Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

TŐRÖS BETYÁR
TÖRTÉNELMI REGÉNY

Szerző: Murat Sertoghlu

(KAMALI ZEYBEK MUSTAFA EFE)
(Fordította: Bakonyi Gábor, 2003. dec. - 2004. jan.)

2. RÉSZ

.................................................
Most térjünk vissza a tárgyhoz:
Mint már mondtuk, a faluban halálos csend volt. Hüszejin őrmester miután Tőrössel találkozott, a reá várakozó pandúrparancsnokokat tájékoztatta a helyzetről. Ödemis pandúrparancsnoka nem is csodálkozott, mert jól ismerte Tőröst.
Azután kigondolták a teendőiket. Nem volt más megoldás, mint az erő alkalmazása. Déltájban úgy döntöttek, támadást indítanak a falu ellen.
Két oldalról indulnak rohamra. Egy osztag fölött Ödemis pandúrparancsnoka, egy osztag fölött pedig Alasehir pandúrparancsnoka parancsnokolt.
Déltájban pedig végrehajtották a támadást.
Csakhogy igen erős ellenállással találkoztak. Egy halott, és öt sebesült veszteség után kénytelenek voltak visszavonulni. Tőrös igen jó helyekre állította az embereit.
Ezért úgy döntöttek, hogy erősítést kérnek. Az egyik könnyebben sérült pandúr lóra pattanva Alasehir felé indult. Ők pedig az összes utat tartották. Tőrösnek nem volt esélye arra, hogy áttörjön az állásaikon, és elmeneküljön.
Estefelé a két fél között folytatódott a szórványos lövöldözés. Arab volt az, aki a legtöbbet lövöldözött. A minaretből nehézség nélkül, minden irányban ellátott, ezért a faluba behatolni szándékozó pandúroknak nem volt esélye.
A kora délutáni ima ideje felé a pandúrok ismét rohammal kísérleteztek, ám eredmény nélkül kénytelenek voltak visszavonulni.
Nem lett volna jó itt vesztegelni. Tőrös kikövetkeztette, hogy a pandúrok nem tágítanak innen, és estefelé talán új erők érkeznek.
Igen, meg kellett szökni a faluból.
De hogyan sikerülhetne ez nekik?
Ez volt a fő kérdés. Meg kellett találni az útját, hogy veszteség nélkül kimeneküljenek a gyűrűből.
Ezt csak a sötétben tehették meg. Ezért meg kellett várniuk az estét.
Természetesen a velük szembenállók is erre várnak. És természetesen ennek megfelelő intézkedéseket tesznek majd.
Tőrös végül megtalálta a megoldást, és az egyik közelében lévőt elküldte, hogy a legényeit egyenként végigjárja, és elmondja nekik a teendőiket. Kiadta a parancsait.
Lement a Nap, a környék besötétedett. A távolból kolompok és csengők hangjai hallatszottak föl.
A gulyás, aki kora reggel legelni terelte a falu marháit, a jókora számú marhát maga előtt terelve.
Amint a gulya beért a faluba, Tőrös azért, hogy megelőzze, nehogy azok a házakhoz, istállókhoz szétszóródjanak, rögtön visszafordította őket, és a pandúrok sűrűje felé kezdte hajtani őket.
Ugyanakkor, ugyanabba az irányba golyózáport is zúdított.
Ebben a helyzetben a pandúrok is rögtön a fegyvereikhez nyúltak. A betyárok régóta használt, és gyakran sikerrel alkalmazott eljárása volt, hogy a gulya és nyáj közé keveredve törjenek ki a bekerítésből.
Tőrösnek és a legényeinek minden bizonnyal, a porfelhőt verve rohanó, fegyverek zajától megriadt marhák között kellett hogy lenniük.
A pandúrok ezért tágra nyitották a szemeiket, hogy a sötétben ezek között szökést megkísérlő betyárokat levadásszák. Egyrészt azon fáradoztak, hogy megállítsák a marhákat, másrészt igyekeztek meglátni a betyárokat.
Ez az összevisszaság negyed óráig tartott.
Aztán a vidék elcsendesedett. Szegény gulyás vérben és verejtékben úszott. A pandúrok őt a legények egyikének vélték, nyakon csípték, és szorosan összekötözték.
Az ember azt állította, hogy ő nem betyárféle, hanem a falu gulyása, és hogy a marháit megijesztő betyárok a faluban maradtak. A mondandóját csak nehezen tudta megérttetni azokkal. Végül a pandúrok kénytelenek voltak elhinni, hogy ez az igazság, és ismét visszatértek a régi helyeikre.
Álmukban sem hitték volna, hogy e közben Tőrös a legényeivel, a gyűrűből kiszabadulva távolodott a falutól.
Ezt a menekülést teljes csendben, sikerrel hajtották végre. Tőrös hasznára fordította, hogy a pandúrok egy pillanatig egy helyre gyűltek. A marhákat hajtotta, és amint mögöttük húsz - harmincszor tüzelt, egy jó előre kiválasztott és elsötétített helyről az emberei után eredt. Nem is gondolta volna, hogy ilyen egyszerű lesz a menekülés.
Erről, a pandúrokhoz hasonlóan a falusiaknak sem volt tudomása.
A pandúrok szemhunyás nélkül reggelig várakoztak. Tőrös bármelyik percben, bárhol megkísérelhette a kitörést a gyűrűből.
De semmi sem történt.
Reggel Hüszejin őrmester, hogy ismét ellenőrizze, és megismételje Tőrösnek az ajánlatot, hogy adja meg magát, a kezében egy fehér ronggyal bement a faluba.
Amikor a faluban senki sem fogadta, kételyei támadtak. Néhány ház kapuját megzörgette, és a betyárokat kérdezte. Senki nem tudott semmit.
Azután megtalálta a muhtárt. Együtt nézelődtek erre - arra, keresgéltek.
Nem voltak sehol. A betyároknak nyoma sem látszott.
A muhtár kifejtette, hogy szerinte a betyárok az egyik házba összegyűlve elrejtőzhettek. De Hüszejin őrmester rögtön megértette a dolgot:
Megszöktek.
Azonnal visszafordult, és jelentette a pandúrparancsnoknak.
Akkor a pandúrok egy része még a helyén maradt, a többiek pedig behatoltak a faluba. Egyenként átkutatták a házakat. Természetesen senkit sem találtak.
Megértették, hogy Tőrös kitört, és elmenekült.
Mivel ez a szökés nem éjjel történt, csak este, a marhák elszabadulásakor történhetett. Megértették a helyzetet, de az ügyben már nem volt mit tenni.
A madár kirepült a kalitkából:
Néhány irányba lovas járőröket küldtek, de nagyon jól tudták, hogy ezek közül egyik sem fogja megtalálni Tőrös nyomát.
Tőrösről szólva, ő már régen eldöntötte, hogy hová fog menni. Ajdin környékére megy, ott meg fogja keresi Csakirdzsait.
Tőrös betyár tudta, hogy igen sok pandúr van a nyomában. Nem csak azok, hanem Csakirdzsai Mehmet vezér is, a legényeivel együtt őt üldözte. Ez pedig nagy veszélyt jelentett számára.
Aztán Pandeli rokonai sem tétlenkedhettek. Talán azok megállapodtak a görög csapatok egyikével.
Mintha tüzes pántokkal fonták volna körbe őket négy irányból.
Mivel tudta, hogy a helyzetről a legjobb tájékoztatást Anesztitől kaphatná, amikor Ödemis mellett elhaladt, magához hívta Kicsi Mehmetet. Ezt a parancsot adta neki:
- Vedd föl a régi juhász ruhádat. Menj Ödemisbe, és keresd meg Anesztit. Éjfélre hozd majd a kőmalomhoz.
- Parancsára vezér!
A kőmalmot Ödemis közelében egy görög működtette. Jókora malom volt. Ráadásul Jani, a molnár Csakirdzsai Mehmet vezér csapatához tartozott.
Tőrös azt remélte, hogy amikor az éjszakát Jani malmában tölti, egyúttal Csakirdzsai fellelhető helyét illetően is értesülésekhez jut.
Amikor Szemiti Mehmet, a kora délutáni ima táján belépett Aneszti boltjába, annak egy vevője volt. Aneszti egy fegyvert igyekezett eladni neki.
Természetesen amint meglátta Mehmetet, felismerte.
- Várj egy kicsit! - mondta, aztán ismét a vevőjével kezdett foglalkozni.
Tíz perc múlva megállapodtak. Az ember fizetett, vette a fegyvert és elment.
Aneszti akkor bezárta az ajtót, és megkérdezte:
- Hogy van a vezér?
- Jól van.
- Vannak-e parancsai?
- Igen, ma éjjel rád vár.
- Hol?
- Jani mester kőmalmánál...
- Ő maga ott van?
- Nem tudom.
- Jól van, jövök.
- Együtt fogunk menni. A vezér úgy mondta.
- Hányra kell ott lennünk?
- Éppen éjfélre... A lefekvés előtti ima után találkozunk, együtt megyünk.
- Rendben van. Van-e a vezérnek más parancsa?
- Nincs!
Miután a találkozóhelyükről döntöttek, Szemiti kiment. Aztán, hogy elüsse az időt, az üzletsoron sétált. Később bement egy kávézóba, és leült.
Hegyezte a füleit, és rögtön izgatott lett, mert hallotta, hogy a vezérét emlegették.
Még senki sem értesítette őket micsoda veszélybe kerültek Alasehirnél.
Az egyik azt mondta:
- Én Tőrös végét egyáltalán nem látom jónak. Tőröshöz hasonló merész, bátor, verekedős vezér kevés akad. Milyen kár, hogy egy vezér számára nem jó, ha ennyire bátor. Tőrös, ha száz emberrel állna is szemben, szemrebbenés nélkül ellenük megy. Nosza rajta, mondjuk hogy egyet, vagy ötöt lelő... A többiek pedig szitává lyuggatják.
Egy másik igazat adott neki:
- A legigazabb szavakat Köroghlu mondta. Amikor a puskát feltalálták, odaveszett a bátorság. A világ legbátrabb, legvitézebb, legerősebb emberét is a túlvilágra küldheti egy gyáva, alantas csavargó golyója. Tőrös nehezen menekülhet... Különösen miután Csakirdzsai lejött a síkságra...
- Csakirdzsai nem is vonult igazán a hegyek közé... Amikor Köszeoghlut és két legényét lelőtte, nem tudta, hogy azok kegyelmet kaptak.
- No, de lelkem, megeshet-e ilyesmi? Egyáltalán nem tudta volna?
- Állítólag úgy volt... Én úgy hallottam...
- Erre azt mondják, hogy harci cselvetés...
E közben a kávézóban vízipipázó, öltözéke és kiejtése alapján feltehetően görög egyén csatlakozott ehhez a beszélgetéshez:
- Tőrösnek nem Csakirdzsaitól, hanem Hrisztó kapitánytól kell félnie. Ő is a nyomába eredt... A görög csorbadzsik nagy pénzt ígértek neki, hogy lője le Tőröst... Hrisztó kapitány igen kapzsi ember. Krétáról jött. A társai közül is a legtöbben krétaiak... Azok nagyon kapzsiak. Senki nem talál olyan bátrakat, olyan ügyeseket.
Egy török erre a szóra felmérgesedett:
- Ők krétaiak, de ez itt nem Kréta... Miért kerekedtek föl a hazájukból, és jöttek ide?
- Néhány gazdag ember testőrnek hozatta őket. Sok a zsivány, ti is tudjátok. Aztán egy szerencsétlenség érte, és ő is kénytelen volt a hegyek közé menni.
- Amikor ezt tette, még a hozzá hasonló zsivány barátait is ide hozatta...
- Mit tehetne? Egymagában nem sétálhat a hegyek között...
- Igen, egymagában nem üthetne rajta a török falvakon. Nem tarthatná a pénzes urakat és gyermekeiket váltságdíjért a hegyek között.
- Talán a török zsiványok nem csapnak-e le a görög falvakra? Mit tett Tőrös?
- Tőrös Pandelit és két testőrét lőtte le. Mindenki tudja ennek az okát. Talán nem Pandeli csalta-e csapdába Köszeoghlut és két legényét? Tőrös természetesen nem hagyhatta élve azt, aki ezt az aljas csapdát állította.
- Igazat mondasz, de Pandeli ezt a dolgot magától csinálta talán? Csakirdzsai csináltatta vele. Kénytelen volt.
- Aki fürdőbe megy, az izzad... És miért lett Csakirdzsai vezér orgazdája?
Valaki, aki nem akarta, hogy a vita ízetlenné váljon, közbeszólt:
- A zsivány se nem görög, se nem török... A zsivány, az zsivány. Ahogy megannyi vezér ezúton kiadta a lelkét, úgy egy nap Hrisztó kapitány is megkapja a büntetését. Senkinek ne legyenek kétségei e felől! Hát nem találtok más beszélgetni való tárgyat?
Azután a göröghöz fordult:
- Csorbadzsi, te meg ne beszélj össze vissza Tőrös betyár Musztafa vezér ellen! Itt mindenki szereti őt. Ha a szavaid a vezér fülébe jutnának, valami Hrisztó kapitány-féle sem menthetne meg téged. Jó, ha tudod. Tőrös is, és Csakirdzsai is török. Merész emberek. A köztük lévő vitát maguk intézik. Nem a te dolgod, hogy ebbe beleavatkozz. Tartsd magadban a véleményedet! Sokkal szerencsésebb lenne számodra, ha így viselkednél.
Az, hogy így beszélt, megmutatta a közvéleményt.
Más tárgyakra tértek.
Szemiti Mehmet ezt a beszélgetést úgy hallgatta végig, hogy egyetlen szót sem veszített el. Azután halk szóval a görögre mutatva egy mellette ülőtől megkérdezte,
- Ki ez az ember?
- Hogy ő? Zarándok Kosztinak nevezik... Olajkereskedő. Pandeli társa volt, akit Tőrös lelőtt. Most ő irányítja az olajütőt...
- Ő is Alamánli faluból való-e?
- Igen, odavalósi, de Ödemisben lakik. Hatalmas boltja van az üzletsoron.
Mehmet megtudta, amit meg akart tudni. Ezek szerint igaznak kellett lennie annak, amit mondott. Tehát Hrisztó kapitány is a nyomukba eredt.
Szemiti Mehmet, ennek a veszett zsiványnak csak a nevét hallotta. Azt is tudta, hogy az főleg a török falvakat zaklatta. Azt beszélték róla, hogy végtelenül kegyetlen zsivány.
A vezérének pedig még nem volt erről tudomása. Amint a vezéréhez ér, a hallottaknak megfelelően elmondja majd neki ezt a beszélgetést, amit kihallgatott.
Most a szemeit a görögre szegezte, és igyekezett, hogy az arcát jól az emlékezetébe vésse. Egy cseppnyi kétely sem volt benne, hogy ő is azok között volt, akik pénzt ígértek annak a krétai zsiványnak, hogy lelőjék a vezérét.
Amikor a lefekvés előtti imát olvasni kezdték, a kávézóban ülők egyesével, kettesével kezdtek felállni, hogy a dzsámiba menjenek. Mehmet is felállt, és kiment a kávézóból. A kávézóban töltött órák következtében a teste mintha elálmosodott volna. Lassan a felé a hely felé indult, ahol Anesztivel volt találkozója.
Aneszti éppen idejében tűnt föl a szamarán ülve. Akkor egymás mellett haladva a kőmalom felé indultak. Hát úgy körülbelül kétórányi útjuk volt.
Mehmet először arra gondolt, hogy Anesztitől felvilágosítást kér erről a Zarándok Kosztiról, de aztán rögtön lemondott erről a tervéről.
Mindenekelőtt a vezérét kellett mindenről tájékoztatnia. Döntést csak ő hozhatott. Csak ő tudta, hogy mi a teendő.
A két órán át tartó út közben egyáltalán nem beszéltek. Végül feltűnt a kőmalom. Amikor közelebb értek, felharsant az őrt álló legény kiáltása:
- Álljatok csak meg!
Akkor Kicsi Mehmet bemutatkozott. Az őr, amint megtudta, hogy kik érkeztek, engedélyt adott:
- Mehettek!
Tőrös Anesztit várta. Amint egyedül maradt vele megkérdezte:
- Milyen hírek vannak?
- A négy égtáj felé keresnek téged, vezér! - válaszolta.
- Van-e hír Csakirdzsairól?
- Nincs vezér! De azt hiszem, hogy ő is téged keres.
- Keressen, hadd lássuk. Jani mester azt mondta, hogy semmilyen hír sincs felőle.
- Igazat mondott. Ő ismét Ajdin környékén kell, hogy legyen.
- Mi van még?
- Sákir úr is téged keres. Minden nap benéz hozzám, és azt kérdezi, hogy hol vagy, jött-e hír tőled.
- Melyik Sákir úrról beszélsz?
- Zarándok Bajrám fiáról.
- Értem. Mit akar tőlem?
- Azt nem tudom. Semmit sem mondott.
Zarándok Bajrám fiát Tőrös még gyermekkorából ismerte. Gyermekkori barátok voltak.
Az apja, Zarándok Bajrám pedig a gazdagságával és meglehetős fukarságával hírnevet nyert kereskedő volt. A zsugorisága miatt őt ugyanakkor "zsugori Zarándok" néven is emlegették.
Mintha az Isten őt csak pénzszerzésre, és a megszerzett pénz felhalmozására teremtette volna. Ezt a zsugoriságot nem csak másokkal szemben, hanem saját magával szemben is folytatta. Úgy tűnt, sajton kívül semmi mást nem eszik. A háznépe pedig a legszegényebb emberek életét élte. Az egyetlen fiát, Sákirt pedig rabszolgaként, mindössze élelmezésért dolgoztatta a boltjában.
Tőrös sehogyan sem jött rá, hogy ez a régi gyermekkori barátja miért keresi.
Végül azt mondta:
- Rendben van! Még egy napig itt maradok. Holnap este pedig vedd magad mellé, és hozd ide!
- Parancsára vezér!
- Milyen híred van a pandúr parancsnokról?
- Nincs Ödemisben... Bizonyára ő is téged üldöz...
- Azt tudom, de ma meg kell hogy érkezzen...
- Netán találkoztatok vele?
- Olyasmi történt... Alasehir közelében még be is szorított...
- Nahát... Erről még nem hallottam... Szenvedtetek-e veszteséget?
- Nem... Akárhogy is, de elmúlt... Azt sehogyan sem értem, hogyan tudták követni a nyomainkat. Valaki beszélhetett. De ki? Ez a hír mindenesetre leértékelődik. Ha valamit megtudnál, adj hírt róla!
- Úgy lesz vezér!
- Egy kis lőszerre lenne szükségünk. Holnap este, amikor Sákirral együtt eljössz, hozz egy láda lőszert is!
- Parancsára!
- Ne tartsunk föl téged tovább! Elmehetsz! Hosszú az út!
- Parancsodra vezér!
Miután Aneszti elment, Tőrös lefekvéshez készülődött, amikor alvezére Iszmail odajött hozzá:
- A mi Kicsi Mehmetünknek is vannak mondandói, vezér! - mondta. - Most mondja-e el, vagy inkább holnap reggel?
- Még nem vagyok álmos. Most is meghallgathatom az őrült fickót... Mit akar mondani?
- Egy kávézóban elhangzott beszélgetést...
- Menj, és hozd ide!
- Parancsára!
Szemiti Mehmet két perc múlva a vezérnél volt.
A vezér azt mondta:
- Ha lenne mondandód, akkor mondd el!
- Parancsára!
Szemiti Mehmet az elejétől a végéig elmondta azt a beszélgetést, amit az ödemisi kávézóban hallott. Tőrös a szemöldökét enyhén összehúzva, figyelmesen végighallgatta Mehmetet.
Miután a fiatal legény elmondta, amit el akart mondani azt mondta:
- Kitűnő Mehmet! Nosza rajta, most menj, és feküdj le!
Amint Szemiti kiment, Tőrös Musztafa az alvezéréhez fordult:
- Mit mondasz erre?
- Én ezt a Zarándok Koszti nevű hitetlent nem ismerem, de Hrisztó kapitányról már sokat hallottam. Veszett zsivány...
- Őróla én is tudok egyet s mást... Hány éve már, hogy a környéken dúl és gyújtogat. Akárhogy is, de a pandúrok sem üldözik. Ha üldöznék is, üres kézzel térnének vissza.
- Ezen a vidéken a gyaurok kiváltságokat élveznek.
- Úgy van! Most őt is kötelességünk elszámoltatni.
- Zarándok Kosztit ismered-e?
- Hogyne ismerném? Ödemisben nagy fogadója van. Olajkereskedéssel foglalkozik. Azt is tudom, hogy Pandelivel társak voltak. Egyszóval kereskedő... De ugyanakkor Ödemis legkegyetlenebb uzsorásainak egyike. Ezért nem kevés család halt ki.
Egypercnyi gondolkodás után:
- De akkor ebből a szemszögből ő is zsiványnak számít. A zsiványok nem csak embereket hurcolnak a hegyek közé, nem csak útonállnak... Az efféle Zarándok Koszti-félék a városokban, falvakban uzsorásként fosztják ki az embereket, házakat pusztítanak, családokat irtanak ki, ez is a zsiványok egyik fajtája... És nincs aki üldözné őket. A kezüket, lábukat lengetve fosztanak ki embereket. A kezük közé kerülő ember lelkét is kicsalják. Ezért, akik ezt a hitetlent ismerik, nem úgy nevezik, hogy "Zarándok Koszti", hanem úgy, hogy "Keserű Koszti".
- Valamit tervezel ellene?
- Majd meggondolom!
- Van-e más parancsod vezér?
- Nem! Most már aludhatunk egy keveset.
Miután az alvezére kiment, Tőrös levetkőzött, és kinyújtózkodott az ágyán.
Leginkább az keltette fel az érdeklődését, amiket Kicsi Mehmet mondott. Igen, sohasem remélte, hogy Pandeli hozzátartozói és barátai tétlenek maradnak majd. Tetteket várt tőlük. Azt is tudta, hogy az Ödemis környékén kóborló Hrisztó kapitányhoz fordulhatnak majd.
Csak azt nem tudta, hogy Hrisztó kapitány mennyire mohó. Ennek az embernek a hitvallása a pénz volt. Ha nem kapott jó pénzt, egyetlen lépést sem tett.
Zarándok Koszti pedig nem beszélt a levegőbe. Azok szerint, amiket a kávézóban világosan elmondott, ezzel a veszett zsivánnyal már meg kellett állapodnia.
De Aneszti ezt miért nem említette neki?
Talán nem tudta?
Ezt nem volt hihető. Mindenesetre holnap éjjel, amikor újra eljön, erről is ki kell majd faggatnia.
A vezér ezekkel a gondolatokkal merült álomba.
Másnap Ödemisben ismét izgatott lett a légkör. Ödemis pandúrparancsnoka a pandúrokkal egyetemben visszatért. Mindenki hamar megtudta, hogy ezek, Tőrös betyárt Alasehir közelében megszorították, de a vezérnek sikerült kitörnie a gyűrűből.
Még nem volt tudomásuk arról, hogy a vezér hogyan birkózott meg ezzel a feladattal. Csak azt az egyet tudták, hogy Tőrös veszteségek nélkül menekült meg.
Amikor délben Sákir úr Aneszti boltjába belépett, már ő is tudta a hírt.
- Hallottál-e a történtekről Aneszti? - kérdezte izgatottan:
- Miért, mi történt?
- Tőröst Alasehirben bekerítették. De sikerült kitörnie és elmenekülnie.
- Igen! Reggel tájt én is hallottam.
- Ezek szerint a vezérnek ismét errefelé kell jönnie...
- Honnan tudod? Talán Turgutlu, vagy Manisza felé ment.
- Igen, az is lehet... De nem lehet-e, hogy errefelé jön?
- Minden lehetséges. Báránykám, miért foglalkozol a vezérrel? Mi dolgod vele?
- Musztafa vezér gyermekkori barátom.
- No és akkor mi van? Nem te vagy a vezér egyetlen gyermekkori barátja...
- Dolgom van vele... Bajban vagyok... Csak ő menthet meg engem. Akárhogy is, de értsd meg ezt! Vigyél engem a vezérhez!
Aneszti gondolkodott egy keveset, aztán azt mondta.
- Hadd kérdezősködjem! Nem tudom, hogy hol van a vezér. De estefelé talán megtudhatom.
- A lábad előtt heverek Aneszti! Ha van segítség, akkor tőled van...
- Nos, este, a bolt zárása, és vacsora után gyere ide! Ha sikerülne megtudnom valamit, akkor megmondom neked.
- Jól van, eljövök. De azt tudd meg, ha sikerülne találkoznom a vezérrel, életem végéig hálás leszek érte neked.
- Minden tőlem telhetőt megteszek majd. Ne aggódj! De erről a dologról senkinek egy szót sem szólhatsz!
- Hát kifecsegném? Hát bolond vagyok én?
Sákir reménykedve hagyta el a boltot. Noha Aneszti egyetlen valamennyire világos szót sem mondott neki, akkor is reménnyel telt meg. Megértette, hogy annak lakat van a száján. Más esetben elzavarta volna, nem hívta volna estére a boltjába.
Sákir úr nehezen bírta ki estig, pedig az apja mennyire undok volt aznap. De ő egyáltalán nem is törődött vele.
Végül amikor az esti imát olvasták, Zarándok Bajrám is elzárta a pénztárba az aznapi kereskedéssel szerzett bevételét. Az üzletet a fiával bezáratta, és zsebre téve azt a kulcsot, amit senkire sem bízott, hazafelé indult.
Sákir azt mondta:
- Én még nem megyek haza Zarándok apa! Egy kicsit sétálok majd.
Zarándok Bajrám csúnyán végigmérte:
- Hol fogsz vacsorázni?
- Egy barátom meghívott vacsorára...
- Akkor szabad vagy! Ha ingyen van, akkor jól töltsd meg a gyomrodat! Ez az apai tanácsom! Ha ételt találsz, egyél, ha verést találnál, menekülj!
- Úgy lesz apa!
- Nézd, ez a tanácsom legalább száz arany értékű. Akár száz aranyat is adhattam volna neked, vagy akár ezt a tanácsot is, egyre megy.
- Igazad van apa!
- Sőt, a tanács, amit adtam, száz aranynál is többet ér. Úgy tartják, hogy fukar vagyok.
- Ne törődj ennek - annak a fecsegésével!
- Ha a sok beszédtől kirojtosodna a száj, akkor már rég olyan állapotba kerültek volna, hogy nem is tudnának beszélni... Ne feledd! Ha alkalmad adódna rá, evéskor az almák és körték közül néhányat vágj zsebre!
- Ha alkalom adódna, zsebre vágom. No, akkor: Viszont látásra!
- Kellemes utat!
Zarándok Bajrám fia, amint Aneszti boltjához ért, az már várt rá. A szamara is a bolt előtt állt.
Aneszti azt mondta:
- Távolról, feltűnés nélkül kövess!
Sákir örvendezve kérdezte:
- Úgy-e a vezérhez viszel?
- Még nem biztos! Te, csak gyere utánam! Lehet, hogy találkozunk vele valahol...
- Legyen!... Isten jutalmazzon meg téged!
- Ne fecsegj tovább! Amíg nem szólok, addig se ne beszélj, se ne közeledj hozzám!
- Igenis!
Aneszti nem szállt fel a szamárra, mert az állatot egy jó nehéz lőszeres ládával terhelte meg. Ha ő maga is fölszállt volna, az állat egészen biztosan összerogyott volna.
Ő elöl, Sákir pedig mögötte haladt. Lassan, lassan kiértek a városkából... Miután haladtak még egy keveset, Aneszti szólt, Sákir pedig akkor azonnal mellé jött:
- Parancsolj, mester!
- Jól nyisd ki a füledet arra, amit most mondok! A vezért vagy megtaláljuk, vagy nem. Ha megtalálnánk, akkor visszatérve nehogy elmondd valakinek is, hogy láttad!
- Hát elmondanám valakinek is? Isten bizony, ki sem nyitom a számat!
- Ha akarod, nyisd ki! Fecsegj csak! Ha a vezér megtudja, nálam bizonyára jobban tudja majd, hogy mit tegyen veled.
- Lelkem, mi az oka, hogy ezeket kell mondanod? Talán én nem ismerem-e a vezért?
- Lehet, de én hadd mondjam el még egyszer akkor is...
- Egyáltalán ne aggódj mester! A számat sem nyitom ki... Csak egyszer hadd találkozzam vele szerencsésen!...
Emez nem adott választ. Folytatták az útjukat.
Aneszti néha megállt és pihent egy keveset. Ezalatt nem mulasztotta el leellenőrizni, hogy senki sem követi őket.
Nem! Senki sem volt a nyomukban. Nyugodtan folytathatták útjukat.
Újabb két órán át tartó út után a kőmalom közelébe érve a figyelő legény hangja felharsant:
- Álljatok csak meg! Kik vagytok?
Amikor Aneszti bemutatkozott, engedélyt adott:
- Mehettek!
Ők pedig tovább haladtak az úton.
Sákir hirtelen izgalomba jött:
- Itt van a vezér!
- Igen! Szerencsénk volt. De nehogy azt mondd, hogy megfeledkeztél arról, hogy mit mondtam neked!
- Elfelejthetném-e egyáltalán?
A malom kapujában Iszmail betyár fogadta őket. Sákir urat ott megvárakoztatta. Miután a lőszeresládát levette az állatról, és odaadta az egyik legénynek, azt mondta Anesztinek:
- A vezér négyszemközt akar beszélni veled. A vendég itt várjon!
Azután őt Tőröshöz vitte.
Tőrös karbatett kézzel állva fogadta, hogy Aneszti megcsókolja a ruhája szegélyét. De a vezér arckifejezése egyáltalán nem tetszett Anesztinek. Mérgesnek látszott.
Talán valamiféle bűnt, vagy a vezért felbőszítő durvaságot követett el?
Nem tudta kitalálni, és várta, hogy Tőrös beszéljen.
Tőrös kemény hangon kérdezte:
- Miért nem adsz nekem hírt arról, hogy Pandeli emberei Hrisztó kapitánnyal megállapodtak?
Aneszti megdöbbent:
- Esküszöm, hogy erről nem tudtam, vezér!
- Hogy lehet az, hogy nem tudsz róla... Hogy lehet az, hogy egy egész Ödemisben köztudott dologról neked nincs tudomásod?
- Nem tudom vezér! Tulajdonképpen egyikőjük sem beszél velem. Tudják, hogy a barátod vagyok, ezért nem fogadnak maguk közé...
- Neked akkor is hallanod kellett volna.
- Ha hallottam volna, talán nem adtam volna róla hírt? De hát igaz-e ez egyáltalán? Talán csak találgatás. Valaki mond valamit. Hogy mi igaz, és mi kitalálás, azt nem lehet tudni...
- Zarándok Koszti mondta ezt...
Aneszti akkor megtorpant a beszédben:
- Zarándok Koszti mondta volna?
- Igen!
- Ha ő mondta, akkor igaz. Akkor elhiszem. Zarándok Koszti Pandeli üzlettársa és közeli barátja volt, ugyanakkor távoli rokona is...
- Most tégy, amit akarsz, de tudakozódj erről az ügyről, és arról, hogy Hrisztó kapitány merre jár. Megértetted?
- Megértettem vezér!
- Holnap ismét elküldöm hozzád Kicsi Mehmetet. Mondd el neki, hogy mit tudtál meg.
- Igenis!
- Sákirt elhoztad-e?
- Elhoztam. A lőszert is elhoztam. Átadtam Iszmail betyárnak.
- Adja oda neked az árát! Mondd meg, hogy hozzák ide Sákirt!
- Parancsára!
Sákir, amikor a vezér elé került, rögtön a kezére akart fonódni.
De Tőrös betyár nem adott erre lehetőséget gyermekkori barátjának. Csak megölelték, megcsókolták egymást. Azután pedig maga mellé ültette. A dohánytartóját oda adta, hogy az cigarettát sodorjon.
Egy ideig a régi gyermekkori emlékeiket emlegették. Elmélyítették a csevegést. Azután Tőrös azt mondta:
- Találkozni akartál velem! Valami bánatod, nehézséged van talán?
Amaz a fejét ingatta:
- De még mekkora bánatom van, vezér! Ettől csak te menthetsz meg. Segítségre szorulok.
- Miért? Mi van?
- Sákir erre hosszasan beszélt. Kiöntötte a lelkét.
Tőrös anélkül, hogy egy szót is szólt volna, végighallgatta.
Amint a gyermekkori barátja befejezte a beszédjét:
- Miért nem mondtad, hogy éhes vagy, és feláldoztad a vacsorádat, hogy láthass engem?
- Láttalak téged, és ez olyan volt számomra, mint egy lakoma.
A vezér tapsolt egyet. A belépő alvezérének megparancsolta, hogy azonnal készítsen ételt, és hozza be, a barátjának pedig csak akkor adott engedélyt a távozásra, amikor az már alaposan megtöltötte a gyomrát.
Őt útra bocsátva, búcsúzóul ezeket a szavakat mondta neki:
- Természetesen az elhangzott beszélgetésünkről senkinek semmit ne mondj!
- De hát vezér, hogyan is fecseghetnék? Ilyen viselkedést vársz tőlem?
Zarándok Bajrám fia öt perc múlva Anesztivel együtt már el is távozott a kőmalomból. Aneszti ez alkalommal felült a szamarára. Lassan haladtak.
Aneszti megkérdezte:
- Elégedett vagy-e, hogy találkozhattál a vezérrel?
- Hát hogyne lennék elégedett?
- Talán betyárnak akarsz szegődni hozzá?
- Micsoda feltételezés? Nincs nekem ahhoz bátorságom!
- Nos, a vezért miért akartad látni?
- Gyermekkori barátom. Hiányzott nekem...
- Legyen úgy! Ez az ügy igazából egy cseppet sem érdekel... Ne törődj a fecsegésemmel!
- Mondhatnék neked valamit mester?
- Mondd csak!
- Alattad hátas állat van. Én meg gyalog vagyok... Ne törődj velem, menj nyugodtan gyorsabban! Úgy sem lenne helyes együtt bemennünk a városkába!
- Jól van! Legyen úgy, ahogy mondtad!
Ez után a beszélgetés után Aneszti gyorsabb menetre ösztökélte a szamarát.
Sákir pedig egyáltalán nem sietett. Egy darabig lassacskán haladt, aztán az út szélén egy helyet kiválasztott, és leült. Mély gondolatokba merült. Egyre izgatottabb lett. Visszaindult a kőmalomhoz...
................................................
Amikor a kaput sietősen zörgették, Zarándok Bajrám felébredt.
Azt mondta magában:
- A mi fiunk jöhetett meg! - és kikelt az ágyából.
Soha életében nem fogadott föl szolgálót, ezért maga kelt föl. Lement a földszintre, és kinyitotta a kaput.
De ugyanakkor, ahogy a kaput kinyitotta, kővé dermedt.
Nem a fia, hanem két tetőtől talpig felfegyverzett betyár lépett be.
Az egyikük azt mondta:
- Ne mozdulj Zarándok! - Ha kiereszted a hangodat, azonnal golyót kapsz!
Az iszonyúan rettegő Zarándok Bajrám reszketni kezdett:
- Mit akartok tőlem?
- Nosza rajta, azonnal öltözz! Elmegyünk...
- Hová?
- A vezérhez...
- Melyik vezérhez?
- Ha odaértünk, megtudod. Nincs kérdés! Siess!
Ahogy ezeket mondta, közben a puska csövével bökdöste az idős embert.
Senki más nem volt a házban. A hozzá hasonlóan idős feleségét két nappal azelőtt a Bájindirban élő nővéréhez küldte. Sákir pedig még nem ért vissza. De ha visszatért volna is, ezekkel a veszett zsiványokkal szemben mit tehetett volna?
Minden gazda és tehetős emberhez hasonlóan, Zarándok Bajrám is attól rettegett, hogy egy nap a zsiványok a hegyek közé hurcolják majd. E félelem közepette reszketett.
Lám, most bekövetkezett az, amitől félt.
Természetesen a vezér őt csak váltságdíjért raboltatta el. Nem lehetett más oka.
Most a szobájában öltözködve sopánkodni kezdett:
- Mindenki azt hiszi rólam, hogy gazdag, pénzes valaki vagyok... Senki sem tudja, hogy micsoda hatalmas adósságaim vannak, az emberek jönnek, és könyörögnek nekem. Mindenféle édes szavakat mondanak nekem. Egy hónap, sőt egy hét fizetési határidővel kölcsönt kérnek tőlem. Aztán egyik sem adja meg a tartozását. Ezért tönkrementem. Semmi sem maradt a kezemben.
Az egyik betyár elhallgattatta:
- Elég! Fogd be a szád!
Kezei remegése miatt soká tartott mire felöltözött.
Végül sikerült felöltöznie.
Akkor az egyik betyár megkérdezte:
- Volt neked egy sárga ládád... Hol van az?
Akkor Zarándok Bajrám arca egy fokkal még jobban elsárgult.
- Miféle sárga láda? - makogta.
- Egy vasláda... A teteje sárga bádoggal van beborítva...
- Nincs nekem olyan ládám...
A betyárok rá se hederítettek ezekre a szavakra, rögtön kutatni kezdtek, és a kicsi sárga ládát megtalálták a Zarándok ágya alatt külön elkészített helyén
A láda annyira nehéz volt, hogy azt a két betyár csak együtt tudta elmozdítani, és a magukkal hozott öszvérre rakni.
Zarándok Bajrám a szó szoros értelmében reményvesztett állapotban volt. Kővé dermedve állt. Valamit mondani akart, valamit tenni akart, de képtelen volt rá. Mintha minden reményét, minden akaraterejét elvesztette volna.
Ez a sárga vas ládája a pereméig fényes aranyakkal volt tele. Zarándok Bajrám számára az elvesztésük még a halálnál is rosszabb volt, mert ő az aranyacskáit még az életénél is jobban szerette.
Röviddel ez után, a visszatérő betyárok egyike megragadta a karját:
- Nosza rajta, gyerünk! - parancsolta.
A kis gyertyát eloltották, és mindnyájan együtt útnak indultak az éjszaka sötétjében. Ebben a pillanatban Zarándok Bajrám egyetlen vigasza az volt, hogy legalább az arannyal telt ládájától nem szakadt el, nem vált el tőle.
Miután elhagyták a városkát, hátsó és kerülő utakon a kőmalom felé tartottak. Zarándok Bajrám idős kora, és reményvesztett állapota miatt lassan haladtak.
De láthatóan a legényeknek sem volt valami sietős kedvük.
Hajnalra a kőmalomhoz értek. Zarándok Bajrámot egy kis szobába zárták, és azt tanácsolták neki, hogy reggelig aludjon.
Amikor reggel tájt Tőröshöz vitték, Zarándok Bajrám majdhogynem megkönnyebbülten sóhajthatott föl. Most már tudta, hogy ki hurcolta a hegyek közé.
A sárga láda a vezér előtt feküdt.
Zarándok Bajrám a lehető legbarátságosabb arckifejezését vette föl:
- Szerencsés legyen neked a reggel fiam!
De Tőrös összevonta a szemöldökét.
- Miért lennék én a te fiad? Mondd meg az igazat!
Zarándok Bajrám megrendült:
- Bocsásd meg apró hibámat vezér! Nem rossz szándékkal mondtam.
- Add a láda kulcsát!
Kénytelen volt engedelmeskedni. Ha nem adta volna oda azt a kulcsot, amitől sohasem vált meg, tudta, hogy erővel vennék el.
Reszkető kezekkel vette elő, és adta oda a kulcsot.
Miközben ezt tette, sopánkodni kezdett:
- A ládában van egy kevés arany. De azoknak a nagyobbik része másoké. A visszamaradó rész is csak az adósságaimat és az adómat fedezi. Mindenki azt hiszi rólam, hogy pénzes papa vagyok, de ez valójában nem igaz... A fiam Sákir egész nap dolgozik, szegénységben élünk. Valóban szegény emberek vagyunk. Tőrös hang nélkül kinyitotta a ládát.
A zsákokba rakott arany a pereméig megtöltötte a ládát.
Tőrös betyár megkérdezte:
- Mennyi arany van itt?
- Tizenötezer arany van vezér... Ebből tízezer megőrzésre van átadva... Ötezer pedig csak az adósságaimat és az adómat fedezi...
- Akkor hát előbb válasszuk külön azt, ami csak megőrzésre van nálad!
- Parancsára... A zsákokban ötszázasával van az arany...
A vezér a láda kétharmadát kiürítette:
- Tehát ez nem a tiéd?
- Nem az enyém vezér!
- Másoké?
- Igen másoké.
- Csak megőrzésre van nálad.
- Úgy van!
- Mivel az apám barátja vagy, ezért nem veszek el tőled semmit! Téged a pénzeddel együtt szabadon bocsátalak!
- Az Isten jutalmazzon meg téged vezér! Természetesen az apád barátja vagyok. Minden nap vele étkezem. Tudom, hogy te is törvényes gyermek vagy. Sákir gyermekkori barátja vagy! Nagyon szeret téged. Állandóan ezt mondja.
- Fejezd be a fecsegést Zarándok! Én már nem a régi Tőrös vagyok. Egyik napról a másikra élő zsiványok vagyunk.
- Isten bocsánatát kérem!
- Ebben az ügyben nem szerepelhet Isten bocsánata... Íme kiköpött zsiványok vagyunk!
- ?!
- Egy zsivány mit csinál? Hogy a megélhetését biztosítsa, ezt - azt kifoszt. Én is ezért hozattalak téged ide. De mint mondtam, egy filléredet sem veszem el!
- Isten jutalmazzon meg! Isten teljesítse minden vágyadat!
- Sőt, még segíteni is fogok neked...
- Segítesz?
- Igen! Ennek - annak a pénzét őrizgetni veszélyes dolog. Az emberek ellophatják. Ha egy másik vezér hurcolt volna a hegyek közé, akkor visszaadták volna-e neked valaha?
- Nem, nem adták volna vissza.
- Akkor hogyan számoltál volna el azokkal, akik a pénzüket rád bízták?
- Isten bizony, nem tudom, mit mondhatnék nekik. Ha azok nem kapják vissza a pénzüket, akkor az életemet veszik el.
- Igazat beszélsz Zarándok! Íme, én ettől a végtől szabadítalak meg téged.
- Isten jutalmazzon meg!
- Hányan bízták rád a pénzüket?
- Tizen vannak.
- Nos Zarándok, most mindjárt tollat, papírt hozok. Le fogod írni, hogy ebből a rád bízott pénzből ki, hány aranyat követel tőled.
Zarándok Bajrám meglepődött:
- Mi lesz?
- Már mondtam pedig, megmentelek téged attól a veszélytől, hogy mások pénzét rejtegesd. Azokat egyenként hivatom, és a pénzüket visszaadom.
- Miért vesződnél ezzel? Ezt én magam is megtehetem.
- Hogy minek? A környék tele van zsiványokkal... Az úton egy másik betyárvezér, vagy egy görög zsivány kezei közé kerülhetsz. Mindet elveszik tőled. Engem pedig azért, mert ennek okozója vagyok, megver az Isten.
Zarándok Bajrám igen nehéz helyzetbe került. Az arca ismét elsárgult.
Tőrös folytatta:
- Természetesen, amikor a rád bízott pénzeket a valódi tulajdonosaiknak visszaadjuk, te is mellettem leszel. Az érkezőktől megkérdezem majd, hogy mennyi pénzt is hagytak nálad. Az átvételi elismervényeidet megnézem, azután odaadom.
Az idős ember iszonyúan megrendült. Olyan kutyaszorítóba került, amiből nem talált kiutat.
Aztán arra a véleményre jutott, hogy legjobb lesz, ha elmondja az igazat, és Tőrös lába elé borult:
- Bocsáss meg nekem vezér! Valahogyan hibáztam, és nem mondtam meg az igazat. Az összes pénz az enyém...
- Tehát hazudtál?
- Igen! Hazudtam.
- Nem szégyellesz tisztes szakálladdal hazudozni?
- A szolga nem lehet hibátlan...
- Tehát beismered, hogy hazudtál? Ez a szavad is hazugság lehet. Melyik szavadnak higgyek?
Akkor Zarándok Bajrám esküdözni kezdett, hogy elhitesse, miszerint az utolsó szavai voltak az igazak.
A vezér azt mondta:
- Elég már, elég már! Elhiszem. Most üzletet kötünk veled. Tudod-e, hogy hol van a fiad?
- Hol van?
- Itt van... Ahogy téged, úgy őt is ide hozattam. Az éjjel hazafelé tartott, amikor a legényeim elkapták...
- Hát elkapták? Ezt nem is tudtam...
- Hát most megtudtad. Hamarosan találkozni fogsz vele! Milyen helyzetben van? Semmi pénz nincs nála... Az erszényében egyetlen kúrus volt.
- Mi szüksége a pénzre?
- Egy nagyra nőtt fiatalembernek nem lehet szüksége pénze?
- Minden szükségletét fedezem.
- Egykorúak vagyunk... Még meg sem házasítottad őt...
- Ez a végzet! Szerezzen pénzt, házasodjon meg!
- Hát hogyan szerezhetne és gyűjthetne pénzt? A fiút csak ellátásért cserébe dolgoztatod...
- Dolgozzon máshol! Találjon magának máshol munkát!
- Akárhogyan is van... Most ötezer arany váltságdíjat kérek érte. Megadod-e?
- Öt aranyat sem adhatok...
- Zarándok, Zarándok! Te nem zarándok, hanem könyörtelen vagy! Az ember feláldozhatja-e a saját fiát?
- Nos, akkor pedig az összes pénzedet elveszem.
Zarándok Bajrám akkor sírva fakadt. De végül megértve, hogy az összes aranyacskáit elveszíti, alkudozni kezdett.
De akárhogyan rimánkodott is, az semmit sem számított. Végül kénytelen volt a fiáért ötezer aranyat adni.
Tőrös ezt az aranyat külön választotta. A többit visszatette és bezárta a ládába. A kulcsát pedig Zarándok Bajrámnak adta:
- Nosza rajta! Adj hálát az Istennek, hogy az apám barátja vagy! Különben az összes pénzedet elvettem volna.
- Akkor én most a ládámmal együtt távozhatok?
- Ne siess annyira!
A vezér miután ezeket mondta, tapsolt egyet. A belépő legényének pedig azt mondta, hogy hozzák ide Sákirt.
Sákir hamarosan belépett, és azonnal megcsókolta az apja kezét.
Zarándok Bajrám az egyetlen fiára úgy nézett, mint az ellenségre. Egészen bizonyosan arra gondolt, hogy ő miatta éppen ötezer aranyat veszített.
Tőrös azt mondta:
- Megkaptam az apádtól a kívánt váltságdíjat. Most már szabad vagy!
Sákir szemei felragyogtak:
- Köszönöm vezér!
- De nehogy amint Ödemisbe visszatértek a pandúrokhoz forduljatok! Akkor ismét eljövök, és az apád összes pénzével együtt az életeteket is elveszem!
- Megteszed vezér! Őrültség lenne a pandúrokhoz fordulnunk. Ezt tudjuk.
Tőrös Zarándok Bajrám felé fordult:
- Te legelőször is menj ki egy kicsit. A ládádat pedig rakják az öszvérre!
- Parancsára!
Zarándok Bajrám a ládát cipelő két legénnyel együtt kiment, a két gyermekkori barát pedig egyedül maradt.
Akkor Tőrös összehúzott szemöldöke kisimult.
- De kemény szívű apád van Sákir! Azt hittem, a helyes útra lehet terelni. Tudtam, hogy nagyon zsugori, de azt nem hittem volna, hogy ennyire.
Sákir kiöntötte a lelkét:
- Én csak azon csodálkozom, hogy nem halt bele.
- Most hallgass rám! Az apáddal együtt visszamész. De nehogy megengedd neki, hogy valami pandúrféléhez forduljon! Én alaposan ráijesztettem, de sohasem lehet tudni. Minden kitelik tőle...
- Ne aggódj vezér!
- Holnap pedig ugorj be Anesztihez, és vedd át az ötezer aranyadat. Kitanultad a kereskedést. Ezzel a tőkével pedig azonnal boltot nyithatsz. De nehogy megmondd az apádnak, hogy ezt a pénzt tőlem kaptad! Mondd azt, hogy valakitől kölcsön gyanánt kaptad.
- Az egyszerű lesz! Nos, hogyan fizessem meg neked a tartozásomat?
- Azt is eldöntöttem. Négy rend szép betyárruhát csináltatsz nekem, és azokat átadod Anesztinek!
- Az semmiség... Ha akarod, a pénz fele maradjon nálad... Nekem kétezer ötszáz arany tőke is elegendő.
- Nézd Sákir! Ha még egyszer ilyen szavakat hallok tőled, a sok éves barátságunkat félretéve arcul csaplak...
- Megtennéd vezér! Szavaimat visszavonom.
- Ha nehézségeid lennének, ne feledd, hogy Aneszti közvetítésével üzenhetsz!
- Úgy lesz vezér!
- Nosza rajta, most az apáddal együtt azonnal menj el innen!
A vezér felállt. A két gyermekkori barát ismét megölelte egymást. Tőrös a szoba ajtajáig kísérte. Elváláskor nem felejtette el lelkükre kötni, hogy a ládát cipelő öszvért adják át Anesztinek.
Öt perc múlva az apa és a fia és a jócskán megkönnyebbedett ládát cipelő öszvér távolodni kezdett a kőmalomtól.
De Zarándok Bajrám még nagy haraggal mondogatta:
- Micsoda dolog, hogy csavarogsz, és zsiványok kezére kerülsz? Miattad éppen ötezer aranyamat vesztettem el.
- Mit tehetsz! Ilyen a végzet!
- Végzetet emlegetsz. Erre csavargást mondanak! Tudod-e te, hogy mennyi az az ötezer arany?
- Sok pénz!...
- Tudatában vagy-e annak, hogy hány évi munkámba és erőfeszítésembe kerül ennek a pénznek a megszerzése?
- Sejtem.
- Ezt a pénzt behajtom rajtad... Tudd meg!
- Isten nekem, én neked adom!
- Isten egyetlen szolgájának sem ad úton útfélen egyetlen kúrust sem.
- Azt tudom apám! Mivel ezt tudom, másra gondolok.
- Mire gondolsz?
- Kilépek az üzletből...
- Talán azt hiszed, hogy hiábavalóan etetlek majd téged?
- Nem, nem úgy... Azt tervezem, hogy egy boltot szerzek magamnak.
- Egy ilyen ügyhöz sok tőkére van szükség. Ha azt hiszed, hogy majd tőkét adok neked ehhez, akkor tévedsz. Tőlem egy vasat se várj!
- Nem várok...
- Akkor hol találsz majd tőkét?
- Kölcsön kérek majd a barátaimtól.
- Ha adnak, akkor kérjél! De nehogy azt várd tőlem, hogy a kezesed legyek!
- Nem várom azt!
- Kezes vagy fedezet bemutatása nélkül ki is adna kölcsön?
- Meg fogom találni.
Ha olyan ostobát találsz, akkor ne habozz, vegyél fel kölcsönt!
- A világon nem mindenki olyan okos, mint te, apa... Talán akad olyan, aki bízik bennem, és kölcsönt ad...
- Csinálj, amit akarsz! De azt is tudd meg, hogyha nem találnál olyan bolondot, nem veszlek ismét magam mellé!
- De apa! Miket beszélsz. Ellátásért cserébe bárhol találhatok munkát. Ha hordárnak állok is, akkor is kényelmesen megtölthetem a gyomromat.
- No nézd csak! Miket mond...
A fiatalember nem válaszolt.
Zarándok Bajrám hozzáfűzte:
- Igyekezzél gazdag leányt találni! Menj lakni a leány szüleihez!
- Ki adja a leányát egy ilyen üres zsebű kéregető alakhoz?
- Ügyesség ilyen helyzetben gazdag leányt találni.
- Én nem vagyok olyan ügyes!
- Tudom! Te nem is tudsz egyebet tenni, mint zsivány kezébe esni, és engem egy veszett zsivánnyal kifoszttatni.
- No, és te hogyan kerültél a kezei közé? De Tőrösre nincs jogod azt mondani, hogy veszett zsivány... Ha akarta volna, az összes pénzedet elvehette volna.
- Igen, ez igaz!
- Láthatod, hogy emberséges volt...
- De ötezer aranyam ottveszett.
- Mind elveszhetett volna. Ki akadályozhatta volna meg? A helyett hogy engem szidnál, és Tőröst szidnád, ezt meg kell hálálnod!
Ekkor Zarándok Bajrám ha akarta, ha nem, igazat kellett hogy adjon a fiának:
- Talán igazat beszélsz. Most amint beérünk Ödemisbe, egyenesen a pandúrok körletébe megyünk, elmondjuk az esetet. Azt is tudjuk, hogy hol van az a zsivány. Ha rajtaütnek a malmon, az ötezer aranyamat is visszakaphatom.
- Apa, tudod-e, hogy mit beszélsz?
- Természetesen tudom.
- Tőrös nem marad ott. Talán e percben már ők is otthagyták a malmot. A pandúrok még a nyomaikat sem találják meg. A pénzt elvették. Befejezték a munkájukat. Miért maradnának tovább? Aztán elfelejtetted Tőrös fenyegetését? Rögtön tudomást szereznek róla. Akkor azt hiszed, hogy élve hagynak majd minket? Az összes pénzedet elveszik, a házadat is felgyújtják. Ezért nehogy ilyen őrültségre vetemedjél!
Akkor Zarándok Bajrám ha akarta, ha nem, be kellett hogy ismerje, hogy a fiának igaza van.
Tőröst közelről ismerte. Őrült Veli fia nagyon megváltozott. Ha őt felbőszítené, ismét bajt hozna a fejére, ráadásul őt-magát is megölné. Ha meghalna, akkor ki hajtaná be a kintlévőségeit? Ki tudja, hogy azok mennyire örvendeznének. Nem, nem fogja megörvendeztetni őket:
- Igazat mondtál. Ezzel a zsivánnyal nem lehet kikezdeni.
- A pandúrok mostanáig melyik betyárvezért fogták el? Kinek mentették meg a kifizetett váltságdíját?
- Igaz, igaz! Elállok attól, hogy belemenjek ebbe az ügybe.
Beszélgetve értek haza. Az apa és a fia a még mindig nehéz ládát fölcipelte, és a helyére tette. Azután pedig Sákir megcsókolta az apja kezeit és távozott a házból.
Zarándok Bajrám csak ekkor értette meg, hogy fiának komoly a szándéka. Elvesztette az ellátásért dolgozó, megbízható alkalmazottját. De ő az elhangzott szavak után már nem mondhatta, hogy lemond az elhatározásáról.
Délben megjött a felesége. Iszonyúan nekirohant. Elmondta neki, hogy min ment keresztül. A fiáért pontosan ötezer aranyat volt kénytelen adni. Ezek után a kiadásait kénytelen volt egyre jobban megkurtítani. Tulajdonképpen Sákir is megszökött a háztól. Ennek megfelelően kevesebb ételt is főzött.
Szegény asszony nem talált szavakat.
Bajrám ezután az üzletsorra ment, és kinyitotta a boltját. A szomszédai igencsak aggódtak, amiért Zarándok Bajrám boltja hosszú évek óta először, délig nem nyitott ki. Amikor röviddel dél után jött, és kinyitotta a boltot, megnyugodtak. Néhányuk beugrott, és az okát kérdezte.
Zarándok Bajrám ahelyett, hogy elmondta volna, min ment át, az esetet egy apró betegségre fogta.
A szomszédai észrevették, hogy milyen haragos kedvében van. Aztán pedig, hogy megtudták, hogy fia Sákir nincs ott, és otthagyta az apját, Zarándok haragját ennek tulajdonították.
Sákir aznap senkivel sem találkozott, az éjszakát is egy barátjánál töltötte.
A következő reggel beugrott Aneszti boltjába, akinek az öszvért már átadta. Akkor a görög azt mondta:
- Jó, hogy jöttél. Nemrég kerestettelek. Nem voltál az apád boltjában...
- Már otthagytam az apámat.
- Van számodra egy rám bízott csomagot. Tegnap este hozták. Bizonyára már tudsz róla...
Sákir reszketett örömében:
- Igen! Ötezer arany, úgy-e?
- Rendben! Hadd adjam át most rögtön!
- Nem, jobb ha nálad marad... Neked pénztárad van. Én meg hová rejteném? Most csak száz aranyat adj, annyi elég!
- Parancsára!
Aneszti a száz aranyat azonnal leszámolta elé.
Zarándok Bajrám fia azután Anesztivel beszélgetett. Egy forgalmas helyen egy boltot szeretett volna bérelni. Az apjához hasonlóan ő is élelmiszerrel kívánt kereskedni.
Két hét múlva megtalálta, és kibérelte a keresett boltot, feltöltötte áruval és munkához látott. Természetesen Tőrösnek is megküldte a kért négy betyárruhát, amit az a külsejük rendbe szedésére kért.
Zarándok Bajrám is hírt hallott a fiáról, eljött a fia boltjába, és elcsodálkozott.
Amikor visszatért a saját boltjába, így gondolkodott magában:
"- De ügyes volt a mi Sákirunk! Csodálkozom rajta, hogy kezes, és fedezet nélkül kölcsönt kapott. Rögtön vevői is vannak... Tudja, hogy hogyan húzzon hasznot abból, amit tanítottam neki. Ha így megy, virágozni fog az üzlete. Talán felém is törleszteni kezdi az adósságát."
..................................
Szemiti Mehmet juhász ruhában ült egy szikla tetején, a botjára támaszkodott, úgy várakozott mozdulatlanul.
Meglehetősen izgatott volt, de az izgatottságát nem mutatta ki.
Arról a magas dombról, ahol volt, jól látszott Alamánli falu. Valamivel később a fügekert fái alól felbukkantak, akiket várt.
Teljesen fekete ruhát viseltek. A mellkasuk keresztbe vetett hevederekkel volt tele. A fejükön süveg szabású fekete színű rövid fövegek, kezeikben puskák voltak.
Kicsi Mehmet három napja errefelé kószált. Lám, végül szembekerült azokkal, akiket várt. Ahogy őket meglátta, helyéről felpattanva rögtön szökni igyekezett.
De az érkezők is meglátták őt.
- Állj meg nyomban! - Ahogy a durva hang ezt kiáltotta, hirtelen megállt ott, ahol volt.
Ekkor az érkezők mellé értek.
Heten voltak. Egy fekete szakállú, kemény tekintetű ember volt az élükön.
- Ki vagy te?
- Hüszejin aga juhásza...
- Melyik Hüszejin agáé?
- Egy Alamánli falu közelében fekvő faluból...
- Hol vannak a juhaid?
Kicsi Mehmet akkor sírni kezdett:
- Elvették...
- Ki vette el?
- A betyárok...
Ez a válasz az érkezőkre olyan hatással volt, hogy azonnal gyanakodva jobbra, balra kezdtek tekintgetni.
A fekete szakállas folytatta a kérdezősködést:
- Mikor?
- Egy, vagy két órája lehet. Öt juhom volt. Kijöttem ide legeltetni őket. Megvertek... A juhokat pedig maguk előtt elhajtották. Most hogy térek vissza a faluba? Az aga engem agyon fog verni.
A jövevények, akik nem mások voltak, mint Hrisztó kapitány és a csapata, egymás között rögtön izgatott beszélgetésbe kezdtek görögül.
Ahogy egyikük, másikuk jobb felé és bal felé ment, Hrisztó kapitány ismét vallatóra fogta a juhászt, akinek juhait a betyárok elhajtották.
- Hányan voltak?
- Négyen...
- Ismered-e őket?
- Honnan ismerhetném?
- Hogy néztek ki?
- Betyárok... Az egyikük nagyon, de nagyon magas termetű volt. Keményen megütött.
- Merrefelé mentek?
- Ebbe az irányba!
Miközben ezeket a szavakat mondta, kezével az egyik irányba mutatott.
Amazok most egymás között ismét izgatott beszélgetésbe merültek. Ez csak Tőrös lehetett. Három nappal ezelőtt Zarándok Koszti üzenetet küldött nekik. Tudatta, hogy Tőrös és emberei, akik Alasehirnél kimenekültek a gyűrűből, most ismét errefelé jöttek, és kérte, hogy jöjjenek.
Íme, Hrisztó kapitány megtalálta a nyomot, amit keresett.
Gondolkodott egy keveset. Beszélt az embereivel. A betyárok, mivel ennek a juhásznak elvették a juhait, nem haladhattak olyan gyorsan. Igen könnyen utol lehet érni őket.
Mehmet felé fordult:
Nosza rajta, menj előttünk!
A juhász meglepődött:
- Mi lesz?
- Velünk jössz! Megtaláljuk a betyárokat...
- Nem, nem akarom. Hagyjatok engem. Azt mondták, megölnek, ha elmondom valakinek, hogy láttam őket.
- Ne félj már! Mi melletted leszünk. Te ismered a juhaidat. Azokat visszavesszük neked. Megmented majd a juhaidat!
- Igazán visszaadjátok a juhaimat?
- Természetesen visszaadjuk. Nosza rajta, menj előttünk, és igyekezzünk beérni őket!
- Nem, én nem megyek elöl... Hadd menjek hátul!
- Nahát, micsoda gyáva fickó vagy! Azt mondom neked, hogy ne félj... Mi mögötted vagyunk... Ha nem engedelmeskedsz, ha szökésfélére vetemednél, akkor megölünk. Megértetted?
Ahogy Mehmet ismét sírni és reszketni kezdett, Hrisztó kapitány megütötte... Mehmet a földre esett. Miután felállt, azt mondta:
- Ne üss! Tudom, hogy hová mentek. Megmutatom nektek.
- Honnan tudod, hogy hová mentek?
- Beszélgettek. A jörük sátrakhoz indultak. A birkák közül az egyiket levágják és tűzön meg fogják sütni...
- Hol vannak azok a sátrak?
- Másfél órányira innen... Valóban egyenesen arrafelé mentek.
- Rajta, siess
- A juhaimat úgy-e visszaadjátok majd nekem?
- Már mondtam, hogy visszaadjuk! Rajta, indulj már!
Mehmet a földre ejtett botját fölvéve elindult. Azok is a nyomába szegődtek...
Gyorsan haladtak.
Hrisztó kapitány és az emberei nagyon örültek. Jól tudták, hogy Tőrös gyakran a jörük sátrakban húzta meg magát. Ezért aztán egy cseppet sem kételkedtek a juhász szavaiban.
Kétórányi gyaloglás után Mehmet hirtelen megállt.
Egy fás részből kiértek, a szemközti domboldalon négy jörük sátor látszott.
Hrisztó kapitánynak, aki rögtön felzárkózott mellé, azt mondta:
- Íme, itt vannak a sátrak!...
Hrisztó azonnal megparancsolta az emberinek, hogy feküdjenek a földre, és rejtőzzenek el. Azután Szemiti Mehmethez fordult.
- Most te egymagad odamész! Tégy úgy, mint aki a juhait keresi, és ellenőrizd le, hogy ott vannak-e a betyárok.
- Ha meglátnak, ellátják a bajomat.
- Talán kapsz egy vagy két pofont, de cserében megmented majd a juhaidat!
- Az is igaz!
- Ha azok ott lennének, menj oda, ahhoz a sárga sziklához!...
- Különben?
- Különben jöjj vissza. Ne feledd el megkérdezni a jörüköket, hogy látták-e őket! Talán nem álltak meg itt, más felé mentek. Jól kérdezz, jól tudakold ki!
- Rendben...
Szemiti Mehmet, a botjára támaszkodva egyenesen a sátrak felé indult. Igazából álmában sem hitte volna, hogy ennyire a tervek szerint megy majd minden. De amire álmában sem gondolt volna, valósággá vált. Amikor már nem is volt elképzelése sem arról, hogy hogyan szökhetne meg ezek mellől a veszett zsiványok mellől, akkor maga Hrisztó lett az, aki a sátrakhoz küldte.
Nagy szerencse lesz-e ebből?
Tőrös betyár Musztafa vezér és a legényei egyáltalán nem voltak innen távol. Rögtön a sátrak mögötti ligetben álltak lesben, és már messziről látták a közeledőket.
Tőrös, a sasokhoz hasonlóan éles szemével látta, amint közelednek, és hogy a sátrak közelében egy helyen a földre feküdve elrejtőznek. Ennél jobb alkalom nem is lehetett volna.
Ebben a percben egy olyan tigrisre emlékeztetett, aki szép vadat pillantott meg. A orrlyukai gyorsan kitágultak és összezárultak.
A mellette álló és távcsővel előre tekintő alvezéréhez, Iszmailhoz fordult.
- Ők azok, úgy-e?
- Igen! A Hrisztónak nevezett kutyát egyszer láttam. Ő a fekete szakállas. A mi Mehmetünk pedig rögtön mellette...
- Szép volt fiú! Ez a dolog is sikerült neki...
- Rögtön kerítsük-e be őket vezér?
- Ne siess! Mehmetnek el kell válnia tőlük... Talán a saját golyóinkkal lőjük le a fiút?
- Állj, állj! Mehmet elvált tőlük... Egyenesen a sátrakhoz jön.
- Hogy tudta átverni őket? Szép volt fiú! Tehát akkor máris támadásba lendülhetünk. Te vegyél magad mellé két legényt, kerülj a hátukba! Vágd el az útjukat!
- Parancsára!
Kurudzsaovai Iszmail rögtön távozott a vezér mellől. Tőrös mellett csak Arab maradt.
- Észrevétlenül menj a sátrakhoz, és hozd ide Mehmetet!
- Te parancsolsz vezér!
- Arab rögtön a földre feküdt, és hihetetlen sebességgel kúszva a sátrak felé távozott. Fél óra múlva Szemiti Mehmet Tőrös mellett volt. A történteket egy lélegzetre elmondta. Tehát minden hihetetlenül jól ment.
Tőrös megparancsolta:
- Dobd le azt a juhász ruhát, fegyverkezz fel!
Szemiti Mehmet öt perc múlva kibújt a juhász öltözetéből, és a fiatal betyár öltözékébe bújt. A kezében lévő hosszú csövű puskáját gyengéden simogatta. Tőrös Musztafa azzal volt elfoglalva, hogy neki, és Arabnak elmagyarázza, mit kell tenniük.
Hrisztó kapitány elunta a tétlen várakozást. A juhász sehol sem látszott. Sem a sárga sziklánál nem mutatkozott, se nem jött vissza.
Amikor már az agyára ment, az éberen várakozó helyetteséhez fordult:
- Mit mondasz, mi lett ezzel a juhásszal? Hová a pokolba tűnt?
- Ki tudja? Talán megszökött...
- No, ne beszélj bolondokat. Volt-e oka a szökésre?
- A félelem, kapitány!
- Ha gyáva lett volna, ijedtében elszökött volna, amikor először meglátott minket.
- Megijedt, hogy nem találta meg a betyárokat. Azután nem tudom, észrevettél-e valamit kapitány?
- Mit?
- A sátraknál egyetlen ember sincs. Sem egy asszony, sem egy gyerek... Még kutyák sem látszanak. Esküszöm, hogy mindegyik sátor üres.
- Igen, igazad van... Mi lehet ennek az oka?
- A jörükök megszökhettek, amikor észrevették a betyárokat...
- Akkor jó helyen járunk. Most mit kell tennünk?
- Ha az a szerencsétlen juhász visszatért volna, akkor megtudtuk volna, hogy mi a helyzet.
- Menj, gyorsan nézz utána. Mi itt várunk!
- Talán csapdát állítottak nekünk... A legjobb lesz, ha a sátrakat körülvesszük, úgy közelítsünk.
- Talán félsz?
- Mitől félnék?
- Tedd, amit mondtam! Állj fel, nyugodtan menj! Mi fegyverrel fedezünk téged... Ha senki sincs a sátorban, jelezz! Mögötted jövünk. Ott nyugodtabban el tudunk bújni. Talán az egyiküket ott találjuk...
Erre a parancsra Hrisztó kapitány helyettese felállt a helyéről, és puskájával a kezében a sátrak felé kezdett nyomulni.
A sátrakhoz érve, azokat valóban teljesen üresen találta. Az égvilágon senki sem volt ott... Csak lábasok, meg ágytakarók. Régóta mind a helyén volt.
Csak az itt élő jörükök nem látszódtak semerre.
Mi történt ezekkel?
Természetesen a juhász sem volt itt... Ő is eltűnt. Bizonyára megszökött...
A sárga kő felé ment, jelt adott a kezével.
Erre a jelre Hrisztó kapitány és az emberei is felálltak a helyeikről, és a sátrak felé indultak.
Éppen, amikor már jócskán a közelébe nyomultak, a fák mögül három fegyver majdnem egyszerre dörrent, és három csapattag a földre zuhant.
Ezek egyike személyesen Hrisztó kapitány volt.
A görög csapatot abban a pillanatban iszonyú félelem kerítette hatalmába. Ki jobbra, ki balra, de legtöbbjük arra, amerről jöttek, hátrafelé kezdett menekülni.
A puskaropogás ismét felhangzott. Ahogy még két csapattag elterült, a fák ágai mögött elrejtőzött Tőrös és két legénye színrelépett:
- Ne mozduljatok hékás, azt mondom nektek, hogy adjátok meg magatokat gyerekek!
Egyenesen feléjük jöttek, és meg megállva tüzeltek rájuk.
Varázslat volt-e ezeknek a betyároknak a golyóin? Egyik sem tévesztett célt. Különösen, mert mindjárt az elején Hrisztó kapitány lelövése miatt kitörő vakrémület olyan erős volt, hogy egyiküknek sem fordult meg a fejében sem, hogy fedezékbe ugorva a betyárokra lőjön.
Ráadásul a puskáikat eldobálva menekültek.
Csakhogy akik azt remélték, hogy ha arra menekülnek, amerről jöttek, megmenthetik az életüket, azok minden reményüket elvesztették, amikor hirtelen, éppen szemből jövő golyózáporral találkoztak.
Iszmail betyár a két legényével együtt, mekegő vadként egyenként levadászták, és földre terítették a menekülni igyekvőket.
Ez az egész összecsapás még félóráig sem tartott. Hrisztó kapitány, egy kivételével, az összes emberével együtt halott volt.
Az életben maradt, egy fiatal fiú volt. Amint a puskák dörögni kezdtek, hasra vágta magát, és mozdulatlanul kivárta a harc végét.
A betyárok először őt is halottnak hitték. Azután látták hogy életben van, és még csak sebesülése sincs, megfogták, és Tőrös betyár elé vitték.
A Tőrös a vele szemben reszketve remegő, folyamatosan síró, és mindössze tizennyolc évesnek látszó csapattagra rákiáltott:
- Hallgass hékás! Miért sírsz? - amaz erre, ha akart, ha nem, elhallgatott.
- A kezébe puskát is vett, ezeknek a veszett haramiáknak a nyomába is szegődött, most meg bőg is...
- Kegyelmezz az életemnek vezér!
- Hékás, te talán azért jöttél ide, hogy irgalmazz az életemnek?
- Hrisztó kapitány erőszakkal hozott.
- Hová valósi vagy?
- Izmíri vagyok...
- Mi a foglalkozásod?
- Munka nélkül voltam. Becsaptak engem...
- Mi a neved?
- Jani!
- Mióta vagy Hrisztó kapitány mellett?
- Fél éve lesz...
Tőrös betyár anélkül, hogy kérdezett volna, egy darabig gondolkodott. Az arcáról látszódott, hogy végül elhatározásra jutott.
Azután Jani felé fordult:
- Te meg akarsz-e dögleni, vagy inkább meg akarod-e menteni az életedet?
A görög csapattag szemében a remény fényei gyulladtak fel. Rögtön a betyárvezér lábaihoz vetette magát:
- Parancsolj vezér! Bármit kívánsz, kész vagyok megtenni. Elég, ha megkíméled az életemet.
- Ismered-e Zarándok Kosztit?
- Ismerem. Hrisztó kapitány mindig engem küldött hozzá.
- Akkor pedig hallgass meg. Ahogy besötétedik, elmész a házához. Megmondod Kosztinak, hogy Hrisztó kapitány várja, és ide hozod hozzánk. Ha ezt megteszed, megmented az életedet. Megkegyelmezek neked, a markodba három vagy öt aranyat is nyomnak. Menj egyenesen Izmírbe, és soha többé ne is lássunk errefelé.
- Igenis vezér. Kész vagyok megtenni, amit kérsz.
- De nehogy abban reménykedj, hogy megszökhetsz és elmenekülhetsz! Mert mi mögötted leszünk. Amíg Zarándok Koszti házához nem érsz, a puskák rád irányulnak majd. Ha akarod, Kosztinak elmondhatod az igazat is. Ha tíz percen belül nem jössz ki a házból, ahová elküldtünk, rajtaütünk a házon. Téged is megölünk. Érted-e?
- Értem vezér!
- Jól van! Mehmet, te vigyázz rá!
Jani akkor megismerte azt a fiatal legényt, akinek most tudta meg a nevét. Ez a legény nem volt más, mint az a fiatal juhász, aki csapdába csalta őket.
A csapat összes fegyverét összegyűjtötték. Ezek kitűnő fegyverek voltak. Az összes lőszertartó is tele volt. Ezeken kívül néhány tőr és bicska is kézre került. Hrisztó kapitánytól ráadásul egy teli zsák ékszer és háromezer arany is előkerült.
Ezek az ékszerek mind különféle női karperecek, fülbevalók, nyakékek és kitűzők voltak. Ezek is a krétai zsivány visszataszító bűnjelei voltak.
A betyárok pedig ilyesmire semmilyen körülmények között nem tették rá a kezüket.
Egy betyár szemében egy nő holmijának elrablása, egy fiatal lány hozományának, fülbevalójának, gyűrűjének, karperecének elrablása a legundorítóbb bűnnek számított volna. Ha a betyárvezérek egyike tanúja lett volna annak, hogy a legényei közül az egyik ilyen bűnt követ el, akkor azt azonnal, abban a pillanatban rögtön megölték volna.
Csakhogy Hrisztó kapitány azokban az apró falvakban, sátrakban, amelyekre lecsapott, mindenekelőtt a nők aranyát és ékszereit igyekezett elrabolni. Íme, mindezek ebben a zsákban voltak összegyűjtve.
Tőrös, amint messziről észrevette Hrisztó kapitányt, az erdei jörüköket elrejtette az erdőben, nehogy bajuk essen. Az összecsapás végeztével pedig ezek egyesével, kettesével kezdtek előbújni. Tőrös megparancsolta nekik, hogy a holttesteket, a túloldalt lévő mélyedésben temessék el. Azután a sátrakban található minden egyes asszonynak és leánynak ékszert ajándékozott.
Ahogy a sátrakban egy ünnepség hangulata kezdett kialakulni, az embereit összegyűjtötte, és távozott.
A menetelést úgy igazította, hogy közvetlenül az esti ima ideje után Alamánli falu közelébe érjenek.
A kívánt időben értek Pandeli olajütőjének közelébe. Itt egy félórányi szünet után a vezér azt mondta Janinak:
- Nosza rajta! Azonnal indulj! Itt szemközt van a ház...
- Parancsára! Ide hozzam-e Kosztit?
- Igen, hozd ide!
- Azonnal indulok.
Már jócskán besötétedett. Mindenki a házába húzódott, és ahogy Jani a ház felé ment, Szemiti Mehmet közvetlenül mögötte menve követte.
A házhoz közeledve Mehmet az útszélre húzódva elbújt. Jani pedig egyenesen a kapuhoz ment és bezörgetett.
Mehmet, Zarándok Koszti hangját hallotta felhangzani az egyik ablakból.
Azt kérdezte, ki kopogtat.
Amikor Jani bemutatkozott, kinyílt a kapu, és beeresztették.
A fiatal csapattag egész nap hosszasan gondolkodott, tépelődött, végül nem tudott más lehetőséget találni az élete megmentésére, mint hogy Tőrös parancsának egy az egyben engedelmeskedjen.
Zarándok Koszti, amint Hrisztó kapitány embere eljött hozzá, megkérdezte:
- Mi van?
- Hrisztó kapitány látni akar.
- Hol?
- Az olajütő mögött...
- Mit akar tőlem?
- Nem tudom. Nagyon sürgős volt a dolog...
- Jól van, jövök.
- Azt mondta nekem, hogy hozzam magammal Zarándok Kosztit.
- Akkor várj egy percet!
Zarándok Koszti még le sem ült vacsorázni. Kilépett a házából. Jani elöl, ő pedig mögötte egyenesen az olajütő felé gyalogoltak. Igen sötét, holdtalan éjszaka volt. Az eget vastag felhők takarták el.
Abban a pillanatban, amint az olajütő mögé értek, Iszmail betyárba szaladtak.
Zarándok Koszti a sötétben nem látta, hogy ki van előtte. Görögül kérdezte:
- Te vagy az Hrisztó kapitány?
Iszmail betyár, aki szépen tudott görögül, azt válaszolta:
- Nem! Én Tőrös betyár alvezére, Iszmail vagyok! Most hangtalanul indulj el! A legkisebb engedetlenséget sem tűröm. Azonnal agyonlőlek!
Zarándok Koszti kővé dermedve maradt. A sötétben Janit kereste a szemeivel, de Jani hirtelen eltűnt onnan.
Mit tehetett? Mi mást tehetett volna az engedelmességen kívül?
Semmit!
Gyalogolni kezdett. A testét hatalmas félelem kerítette hatalmába. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyenképpen esik a betyárok fogságába.
És volt valami, amit nem ért fel ésszel. Hogy lehet az, hogy a csapdába ejtésének Hrisztó kapitány embere volt a végrehajtója?
Rögtön kiértek a szántóföldekre, és gyorsabban kezdtek haladni. Jobb és bal oldalán két-két betyár haladt.
Egy idő múlva megkérdezte:
- Hová visztek engem?
Iszmail betyár rögtön a tarkójára csapott egyet:
- Azt mondtam, nincs beszéd. Hallgass el!
Zarándok Koszti lépésről lépésre egyre jobban rettegve haladt.
Miután azok öten eltávolodtak, a hátra maradó Tőrös tíz aranyat nyomott Jani markába:
- Nosza rajta, most azonnal indulj Izmírbe! Az itt történteket mind felejtsd el! Senkinek meg se említs semmit! Még egyszer ne keveredj ilyen ügyekbe!
Jani pedig miután megcsókolta a vezér kezeit, az ellenkező irányba, sebesen távozott. Számára nem volt más lehetőség, csak az, hogy erről a környékről a lehető legrövidebb idő alatt távozzon, és hogy a nyomát is eltűntesse.
Ajvalikban volt egy anyai nagybátyja. Már Izmírben is folyton az járt a fejében, hogy odamegy, és ott munkát szerez...
Éjféltájt ismét a kőmalomban voltak, és Zarándok Koszti csak itt láthatta Tőrös Musztafa vezért.
Mivel őt már régebbről ismerte, hajbókolva köszöntötte:
- Hogy vagy Musztafa vezér? - kérdezte. - Talán valamiféle parancsod van számomra?
Miközben ezeket a szavakat mondta, ugyanakkor a lehető legszélesebben, fogait kivillantva mosolygott.
De a vezér jeges tekintete egy pillanat alatt az arcára fagyasztotta a mosolyát.
Tőrös azt harsogta:
- Fejezd be az efféle fecsegést Zarándok Koszti. Téged elszámoltatni hozattalak ide.
- Elszámolni? Miféle számlát?
- Hrisztó kapitánynak mennyi pénzt adtál, hékás, hogy megöljön?
- Hogy én? Hogy is tennék ilyet?
- Nem is volt vele kapcsolatod?
- Én kereskedő ember vagyok. Mi dolgom is lehetne vele?
- Ha így lenne, akkor miért szaladtál azonnal, hogy találkozz vele, amint Jani hívott?
- Azok zsiványok. Kénytelen voltam.
- No és Ödemisben a kávézóban nem fáradtál-e bele abba, hogy engem gyalázz?
- Ez nem igaz!
- Tehát tagadod? Ha akarod, részletesen elmondom neked, hogy miket mondtál Pandeli halálára.
- Mit mondtam?
Ahogy Tőrös erre az elhangzott szavait szóról szóra elismételte, a másik egyre jobban megrémült.
Megértette a dolgot. Valaki szóról szóra eljuttatta a betyárhoz azokat a szavakat, amelyek elhagyták a száját:
- Nem, félreértették a szavaimat vezér! - makogta. Ezeket nem is én mondtam!
Tőrös hirtelen méregbe gurult:
- Hallgass hékás! - harsogta. Én tudom, hogy mit beszélek. Aki ezeket elmondta nekem, az nem hazudik. Megértetted?
Zarándok Koszti reményvesztetten szűkölt:
- Értem, Talán félreértette...
- Nem értette félre...
- ?!
- Hékás Zarándok Koszti! Azonnal meg kellett volna, hogy öljelek, és Hrisztó kapitány és emberei után kellett volna hogy küldjelek. De hát a törvényünk régi... Ismered az apámat. Úgy-e igazam volt, amikor Pandelit megöltem, vagy talán nem?
- Igazad volt vezér!
- Az ő vérbosszújának a hajszolása terád hárult-e?
- Nem hárult rám.
- Mennyi pénzt adtál annak a mocsok Hrisztó zsiványnak?
- Én nem adtam. Talán a családja adta.
- Mielőtt Hrisztó meghalt, előtte mindent részletesen elmesélt.
- Összezavarodhatott... Aztán meg ezek zsiványok. Nem helyes a szavukban bízni. Te is tudod, hogy én a pénzt túlságosan is szeretem. Mások miatt soha nem nyitom meg könnyedén az erszényemet...
- Megnyitottad, megnyitottad! Akárhogyan is, mint már mondtam, rögtön meg kellett volna hogy öljelek, ám megbocsátok. Mindössze csak pénzbírsággal sújtalak.
- Pénzbírsággal?
- Két lehetőség közül választhatsz. Vagy azonnal felkészülsz a halálra, vagy most rögtön háromezer aranyat fizetsz nekem!
- De hát vezér, miket mondasz? Honnan lenne nekem háromezer aranyam?
- Nos, akkor azonnal csatlakozhatsz Hrisztó kapitányhoz...
- Állj, állj! A lábad elé borulok vezér! Könyörülj rajtam! Ne ölj meg!
- Az életedet csak háromezer arany ellenében mentheted meg. De ha az uzsorával szerzett pénzedet az életednél is jobban szereted, akkor nincs mit mondanom!
- Esküszöm, hogy nincs annyi pénzem. Nem tudom, hogyan mondjam; jobb, ha az ember az életét veszti el, mintha a nevét! Az én nevemet úgy ismerik, hogy van pénzem, és kész...
- Akkor pedig vesszen az életed! Iszmail!
Iszmail betyár azonnal belépett:
- Add át ezt az arabnak, hogy végezzen vele!
- Parancsára vezér!
Zarándok Koszti akkor Tőrös lábai elé vetette magát:
- Könyörülj rajtam vezér! Ezer aranyért cserében eresszél szabadon!
- Háromezer aranyat fogsz adni! Nincs alku!
- Legyen kétezer!
- Ne engedd beszélni, vidd el! Ha odakint belemenne is a háromezerbe, meg se hallgasd! Azonnal végezd ki. Nincs szükségünk a pénzére!
Amikor Iszmail betyár a tarkójánál megragadta, az iszonyúan zaklatott uzsorás görög azt kiabálta:
- Rendben van, megadom!
Akkor Tőrös azt mondta Iszmail betyárnak:
- Add át Mehmetnek. Vigye, a pénzt vegye át és hozza el.
Azután Zarándok Kosztihoz fordult:
- Mehmet azt is el fogja mondani, hogy Hrisztó kapitánynak és az embereinek a hullái hol vannak. Azokat pedig ki fogod hantoltatni...
Szemiti Mehmet ismét juhász ruhába bújt, övébe hatalmas pisztoly tett. Tudta, hogy mi a dolga, és hogy hol fog találkozni a vezérrel. Miután Zarándok Kosztit maga előtt hajtva távozott a kőmalomból, hamarosan Tőrös is távozott a többi legényével.
Igen jól tudta, hogy ez a hely már mennyire veszélyessé vált számára.
Ödemisben másnap ismét nagy felfordulás volt. Hrisztó kapitány és embereinek a holttestét Alamánliba hozták, és bombaként robbant a hír, hogy őket Tőrös ölte meg.
A törökök igen elégedettek voltak ezzel a helyzettel. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott föl arra, hogy elpusztult ez a veszett görög zsivány, aki a környéket felforgatta.
Ezzel szemben a csapatot pénzelő ödemisi görögök igen nagy nyugtalanságot mutattak.
A görög közösség elöljárói, a pópákkal az élükön a kormányzati épülethez vonultak. Ezek között volt a háromezer aranyát elvesztő Zarándok Koszti is.
Ödemis pandúrparancsnoka ezeknek kénytelen volt azt válaszolni:
- Hrisztó kapitánynak és csapatának az elpusztítása abból a szemszögből jó, hogy a környéken kóborló bandák egyikét felszámolták. Azt várom, hogy a törvénnyel szembeszegülő minden zsivány és banda ilyen véget érjen. Ennek a görög zsiványnak és a cimboráinak mi dolga van itt? Gonosztetteiknek a száma az ötvenet is meghaladta. Végül megkapták a büntetést, amire rászolgáltak. Az ezt végrehajtó Tőrössel és csapatával az összecsapás, és egymás elpusztítása mindennapos dolog. Tőrös azzal, hogy ráadásul még háromezer arany váltságdíjat is elvett Zarándok Kosztitól, az egy újabb bűncselekmény. Elfogásakor majd minden bűntettéért el fog számolni. E felől senkinek se legyenek kétségei. Ebben a pillanatban az összes erőink a nyomában vannak.
A görögök ennek ellenére nem mulasztották el, hogy Izmírben a váli Kámil pasához forduljanak, és Hrisztó és emberei megölését, - akik valójában egytől egyig veszett zsiványok voltak, - mint az Ödemisi keresztény nép folytatólagos lemészárlásának jelét állították be.
Kámil pasa annak ellenére, hogy tudta, hogy kik voltak a meggyilkoltak, s milyen helyzetben haltak meg, izgatott lett. Egyrészt igyekezett eltusolni a dolgot, másrészt kénytelen volt Ödemis pandúr parancsnokát leváltani, és helyébe mást kinevezni.
Aztán pedig fiát, Szait pasát ismét Ajdinba küldte, hogy Csakirdzsaival találkozzon, és őt tettekre késztesse.
Kámil pasa úgy hitte, hogy az államot folyton nehéz helyzetbe hozó Tőröst csak Csakirdzsai pusztíthatja el. Őbenne bízott a legjobban. Ugyanakkor úgy gondolta, hogy ebben az ügyben Csakirdzsai fegyelmezetlenül viselkedik.
Szait pasa ezeket egyenként elmondta Csakirdzsai Mehmet vezérnek, és szavait a következőképpen zárta le:
- Ebben a percben igen nehéz helyzetben van az apám. Az, hogy Tőrös ismét egy csomó görögöt megölt, felkavarta a vidéket. Igen, ezeknek is mindegyike zsivány... Az vezetőjük, Hrisztó kapitány pedig egy veszett zsivány... Mióta üldözték már őt a pandúrok. Az általuk elkövetett bűntettek irattartókat töltöttek meg. Te is nagyon jól tudod, hogy mifélék voltak. De sajnos, az ő keresztény voltuk miatt nehéz helyzetbe került az állam. A külföldi államokkal nehéz elhitetni, hogy azok zsiványok lettek volna. Te is tudod, hogy a görögök mennyire jajveszékelősök. Ezeket a zsiványokat egyrészt szinte szentnek, másrészt angyalnak mondják. Az egyetlen kivezető út: Tőrös eltűntetése. Te pedig a füled botját sem mozdítod. A pasa apám erőfeszítést vár tőled. Tőled várja, hogy ezt a zsiványt minél előbb takarítsd el az útból.
Miután Csakirdzsai meghallgatta őt, azt mondta:
- Senki sem tudhatja olyan jól, hogy Tőrös kicsoda, mint én. Ő az én gyermekkori barátom. Milyen kár, hogy egyszer vér folyt közöttünk. A végzet egymás ellen fordított minket. Ha egy nap fegyver, fegyver ellen állunk majd egymással szemtől szembe, kit tudja, mi lesz a végeredmény? Semmit sem mondhatok. Végül egy nap meg fog történni. Ez a világ nem elég nagy ahhoz, hogy mind a ketten megférjünk benne. Vagy én lövöm le őt, vagy ő engem! Ha ő lőne le engem, nem kételkedem benne, hogy a holttestem fölött megsiratna. Ha én lőném le őt, én is ugyanezt tenném... Aztán meg a Köszeoghlu mellett töltött idő alatt igencsak mesterré vált. Igen sokat tanult tőle... Azt mondták nekünk, hogy Ajdin felé megy, erre Alasehirben bukkant föl. Most meg, nincs aki tudná, hogy merre jár... Nagyon jól el tudja rejteni a nyomát. Aztán meg sok jó, merész legényt gyűjtött maga mellé. A kilőtt golyóik nem tévesztenek célt. Ha pedig rólam van szó, én nem vagyok tétlen. Most az időjárás elromlott. Megjött a tél. Az összes hegyet hó borítja... Útra kelni, erre - arra kószálni nehéz. Bizonyára valamelyik hegyi faluban rejtőzik. A falusiak pedig nagyra tartják őt. Akármelyik faluba megy is, a menyasszony korú szegény leányoknak ékszereket ajándékoz. Annak pedig mindenfelé híre megy... Szerintem nincs más lehetőség, mint megvárni a tavaszt. A pasa apád ne aggódjon. Nem hagyok föl az üldözésével. Egy nap, akárhogyan is, de beszorítom valahová, és igyekszem eltakarítani.
Ahogy én keresem őt, ő is ugyanúgy keres engem. Azt pedig, hogy mikor találkozunk, csak az Isten tudhatja.
Csakirdzsai Mehmet vezérnek ezek a szavai egyáltalán nem tetszettek Szait pasának. Ezt Csakirdzsai is észrevette, és hozzátette:
- Ezzel együtt, kérlek, hogy mondd meg a pasa apádnak, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kimentsem abból a nehéz helyzetből, amiben van. De nem is remélem, hogy tavasz előtt valahová beszoríthatnám.
Ez után a beszélgetés után Szait pasa visszatért Izmírbe.
A tél abban az évben kissé későbben köszöntött be, de igen kemény lett. Majdnem minden hágó befagyott. Az éhes farkascsordák pedig kezdtek némely falvak széléig merészkedni.
Tőrös nem talált magának más helyet, így a Menderesz folyón átkelve Ali úr uradalmára húzódott.
Ott az előző télen egy hónapot töltöttek vezérével, Köszeoghluval együtt.
Ali úr, tehetősségéhez mérten adakozó, szegények atyja néven ismert személy volt. A betyárvezéreket és betyárokat igen szerette, azokat megkülönböztetés nélkül megvédte. A korszak majdhogynem minden híresebb betyárvezérével barátságban volt. Úgy beszélték, az ő saját keze is egy szerencsétlenséget okozott a múltban, és egy ideig egy híres vezér legénye volt.
Most pedig már elmúlt hatvan éves. Ennek ellenére az új betyárvezérek majdnem mindegyikével is barátságban volt. Az uradalma mindig nyitva állt előttük.
Nagy befolyása miatt pandúrféle soha nem nézett be az uradalmára... Ali úr ugyanakkor igen sok betyárvezérnek a kegyelmi kérvényében is, és a kegyelem megadásában is közvetítőként szerepelt.
Tőrösnek az volt az eredeti terve, hogy a Modrán-hegyen átkelve Köjdzseghiz és Mughla felé megy. A tél arrafelé enyhébb volt. Senkinek eszébe sem jutott, hogy arrafelé keresse őt.
De nem volt rá lehetősége. Modrán-hegye nem kínált átjárót. Akkor beugrott Ali úr uradalmára.
Ali úr igen szívélyesen fogadta Tőröst. Nem habozott őt és a legényeit vendégül látni.
Mivel már hosszú ideje vándoroltak a hidegben, igen fáradtan dőltek le. Ezért aztán igen örültek annak a meleg vendégszeretetnek, amivel találkoztak.
Ali úr Tőröst a szobájába vitte. Tőrös hamarosan igen meglepődött, amikor megtudta, hogy Ali úr az utolsó események kivételével tökéletesen ismeri a vele történteket. Nem is húzódozott attól, hogy ezt az uradalom gazdájának el ne mondja.
Ali úr mosolygott:
- Nincs ebben semmi meglepő vezér! Az én uradalmam a betyárvezérek, betyárok találkozóhelye. Tudod, hogy mennyire szerettem áldott emlékű vezéredet, Köszeoghlut. Ő állandóan dicsért téged előttem, és azt mondta, ha egy nap szerencsétlenség érné, csak te állnál érte bosszút. Ahogy ezeket hallottam, megértettem, hogy az áldott emlékűnek mennyire igaza volt.
- Ez az ügy még nincs befejezve Ali úr!
- Igen, tudom, ez az, ami engem leginkább elszomorít.
- Miért szomorkodsz?
- A téged Csakirdzsai Mehmettel szembe fordító végzeted miatt...
A vezér vállat vont:
- Ez volt a homlokunkra írva...
- Amennyire tisztellek téged, Csakirdzsait is ugyanannyira becsülöm. Mert az az ok, ami őt a hegyek közé kényszerítette, igaz ok volt. Az apját mocskos eljárással lőtték le. Igaza volt, amikor bosszút akart állni érte. Azt is tudom, hogy a gyermekkorotokat együtt töltöttétek. Amikor pedig Csakirdzsai árván maradt, az apád volt az, aki támogatta őt, keblére ölelte, felnevelte, és táplálta.
- Mire jó ez?
- Igaz... Mindezek semmire sem voltak jók. Egy hónappal ezelőtt Csakirdzsai is vendégségbe jött hozzám. Beszéltem vele. Ő is a végzetet okolja azért, hogy így megromlott köztetek a viszony. Sőt, tudod mit mondott?
- Mit mondott?
- Azt mondta: "Ha Tőrössel valahol szembekerülnék, nem nyúlnék a puskám ravaszához előbb, mint ő."
- Én nem hiszek a szavának. Jobb lenne, ha nem emlegetnénk Ali úr!
- Igazad van vezér! Ne emlegessük... Mennyi ideig szándékozol itt maradni?
- Ameddig megengednéd...
- Addig maradhatsz, ameddig csak akarsz. Érezd otthon magad. Senki sem háborgat itt téged... A pandúr sem jön a földemre... De hová is mennél ilyen időben? Nem is lehetne számodra ennél nyugodtabb hely... Majd jól elbeszélgetünk. Izé, tényleg, valamit hallottam. Pandeli családja nagy összeget adott annak a Hrisztó kapitány nevű görög zsiványnak, hogy lelőjön téged... Az pedig megesküdött, hogy kerül, amibe kerül, de megtalál és lelő. Van-e valami híred róla?
- Van...
- Azt mondják a görögről, hogy veszett zsivány. Igaz-e ez?
- Állítólag Kréta szigetéről jött.
- Tulajdonképpen az összes görög zsivány onnan jön...
- Hány ember volt mellette?
- Tíz és húsz között váltakozott. Mind a fosztogatók fajtájából... Rajtaütöttek a török falvakon, a tehetősebb törököket a hegyek közé hurcolták. A pandúrok meg mind a mi nyomunkban... Nem volt, aki hozzájuk nyúlt volna.
- Az államnak ezt a politikáját én sem érem fel ésszel. De hát milyen szépen beszélnek? Három dolog van, amit ember meg nem érthet. Az arab korát, a teve fogát, és az állam dolgát...
- Akárki mondta is, igazat szólt.
- A görög zsivány talán Ödemis környékén kutat utánad. Jó, hogy ide jöttél...
Tőrös hirtelen kiegyenesedett.
- Netán azt akarod mondani, hogy tőle való féltemben jöttem ide?
- Dehogy! Honnan veszed ezt? Talán ne tudnám, micsoda vitéz, mennyire merész vagy? Csakirdzsai azt mondta, hogy te nála tízszer bátrabb, merészebb vagy.
- Én meg csak azt hadd újságoljam el neked, hogy már sem Hrisztó kapitány, sem az emberei nincsenek életben... Egyszerre végeztem mindnyájukkal.
Ali úr szemei tágra nyíltak:
- Mit beszélsz vezér? Hogyan történt ez?
- Hát megtörtént... A nyomomban járt, hogy lelőjön. Én szembeszálltam vele. Összecsaptunk...
- Nézd, erről nem tudtam. Puff neki, Musztafa vezér! Nagyon jól tetted! Hát mindet kiirtottad?
- Igen!
- Szép volt. Adja Isten, hogy ez a többi görög bandának is lecke legyen! Takarodjanak ezekről a földekről!
Ali úr szemében a vezér értéke még egy fokkal megnőtt, amiért Tőrös egy ilyen veszett zsiványbandát, akiknek a híre egészen odáig is terjedt, mindenestől kiirtott. Most már mindent megtett, hogy kedvére tegyen.
A tél pedig egyre keményebb lett. A hó is esni kezdett. Erős hóvihar tépte, szaggatta a tájat. Éppen idejében sikerült eljutniuk az uradalomhoz.
Úgy egy hét telt el így, amikor az idő kezdett megenyhülni.
Tőrös, nehogy visszaéljen Ali úr vendégszeretetével, egyszer kétszer menni akart, de Ali úr ezt megakadályozta.
Lám, azt látta, hogy az időjárás rettentően rossz... Hová ment volna? Talán nem volt itt teljes nyugalomban? Mi értelme lett volna, ebben a télben ismét az utakon bolyongania?
Tőrös minden alkalommal, amint Ali úr makacsságában megértette az őszinteséget, visszakozott. Azt is tudta, hogy egy ilyen évszakban az uradalomból távozni nem lenne más, mint őrültség.
Egyszer ismét estefelé volt már, Ali úr Tőrössel édes társalgásba merült. A legrégebbi Ajdini betyárok közül való Nagy Dzsirit és Kis Dzsirit kalandjait magyarázta, amikor az intéző izgatottan belépett:
- Megjött Csakirdzsai Mehmet vezér, Ali úr!...
Ezek a szavak egy bomba hatását tették ott.
Ali úr azonnal felpattant a helyéről:
- Egyedül van-e?
- Csak az alvezére, Zarándok Musztafa van vele...
- Hol van most?
- Havasak és sárosak... Tisztálkodnak...
- Mondtad-e, hogy Tőrös itt van?
- Hát elárulnám valaha is?
- Nos, hozd ide!
Amint kiment az intéző, Ali úr Tőröshöz fordult.
- Isten vendége. - mondta. Úgy remélem, hogy nem emelsz kezet a vendégemre, úgy-e?
- Ne aggódj úr, Tudom, hogy mi az a vendégjog.
- Ha tudná, hogy itt vagy, semmiképpen sem jött volna ide két ember.
- Igen!
- Számodra ez egy vissza nem térő alkalom... Megértem, de úgy vélem, hogy nem fogsz élni az efféle alkalommal. Különben kénytelen leszek a vendégem védelmére kelni. Ugyanígy, ha te jönnél ide egymagad, amikor Csakirdzsai itt lenne, téged is ugyanígy megvédenélek.
- Ne aggódj, mondtam már!... Ismerjük a dolgot.
Ugyanebben a pillanatban a szoba ajtaja kinyílt. Elől Csakirdzsai, mögötte Zarándok Musztafa beléptek.
A két ellenfél váratlan találkozása egy ilyen barát házában nagy izgalmat keltett.
Tőrös már tudta, hogy ő megjött, de Csakirdzsainak meg sem fordult a fejében, hogy Ali úr uradalmán összetalálkozhat Tőrössel.
Ezért az első pillanatban arra gondolva, hogy csapdába esett, a kezével a fegyveréhez kapott.
Ekkor az uradalom gazdája felállt, és azt mondta:
- Vedd le a kezedet onnan Musztafa vezér! Ne aggódj! Nem készített neked csapdát. Musztafa vezér néhány napja a vendégem. Most te is a vendégem vagy! Itt tartózkodásotok alatt csak barátságosak lehettek egymáshoz. Ha ki akarnátok osztani egymást, akkor azt odakint tegyétek meg. Ha akarod, titeket egy másik szobába viszlek!
Csakirdzsai egy pillanatig gondolkodott. Aztán Tőröshöz fordult, és ráköszönt:
- Adjon Isten, vezér!
Tőrös pedig nyugodtan válaszolta neki:
- Fogadj Isten, Mehmet vezér.
- Megzavartunk titeket. Ha akarod, elmegyünk!
- Mi okból? Nem látod, milyen idő van odakint?
Valóban rettenetes hóvihar kezdődött. Ilyen időben valóban őrültség lett volna elmenni.
Ez a két vezér között elhangzó beszélgetés Ali urat igen megörvendeztette:
- Parancsolj vezér, ülj le! A ti rettenthetetlen viszálykodásotok csak odakint folyik. Itt enyém a szó. Isten hozott a házamba Mehmet vezér!
Csakirdzsai a kerevetre leülve mondta:
- Szívesen jöttünk.
Csakirdzsai leült, de alvezére Zarándok Musztafa az ajtó előtt állt. Ali úr Csakirdzsaihoz fordult:
- Mondd meg Zarándoknak, hogy ő is üljön le!
- Ne álldogálj! Ülj le Zarándok! - mondta Csakirdzsai.
Zarándok Musztafa erre oldalt leült.
Ali úr így szólt:
- Nagyon megörvendeztet titeket így együtt látnom. Mind a ketten a rossz végzet áldozatai vagytok. Ha Isten megadja, egy nap barátok lehettek. Ma este lakomát rendezek nektek...
Az intéző éppen ekkor lépett be ismét. Az uradalom gazdájának új hírt hozott. Egy falusi lakodalomba tartó néhány zenész, akit elkapott a hóvihar, az uradalmára kényszerült húzódni.
Ali úr ezt megtudva egy fokkal még jobban örvendezett:
- Esküszöm, hogy ezeket Isten küldte nekünk. Jól melegedjenek meg. Miután a gyomrukat is megtöltötték, az étkezésünk alatt játsszanak valamit, szórakoztassák a vezéreket. Aztán mondd meg Iszmail betyárnak, hogy ő is jöjjön ide!
Ali úr úgy gondolta illendőnek, hogy Tőrös alvezére is legyen közöttük. Ha már Csakirdzsai alvezére itt volt; Iszmail betyárnak is velük együtt kell lennie.
Miután ezt a parancsot kiadta, Tőröshöz fordult:
- Van-e valamilyen akadálya, hogy Iszmail is csatlakozzon hozzánk?
Tőrös azt válaszolta:
- Nincs! Hadd jöjjön...
Iszmail betyár, amint megtudta, hogy Csakirdzsai az alvezérével az uradalomba jött, azonnal megtette a szükséges intézkedéseket, és csak Tőrös jelére várt.
Amint az intéző elhívta, azonnal fölment. A szobába lépve pedig eloszlottak a kételyei, ahogy vezérét Csakirdzsaival beszélgetve látta.
Tőrös azt mondta:
- Iszmail, te is maradj köztünk!
Iszmail betyár erre a parancsra oldalt leült.
Az időjárás keménységéről beszéltek. Csakirdzsai azt mondta, hogy ilyen téllel még nem találkozott.
Ali úr azt mondta:
- Mit beszélsz vezér! Kétszer olyan idős vagyok, mint te... És én sem emlékszem ilyen télre. Isten segítse a nincstelen szegényeket. Ti érezzétek jól magatokat. Én mindjárt jövök.
Az uradalom gazdája kiment, és a szobában a két vezér és az alvezéreik maradtak. Ez a helyzet természetesen nagyon kedvező volt Tőrös számára. Ha akarta volna, Csakirdzsait és az alvezérét is megölhette volna. Különösen azért, mert Iszmail betyár is mellette volt.
De ezt nem tehette. Mert itt vendég volt. Ugyanúgy, mint Csakirdzsai...
Csakirdzsai hirtelen felé fordult.
- Alasehirben jól kitörtél a gyűrűből!
Tőrös a fejét ingatta.
- Úgy volt. Ez volt a végzetünk.
- Azt a disznó Hrisztó kapitányt is jól elintézted. Nem értem, hogy ezeknek a hitetleneknek mi dolguk van itt? Mi egymás barátai is lehetünk, és ellenségei is... Ki avatkozik bele? Mi mind ugyanahhoz a nemzethez tartozunk. De mi van velük? Hol van Kréta, és hol vagyunk mi?... Sokat kerestem őt... Sehogyan sem sikerült elfognom a kegyetlen gazembert...
- Bizonyára félt, menekült előled. Engem viszont maga akart megtalálni.
- És megtalálta, akit keresett...
- Te meg ismét lementél a síkságra...
- Úgy van, a síkságra jöttünk...
- Legyen hozzá szerencsétek!
- Igazán mindenre gondoltam, de arra nem, hogy itt találkozom majd veled.
- Véletlen!
- Úgy van... Azt hittem, hogy ismét Ödemis, Bajindir környékén vagy. Hát azt tudod, hogy mit szoktak mondani? A hegy a heggyel nem találkozik, de az ember az emberrel igen.
- Így van!...
Ez alatt a szolgálók, ahogy szükséges volt, ki és be járkáltak. Cigarettákat szívtak, a feszült légkör lépésről lépésre enyhült. Tőrös és Csakirdzsai régi gyermekkori napjaikat emlegették, e közben egymást dicsérő szavakat mondtak.
Csak az alvezéreik, Zarándok Musztafa és Kurudzsaovai Iszmail ült mit a sóbálvány. Az arcaikon a legkisebb nyoma sem volt mosolynak. Nagy figyelemmel, szemmel tartották egymást.
Egy félóra múlva Ali úr a nagy társalgóba hívta őket. Azután öt személyes dúsan megteríttetett, a zenészeket pedig a társalgó egyik sarkában helyezte el. Már elmúlt dél. Kinn a hóvihar el-elcsendesedett, aztán rögtön utána teljes erejével újra kezdődött.
A vezérek ettek, ittak, előbb Tőrös, aztán Csakirdzsai is betyár táncot járt. Ez a lakoma éjfélig tartott, azután mindenki visszavonult a szobájába.
Ali úr előbb Csakirdzsait és alvezérét, Musztafát vitte a szobájukba. Azután pedig Tőröst vitte abba a szobába, ahol egymaga aludt.
Tőrös megkérdezte:
- Ki fog azon a helyen aludni?
- Azt gondoltam, hogy talán Iszmail betyárt is a szobádba veszed.
- Miért tenném?
- Honnan tudhatnám?
- Talán azt hiszed, hogy Csakirdzsai rajtaütésétől félek?
- Ahogy te nem tudod, hogy melyik szoba Csakirdzsaié, ugyanúgy ő sem tudja a tiédet, de arra gondoltam, hogy akkor nyugodtabban aludnál.
- Ne aggódj! Vitesd el innen ezt az ágyat!
- Parancsodra!
- Igen, mindenre gondolni, elővigyázatosnak lenni jó dolog, de ha Csakirdzsai mocskos húzásra vetemedne, én egymagam elbánnék vele is, és Zarándokkal is.
- Te tudod vezér!
- Mi holnap kora reggel távozunk. Ha Csakirdzsainak van hozzá mersze, jöjjön utánunk...
- No de vezér, ilyen időben hová mész? Amíg meg nem enyhül az idő, maradj a vendégünk!
- Éppen eleget maradtunk. Sok vesződséget okoztunk neked. Láthatod, holnap pandúrok is jönnek ide... Nem, akarom, hogy fejfájást okozzunk neked...
Azután Iszmail betyárnak, aki velük együtt lépett a szobába, kiadta a szükséges parancsokat. Miután ők kimentek, levetkőzött. Az ajtóban benne volt a kulcs. Egy pillanatig be akarta zárni, de végül letett róla, és befeküdt az ágyba. Az volt az egyetlen óvintézkedése, hogy a pisztolyát a párnája alá tette.
Másnap, amikor kora reggel felkeltek a hóvihar már elállt, az idő is megenyhült. Miután megreggeliztek, mind egyszerre távoztak az uradalomból.
Amikor Csakirdzsai felébredt, már majdnem dél lett. A hálószobájának szorosan bezárt ajtaja elé heveredett Zarándok Musztafa pedig még aludt.
Csakirdzsai nem is csodálkozott azon, hogy most alszik, mert tudta, hogy majdnem reggelig virrasztott. Tulajdonképpen ő maga is későn, és mélyen aludt el. Minden percben rajtaütéstől tartott.
Tőrös fölényben volt. Az összes legénye az uradalomban volt. A vendégjogot áthágva őt is, és alvezérét is szépen megölhették volna.
De lám, ilyen szándékkal nem találkoztak... Tőrös nem csinált mocskos húzást. Tulajdonképpen az a Tőrös, akit ismert, nem is tett volna ilyet, de Zarándok Musztafa kételkedett. Olyan dolgokat mondott, hogy azok, ha akarta, ha nem, gyanakvást ébresztettek benne.
Miután felkelt és felöltözött azt mondta:
- Rajta, Zarándok, kelj fel!
Zarándok Musztafa amint meghallotta vezérének a parancsát, a fegyveréhez kapva azonnal felpattant a helyéről:
- Megjöttek-e vezér?
- Á, dehogy! Senki sem jött. Mindjárt dél lesz!
Zarándok is felkelt és öltözni kezdett.
- Ha rám hallgatsz, ne is menjünk ki innen vezér!
- Miért?
- Amint kilépünk, golyózáporral fogadnak.
- Honnan tudod?
- Lehetne-e máshogy?
- Ha ilyen szándéka lenne, már álmunkban megtette volna...
- Megvárták, hogy kivilágosodjon.
- Már régen kivilágosodott. Rajta, siess!
Miután Zarándok Musztafa felöltözött elhúzta az ágyát az ajtó elől. Lassan megfordította a kulcsot a zárban. Azután oldalra húzódva lassan kinyitotta az ajtót.
Nem, senki sem volt odakint.
Amikor kimentek, az uradalom gazdája tűnt föl:
- Kellemes legyen a reggeletek, Mehmet vezér! - mondta. - Jól aludtatok-e?
- Úgy vélem, hogy még túl sokat is aludtunk. Tőrös úgy-e már felkelt?
- Ők korán felkeltek, és távoztak.
- Hát távoztak? Mondd, hogy megzavartuk a nyugalmukat!
- Kész az étel! Parancsoljatok, hadd együnk egy levest!
- Legyen!
Ahogy ők egymás mellett lépkedtek, a mögöttük puskával a kezében haladó Zarándok Musztafa még pattanásig feszült állapotban volt. Úgy hitte, hogy Tőrös és a legényei hirtelen, minden sarokból előbukkannak, és rájuk támadnak.
Ali úr, amikor ezt látta, elébe ment. Azt mondta Csakirdzsainak:
- Mondd meg Zarándoknak, hogy eressze le a fegyverét! Lehet, hogy azt hiszi, hogy Tőrös még mindig itt van.
Miután Csakirdzsai a szükséges parancsokat kiadta, azt mondta:
- Ő mindig ilyen.
Aztán még hozzátette:
- De nem árt, ha ennyire gyanakvó...
Zarándok Musztafa egyáltalán nem válaszolt. De amikor Csakirdzsai és Ali úr az ebédlőbe mentek, nem jött mögöttük. Lement. Beszélt a szolgálókkal. Átkutatta az uradalom épületét. Megvizsgálta Tőrösnek és a legényeinek a nyomait a hóban. Csak ez után hitte el, hogy valóban elmentek. Mire az ebédlőbe ért, vezére már befejezte a levesét.
...................................
Tőrös betyár Musztafa vezér ez után a váratlan találkozás után megváltoztatta az tervét. Visszafordult. A régi nevén Nifnek nevezett erdőségben, ahol Musztfa Kemál pasát baleset érte, egy ott élő tahtadzsi sátrának lett a vendége. A tél hátramaradó részét teljes nyugalomban itt töltötte.
Tőrös nyomai ismét elvesztek. Ajdin környékén látták, ezért őt arrafelé keresték, de nyomát sem találták.
Tőrös tavasszal úgy döntött, hogy útra kel, és az őt és legényeit vendégül látó Ibrahim agát magához hívta, hogy elszámoljanak:
- Igen jól tartottál minket. Majdnem két hónapig vendégül láttál. Most mondd meg, hogy hogyan törleszthetnénk az adósságunkat.
Ibrahim aga azt mondta:
- Vezér, nincs felénk adósságotok! Megtiszteltetés volt számunkra, hogy vendégül láthattunk.
- Nem! Az nem lehetséges! Szegény emberek vagytok... Nem vagytok abban a helyzetben, hogy minket két hónapig ingyen etessetek. Mondd meg, hogy mennyivel tartozunk!
Ibrahim aga ekkor kiöntötte a lelkét:
- Isten bizony, semmit sem fogadtam volna el tőletek, de ez az uzsorás Pópafi a nyakunkat szorongatja. Két napja ismét üzent... Késlekedtünk a kamatfizetéssel. Egy hét haladékot adott. Különben jönnek a pandúrok, és elveszik a nyájunkat. Ez volt az adósságunk a fedezete...
- Mennyi adóságotok van?
- Az elmúlt évben ötven arany kölcsönt vettünk a gyaurtól!... Egy betegség elvitte a nyáj felét. Új állatokat vettünk a pénzen. Havi öt aranyat kellett volna adnunk. Ez a kamat megfojt minket. Éppen tizenegy hónapja. Sehogyan sem tudunk ötven aranyat összeszedni, hogy megszabaduljunk az adósságunktól.
- Tehát az ötven arany adósságért cserében eddig ötvenöt aranyat fizettetek ki, úgy-e?
- Igen! Ráadásul az adósság kamatait tejjel, joghurttal, vajjal, gyapjúval fizetjük. Ezekből tetszése szerinti mennyiséget ró ki.
Tőrös gondolkodott egy keveset.
- Hallgass rám!
Néhány szót mondott neki, azután tíz aranyat számolt a markába.
- Nosza rajta, azonnal kelj útra! - mondta.
Ibrahim aga egy félóra múlva már úton is volt. A Pópafinak nevezett uzsorás a sátraktól kétórányira fekvő Pársza nevű városkában lakott. Ott ugyanitt hatalmas kocsmát is működtetett. Ezen kívül egy borozója is volt.
De Pópafi Mimikónak az igazi tevékenysége az uzsora volt. Megfelelő biztosíték és kezes ellenében havi száztíz, évi százhúsz százalékos kamatra adott pénzt. Gazdagságáról és embertelenségéről is híres volt.
Amikor Ibrahim aga belépett a kocsmába, Pópafi egyedül volt. Tulajdonképpen a kocsmát délig egyfajta irodának használták Kocsmává csak délután, a vendégek érkezése után vált.
- Amikor Ibrahim agát meglátta, összevonta a szemöldökét:
- Hol maradtál el aga? Nem fizettél kamatot, és még csak üzenetet sem küldtél?
- Nézd el a hibámat! Ha tudnád, hogy mi történt velem, nem beszélnél így!
- Nocsak?
- Te, csak vedd el a kamatot...
- Talán pénzt hoztál?
- Úgy bizony!
- Én meg azt hittem, hogy zsírt hoztál.
- Se zsírunk, se tejünk, se sajtunk nem maradt...
- Hát mi történt?
Ibrahim aga a hangját még egy fokkal lejjebb vette.
- Ne is kérdezd csorbadzsi! Egy hete, hogy betyárok vannak a sátrunkban... Amink csak van, de amink nincs is, azt is elveszik...
Pópafi szemei tágra nyíltak:
- Betyárok?
- Igen! Éppen tizenketten...
- Kinek a betyárjai? Ki a vezérük?
- Tőrös Musztafa vezér!
Amint Pópafi meghallotta ezt a nevet, egy fokkal még izgatottabb lett.
Merthogy nem volt, aki ne hallott volna arról, hogy ő ölte meg Pandelit és Hrisztó kapitányt az embereivel együtt. És Tőrös a gyaurok ellenségeként szerzett magának hírnevet:
- Még mindig ott vannak-e?
- Ma reggel elmentek... Amíg a sátraknál voltak, nem adtak engedély arra, hogy a sátortábort elhagyjuk. Ezért késtünk a kamatfizetéssel.
- Nézd Ibrahim aga. A következő hónapban a határidő lejár. Ötven arany adóssággal öt arany kamattal összesen ötvenöt aranyat fogsz hozni. Ha ebben az évben nem fizeted meg az adósságodat, akkor a következő évben havi hat aranyat fogsz fizetni. Ezt előre megmondom. Természetesen, csak ha megfelel...
- Mi ez az embertelenség, csorbadzsi? Az öt arany megfizetésébe is beledöglünk. Hogyan fizessük ki a hat aranyat?
- Ti tudjátok... Van, aki hetet is megad... Ehhez mit szólsz?
- Azt mondom, hogy az Isten segítsen rajta... Most elvetted a pénzt, Írd is be a könyvbe!
- Az könnyen megy...
Pópafi a vastag könyvet kinyitotta az egyik lapjánál bejegyzést tett.
- Íme, bejegyeztem. Rendben van?
- Most hallgass rám csorbadzsi! A vezér üdvözletét küldi neked... Ötszáz aranyat akar tőled.
Az uzsorás szemei tágra nyíltak:
- Mit mondtál? Mit mondtál?
- Már mondtam pedig, hogy ötszáz aranyat akar tőled. Reggel elmenőben mondta.
- Talán őrült ez az ember? Talán megbolondult? Honnan lenne nekem annyi pénzem?
- Azt nem tudom...
- Nem! Egy vasat sem adok...
- Te tudod...
- Talán te beszéltél neki rólam?
- Milyen alkalomból? Tulajdonképpen miattad jött. Az emberei minden nap falusinak öltözve lejöttek Párszába.
- Azonnal szólni kell a pandúroknak!
- Ahogy akarod!
- Tudod-e, hogy mit jelent az az ötszáz arany?
- Miért kérded? Természetesen sok pénz...
- Te maradj itt a boltban, én meg elszaladok az őrsre. Bejelentem, hogy Tőrös itt van. Ha meglátja a pandúrokat, rögtön odébb áll...
- Amint Tőrös meglátja a pandúrokat, azonnal rájön, hogy mi értesítettük őket. Még mérgesebb lesz. Meg hát a Párszában lévő öt - hat pandúr szembeszállhat-e velük? Talán nem tudod, hogy ez az ördög Hrisztó kapitányt az összes emberével együtt kiirtotta?
- Az is igaz!
- Ha rám hallgatsz, a legjobb lesz várni. Senkinek sem szabad említést tenni erről a dologról.
- Igen, igen! Tegyünk úgy!
A Pópafi testvérek az egész napot kétségek között töltötték. A kocsmába betérő minden idegenre gyanakvással tekintettek, de rendkívüli esemény nem történt.
Napok teltek - múltak. Közben úgy egy hét telt el így, hogy a betyárvezér nem hallatott magáról, és kezdtek megnyugodni.
Aznap reggel Mimikó ismét a kocsmába jött. A kocsma függönyei be voltak húzva. Egy darabig ismét a számláival foglalatoskodott, aztán az ajtó kinyílt. Három falusi jött be, akik közül az egyik koromfekete volt. Egyiket sem ismerte.
Mimikó rögtön izgatott lett.
Vajon ezek Tőrös emberei?
Azt várták, hogy azok azonnal fegyvert rántanak, és rájuk támadnak.
De semmi ilyesmi nem történt. Az érkezők az egyik, ajtóhoz közeli asztalhoz ültek le. Az egyikük rendelt:
- Hozz nekünk rakit és mezét!
Mimikó rögtön megnyugodott:
- Igenis! - mondta, és azonnal az asztalra tett egy méretes palackot. Sajtból, sudzsukból, salátából, főtt tojásból álló mezét sorakoztatott föl.
- Két okka bordát is süss!
Ahogy a reggeli vendégei rendeltek, még elégedettebb lett. Jól kezdődött a nap.
A vendégek az egymás közötti beszélgetés közben megtöltötték a gyomrukat, és ittak is. E közben Koszti is beugrott a boltba, aztán elment.
Az időközben eltelt egy óra alatt elfogytak a rakik, palackok, ételek és mezék. A falusiak igen jó étvágyúaknak látszottak.
Azután az egyikük odahívta:
- Gyere ide csorbadzsi! Számoljunk el.
Mimikó odament hozzájuk.
- Igenis!
- Mennyi a számlánk?
- Nyolcvan kúrus!
- Legyen egy líra. Rendben van?
- Köszönöm szépen. Bőség legyen az erszényeteken!
- Most vegyél le a számlából egy lírát, és négyszázkilencvenkilenc aranyat számolj csak le!
A kocsmáros szemei tágra nyíltak.
- Nem értem. - makogta.
A vendég, aki nem volt más, mint Tőrös alvezére Iszmail, azt mondta:
- Mi Tőrös legényei vagyunk. Tőrös pedig azzal a jörükkel üzent...
Mimikó reszketni kezdett. Lám, bekövetkezett, amitől félt:
- Izé! - makogta. Nehézségeim vannak. Megmondtam.
- Tehát nincs pénzed?
- Nincs... Ne törődjetek ennek, annak a fecsegésével. A fülemig el vagyok adósodva...
Miközben ezeket a szavakat mondta, reszketett is, és a homlokáról gyöngyökben pergett a veríték.
Iszmail betyár ezt az látva a fejét ingatta.
- Rendben van! - mondta. Akkor mind együtt megyünk.
- Hová?
- A vezér elé! Ő nem hisz majd nekünk. Te magad mondd el, hogy pénztelen vagy!
- Ne tegyétek! Könyörüljetek rajtam, könyörüljetek a gyermekeimen!
- Fogd be a szád! Most együtt kimegyünk a boltból. Útközben senkivel sincs beszéd, nincs köszöntgetés! Ha kieresztenéd a hangodat, az anyámra esküszöm, hogy puskaporral töltöm meg a hasadat.
Miközben ezeket a szavakat mondta, megmutatta a derekán lévő pisztolyát.
Mind felálltak. Pópafi megértette, hogy mennyire rossz a helyzete, és mennyire reménytelen.
Az egyik legény kinyitotta az ajtót, a külvilágot végigmérte a szemével. Arab pedig a karját ragadta meg. Olyan marka volt, mint az acél. Iszmail betyár pedig mögötte állt:
- Gyerünk!... - parancsolta.
Mimikó úgy hagyta el a boltot, mint akit vonszolnak. Mintha nem is azok, hanem ő ivott volna meg egyokkányi rakit. Támolyogva ment.
Rögtön az egyik hátsó útra tértek. Tíz perc múlva kiértek Párszából, és Nif hegyei felé indultak.
Pópafi pedig sírva fakadt. De a mögötte haladó Iszmail betyár csapott egyet a tarkójára:
- Hallgass hékás! Ne bőgj!
Ahogy ezeket mondta, ha akarta, ha nem, le kellett mondania a sírásról.
Miután ők elmentek Koszti ismét bement. Mivel nem látta a bátyját, azt hitte, hogy csak elment valamerre. Várni kezdte. Még semmiről sem tudott.
Közben egy félóra, azután egy óra telt el. Amikor a bátyja még ekkor sem tűnt föl, most már aggódni kezdett.
Ez alatt a boltba bejövő egyik inast haza küldte. Nem, Mimikó nem tért haza. Sehol sem volt. Eltűnt...
A három vendége sem volt ott, akik közül az egyik koromfekete arab volt.
Netán ezek Tőrös betyár emberei lettek volna? Talán Tőrös a hegyek közé hurcolta a bátyját? Az ésszerűség ezt sugallta volna, de semmiképpen sem akarta elhinni.
Mit kell most tennie?
Az őrshöz, vagy az egyházközség vezetőjéhez kellene-e inkább fordulnia?
Nem, nem! Ha ilyesmit tenne, Tőrös talán megölné a bátyját. Sőt, ezért a viselkedéséért talán még őt-magát is megölné...
Ezek a zsiványok nem tréfálnak...
Várnia kell. Most nem tehet egyebet. Feltétlenül hír jön majd a bátyjáról...
................................
Arab eleresztette Pópafi karját. A főútról letértek egy kecskecsapásra. Ez a csapás kanyarogva haladt az erdőben.
Már három órája gyalogoltak. És gyorsan is haladtak...
Mimikó már rég kifáradt. Zihálva lélegzett, de nem lassíthatott le. Ha lassított, akkor Iszmail betyár a háta mögött megszólalt:
- Gyorsabban, hékás! - és odacsapott egyet.
Végül egy sziklás helyre értek. Amint áthaladtak a nagy átjárón, a görög uzsorás egy sík helyen levert két sátrat és egy fegyverére támaszkodó betyárt látott.
Tehát Tőrös rejtekhelyére értek.
Itt megálltak. Iszmail betyár bement az egyik sátorba. Egy perc múlva Tőrössel jött ki ugyanonnan.
Pópafi csak annyit hallott, hogy a Tőrösnek nevezett vezér igen magas termetű. A sátorból kilépő óriás termetű vezért megpillantva rögtön a lábai elé borult:
- Ne ölj meg! Kegyelmezz nekem!
Tőrös kemény hangon szólt hozzá:
- Áll föl hékás! A reszketés hitvány dolog...
A görög uzsorás felállt, de a lábai még remegtek.
Iszmail betyár így szólt:
- Állítólag nincs pénze, vezér! Állítólag szorult helyzetben van... Amikor nem fizetett ki minket, őt-magát hoztuk ide...
Tőrös megkérdezte:
- Nincs pénzed, hékás?
- Igen szűkös anyagi helyzetben vagyok vezér! Gazdag hírbe keveredtem, de az nem igaz...
- Hékás, megélhet-e az ember pénz nélkül?
- Adósság, kiadások mellett, a boltot nehézségek közepette vezetem. Kamatra kaptam pénzt.
- Mennyi adósságod van?
- Hétszáz líra adósságom van vezér...
- Nos, egyenként sorold fel, hogy kinek, mennyivel tartozol. Természetesen kikérdezem. De ha kiderülne, hogy hazudtál, a bőrödet lenyúzom, és szalmát tömök belé. Elfogadod-e ezt az alkut?
Ekkor Pópafi teljesen begyulladt.
- Nem itt vettem fel kölcsönt... Izmírben...
- Nem tesz semmit... Mondd a nevet, és a címet!
- A címét nem tudom. Nem marad egy helyben. Állatokat ad és vesz. Lókupec.
- Hékás uzsorás! Azt hiszed, hogy átverhetsz engem? Vidd, és húzd karóba, hogy helyére jöjjön az agya.
Arab rögtön megragadta a karját. Akkor a teljesen kétségbeesett Pópafi azt mondta:
- Várj vezér! Ha Istent ismersz, várj! Megadom a pénzt, amit akarsz!
- De ha nincs pénzed?
- A testvérem talál. Kegyelmedre vagyok utalva. Könyörülj rajtam!
Tőrös ekkor az alvezéréhez fordult:
Adj neki tollat és papírt, hadd írjon levelet a testvérének! Ha a pénz holnapig nem érkezne meg, karóba húzzuk!
Miután ezeket a szavakat mondta, lassan a sátor felé távozott.
.....................
Amikor másnap Pópafi Koszti Jörük Ibrahim agával találta magát szemközt, rögtön rájött, hogy az milyen szándékkal jött:
- Hoztál-e hírt a bátyámról? - kérdezte.
- Az éjjel egy betyár jött a sátrakhoz. Ezt a levelet hozta.
- Add ide!
- Koszti mohón kapott a levél után. Azonnal kinyitotta. A bátyja reszkető kézírását azonnal felismerte. Ebben a levélben Mimikó azt írta, hogy ha haladéktalanul nem talál ötszáz aranyat, és azt nem hozza egyetlen percet sem veszítve azonnal, akkor aznap megölik.
Koszti nagyon kétségbe esett. Kezei rettentően reszkettek:
- A bátyám Tőrös kezében van. - mondta.
- Hát úgy lenne?... A betyár erről semmit sem mondott nekem.
- Igaz! Nos, várj rám itt egy kicsit!
Koszti elment. Félóra múlva visszajött. Egy bőrtáska volt a kezében:
- Rajta Ibrahim aga, azonnal induljunk! - mondta.
Kimentek a boltból. Párszából kiérve, Nif hegye felé indultak.
Kétórányi út megtétele után, amikor már mélyen bent jártak az erőben, váratlanul egy betyár bukkant föl előttük.
Ibrahim aga azt mondta:
- Ez nem idegen. Elviszi a választ a levélre.
- Ez-e az a Pópafi Koszti nevezetű ember?
- Ő az... Most átadom őt neked. Bocsáss el engem!
- Jól van, eredj!
A betyár azután Kosztihoz fordult:
- Menj ezen az úton hékás! De siess!
Koszti arra a kecskecsapásra tért, amelyet a betyár mutatott neki.
Egy órányi gyaloglás után a fiatal betyár Kosztival megérkezett Tőröshöz.
Amikor Koszti látta, hogy a bátyja ép és egészséges, megkönnyebbülten felsóhajtott. Tőrös a pénzt hozó Kosztitól megkérdezte:
- Hány arany van abban a táskában?
- Ötszáz arany, vezér!
- Vedd ki az egyiket...
- Miért?
- A mi legényeink ettek és ittak... Egy lírára tartják az ellenértékét...
- De vezér, egy aranyat említeni sem érdemes...
- Azt mondom, vedd el hékás. Nincs szükségem a könyöradományodra.
- Koszti elvette a lírát.
Tőrös ismét kérdőre vonta:
- Értesítetted-e a pandúrokat?
- Nem!
- A pópát?
- Senkinek sem szóltam egy szót sem.
- Még három napig tartsd a szád. Három nap múlva azt tehetsz, amit csak akarsz. A pandúrokhoz is fordulhatsz, és az egyházadhoz is... Ha van a környéken Hrisztó kapitányhoz hasonló kóborló csapat, azt is a nyomunkba eresztheted. Arra sem mondok majd semmit, ha azoknak pénzt adsz. De ha ezt a három nap letelte előtt tennéd, jaj nektek!
A két testvér, akik örvendeztek, amiért megmenekültek a haláltól, azonnal esküdözni kezdtek, hogy nem másítják meg a szavukat. Tőrös pedig szabadon engedte őket.
Tőrös ennek a pénznek majdnem a felét az uzsorások kezei közé került szegény jörükök között szétosztotta, egy-két szegény leánynak pedig hozomány gyanánt adta, azután hangtalanul távozott.
Voltaképpen a jövő - menő vezérek között Tőrös betyár Musztafa vezérhez hasonló adakozó nem volt. Ráadásul ő a saját vagyonát is a szűkölködőknek osztotta. Valójában amikor lelőtték, semmit sem találtak nála. Ő olyan ember volt, aki a helyett, hogy kincseket hagyott volna hátra, inkább azt választotta, hogy helyette jó nevet, jó hírnevet hagyjon hátra.
Tőrös tudta, hogy a pandúrok meg fogják tudni a rejtekhelyét, és a nyomába fognak eredni. Ezért a Boz-hegység irányába indult. Ám mielőtt útra kelt volna, Szemiti Mehmetet Ödemisbe küldte, nemcsak, hogy hírt hozzon a feleségéről és a gyerekéről, de hogy a történtekről is hírt adjon.
Mehmet ismét a juhászkorából maradt ruháját öltötte magára, botjával a kezében Ödemis felé indult.
Tőrös még egy feladatot adott neki.
Amióta Csakirdzsaival Ali úr uradalmán összetalálkozott, azóta fészkelte be magát a fejébe ez a gondolat. A dolog a következő volt: Csakirdzsai és alvezére Zarándok Musztafa kezében másfajta fegyver volt. Azok már kihajították a régi Martin-féle egylövetűiket, helyébe az akkori idők legkorszerűbb, Mauser-féle fegyvereit vették. Ezekről már hallott, de addig a pillanatig nem látott azokból. A Martin puskába először csak egy golyót tölthettek, és minden lövés után újra golyót kellett tölteni a csőbe. Csakhogy a Mauserrel ötöt lőhet elsőre. Aztán pedig ezzel a fajta fegyverrel lehetőség volt arra, hogy már igen messziről is le lehessen lőni az ellenfelet.
Csakirdzsai azzal, hogy ilyen puskákat szerzett, igencsak megnövelte a tűzerejét. Az volt a feladat, hogy kerül, amibe kerül, de ugyanilyen fajta fegyvereket kell szerezniük.
Íme, Szemiti Mehmetnek ezt a dolgot is meg kell hogy beszélnuie Ödemisben a fegyverkereskedő Anesztivel.
Aneszti ez alkalommal meglehetősen hűvösen fogadta Mehmetet. Mehmet ennek nem tulajdonított jelentőséget, és rögtön a vezér parancsára tért:
- A vezér új fegyvereket akar csorbadzsi. - mondta.
- Mi lett a fegyvereitekkel?
- Bőven van Martin puskánk... De le akarja cserélni őket.
- Mire cserélné?
- Az újonnan feltalált Mauser puskákból akar.
- Hát ezt akarja? Nincs nálam azokból...
- Talán találsz...
- Izmírbe, sőt Isztambulba kell mennem. Talán Európába is... Nehezen lehet olyat találni...
- Csakirdzsai hol talált?
- Vele ne törődj! Az ő háta mögött Kámil pasa és a fia, Szait pasa áll. Az pedig akárhonnan is, de talál.
- Tőlük kapta volna azokat a fegyvereket?
- Nem... Izmírben van egy nagy angol kereskedő, Vitol a neve. Csakirdzsaival barátságban vannak. Én úgy tudom, hogy azokat a fegyvereket és a lőszert ő hozatta Csakirdzsainak Európából.
- Te nem találnál?
- Most semmit sem mondhatok... De egy-két héten belül Izmírbe megyek. Ott is kérdezősködöm majd.
- Tégy, amit csak akarsz, de találj belőlük...
- Azt hiszem, hogy igencsak drága áru lesz.
- A pénznek nincs jelentősége. Nekünk fegyver kell. A vezér így mondta.
- Keresni fogom... Tudom, hogy most sok pénze van a vezérnek.
- Honnan tudod?
- Hajdár agától ezer aranyat vett el...
- Melyik Hajdár agáról beszélsz?
- A Torbaliba valóról... Csak egyvalamit nem érek föl ésszel.
- Mi az?
- Tőrös sohasem tett ilyet. A pénz átvétele után Hajdár agát is, és a pénzt elvivő intézőjét is lelőtte... Bizonyára a vezérrel szemben valami könnyelműséget követhettek el...
- Megesett-e ilyesmi?
- Hogyne. Mindenki beszéli...
- Nem! Tévedsz... Ne törődj ennek s annak a fecsegésével! Én egyetlen napra sem váltam el a vezér mellől... Ha ilyesmi történt volna, arról biztos hogy tudomást szereztem volna.
- Igazat beszélsz?
- Természetesen igazat beszélek.
Éppen ezalatt, ahogy valaki bejött a boltba, Aneszti szemei felragyogtak. Miután jelt adott Szemiti Mehmetnek, az embert magával szemközt leültette.
- Mi történt? Döntöttél?
- Döntöttem. Megveszem a kétlövetűt.
- Legyen vele szerencséd! Báránykám, amikor tegnap beugrottál, elfelejtettelek megkérdezni. Te Torbaliba valósi vagy, ezért tudod az igazat. Igaz-e az, hogy Tőrös Musztafa vezér az odavalósi Hajdár agát a hegyek közé hurcolta, és miután az ezer aranyat átvette, őt is, és a pénzt vivő intézőjét is lelőtte?
- Igaz.
- Tőrös idevalósi, és a helybéliek jól ismerik. Azt mondják, hogy Tőrös sohasem tenne ilyet.
- Pedig megtette.
- Biztos, hogy nem valaki más volt az, aki az agát a hegyek közé hurcolta?
- Nem... Hajdár agát ismertük. Miután a hegyek közé vitték, azt a levelet is láttam, ami a házához érkezett. Tőrös Musztafa aláírás volt alatta.
- A saját szemeddel láttad azt a levelet?
- Láttam.
Jól van! Ezt akartam kérdezni. Most becsomagolva átadom a kedvedre való kétlövetűt.
Miután az ember elment, Aneszti megkérdezte:
- Mit mondasz erre?
Szemiti Mehmet azt válaszolta:
- Valami tévedés lehet az ügyben. A vezérem nem tett ilyet. A levelet mindenképpen valaki más írhatta. Valaki visszaélt a nevével.
Akkor Aneszti is megváltoztatta a véleményét.
- Nézd! Lehet, hogy úgy van, ahogy mondod. Mindenki tudja, hogy néhány kisebb vezér ilyen utat követ. Nem újdonság az ilyesmi... Tőrös dicsősége igen megnőtt. Valaki más is használhatta a nevét. Valaha Csakirdzsait is érte ilyen sérelem. Egy albán magát Csakirdzsainak nevezve kezdett a hegyek között kószálni. Azután pedig Csakirdzsai őt, és az embereit mind megégette. Soha többé senki sem használta még egyszer a nevét.
- Hallottam róla, tudom. Tulajdonképpen éppen ezért gondoltam arra, hogy a vezéremmel is ezt a játékot játsszák, mert eszembe jutott ez az eset.
- Mivel hogy a levél kéznél van; meg fogom tudni, hogy ki az.
- Ha ezt megtudjuk, a vezér nagyon fog örülni... Akárhogyan is, de tudd meg!
- Te meddig maradsz itt?
- Néhány napig még itt leszek.
- Akkor jó... Holnap estig meg fogom tudni, hogy mi van a dolog mögött.
Szemiti Mehmet miután a boltból távozott, hogy elüsse az időt, és hallgassa a beszélgetéseket, beugrott egy - két kávézóba. Szinte mindenhol tanúja lehetett, ahogy ezt az eseményt kitárgyalják.
Némelyek így beszéltek:
- Egyáltalán nem volt szép Tőröstől, hogy a váltságdíj átvétele után Hajdár agát és az intézőjét megölte... Ez egyáltalán nem illik hozzá. Tehát a vezér nagyon megváltozott.
Ezzel szemben mások így beszéltek:
- Bárki, bármit is mondjon, nem hihető, hogy Tőrös ilyet tett volna. Tulajdonképpen épeszű vezér a váltságdíj átvétele után soha egyetlen hegyek közé hurcolt túszt sem öl meg. Ha ezt teszi, az olyan, mintha az ember maga alatt vágná a fát. Soha többé senkitől sem kap pénzt. Tőrös pedig eszes és tisztességes vezér is. Ilyet nem lett volna szabad tennie.
Természetesen azok beszéltek így, akik közelebbről ismerték.
A görögök pedig egy cseppet sem kételkedtek abban, hogy Tőrös hajtotta végre a bűntettet. Az alkalmat megragadva ócsárolták Tőröst.
Aneszti pedig, aki Tőrös egyetlen barátja volt a görögök között, rögtön aznap szamarára ült és Torbaliba indult. Azzal az ürüggyel, hogy részvétét nyilvánítani megy, régi vevőjének, Hajdár agának a házába ment. Amint ott meglátta a kézírást, rájött, hogy az nem Tőrösé, hanem az egy ideje a hegyek között kószáló Görbe Abdi vezéré. Az pedig, miután átvette a váltságdíjat, az agát és az intézőjét megölte, és ezt az aljas bűntettet nem mulasztotta el Tőrösre kenni.
Amikor Aneszti estefelé visszatért Ödemisbe, Szemiti Mehmetet a bolt előtt találta.
Amint beeresztette, rögtön beszámolt neki a helyzetről.
- Igazad volt, fiatalember! - mondta. Görbe Abdi vezér a tettes! Hogy a bűntettet a vezérre kenje, a vezér nevét írta a levél alá...
Aztán beszámolt arról, hogy mit végzett.
A fiatal betyár figyelmesen végighallgatta, aztán azt mondta:
- Rögtön ma éjjel útra kelek. Erről be kell számolnom a vezérnek.
Tőrös betyár Musztafa vezér nem is számított arra, hogy Szemiti Mehmet ilyen hamar visszatér.
Sőt, ahogy ránézett, gyanakodni kezdett:
- Mi van Mehmet? Miért jöttél vissza korábban? Talán rossz hírt hoztál?
- Igen vezér! Nem hoztam jó hírt.
- Talán beteg valaki az otthoniak közül?
- Nem! Mind jól vannak... Üdvözletüket küldik.
- Nos, akkor mi az a rossz hír?
- Görbe Abdi vezér a te nevedet felhasználva rossz dolgot tett.
- Mit tett?
Szemiti erre az esetet úgy, ahogy volt, elmesélte. Tőrös miközben őt hallgatta, egyre nagyobb haragra gyulladt. A szemöldökét összehúzta, a halántékán kidagadtak az erek.
Azt a Görbe Abdi vezért ismerte. Egyszer - kétszer találkozott vele. Senki sem szerette, és nem is állhatta őt. Kegyetlen ember volt.
De azt sohasem gondolta volna, hogy ilyen messzire merészkedik, hogy ezt az aljas gonosztettet, amit elkövetett, őrá akarja kenni.
Amint Mehmet befejezte a mondandóját, a mellette lévő alvezéréhez fordult:
- Mit szólsz ehhez Iszmail?
Kurudzsaovai a fejét ingatta:
- Mocskos egy ügy!
- Most akik közelről ismernek, nem hiszik el, de az ellenségeid jókora hasznot húznak belőle...
- Ezt a mocskos ügyet azonnal tisztába kell tenni.
- Jól mondod vezér!
- Hogyan fogjuk csinálni?
- Te tudod vezér!
- Hol kóborol ez a gazember?
- Torbali hegyei között...
- Azonnal oda kell mennünk, és a nyomába kell erednünk... Feltétlenül el kell csípnünk. Elszámoltatjuk. Rövid időn belül mindenkinek meg kell tudnia az igazat!
- Te tudod vezér! Úgy teszünk, ahogy akarod. De arra tekintettel, hogy Aneszti a történteket a pandúroknak is elmondta, azok is arra felé kószálnak. Görbe Abdit üldözik. Ott Görbe Abdi helyett pandúrokkal is találkozhatunk.
Tőrös rövid gondolkodás után kénytelen volt igazat adni neki:
- Igazat mondasz Iszmail!
Iszmail betyár nem válaszolt.
Tőrös így folytatta:
- De ebben a helyzetben nem is várakozhatunk karbatett kézzel.
- Azt tesszük, amit kívánsz.
Musztafa vezér ekkor gondolkodni kezdett. Kerüljön, amibe kerül, de ezt az ügyet el kellett intézniük. Sőt, most azért is megneheztelt, mert Aneszti beszélt. Ha ezt nem tette volna, mennyivel egyszerűbb is lenne a dolga. Azonnal a nyomába eredne ennek a bozótharamiának, beszorítaná, szépen leszámolna vele. Kár, hogy Aneszti ügyetlensége ezt a dolgot rettentően megnehezítette.
Ezzel együtt Tőrös természete nem engedte, hogy félrehúzódjon. Úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, nekilendül.
Mindent tekintetbe vett.
Azután kimondta a döntését:
- Mondd meg a legényeknek, hogy készülődjenek! Fél órán belül útnak indulunk.
- Parancsára vezér!
Iszmail betyár tudta, hogy ez a dolog őrültség. De Tőröst is igen jól ismerte. Soha életében nem látta ennyire dühösnek. Ha akarták, ha nem, fejet kellett hajtaniuk a parancsai előtt.
Az ügy másik része pedig csak végzet kérdése volt. Akármi is van a homlokukra írva, az fog történni.
A legények azonnal felkészültek. Fél óra múlva már úton is voltak. Erőltetett meneteléssel a kívánt helyre érhetnek.
Tőrös a legényeivel együtt a következő nap, napkeltére megérkezett a Torbali hegységbe. Ahogy odaértek, a legényeit különféle irányokba szétküldte.
Úgy volt, hogy ezek a sátortáborokat, hegyi falvakat fésülik majd át, Görbe Abdi vezér nyomát keresik majd.
Tőrös nem kételkedett abban, hogy meg fogja találni Görbe Abdi nyomát, mert Görbe Abdi azt a gonosztettet, amit elkövetett, Tőrösre kente. Így azt remélve, hogy a pandúrok nem őt, hanem Tőröst üldözik majd, a búvóhelyéről nem fog fölöslegesen távozni.
Estefelé a legények egyenként visszatértek. Egyikük sem találta meg határozottan Görbe Abdi búvóhelyét, de mindenki tudta, hogy errefelé kószál. Egy juhász pedig egy napja Adagide felé látta menni.
Tőrös számára ez volt a legértékesebb nyom.
Azt az éjszakát a Torbali hegységben töltötték. Következő reggel pedig már korán Adagide felé indultak.
Szemiti Mehmet fiatal juhásznak öltözve elöl haladt. Fiatal kora, és az, hogy errefelé nem ismerték, megkönnyítette a dolgot. Tőrös pedig az ilyen helyekre ezért mindig őt küldte.
Úgy volt, hogy Mehmet egyenesen Adagidébe megy, és ott tudakozódik. Iszmail betyár megadta neki egy olyan ismerősének a címét, aki az adagidei vezérek orgazdája volt. Tőle talán megtudhatja majd, hogy Görbe Abdi merre bujkál.
Szemiti Mehmet délre Adagidébe ért, és megtalálta azt az embert, akiről Iszmail betyár beszélt.
- Mit akarsz? - kérdezte.
Szemiti Mehmet úgy beszélt, ahogy Tőrös meghagyta neki.
- Görbe Abdi vezért keresem. Tegnap kellett volna itt lennie. Azt mondta, hogy hozzád forduljak, hogy megtaláljam.
- Honnan ismered a vezért?
- Torbaliból... A mi falunkban szállt meg. Mindenképpen látnom kell őt.
- Miért?
- Engem is maga mellé akart venni mint legényét, de az apám nem volt otthon. Most jött meg. Megadta az engedélyt, amit kértem.
- Ki vagy te, mi közöd a betyársághoz?
- Te nem kedvelsz, de a vezér úgy megkedvelt, hogy fel akar fogadni engem.
- Van-e vétked?
- Két embert lelőttem Torbaliban.
- No nézd csak! Mi a neved?
- Mehmet...
Az ember vállat vont:
- A vezér Adagide mezején az Ahmet toronyban van. Odatalálsz-e?
- Kérdezősködve igen...
- Innen egy órányira van.
Éppen ekkor hirtelen négy pandúr lépett be abba a boltba, ahol beszélgettek.
- Gyerünk! Az őrsön várnak. - mondta az egyik.
Az ember elsápadt, és gyanakodva Szemiti Mehmetre nézett:
- Mit csinálnak majd velem az őrsön?
- Azt nem tudjuk.
Mehmet pedig félrehúzódott. Ahogy vitték, az egyik pandúr észrevette:
- Ki ez a gyerek?
- Vevő...
- Jól van! Zárd csak be a boltot.
Egyszerre mind kimentek. Az ember bezárta a boltját, és a pandúrokkal együtt az őrs felé indult.
Szemiti Mehmet nagy veszélybe keveredett. Istennek hála, hogy a pandúrok őt gyereknek nézték.
Ahogy ők távolodtak, azon gondolkodott, hogy most mit tegyen majd. Azonnal Tőröshöz szaladjon, és eljuttassa hozzá ezt a hírt? Vagy inkább el kellene mennie az őrsig?
Igen, igen! Mindenekelőtt helyesebb lesz megtudni, hogy mi történik.
Ezzel a gondolattal úgy döntött, hogy távolról követi őket, és a nyomukba szegődött.
De az őrshöz érve mit lát? Legalább harminc - negyven pandúr, betyárruhában pedig talán egy tucat segédpandúrt? Ezek közül Zarándok Musztafát azonnal felismerte. Tehát Csakirdzsai is itt van.
Akkor rögtön sarkon fordult. Futva hagyta el Adagidét. Húsz perc múlva máris annál az akolnál volt, ahol Tőrös várta.
Tőrös az izgatottságáról rögtön rájött, hogy fontos hírt hozott:
- Mi újság Mehmet? - kérdezte.
- Sok újság van vezér!
- Megtudtad-e, hogy hol van Görbe Abdi?
- Megtudtam.
- Hol van?
- Adagide mezején, Ahmet aga tornyában...
- Szép volt! Rajta, azonnal induljunk!
- Izé, vezér, van még valami.
- Mi az?
- Adagide pandúrokkal és betyárokkal van tele... A szerint, hogy Zarándok Musztafát is láttam, Csakirdzsai is ott lehet...
- Ez a hír egyáltalán nem tetszett Tőrösnek:
- Aneszti ügyessége! - dörmögte.
Mehmet pedig most részletesen elmondta, hogy miket végzett. Tőrös pedig nagy figyelemmel hallgatta.
A helyzet igencsak zavaros volt.
Jó néhány kérdésre nem tudták a választ.
Ezek közül, az került az első helyre, hogy az orgazda vajon elárulja-e Csakirdzsainak is Görbe Abdi búvóhelyét.
Tőrös teljesen tanácstalan volt.
Iszmail betyárhoz fordult:
Az orgazda megmondja-e a pandúroknak Abdi búvóhelyét?
- Ha megszorongatják, talán elmondja... Csakirdzsai tudja, hogy ő Abdi orgazdája. Szólásra bírja azt az embert...
- Igen, szóra bírja. Látod-e, milyen játékot játszik velünk Aneszti?
- Igen vezér!
- Ha nem fecsegett volna, elkaptuk volna azt a becstelent, és leszámolhattunk volna vele...
- Hogy kényelmesen elkaphattuk volna-e, azt nem tudhatom, ám akárhogy is, de leszámoltunk volna vele.
- Hány legénye van neki?
- Az én tudomásom szerint nyolc... Természetesen, amint meglát téged, rájön a szándékodra. Megverekedtünk volna.
- Milyen helyen rejtőzött el?
- Ahmet aga tornya olyan, mint egy vár. Kívülről nem lehet bejutni.
Az egyfajta bástyákra emlékeztető épületekre, amelyek alsó szintjein nincs ablakuk, a kapui vasból vannak, és jó erősek, a törökök azt mondják, hogy torony. Ezeket régen a rossz biztonságú helyeken tehetősebb emberek építették. Így a vagyon tulajdonosa magát és családját a haramia bandáktól könnyedén megvédhette.
Ugyanilyen építményekkel a balkáni határvárosokon kívül is találkozhatunk. Azokat is tornyoknak nevezik.
Ezek az épületek leginkább azért épültek, hogy az ellenséges portyázásoknak ellenálljanak. Magyarország, és Bosznia-Hercegovina határain a törökök művei, egyfajta kicsiny átmérőju kastélyokra emlékeztető tornyok közül sok ma is az eredeti helyén áll.
Tőrös nagy haragra gerjedt. Ha ebben a pillanatban Aneszti vele szemben állt volna, ki tudja, mit tett volna.
Most ismét mindent figyelembe véve oda akart menni. És ha nem tudta volna meg, hogy Görbe Abdi ilyen bevehetetlen helyen rejtőzködik, akkor már régen döntött volna.
Ha odaérnek, Görbe Abdi természetesen nem fog nekik kaput nyitni. Iszmail betyár igazat mondott. Rájött volna, hogy miért keresi, és golyóval fogadta volna.
Nemsokára Csakirdzsai is meg fog érkezni. Ha azok meglátják őt, Görbe Abdit természetesen békén hagyják, és ellene támadnak. A sík mezőn ezekkel összecsapni ne lenne őrültség?
Mi értelme lenne magát és a legényeit fölöslegesen föláldozni?
De talán Görbe Abdi orgazdája mindennek az ellenére nem mondta meg a rejtekhelyet. Akkor az után, hogy Csakirdzsai a pandúrokkal sétált egyet, nem számolhatna-e le vele?
Nem... Az is lehetetlen volt.
Görbe Abdi rögtön aznap éjjel a tornyot elhagyja, és eltűnik. Ostobaság lett volna azt hinni, hogy nem így lesz.
Tőrös egy ideig még gondolkodott, aztán döntött. Azonnal tollat és papírt hozott, és levelet írt Csakirdzsai Mehmet vezérnek, azt pedig Mehmet kezébe adta.
Neki magának pedig ezeket a szavakat mondta:
- Vedd ezt! Menj vissza Adagidébe! Ha Csakirdzsai még az őrsön lenne, akkor a levelet add egy gyerek kezébe, és intézd el, hogy adja át Csakirdzsainak! Te valahova elrejtőzve várd ki a dolog végét! Mi visszafordulunk. Téged ott fogunk várni, ahol a Torbali hegységben éjszakáztunk.
Szemiti Mehmet a levelet a keblére tette, és ismét Adagidébe indult.
Fél óra múlva az őrs előtt volt.
Igen, növekvő létszámban a pandúrok és a betyárok még itt voltak... A nép kíváncsi tömegéből távolról figyelte őket.
Talált egy fürge gyereket. A levéllel együtt egy ezüst kúrust is a markába nyomott, aztán az őrsre küldte. A gyerek a kapott utasításnak megfelelően előbb a betyárok egyikéhez közeledett, és a kellő dolgot mondta neki. A betyár pedig, aki Csakirdzsai egyik legénye volt, rögtön bevitte magával az őrsre.
Szemiti Mehmet ahogy ezt látta, megnyugodott. A levél valószínűleg Csakirdzsai kezébe kerül. Ehhez nem fért kétség.
Az orgazda semmiképpen sem beszélt. Kitartott amellett, és esküdözött, hogy nem ismeri Görbe Abdi búvóhelyét.
A pandúrparancsnok a talpát verette, de ennek semmi haszna sem látszott.
A parancsnok talán még tovább ment volna, de a vezér megakadályozta:
- Ez az ember nem tudja. Ha tudta volna, már megmondta volna.
Ugyanez az ember, amikor ő is a hegyek között bujkált, neki is orgazdája volt. Ki tudja, talán egy nap ismét szüksége lesz rá. Csakirdzsai az efféle dolgokra nagyon ügyelt.
Az orgazda igencsak örült, hogy mindössze egy veréssel megúszta a dolgot. Egy orgazdára az a feladat hárult, hogy a végsőkig hű maradjon azokhoz a vezérekhez, akiket szolgált, kerüljön, amibe kerül, ne árulja el őket.
Aki mégis arra az útra tért, azok közül egy sem maradt élve. Ezt nagyon jól tudta.
A pandúrparancsnok ismét az őrszobába vitette. Legalább azt akarta így megelőzni, hogy a helyzetet tudassa Görbe Abdival.
Éppen e közben, a legények egyike egy levéllel a kezében és az azt hozó gyerekkel belépett.
A vezér amint meglátta, megkérdezte:
- Mi van?
- Valaki egy levelet adott ennek a gyereknek a kezébe, vezér. - válaszolta. - A levél neked szól.
- Add ide!
Csakirdzsai kinyitotta a levelet. Előbb az aláírásra tekintett. Ahogy Tőrös Musztafa nevét meglátta, nagy érdeklődéssel olvasta.
Így szólt a levél:
"A szemét Görbe Abdi az, aki az én nevemet használva Torbali Hajdár agától ezer aranyat átvett, azután pedig őt is, és az intézőjét is megölte, és arra vetemedett, hogy ezt az undorító bűntettet rám kenje. Ebben a pillanatban Adagide mezején Ahmet aga tornyában tartózkodik. Ezt az ügyet magam akartam elrendezni. De sajnos ti is megtudtátok ezt, és ide jöttetek. Amíg tiveletek harcolnék, addig Abdi elmenekülhetne. Erre gondolva közlöm veletek a helyzetet. Különben pedig tegyetek, amit akartok.
Csakirdzsai szemei felragyogtak. Előbb kérdőre vonta a gyereket:
- Ki adta neked ezt a levelet?
- Egy juhász
- Hol van az a juhász?
- Kint... Miután odaadta a levelet, elment.
Tőrös valóban egy juhásszal küldte volna a levelet? Vagy talán az a juhász az egyik legénye lett volna?
Most nem volt abban a helyzetben, hogy ezen gondolkodjon. Nem volt jelentősége. A legényének szólt, hogy a gyereket engedje elmenni, és azonnal készülődjenek, azután a pandúrparancsnokhoz fordult:
- Megtudtam Abdi rejtekhelyét. - mondta.
- Hol van?
- Állítólag Adagide mezején Ahmet aga tornyában van.
- Kitől tudod?
- Tőrös Musztafa vezértől...
- Vajon igaz-e?
- Igaz... Tőrös nem kap téves híreket... Azért vette üldözőbe, mert a nevét használta... Nincs ebben semmi meglepő.
- Ő hol van?
- Azt hiszi megírta? De messzi kell, hogy legyen. Vedd a levelet és olvasd!
A pandúrparancsnok miután elolvasta a levelet, visszaadta a vezérnek:
- Azonnal indulnunk kell! - mondta.
- Azonnal!
Görbe Abdi vezér és Csakirdzsai is ellenségek voltak, ezért Csakirdzsai most igencsak örvendezett.
Néhány perc múlva mind együtt útnak indultak. A lovas pandúrok vágtában hajtották a lovaikat. Ezek a tornyot rögtön körül veszik majd, így majd megakadályozzák, hogy az a veszett zsivány megszökjön onnan. Az alatt a többiek is odaérnek majd.
Egy órán belül a torony már körül is volt véve. Mind ott gyülekeztek.
A torony vas kapuja szorosan be volt zárva. A toronyban lévőknek már régen észre kellett venniük őket. Így hát Görbe Abdi jelenlétét világosan jelezte a bezárt kapu, és hogy senki sem jött ki onnan.
Miután a tornyot szorosan körülzárták, a pandúrparancsnok és Csakirdzsai megbeszélték és eldöntötték, hogy hogyan fognak viselkedni.
Azután egy pandúrt a toronyhoz küldtek.
A katona elment. Megzörgette a kaput. Várt. Ám senki sem válaszolt. Visszatért, és beszámolt a helyzetről.
A kapu nem nyílt ki. De nem volt kétsége, hogy emberek vannak bent. Hallotta, hogy azok valamit halkan beszéltek. Minden nyilvánvaló volt. Görbe Abdi bent volt. Ahmet agával erőszakosan vendégül láttatta magát. A Torbaliban elkövetett tette után hasznosnak tartotta, ha egy időre távozik onnan. Így hát biztonságosabb helyre jött.
De amikor aznap déltájban azt látta, hogy a tornyot hirtelen körülfogják, megdöbbent. Az Adagidei orgazdáján kívül senki más nem tudta, hogy ott van. Abban pedig végtelen bizalma volt. Lehetetlen volt, hogy feladja.
Hogyan bukkantak a nyomára?
Sehogyan sem érte föl ésszel. A legényeivel bezáratta a kaput, a vaskarokat ráverette, a torony tulajdonosát Ahmet agát pedig a családjával együtt a szobába zárta, aztán várakozni kezdett.
Ő maga, a felső emeletről, egy ablak függönye mögül szemlélte a külvilágot. Amikor azt látta, hogy a tornyot ötvennél is több pandúr, és rajtuk kívül a segédpandúr Csakirdzsai a legényeivel együtt körülvette, a hangulata lelohadt.
Igen kemény kutyaszorítóba került.
Ez alatt, látta, hogy Csakirdzsai a torony felé közeledik.
Ráadásul éppen a felé az ablak felé, ami mögött volt...
Csakirdzsai mindent számba véve nem közelített túlságosan, egy távoli helyen megállt. Aztán telt hangja felharsant:
- Abdi vezér! Hé, Abdi vezér!
Akárhogyan is, de tudják, hogy itt van. Görbe Abdi ennek ellenére tétovázott, hogy válaszoljon-e vagy sem.
Amint Csakirdzsai nem kapott választ, ismét felharsant:
- Miért bujkálsz a függöny mögött, mint az asszonyok? Nyisd ki, és mutasd a szép arcodat! Van hozzád egy pár szavam. Jó hírt hoztam neked.
Tehát azt is megérezte, hogy a függöny mögött van.
Akkor elhatározta magát, és széthúzta a függönyt:
- Milyen hírt hoztál?
- Kegyelmet kaptál! A padisah megkegyelmezett neked. Ugyanakkor pedig tíz medzsit ezüst zsolddal segédpandúrnak nevezett ki...
Görbe Abdi megdöbbent.
Vajon igazat mond-e Csakirdzsai vezér?
De nem! Az nem lehetséges! Ez valami csapda. Csakirdzsai csapdát állított neki. Át akarja verni, és kívülre akarja csalni:
- Nem hiszek a szavaidnak. - mondta.
- Hát miért nem hiszel?
- Ha kegyelmet kaptam volna, mi szükség lett volna ennyi pandúrra?
- Ezek mind azért jöttek, hogy találkozzanak veled. Nézd! Ödemis pandúrparancsnoka is itt van. Nála van a levél, ami Izmírből jött...
- Hazugság az egész... Át akarsz verni. Nem vagyok olyan vak, hogy ilyen csapdába besétáljak...
- Igazat mondok. Gyere, nézd meg a levelet!
- Menjek ki, hogy levadássz, úgy-e?
- Ha olyan szándékom lenne, nem mondtam volna neked ilyet. Kár érted! Gyere, ne szalaszd el ezt az alkalmat! Mentsd meg a saját, és a legényeid életét.
- Ne fáraszd a hangodat! Nem verhetsz át!
Görbe Abdi miután ezt mondta, visszahúzódott az ablakból. Csakirdzsai egyszer kétszer még kiáltozott, de egyáltalán nem adott választ.
Akkor visszament hátra, a pandúrparancsnokhoz.
- Nem tudtuk becsapni a disznót!
- Most mit tegyünk? Talán rohamozzuk meg a tornyot?
- Azzal nem mennénk semmire. Hiábavaló áldozatot hoznánk.
- A kapu igen erős. Ágyú kell ahhoz, hogy betörjük.
- Ez alkalommal te beszélj vele. Ha akarod, mutass neki egy darab papírt, azzal, hogy az a kegyelmi végzés. Talán hisz majd neked... Azután meg Ahmet aga és a családja, gyermekei, emberei is bent vannak. Azok mind túszok... Ha az a kegyetlen megérti, hogy nincs más lehetősége, akkor azokat az ártatlanokat mind megöli.
- Igaz!
- Rajta, lássuk! Egyszer te is igyekezz átverni!
Most a pandúrparancsnok ugyanahhoz az ablakhoz közelített:
- Abdi vezér! Abdi vezér! - kiabálta.
Egy perc múlva Görbe Abdi ismét megjelent az ablakban:
- Mit akarsz?
- A parancsnok kivett egy darab papírt a zsebéből és meglengette:
- Íme, itt van a kegyelmi végzésed! Miért nem hiszel Csakirdzsai vezérnek? Én mondom neked, hogy kegyelmet kaptál.
Abdi vezér ismét tétovázott.
- Megesküszöl-e arra, hogy a kezedben lévő papír kegyelmi végzés?
- Esküszöm.
- Nos, akkor ti most menjetek el. Holnap hozzád megyek Ödemisbe.
- Az lehetetlen! Talán elmenekülsz. A parancsban világosan le van írva. Ha elfogadod a kegyelmet, meg kell adnod magad. Te is, és a legényeid is nyerhettek a kegyelemmel. Különben továbbra is zsiványnak vagy tekintendő. Tulajdonképpen akkor sem lennél olyan helyzetben, hogy elszökhess... Ha egy áldásban részesülnél, miért nem akarod hasznát látni? A vezér igazat mondott. Ha saját magadon nem könyörülsz is, legalább a legényeiden könyörülj!
- Ha megadnám magam, úgy-e felakasztanátok úgy-e?
- Hogy tehetnénk ilyet? Lehetséges lenne az? Ha olyat tennénk, azzal szembeszegülnénk a padisah parancsának. De ha nem adod meg magad, akkor a helyzet megváltozik. Ebből a toronyból sem te, sem a legényeid nem menekülhetnek.
Azután a hangját egy kicsit megemelte:
- Hé, toronyban lévő legények! Hozzátok szólok. Ha meg akarjátok menteni az életeteket, akkor beszéljétek rá a vezéreteket. Adja meg magát. Ha így tesztek, ti is megmentitek édes életeteket.
Görbe Abdi visszahúzódott az ablakból. A pandúrparancsnok pedig visszatért korábbi helyére.
Csakirdzsai Mehmet vezérnek tetszettek a szavai:
- Jól beszéltél. - mondta. Görbe határozatlan... A legényei pedig erőszakoskodni fognak vele. Talán sikerülni fog a dolog...
- Adja Isten!
Csakirdzsai Mehmet vezér nem tévedett a jóslatával. Az ő szavai valóban erős hatást tettek Görbe Abdi legényeire.
Az alapjában véve szűkmarkú vezérükkel szemben elégedetlenek voltak. Valójában abból az ezer aranyból, amit Görbe Abdi utoljára megszerzett, ezek csak igen kis részt kaptak.
Ezen kívül ők is látták, hogy kívül milyen hatalmas erőkkel vannak körülvéve, és ők is nagyon jól tudták, hogy innen nincs menekvés.
Miután a pandúrparancsnokkal beszélt, Görbe Abdi visszahúzódott az ablakból, és a mögötte álló alvezéréhez fordult:
- Mit mondasz ezekre a szavakra? Nem mond igazat, úgy-e?
- Nem biztos vezér! Lehet, hogy valóban kegyelmet kaptunk.
- Hazugság! Az egész egy hazug csapda...
- Az is lehet. De nekünk nincs esélyünk arra, hogy innen élve kijussunk...
- Mondom neked, hogy csapda.
- De az az ember, egy papírt is mutatott.
- Az egy képzelet szülte papír.
- Talán igaz vezér!
- Ha úgy lenne, nem fogtak volna körül egy század katonával. Csakirdzsai sem jött volna az összes emberével.
- Ha rápillanthatnánk arra a papírra!
- Ők is ezt akarják... A kaput megnyittatni...
- Te tudod vezér!
- Menj, mondd meg a legényeknek, hogy ez egy csapda, és értsék meg, hogy kegyelemféle a környéken sincs!
- Parancsára!
Az alvezére elment, de egy rövid idő múlva vissza is tért:
- Megmondtad?
- Megmondtam vezér!
- Mit mondanak?
- Nem hiszik.
- Nem hiszik-e?
- Nem! Azt akarják, hogy menj ki, és nézd meg a kegyelmi végzést.
- Hej a disznók, hej! Ellenem szegülnek?
- Ez élet és halál kérdése, vezér!
- Mindet egyenként lelövöm.
- Az nem lesz könnyű dolog, vezér!
- Mit akarsz mondani?
- Úgy értettem hogy...
- Most hozd ide elém azokat, akik hisznek nekem... Majd meglátod, hogyan páholom el a többieket.
- Nincs, aki hinne neked vezér! Mind egyetértenek. Azt akarják, hogy nézd meg azt a papírt. Azt mondták, hogy különben kinyitják a kaput.
- Csalafinta becstelenek! Tehát mind kötélen akar lógni?
- Azt nem tudom! Leghelyesebb lesz elhitetni velük, hogy hazugság.
Görbe Abdi nagyon nehéz helyzetbe került. Rövid gondolkodás után döntést hozott. Meg fogja nézni a papírt:
- Jól van! Lemegyek, megnézem azt a papírt! - mondta. Te hozd ide nekem Ahmet aga két kisgyermekét. Keress egy széles tarisznyát is.
- Úgy lesz vezér!
Görbe Abdi ismét az ablakhoz közelített:
- Parancsnok úr! Jövök, hogy megnézzem a kegyelmi végzést. Fegyvertelenül közelíts a kapuhoz!
Öt perc múlva a torony vas kapuja nehézkesen megnyílt. Görbe Abdi pedig puskával a kezében feltűnt.
De nem volt ennyire egyszerű a helyzet... A bal vállára vetett tarisznya rekeszeiben Ahmet aga kis gyermekei álltak.
Abdi vezér így biztosította, hogy ne lőjenek rá. A feléje kilőtt golyók ezeket az ártatlan gyermekeket is eltalálhatták volna.
Amikor Csakirdzsai Mehmet vezér ezt meglátta, káromkodott egyet. A mellette álló parancsnok is megdöbbent:
- Most mit csinálunk?
- Ne mutasd ki, közelíts hozzá! Ha alkalmad adódik, vesd rá magad! Mi mindjárt odaérünk.
Nem volt más lehetőség! Megkísértik a szerencsét...
Papírral a kezében lassan gyalogolni kezdett.
Görbe Abdi ujja a ravaszon volt. Arra várt, hogy a parancsnok a közelébe érjen.
Csakirdzsai a mellette lévő alvezéréhez szólt:
- Állj készen Zarándok! Ezt egyetlen golyóval le kell terítened, de úgy, hogy a gyerekeknek ne essen baja! Feküdj a földre, úgy célozz!
- Úgy lesz vezér!
- De az a szemét észre ne vegye!
Görbe Abdi tulajdonképpen ebben a pillanatban csak a hozzá közeledőre figyelve, nem is vehette észre, hogy Zarándok Musztafa lassan a földre fekszik, és a puskáját egy kőre támasztva megcélozza.
Amikor a parancsnok és a közte lévő távolság úgy tíz lépés maradt, Görbe Abdi megparancsolta:
- Állj!
Amaz, rögtön megállt.
- A kegyelmi végzést tedd le a földre, és tíz lépést hátrálj!
Nem tehetett mást, mint hogy engedelmeskedjen. A kezében lévő papírt a földre tette, aztán hátrább kezdett húzódni. Tíz lépést hátrált, aztán megállt.
Az a papír, amit a földön hagyott, nem volt egyéb, mint egy nevére szóló levél, amelyet egy barátjától kapott. Amint a zsivány elolvassa azt a levelet, természetesen meg fogja érteni a helyzetet.
Mit fog akkor tenni?
Talán az lesz az első dolga, hogy golyót ereszt ő belé, aztán visszazárkózik a toronyba.
Most már nagyon jól látta, hogy mekkora óvatlanság volt részéről, hogy fegyvertelenül jött ehhez a veszett zsiványhoz. Akárhogy is lesz, ez a zsivány innen nem menekülhetett élve, ám ő maga sem menekülhetett meg.
A zsivány lassú léptekkel, óvatosan közelített a papírhoz. Amint a papírhoz ért, lehajolt, és felvette. Mint írástudó ember, első ránézésre észrevette volna, hogy az egy névre szóló levél. Amint rájött volna, meghúzta volna a mellkasa felé tartott Martin puskájának a ravaszát.
Most a papírral a kezében kiegyenesedett. A levelet a szemei elé emelte, amikor Csakirdzsai szólt az alvezérének.
- Tűz! - parancsolta.
Akkor puskagolyó csendült, és azt rögtön egy második golyó is követte.
Görbe Abdival együtt a pandúrparancsnok is földre hemperedett. A pandúrok és a betyárok rögtön előviharzottak. A gyermekek keservesen sírtak.
Csakirdzsai először Görbe Abdi mellé ért. A veszett zsiványnak az arca vérben úszott. Kínjában vonaglott. Így a gyerekeket is szétnyomhatta volna. \Erre gondolva Csakirdzsai előbb őket mentette. Eközben magában elismeréssel gondolt Zarándok Musztafára. Látta, hogy a golyó, pontosan Görbe Abdi két szemöldöke között csapódott be. A veszett zsivány bevégezte. Kilehelte a lelkét.
Egy golyót ő is eresztett a fejébe...
Azután rögtön a pandúrparancsnok mellé lépett. A pandúrparancsnok pandúrokkal körülvéve egyenesedett föl. A bal karja vérben úszott. Tehát a veszett zsivány golyója sem szállt el hiába, a parancsnok bal karját találta el.
A vezér azt mondta:
- Jobbulást!
A parancsnok megkérdezte:
- Megdöglött-e?
- Igen! Zarándok éppen a két szemöldöke között találta el.
- Úgy-e nem lett semmi baja a gyerekeknek?
- Nem lett... Ne a sírásuk alapján ítélj... Te azonnal vonulj vissza! Kösd föl a karodat. A toronyban lévőktől viszonzást kaphatunk...
Ahogy a parancsnok hátrahúzódott Csakirdzsai Mehmet vezér a toronyban lévőket szólította:
- Íme, ti is láthattátok, hogyan járt a vezéretek, aki szembeszált a törvénnyel, és titeket is eltérített. Számotokra nincs menekvés. Aki az életét meg akarja menteni, az jöjjön ki, és adja meg magát! Szavamat adom, hogy aki megadja magát, annak megkíméljük az életét.
Igen furcsa volt, ahogy ez az elvetemült, veszett zsivány, aki hosszú éveken át a törvénnyel és az állammal szembenállt, most a törvényt emlegette, de abban a pillanatban senki sem gondolt erre.
A toronyban lévők megértették, hogy számukra mindennek vége. Nem láttak más lehetőséget, csak hogy megadják magukat.
Egyenként kijöttek, és megadták magukat. A legyőzött legényeket egy hosszú kötéllel egymáshoz kötözték. Az egyik betyár Görbe Abdi fejét levágta. Azután hogy ez a levágott fej figyelmeztetés legyen, Ödemisben a fülénél fogva egy fára szögezték, és így egy ideig közszemlére tették.
Még egy veszett zsiványt győztek le, Csakirdzsai még egy veszélyes ellenfelétől szabadult meg.
De ezért a sikerért Tőrös betyár Musztafa vezérnek volt az adósa. Ezt nem feledhette el.
E pillanatban Csakirdzsaival szemben lényegében két ellenséges csapat maradt:
1 - Tőrös Musztafa vezér...
2 - Ködös Mehmet vezér...
Ez alatt Csakirdzsai még egy dolgot elintézett; barátjának, Csámlidzsai Iszmail vezérnek is kieszközölte a kegyelmet.
Csakirdzsai Tőröst gondolta a legnagyobb ellenfelének. Ködös Mehmet vezér félt tőle, ezért távolabb tartózkodott. Ezzel szemben Tőrös egy cseppet sem húzódott el a közeléből. Ráadásul a közelében kószált, és alkalmat keresett rá, hogy lelőhesse.
Tőrös ez alatt a Boz-hegyhez húzódott. Ő most nem egyébre várt, mint az Anesztitől megrendelt Mauserokra. Akármit tett is Csakirdzsai, mivel ezekből a fegyverekből szerzett magának, ezért mielőtt alkalmat keresne az összecsapásra, kénytelen volt ő is szerezni belőlük.
Természetesen e közben Görbe Abdi végéről is tudomást szerzett, és ennek nagyon örült.
De közben hetek teltek el, és Anesztitől semmiféle választ nem kapott. Csak annyit tudott, hogy Izmírbe ment. Ez alatt Szemiti Mehmetet ismét Ödemisbe küldte. Amint visszatér Aneszti, meglátogatja majd, és hírt hoz neki a fegyverekről.
Mehmet naponta kétszer, reggel és este elhaladt Aneszti boltja előtt, leellenőrizve, hogy a bolt tulajdonosa nem jött-e már meg.
Ez a várakozás éppen tizenöt napig tartott. Végül egy reggeli órán, a boltot nyitva találta, és azonnal benyomult.
Amint meglátta őt a bolt tulajdonosa, egyetlen kérdés feltevésére sem adott neki időt:
- Nosza rajta. - mondta. - Meglett, amit a vezér akart. Megtaláltam a fegyvereket, amit kért.
- Hát megtaláltad? Jól van. Már két hete téged várlak.
- Talán ennyire sietős a vezér dolga?
- Ha nem lett volna sietős, nem várakoztatott volna itt engem. Elhoztad-e a fegyvereket?
- Elhoztam. De most csak négy darabot tudtam találni. Ezekkel most már kibírja.
- Töltények?
- Azokból bőségesen vettem.
- Hol van a vezér?
- A Boz-hegynél...
- Jól van, menjünk. De ma nem lehet. Két nap múlva...
- Dolgom van. Nem mehetek el, mielőtt elintéztem volna őket...
- Hát mi sürgősebb lehet a vezér ügyénél?
- Istenem, Istenem! Szerencsétlenség ért!
- A vezér azt mondta, hogy azonnal vigyelek.
Aneszti elgondolkodott ezen. Azután döntött. Rájött, hogy ezt a fiatal betyárt nem tudja lerázni a nyakából. És nem is lesz rossz ezt a munkát a mielőbb befejezni, és a pénzt átvenni.
Ezzel a gondolattal azt mondta:
- Jól van hát, legyen úgy, ahogy mondod! Előbb fejezzük be ezt az ügyet. Tudod-e, hogy hol van a házam, úgy-e?
- Tudom.
- Menj, várj meg a ház előtt! Én keresek egy kocsit, aztán jövök.
Kicsi Mehmet arca mosolygott:
- Nézd csak, hogy örül. - mondta. - Rögtön megyek.
Úgy egy óra múlva a fegyverekkel, lőszerrel és hogy ezek nehogy szemet szúrjanak, két bála szalmával is megterhelt kocsi elhagyta Ödemist. A kocsit Mehmet hajtotta. A görög fegyverműves pedig mellette ült.
Amikor a Boz-hegyhez, Tőrös Musztafa tartózkodási helyére értek, a vezér már nagyon türelmetlen volt. Ám amikor megtudta, hogy a kívánt fegyverek és a lőszer megérkezett, azonnal mosolyra derült:
- Nagyon megvárakoztattál minket csorbadzsi! - mondta. - Egy hónapja is megvan már, hogy üzentem neked.
Aneszti azonnal beszélni kezdett:
- Azt hiszed talán, hogy a kívánt fegyver könnyen fellelhető? Egész Izmírt felforgattam. Sehol nem volt. Más lehetőségem nem volt, csak az, hogy várjak a hajókra. Minden nap kimentem az érkező hajókhoz. Miattad, elhanyagoltam a saját ügyeimet. Sok károm keletkezett, de sebaj. Én a te ügyedet akarom intézni.
Már éppen felhagytam volna a reménnyel, amikor egy angol hajón találtam négy Mausert bőséges lőszerrel. Az embernek igaza van... Magas árat kért. Ezek az új fegyverek, amilyen jók, olyan költségesek. Az eladó még vonakodott is... Arra hivatkozva, hogy más vevője van, nem is akarta nekem eladni... De én mégis megszereztem tőle ezeket... Három hónap múlva, amikor újra Izmírbe jön, még négy puskát hoz majd...
Tőrös azt mondta:
- De hosszasan fecsegtél! Lássuk azokat a fegyvereket!
Akkor Aneszti a kocsiról leemelt hosszú faládát kinyitotta, a ládában négy darab bezsírozott Mauser feküdt.
Tőrös szemei azonnal felragyogtak. Ugyanilyen fegyvereket látott Csakirdzsai kezében. Az egyiket a kezébe vette. Ronggyal letörölte róla a zsírt. Aneszti megmutatta neki, hogy hogyan használja. Aztán kísérletet tettek vele.
A végeredmény csodálatos volt. Az ebből a fegyverből kilőtt golyó nem tévesztett célt, éppen a kívánt helyre talált. Másféle golyójával, kétszer akkora távolságra hordott, mint a Martin puska.
A vezérek csak puska vételekor nem alkudoztak. Ezért Tőrös azt a magas árat számolta Aneszti tenyerébe, amit az kért. A görög csorbadzsi pedig elégedetten hagyta ott a Boz-hegyet. Tőrös most már a tettek mezejére léphetett. Még egy hétig helyben maradtak, és az összes legényével lőgyakorlatot tartatott az új fegyverekkel. Azután pedig az Ovadzsik-fennsík felé indult.
Görbe Abdi megleckéztetésének hírét Izmírben örömmel fogadták. Ödemis pandúrparancsnoka dicsérő oklevelet is kapott, és egy fokot előre lépett a ranglétrán. Csakhogy a váli pasa új erőfeszítéseket is várt tőle. Ha azt a Tőrös betyár nevezetű Musztafa vezért legyűrné, sokkal nagyobb jutalmat kaphatna. Ezt várta tőle.
A pandúrparancsnok, akinek a sebe már régen begyógyult, ebben a helyzetben úgy döntött, hogy minden erejével Tőrös nyomába ered. Mielőtt nekilátott volna, Csakirdzsai Mehmet vezért a szobájába hivatta, és közölte vele az elhatározását.
Szavait így fejezte be:
- A váli pasa igencsak örült annak, hogy legyűrtük Görbe Abdit. Most azt parancsolja, hogy Tőröst tegyük el az útból. Én, mint már mondtam, minden erőmmel a nyomába eredek. Azt akarom, hogy te is velem légy. Mit szólsz erre?
Csakirdzsai rövid gondolkodás után így szólt:
- Ez nem könnyű dolog... Tőröst nem lehet úgy elkaphatni, hogy egy csomó emberrel üldözzik... Ő nagyon ravasz és eszes. Mindenhol vannak emberei. Könnyedén megtudja, hogy mi merre járunk, és még azelőtt elillan onnan, mielőtt odaérnénk.
Ez a válasz egyáltalán nem tetszett a parancsnoknak:
- Nos, akkor mit csináljunk? Itt szundikálva biztos, hogy nem gyűrhetjük le azt a veszett zsiványt... Ráadásul, amíg mi itt szundikálunk, ő háborítatlanul kószál a hegyek között, és azt csinál, amit csak akar. Minden nap attól félek, hogy az ő bűntetteiről kapok majd hírt.
- Amint mi Ödemisből kimozdulunk, ő azonnal ide fog jönni. Egy-két görögöt ismét a hegyek közé hurcol.
- De akkor mit kellene tennünk? Te mit gondolsz? Talán karba tett kézzel várjuk?
- Szerintem nem lett volna szabad Tőrösnek ilyen hosszú ideig tétlenkednie. Vagy egy alapos tervet készít, vagy pedig egy egész csomó ördögi dolgot eszelt ki. Valószínűleg nemsokára mutatkozni fog. Szerintem pedig addig lesben kell állnunk, meg kell várnunk, amíg elő nem bújik.
- Meddig tart majd ez a várakozás?
- Nos, azt nem tudom megjósolni...
- Mint kiderült, nem akarsz fáradozni. Te tudod! Én az üldözésre indulok.
- Azt meg te tudod. De egy tekintetben hasznos lehet. Ha te űzőbe veszed, ő megtudja, hogy távoztál, és erre felé fog közeledni. Én pedig valahol lesben állok, és várom majd. Nos, tudod-e, hogy hol van?
- Nem tudom. De megtalálom.
- Nem használsz besúgóféléket?
- Besúgókat használok. Csakhogy ezek közül sok megtévesztő! Talán egy részüket éppen maga küldte a megtévesztésünkre.
- Ez esetben az a feladat hárul rám, hogy sok sikert kívánjak neked.
A beszélgetés ezekkel a szavakkal véget ért.
Azt is rögtön tegyük hozzá, hogy a pandúrparancsnok tudta, hogy merre találhatja meg Tőröst. De ezt bizony nem mondta el Csakirdzsainak.
Egy-két forrásból megtudta, hogy Tőrös a Boz-hegy lábánál van. Ráadásul az egyik megbízható forrás volt, amely mindig igaz híreket hozott. Ebben a helyzetben nem mondta el Csakirdzsainak.
Ennek pedig az volt az oka, hogy Görbe Abdi vezér leverése óta gyanakodott rá.
Bármennyire is ellenségesnek tűnt első ránézésre a két vezér közti viszony, ha Csakirdzsai és Tőrös egymás halálos ellenségeinek látszanak is, nem lehetséges-e köztük egy titkos barátság is? Nem gyanus-e, hogy olyan hosszú idő telt már el, de Csakirdzsai semmiképpen nem tudta beszorítani?
Először is itt volt az a levél, amit Tőrös Csakirdzsainak írt. Görbe Abdi búvóhelyének közlése egy fokkal megerősítette a gyanuját.
Ha igaz lenne a gyanuja, és titkos megállapodás, titkos barátság lenne köztük, Csakirdzsai titokban hírt küldhetne a Boz-hegyhez. Akkor pedig mire ő a Boz-hegyhez érne, a madárka már kirepülne a fészekből.
A pandúrparancsnok, aki már évek óta üldözte a zsiványokat, ha segédpandúrok voltak is, akkor is tudta, hogy nem lenne helyes megbízni a betyárvezérekben. A tapasztalatai is ezt a hitét erősítették.
Csakirdzsai Mehmet vezér pedig elég okos volt ahhoz, hogy tudja, a parancsnok nem hagyná ott Ödemist anélkül, hogy ne tudna valamit.
Tudta, hogy ha nem kapott volna besúgóktól híreket, nem indult volna el.
De mivel a parancsnok semmit sem mondott neki erről, ő sem kérdezett rá a dologra.
Azt tehetett, amit csak akart.
Ő pedig tudta, hogy mit tegyen.
Tudta, hogy azután, hogy az üldöző különítmény távozik Ödemisből, Tőrös fel fog bukkanni. Ő maga pedig nehogy elveszítsék a nyomát, egy alkalmas helyen lesben fog állni.
Már régen kiválasztotta ezt a helyet. Az Ovadzsik közelében fekvő Csirpi faluban fog várakozni. Ha Tőrös Ödemis felé igyekszik, akkor ott át kell majd haladnia.
A pandúrok következő nap elindultak Ödemisből. Senki sem tudta, hogy hová mennek. A parancsnok egy meglepő nyomot követett. Senki sem tudta, hogy merre ment.
Rövid idővel az után, hogy amazok elmentek, Csakirdzsai is összeszedte a csapatát, és elhagyta Ödemist. Az ő esetében sem akadt senki, aki tudta volna, hogy hová készül.
Tőrös Musztafa vezér éppen ezalatt döntött úgy, hogy nekiindul. Amint a vele szembenállók minden elővigyázatossága ellenére hírét vette, hogy egy erős üldöző különítmény közeledik a Boz-hegy felé, úgy gondolta, nem lenne helyes tovább ott maradnia. Az embereit összeszedte és felkerekedett.
Úgy döntött, hogy Ödemisbe megy, és hazaugrik. Elfogta a vágy, hogy feleségét, és kicsi fiát láthassa. Már régóta nem látta őket.
Csakirdzsai nem csalódott. Tőrös betyár a Boz-hegyről Ovadzsikra ereszkedett le. Nappal elrejtőzött, éjszaka pedig haladt. Így egy nap Csirpi falu közelébe ért, ahol Csakirdzsai a csapdát felállította számára.
Amikor odaért kora reggel volt, a falu minaretjében egy müezzin a reggeli imát olvasta.
Nem lett volna rossz a napot ebben a kicsi faluban tölteni. De sajnos senkit sem ismert ebben a faluban.
A biztonság szemszögéből ez nem is volt rossz dolog. A falusiak nem tudják meg, hogy kik is ők.
A falu közelében egy ligetben maradtak. Tőrös magához hívta Szemiti Mehmetet. Megparancsolta neki, hogy menjen a faluba, és hozza ide a muhtárt. Ne mondja meg neki a nevét, csak azt, hogy egy vezér akar vele beszélni.
Az előtt pedig tartson terepszemlét a faluban. Igyekezzen megtudni, hogy van-e valami gyanus dolog a faluban.
Mehmet rögtön fölvette a juhász ruháját, amelytől sohasem vált meg, vette a botját és a falu felé indult.
Ez alatt a Nap éppen felkelőben volt.
Mehmet már jócskán megközelítette a falut, amikor hirtelen felharsant egy parancs:
- Állj!
Ugyanebben a pillanatban látta, hogy egy betyár bújik ki egy akol mögül.
Azonnal megállt, ott, ahol volt.
A betyár messziről megkérdezte:
- Honnan jössz?
- Én a falu juhásza vagyok! - válaszolta Mehmet. - Nem vagyok idegen.
- A juhász még el sem hagyta a falut! Gyere ide.
- Ketten vagyunk juhászok. Tegnap este elvesztettem egy juhot. Egész éjjel azt kerestem.
- Gyere közelebb!
De Mehmetnek egyáltalán nem volt szándékában hozzá közeledni. Ellenben a betyár közeledni kezdett. Mehmet tétovázása csak egy percig tartott. Azután minden erejével, uccu neki, lába minden erejével gyorsan szökni igyekezett.
- Állj! Állj! Lelőlek!
Kiáltozta a betyár a háta mögött egyszer kétszer, de annak semmi foganatja nem volt.
Mehmet olyan gyorsan futott, hogy lehetetlen lett volna elkapni. A távolság gyorsan nőtt. Tulajdonképpen az őrségben lévő betyár nem távolodhatott volna el ennyire az őrhelyétől. Ha ezt tette volna, akár csapdába is eshetett volna.
Ezért aztán megállt, és egy golyót eresztett Mehmet után.
Mehmet azonnal hasra vágta magát, hátranézett és egy szikla mögé bújt.
A golyó nem találta el. Úgy kétszáz lépésnyi távolság volt köztük, és a betyár nem jött utána.
Mehmet most kúszva, rejtőzködve folytatta a távolodást.
Újra felállt, és futni kezdett. Csak húsz, harminc lépést tett meg, amikor újra eldördült egy fegyver. A golyó Mehmet füle mellett süvített el.
Mehmet ezt fel sem véve, hátra-hátra tekintgetve folytatta a futást, de amint kis szünetekkel ismét két lövés dörrent, ismét a földre vetette magát.
Mi van? Az őr mellett más betyárok is vannak?
Visszapillantott.
Nem! Egyedül volt. A korábbi helyén állt.
Nos, akkor hogy lehet, hogy a kezében lévő puskából kétszer egymás után ilyen gyorsan tüzelhetett? Ráadásul, noha tüzelt, füst sem látszott?
Egy pillanat alatt rájött a titok nyitjára.
Tehát az őr kezében nem Martin puska, hanem a Mauser nevű új fegyver van.
Az ilyen fajtájú fegyverrel pedig, amelyeket a vezére újonnan szerzett be, kizárólag csak Csakirdzsai Mehmet vezér rendelkezett.
Így hát ezek szerint a betyár, akit látott, Csakirdzsai Mehmet vezér egyik legénye volt, és Csakirdzsai Mehmet vezérnek is ebben a faluban kell lennie.
Erre a végkövetkeztetésre jutva, Szemiti Mehmet betyár még inkább izgalomba jött.
Rögtön még egy iramodást tett, és egy bokor mögé vetette magát.
A betyár már nem láthatta őt. Nyugodtan futhatott, ő pedig úgy is tett. A lába minden erejével a liget felé kezdett szaladni.
Amint fegyverdörrenések hallatszottak a faluban, Csakirdzsai Mehmet vezér, aki éppen akkor ébredt föl, rögtön gyorsan öltözködni kezdett. Közben az egyik legényét szólította:
- Fuss, nézd meg, mi van!
Juhász, aki az előtt a ház előtt állt őrséget, ahol a vezér az éjszakát töltötte, azonnal futva távozott.
Tíz perc múlva, amikor visszatért, az őr volt mellette. A már régen elkészült vezér az őrtől megkérdezte:
- Mi történt, hékás?
- Egy gyanus valaki közeledett a faluhoz... Azt mondtam, állj, de nem állt meg. Szökni igyekezett. Tüzeltem utána, de nem tudtam eltalálni. Megszökött, elment.
- A fickó félt tőled, hékás. Helyes-e lelőni valakit, aki azt sem tudja, hogy ki vagy?
- Nem úgy volt vezér! Kételkedtem a szavaiban.
- Mit mondott?
- Megkérdeztem, hogy kicsoda. Azt mondta, hogy a falu juhásza. Ismerem a juhászt. Hazudott. Amikor ezt a szemébe mondtam, azt mondta, hogy a faluban két juhász van. De ez sem lehetett igaz. Talán nem tudnék róla, ha két juhász lenne a faluban? Kérdeztem, hogy honnan jött. Azt mondta, hogy tegnap este elvesztett egy juhot, és egész éjjel azt kereste. Nem találta, és visszajött. Akkor azt mondtam neki, hogy jöjjön közelebb. Hirtelen megfordult, és gyorsan iszkolni kezdett. A lábába akartam lőni, és el akartam fogni, de nem sikerült. Nem hagyhattam el az őrhelyemet sem. Elszalasztottam...
- Melyik irányba menekült?
- A liget felé...
Csakirdzsai Mehmet vezér akkor Csirpi falu mellette lévő muhtárjához fordult:
- Nektek két juhászotok van-e?
- Nem vezér! Nincs annyi állatunk, hogy két juhászra lenne szükségünk.
- Van-e valaki, aki elvesztette a juhát?
- Nincs.
A vezér akkor az őrt káromkodva jól leteremtette:
- Már a kezedben volt a madárka, és te elszalasztottad, hékás! Miféle ember volt?
- Igen fiatal, barna gyerek...
- Várnod kellett volna. Amikor elhaladt melletted, akkor kellett volna elcsípned...
- ?!
Csakirdzsai az alvezéréhez fordult:
- Tőrös mellett van-e egy ilyen fiatal legény?
- Van vezér! Szemiti Mehmet lesz az...
- Igen, igen! Tőrös a levelét is ezzel a gyerekkel küldhette. Ráillik a leírás.
Ismét káromkodva szidta az őrt, azután megemelte a hangját:
- Legyetek készen! A vad, amire vártunk, a lábunk előtt van. Most úgy vadásszuk le őket, mint a mekegő vadállatokat.
Azután rögtön kiadta a szükséges parancsokat. A legényeit két csoportra osztotta, és egyenesen a liget felé indultak.

Folytatás