Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

IRODALOM

Források

A Korán. A törökök társadalmi és vallási törvénykönyve. Kiadja Szokolay István, Pest, 1856.

A szűz és az asszony – Hamadáni és Haríri makámáiból (1973). Vál.: Simon Róbert, Magyar Helikon, Budapest.

Avicenne (1956): Poeme de la medicine. Societé d’Édition „Les belles lettres”, Paris.

Avicenne (1986): Le livre de science I-II. trad.: Achena, M. – Massé, H. „Les belles lettres”, UNESCO, Paris.

Az Ezeregyéjszaka meséi (1974). Európa, Budapest, Fordította: Honti Rezső.

Az Ezeregyéjszaka meséi I-VII. (2000) Atlantisz, Budapest, Fordította: Prileszky Csilla.

Az-Zarnújí (1947): Taclím al-Mutacallim-Taríq at-Tacallum. Instruction of the Student: The Method of Learning. King’s Crown Press, New York. Ford., bevez.: Grunebaum, G. E. von – Abel, M. Theodora.

Az-Zarnuji, Burham Ad-Din (1991): Instrucción del estudiante: el método de aprender. Libros Hiperión, Madrid. Ford., bevez.: Kattan, Olga.

Farabi, al- (1953): Catálogo de las ciencias. Szerk., ford.: Palencia, Ángel Gonzalez, Madrid.

Firdauszí, Abulkászim Manszúr (1975): Királyok könyve – Sáhnáme. Magyar Helikon, Budapest. Fordította: Devecseri Gábor.

Goldziher Ignác (1984): Napló. Magvető, Budapest.

Ibn Battúta zarándokútja és vándorlásai (1964). Gondolat, Budapest, Vál.: Boga István; Ford.: Boga István és Prileszky Csilla.

Ibn Hazm de Córdoba (1985): El collar de la paloma. Ed. Alianza, Madrid.

Ibn Khaldún (1994): Bevezetés a világtörténelembe. Osiris, Budapest, Fordította: Simon Róbert.

Ibn Sahnún (1954): Le livre des regles de conduite des maîtres d’école. In: Revue des Études Islamiques, 21. vol. Librairie Orientaliste, Paris. (Közzéteszi, ford.: Lecomte, Gérard) 77-105. o.

Ibn Tufail (1948): El filósofo autodidáctico. Publicaciones de las Escuelas de Estudios Arabes, Madrid. Ford.: González Palencia Angel.

Ibn Tufajl (1961): A természetes ember. Gondolat, Budapest. Fordította: Katona Tamás.

Ibn Tufayl (1995): (Risala Hayy ibn Yaqzan) El filósofo autodidacto. Trotta, Emilio Tornero, Madrid, Ford: Palencia, Angel González.

Kalíla és Dimna. Klasszikus arab mesék. (1978) Európa Kiadó, Budapest, Fordította: Prileszky Csilla.

Kardabus, Ibn al- (1986) : Historia de al-Andalus. Akal, Madrid.

Khajjám, Omar (1997): A múlandóság mámora. Száz rubáí. Szerk.: Steinert Ágota. Terebess Collection, Budapest.

Korán – A Korán világa (1994). Helikon, Budapest, fordította: Simon Róbert.

Maarí, al- (1984): L’Epître du pardon (Riszálat al-ghufrán). Gallimard, Paris. Ford.: Monteil, Vincent.

Perzsa költészet. (1999) Glória Kiadó, Budapest, fordította: Faludy György.

Perzsa költők antológiája. (1968) Vál.: Képes Géza – Simon Róbert; Európa, Budapest.

Razi, Isa Ibn Ahmad al- (1967): Anales palatinos del Califa de Cordoba al-Hakam II. Soc. de Estudios y Public., Madrid.

Sa’id, al-Andalusi (1991): Science in the Medieval World – Book of the Categories of Nations. University of Texas Press, Austin.

Sánchez-Albornoz, Claudio (1978): La Espana musulmana I-II., Según los autores islamitas y cristianos medievales. Espasa-Calpe, S. A., Madrid.

Sobh, Mahmud (ed., 1984): Poetisas arábigo-andaluzas. Diputación Provincial de Granada, Granada.

Simon Róbert (szerk., bevez. 2002): Klasszikus perzsa költők – Perzsa költők antológiája. Magyar Könyvklub, Budapest.

Szádi (1961): Rózsáskert. Európa, Budapest. A verseket fordította: Képes Géza, a prózai részeket: Bodrogligeti András.

Tritton, A. S. (1957): Materials on Muslim Education in the Middle Ages. Luzac and Co. Ltd. London.

Feldolgozások

Afnan, S. F. (1965): El pensamiento de Avicena. Fondo de cultura Económica, México-Buenos Aires.

Alonso, Manuel (1946): Las fuentes literarias de Domingo Gundisalvo. In: Al-Andalus.

Alverny, Marie Thérese de- (1994): La connaissance de l’Islam en Occident du IXe au milieu du XIIe siecle. In: La connaissance de l’Islam dans l’Occident médiéval. Variorum, Great Yarmouth, Norfolk. 577-602. o.

Anawati, C. G. (1977): Classification des sciences et structure des summae chez les auteurs musulmans. In: L’enseignement en islam et en Occident au Moyen age. Librairie Orientalist Paul Geuthner, Paris.

Anwar Musztafa (2001): Az iszlám. In: Kultúra és közösség – Vallás és közösség. Szerk.: S. Szabó Péter. 2001/4-2002/1. sz. 89-97. o.

Arberry, Arthur J. (1967): The poems of al-Mutanabbi. Cambridge.

Arié, Rachel (ed., 1989): Historia de Espana III., Espana musulmana siglos VIII-XV. dir.: Lara, Tuńón Manuel de. Labor, S. A., Barcelona.

Artola, Miguel (ed., 1988): Enciclopedia de Historia de Espana I., Economía, Sociedad. Alianza, Madrid.

Artola, Miguel (ed., 1988): Enciclopedia de Historia de Espana III., Iglesia, Pensamiento, Cultura. Alianza, Madrid.

Artola, Miguel (ed., 1993): Enciclopedia de Historia de Espana VI., Cronologia, Mapas, Estadísticas. Alianza, Madrid.

Asbóth János (1883): Utazás Egyiptomban és Palesztínában. Budapest.

Ávila, María Luisa (1989): Las mujeres «sabias» en al-Andalus. In: Viguera, María J. (ed.): La mujer en al-Andalus – Reflejos históricos de su actividad y categorías sociales. Seminario de Estudios de la mujer – Ediciones de la UAM, Andaluzas Unidas, Sevilla, 139-184. o.

Aziz, Ahmad (1969): An intellectual history of Islam in India. Edinburgh.

Aznar, Fernando (1992): Al-Ándalus – La vida en el pasado. Anaya, Madrid. Badawi, cAbdurrahmán (1968): La transmission de la philosophie grecque au monde arabe; cours professé a la Sorbonne, 1967. Vrin, Paris.

Balty-Guesdon, M. G. (1992): Le Bayt Al-Hikma de Baghdad. In: Arabica, vol. 39. Brill Éd., Leiden. 131-150. o.

Bausani, Alessandro (1978): L’Enciclopedia dei Fratelli della Purita. Riassunto, con introduzione e breve commento dei 52 trattati o epistole degli Ikhwan as-Safa. Nápoles.

Belda, Morales Francisco (1970): La marina de al-Andalus. Ariel, Barcelona.

Benedek István (1990): Hügieia – Az európai orvostudomány története jelesebb doktorok életrajzával. Gondolat, Budapest.

Benke József (é. n.): Az arabok története. Alexandra, Pécs.

Berkey, Jonathan (1992): The transmission of knowledge in medieval Cairo. A social history of islamic education. Princeton.

Blachere, Régis (1958): Éléments de l’arabe classique. Besson et Chantemerle, Paris.

Bleye, Pedro Aguado (1975): Manual de historia de Espana I., Prehistoria, Edades antigua y media. Espasa-Calpe, S. A., Madrid.

Brentjes, Burchard (1986): Izmael fiai. Kossuth, Budapest.

Brett, Michael – Forman, Werner (1985): A mórok – Az iszlám kultúra Nyugaton. Gondolat, Budapest.

Burckhardt, Titus (1985): La civilización hispano-árabe. Alianza, Madrid.

Burckhardt, Titus (1994): Kristályparadicsom. Stella Maris, Budapest.

Cahen, Claude (1989): Az iszlám a kezdetektől az Oszmán Birodalom létrejöttéig. Gondolat, Budapest.

Cantarino, Vicente (1978): Entre monjes y musulmanes. El conflicto que fue Espana. Alhambra, Madrid.

Cantor, Norman F. (ed., 1968): The Medieval World 300-1300. The Macmillan Company, New York, Collier-Macmillan Limited, London.

Capitan Diaz, Alfonso (1991): Historia del pensamiento pedagógico en Europa. Dykinson, Madrid.

Carlo, Agustín Milares (1986): Introducción a la historia del libro y de las bibliotecas. Fondo de Cultura Económica, Madrid.

Castro, Francisco Vidal (ed., 1995): De civilización árabo-islámica – Conferencias del ciclo celebrado en la Universidad de Jaén (enero 1995). Universidad de Jaén, Jaén.

Cevallos, Maria del C. Candau, de (1985): Historia de la lengua espanola. Scripta humanistica 13. dir.: Damiani, Bruno M. Potomac, Maryland.

Chejne, Anwar G. (1993): Historia de Espana musulmana. Catedra, Madrid.

Constable, Olivia Remie (1994): Trade & traders in muslim Spain – The commercial realignment of the Iberian Peninsula 900-1500. Cambridge Univ. Press, Cambridge.

Corominas, Joan – Pascual, José A. (ed., 1984): Diccionario crítico etimológico castellano e hispánico I. Gredos, Madrid.

Coulson, N. J. (1964): A History of Islamic Law. Edinburgh, Edinburgh University Press.

Crespi, Gabriele (1983): Los arabes en Europa. Encuentro, Madrid.

Cruz Hernandes, Miguel (1963): La filosofia arabe. Revista de Occidente, Madrid.

Cruz Hernandez, Miguel (1996): Historia del pensamiento en el mundo islámico. 2. El pensamiento de al-Ándalus (siglos IX-XIV). Alianza Ed.,Madrid.

Damseaux – Solana (1967): Historia de la pedagogia. Escuela Espanola, Madrid.

Delgado, Buenaventura (ed., 1992): Historia de la educación en Espańa y América I. La educación en la Hispania antigua y medieval. Fundación Santa María, Morata, Madrid.

Delgado, Jorge L. (1993): El poder naval de Al-Ándalus en la época del Califato Omeya. Universidad de Garanada, Granada.

Dévényi Kinga – Iványi Tamás (1987): Az arab írás története. Kőrösi Csoma Társaság Keleti Nyelvek Kollégiuma, Budapest.

Diccionario de filósofos (1986). Rioduero, Madrid.

Dodge, Bayard (1962): Muslim Education in Medieval Times. The Middle East Institute, Washington.

Duby, Georges – Perrot, M. (ed., 1992): Historia de las mujeres en Occidente II. La Edad Media. dir.: Klapisch-Zuber, Christiane – Pastor Reyna. Taurus, Madrid.

Dufourcq, Charles-Emmanuel (1994): La vida cotidiana de los árabes en la Europa. Bolsi-Temas 22, Madrid.

Eliade, Mircea (1974): Herreros y alquimistas. Alianza, Madrid.

Elías, Terés (1946): Ibn Faray de Jaen y su Kitáb al-Hadá’iq. In: Al-Andalus, vol. 11. Madrid. 131-157. o.

Elisséeff, Vadime – Naudon, Jean – Wiet, Gaston – Wolff, Philippe (ed., 1977): Historia de la humanidad. Las grandes civilizaciones medievales I. Planeta – Ed. Sudamericana, Barcelona – Buenos Aires.

Elisséeff, Vadime – Naudon, Jean – Wiet, Gaston – Wolff, Philippe (ed., 1977): Historia de la Humanidad III. (Desarrollo Cultural y Científico), Las grandes civilizaciones medievales I. Planeta, Barcelona.

Elisséeff, Vadime – Naudon, Jean – Wiet, Gaston – Wolff, Philippe (ed., 1977): Historia de la Humanidad IV., Las grandes civilizaciones mediavales II. Planeta, Barcelona.

Entralgo, Pedro Lain (ed., 1972): Historia universal de la medicina. III. Edad Media. Salvat Ed., Barcelona.

Escolar, H. (1987): Historia de las bibliotecas. Fundación G. S. R., Madrid.

Fakhry, Majid (1983): A History of Islamic philosophy. Longman, London, Columbia University Press, New York.

Farag, Rofail F. (1978): Why Europe responded to the muslims medical achievements in the Middle Ages. Arabica 25. E. J. Brill, Leiden.

Faruqi, Ismail (1986): The Cultural Atlas of Islam. MacMillan Press, New York.

Fernandez, Emilio Mitre (1988): Cristianos, musulmanes y hebreos – la dificil conviviencia de la Espana medieval. Anaya, Madrid.

Fináczy Ernő (1926): A középkori nevelés története. Budapest.

Fück, Johann (1981): Arabische Kultur und Islam im Mittelalter. Hermann Böhlaus, Nachfolger, Weimar.

Galino, María Ángeles (1968): Historia de la educación I. Edades antigua y media. Gredos, S. A., Madrid.

Garandy, Roger (1987): El islam en Occidente – Córdoba, capital del pensamiento unitario. Breogan, Madrid.

García Gómez, Emilio (1959): Cinco poetas musulmanes. Biografias y estudios. Espasa-Calpe, Madrid.

Germanus Gyula (1961): Ezernégyszáz év arab költészete. In: Arab költők a pogánykortól napjainkig. Vál.: Germanus Gyula; Magyar Helikon, Budapest.

Germanus Gyula (1984): Gondolatok Gül baba sírjánál. Vál., szerk.: Antall József. Gondolat, Budapest.

Gilcadi, Avner (1992): Children of Islam-Concepts of Childhood in Medieval Muslim Society. St. Martin’s Press, New York.

Gillispie Coulston, Ch. (ed., 1981): Dictionary of Scientific Biography. Charles Scribner’s Sons, New York.

Glassé, Cyril (1991): Dictionnaire encyclopedique de l’Islam. Bordas, Paris.

Glick, Thomas F. (1992): Technología, ciencia y cultura en la Espana medieval. Alianza, Madrid.

Glick, Thomas F. (1993): Cristianos y musulmanes en la Espana medieval (711-1250). Alianza, Madrid.

Goldziher Ignácz (1875): Muhammedán utazókról. In: Földrajzi Közlemények III. 91-102. o. és 148-170. o.

Goldziher Ignácz (1879): Muhammedán főiskolai élet. In: Budapesti Szemle, XL. 302-323. o.

Goldziher Ignác (1980): Az iszlám. Magvető, Budapest

Goldziher Ignác (1981): Az iszlám kultúrája. Gondolat, Budapest

Good, H. G. (1960): A History of Western Education. The MacMillan Co., New York.

Granjel, Luis S. (1981): La medicina espanola antigua y medieval. Ed. Universidad de Salamanca, Salamanca.

Grandin, Nicole – Gaborieau, Marc (1997): Madrasa – la transmission du savoir dans le monde musulman. Ed. Arguments, Paris.

Grmek, M. D. (szerk., 1995): Histoire de la pensée médicale en Occident I. Seuil, Paris.

Guerrero, Ramon Rafael (1984): Una introducción de al-Farábi a la filosofia. In: Al-Qántara, Madrid, V.

Guichard, Pierre (1990): L’Espagne et la Sicile musulmanes aux XIe et XIIe siecles. Presses Universitaires de Lyon, Lyon.

Guichard, Pierre (1995): Al-Andalus. Estructura antropológica de una sociedad islámica en Occidente. Granada.

Hammudah, Abdulati (1995): Fókuszban az iszlám ALUAKF Iszlám Alapítvány, Miskolc.

Haro, Augustin Serrano de (1926): Abentofáil y El filosófo autodidacto. La Comercial, Guadix.

Hitti, P. K. (1960): History of the Arabs. MacMillan, London.

Jacquart, Danielle – Micheau, Françoise (1990): La médicine arabe et l’occident médiéval. Maisonneuve et Larose, Paris.

Jaffar, S. M. (1936): Education in Muslim India. Hyderabad.

Kéri Katalin (1997): Vadászat a muzulmán Spanyolországban In: Nimród, 6. 13. o.

Kéri Katalin (1997): Córdoba virágkora és II. al-Hakam könyvtára In: Valóság, 7. sz. 72-76. o.

Kéri Katalin (1998): Nők a fátyol mögött – Művelt nők a középkori al-Andalúszban In: Valóság 8. sz. 64-71. o.

Kéri Katalin (2000): „Édes szirupok, gyógyító balzsamok...” – A középkori mozlim orvoslás története In: Valóság, 6. sz. 58-69. o.

Kéri Katalin (2001): A földi Paradicsom – A muszlim fürdőkultúra szerepe az egészség és szépség megőrzésében In: Egészségnevelés, 1. sz. 36-40. o.

Kéri Katalin (2001): „Egyetemes” neveléstörténet-írás – Iszlám neveléstörténet nélkül? In: Valóság 8. sz. 40-51. o.

Kéri Katalin (2001): Tudományok és tanulmányi tervek a középkori iszlám világában In: Muszlim művelődéstörténeti előadások. Iskolakultúra Könyvek 10. Pécs. Szerk.: Tüske László. 46-67. o.

Kéri Katalin (2002): Allah vendégei – A mekkai zarándoklat In: Valóság 3. sz. 60-68. o.

Kéri Katalin (2002): Muszlim kórházak és népegészségügy a középkorban In: Egészségnevelés 3. sz. 120-125. o.

Khan, Muhammad Salim (1986): Islamic medicine. Routledge & Kegan Paul, London, Boston and Henley.

Kuhne Brabant, Rosa (1985): Algunos aspectos de la literatura didáctica entre los medicos arabes. In: Actas de las II. Jornadas de Cultura arabe e islamica 1980. Instituto Hispano-Arabe de Cultura, Madrid.

León, Esteban – Martín, Ramón Lopez (1994): Historia de la ensenanza y de la escuela. Tirant lo Blanch, Valencia.

Lévi-Provençal, E. (1953): La description de l’Espagne d’Ahmad al-Razi. In: Al-Andalus. No 18. 51-108. o.

Lévi-Provençal, E. (1973): Historia de Espana V., Espana musulmana hasta la caída del califato de Córdoba (711-1031), Instituciones y vida social e intelectual. dir.: Pidal, Ramón Menéndez. Espasa-Calpe, Madrid.

Lewis, Bernard (1982): The Muslim Discovery of Europe. W. W. Norton & Company, New York-London.

Ligeti Lajos (főszerk., 1981): Keleti nevek magyar helyesírása. Akadémiai, Budapest.

Lopez de la Plaza, Gloria (1996): Mujeres educadas / mujeres cultas – regla o libre elección en el islam andalusi. In: Graino, Cristina Segura (ed.): La voz del silencio I. Fuentes directas para la historia de las mujeres (siglos VIII-XVIII). Asociación Cultural Al-Mudayna, Madrid.

Lory, Pierre (1989): Alchimie et mystique en terre d’islam. Verdier, Lagrasse.

MacDonald, Duncan Black (1901): Emotional religion in Islam as affected by music and singing. In: Journal of Royal Asiatic Society, London.

Madkour, I. (1977): Les traducteurs chrétiens et la science arabe. In: Recherches d’islamologie. Recueil d’articles offert a Georges C. Anawati et Louis Gardet par leurs collegues et amis. Éd. de l’Institut Supérieur de Philosophie Louvain-La-Neuve, Louvain. 201-205. o.

Magyar László András (2000): Az arab orvostudomány. In: Iskolakultúra, 6-7. szám

Makai György (1980): Allah és gyermekei. Kozmosz, Budapest.

Makdisi, George (1970): Madrasa and University in the Middle Ages. Studia Islamica, 32. sz. Paris, 255-264. o.

Makdisi, George (1974): The Scholastic method in medieval education: an inquiry into its origins in law and theology. Speculum, XLIV/4. sz. 640-661. o.

Makdisi, George (1977): Interaction between Islam and the West. In: Medieval Education in Islam and the West, International Colloquia of la Napoule, Librairie Orientaliste P. Geuthner, Paris, 287-309. o.

Makdisi, George (1977): Suhba et riyása dans l’enseignement médiéval. In: Recherches d’islamologie. Recueil d’articles offert a Georges C. Anawati et Louis Gardet par leurs collegues et amis. Éd. de l’Institut Supérieur de Philosophie Louvain-La-Neuve, Louvain. 207-221. o.

Makdisi, George (1981): The rise of colleges-institutions of learning in Islam and the West. Edinburgh University Press, Edinburgh.

Makdisi, George (1991): Religion Law and Learning in Classical Islam. Variorum, Great Yarmouth.

Mann, Golo – Heuss, Alfred (ed., 1995): Historia universal V., El islam. El nacimiento de Europa I. Espasa-Calpe, Madrid.

Mantran, Robert (1982): La expansión musulmana (siglos VII-a XI.). Labor, Barcelona.

Marín-Guzmán, R. (1996): La familia en el islam. Su doctrina y evolución en la sociedad musulmana. In: Estudios Asia y Africa 99., 1-4., XXXI/1.

Martín, José Luis (1975): La Península en la Edad Media. Teide, Barcelona.

Martín, José Luis (1993): La Espana medieval. Historia 16, Madrid.

Mawdudi, Szayyid Abu-l-A’lá (é. n.): Az iszlám alapelvei. Világnézet és élet az iszlámban. Magyar Iszlám Jótékonysági Alapítvány, Budapest.

Mazahéri, Aly (1989): A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig. Európa, Budapest.

Menendez Pidal, Gonzalo (1951): Cómo trabajaron las escuelas alfonsíes. In: Nueva Revista de Filología Hispánica. V/4. El Colegio de México, México D. F., Harvard University, Cambridge, Mass. 363-380. o.

Menocal, María Rosa (1987): The Arabic Role in Medieval Literary History: A Forgotten Heritage. University of Penn. Press, Philadelphia.

Mieli, Aldo (1952): Panorama general de historia de la ciencia II. El mundo islámico y el occidente medieval cristiano. Espasa-Calpe Argentina, S. A., Buenos Aires.

Molina, Antonio Munoz (1994): Córdoba de los Omeyas. Planeta, Barcelona.

Monés Hussain: Clasificación de las ciencias según Ibn Hazm (1965-66). In: Revista del Instituto de Estudios Islámicos en Madrid, vol. XIII. Madrid.

Morales, Camilo Alvarez – Molina, Emilio (ed., 1999): La Medicina en al-Andalus. Junta de Andalucía, Consejería de Cultura, Granada.

Munk, S. (1982): Des principaux philosophes arabes et de leur doctrine. Librairie Philosophique J. Vrin, Paris.

Myers, Eugene (1964): Arabic Thought and the Western World during the Gold Age of Islam. Frederick Ungar Publishing Co., New York.

Nakosteen, Mehdi (1964): History of Islamic Western Education A. D. 800-1350. University of Colorado Press, Boulder.

Nallino, Carlo Alfonso (1950): La littérature arabe – des origines a l’époque de la dynastie Umayyade. Maisonneuve, Paris.

Nasr, Seyyed Hossein (1985): Vida y pensamiento en el Islam. Herder, Barcelona.

Nizami, Khaliq Ahmad (1966): Studies on Medieval Indian History and Culture. Allahabad.

Nogales, Gomez Salvador: Papel de la educación en el sistema filosófico-religioso de al-Farábi. In: Actas de las II. Jornadas de Cultura Arabe e Islámica 1980. Instituto Hispano-Arabe de Cultura, Madrid, 1985. 241-249. o.

Norman, Daniel (1975): The Arabs and Mediaeval Europe. Longman, Librairie du Liban, Beirut.

Pagliaro, Antonino – Bausani, Alessandro (1960): Storia della Letteratura Persiana. Nuova Academia Editrice, Milán.

Parain, Brice (ed., 1984): Historia de la filosofia III. Del mundo romano al islam medieval. Siglo XX de Espana, Madrid.

Paredes, Luis Seco de Lucena (1974): Toponimos arabes identificados. Universidad de Granada, Granada.

Péres, Henri (1983): Esplendor de al-Andalus – La poesia andaluza en árabe clásico en el siglo XI. Sus aspectos generales, sus principales temas y su valor documental. Hiperion, Madrid.

Perroy, Edouard (ed., 1977): La edad media III., La expansión del Oriente y el nacimiento de la civilización occidental. Destino, Barcelona.

Petrov, B. D. (1982): Ibn Szína 980-1037 Medicina K., Budapest.

Petrusevszkij, I. P. (1966): Iszlam v Iránye v VII-XV veka. Izd. Lenyingradszkovo Unyiverszityéta, Lenyingrad.

Pidal, R. Menéndez (1986): Orígenes del espanol – Estado lingüístico de la Península Ibérica hasta el siglo XI. Espasa-Calpe, Madrid.

Pinilla, Ramón Mujica (1990): El collar de la paloma del alma – Amor sagrado y amor profano en la ensenanza de Ibn Hazm y de Ibn Arabi. Libros Hiperión 133, Madrid.

Quadir, C. A. (1988): Philosophy and Science in the Islamic World. Croom Helm, London – New York – Sydney.

Rashed, Roshdi (1984): Entre arithmétique et algebre. Recherches sur l’histoire des mathématique arabes. Les Belles Lettres, Paris.

Recherches d’islamologie. Recueil d’articles offert a Georges C. Anawati et Louis Gardet par leurs collegues et amis. (1977) Éd. de l’Institut Supérieur de Philosophie Louvain-La-Neuve, Louvain.

Reza Arasteh, A. (1985): Rumi, el persa, el sufi. Eloszó: Erich Fromm; Paidós Orientalia, Barcelona.

Ribera y Tarrago, Julián (1893): Discurso – leido en la Universidad de Zaragoza: La ensenanza entre los musulmanes espanoles. Zaragoza.

Ribera y Tarrago, Julián (1928): Disertaciones y opusculos I. Madrid.

Riu, Manuel: Lecciones de historia medieval (1978). Teide, Barcelona.

Robinson, Danielle (2000): Az iszlám. Kossuth K., Budapest.

Robinson, Francis (1996): Az iszlám világ atlasza. Helikon – Magyar Könyvklub, Budapest.

Rogers, Michael (1987): A hódító iszlám. Helikon, Budapest.

Roob, Alexander (1997): Alchemy and Misticism. Taschen, Köln.

Rosenthal, F. (1952): History of Muslim Historiography. Leiden.

Rosenthal, F. (1970): Knowledge Triumphant: The Concept of Knowledge in Medieval Islam. Leiden.

Rostoványi Zsolt (1983): Mit kell tudni az iszlámról? Kossuth, Budapest.

Rostoványi Zsolt (1998): Az iszlám a 21. század küszöbén. Aula K. Budapest.

Rubiera i Mata, María Jesús (1988): Bibliografia de la literatura hispano-arabe. Universidad de Alicante, Guadalajara.

Rubiera i Mata, María Jesús (ed., 1994): Introducción a los estudios árabes e islámicos. Universidad de Alicante.

Ruiz, Eloísa Llavero (1986): Historia y cultura del islam espanol. La medicina árabe (Curso de Conferencias, 1985). Escuela de Estudios Arabes de Granada, Granada.

Ruiz-Almodóvar, Caridad (1994): La mujer musulmana: bibliografía I-II. Universidad de Granada, Granada.

Said, Edward W. (1981): Covering Islam. Pantheon Books, New York.

Said, Edward W. (2000): Orientalizmus. Európa, Budapest.

Salim Khan, Muhammad (1986): Islamic Medicine. Routledge & Kegan Paul, London, Boston and Henley.

Salgado, Felipe Maíllo (1996): Vocabulario de Historia árabe e islámica. Akal Ed., Madrid.

Samsó, Julio (1985): Ciencia musulmana en Espana. Cuadernos Historia 16. 144. füzet, Madrid.

Samsó, Julio (1992): Ciencias de los Antiguos en al-Andalus. Mapfre, Madrid.

Sánchez-Albornoz, C. (1978): La Espana musulmana I-II. Espasa-Calpe, Madrid.

Santoni, Eric (1997): El islam. Acento Ed., Madrid.

Sarwar Ghulam (1996): Islamic Education: its meaning, problems and prospects. In: Issues in Islamic Education. The Muslim Educational Trust, London.

Schott, Heinz (1993): A medicina krónikája. Officina Nova, Budapest.

Sha’ráni, al- (1898): Balance de la Loi Musulmane. Imprimerie Orientale, Alger.

Shalaby, Ahmad (1954): History of Muslim Education. Dar al-Kashshaff, Beirut.

Soha Abboud-Haggar (1999): El juicio final en el Islam. In: La Aventura de la Historia No. 14. 82-87. o.

Soheil Afnan, F. (1965): El pensamiento de Avicena. Fondo de Cultura Económica, Mexico – Buenos Aires.

Soldevila, F. (1972): Historia de Espańa II. Ariel, Barcelona.

Szagade’ev, A. V. (1973): Ibn Rusd. Izd. Müszl, Moszkva.

Szoboszlay Endre (1992): Az iszlám csillagászat története. Magnitúdó Amatőrcsillagász Kör magánkiadása, Debrecen.

Taton, René (dir., 1971): La ciencia antigua y medieval. De los origenes a 1450. Ed. Destino, Barcelona.

Természettudományi Kisenciklopédia (1983). Szerk.: Gellert, Walter – Gärtner, Rainer – Küstner, Herbert – Wolf, Gerald; Gondolat, Budapest.

Tevan Andor (1984): A könyv évezredes útja. Gondolat, Budapest.

The Arab History. A Bibliographical List. (1966) National Library Press, Cairo.

Tibawi, A. L. (1976): Arabic and Islamic Themes. Luzac & Company Ltd., London.

Tibbets, Gerald R. (1981): Arab navigation in the Indian Ocean before the coming of the Portuguese. The Royal Asiatic Society, London.

Tirre, Esteban (1974): Averroes y la ciencia médica. Ed. del Centro, Madrid.

Touma, H. (1977): La musique arabe. Buchet-Castel, Paris.

Trimingham, J. S. (1962): A History of Islam in West-Africa. Oxford University Press, London.

Tritton, A. S. (1957): Muslim Education in the Middle Ages. Luzac & CO. LTD., London.

Tüske László (2001): A qaszída. Vázlat egy arab irodalmi forma korai történetéhez.
In: Muszlim művelődéstörténeti előadások. Szerk.: Tüske László; Iskolakultúra Könyvek 10., Pécs. 187-215. o.

Vajda, Georges (1957): Les certificats de lecture et d’audition dans les manuscrits arabes de la Bibliotheque Nationale de Paris. Éd. CNRS, Paris.

Vajda, Georges (1983): La transmission du savoir en Islam (VIIe-XVIIIe siecles). Ed.: Cottart, Nicole. Variorum Reprints, London.

Valdeavellano, Luis G. de (1988): Historia de Espańa antigua y medieval II., Del siglo X. a las Navas de Tolosa. Alianza, Madrid.

Valencia, Rafael (1989): Tres maestras sevillanas de la época del califato Omeya. In: Viguera, María J. (ed.): La mujer en al-Andalus – Reflejos históricos de su actividad y categorías sociales. Seminario de Estudios de la mujer. Ediciones de la UAM, Andaluzas Unidas, Sevilla, 185-190. o.

Vallicrosa, Millas M. José (1957): El quehacer astronomico de la Espana arabe. In: Revista del Instituto de Estudios Islámicos en Madrid, vol. 5. 49-64. o.

Vallvé, Joaquin (1992): El califato de Córdoba. Mapfre, Madrid.

Verédy Károly (szerk., 1886): Paedagogiai encyclopaedia különös tekintettel a népoktatás állapotára. Athenaeum, Budapest.

Vernet, Juan (1993): El islam en Espana. Mapfre, Madrid.

Vernet, Juan (1999): Lo que Europa debe al islam de Espana. El Acantilado, Barcelona.

Viguera, María J. (ed., 1989): La mujer en al-Andalus – Reflejos históricos de su actividad y categorías sociales. Seminario de Estudios de la mujer – ediciones de la UAM, Andaluzas Unidas, Sevilla.

Watt, W. Montgomery (1972): The influence of Islam on Medieval Europe. University Press, Edinburgh.

Watt, W. Montgomery (1995): Historia de la Espana islámica. Alianza Ed., Madrid.

Wiebke, Walter (1981): Femmes en Islam. Sindbad, Paris.

Young, M. J. L. – Latham, J. D. – Serjeant, R. B. (szerk., 1990.): Religion, Learning and Science in the cAbbasid Period. Cambridge University Press, Cambridge.

Interneten található feldolgozások

Anatomy.
http://www.nlm.nih.gov/exhibition/islamic_medical/islamic_10.html (2001. 08. 11.)

Cobin, Henry: Creative Imagination in the Sufism of Ibn cArabi.
http://digiserv.com/ mystic/Muslim/Ibn_Arabi (2002. 01. 21.)

Ead, Hamed A.: Arabic (or Islamic) Influence on the Historical Development of Medicine.
http://www.levity.com/alchemy/islam19.html (2001. 08. 11.)

Ghazanfar, S. M.: Islamic World and the Western Renaissance.
http://users.erols.com/ zenithco/ghazi1.html (2001. 07. 20.)

Godlas, Alan: Sufism – Sufis – Sufi Orders. Sufism’s Many Paths.
http://www.arches. uga.edu/~godlas/Sufism.html (2002. 01. 21.)

History of al-Azhar. The Fatimids (972-1171).
http://www.ims.uwindsor.ca/~azhar/ HISTORY/Fatimid.html (2001. 12. 22.)

Hospitals and Medical Schools.
http://users.erols.com/gmqm/sibai10.html (2001. 07. 20.)

Ibn Bajtár.
http://www.mala.bc.ca/~mcneil/baitart.htm (2001. 08. 11.)

Kader, Maher Abd al-: Arab Medical Schools during the 12th and 13th centuries.
http://levity.com/alchemy/islam06.html (2001. 07. 20.)

Kasule, Hasszán Omar: Surgery in Islam: a Historical and current reappraisal.
http://www-scf.usc.edu/~asoltani/mmswa/html/surgery.html (2001. 08. 11.)

Late Medieval and Early Modern Medicine.
http://www.nlm.nih.gov/exhibition/ islamic_medical/islamic_14.html (2001. 08. 11.)

Madini Perfume Essences – Perfumery in Traditional Islamic Medicine.
http://madini. com/site/trad_per.htm (2001. 08. 11.)

Mogensen, Andrew J.: Ibn Batuta and Muslim Geography. (Valparaiso University)
http://wwwstage.valpo.edu/geomet/histphil/test/batuta.html (2001. 12. 22.)

Naqvi, N. H.: Caesarean Birth – an Islamic View.
http://www-scf.usc.edu/~asoltani/mmswa/html/birth.html (2001. 08. 11.)

Ophthalmology and Surgery.
http://www.nlm.nih.gov/exhibition/islamic_medical/islamic_09.html (2001. 08. 11.)

Prophetic Medicine.
http://www.nlm.nih.gov/exhibition/islamic_medical/islamic_05.html (2001. 08. 11.)

Shamsuddín, Elía R. H.: La navegación en el Islam.
http://www.organizacionislam.org.ar/navegacion.htm (2002. 01. 09.)

Shamsuddín, Elía R. H.: La poesía en el islam. (Instituto Argentino de Cultura Islámica)
http://www.organizacionislam.org.ar/poesia.htm (2002. 01. 10.)

Shamsuddin, Elía R. H.: Musica.
http://www.organizacionislam.org.ar/musica.htm (2002.01. 10.)

Shamsuddín, Elía R. H.: Los matemáticos del islam.
http://www.organizacionislam.org.ar/alquimis.htm (2002. 01. 10.)

Shamsuddín, Elía R. H.: Los alquimistas del islam.
http://www.organizacionislam.org.ar/alquimis.htm (2002. 01. 10.)

Specialized Literature.
http://www.nlm.nih.gov/exhibition/islamic_medical/islamic_08.html (2001. 08. 11.)

The Art as Profession.
http://www.nlm.nih.gov/exhibition/islamic_medical/islamic_13.html (2001. 08. 11.)

The Great Systematizers.
http://www.nlm.nih.gov/exhibition/islamic_medical/islamic_07.html (2001. 08. 11.)

Tschanz, David W.: The Arab roots of European medicine.
http://users.erols.com/gmqm/euromed1.html (2001. 07. 20.)

Zahoor, A. – Haq, Z.: Latinized and English Names of Arabic Origin. In: Muslim History 570-1950 C. E. Ed. Zahoor, A., 1990.
http://users.erols.com/zenithco/Introl2.html (2001. 07. 20.)

Zahoor, A.: Translators of scientific knowledge in the Middle ages. In: Muslim history. 570-1950. (1992)
http://users.erols.com/zenithco/Introl3.html (2001. június 20.)

ABDUL LATÍF AL-BAGDADI:
A TANULÁSRÓL ÉS A TUDÁSRÓL

„Elolvasván egy könyvet, minden erőtökkel azon legyetek, hogy azt kívülről megtanuljátok, és megértsétek a jelentését. Képzeljétek el, hogy ha egyszer eltűnne is a könyv, tudnátok így nélkülözni, és nem kellene bánkódnotok elvesztése miatt... Szükséges részleteket olvasni (a könyvből), életrajzokat tanulni és megismerni más népek eredményeit. Ily módon az ember olyanná válik, mintha élete egy rövid időszakában ő maga is együtt élt volna múltbeli emberekkel, bensőséges kapcsolatba kerülvén velük és megismerve minden egyes személy erényeit és hibáit. (...)
Aki nem fejtett ki erőt a tanulás kapcsán, az nem fogja megízlelni a tudás örömét sem. (...)
Amikor tanultok és gondolkoztok, nyelveteken tündököljön Allah neve, őt dícsérjétek. (...)
Ne panaszkodjatok, ha hátat fordít nektek a világ, mert nektek a legkiválóbb tulajdonságok megszerzésével kell foglalatoskodnotok. (...)
Tudjátok meg, hogy a tudás olyan nyomot és illatot hagy maga után, amely hirdeti létezését annak, aki nyomában jár; a tudást mindig körbeveszi egy fénysugár és csillogás övezi, mely felragyogtatja.”

--------------------------------------------------------------------------------
Fordította: Kéri Katalin
--------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------------------
(Forrás: Makdisi, George (1981): The Rise of Colleges-institutions of learning in Islam and the West.
Edinburgh University Press, Edinburgh, 89-91. o.)

AL-GHAZZÁLI:
A NEVELÉSRŐL ÉS A SZÜLŐI FELELŐSSÉGRŐL

„A szülők felelősséggel tartoznak gyermekeik iránt. Az ártatlan kisgyermek az ő kezeikre van bízva, tiszta lelkiismeretével és szeplőtelen lelkével. A szíve egy tükörhöz hasonlatos, mely kész bármit visszatükrözni, anélkül, hogy felfogta volna (annak értelmét), és hűen utánozza mindazt, amit megfigyelt. Ideális alattvaló lehet, ha jól nevelték, és ártalmas emberré válhat, ha neveletlen vagy elhanyagolt. Szülei, rokonai és tanárai osztoznak örömeiben vagy rosszasága által okozott szenvedéseiben. A szülők vagy gyámok kötelessége tehát teljes figyelmet szentelni a gyermekeknek, helyes viselkedésre tanítani őket, nevelni és távoltartani a rossz társaságtól. (...)
A gyermeknek a zord és kemény élethez kell hozzászoknia, és nem a fényűzéshez. Az önkontroll, a szerénység és az egyszerűség legyenek legfőbb tulajdonságai. Nem kell arra bátorítani, hogy szeresse a pénzt vagy az anyagias gondolatokat, mivel ezek jelentik az első lépést a hiábavaló veszekedésekhez. (...)
Ha a gyermek nagyobbacska lesz, egy jó és kiemelkedő tanító kezére kell adni, hogy az hasznos és fontos dolgokra tanítsa őt, és a helyes cél felé vezető igaz útra terelje. Meg kell tanítani vele a Koránt, a hagyományokat, a javított anekdotákat és némely költeményt, de csak olyat, melynek témája nem erotikus.”

--------------------------------------------------------------------------------
Fordította: Kéri Katalin
--------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------------------
(Forrás: al-Ghazzáli: al-Ihdzsá. In: Shalaby, Ahmad (1954): History of Muslim Education. Dar al-Kashshaff, Beirut. 164. o.)

IBN KHALDÚN:
AZ OKTATÁS HELYES MÓDSZEREIRŐL

„Tudnunk kell, hogy a tanulók tudományos oktatása akkor jár haszonnal, ha folyamatosan és apránként történik. A (tanár) először előadja a (tanuló számára) az adott diszciplína minden egyes fejezetének az alapvető problémáit. Úgy próbálja közel hozni hozzá e problémákat, hogy rövidre fogottan kommentálja azokat. Ennek során figyelemmel kíséri a tanuló értemi képességét és készségét az elsajátítandó anyag befogadására, egészen addig, amíg az adott diszciplína vége el nem érkezik. E folyamat során szerzi meg (a tanuló) a készséget az illető tudományban, jóllehet ez még csak megközelítő és gyenge. E készség legfeljebb arra képes, hogy előkészítse őt a diszciplína megértésére és arra, hogy megismerje annak problémáit.

Később (a tanár) másodszor visszavezeti őt e diszciplínához, s az előzőnél immár magasabb szinten oktatja őt abban. A rövid összefoglalást elhagyva kimerítő értelmezést és magyarázatot ad. Megemlíti neki a véleménykülönbségeket, s azok megjelenési módjait az adott diszciplína elejétől a végéig. Ekképpen a tanuló készsége megizmosodik. Ekkor (a tanár) újra visszatér vele (az elejére), most, hogy (a tanuló) immár szilárd alapokat szerzett. Ekkor nem hagy magyarázat nélkül semmi olyat, ami bonyolult, homályos és föltáratlan lenne, s föltárja számára azt, ami addig el volt zárva. Ekképpen, amikor a tanuló végez a diszciplínával, elsajátította annak készségét.

Ez az oktatás hatékony módja. Ez – ahogy látni lehetett – háromszori ismétlődést követel. Egyeseknek ennél kevesebb időre van szükségük – aszerint, hogy milyenek a természetes adottságaik, s mennyire könnyen tanulnak.”

--------------------------------------------------------------------------------
Fordította: Simon Róbert
--------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------------------
(Forrás: Ibn Khaldún (1994): Bevezetés a világtörténelembe. Osiris, Budapest. 520. o.)

IBN SZAHNÚN1:
AZ ISKOLAMESTEREK MAGATARTÁSI SZABÁLYAI

Az Irgalmas és Könyörületes Allah nevében.

A Nemes Korán oktatására vonatkozó Hagyományok

Abú cAbd Alláh Muhammad b. Sahnún mondja: Apám, Sahnún – a következő tanúságtevőkkel egybehangzóan: cAbd Alláh b. Wahb, Szufján al-Tavrí, cAlkama b. Martad, Abú cAbd al-Rahmán al-Szulamí, cUtmán b. cAffán – idézi, amit Isten Küldötte mondott: „Köztetek a legérdemesebb az, aki megtanulja és tanítja a Koránt”.

Muhammad (b. Sahnún) – a következő tanúságtevőkkel: Abú Táhir, Dzsahjá b. Hasszán, cAbd al-Váhid b. Zijád, cAbd al-Rahmán b. Iszhák, al-Nucmán b. Szacd, cAlí b, Abí Tálib – idézi, amit Isten Küldötte mondott: „Köztetek a legjobb az, aki megtanulja és tanítja a Koránt.”

Muhammad (b. Sahnún) – a következő tanúságtevőkkel: Jackúb b. Kászib, Juszúf b. Abí Szalma, ez utóbbi apja, cAbd al-Rahmán b. Hurmuz, cAbd Alláh b. Abí Ráfic, cAlí b. Abí Tálib – idézi, amit a Próféta mondott: „A Korán által Isten nemzeteket emel fel”.

Sahnún – a következő tanúságtevőkkel: cAbd Alláh b. cAbd Alláh b. Náfic, Huszájn,cAbd Alláh b. Hamza, ez utóbbi apja és nagyapja, cAlí – idézi, amit Isten Küldötte mondott: „Ragaszkodjatok a Korán tanulmányozásához, hiszen az úgy űzi el a képmutatást, ahogyan a tűz a vasrozsdát.”

Múszá – a következő tanúságtevőkkel: cAbd al-Rahmán b. Mahdí, cAbd al-Rahmán b. Navfal és apja, Anasz b. Málik – idézi, amit Isten Küldötte mondott: „Istennek megvannak az övéi az emberek között”. Amikor kérdezték tőle, kik azok, azt felelte: „A Korán hordozói: ők Isten választottai és bizalmasai”.

Sahnún – a következő tanúságtevőkkel: Ibn Siháb, cUrva b. al-Zubair, cAbd al-Rahmán b. cAbd al-Kárí, cUmár b. al-Khattáb – idézi, amit Isten Küldötte mondott: „A Korán kinyilatkoztatása hét „olvasat” szerint történt. Mondjatok el belőle mindent, amit tudtok!”2

Sahnún azt mondja: Muszá b. Mucávíjja al-Szumádihí – a következő tanúságtevőkkel: Szufján, al-Acmas, Tamím b. Szalma, Hudajfa – idézi, amit Isten Küldötte mondott: „Annak, aki elmondja a Koránt a szóvégi magánhangzókkal kiegészítve, joga van egy vértanú jutalmára.”

Sahnún – a következő tanúságtevőkkel: Al-Zuhrí Ahmad b. Abí Bakr, Muhammad b. Tlha, Szacíd b. Szacíd al-Maghribí, Abú Hurajra – idézi, amit Isten Küldötte mondott: „Amikor valaki ifjan tanulja meg a Koránt, húsába és vérébe hasonítja át; ha valaki öregen tanulja, és nem mond le róla, bár nem érti meg, kettős jutalomra méltó”.

Abú Múszá – a következő tanúságtevőkkel: Ibn Vahb, Mucávíjja b. Szálih, Aszad b. Vadáca – idézi, hogy cUtmán b. Affán a következő /Korán-/verssel kapcsolatban, amely így szól: „A Könyvet szolgáink közül azokra hagyományoztuk, akiket választottunk”3, azt mondta: „Bárki megtanulja és tanítja a Koránt, Ádám Istentől kiválasztott fiai nevében cselekszik.”

Idézték nekünk – a következő tanúságtevőkkel: Szufján al-Tavrí, al-cAlá b. al-Szácib – hogy Ibn Maszcúd azt mondta: „Három dolgot nem nélkülözhetnek a muszlimok: kell nekik egy fejedelem, aki által uralkodik közöttük az igazság, hisz enélkül megennék egymást4; kell, hogy adják-vegyék a Korán példányait, mert enélkül Isten Könyve haszontalanná válna; végül kell nekik egy mester, hogy fizetség fejében biztosítsa gyermekeik nevelését, mert enélkül írástudatlanságba süllyednének”.

Ibn Vahb – a következő tanúságtevőkkel: cUmar b. Kajsz, cAtá’ – idézi, hogy ez utóbbi feltételeket szabva tanította a Könyvet Mucávíjja korában.

Ibn Vahb idézi, hogy Ibn Juraij azt mondja: Megkérdeztem cAtá’t: „Kell-e fizetséget elfogadnom a Korán oktatásáért? Tudsz-e róla, hogy van olyan, aki ezt kifogásolhatónak tekinti?” És ő tagadóan válaszolt.

Ibn Vahb – a következő tanúságtevőkkel: Hafsz b. Mjszara, Júnusz, Ibn Siháb – idézi, hogy Szacd b. Málik egy irakival példálózott, aki medinaiak gyermekeinek oktatta a Koránt Medinában, és fizetést kapott érte.

Ibn Vahb azt mondja: Málik állítja, hogy semmi kivetnivaló nincs abban, ha a mester a Korán oktatásáért fizetséget kap; ha feltételül szab valamennyi fizetséget, ez megengedett természetű, és megengedetten szerzi. Semmi kivetnivaló nincs abban, ha kikötnek ezért az oktatásért valamennyi fizetséget, és a hitmáért5 járó fizetség a mesternek kötelezően jár, akár kikötötte, akár nem.

Az iskolamestereket illetően ez országunk tudósainak véleménye.

A tanulókkal szemben való igazságosságra vonatkozó Hagyományokról

Muhammad b. cAbd al-Karím al-Barkí – a következő tanúságtevőkkel: Ahmad b. Ibráhím al-cUmarí, Ádam b. Bahrám b. Ijász, Al-Rabíc, Szabíh, Anasz b. Málik – idézi, amit Isten Küldötte mondott: „Minden tanító, akire három gyermeket bíznának közösségünkből, és ő nem egyenlőkként oktatná őket, a szegényt nem úgy, mint a gazdagot, a gazdagot pedig nem úgy, mint a szegényt, az az Ítélet Napján az árulók oldalán támadna fel”.

Sahnún – a következő tanúságtevőkkel: Múszá, Fudail b. cIjád, Lajt, al-Haszán – idézi, amit ez utóbbi mond: „Ha egy mestert szerződtettek egy meghatározott fizetségért, és nem mutatkozik igazságosnak irántuk – azaz a tanulók iránt –, beíratik az igazságtalan emberek közé.”

Fejezet a Koránnak azon részeiről, amelyeknek a törlése megrovást érdemel,
és arról, mi a teendő ilyen esetben

Muhammad b. cAbd al-Rahmán – a következő tanúságtevőkkel: cAbd Alláh b. Maszcúd, Zajd b. Rabíc, Bisr b. Hakím, Szacíd b. Hárún – idézi, amit Anasz b. Málik mond: „Amikor egy koranikus iskola tanulói lábukkal törlik le tábláikról a Teremtmények Urának6 Kinyilatkoztatását, az azért van, mert a tanítójuk feláldozta az iszlámot anélkül, hogy törődött volna azzal, (ő maga) milyen helyre kerül, amikor találkozik majd Istenével.”

Amikor Anasztól azt kérdezték, hogyan cselekedtek az iskolamesterek Abú Bakr, cUmar, cUszmán és cAlí imámok korában, azt felelte: „Volt egy ijjánájuk7, és naponta sorban minden tanuló hozott a törvénynek megfelelően tiszta vizet, amelyet ebbe az edénybe öntött, s ezt használták tábláik törlésére”. Majd hozzátette: „Azután ástak a földbe egy lyukat, beleöntötték ezt a vizet, s a talaj beszívta.”

Amikor kérdeztem Sahnúnt: „Gondolod, hogy nyelvvel is lehet táblát törölni?”, azt felelte: „Ebben nincs semmi kivetnivaló, viszont lábbal nem lehet; ronggyal vagy valami hasonlóval lehet törölni.” Megkérdeztem tőle: „Mi a véleményed arról, amit a gyerekek a Jog kérdéseit illetően írnak tábláikra?” Azt felelte: „Ami Isten Szavát illeti, azt a gyermek nem törölheti le a lábával. Viszont kifogásolás nélkül mindent lehet törölni, ami nem a Koránból való.”

Sahnún – a következő tanúságtevőkkel: Múszá, Dzsuvajbir b. Manszúr – idézi, amit Ibráhim al-Nahací mondogatott: „Az egy ember kiváló tulajdonságaira vall, aki méltó nevére, ha öltözetén vagy ajkán tinta látható.” És Muhammad b. Sahnún hozzáteszi: „Ez érv amellett a vélemény mellett, amely szerint semmi kifogásolnivaló nincs a „nyalásban”, azaz a nyelvvel való törlésben.”

A testi fenyítésekre vonatkozó Hagyományokról:
a törvénynek megfelelőkről és a nem megfelelőkről

(Muhammad b. Sahnún) azt mondja: (apám) – a következő tanúságtevőkkel: cAbd al-Rahmán, cUbajd b. Ishák – idézi, hogy Juszúf b. Muhammad azt mondja: „Sacd al-Khaffáf mellett ültem, amikor a fia sírva jött. Megkérdezte tőle: „Miért sírsz, kedves gyermekem?” És a gyerek azt felelte: „A mester megvert!” Mire az apa: „Allahra, ma idézek nektek egy hadíszt: cIkrima idézi Ibn cAbbásztól, amit Isten Küldötte mondott: Közösségünk leggonoszabb tagjai a gyermekek oktatásával megbízott tanítók közül azok, akik a legkevesebb szelídséget mutatják az árva iránt és a legnagyobb durvaságot a szerencsétlennel szemben.”

Muhammad b. Sahnún hozzáteszi: „És mindez csupán amiatt van, mert megütik őket, amikor a harag uralkodik rajtuk, márpedig az ütésekből semmi hasznuk. Abban nincs semmi kárhoztatnivaló, ha a saját érdekükben ütik meg a gyerekeket, de háromnál nem többször – kivéve, amikor az apa engedélyt ad nagyobb számú ütésre –, amikor valami kárt okoztak. Amikor a játéknak vagy a lustaságnak adják át magukat, megütheti őket, de tíznél nem többször; a Korán felmondásakor pedig nem szabad túllépni a három ütést.”

Megkérdeztem (Sahnúnt): „Miért korlátozod a Koránt illető vétségekre adható büntetést legfeljebb három ütésre, és az azt nem érintő tettek fenyítését tízre?” Azt felelte: „Mert tíz ütés a legtöbb, ami adható. Így hallottam Máliktól az Isten Küldöttének szavait idézni: Egyikőtöknek sem szabad tíz vesszőcsapásnál többet adnia, kivéve a Korán által előírt törvényes büntetéseket.”8

Muhammad – a következő tanúságtevőkkel: Jackúb b. Humajd, Vakíc, Hiszám b. Abi cAbd Alláh b. Abi Bakr – idézi, amit a Próféta mondott: „Egy Istenben és a feltámadás napjában hívő embernek nincs megengedve, hogy tíznél több korbácsütést osszon ki, kivéve a Korán által előírt törvényes büntetéseket.”

Rabáh – a következő tanúságtevőkkel: Tábit, cAbd al-Rahmán b. Zijád – idézi, amit Abú cAbd al-Rahmán al-Khabli mondott: „Tudomásomra jutott, hogy az Isten Küldötte azt mondta: A fiatal fiúk esetében alkalmazható testi fenyítés három bikacsökütés; ha valaki többet ad, ezeket a tálió szerint torolják meg rajta a feltámadás napján. A (felnőtt) muszlim esetében a törvényes büntetéseken kívül ez a szám tíztől tizenötig terjed; aki húszon fölül adott ütéseket, az a feltámadás napján visszakapja őket.”

Muhammad azt mondja: Hasonlóképpen úgy vélem, hogy senki nem adhat rabszolgájának tíz ütésnél többet – ha valaki ennél többet ad, azokat megtorlásként visszakapja a feltámadás napján, kivéve, ha a Korán által előírt büntetésekről van szó – hacsak a szolga nem követett el túl sok hibát: ekkor lehet tíznél többször megütni, de csak ha nem tartózkodott a visszaeséstől. Másrészt a Próféta megengedi a nők testi fenyítését is. Idézik, megtörtént, hogy cUmar fia megütötte a feleségét. A Próféta azt mondta: „Többet ér, ha egy ember megfenyíti a gyermekét, mintha alamizsnálkodna.” Végül néhány tudós, köztük Szacíd b. al-Muszajjib és mások, azt mondták: „A javító célzatú fenyítésnek arányban kell lennie a hibával, s néha túllépheti a törvényes büntetést.”

A hitmákra vonatkozó kötelezettségekről és arról, ami ez alkalommal jár a mesternek

Amikor kérdeztem (Sahnúnt): „Mikor lehet hitmá-ról beszélni?”, azt felelte: „Amikor a tanuló a hitma végéhez közeledik, s már túljutott annak kétharmadán”. A Korán felének megfelelő hitmáról feltett kérdésemre azt válaszolta: „Nem tekintem kötelezőnek.”

Sahnún azt mondja: Csak az egész Koránnak, nem pedig a felének, sem a harmadának, sem a negyedének megfelelő hitma kötelező, kivéve, ha a szülők önszántukból vállalják (a megfizetését).

Muhammad idézi: Láttam, hogy Sahnún valakit a hitma megfizetésére ítélt, de figyelembe vette az adós lehetőségeit.

Amikor megkérdezték Sahnúnt: „Gondolod, hogy a mester engedélyezhet a gyermeknek (hiányzásra) egy napot vagy egy hasonló hosszúságú időszakot?” Azt felelte: „A tanítók még gyakorolják ezt az engedélyezést egy napra vagy a nap egy részére vonatkozóan, de hosszabb időszakot nem engedélyezhetnek, kivéve minden egyes tanuló saját apjának beleegyezésével teszik, hiszen a tanító tőlük kapja fizetségét.”

Megkérdeztem (Sahnúnt): „Megtörténhet-e, hogy a tanítónak a tanuló ajándékot ad, vagy bármilyen adományt juttat, s az ezt tekintetbe véve ad neki szünetet?” Azt felelte: „Nem. Szünet csak hitma alkalmából adható egy napra vagy egy hasonló nagyságú időszakra, valamint az ünnepek alkalmából. Máskor ezt csak az apa beleegyezésével teheti meg a mester”. Majd hozzátette: „E tényt illetően az iskolamesterek többségének tanúsága érvénytelen, mivel nem tesznek eleget kötelességüknek – kivéve azokat, akiket Isten megóv az effajta kötelességszegésektől.”

(Sahnún) azt mondja nekem: „Ez a szabály érvényes azokra az esetekre, amikor a tanító meghatározott havi vagy évi fizetésért oktat. Ha azonban semmilyen kikötés nincs, el kell fogadnia, amit fölajánlanak neki; ha semmit sem adnak neki, nem követelhet semmit. Helyénvaló, hogy tetszése szerint cselekedjen a tanító, ha a gyermekekért felelős személyek tudatában vannak annak, hogy igazságtalanok vele szemben (amiért nem fizetnek). Ezen a címen fizetniük kell, ha akarnak. Ha nem, akkor semmit sem adnak neki.”

Vélemények arról a kijelentésről, hogy követelhetők-e ajándékok az ünnepek alkalmából

Megkérdeztem (Sahnúnt): „Lehet-e úgy ítélni, hogy az ünnepi ajándék megkövetelhető?” Azt válaszolta: „Nem, és nem is tudom, miről van szó – hacsak a szülők nem kötelezik rá magukat önként.”

Sahnún azt mondja: Nem megengedett a tanítónak fizetségén felül bármit, ajándékot vagy mást követelnie a tanulóktól. Nem követelhet tőlük semmit e tárgyban, és ha ilyen körülmények közt adnak neki ajándékot, ezek a törvény szempontjából tiltott jellegűek. Más a helyzet, ha ajándékot adnak neki anélkül, hogy kérte volna, ha kérése az ajándékot egyszerűen dicséretre méltó tettként mutatta be (nem pedig követelhetőként). Ha (a gyerekek) nem adnak neki ajándékot, ezért nem verheti meg őket. De még fenyegetőznie sem törvényes (azért, hogy rávegye őket az ajándékozásra). Ha pedig szünetet ad nekik, amikor megajándékozzák, ez nem kevésbé törvénytelen, hiszen a szünetadás ösztönöz az ajándékozásra; márpedig ez kifogásolható.

Azon alkalmakról, amikor a tanítónak illik szünetet adnia tanítványainak

Megkérdeztem (Sahnúnt): „Mit gondolsz, hány nap szünet adható az ünnepek alkalmából?” Azt felelte: „A böjt befejezésekor9 egyetlen nap, de nem kifogásolható a három nap sem. Az áldozati ünnepen10 három nap adható, de lehet ötöt is.”

Megkérdeztem (Sahnúnt): „A tanító elküldheti-e a gyerekeket egymást megkeresni?” Ő azt felelte: „Nem tekintem ezt megengedettnek, kivéve a gyerekek apjának vagy az értük felelős személyeknek a beleegyezésével, vagy ha lakóhelyük közel van egymáshoz annyira, hogy a gyerekeket nem veszi igénybe túlságosan a dolog. A mesternek magának kell figyelnie a gyerekekre a hazatérés idején, ha pedig nem érkeztek meg (az iskolába), értesítenie kell gondozóikat.”

(Sahnún) azt mondja: Ajánlatosnak tartom, hogy a mester ne diákra bízza a többiek testi fenyítését, és ne jelöljön ki közülük felvigyázót, hacsak nem olyan tanulóról van szó, aki már befejezte és megjegyezte a Koránt, ennélfogva már megvan oktatás nélkül. Ez esetben semmi kifogás nem merül fel; és ha kijelöli, annak haszna is lesz ebből [képzését tekintve. Nem megengedett, hogy a tanító megparancsolja egy tanulónak azt, hogy tanítson egy másikat, hacsak ez nem hasznos a gyermek képzése szempontjából], vagy ha az apa formálisan fel nem hatalmazza erre. A mesternek saját magának kell tehát ellátnia az oktatást, vagy pedig felvehet valakit segítségként fizetségért olyan föltétellel, hogy a másik szakértelme egyenlő legyen az övével.

A tanító abbéli kötelezettségéről, hogy a gyermekek között maradjon

Nem megengedett dolog, hogy a tanító ne figyeljen a tanulókra, kivéve azokban az órákban, amikor nem mondatja velük leckéiket; akkor nem hibáztatható, ha beszélget, de szemét akkor is rajtuk kell tartania.

Megkérdeztem (Sahnúnt): „Ami a templomi zászlókat11 illeti, amelyeket az emberek a hitmák idején visznek, és a gyümölcs, amelyeket a járókelőknek dobnak, ez megengedett?” Azt válaszolta: „Egyáltalán nem, hiszen ez a fosztogatásnak valamilyen fajtája, márpedig Isten Küldötte megtiltotta, hogy fosztogatásból eredő bármilyen ételből együnk.”

Sahnún azt mondja: A tanítónak állhatatosnak kell lennie erőfeszítéseiben és kizárólag (tanítványaival) szabad foglalkoznia. Nem kell vállalnia, hogy a holtakért mondjon imát, kivéve, ha ez kötelessége olyan emberek iránt, akiktől nem függetlenítheti magát: fizetségért dolgozik, s nem hagyhatja abba a munkáját, nem kísérhet gyászmenetet, és a betegeket sem látogathatja.

Jó, ha a tanító időt hagy arra, hogy írni tanítsa tanítványait, és hogy versengésre késztesse őket, mert ez hozzájárul képzésükhöz és tökéletesítésükhöz. Ugyancsak megengedhető, hogy hagyja nekik egymáson végrehajtani a testi fenyítést anélkül, hogy a három ütést túllépnék.

Nem megengedett, hogy a tanító a gyermekek fejét vagy arcát megüsse, és ha ételt vagy italt küldenek velük az iskolába, azt sem vonhatja meg tőlük.

Megkérdeztem (Sahnúnt): „Véleményed szerint a mester fogalmazhat jogi szövegeket személyes használatára vagy mások számára?” Azt felelte: „Ami azt az időt illeti, amikor nem kell a gyermekekkel foglalkoznia, nem kifogásolható, hogy (bármit) fogalmazzon a maga vagy mások számára; pl. amikor elbocsátja a tanulókat, azon időben, amikor hazatérnek. Amíg azonban vele vannak, ez nem megengedett. Hogyan hagyhatná el azokat a dolgokat, amelyekkel foglalkoznia kell, olyanokért, amelyek nem kötelezők számára? Nem tudod, hogy nem bízhatja egyes gyermekek oktatását másokra? Hogyan foglalkozhatna tehát mással?”

Megkérdeztem (Sahnúnt): „Megengedheti-e a tanulóknak, hogy levelet írjanak valakinek?” Azt felelte: „Semmi rosszat nem látok ebben. A levelek fogalmazása is hozzájárul a tanulók képzéséhez. Ugyanígy jó, ha megtanítja őket számolni, de ez csak akkor kötelessége, ha szerződésben kikötötték. Ugyanez érvényes a költészetre, a nyelvi ritkaságok tudományára, az arab nyelvre, a szépírásra, az egész nyelvtanra, mivel mindezt fizetés nélkül tanítania kell.”

Jó, ha megtanítja a Koránt szóvégi magánhangzókkal kiegészítve – ez egyik kötelessége –, a szavak belső magánhangzóit, a helyesírást, a szépírást, a helyes olvasást a szünettartás tudományával és a lassú és pontos artikulálást12; ezek is kötelességei közé tartoznak. Nem baj, ha a költészetre is tanítja őket – föltéve, ha nem illetlenre –, valamint a régi arabok beszédjére és krónikáik ismeretére. Mindez azonban nem kötelessége.

A Korán helyes „olvasataiból” azt kell megtanítania diákjainak, amit ismer – azaz Náficét –; azonban az sem kifogásolható, ha mások nyomán haladva olvastatja őket az esetben, ha azok tanítása nem tekintendő elítélendőnek/gyűlöletesnek. Pl. yabsuruka, wulduhu, hirmun calá karjatin a yubassiruka, waladuhu, harámun calá karjatin helyett vagy más hasonló esetek Isten Küldötte társainak összes „olvasata”13 közt.

A mesternek saját költségén kell beszereznie a bikacsököt és a falakát14, nem a tanulók pénzéből. Lakását is saját pénzén kell bérelnie: ezzel nem terhelheti tanítványait. Ellenőriznie is kell ismereteiket az oktatás során elmondatva velük (leckéiket) és egy időpontot kell kijelölnie a Korán elmondására, pl. a csütörtöki és szerdai délutánokat. Pénteken szünetet kell adni a diákoknak, ez a tanítók szokása, mióta léteznek; ezt nem lehet nekik felróni. Az sem helytelen, hogy prédikációkat tanít nekik, ha kívánják. Nem vagyok azon a véleményen, hogy dallammal tanítsa nekik a Koránt, hiszen Málik azt mondja: „Nem törvényes a Koránt zenével tanítani.” Ugyanígy nem kell dallamdíszítéseket tanítania, hisz ez az éneklés gyakorlatára ösztönöz, ami kifogásolható, és úgy vélem, hogy ezt nagyon szigorúan meg kell neki tiltani.

(Muhammad b. Sahnún) idézi Sahnúnnak ezeket a szavait: „Amikor Málikot (a Korán) olvasása végett tartott összejövetelekről kérdezték, azt válaszolta: Ez kifogásolható újítás: Úgy gondolom, hogy a hatalom képviselőjének ezeket meg kell tiltania és szigorúan megbüntetnie (a résztvevőket).”

A mesternek meg kell tanítania a tanulókat a helyes viselkedésre, hiszen ez része Isten iránt való kötelességeinek, a gyermekeknek adandó jó tanácsoknak, valamint a védelemnek és az őrzésnek, amelyekkel tartozik nekik.

Írásra kell ösztönöznie diákjait az első reggeli óráktól kezdve addig, amíg haza nem térnek.

Nincs abban kivetnivaló, ha a tanulók egymásnak diktálnak, mert ebből is tanulnak. A tanítónak azonban felügyelnie kell közben rájuk. Nem hagyhatja, hogy egyik szúráról egy másikra áttérjenek, míg meg nem jegyezték azt a szóvégi magánhangzókkal és a helyesírással együtt, kivéve, ha a gyerekek apja szabad kezet ad neki. Ha a növendékeknek apjuk már nincs, de van más rokonuk vagy végrendelettel meghatalmazott gyámjuk, és ha ez utóbbi saját vagyonából fizeti a tanítót anélkül, hogy a gyermek örökrészéből vonná le a fizetséget, akkor – éppúgy, mint az apának – joga van (ilyen jellegű) felhatalmazást adni a tanítónak. Ha a gyermek örökségéből fizeti a mester bérét, akkor nincs joga felhatalmazni ez utóbbit, hogy a gyermeket egyik szúráról egy másikra engedje áttérni, mielőtt a diák nem jegyezte meg végleg azt. Ugyanez érvényes az apára is, ha (a tanítót) a gyermek örökrészéből fizeti.

Sahnún azt mondja: Úgy ítélem, hogy a tanító fenntartásával járó, a gyermeket terhelő költségeket, amelyeket saját örökrészéből kell elvenni, ha van neki, a gyermek ruházásához és ellátásához szükséges kiadásokhoz kell sorolni.

Megkérdeztem (Sahnúnt): „Ha egy hitmához közel érő gyermek elmegy egy tanítóhoz, van-e annak joga, hogy megkapja a hitmáért a fizetést, ha az előző mester lemondott erről?” Azt felelte: „Ha a tanuló a második tanító irányítása alatt tanult attól a helytől, amelyért nem kellett volna a hitmát megfizetnie az elsőnek, ha ez pert indított volna ellene – pl. a Junúsz15 és a Húd16 szúráinak több mint egyharmadát vagy egy hasonló hosszúságú részletet –, a másodiknak van joga a hitmára; valóban, ez esetben, ha az első keresetet indítana, azt elutasítanák. Ha azonban a tanuló a második mesterhez olyankor megy, amikor az elsőnek meg kellett volna fizetnie a hitmát, ha ez pert indított volna ellene, akkor semmit sem lehet megítélni a másodiknak – valójában olyan ez, mintha az első mester nem tett volna mást, mint hogy a gyermek apjának vagy magának a gyermeknek engedte volna át ezt a hitmát –, hacsak jóindulatból nem akarnak megítélni valamit a második tanítónak. Ami engem illet, én ajánlatosnak tartom, hogy adjanak jóindulatból valamit a másodiknak. Ez azonban olyan megoldás, amely nem következik valami hasonlóság alapján való okoskodásból.”

Megkérdeztem (Sahnúnt): „Mi a véleményed, ha az történik, hogy egy apa elviszi fiát (az iskolából) azt mondván a tanítónak, hogy a gyermek nem fejezi be nála a hitmát, pedig már egészen közel ért hozzá17, a fizetést pedig csak egy hónapra állapították meg?” Azt felelte: „Arra ítélem, hogy fizesse meg a hitmának megfelelő bért. Azután már nem érdekel, elviszi-e a fiát vagy otthagyja.”

Megkérdeztem (Sahnúnt): „Ha az apa azt állítja, hogy a fia nem tudja a Koránt, mit feleljen a mester? Jár-e neki a hitma?” Azt felelte: „Ha a gyermek olvassa a Koránt, felismeri betűit, és helyesen ragoz, a hitmát meg kell fizetni a tanítónak még akkor is, ha a gyermek nem tudja (a Koránt) fejből elmondani. Valóban nagyon kevesen tudják ezt megtenni már az első olvasás után.” Erre megkérdeztem tőle: „És ha hibázik a szövegolvasás közben?” Azt válaszolta: „Ha csak néhány hibát ejt, de a legnagyobb részt helyesen elolvassa, az még nem kifogásolható.”

Sahnún azt mondja: A mester nem küldheti el a gyermekeket saját részére bevásárolni. Jó, ha hétéves koruktól imádkoztatja őket, és tízéves koruktól már testi fenyítést is alkalmazhat, hogy kötelezze őket rá. Így mondta Málik – és ezt idézte nekem cAbd al-Rahmán: „A tízéves gyermekeket meg kell verni (ha nem végzik el az imát), és nem szabad őket hagyni, hogy együtt aludjanak.” (Muhammad b. Sahnún hozzáteszi): Arra a kérdésemre, hogy ti. a fiúkra ez éppúgy vonatkozik-e, mint a lányokra, igenlően válaszolt.

Sahnún azt mondja: A tanítónak meg kell tanítania diákjait a rituális tisztálkodásra és az imádkozásra, hiszen ez vallási kötelességük: a meghajlások és a leborulások számát, azt, amit ekkor mondani kell, az Allahu akbár kifejezés kiejtését, az ülőhelyzetben való elhelyezkedés módját, az introitus és a jobbra történő főhajtás gyakorlatának módját; ugyanígy azt, amit az imádkozás alatt mondani kell, a tasahhud, a kunút a subh imája alatt, mert ez az imádkozásra és a hozzá kapcsolódó kötelességekre vonatkozó szunna része. Isten Küldötte nem szűnt meg ezt megerősíteni egészen addig, amíg Isten Magához nem szólította; s az utána következő imámok úgyszintén: soha nem hallottuk, hogy bármelyikük is elhanyagolta volna a hajnali imádkozás kunútját, merthogy nem tetszett volna neki. Abú Bakr, cUmar, cUszmán és cAli ortodox és helyesen irányító kalifákról beszélek, akik mind megerősítést nyertek, valamint követőikről.

Gondja legyen a tanítónak arra, hogy diákjainak megtanítsa az Istenhez való fohászkodást, hogy vágyakozzanak Rá; hogy megtanítsa nekik az Ő nagyságát és fönségét, hogy ebben (a szellemi állapotban) növekedjenek. Amikor az emberek szenvednek az ínségtől, az imám pedig esőért könyörögteti őket, ajánlatosnak tekintem, hogy a mester magával vigyen kettőt azok közül a növendékek közül, akik már tudnak imádkozni, hogy megalázkodjanak Isten előtt fohászkodásukkal, és kimutassák buzgalmukat. Valóban, megtudtam, hogy amikor Jonas környezetének tagjai látták a büntetés közeledtét, magukkal vitték gyermekeiket, és velük együtt kinyilvánították engedelmességüket Istennek.

Meg kell nekik tanítania az imádkozásra vonatkozó szunnát éppúgy, mint a hajnali imádkozás két rakcáját, a witret, a két ünnep imáját, a napnyugta könyörgéseit, megtanítva őket a vallásukra, amely által megmutatkozik Isten imádása, valamint Prófétájuk szunnáját.

Sahnún azt mondja: A mesternek nem szabad keresztények gyermekeinek tanítania a Koránt, sem az írást.

Sahnún idézi Máliknak ezen szavait: „Nem kifogásolható, ha a mester írásműveket szerkeszt anélkül, hogy elvégezte volna rituális tisztálkodását. Az sem, ha a serdülőkort el nem ért tanuló ugyanabban a helyzetben olvassa tábláit a tanítási órán; és ugyanez érvényes a tanítóra. Viszont a tanuló csupán a mosakodás után érintheti a Korán példányát. Erre a tanító úgy kötelezi őket, hogy emlékezzenek rá.

Sahnún azt mondja: Tanulják meg a holtak imáját és az értük való könyörgést: ez is része vallásuknak. A tanítás folyamán a mesternek egyenlőnek kell tekintenie az előkelőt és nem előkelőt, mert különben árulás bűnébe esik.

Amikor Málikot kérdezték a gyermekek mecsetben való tanításáról, azt válaszolta: Az a véleményem, hogy ez nem törvényes, mert nem őrzik meg magukat a tisztátalanságtól, és a mecsetet nem oktatási célzattal építették.

Málik azt mondja: „Nem vagyok azon a véleményen, hogy a mecsetben lehessen aludni vagy enni, kivéve szükség esetén annak, akinek nincs más lehetősége; ilyen a külföldi, az utazó és a szükségben szenvedő, akik nem találnak szállást.”

Muhammad idézi Sahnún szájából, aki cAbd Alláh b. Náfictól hallotta, ez pedig Máliktól: „Nem gondolom, hogy a Koránt az utcán járva lehessen mondani, kivéve tanulás céljából, és az arab /v. mór/ fürdőben egyáltalán nem lehet mondogatni.”

Málik azt mondja: Amikor a mesternek olyan részt mond el a tanuló, ahol le kell borulni, ezt neki nem kell megtennie, hiszen a tanuló nem imám – kivéve, ha már elérte a serdülőkort: ez esetben nem kifogásolható, ha leborul, de ha nem teszi, akkor sem hibáztatható, ez nem kötelessége. Ugyanígy, ha a tanító mond el ilyen részletet, tetszése szerint leborulhat, de ez nem kötelező. Nem igaz-e, hogy egyszer cUmar felolvasott egy ilyen részletet a minbar-on18, azután lejött és leborult; egy más alkalommal újra elolvasta, de nem borult le, hanem azt mondta: „Ezt nem határozták meg kötelességként számunkra.”

Málik azt mondja: Hasonlóképpen, amikor egy nő elmond egy férfinak egy olyan részletet, amelynél le kell borulni, emennek nem kell azt megtennie a nővel együtt, hiszen az nem imám. Isten Küldötte mondta egy napon egy férfinek, aki előadta neki a Koránt: „Te voltál az imám; ha te leborultál volna, én is ezt tettem volna veled együtt.”

Sahnún azt mondja: Helytelennek tekintem, ha a mester a lányokat a fiatalemberekkel együtt oktatja, mert ez megrontja őket.

Megkérdezték Sahnúnt: „A tanító elhigyje-e, ha a tanulók beárulják egymást károkozásért?” Ő azt felelte: „Nem látom úgy, hogy ez törvényes előírás lenne, s a mesternek csak akkor kell testi fenyítést alkalmaznia, ha egyikük kárt okozott a másiknak. Véleményem szerint csak akkor kell ezt tennie, ha megbizonyosodott a kártételről a gyerekek körében, vagy ha a bűnös bevallja; ha azonban olyan gyerekekkel van dolga, akiknek ismeri az őszinteségét, elfogadhatja a bevádolást, és következményként büntethet. A büntetés alkalmazásában azonban nem lépheti át az általam megjelölt korlátokat.

Ezenkívül buzdítania kell őket arra, hogy ne ártsanak másoknak, és vissza kell adnia a tulajdonosnak azt, amit egy másik gyerek ellopott tőle. Ez azonban nem része a vallási előírásoknak megfelelő visszaszolgáltatásnak.

Úgy hallottam több tudósunkról, hogy elfogadták gyermekek tanúskodását emberölésről vagy megsebzésről is. Annál inkább el lehet itt fogadni. Az igazságot azonban egyedül Isten tudja.”

Az iskolamesterek fizetségére vonatkozó véleményekről és arról,
hogy mely esetben kötelesség ez

Muhammad azt mondja: Szadzsára b. cIsá egyik Sahnúnnak írt levelében megkérdezte ennek véleményét egy tanítóval kapcsolatban, akinek dicsérték a gyermekek oktatása terén tett szolgálatait, (hogy mi legyen a fizetségével, ha) a tanítás során egy tanuló megbetegszik, vagy apja el akarja vinni az iskolából, azért, hogy utazni vigye vagy más okból. Azt felelte: „Ha a tanító egy meghatározott évi fizetségért elkötelezte magát, ez jár neki a szülőktől, akár elmennek a tanulók az iskolából, akár nem. Másrészt ez esetben a járandóság megfizetését a gyermekek helyzete szerint kell elosztani: vannak, akik alacsonyabb helyzetben vannak, mások jómódúak. Megtörténhet, hogy a tanuló az oktatás ellenében élelemmel látja el a tanítót, de vannak olyanok, akiknek nem kell ilyen szolgáltatást teljesíteniük. Ez vizsgálat tárgya.”

(Muhammad) idézi Sahnún szavait a következőkben: Az apát terhelő járandóságnak a kikötött összegből fennmaradó részét nem lehet követelni (a gyermek elhalálozása esetén), az apa nem köteles azt megfizetni; ugyanígy, ha az apa hal meg, a fizetség hátralévő részét nem lehet az apa vagyonából követelni, hanem a gyermek örökségéből kell levonni.

Muhammad azt mondja: A helyzet ugyanez ellátás esetén, amikor valaki bér ellenében gondozásba adja gyermekét, és az apa vagy a gyermek meghal. cAbd ar-Rahmán idézi Málikot, aki szerint a díjat nem lehet ezután követelni (az apa vagyonából), hanem a gyermek örökségéből kell levonni, ha van neki: (ezt az adósságot) az elhunyttól örökli. Ha a gyermek hal meg, az apa jogosult a díj fennmaradó részére. Ashab idézi Málikot, aki szerint az adományozás, amely a gyermek javára jogerőssé válik, az ő tulajdona lesz, ha az apa meghal. Ha a gyermek hal meg, a (bér) fennmaradó része a gyermek örökségéhez adódik, mintha ez az ő vagyona lenne.

Ugyanez a helyzet az iskolamester díjával. Az igazságot azonban egyedül Isten ismeri.

Muhammad hozzáteszi: Ezt a véleményt sugallja nekem a hasonlóságon alapuló okoskodás.

Sahnún azt mondja: Mikor a Hidzsáz néhány tudósát, köztük Ibn Dínárt és másokat, megkérdezték: „Szerződtetheti-e a mestert egy csoport ember, és joga van-e ilyen esetben követelni minden gyermek után a (fizetség) részét, amely a szülőket terheli?”, ők azt felelték: „Ez jogos, föltéve, ha a szülők mind egyetértenek, hiszen elkerülhetetlen szükségszerűséggel állnak szemben, és ez a legésszerűbb megoldás.” (Sahnún) hozzáteszi: Ez a helyzet hasonlítható egy olyan emberéhez, aki két úr tulajdonában lévő két /rab/szolga szolgálatát vette bérbe, (kikötve, hogy kifizeti) mindegyiknek egyetlen /rab/szolga (szolgálatát); ez végül is olyan, mint egy eladási művelet. cAbd ar-Rahmán nem tekinti jogszerűnek ezt a fajta szolgálatbérlést, mert ez olyan módozat, amely nem törvényes adásvételi művelet. Az igazságot azonban egyedül Isten ismeri.

Sahnún azt mondja: Nem helytelen, ha a mester megveszi magának azt, amire szüksége van, ha nem talál senkit, aki költségeit állja, és az sem kifogásolható, ha saját maga tanulmányozza a tudományt azokban az órákban, amikor nem kell tanítványaival foglalkoznia – például amikor írnak és egymásnak diktálnak, ha ez az ő érdekük; egyes tudósaink ebben a kérdésben szabad kezet adnak.

Amikor Málik véleményét kérdezték egy mesterről, aki a tanulók mellé kijelölt egy felvigyázót, azt felelte: „Ha a felvigyázónak ugyanolyan tekintélye van, mint neki magának, el lehet tűrni ezt, ha a tanulónak is haszna van belőle.”

Hallottam (Sahnúntól): Vita volt Al-Mughira b. Sucba és Ibn Dínár közt – mindkettő mekkai tudós – egy gyermeket illetően, aki befejezte a Korán tanulását egy mesternél, az apa viszont azt állította, hogy a gyermek nem tanulta meg azt. Al-Mughira azt állította: „Ha a gyermek az egész Koránt ugyanannál a mesternél tanulta, és helyesen értelmezve végig tudja olvasni eredetiben a ductusokat, eltekintve ezek olvasásában néhány elkerülhetetlen hibától vagy más hasonló tévedéstől, akkor a mesternek jár a(z egész Korán) hitmájának megfelelő fizetség, az egyének jómódját vagy szorultságát figyelembe véve. Ezt jegyeztem meg Málik tanításából.” Ami Ibn Dínárt illeti, ő azt mondta: „Hallottam, amint Málik állítja, hogy a hitmáért járó fizetség attól függ, mennyire gazdagok vagy szegények egyesek, és ennek megítélése az illetékes muszlim hatóság belátására van bízva. Szerintem, ha az apa és a tanító közt vita támad, mivel az előbbi azt állítja, hogy a tanuló nem tudja a Koránt, a gyermek pedig első látásra tudja olvasni egy résztől úgy, hogy ha egyedül tanult volna a mesternél, a hitmáért járó díjazás illette volna meg a tanítót, úgy döntök, hogy meg kell ítélni neki a hitmának megfelelő kártérítés kifizetését, és nem törődnék azzal, hogy tudja-e a tanuló a többi részt olvasni, hiszen ha a tanuló nem ennél a tanítónál tanulta volna ezeket, nem kérték volna tőle számon.”

Mindkettő egyetért azonban abban, hogy ha a tanuló a harmad/rész/ hitmájától az Al-Baqara szúrájáig19 ugyanannál a mesternél tanul, (az egész Korán) hitmájának megfizetése kötelező, ha (ezt a részt) az imént meghatározott feltételekkel tudja olvasni; és amit nem nála tanult, azt nem kérhetik tőle számon.

Minthogy megkérdezték (Sahnún) véleményét egy tanítóról, akinek dicsérték munkáját a gyermekek tanításában, és aki nemrég meghalt, azt válaszolta: „Amikor a mester meghal, a szolgálatot bérlő szerződés érvényét veszti. Ugyanígy, ha egy tanuló hal meg, a szerződésben kikötött összegből törlik az egy ugyanolyan helyzetben lévő gyermek (oktatása) után járó fizetséget. Egyesek azt mondják, hogy ebben az esetben a szolgálatbérlő szerződés nem veszti érvényét, és hogy mivel a mesternek a neki járó fizetés ellenében oktatnia kell, az apa vigyen hozzá egy másik gyermeket, akit aztán a mester az év végéig oktatni fog. Ha nem, a tanítónak joga van a szerződésben kikötött egész összegre.

Muhammad azt mondja: Az első vélemény cAbd al-Rahmáné, és ezt követi a gyakorlat. Ez az eset végül is visszavezethető egy meghatározott nyerges állat bérlésére: nem jogos, hogy a bérbeadó kicserélje az állatot, és a bérbevevő nem is követelheti ezt tőle. Az igazságot azonban egyedül Isten ismeri.

Hallottam Sahnúntól: Minden tudósunk, Málik, Al-Mughira és a többiek, állítják, hogy a tanító kizárólag a hitma után járó fizetségre jogosult, még ha havi bérért szegődött is el, vagy a Korán tanítására egy meghatározott összegért. Azt mondják: „Amikor egy tanuló fejből megtanulta az egész Koránt, ettől nagylelkűbbé válik tanítója iránt, mint ha csak olvasni tudná azt. De ha egy tanuló nem tudja betűzni, amit diktálnak neki, és ha nem érti a Korán ductusait, a mesternek semmiféle fizetés nem jár. Sőt, még meg is büntetik, a tanítást pedig megtiltják neki, ha mindenki tudtával (ilyesmik gyakran előfordulnak nála), és ha hanyagsága nyilvánvaló.

A Korán példányainak, a fiqh könyveknek
és más hasonló műveknek a bérlésére vonatkozó vélemények

Sahnún azt mondja: Megkérdeztem Ibn al-Kászimot, hogy jogos-e egy Korán-példány bérbevétele olvasás céljából. Azt felelte: „Semmi kivetnivalót nem látok ebben, hiszen Málik azt állítja, semmi rossz nincs abban sem, ha eladják.”

Ibn Wahb állítja Ibn Lahíca nyomán, valamint Dzsahíá b. Ajjúb cUmára b. cArafa nyomán, aki ezt Rabícától tudta meg, hogy nem helytelen dolog eladni egy Korán-példányt, hiszen csupán a tinta, a papír és a másolási munka tekintendők az eladás tárgyának.

Ibn Wahb idézi cAbd al-Dzsabbár b. cUmar nyomán, hogy Ibn Maszíh akkoriban Korán-példányokat másolt, és eladta őket – (Ibn Wahb magyarázza): „Azt hiszem, azt akarta mondani: „cUszmán b. cAffán korában” –, és senki nem vetette ezt szemére. (Ibn Wahb folytatja): „Medinában soha nem láttam, hogy ezt bárkinek bárki is szemére vetette volna.” Majd hozzáteszi: „És senki nem látott ebben kivetnivalót.”

Sahnún azt mondja: Szerintem nem megengedett fiqh-könyveket bérelni. Málik kifogásolhatónak tekintette eladásukat, hiszen a tudósok összes vitája megtalálható bennük, és egyesek megengedik azt, amit mások elvetnek.

Megkérdeztem (Sahnúnt): „Maguk (tudósok) megengedték, hogy egy szabad ember szolgálatait bérelni lehessen, eladását azonban nem. Miért ne engedélyeznék fiqh-könyvek bérbevételét?” Azt felelte: „Azért, mert egy szabad ember szolgálatainak bérbevétele egy meghatározott dologra vonatkozik: munkájára, amely alkalmas a birtokbavételre. Ami a fiqh-könyveket illeti, a bérbevétel tárgya itt az olvasás; márpedig az olvasás nem alkalmas a birtokbavételre.”

Muhammad azt mondja: Semmi helytelent nem látok abban, hogy bérbeadják vagy eladják (a fiqh-műveket), ha ismerik azt, aki bérbeveszi vagy megveszi őket.

Muhammad azt mondja: Semmi helytelen nincs abban, hogy valaki egy adott időszakra felfogadjon egy tanítót gyermekei mellé a Korán oktatására előre meghatározott vagy havi fizetségért. Ugyanígy a Korán fele vagy negyedrésze, vagy más része alkothatja egy, a két fél között megkötött szerződés tárgyát.

Muhammad azt mondja: Ha valaki egyes gyermekek oktatására szerződtet egy mestert, a tanító másokat is oktathat ugyanabban az időben, föltéve, hogy ez nem fordítja el azoknak a tanításától, akiknek az oktatására szolgálatait bérelték.

Muhammad azt mondja: Ha egy mestert szerződtettek egy évre bizonyos gyermekek oktatására, akkor a gyermekért felelős felnőtteknek kell kibérelniük a tantermet.

Muhammad azt mondja: Nem megengedett azt mondani egy mesternek: „Vedd föl ezt a fiatal rabszolgát tanítványaid közé, és így féláron a tiéd lesz.”

Muhammad azt mondja: „Amikor egy mester a megengedett testi fenyítést alkalmazta egy tanulón, és akaratlanul kiütötte a szemét, vagy halált okozó ütést mért rá, az emberölésért járó büntetést kell elszenvednie, és a vérdíj20 az cákilát21 terheli – föltéve, ha túllépte a büntetésre megengedett határt. Ha nem lépte túl, és büntetési jogának megfelelően járt el, a vérdíj nem követelhető tőle, és az cákila nem felelős, ha a kártérítés legalább az egész vérdíj harmadrésze. Ha kevesebb ennek harmadrészénél, a mester saját vagyonának egészével felel.

Muhammad azt mondja: Semmi helytelen nincs abban, hogy egy ember bérelje mások szolgálatait gyermeke írásra és helyesírásra való oktatására. Valóban, a Próféta megfizette az írást oktató embert.

Muhammad azt mondja: Nem vagyok azon a véleményen, hogy megengedett legyen a versgyűjtemények, a nyelvtankönyvek vagy hasonló értekezések eladása; azon emberek javadalmazása pedig, akik ezeket a tantárgyakat oktatják, szintén nem eladható.

Málik azt mondja: Nem vagyok azon a véleményen, hogy bárki fizetést kapjon a fiqh és az örökség felosztásának oktatásáért.

(Muhammad) idézi Sahnúnt: Amikor egy mester a megengedett testi fenyítéket alkalmazta egy tanulón – olyant, amilyent a hozzá hasonló gyermekek kapnak hasonló esetben –, de a tanuló meghal, vagy ebből kifolyólag súlyos testi sérülést szenved, a mesternek nincs más kötelezettsége, mint elszenvedni a halál esetén érvényes büntetést. Ha azonban a fenyítés megengedett határát túllépte, vagyonával felel a vérdíjért, és testi fenyítést is el kell viselnie. Más vélemény szerint a vérdíj az cákilát terheli, a bűnösnek pedig a bűnhődést kell elviselnie.

Ha azonban büntetési jogának határát túllépte, a gyermek pedig halálos sérülést szenvedett, az esetben, ha olyan messzire ment a büntetésben, hogy emberölési szándék vélelme forog fenn, az áldozat közvetlen hozzátartozói esküt tesznek, és megölik a tanítót a megtorlás jogán.

Ha nem ment olyan messzire a fenyítésben, hogy emberölési szándékot lehessen föltételezni, és csupán javító célzattal ütötte meg a gyermeket, de nem tudta megfelelően adni ezt a büntetést, az áldozat szülei esküt tesznek, és megkaphatják a vérdíjat az cákilától. Ami a mestert illeti, neki bűnhődnie kell.

Ha nem a tanító hajtotta végre a büntetést, hanem mással hajtatta végre, az utasítást kiadó mestert az imént előadott szabályoknak kell alávetni; az, aki az utasítást kapta, semmilyen felelősséggel nem tartozik. Ha a végrehajtó még serdületlen, egyes tudósaink véleménye az, hogy a vérdíj a vétséget okozó cákiláját terheli, és hogy ez utóbbi személyesen viseli a büntetést. Mások véleménye szerint a vérdíj a tanító cákiláját terheli, a végrehajtó csak bűnhődik. Az igazságot azonban egyedül Isten ismeri.

Muhammad idézi: Sahnúntól hallottam: Véleményem szerint a tanító nem köteles oktatni az abájádot, és e tárgyban ellenvetést kell tenni az iskolamestereknek. Hallottam, Hafsz b. Ghiját állítja, hogy ez a szó démonok neve, amelyek ezt az iszlám előtt az arabok szájába adták, ezek pedig leírták. Ugyancsak hallottam feltételezni egyes tudósoktól, hogy ez csak Szábúr perzsa uralkodó gyermekeinek neve, és hogy ez utóbbi megparancsolta arab alattvalóinak, foglalják írásba. Szerintem senkinek nem kell leírnia ezt a szót, amely a törvény szerint tiltott jellegű.

Sahnún b. Szacid – a következő tanúságtevőkkel: cAbd Alláh b. Wahb, Dzsahjá b. Ajjúb, cAbd Alláh b. Táwusz, apja, Ibn cAbbász – idézi, amit az utoljára megnevezett mondott: „Azoknak az embereknek, akik megfigyelik a csillagokat, és abájádot írnak, nem lesz részük az üdvözültek boldogságában.”

Sahnún azt mondja: Amikor Málikot kérdezték egy olyan mesterről, aki egy gyermeket megütve kiveri annak szemét vagy eltöri a karját, azt válaszolta: „Ha büntetésként ütötte meg bikacsökkel, és kiverte annak szemét, vagy eltörte a karját a korbács nyelével hozzáérve, a vérdíj az cákilát terheli, ha a mester azt tette, ami neki megengedett. A gyermek halála esetén a vérdíj az cákilát terheli, miután (az áldozat közeli rokonai) letették az ötvenéves esküt. Ezenfelül a bűnösnek magának vezekelnie kell. Ha a mester a tanulót táblával vagy bottal üti meg, és ha megöli, a táliót kell elszenvednie, mert nincs neki megengedve, hogy táblával vagy bottal üssön.”

Azt mondtam Sahnúnnak: „Egyes al-andalúszi tudósok idézik, hogy nem helyteleníthető jutalmazni a fiqh, az örökség felosztása, a költészet és a nyelvtan tanítását, mivel mindez hasonló a Koránhoz”. Azt felelte: „Málik és tudósaink ezt kifogásolhatónak tekintik. Hogyan lehetne ezeket a Koránhoz hasonlítani, mikor ennek határa van, ameddig eljut, míg az általad idézett tananyagoknak nincs? Ezek olyan dolgok, amelyeknek igazi természetét nem ismerjük. A fiqh és a tudomány vita tárgyai, míg a Korán az Igazság, amelyben nem lehet kételkedni. A Koránnal ellentétben az egész jogi tananyagot nem lehet fejből ismerni: nem hasonlítható tehát hozzá, és nincs határa, sem korlátja, amelyekhez elérne.”

Vége „Az iskolamesterek magatartási szabályai” című könyvnek, amelyet Muhammad b. Sahnún szerkesztett apja tanításai nyomán, amelyet saját számlájára Isten alázatos szolgája, Muhammad b. Muhammad b. Muhammad b. Ahmad al-Burrí al-Murádí másolt le (legyen Isten iránta és apja, anyja iránt kegyes!), remélve Allah kegyelmét és irgalmát.

JEGYZETEK

Muhammad Ibn Sahnún 817 és 870 között élt. Apja, Sahnún b. Sacíd halála után – akinek tanításait tükrözi e műve – a maghrebi malikíták feje lett, és harcolt a hanafiták tanai ellen. Számos művet írt élete során, melyek közül egyik ez, a Kitáb ádáb al-mucallimín című, mely a muszlim neveléstörténet egyik érdekes és fontos középkori forrása. Művét Észak-Afrika alsófokú iskoláiban évszázadokon át használták kézikönyvként a tanítók.

Az iszlám korai időszakában többször is viták támadtak a muszlimok között a Korán szövegének helyes recitálásáról. cUszmán kalifa – e vitákat megszüntetendő – szétküldte az egyetlen helyes változatnak tartott Korán másolatait a különbözô provinciák területére. Ám ez a szöveg csak mássalhangzókat tartalmazott, így számos, egymástól kissé eltérő változat alakult ki, amelyeket végül hét elfogadott változatba gyűjtöttek. A Korán első nyomtatott kiadása, mely 1925-ben Egyiptomban jött létre, ezek közül a Kúfa városában kialakult egyik változatot használta. L. erről: Robinson, Danielle: Az iszlám. Kossuth K., Budapest, 2000. 56. o.

Korán 35:29

Úgy is lehet értelmezni, hogy „megnyúznák egymást”.

hitma = hatma: ez a kifejezés a Korán elejétől a végéig való recitálását jelenti.

Korán 56:80 és 69:43

ijjána vagy injána: földre tett víztartó edény

hadd (hudúd): a Koránban olvasható törvényes büntetések.

cId al-fitr vagy al-cid al-szaghir: a kilencedik holdhónap, ramadán lezárásakor tartott ünnep

cId al-adhá vagy al-cid al-kabír: a kötelező mekkai zarándoklat része ez, a 12. holdhónap, dzú-l-hiddzsa 10. napján tartott ünnep, amikor a zarándokok Ábrahám emlékére állatáldozatot mutatnak be Minában.

Az aflám lehet az al-bakara szúra kezdőbetűinek (alif, lám, mím) felhasználásával alkotott betűszó, amely az ezen szúra megtanulását követő ünnepet jelöli. Egy másik értelmezés szerint lehet elírás is, az ciclám szóé. Valószínubb azonban, hogy annyit tesz e mondat: a zászlók, melyeket visznek az emberek. Ez hihetőnek tűnik, hiszen a valóságban (például Tunéziában) valamennyi ünnepen vannak zászlóvivői az egyes kongregációknak.

tartíl: a koranikus szövegek lassú, tiszta és pontos ejtése.

Lásd a 2. sz. jegyzetet!

falaka: „deszka”; egy kifúrt fadarab ez, kötéllel ellátva, amellyel megbéklyózták a büntetésre ítélt diák lábait.

Korán 10. szúra

Korán 11. szúra

Az eredeti arab szövegben lévő kifejezés szerint 2/3-ad vagy 3/4-ed részét (= karaba-l-hitma).

A minbar eredetileg a muszlim mecsetben (dzsámiban) lévő szószék, ahonnan a pénteki szentbeszédet, a khutbát elmondják. A medreszékben állított minbárokról általában nem a khutbát, hanem a prédikációkat (vacz) tartották.

Korán 2. szúra

Emberölés esetében a vérdíj lehetett száz teve, ezer dínár, 12 ezer dirhem. Sebesüléskor csekélyebb volt a vérdíj nagysága.

cákila: a vétkes felelősségében osztozók. (?)

--------------------------------------------------------------------------------
Fordította: Szabó Lajosné
Szakmailag ellenőrízte, jegyzetekkel kiegészítette: Kéri Katalin
--------------------------------------------------------------------------------

A fordítás alapjául az eredeti forrás Gérard Lecomte által lefordított francia nyelvű szövege szolgált:

(Forrás: Le livre des regles de conduite des maîtres d’école par Ibn Sahnún
In: Revue des Études Islamiques, 1953/21. vol. Librairie Orientaliste, Paris, 1954. 77-105. o.)

folytatás