarokat még sem hozzák mindenütt jó hírbe. Példával szolgálhatok. Egy nap Tiflis tájékára rándultamkor egy körhajú, hosszú szakállú, rozsdás képű jentsik (kocsis) találkozott velem s kezdé kérdeni, ki, mi s hova való legyek. Ha mást nem is, de hogy magyar vagyok, mindenkor örömest s teljes készséggel mondám, - úgy hát, fejét bólintva folytatá az orosz, te is vengeri vagy, nagy csalók a te hazádfiai! Nézz csak rám, nemde erős, egészséges kinézésű ember vagyok s gyomrom olyan jó, hogy három quart vodkát (három meszely pálinkát) ha van, mindennap megiszom. Egy ízben két vengeri jött utánam négyszögletű kis ládával karjaikon, kezükben hegyes vassal ellátott nagy bottal s fejükön széles kalappal igen szűk (magyaros) posztó ruhában, s lábukon hosszúszárú csizmával. Ők egymással po vengerszi (magyarul - szerinte, egyébiránt tótul) beszéltek, miből én sok szavat értettem, mivel az a nyelv sokat hasonlít a miénkhez. Ők rám néztek, köszöntek s hozzám beszéltek, én meg hozzájuk, mert barátságos vagyok, s örömest beszélgetek. Ők csak néztek rám s mondák: hej znákom (orosz kiejtés az idegenek megszólítására) te igen beteg vagy, te neked igen nagy bajod van. Én felelék: hála a szvata boha-rogyicának (a boldogságos szűznek) nincs semmi bajom; azonban ők mondák, hogy nekem rossz a tüdőm, s ha nem orvosoltatom magam, nemsokára meg kell halnom, amint azt nehéz lélegzetem is jelenti - s ezzel megfogták kezemet s a hegyre, melyen az út keresztül visz, nagy sebességgel vittek magukkal, hova mire fölértem, sem szólni, sem járni, sem lélegzeni nem bírtam; izzadtam rossz korsóként s fújtam egyenes a föld mint a lepedő s nincsenek hegyek mint itt, s nagy csizmám a hosszú ködmönöm a menést nagyon akadályozák s nehezíték, de a vengerik meg sem moccantak, mintha legegyenesben sétáltak volna; én csakugyan elhittem, hogy tüdőm rossz, s egy kis üveg nem tudom mit másfél karbonyicáért (2 forint 20 krajcár p. p.) vettem tőlük, mely gyógyszer ugyan nem mentett volna meg semmiféle bajtól. A természettől inkább hízómarhának, mint tüdővészesnek született kocsis együgyűségén s tótjaink csalfaságán mosolyogva, végét sem vártam a beszédnek, hanem eltérvén az útról, követtem rendeltetésemet - rovarászni mentem.
Lakásunk először a homokon, később Tiflis gyarmatban volt egy Jean Paul nevű francia hadastyán házában, ki mint fogoly maradott Oroszhonban, Tiflisben egy német gyarmatosnőt vett feleségül, hol jelenleg mint vendéglősnek jól megy sorsa, s gazdagtól szegénytől egyiránt tiszteltetik. Ezen hadastyán gyakran mutogatott a karján egy sebet, melyet rajta az "ungeri" gránátosok ejtettek - szegény jó öreg! szemei mindig könnyekbe lábadtak, valahányszor Napoleon szóba hozatott. Velünk lakott Meulen nevű schweizi kereskedő is, kit én már Brussában ismertem, s mint porosz consuli ügyviselőt hagytam ott, s most véletlenül Tiflisben találtam, hova champagneit s órákat hozott eladásul, Georgiában pedig selymet akart vásárolni, mely azonban ott sokkal drágább s rosszabb minőségű a törökhoninál.
Midőn eleinte Tiflis környékén gyűjtögettünk, egykor egy georgiai jött a hegyen felénk csinos nejével. Wagner úr hozzám fordult s németül mondá: ez ám a szép lepke, ezt szeretném én megfogni - s villogó pillanatot vetett a deli termetű csinos menyecskére. Erre a georgiai mosolyogva fogá meg neje karját s németül viszonzá: szép ám, de a megfogásra nekem van jogom. Mi egészen elhűltünk s nem képzeltük, hogy németül tudhasson a hegyes süvegű ázsiai szülött. Ez onnan magyarázható, mivel Georgiában több német gyarmat van, melyek lakóit a georgiaiak jó gazdagoknak ismervén, gyermekeiket tanulásra küldik hozzájuk; mind a mellett a nép nem igen szereti őket, részint irigységből, részint mivel a gyarmatosok többnyire szerfölött fösvények s maguknak élnek.
Priutin három mértföldnyire van Tiflistől, délnyugatnak, vagy négyezer lábnyi magasságra a tenger színe fölött. Ezen hely több épületből áll, hol a főkormányzóság tartózkodik, miután a városban a hőség tikkasztó, s a priutini környék nagyon kellemes. Egyáltalában a vidék itt meghatólag szép, dús erdők borítják a hegyoldalakat, hol tömérdek őz meg szarvas létezik; a lég hűs s igen jó friss víz csörgedez mindenütt, és a természetbúvár s gyűjtő fáradalmit a rovardús vidék bőven kárpótolja. Priutinhoz félóra-negyednyire fekszik egy hadastyánokból alakult gyarmat, hol engem egy orosz vén harcfi mindig nagyon szívesen látott, s tiszta lakában olykor hetekig tartózkodtam. Ezen nős hadastyánok mindegyike 100 ezüst rubelt s földet kapott a kormánytól, s maguknak házakat építve mezei gazdaságot űznek, szinte megifjodván a sokszor fiatal nők oldala mellett. Ilyen katonai gyarmatok Georgiában többes számmal találtatnak.

 

A gyűjtő élete

Összejárván Tiflis vidékét s a gyarmatokat, mint Petersdorfot, Marienfeldet, Katarinenfeldet stb., tovább óhajtottam vizsgálni a környéket, mire Wagner úr örömest reá állott. Május közepén fölfegyverkezve, két a kormánytól őrkíséretül adott kozákkal s egy lóval mely holminkat vitte, holdvilágos éjszakán elindultam Tiflisből. Innen kiérve, Eriván irányában vettük utunkat, mivel nekem más tervem nem volt mint szép vidékekre jutni, s a falukat, mennyire csak lehet kerülni; mik ott egyébiránt nem is oly sűrűn találhatók. Szép vidéket lelvén, egyik kozák a lovat megbékózta s tüzet rakván, az útközben lőtt nyulak, foglyok vagy galambokat megfőzte, míg én a másik kozákkal gyűjtöttem. S ha a helyet egyszer meguntuk, ismét tovább ballagtunk. Közönségesen a tetőkről néztem ki, hova szándékoztam, de többnyire nem tudtuk merre vagyunk: sokszor mentünk valamely kiszemelt tájék irányában, de hova az erdők rengetegsége, vagy mélységek, kősziklák s más akadályok miatt éppen el nem juthatánk. Egyébiránt nekünk mindegy volt gyűjtés végett akárhova letelepedni, mert rovarok, lepkék és növényeket mindenütt találtunk, s noha gyakran három nap sem láttunk embert, de puskánkkal élelmünket bőven megszereztük és a havasokon tanyázó örmény, görög s tatár pásztoroktól több napra való túrót, sajtot s vajat vásároltunk be, s néha több napot közöttük is töltöttünk. Nem kevés bajom volt az egyik kozákkal, ki nem szerette a sok jövés-menést, s vagy negyven ezüst rubellel bírván, ezt ama vidéken csapatonként barangoló s rabló tatároktól féltette. Egy ízben kozákjaimat beküldtem egy faluba, s magam, nyulászás végett künn maradtam; midőn a faluba érkeztem, a bolt előtt hol kozákjaim rám várakoztak, tömérdek nép gyülekezett össze látásomra; mély bókolatokkal fogadtak, s a bevásárlott rizst, vajat és kenyeret igen drágán fizettették meg velem, s nagyságolni kezdtek, mivel kozákjaim hercegnek adtak ki, mely tréfa pár pillanat alatt nekem többe került mint szerettem volna, s a kozákoknak jóformán elvettem kedvüket, máskor hasonló tréfát űzni velem. Ezen utamban legtöbbet szenvedtem a záporesőktől, s kevés nap múlt el, hogy meg ne áztunk volna. Bizonyos nap az eriváni úthoz közel jártunk, egyik völgyben iszonyú jégzápor ért el; de félóra múlva egy kozák állomáshoz vetődtünk, hova be is mentünk, de az úgy zsúfolva volt más emberekkel, hogy állni is alig lehetett; az eső mindegyre szakadt, s már a házakba is csurgott. Ennek szűntével még azon éjjel elhagytuk a bolhafészket, s egy erdőben nagy tüzet raktunk, hol ruhánkat szárogatva egyszersmind a ránk ragadt bolháktól is megszabadultunk. Így járkáltam vagy húsz nap a legszebb tájakon, bú s gond nélkül éldelve a természet gyönyöreit, célom minden szép helyen érve, kívánságom minden érdekes bogár vagy pille fogásánál teljesítve, - s emellett a vidék minden vadállatát, mit csak puskámmal elérhettem, enyémnek tekintve, s korlátlan hatalommal parancsolva két embernek, kik vak engedelmességgel tartoztak s jóban rosszban velem egyiránt osztoztak. Felhágván egy nyolc vagy tíz ezer láb magas havasra, honnan a vidéket lábaim alatt láttam, s a lemenő nap fénybe borítá a Kaukáz égbe merengő ős ormait, miután tűzsugárival akarná megkoszorúzni a hőst, ki fejét a zivataroknak bátran teszi ki, s lakában szállást ad a szabadságnak, mely ellen Európa egyik legnagyobb hatalma félszázad óta mindhiába küzd: ilyenkor fejedelemnek véltem magam, gazdagnak minden szükség s óhajtás nélkül; a sok gyönyörű növény, mint ismerőst üdvözle, s örültem mindennek mi körültem volt. Csak akkor ébredtem föl érzelmeimből, midőn a havasi tágas völgybe tekintvén, az imént simán, zöldbársonyú réten ezüst paszománként lefolyó patak hullámait lejtős helyen, a folyvást gátló szirtek közt gyors szökéssel tajtékozva leomlani láttam, míg nem a völgy kanyarodásánál hirtelen eltűnt szemeim elől a híg anyag s csak gondolattal kisérém azt tovább. És elmélkedém: mostani csendes boldogságom is lejtős és sikamlós helyekre ütközik, hol azt a szétzúzatás feltartóztatlan veszélyétől megmenteni nem leszek tán képes.
Egy nap szinte ily boldogító érzésekkel telt kebellel mentem le egy magas tetőről a bennünket netaláni eső ellen könnyen védhetendett szikla alatti tanyánkhoz. Ifjabb kozákom, kit szokás szerint gyűjteni küldék, még oda volt, mialatt az öregebb, kit röstsége miatt egyébre nem használhattam, a bútornál maradt konyhaellátásra s lóőrizetül. Aznap húsúnk nem volt, csak rizs csörgött a bográcsban. Én szürke köpenyem vállaimra vetve kimentem a tanya melletti zöldre, s lehevervén a kötözködésig érő fűbe, melybe úgyszólván bele vesztem, mélán néztem a légbe, melynek egyhangú csendjét csak a szél olykori fuvalma, egerek cincogása s baglyok huhogása zavará meg. S elgondolám: miképp a legnépesebb városban mindenkor inkább rettegek mint e hegyek ölében, mert amott vagy a mellettem elrobogó kocsi sért meg, vagy a hegyként elsuhanó uracs lök mellbe, vagy a háztetőről legördülő cserép hull fejemre, nem említve ezer más ólálkodó veszedelmet, miket elkerülni néha lehetetlen; de itt a veszélyek csak olyszerűek szoktak lenni, miket az ember leginkább maga idéz elő, de rendszerint óvakodhatik tőlük, s emberi megtámadástól nekünk annál kevésbé kellett félnünk, mivel többnyire úton kívül járunk s néha több napig sem láttunk embert; továbbá habár egyes tatár rabló csapatok háborgatják is olykor az utazókat, mégis nehezen hiszem, hogy eszükbe jutott volna három jól fölfegyverkezett személyre ütni, kiknél külsejük után semmi különös kincset nem remélhettek. akkor is tehát minden háborító gondolat nélkül hevertem a magas fűben, s már el is szunnyadtam volt, midőn kozákom a gyűjtésről megjött s fölébresztvén a tűz világánál mutogatá a gyűjtött tárgyakat, de egyszersmind gyöngélkedésről panaszkodott, mire ő csakugyan másnap rosszabbul levén, kénytelen voltam utamat visszafelé venni a magas Alagöz tájékáról, honnan néha az Ararat gömbölyű kúpját lehetet látni - s három napi menetel után egy faluhoz értünk, honnan Tiflis még 160 verstnyire esik. Iván betegkozákomnak némi pénzösszeget ajándékoztam, s haza bocsátám őt; ez eset kellemetlen volt reám nézve, mert öregebbik s különben félénk, lusta kozákomban keveset bízhattam, s nem volt, ki járjon s örüljön velem, mert öregem nem szeretett egyebet a morgásnál, evés és alvásnál. Elbocsátván fiatalabbik őr és segédem, utamat északnak folytatám a Kaukáz felé, többnyire erdők közt, hol itt-ott tatár falukra bukkanván, néhány lövet puskaporért kenyeret s kozákomnak dohányt cseréltem be. Megjegyzendő itt, miképp Oroszhonban nagy nehezen lehet lőport kapni, s alsóbbrendű emberek, hacsak katonáktól, kik azt lopva árulgatják, nem vesznek, vagy valamely előkelőtől ajándékba nem kapnak, éppen nem juthatnak hozzá; hanem a nemességnek rang szerint van kimérve, mennyit vehetnek a kormányi lőportárakból. Az erdőből kiértünkkor egy nagy térségre jutánk, melyen egész nap kellett haladnunk az előttünk emelkedő havas aljáig, hol néhány tatár sátor állott; mi egyenesen a sátraknak mentünk s ezek egyike mellett tanyát ütöttünk, de midőn a tatárok nem akartak maguk közelében megszenvedni, emelt fővel kérdém tőlük: valljon a vidék kié: cáré-e vagy övéké? ha a cáré s nem tetszik nekik szomszédságunk, akkor csak hordják el sátraikat, mivel nekem ott van kedvem maradni. Használt a bátor intés s ők tartózkodtak bántani. A sii felekezetű mahomedanusok nagyon vakbuzgó emberek, s keresztényekkel - de még a suni mahomedanusokkal is vonakodnak lakni, nem esznek semmi más vallásbelivel egy edényből s irtóznak közeledésüktől is. Ama tatárok is sii felekezetűek voltak.
Másnap felhágtam a havasra, mely vagy tíz - tizenegyezer láb magas lehetett, mert több száz lábnyira hó fedé ormait, s ama tájon tizezer lábnyi magasságra a tenger színétől kezdődik az örökös hó. Közepén a hegynek igen szép virágzatú kaukázi rododendronokat találtam, s a kilátás ritka szép volt a környező kisebb hegyek közé, hol nagy tavakat lehet itt-ott látni. A hegy oldalait nagyszámú havasi virágok boríták kellemes tarkaságban s teteje felé közel a hóhoz, hol fű még gyéren nőtt, legritkább bogarakat gyüjték nagy mennyiségben.

 

A gyarmatosok. Magán bolyongás

Wagner úr engem június közepére a Tiflistől ötven verstnyire fekvő Katalinföld (Katarinenfeld) nevű gyarmatba rendelvén, hogy onnan ismét együtt gyűjtsünk a vidéken, utamat a havasról nevezett gyarmat felé irányzám, s jöttemben több görög falura akadtam, melyek lakosi Paskevits tábornokkal jöttek ki Erzerum tájékáról s igen termékeny, fűdús, de kissé hideg vidékre települtek le, s most elhagyott hazájuk után bánkódnak, holott nekik minden bizonnyal rosszabbul folyt sorsuk, nehéz járom s a török tisztviselők önkénye alatt görnyedezvén, itt pedig némely jogokkal bírnak, mint általán fogva minden orosz gyarmatosok s ötven évig semmi adót nem fizetnek. De isten tudja hogy van az, egyes ember rossz téteményére sokkal inkább emlékezünk mint a jóra, de a kornak, időnek vagy országnak mindig csak olyan tulajdonait tartjuk szemünk előtt, mik örvendeztetnek, hasonlag a vadászhoz, ki miután egész nap éhezett, ázott, fázott, csúszott, fáradott: este jóllakás után a kandalló mellett pihengetvén, másra nem emlékezik mint azon pillanatra, midőn golyójától találtan a szegény vad vérében fetrengett s ő pusztítást szerető szemeivel vizsgálhatá fáradozása okát, gyümölcsét. - Ama görögök egy szót sem tudtak anyanyelvükön, hanem török nyelven beszéltek egymás közt.
Vagy százötven verstnyire lehettem Tiflistől, midőn egy tóhoz érvén, ballagó kozákomat előre küldtem egy gyalogúton s magam a tónál rovarászni maradtam; vagy két óra múlva utána indulván kozákomnak, minden kiáltozásom s lődözésem dacára sem akadhattam rá s csak a visszhangot nyertem válaszul. Meg voltam győződve, hogy a kozák készakarva hagyott el, mivel reggel megpirongatám s anélkül sem ízlett neki vándoréletünk; egyedül mentem tehát az ösvényen, míg délutáni négy óra tájban egy igen sebes folyamhoz értem, honnan Katalinföld legföljebb 12 mérföldnyire lehetett. Azon véleményben voltam, hogy kozákom a folyón átkelvén, útját a nevezett gyarmat felé folytatja, magam is tehát, csizmám s felső ruhámat tarisznyámba rakván s ezt magasan hátamra kötvén, kétcsövű puskámmal kezemben, neki mentem a folyónak, mit ez utamban már számtalansor kellett tennem; de a folyó sokkal mélyebb volt mint gondolám, s e mellett igen sebes és ragadó úgy, hogy alig léptem néhányat, már elsodrott, s ha egy lefüggő hársfaágba nem kapaszkodhatom, minden bizonnyal odaveszek. Kimenekülvén a folyam ragadó hullámai közül, ruháimat kicsavargatám s napra terítgetém, elmerült puskámból a lövést kiszedtem s megtisztogattam azt, mire homokba erős álom döntött, melyből csattanó mennydörgés ébresztett föl s özönlő zápor következvén, a folyónak hátat fordítottam s darab időre fák alá vontam magamat. Az idő már este felé járt s reggeli kenyerezésem óta mitsem ettem, tehát éhségtől is űzetve jobb szerencse után indultam, mivégre ki kellett az erdőségből jutnom, hogy emberekre akadjak s éhség és ázott helyzetemtől szabaduljak. A völgybe csakhamar lejöttem, de felfelé majd három óráig kellett mennem, míg az erdő szélére értem, hol roppant kősziklák emelkedtek az égbe s két medve meleg helyét foglaltam el, honnan azok morogva távoztak oda csörtetésemkor. A zápor mindegyre hullott s én igen kezdettem fázni, de minden igyekezetem dacára nem bírtam tüzet csinálni, kénytelen voltam tehát a helyet elhagyni s az erdőből végkép kimenni. A sík téren sebesen haladtam előre minden út s irány nélkül, mert ekképp legalább testemet mozgásba hoztam s fölmelegítettem; de a nagy fű s víz, miben olykor derékig gázoltam, szerfölött nehezíték menetemet; e mellett igen sötét volt s csak a sűrűn cikázó villámok hintének fényt a tájra s utamra, melyen egy nagy rúddal kellett előre tapogatóznom, hogy valami mély árokba ne bukkanjak. Éjfél tájban lehetett, midőn ebugatás után egy vagy tíz háznyi falucskához értem, hol mindjárt a legelső háznál erősen kezdvén zörgetni, egy magas férfi jött ki s villogó tőrrel kezében rám rivallt; én szállást kértem tőle, mit ő megtagadott, de én nem hagyám magam elutasítni s erősen megragadva őt s magasan emelve fel lőfegyveremet, berohantam lakába - visszatartóztathatatlanul; a pór lármát ütött, de én szép szavakkal csillapítgatám őt mondván, hogy tévedt utas vagyok; e mellett lesghi tőrömet s puskámat átnyujtám neki, mi által bizodalmát és szánatát azonnal megnyertem annyira, hogy kandallójában tüstént tüzet rakott, egy fazék aludttejet s darabka kenyeret adott éhségem enyhítésére, fekvésül pedig gyékényt terjesztett elő s magamra hagyott. Miután ruháimat a tűznél megszárogatám, egy darab fára tarisznyám, erre pedig fejem tevém le s legboldogabb emberül szunnyadtam el s aludtam reggelig. Másnap, miután megköszöntem a szállást, kartuli gazdám még kiigazított a Tiflis felé vezető útra. Georgiai falukon a házak földbe építvék, minek következtében nyáron hűsek s télen át melegek; világot részint felülről, részint elölről a bejárásnál - de igen gyéren nyernek s a bútorok leginkább szalmazsákok és szőnyegekből állanak. Azon éjjel háltam először georgiaiaknál s 27 nap lefolyta közben másodszor hajlék alatt. Estére egy kartuli faluba értem, hova Tiflist még 100 verstnyire számíták; másnap estére pedig kora reggel óta tett utazás után Manglis nevű nagy katonagyarmatba jutottam, mely faházú széles utcákkal egy igen kősziklás s erdődús vidéken fekszik. A gyűjtéshez mindig erős de nagyon goromba ruhát szoktam viselni, de mely egy hónapi mászkálás közben igen sokat szenvedett s megnyűtt elannyira, hogy már rongyokká kezdett foszladozni s főleg csizmám a két utolsó nap egészen leszakadt lábaimról, s midőn Manglisba értem, olyan voltam mint egy ágról szakadt, még ellenem is megsajnált volna. Elázva, fáradva s éhségtől kínoztatva több házban szállást kértem, de sehol sem akartak befogadni, mivel tilalom van eziránt idegeneket illetőleg. Már bosszankodtam a szeretetlen városra, s miután egy boltban keveset falatoztam, még azon éjjel akartam az oda 25 verstnyire fekvő Priutinra menni, hol bizonyos voltam az esős időben fűtött szobát kaphatni s jó tejjel az előbbi három éhteljes nap kínjait elfeledtetni. Falatozás után egy nagy négyszegű piacra értem, hol különb rangú katonatisztek álltak egy körben; én lépteimet feléjük irányoztam s csekély távolságban mellettük haladtam el anélkül, hogy sipkám levettem volna, mit Oroszhonban nagyon megkívánnak, s talán annak köszönhetem, hogy utánam kiáltottak: ki legyek, mert különben aligha méltattak volna figyelmükre. Németül válaszoltam egykedvűleg, hogy oroszul nem értek, mire tüstént egyik harsogó hangon parancsolá, menjek közelebb s én derült arccal léptem hozzájuk, nyájasan üdvözölve őket, elmondva járatomat s egyszersmind panaszkodva, hogy nem kaphatok szállást. Beszédemen néhányan kételkedni kezdének, de az ezredes, egy báró, ki Wagner urat már látta a főkormányzónál s felőlem is hallott, segédet kegyeskedett velem küldeni egy őrmesterhez, hol szállást rendeltetett számomra. A hadsegéd szívességét megköszönve, távozta után tüstént levetém cserkeszkámat s rossz nadrágomat, és a legtisztább ágyba feküdtem, mire az őrmester igen fanyar képet vágott, de ezzel én keveset gondoltam. Még tíz percig nem feküdtem, midőn egy szőke fiatal ember két, tizenkét s tizennégy éves úrfival hozzám jött azon üzenettel mennék a báróhoz vacsorára. Darabig vonakodtam, de mivel korgó gyomrom hatalmasan intett, felrántám elnyűtt ruháimat s az ifjú német nevelővel a báró lakához elballagtam. Hölgyek is levén az étteremben, semmiképp nem akartam bemenni, mi végre külön szobában terítettek számomra, s több németajkú fiatal tiszt elválván a társaságtól, velem vacsoráltak, beszélvén a daghestani harcokról s egyéb hadi eseményekről, míg én őket viszont utazásom némely kalandjaival mulattatám; de nagyon kellett folyvást vigyáznom, hogy orosz nyelvtudásom el ne áruljam. Másnap medvevadászatra készültek s igen kértek, tartanék velük, de ajánlásukat el nem fogadhattam, mivel összebeszélésünk szerint Wagner úr már Katalinföldön várakozott reám, mit én mégis, iparkodásom dacára, elmulasztottam.
Korán reggel hagyám el a lakot, hol oly barátság s vendégszerető emberek laknak, áldva s csodálva jószívűségüket, melyben részesültem, s valóban keresni kell embereket, kik annyira műveltek legyenek, hogy minden feszességet s fensőbbségi igényeket félre tegyenek, mint ama derék orosz katonatisztek. - Tiflisbe érkeztemkor Wagner úr a gyarmaton volt, de még aznap jött vissza s az öreg kozák csak harmadnapra tért meg, eltévedéssel mentegetvén magát.

Folytatás