Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

TŐRÖS BETYÁR
TÖRTÉNELMI REGÉNY

Szerző: Murat Sertoghlu

(KAMALI ZEYBEK MUSTAFA EFE)
(Fordította: Bakonyi Gábor, 2003. dec. - 2004. jan.)

3. RÉSZ

................................
Amint Szemiti Mehmet lihegve Tőröshöz ért, Tőrös betyár Musztafa vezér azonnal rájött, hogy fontos hírt hoz.
Elébe ment, és megkérdezte:
- Mi van Mehmet?
- Csakirdzsai Csirpi faluban van...
- Honnan tudod?
Mehmet egy gyorsan elmagyarázta a dolgot, így Tőrös megértette annak a fegyverdörgésnek az okát, amit távolról hallott.
Íme, most végre eljött az alkalom, amit már oly régóta várt. Szemtől szembe került Csakirdzsaival.
A legényei felé fordult:
- Eljött a nap, amikor Csakirdzsaival leszámolunk. Hamarosan előjön. Most hallgassatok ide!
Tíz perc alatt elmagyarázta nekik, hogy mi a teendőjük. Csakirdzsai legényei legalább nyolcan voltak. Mindegyiküknél Mauser puska volt, míg nekik csak négy Mauserjuk volt.
Viszont az ellenfeleik nem tudták, hogy ők is szereztek ezekből a fegyverekből. Ezért azok nem fognak habozni, hogy a Martin puskák lőtávolságáig közelítsenek. Ez az egyetlen előny volt a javukra írható.
Tőrös egy cseppet sem ijedt meg Csakirdzsaitól. Talán bizony nem éppen azzal a szándékkal vonult-e a hegyek közé, hogy leszámoljon vele? Talán nem várta-e már régóta ezt az alkalmat?
Az egyetlen dolog, ami Tőröst aggasztotta, az volt, hogy vajon pandúrok is vannak-e Csakirdzsaival. Mivel ő segédpandúr volt, pandúrok is lehettek vele. Ezért aztán a legényeinek szigorú parancsot adott. Amint pandúrokat látnak, azonnal szóljanak neki.
Csirpi faluban nem volt pandúr. Ám Csakirdzsai a falu muhtárjával valakit rögtön a legközelebbi járásközpontba küldetett. Azok amennyi pandúrt csak találnak, azonnal hozzák el. Az emberek már rég lóra pattantak és vágtatva útnak indultak.
Mielőtt útnak indultak, a muhtár azt mondta:
- Tőrös talán már régen elszökött.
A vezér pedig azt válaszolta neki:
- Nem. Ha jól sejtem, ez Tőrös, ő pedig nem szökik meg. Ha pedig más csapat, akkor nem fontos, hogy megszöknek-e...
Közben egy izgalommal teli óra telt el. Tőrös a legényeit a ligetben szétszórva várakozott. Csakirdzsai pedig minden sietség nélkül, a ligetet körülvéve közeledett. Egyáltalán nem sietett az összecsapással.
Ebben a helyzetben az időnyerés volt a harcászati célja. Amíg a pandúrok meg nem érkeznek, addig játszadozik Tőrössel, rohamra csak azután indul majd.
Óvatosan közelített a ligethez. Annak az egyik oldalán magas sziklák voltak. Csakirdzsainak ezt a természetes akadályt kihasználva, sikerült igen közelre nyomulnia a ligethez.
Egyetlen hang sem hallatszott a környéken.
Csakirdzsai alvezérével, Zarándok Musztafával jött eddig a leshelyig.
Egy darabig a leshelyén várakozott. Megvárta, hogy a többi legénye is elérje a kijelölt helyét.
Azután hangosan harsogta:
- Tőrös! Hol vagy?
Nem is remélte, hogy választ kap.
De csalódnia kellett. Valahonnan a közelből Tőrös hangja harsogta:
- Itt vagyok Mehmet vezér!
- Hát ez szép volt! Hát illik-e egy hozzád hasonló vezérhez, hogy elbújjon? Bújj elő, hadd lássalak... Hidd el, mennyire hiányoztál...
- Ha hiányoztam, gyere elő te, hadd lássam a termetedet.
- A te termeted mellett micsoda a miénk? Törpék vagyunk melletted... Ezért hozzád illik, hogy megmutassad magad...
Az izmíri vezérek összecsapásai közben az efféle beszédek régóta megszokottak voltak. A beszélgetés kedveskedően és élcelődően kezdődik, aztán egyre durvul. A vége pedig káromkodásba torkollott.
Ez egyfajta idegek háborúja volt. És Csakirdzsai Mehmet vezér ennek igen gyakorlott mestere volt. Az idegei a végletekig erősek voltak. Több alkalommal, a beszédjével és káromkodásával az ellenfelet oly annyira felhergelte, hogy az önmagából kifordulva a fedezékéből előrohanva rávetette magát. Ő pedig éppen erre várt. Vagy ő maga, vagy a csapdában várakozó alvezére húzta meg a ravaszt, és az illető élettelenül terült el a földön.
Íme, most ugyanez a játék kezdődött.
Csakirdzsai jókedvre derült. Bekövetkezett az, amit megjósolt. Tőrös végül a felállított csapdába esett. Amíg az ödemisi pandúrok a Boz-hegynél keresték, addig ő a saját lábán jött ide.
Vajon mikorra érnek ide a pandúrok?
Amíg ő ezen töprengett, Tőrös hangja fölharsant:
- Ha vonakodsz megmutatni a termetedet, az is elég, ha a foltos feledet mutatod...
- Nem, nem! Én a termetedet szeretném látni. Rajta kedves sudár termetűm! Ne édelegj annyit, gyere elő!
- Mi vendégként jöttünk hozzád. Te pedig úgy rejtőzködsz, mint egy asszony. Én azt hittem, hogy férfi vagy!
- Mi félősek vagyunk. Sohasem mondjuk magunkat olyan durva hetvenkedőnek, mint te. Ezért hozzád illik, hogy előbújj.
- Igen, tudom, hogy gyávák vagytok. De az idő múltával a gyávaságod kezd elmúlni, hogy amint meghallottad hogy jöttem, mindjárt felkeltél és jöttél.
- Ha egy olyan vendég jön, mint te, hogyne futnánk a fogadására?
- De az arcodat mindenesetre nem mutatod...
- Mi sokkal inkább a te arcodra vágyunk. Amióta megkaptuk a leveledet, ez a vágyunk csak növekedett.
- Akkor hát miért nem jössz elém?
- Már mondtam, hogy a termet megmutatása inkább hozzád illik...
- Netán a pandúrok érkezését várod, hogy engem még szebben fogadhass?
Tőrös telibe talált.
De Csakirdzsai rögtön visszautasította:
- Nem! Nincs úgy!
- Nana! Valamire várhatsz, ha még nem nyúltál fegyverhez...
- Azt várjuk, hogy te kezdd el.
Éppen ekkor, a távolból fegyverdörgés kezdett hallatszani. Iszmail betyár a felé magabiztosan közelítő négy betyárra még az előtt tüzet nyitott, mielőtt azok a Martin puskák lőtávolába értek volna.
Csakirdzsai legényei nem tudták, hogy a velük szembenállók kezében Mauser van, nem látták szükségesnek a rejtőzködést, és bátran közeledtek a liget felé. Amúgy is ezt a parancsot kapták a vezérüktől.
Amikor ezek észrevették a rájuk záporzó golyókat, megdöbbentek. Aztán pedig azonnal földre vetették magukat, és hátrébb húzódtak. Mire a puska lőtávolán kívülre kerültek, két sebesültjük volt. Az egyik betyár súlyosan, a másik könnyebben sérült meg.
Nyilvánvaló volt a helyzet. Csakirdzsai értesülései tévesek voltak. A szembenállóknak is Mauser volt a kezében.
Amint megkezdődött a tüzelés, Csakirdzsai Mehmet vezér megdöbbent. Azonnal rájött, hogy Mauser puskákkal lőnek. Ráadásul a fegyverdörgés nem is olyan messziről jött. Tehát a legényei a ligetig nyomultak, és Csakirdzsai legényei golyózáport kezdtek zúdítani az ellenfélre.
Pedig ő azt parancsolta nekik, hogy ne közelítsenek túlságosan a ligethez.
Miért nem hallgattak rá?
Az alvezére felé fordulva halkan azt kérdezte:
- Miért siették el a mieink, hogy a ligetbe hatoljanak?
- Nem tudom vezér!
- Menj! Nézd meg, mi van?
Zarándok Musztafa hason csúszva visszahúzódott a leshelyről. Csakirdzsai egyedül maradt. Akkor is megdöbbent, amikor a fegyverdörgés hirtelen abbamaradt. Mi folyik itt? Mi van az embereivel, akik a ligetig hatoltak elore? Miért szüntették be hirtelen a tüzelést?
Természetesen, amíg Zarándok vissza nem tér, addig nem volt lehetősége arra, hogy ezt megtudja.
Ezzel együtt Csakirdzsai Mehmet vezér érezte, hogy olyasmik történnek, amik neki nem fognak tetszeni.
Ez egyfajta előérzet volt. Az évek óta a hegyek között kóborló vezér sohasem tévedett a megérzéseiben. A Mauserok dörgését követő mély csönd egyáltalán nem tetszett Csakirdzsai Mehmet vezérnek. Mindenképpen a tervektől eltérő dolgoknak kellett történniük.
Aztán hirtelen megérezte, hogy veszélyben van, és kezdett visszahúzódni.
Ekkor Tőrös vidám hangját hallotta:
- Miért hallgattál el Mehmet vezér? Milyen szépen elrejtőztél. Szedret evett pacsirtává váltál hirtelen...
Csakirdzsai nem válaszolt. Tőrös hangja most a gyanuját felerősítette. Nem tetszett neki a vidámsága.
Anélkül, hogy választ adott volna, hátrafelé, hason csúszva folytatta a távolodást. Tőrös hangja még hallatszott, de egyre halkult.
Aztán már nem is hallatszott.
Akkor felegyenesedett. Egy fát fedezéknek használva várakozni kezdett.
Végül felbukkant Zarándok:
- Mi van? - kérdezte.
- Két sebesültünk van vezér!
- Minek mentek be a ligetbe. Nem azt parancsoltam-e nekik, hogy a Martin puskák lőtávolánál jobban ne közelítsenek a ligethez?
- Nem mentek a ligetbe vezér!
- Még hazudnak is? Talán nem Mauser hangjait hallottuk?
Azok a Mauser hangok Tőrös legényeitől jöttek, vezér... A mieink azt hitték, hogy nincs Mauserjuk, és előrenyomultak. Amikor pedig előrenyomultak, golyót kaptak.
Akkor Csakirdzsai Mehmet vezér szemei tágra nyíltak:
- Mit beszélsz Zarándok? Ők is szereztek Mauserokat?
- Igen!
- No nézd csak! Most már értem, hogy miért tűnt el. Milyenek a legények sebei?
- Az egyik súlyos. A másik könnyebb...
- Hátrébb vontad-e a legényeket?
- Hátrébb vontam...
- Hol maradnak már a pandúrok?...
- Jönnek vezér!
- Eszembe sem jutott, hogy ők is szereztek Mausert. Ez nem jó...
- Igen vezér!
- Miután két legényt vesztettünk, nem indulhatunk rohamra... Várni fogunk.
- Parancsodra vezér!
Tőrös tudta, hogy két oka is lehet, hogy Csakirdzsai nem válaszol. Az egyik az volt, hogy visszavonult a leshelyéről.
A második szerint pedig csapda lehetett. Talán el akarja hitetni vele, hogy visszavonult. Ha elhiszi, és megmutatja magát, abban a pillanatban golyót ereszt belé.
A túloldalról hallatszó fegyverdörgés őt is érdekelte. Csakirdzsai legényei közeledhettek feléjük, hogy Iszmail betyár golyózáporral fogadta őket.
Ennek csak az eredményét nem tudta kikövetkeztetni.
Nemsokára zörgést hallott. Megfordult, és látta, hogy alvezére Iszmail közeledik.
Egy percen belül mellé ért.
- Mi volt? - kérdezte Tőrös.
- Csakirdzsai legényei közeledtek, hogy körülfogjanak. Tüzeltünk.
- Eltaláltatok-e valakit?
- Kettőt eltaláltunk... Azokat összeszedték, és rögtön elmenekültek.
- Jól tettétek. Csakirdzsai sincs messze... Jól elélcelődtünk. Aztán hirtelen elnémult.
- Bizonyára hátrébb húzódott.
- Megértjük őt.
Tőrös a fején lévő turbánját egy bot végére helyezve lassan felemelte.
Minden percben fegyverdörrenést várt.
De nem történt ilyesmi. Csakirdzsai vagy tényleg elment, vagy nem ugrott be a cselnek.
Azután Iszmail betyárral együtt két oldalról megrohanták.
Csakirdzsainak hűlt helye volt. Tehát valóban visszavonult.
Most, hogy megtudta, hogy náluk is Mauser van, hátrébb húzódtak, hogy nagyobb biztonságban legyenek.
Tulajdonképpen nyilvánvaló volt, hogy Csakirdzsainak nincs szándéka rájuk támadni. Ha ilyen szándéka lett volna, akkor már rég megtette volna. Az ő célja csupán csak időnyerés volt. Talán embereket küldött a legközelebbi járásközpontokba, és pandúrokat kért. Addig csak játszadozni akar vele, amíg azok meg nem érkeznek.
Amikor ezeket a gondolatait elmondta Iszmail betyárnak, az azt mondta:
- Igazat mondasz vezér!
- Nos, akkor ebben a helyzetben mit kell tennünk?
- Te tudod vezér!
- Ha tovább vesztegelnénk itt, hamarosan egy csapat pandúr vesz majd ostrom alá.
- Igaz!
- Szedd össze a legényeket! Észrevétlenül vonuljunk vissza.
- Parancsára!
Fél óra múlva lassan észrevétlenül kezdtek visszahúzódni.
Amikor a liget hátsó felénél voltak, és a távolban egy porfelhőt vettek észre, rögtön meglapultak, ahol voltak. Vagy negyven lovas pandúr őket észre sem véve, mint a szél haladt el mellettük. Ezek azoknak a pandúroknak egy különítménye lehetett, akiket Csakirdzsai hívott.
Miután elhaladtak, nyilvánvalóvá vált, hogy Tőrös nem tévedett a következtetésével. Rögtön kibújtak a búvóhelyükről, és gyorsan távolodtak onnan.
A pandúrok a kora délutáni ima idején érkeztek, és Csakirdzsai parancsára a ligetet szoros gyűrűbe fogták. Csakirdzsai biztos volt benne, hogy Tőrös nem ment el onnan.
Azután ezt a gyűrűt szorosabbra húzva közeledni kezdtek. Két óra múlva pedig rájöttek a valóságra. Sem Tőrös, sem senki más nem volt ott.
Csakirdzsai Mehmet vezér ebben a helyzetben mély gondolatokba merült. Maga magában azt mormogta:
- Tőrös igazi vezér lett. Felhagyott az esztelen bátorsággal. Igen nehéz lesz őt valahová beszorítani és legyőzni.
Már nem maradt dolga Csirpi faluban. Visszatért Ödemisbe.
Rövid időn belül mindenki megtudta, hogy Csakirdzsai szembekerült Tőrössel, de azt elszalasztotta, ráadásul két legénye is megsebesült. Ez pedig, mint igen jól kikövetkeztette, a városkában és a környékén is izgalmat keltett.
Ödemis pandúrparancsnoka, aki a Boz- hegyhez ment, ott hiábavaló kószálás, talpkoptatás után visszatért.
Már a visszatérése előtt tudomást szerzett arról, hogy amíg távol volt, Csakirdzsai szembekerült Tőrössel, de az alkalmat nem tudta kihasználni, és Tőrös megszökött a kezei közül.
Amint Ödemisbe ért, azonnal hivatta Csakirdzsai Mehmet vezért:
- Szembe kerültél Tőrös csapatával, úgy-e?
- Igen!
- Aztán pedig elszalasztottad?
- Jól hallottad!
- Hogy lehet ez? Hogyan szalaszthattad el?
A vezér összehúzta a szemöldökét.
- Mi van azon csodálkozni való?
- Pedig föl sem tételeztem, hogy meg tud szökni a kezeid közül...
- Megmenekült. Mire a pandúrok odaértek, addigra eltűnt.
- Nem lett volna szabad elszalasztanod...
- Nem sikerült... A tudtunkon kívül ő is szerzett Mauserokat. Ezért az első percben két legényem megsebesült. A maradékkal nem támadhattam rá. Mindegyikünket kinyírt volna.
- Ez a Tőrös már idáig fejlődött?
- Igen idáig... Az a legveszélyesebb, ha alábecsüljük az ellenfelet. A szerint, hogy Tőrösnek elég esze volt ahhoz, hogy a fegyvereit lecserélje, azt jelenti, hogy igen alaposan kezébe vette a dolgot. Tudom, hogy előbb vagy utóbb Ödemis közelébe jön majd. Csirpi faluban is ezért állítottam csapdát. Ha te nem távolodtál volna el, hamar a segítségemre siettél volna, őt ott szépen beszoríthattuk volna... De ön azt hitte, hogy sohasem fog eljönni.
Csakirdzsainak ezek a szavai feldühítették a pandúrparancsnokot.
- Rajta, igyekezzél még jobban, hogy rám hárítsd a bűnt, amiért elszalasztottad a kezeid közül!
- Egy hozzá hasonló vezér elszalasztása nem számít bűnnek, biztos úr... Azt nem fogadom el...
- Akárhogy is... Vajon most mit teszünk majd? Legalább azt meg tudtad állapítani, hogy melyik irányba szökött?
- Nem! A pandúrokkal együtt sokat fáradoztunk azon, hogy megállapítsuk de nem sikerült. Tőrös nyom nélkül eltűnt. Ki tudja? Ha én lennék a helyében, talán visszamennék a Boz-hegyhez, ahol hiába kószáltál, és ott rejtőznék el. Most az a legbiztonságosabb hely számára.
Vajon gúnyolódott-e a pandúrparancsnokkal, vagy őszinte volt?
Ezt nem lehetett kikövetkeztetni.
Nem! Tőrös nem tért vissza a Boz-hegyhez... Miután az embereit az egyik jörük faluba küldte, Szemiti Mehmetet maga mellé véve éjfél felé egyenesen hazament.
Azt mondta a legényeinek, hogy két nap múlva oda megy.
A felesége és a fia igen örültek, amikor meglátták. A férj és a feleség hónapok óta nem látták egymást. Igen sok megbeszélni valójuk volt.
Hosszas beszélgetés után a felesége azt mondta:
- Egy leveled is van, vezér.
- Kitől jött?
- Nem tudom.
- Mennyi ideje jött?
- Úgy három hete lehet.
- Hozd ide!
- Hozom!
A levél rossz kézírással íródott. A Tőrös rögtön kíváncsian kinyitotta és olvasta.
A levél káromkodással kezdődött, és így ért véget:
"Te, igen sok görögöt megöltél. Köztük közeli barátaim is voltak. Ezek közül az egyik Pandeli volt. Védtelen, fegyvertelen embert ölni nem férfias dolog. De mi, görög legények megesküdtünk, hogy érte, és a többiekért bosszút állunk. Kézre kerítünk, és darabokra szaggatunk téged. Ha van benned egy csepp férfias bátorság, gyere Kokludzsába, ott leszámolunk. De tudom, hogy erre sohasem fogod venni a bátorságot. De tudd meg, hogy akár eljössz, akár nem, megtalállak, és elveszem az életedet."
A levél alatt a Vaszil aláírás volt.
Kokludzsa, akkoriban egy közvetlenül Izmír mellett fekvő falu volt. Bornova közelébe esett. A mai neve Aranyhegy, és Izmír városának határain belül eső városnegyed.
Akkoriban Kokludzsa falu népe görög volt. Gazdag falu volt.
Tőrös még sohasem járt arra, soha nem is látta a falut, de Kokludzsai Vaszil nevét sokat hallotta. Ez az ember egy veszett görög zsivány volt. Úgy húsz legény várt a parancsaira. Az izmíri gazdag görögöktől sok segítséget kapott. Egyfelől viszont tagja volt az izmíri görögök titkos társaságának, az Etniki Hetairának.
Ezt a titkos társaságot azért alapították, hogy azért buzgólkodjon és meg is valósítsa azt, hogy Izmírt, az Égei vidéket, sőt Isztambullal együtt a Márvány-tenger vidékét is Görögországhoz csatolják.
Kokludzsai Vaszil ugyanakkor ennek a titkos társaságnak a verőembere volt. Rengeteg bűncselekményt hajtott végre. A hegyek közé hurcolt és meggyilkolt személyek között törökökön kívül olyan helybéli görögök is voltak, akik hűek akartak maradni az oszmán kormányzathoz, és megtagadták, hogy adót fizessenek neki.
Izmír válija, hogy a Karindzsali-hegységbe kivonult szegény betyárokat elpusztítsa, nem mulasztotta el a legszigorúbb intézkedéseket is megtenni, a közvetlenül Izmír mellett fekvő Kokludzsa faluban megszálló veszett zsiványt tudatlanságból jobban kedvelte.
Ennek az volt az oka, hogy görög volt, és az izmíri görögök hősként tekintettek rá, és erősen a védelmükbe vették.
Izmír válija, Kámil pasa pedig a nem török eredetűekkel szemben a békés egymás mellett élés politikáját követte. A költő Zija pasa híres gúnyiratában mintha éppen őróla írta volna a sorait:
"Ha látná egy sapkás cipész, éppen a kapuban találkozna vele."
Amikor Tőrös befejezte a levelet, a felesége félve kérdezte:
- Talán valami rossz van a levélben?
Tőrös nem mondta meg az igazat, mert nem akarta, hogy a felesége hiába aggódjon:
- Egy barátomtól jött. - mondta - és zsebre tette. Aztán pedig rögtön tárgyat váltott.
Tőrös nem maradhatott sokáig a házban. Nagyon jól tudta, hogy az mennyire veszélyes számára. A zsiványok üldözésénél volt egy mindig alkalmazott eljárás. Tudták, hogy egy hegyek között kószáló vezér valamikor akárhogyan is, de látni akarja majd a feleségét és a gyermekeit, hazamegy és ott csapdát állítva várták. Amint a zsivány haza ment, csapdába esett és lelőtték.
Tulajdonképpen Tőrös házát is időről időre körülvették és hiábavalóan várták az érkezését. De hát ezzel semmilyen eredményt sem értek el.
Erről Csakirdzsai Mehmet vezérnek híres mondása volt. Most, amikor eljött az ideje, hadd jegyezzem le azt itt.
Mint kitudódott az utolsó időkben Csakirdzsai Mehmet vezér üldözésébe erős kísérettel Főmadarász Esref is bekapcsolódott Isztambulból. Hogy Csakirdzsait megtalálja, a hegyeket és a sziklákat átkutatta, de a nyomát sem találta.
Ezért ő is ehhez a lehetőséghez folyamodott. Arra számítva, hogy Csakirdzsai Mehmet vezér valahogyan hazamegy majd, hogy a feleségét és a gyermekeit lássa, megtette a szükséges lépéseket, szép csapdát állított neki.
Ámde Csakirdzsai Mehmet vezér erről rögtön értesült, és megüzente neki:
"- Ne várj engem ott hiába! A gyermek az ágyéktól, az asszony a kéztől, ezután már soha többé nem megyek oda."
Tőrös betyár Musztafa vezér miután egy éjszakát és egy napot eltöltött, a következő éjjel Szemiti Mehmettel ismét távozott onnan, és visszatért a legényeihez.
Eközben meghozta döntését. Kokludzsába fog menni, megkeresi a Vaszil nevű zsiványt, aki azt a levelet küldte, és aki meghívta oda. Így egy időre távozik erről a vidékről, amely veszélyessé vált számára.
Első dolga volt, hogy alvezérét Iszmail betyárt magához hívta:
- Nézd Iszmail! Ismered Kokludzsát?
- Ismerem. Izmírbe menve többször áthaladtam rajta.
- Milyen hely az?
- Egy gazdag görög falu. A környékén kertek, vetemények vannak. Zöldséget és gyümölcsöt szállítanak Izmírbe...
- No és a Kokludzsai Vaszil nevű zsiványt ismered-e?
- Nem! Sohasem láttam őt. De sokat hallottam róla. Úgy nevezik; Vaszil kapitány. Erőszakos egy zsivány lehet...
Iszmail betyár nagyon jól tudta, hogy a vezér nem beszél fölöslegesen. A dolog mögött mindenképpen egy munkának kell állnia.
Tőrös rövid gondolkodás után így szólt:
- Ez a Vaszil egy levelet küldött nekem. Akkor kaptam meg, amikor hazaugrottam...
- Hát így állunk? Mit akar?
- Odahív engem.
- Mi okból?
- Ő és a görög legényei esküt tettek, hogy Pandeliért, akit lelőttünk, és a görög csapatért, amit kiirtottunk bosszút állnak. Engem pedig darabokra szaggatnak majd.
- Jaj az ökrök, jaj!
- Ha mi nem mennénk oda, akkor ő jön majd ide. Kerül, amibe kerül, megkeresnek és meg fognak ölni.
- No nézd csak!
- Ha már úgysem menekülhetünk meg a haláltól; azt mondom, hogy legalább hadd hajtsunk végre egy utolsó hőstettet és fogadjuk el a meghívását. Mit szólsz erre?
- Te tudod, vezér!
- Így egy darabig távol leszünk innen.
- Az nem lenne rossz...
- A hegyek és a sziklák pandúrokkal vannak tele. Csakirdzsai is bizonyára két fokkal dühösebb, amiért két legényét megsebesítettük. Ráadásul most a kegyelmet kapott Csámlidzsai vezér is mellette van az összes legényével együtt.
- Mindenesetre nem lenne rossz eltávoznunk erről a környékről.
- Hát csak hadd keressenek minket itt. Senkinek meg sem fordul majd a fejében, hogy mi odamegyünk.
- Igazat mondasz vezér!
Így hát meghozták a döntést. Hangtalanul elhagyták a jörük falut, és Izmír felé indultak.
Csak éjszakánként haladtak. Tőrös betyár ez alatt az összes legényét lóra ültette. Három éjszakán át tartó utazás után Kokludzsa közelébe értek.
Most egy kérdés volt. Vajon Vaszil kapitány valóban a faluban van-e? A faluban pedig merre van a háza?
Ha a falu török falu lett volna, nem lett volna gond. Ismét a faluba küldtek volna valakit juhász öltözetben, az pedig igyekezett volna tudakozódni.
De most ezt nem tehették. A színtiszta görög falu népe azonnal gyanut fogna, és elcsípnék, ha pedig Vaszil kapitány a faluban lenne, akkor átadnák neki.
Egy napig egy falutól távol eső helyen maradtak. Ez alatt Tőrös a falut és környékét közelről tüzetesen megszemlélte, aztán döntést hozott.
A faluhoz közel, rögtön a bejáratánál, egy kertben egy nagyobbacska kőépületet látott. A legényeinek pedig a következő parancsot adta:
- Éjfél felé zajtalanul behatolunk a házba. Aki ebben a házban lakik, bizonyára tudja, hogy Vaszil a faluban van-e, és melyik a háza. Majd, ha ezt már tudjuk, akkor mondom meg, hogy mit fogunk csinálni. A ház mögött egy nagyobbacska istálló van. A lovainkat ott elrejtjük. Amikor rajtaütünk a házon, ügyelnünk kell rá, hogy senki se szökhessen el.
Azután pedig elmagyarázta, hogyan fogják végrehajtani a rajtaütést, és a legényeinek egyenként elmondta, hogy mi a teendőjük.
Ezután egyetlen dolog maradt hátra:
Várakozni.
Tőrös, hogy egészen biztosan elhárítsa annak a veszélyét, hogy megláthatják őket, még azt sem hagyta figyelmen kívül, hogy a falu közeléből eltávolodjon.
Lenyugodott a Nap, a környék kezdett besötétedni. A házak ablakaiban egymás után gyulladtak ki a fények. Tőrös ezt távolról figyelte. Lassan közeledtek. Aztán ezek a fények egyenként kezdtek kihunyni. Kokludzsa népe álomba merült.
Éjfél előtt egy órával a kőépület közelébe értek. Itt nesztelenül leszálltak a lovaikról. Mindegyikük nagyon jól tudta, hogy mi a dolga, ezért nem beszéltek.
A legények közül ketten a lovak mellett maradtak. A többiek pedig a kert tulajdonképpen alacsony falán könnyedén túljutva a ház felé közeledtek.
Iszmail betyár az egyik földszinti ablakot kinyitotta, és besurrant. Ez egy üres szoba volt... A magukkal hozott lámpát meggyújtva egy kivételével, ugyanott mind behatoltak. A kívül maradtnak a második teendője az volt, hogy idejében kinyissa a kertkaput, és a lovakat egyenként behozza.
A házba behatolók Iszmail betyár, Tőrös és Maniszai Arab Habip voltak.
Az volt az első dolguk, hogy a földszintet tüzetesen átvizsgálták. Itt csupán egyetlen embert találtak. A ház szolgája lehetett. Egy kis szobában aludt.
Felébresztették az embert. A szolga, amikor Maniszai Arab bicskája a torkának feszült, és látta, hogy a másik két betyár a puskáját felé fordítja, majdnem meghalt a félelemtől.
Tőrös halkan azt mondta:
- Ne félj! Ha nem hangoskodsz, a kérdéseinkre válaszolsz, nem döglesz meg! Csak nagyon halkan beszélj!
A szolga nyöszörgött:
- Kegyelmezzetek nekem! Mindent elmondok, amit csak akartok!
- Kié ez a ház?
- Nikó csorbadzsié!
- Ő maga a házban van-e?
- Odafönt van...
- Hányan vannak?
- A felesége egy, az anyja kettő, és egy gyereke is van. Vele együtt négyen vannak...
- Hány éves a gyerek?
- Tíz...
Amíg beszéltek az arab legény már hozzá is kezdett, hogy megkötözze...
Tőrös folytatta a kérdezősködést:
- Ismered-e Vaszil kapitányt?
- Ki ne ismerné?
- Melyik az ő háza?
- A templommal éppen szemközti kék ház...
- Egyedül lakik-e ott?
- A legényeivel együtt...
- Azok hányan vannak?
- Úgy huszan...
Ez nem volt kellemes válasz...
De Tőrös nem rágódott rajta sokáig.
- Vaszil a faluban van-e?
- Esküszöm, hogy nem tudom. Sohasem lehet tudni, hogy mikor van, és mikor nincs a faluban. De már néhány napja sem őt, sem a görög legényeit nem láttam. Valószínűleg távol lehetnek...
- Csorbadzsi Nikó barátságban van-e Vaszillal?
- Rokonok lehetnek...
Ezek a szavai valahogy kicsúsztak a száján. Különben nem akarta elmondani.
- Csorbadzsi mivel foglalkozik?
- Mindenfélével... Sok tehene van. Tejet szállít Izmírbe. De a valódi foglalkozása a borászat. Szőlőskertjei vannak.
- Gazdag-e?
- Igen gazdag.
- Jól van. Mivelhogy beszéltél, nem öllek meg téged, csak a szádat tömöm be. Ha hazudtál, akkor véged! Ezt tudd meg!
- Esküszöm, hogy igazat mondtam.
- A csorbadzsi hol rejtegeti a pénzét?
- A hálószobában... Egy kis vasládája van... Állandóan az ágy alatt tartja...
- Jól van! Kösd be a száját is...
Ez alatt Iszmail betyár a kint várakozó Mehmetnek jelt adott, ő pedig a kertkaput kinyitva jelt adott a kívül lévőknek. Erre a jelre két betyár a lovakat a földúton hajtva egyenként behozta, és az istállóba vitte.
Egy negyedórán belül befejezték a dolgot. A másik két betyár is behatolt a házba.
Tőrös halkan nekik is egy-két parancsot adott, aztán hangtalanul mind a lépcsőre hágtak. A díványnál láttak egy gyertyatartót, azt is meggyújtották.
Ekkor a szobák egyikéből egy hang görögül megszólalt. Bizonyára a ház urának a hangja lehetett. Fényt látott, és azt kérdezte, hogy ki gyújtotta meg. Tőrös tudott görögül, ezért ezt rögtön megértette. Így hát megtudta, hogy a ház ura melyik szobában alszik.
Miután jelt adott Iszmail betyárnak, Maniszai Arabbal az oldalán rögtön egyenesen a szoba felé ment, és kinyitotta az ajtót.
Arab a vezér háta mögött volt, és az újonnan meggyújtott háromágú gyertyatartót a kezében fogta. Ebben a fényben az arca egy fokkal még félelmetesebbnek tűnt.
Amikor ők beléptek, a csorbadzsi, aki egy negyvenéves kövér férfi volt, azt mondta:
- Panajamu! - és felsikoltva a fekvőhelyéről a földre ugrott. A zajra felébredő felesége pedig amint meglátta a betyárokat, máris elájult a félelemtől, és így fekve maradt.
Tőrös megszólalt:
- Hallgass el, hékás! - és a puskáját a görög csorbadzsi hasára szegezte.
A ház urán fehér hálóing és szintén fehér sapka volt. De az arca a hálóingénél is, és a sapkájánál is fehérebbnek látszott. Tőrös megértette, hogy az akár bele is halhat a félelembe, az pedig nem illett volna a tervébe, ezért meglágyította a hangját.
- Ne állj ott úgy reszketve! Nem azért jöttünk, hogy megöljünk. Ha engedelmeskedsz a parancsaimnak, megmentheted az életedet!
Tőrösnek ezek a szavai nyugtató gyógyírként hatottak a férfira. Lassan kezdte összeszedni magát. Lassan szint kapott az arca is:
- Kik vagytok? Mit akartok tőlem? - kérdezte.
- Engem Tőrös betyár Musztafa vezérnek neveznek. Nem tudom, hallottad-e már a nevemet. Ödemisből jöttem ide.
A férfi szemében egy pillanat alatt újra félelem fénye lobbant fel és hunyt ki.
- Nem hallottam a nevedet... Ödemis innen igen messze van... Sohasem jártam ott. Mivel hogy odavalósi vagy, ha elmentem volna oda, akkor bizonyára hallottam volna a nevedet!
- Akár hallottad, akár nem, egyáltalán nincs jelentősége. Most rögtön állapodjunk meg. Azt akarom tőled, hogy színigazságot válaszolj. Minden hazugságodért ezer lírádat fogom elvenni. Ha pedig kitartasz a hazugság mellett, az életedet is!
- Én még életemben nem hazudtam... Mit akarsz tőlem megtudni?
- Vaszil a faluban van, úgy-e?
- Melyik Vaszilt kérdezed?
- A Vaszil kapitány nevű zsiványt...
- Vaszil kapitányt? Nem tudom. Talán itt van, talán nincs.
- Az utóbbi napokban egyáltalán nem láttad?
- Nem láttam. Tulajdonképpen én sohasem látom őt... Én csak a magam ügyeivel foglalkozom. Vaszil kapitány pedig egy valódi zsivány. Mi dolgom lenne nekem ővele? Állandóan fegyveres görög legényeket is tart maga mellett.
- Nem is hallottad, hogy a faluban van-e vagy sem?
- Nem hallottam.
- Tudod-e, hogy melyik a háza?
- Honnan tudnám?
- Tehát semmiképpen nem állsz hozzá közel...
- Hogyan is állhatnék?
- Csorbadzsi hékás, most jól eladósodtál. Először azt mondtad, hogy sohasem hazudsz, ez egy. Azt mondtad, hogy még sohasem láttad, ez kettő. Azt mondtad, nem tudod, hogy a faluban van-e, ez három. Azt mondtad, hogy nem áll hozzád közel, négy. Azt mondtad, nem tudhatod melyik a háza, ez öt... Tehát a hazudozásod miatt éppen ötezer arany adósságot csináltál. Hallottad Nikó csorbadzsi?
A ház ura akkor kétségbe esett. Az döbbentette meg leginkább, hogy ez az ember mennyit tud. Tehát a betyárok nem jöttek hiába. Valamit megtudtak.
Tőrös hirtelen kemény lett:
- Hékás, te ökör! Hát azt hiszed, hogy nem tudjuk, hogy Vaszil kapitány rokona vagy? Hát az ember nem tudja-e, hogy a rokonának melyik a háza, és hogy a faluban van-e vagy sem? Hékás, te még arról a levélről is tudsz, amit ő nekem írt! Meghívtok ide, aztán pedig hazudoztok. Ha te nem tudnád, hogy hol a rokonod háza, akkor az azt jelentené, hogy neked nem is lenne szükséged szemre. Ha pedig még nem is hallottál arról, hogy mik történnek itt, akkor fülre sincs szükséged. Mit fog tenni a nyelved ezzel az állandó hazudozással?
Azután Maniszaihoz fordult, aki a háromágú gyertyatartót a szobában található tartóra rakta:
- Hé, Arab! Vájd ki a szemeit! Szúrd át a füleit! A nyelvét pedig a tövénél metszd át, hogy eszére térjen!
Arab Halil rögtön a hatalmas bicskájához nyúlt.
- Örömmel vezér!
A görög csorbadzsi csak ekkor jött rá, hogy miféle veszedelembe került. Tehát ezek a betyárok tudták, hogy ő és Vaszil rokonok. Mindent tudtak. Ráadásul úgy néztek ki, mint akik meg is teszik, amit mondanak.
Azonnal közbevágott:
- Az Isten szerelmére álljatok meg! Ne nyúljatok hozzám! Mindent elmondok, amit csak akartok. Vaszil háza éppen a templommal szemközt van.
- Akkor miért nem tudtad?
- Nem látjátok, milyen állapotban vagyok? A félelemtől elment az eszem. Most szedem csak össze magamat. Felejtsd el kis hibámat, vezér!
- Amint megláttad a bicskát, megjött az eszed. Tudatában vagyok ennek. Nos, lássuk csak, mondd meg, hogy hol van Vaszil?
- Nincs a faluban... Valahová elment a görög legényeivel... De azt nem tudom, hogy hová ment.
- Mikor jön vissza?
- Nehéz kikövetkeztetni. Lehet, hogy ma éjjel visszatér, de az is lehet, hogy tizenöt napig sem látjuk.
- Mennyi ideje ment el?
- Tíz napja.
- Azt a levelet te írattad-e vele?
- Nem, nem! Esküszöm, hogy nem én írattam. Maga írta. Én annyira mondtam, neki: Ne csinálj ilyesmit. De a tudatlan görög legények ugratták...
Hogy is mondják? Kőfejű hülye. Ő pedig úgy tett.
- No nézd csak, most milyen szépen beszélsz. Milyen szépen szóra nyíltál.
- Egy kicsit észhez tértem. Ne törődj a kis hibámmal!
Ez alatt Iszmail betyár is bejött és fejével jelzett Musztafa vezérnek. Ezzel a jellel azt tudatta, hogy minden a tervek szerint halad.
Tőrös akkor közölte vele a szándékát.
- Amíg Vaszil vissza nem tér a faluba, én és a legényeim itt maradunk. Senki sem hagyhatja el a házat. Amint bizonyossá válik a megérkezése, meghívod őt ide!
A házigazda rögtön felfogta ennek az értelmét. Így hát nyilvánvalóvá vált, hogy Tőrös betyár azzal a szándékkal jött, hogy Vaszilt a házában csapdába csalja, és megölje.
Ez rémisztő dolog volt...
Nikó saját maga fogja tőrbe csalni a rokonát.
És azután?
Ha Vaszil ebbe a csapdába esve meghalna, milyen helyzetbe jutna?
Erre gondolva megsajnálta magát. Ha ez megtörténne, Vaszil emberei kétségtelenül darabokra szaggatnák.
Járhatatlan úton volt.
Ráadásul ebben neki magának is nagy volt a bűne. Valójában ő maga tanácsolta, hogy Tőrös betyárnak ilyen levelet írjanak, ide hívják, és így a levelet is ő maga írta. Ha Tőrös tudná ezt, bizonyos, hogy még a bőrét is lenyúzná.
Belekeveredett ezekbe az ügyekbe. Nagy megbánást érzett, hogy Vaszilt erre a dologra bátorította, de ennek már semmi haszna nem volt.
Tőrös ekkor tárgyat váltott:
- No, akkor most fizess a hazugságaidért! Ötször hazudtál nekünk. Ötezer aranyat fogsz adni!
Ahogy erre került sor, Nikó siránkozni kezdett:
- Miféle pénz lenne nálam? Adósságok között vagyok.
Tőrös felkacagott:
- Itt van még egy hazugság! Az adósságod hatezer aranyra nőtt. Iszmail, vedd ki az ágya alól a vasládáját!
Akkor Nikó még inkább kétségbeesett. Hát ezt is tudta? Netán maga az Ördög ez a betyár?
Akkor legalább az utolsó ezer aranyát igyekezett menteni:
- Igen, pénz van ott, de az a pénz nem az enyém, csak letétben van nálam.
- Hé, gyaur! Talán, még ezer aranyat akarsz nekünk adni, hogy még egyszer hazudsz? De nem kell több. Ötezer elég lesz nekünk...
A vasláda olyan nehéz volt, hogy Iszmail betyár kénytelen volt az arab segítségét is igénybe venni ahhoz, hogy ki tudja venni. Tőrös elvette a kulcsot a görögtől, és kinyitotta. Egyenként ötszáz aranyat tartalmazó tíz bőrzsákot kivett, és így ugyanannyi arany maradt a ládában.
Tőrös így szólt:
- Jogom lenne, hogy még kétezer aranyat elvegyek, de a maradék pénz meghagyom neked. Nézd, hadd mondjam meg neked, hogy ha végrehajtod a parancsaimat, akkor nemcsak az életedet, hanem a maradék pénzedet is megmented. De ha nem engedelmeskednél a parancsaimnak, ha arra vetemednél, hogy játékot játssz velem, akkor a pénzed is elvész, és téged, a feleségedet és gyerekedet is hidegvérrel megöllek.
- Báránykám, ne mondj ilyeneket! Amit csak akarsz, mindent megteszek.
- Most mi kimegyünk. Reggelig alhatsz!
Amint kimentek a betyárok, Nikó egy kissé megnyugodott. Rögtön a fekvőhelyhez közelített, és a feleségére nézett. A felesége rögtön kinyitotta a szemét. Az asszony, már rég magához tért, végighallgatta a beszélgetést, és felfogta a helyzetet, de folyatta a színjátékot, hogy ájult.
Reszketve kelt föl az ágyból:
- Hát nem megmondtam neked, hogy ne írd meg azt a levelet? - mondta.
Ahogy ezeket a szavakat mondta, egyúttal szájon is csapták:
- Hallgass már Katina! Ha a betyárok meghallanák ezt, azonnal végeznének velem. Talán azt akarod?
Az asszony csak akkor jött rá, hogy elszólta magát, és azonnal elhallgatott.
A betyárok ezután fekvőhelyeket készítettek maguknak. Ezután a szolgát, akiről bebizonyosodott, hogy igazat beszélt, kioldozták, és a házigazda anyjával és gyerekével együtt a borospincébe zárták. Azután egy őrt hagyva reggelig aludtak.
Kora reggel felpattantak a helyeikről. Ennek pedig az volt az oka, hogy fegyverdörgést hallottak odakintről.
Tulajdonképpen egyikük sem vetkőzött le, csak úgy elnyúltak a párnákon.
A fegyverdörgés egyre erősödött.
Tehát minden óvintézkedésük ellenére kitudódott, hogy a faluba jöttek, és a csorbadzsi Nikó házában tartózkodnak. Vaszil kapitány pedig a görög legényeit összeszedve támadásra indult. Ráadásul annyira bízott magában, hogy a jöttét még fegyverdörgéssel jelezte is.
Tőrös a hangokból azt is megértette, hogy ezek görög Gra puskák. Voltaképpen az anatóliai görög bandák mind ezt a fajta görög fegyvert használták. Az ő fegyvereiket és lőszereiket a görög hadsereg biztosította.
Tőrös azonnal behatolt a ház urának szobájába. A férjet és feleséget felkelve, és felöltözve találta.
A puskáját a görög csorbadzsi hasának szegezte:
- Hé te gyaur! Mi ez a fegyverdörgés?
- Vaszil jön.
- Honnan tudta meg, hogy mi itt vagyunk?
- Nem, nem! Nem tudta meg. Ha megtudta volna, talán bizony így puskát sütögetve, magát mutogatva jönne?
- Nos, akkor miért lövöldöz?
- Ez a szokása... Valahányszor csak a faluba jön, így lövöldöz. Így jelzi a falusiaknak, hogy megjött, hogy fogadják.
Tőrös először látta a házigazda szemén, hogy igazat mond.
A szavai ésszerűek voltak. Amint megértette ezt, megnyugodott:
- Amikor Vaszil bejön a faluba, úgy-e eljön a ház előtt?
- Igen!
- Beugrik-e hozzád?
- Nem hiszem.
- Most te az ablakhoz fogsz-e állni, és be fogod-e hívni?
Nikó ekkor a vezér lábai elé borult:
- Ne tétesd ezt velem! Ezek a becstelenek utána lenyúzzák a bőrömet. Földarabolják a gyermekemet. Kiirtják a családomat.
Tőrös rövid gondolkodás után azt mondta:
- Jól van! Csak mutasd meg nekem a függöny mögül!
- Parancsára! Azt megcsinálom!
Tőrös ez alatt az embereinek kiadta a szükséges parancsokat. Mindenki elfoglalta a helyét.
Most nem volt már más teendőjük, csak a várakozás. Ők pedig várakozni kezdtek.
A fegyverropogás egyre közeledett. A görög csapat legkésőbb öt percen belül odaér majd.
De ez az öt perc, nem akart múlni.
Végül az óráknak tűnő percek egymás után leteltek. És Vaszil kapitány és az emberei, mindnyájan lóháton, feltűntek.
A ház elé érve megálltak. Nikó, az élükön lovagló, hosszú bajuszú, barna emberre mutatott.
- Íme, ez Vaszil kapitány.
Közepes termetű, széles vállú, hitszegő tekintetű férfi volt az, akit Vaszil kapitánynak neveztek. Fekete ruhát viselt.
A mellkasa keresztben hevederekkel volt teleaggatva. A fején egy görögök által viselt, sötét színű, rövid, hosszú bojtú, süveg féleség volt.
Tőrös parancsot adott Nikónak:
- Azonnal vedd a feleségedet, és menj le a borospincébe! Amíg mi harcolunk, nektek ne essen bántódásotok. Majd azt mondjátok, hogy bezártunk oda titeket.
- Jól van!
Amint a házigazda a feleségével együtt távozott a szobából, Tőrös lekiáltott az ablakból:
- Hékás, te vagy-e Vaszil?
Erre a kiáltásra a görög bandavezér meglepődött:
- Hát te ki vagy? - kérdezte.
- Akkor Tőrös elhúzta a függönyt:
Engem Tőrösnek neveznek. Az a vezér vagyok, akit levélben ide hívtál. Lássuk csak, vedd hát!
Azzal egy időben, hogy ezt kimondta, egyszerre a puskájához nyúlt, és meghúzta a ravaszt.
Amikor Vaszil lefordult a lováról, az ablakok mögött megbúvó többi legény is hirtelen betörte az ablakokat, kidugták a puskacsöveiket, és tüzelni kezdtek.
A környéken hirtelen iszonyú felfordulás keletkezett.
Vaszil kapitány tizenötnél is több emberét iszonyú félelem fogta el. A jajkiáltások egymást követték. Egy részük a lováról a földre vetette magát, másik részük vágtatva igyekezett erre-arra szökni. Néhányuk pedig egy pár lövést tudott leadni az ablakok felé. De ezek közül a lövések közül egy sem talált célba.
Most a ház előtt holtan vagy sebesülten fekvő öt bandatagon kívül senki más nem maradt.
Tőrös és a legényei ekkor lementek. Vaszil kapitány éppen a homloka közepén kapta a golyót, holtan feküdt. Az emberei közül ketten kilehelték a lelküket, másik kettőnek pedig súlyos sebei voltak.
Tőrös kiadta a parancsot:
- Azonnal hozzátok a lovakat!
Meghozták a lovakat. Azonnal lóra pattantak. Mindenki azt a parancsot várta a vezértől, hogy távoznak a faluból. Megtették, amit tenniük kellett, az ügyet befejezték.
Ám döbbenetes parancsot kaptak Tőröstől:
- Hadd nézzük már meg ezt a Kokludzsát, ha már eljöttünk ide! Fegyvert ropogtatva megyünk be!
Azután a lovát vágtában a falu felé kezdte hajtani. A legényei pedig fegyvert durrogtatva a nyomába szegődtek...
Néhány perc múlva a falu főterén voltak. Itt egy pópával az élén, egy asszonyokból és férfiakból álló ötvenfős tömeg fogadta őket. Ezek, amikor a fegyverropogást meghallották, azt gondolták, hogy Vaszil kapitány jön, ezért a fogadására jöttek.
De amint ezek Vaszil kapitány helyett a betyárokat pillantották meg, egy pillanat alatt madárcsapatként rebbentek széjjel. Mindenkit leírhatatlan félelem és kétségbeesés fogott el.
Vaszil házát, amely éppen a templommal szemközt volt, igen hamar megtalálták. Tőrös megparancsolta, hogy az üresen álló házat gyújtsák föl. Miután a házat egy pillanat alatt elborították a lángok, ahogy jöttek, fegyverropogtatás közepette és lovaikon vágtatva távoztak a faluból...
Ennek az esetnek néhány órán belül Izmírbe is híre ment, és ahogy számítani lehetett rá, egy bombarobbanás hatását tették. Kokludzsa falu pópája, amint elmentek a betyárok, és amint megtudta, hogy Vaszilt és két emberét megölték, lélekszakadva rohant Izmírbe, egyenesen az izmíri metropolitához szaladt, és elmondta neki a helyzetet. Az pedig a görög elöljárók egy részét azonnal maga mellé véve a válihoz, Kámil pasához futott.
Amikor Kámil pasa meglátta őket, kitalálta, hogy ezeknek már megint valami kívánságuk van, és összevonta a szemöldökét:
- Mi van már megint? Mit akartok már megint? - kérdezte.
A metropolita rögtön beszélni kezdett:
- Hogy mit akarunk? Igazságot és eljárást akarunk.
- Talán kételkedtek az elfogulatlanságunkban?
- Nem! De ha nincs eljárás, akkor miként érvényes a pártatlanság? Ráadásul ma reggel három keresztény halt meg. Kettő pedig a halálán van...
- Mi történt?
- A Tőrös betyárnak nevezett veszett zsivány rajtaütött az Izmír tőszomszédságában fekvő Kokludzsa falun, bűntényeket követett el, kifosztotta az embereinket, és arra vetemedett, hogy a falut fölgyújtsa. Mi jöhet még?
Amint Kámil pasa ezeket a híreket meghallotta, rettentően megrendült:
- Honnan vettétek ezeket?
- A falu pópája jött, és hozta a hírt. A két szeme, mint két forrás, úgy sírt. Mi az Oszmán állam hű alattvalóiként elnyomás alatt élünk. Ez a keresztény országokra is igen rossz benyomást fog tenni.
- Kik voltak azok a meggyilkolt keresztények?
- Vaszil és két barátja.
- Hová valósiak voltak ezek?
- Kokludzsa falujába...
- Mivel foglakoztak?
A metropolita erre a kérdésre makogni kezdett:
- Köztudott, hogy nem volt munkája ennek a Vaszilnak... abban a faluban.
- Akárhogyan is, de meg fogom tudni, hogy ki is volt ő. Tudom, hogy Tőrös betyár Musztafa vezért keresik az erőink. Ő Ödemisbe való. Miért jött idáig, és miért látta szükségesnek, hogy egy köztudottan munkanélküli személyt megöljön?
- Azt nem tudom.
- Meg kellett volna tudnod.
Kámil pasát merészség töltötte el. Azonnal hivatta a pandúrparancsnokot. Megkérdezte tőle a dolgot.
A környéket jól ismerő parancsnok rövid gondolkodás után azt mondta:
- Ez az ember csak nem a kokludzsai görög zsivány, Vaszil kapitány lenne?
A helyzetet ismerő pap tudta, hogy ez úgy is ki fog derülni, ezért nem látta értelmét a tagadásnak:
- Igen, ő lehet. - kényszerült válaszolni. De ha őt rendfenntartó erők ölték volna meg, akkor nem jöttünk volna ide.
Kámil pasa megkönnyebbülten felsóhajtott:
- Két zsivány összecsapott. Az egyik leszámolt a másikkal... Bárcsak mindkét fél elpusztította volna az ellenfelét, akkor mindtől megmenekültünk volna. Ti idejöttök azzal a panasszal, hogy a muzulmánok keresztényeket gyilkolnak. Igazából ezt nem tételeztem volna föl rólatok. Most azonnal elmehettek. Ne kételkedjetek a felől, hogy meg fogom tenni a szükséges lépéseket...
A pópa és a kísérete szégyenkezve, pironkodva kisomfordált. Akkor a váli ezt a parancsot adta a pandúrparancsnoknak.
- Most rögtön, ebben a pillanatban Kokludzsába mész, kikérdezed a tanúkat, estére pedig elhozod nekem a jelentést. Tőrös betyárnak pedig, aki olyan merész volt, hogy egészen idáig nyomult, szoros üldözésben lesz része.
Ahogy megjósolták, mire ők Kokludzsába értek, Tőrös és a legényei már igen messze jártak.
Tőrös, aki ennek az utóbbi esetnek a keletkező visszhangjára gondolt, új parancsot adott az embereinek. Egy időre majd eltűnnek a szem elől. Mindenki ruhát cserélve a falujába, vagy egy számára biztonságosnak látszó helyre megy majd. Egy - két hónap múlva pedig ismét találkoznak a Boz-hegynél.
Ezt a parancsot azonnal végrehajtották, és a csapat hangtalanul szétszóródott.
Tőrös betyár nagyon jól kikövetkeztette, hogy ez után az utolsó eset után mindenfelé erőteljesen nekiállnak keresni. Ebben a helyzetben az volt a legjobb, ha szétszóródnak, és egy időre minden szem elől eltűnnek.
Mielőtt szétszóródtak, Tőrös Musztafa nem mulasztotta el a csorbadzsi Nikótól szerzett aranyat testvériesen szétosztani a legényei között.
Így hát mindenki más irányba indult. Természetesen levették a betyárruháikat, hétköznapi ruháikat vették föl.
Tőrös Kicsi Mehmettel az oldalán a Boz-hegy felé indult. A legényeinek éppen egy hónap szabadságot adott. Egy hónap múlva ismét találkoznak majd a Boz-hegynél.
Ez után az utolsó eset után a hegyek és a sziklák ismét pandúrokkal voltak teli. Tőröst ismét erőteljesen keresték a négy égtáj felé.
Ám mindezek a kutatások semmiféle eredményt sem hoztak. Sem a pandúrok, sem a segédpandúrok nem találták még a nyomát sem.
Aznap a váli fia ismét Ödemisbe jött, a pandúrparancsnokkal és a segédpandúr Csakirdzsai Mehmet vezérrel hármas találkozót tartott.
Szait pasa keményen beszélt:
- Az apám igen szomorú a helyzet miatt... Hogy Tőrös egészen Izmír közeléig nyomult, embereket ölt, és egy tekintélyes görögtől ismét pénzt vett el, az izmíri görögöket felbolygatta. Azok pedig egyrészt az államot, másrészt az idegen nagykövetségeket táviratokkal árasztják el. Ti pedig ezt a zsiványt még mindig nem vagytok képesek kézre keríteni, legyűrni. Mi lesz ennek a vége?
A pandúr parancsnok felidegesedett:
- Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk. Tőrös ezeknek az üldözéseknek a következtében kénytelen volt eltávozni erről a vidékről. Az, hogy Kokludzsában tűnt föl, ennek a bizonyítéka. Az izmíri pandúrság ereje a mi erőink sokszorosa. Ha Tőrös vette magának a bátorságot, hogy odáig menjen, és ott egy csomó dolgot műveljen, az Izmír bűne. Ezért a váli pasának nincs joga minket szidni.
Szait pasa ezekre a szavakra szemeit ez alkalommal Csakirdzsai felé fordította:
- Te mit mondasz Mehmet vezér?
Csakirdzsai a fejét ingatta:
- Azt mondom, hogy igaza van a parancsnok úrnak. De azt nem hiszem, hogy többé nem jönne errefelé.
- Ha ezt hiszed, akkor annak okának kell lennie...
- Pedig nyilvánvaló az ok, pasám. Miért ment Tőrös a hegyek közé? Azért, hogy engem elpusztítson... Ezért aztán mindenképpen az én tartózkodási helyemre jön majd. Tőrös a betyárvezérségnek igencsak mestere lett. A hegyeket és a sziklákat bejárva lehetetlen megtalálni.
- Nos, akkor mit tehetünk? Karbatett kézzel várakozzunk?
- Nem! Új csapdát állítunk neki.
- Van valami terved?
- Igen!
- Mi az?
- Küldtem valakit Kokludzsába. Ez az ember ott Nikó csorbadzsival hosszasan beszélgetett. Ezek után a beszélgetések után megtudtam, hogy Tőrös miért ment oda.
- Miért ment?
- Vaszil kapitány sértésekkel teli levelet küldött, és meghívta; ha férfi, akkor menjen el. Ez a levél Tőrös kezébe került, ő pedig elment és megölte azt a görög zsiványt, még a házát is felgyújtotta...
- Erről nem tudtam.
- A kormányzat tulajdonképpen semmiről sem tud... Így kiderült, hogy mi okból ment Kokludzsába.
- Azt a levelet hogyan juttatta el Tőröshöz?
- A levelet az otthoni címére küldte.
- Tehát Tőrös hébe-hóba hazaugrik...
- Vagy maga ugrik haza, vagy valakit küldve tudakozódik a helyzetről...
- Nos mi lesz?
- Mi is kihasználjuk ezt, és küldünk neki egy levelet. Így tőrbe csalhatjuk majd.
- Besétál-e majd a csapdába?
- Besétál... Csak ezt az ügyet igen ravaszul kell csinálnunk. Hármunkon kívül senki sem tudhat erről a dologról.
- Az nem lesz nehéz! No, mondd el a tervedet.
- Előbb hadd mondjam el ezt: Egyikőtök sem akarja Tőröst olyannyira elpusztítani, mint én. A betyárvezérség törvénye köztudomású. Ha én nem pusztítom el Tőröst, akkor ő pusztít el engem. E felől nincs semmi kétségem. Most hallgassatok meg!
Csakirdzsai hosszasan magyarázta azt a tervet, amit kieszelt. Szait pasa és a pandúrparancsnok figyelmesen hallgatták.
Az igazság az, hogy ez egy olyan terv volt, hogy még az Ördög sem eszelhetett volna ki ilyet. Mind a ketten a lelkük mélyén hódoltak Csakirdzsainak.
De a találkozó után Csakirdzsai Mehmet vezér nem éppen barátságosan távozott a szobából.
Miután kinyitotta az ajtót, mindenki füle hallatára megemelte a hangját:
- Ezek után ne is várjatok tőlem semmiféle munkát! - kiabálta. - Csináljatok, amit akartok! Én is azt csinálok majd, amit csak akarok.
Az őrök és a hivatalnokok ettől megdöbbentek. A szobából nagy haraggal távozó vezér mögött csodálkozva maradtak.
Azután a pandúrparancsnok ordibálása hallatszott:
- Menj a pokolba! Tulajdonképpen mi vagyunk a hibásak, hogy egy ilyen zsivánnyal együttműködünk.
Ez a hír Ödemisben hihetetlenül gyorsan elterjedt.
A pandúrpancsnok és Csakirdzsai Mehmet vezér között megromlott a viszony. Természetesen ezt még meg is tetézték. A szóbeszéd szerint ököllel csaptak össze. Szait pasa nehezen tudta szétválasztani őket. A pasa szerint pedig a pandúrparancsnoknak volt igaza.
Csakirdzsai még aznap este összeszedte a legényeit, az üzletsoron látványosan végigvonult és elhagyta Ödemist.
Akik járatosak voltak ezekben a dolgokban, azok feltevésekbe bocsátkoztak:
- Csakirdzsai ismét a hegyek közé vonul majd.
- A róka akármerre kószál is, végül a szűcs boltjában köt majd ki.
- A dolgok ismét összezavarodnak.
- Miközben a kormányzat nem bír Tőrössel, most még Csakirdzsaival is vesződhet majd.
A pandúrparancsnok ugyanaznap új parancsot is adott. E szerint a parancs szerint a Tőrös házát eredménytelenül szemmel tartó pandúrokat visszarendelte erről a feladatról.
Amint ennek a híre elterjedt, új hírek kezdtek terjedni.
- Talán megkegyelmeznek Tőrösnek...
- Ha Csakirdzsai valóban a hegyek közé vonult, azon nem kell csodálkozni.
- Ez alkalommal Tőrös lesz a segédpandúr.
- Igen! A pandúrokkal együtt ered majd Csakirdzsai nyomába...
Mire közben eltelt egy hét, már mindenki elhitte, hogy Csakirdzsai valóban a hegyek közé vonult, mert a város egy-két helyére ilyen hirdetményeket akasztottak ki:
"A felséges kegyelemben részesült segédpandúr Csakirdzsai Mehmet vezér, lemondott a kegyelem ajándékáról, és ismét a hegyek közé vonult. Ő maga nem riadt vissza attól, hogy megöljön két ártatlan embert, akiktől pénzt akart, de nem kapott. Száz arany jutalmat kap az, aki megtudja a tartózkodási helyét, és azt az ödemisi pandúr parancsnokságon bejelenti."
Akik ezt elolvasták, egyáltalán nem csodálkoztak. Ilyen dolgok gyakran megestek. Lám, Csakirdzsai is ráunt a nyugalomra, és kevesellte azt a havi tíz medzsit ezüst zsoldot, amit a kormányzattól kapott, és visszatért a korábbi életéhez.
Pontosan egy hónap múlva Tőrös egy éjjel ismét titokban hazalátogatott. Ő is hallott már arról, hogy Csakirdzsai összeveszett a pandúrparancsnokkal és hogy ezért a hegyek közé vonult.
Nem is csodálkozott rajta, sőt örvendezett, amikor megtudta. Így Csakirdzsaival a hegyek között egyenlő esélyekkel szállhat majd szembe, és nyugodtan leszámolhat majd vele.
Tőrös betyárt ez alkalommal is levél várta otthon. A levél úgy egy hete érkezett. Az aláírás helyén az volt olvasható: Szofokl. Tőrös rögtön felismerte. Ez, egy gazdag görög csorbadzsi volt, akinek a Boz-hegy környékén tornya és nagy földjei voltak. A tört törökséggel írt levelet rögtön elolvasta:
" Tőrös betyár Musztafa vezér!
Ismersz engem. Az apád is ismer engem... Téged nagyra tartalak. Ha nem ért volna engem ekkora baj, nem zavartam volna a nyugalmadat. Csakirdzsai Mehmet vezér ismét a hegyek közé vonult. Én erről nem tudtam. A tornyomhoz jött. Éppen tízezer aranyat követelt tőlem. Mindössze kétezer arany volt nálam, azt elvette. Azt mondta, hogy egy hónap múlva ismét eljön, ha nem adom meg a hátralévő pénzt, akkor megöl és kiirtja a családomat is. Nem tudom, hogy mit tegyek. Képtelen vagyok ezt a pénzt előteremteni, és átadni. Ha a pandúrokhoz fordulnék, azt azonnal megtudná, és akkor engem kínzások közepette öl meg. Te is tudod, hogy ő mennyire kegyetlen. Számomra nem származna szerencse a pandúroktól. Te jutottál az eszembe. Tudom, hogy milyen bátor vagy, és hogy köztünk barátság van. Ennek a zsiványnak a kezéből csak te menthetsz meg. A levelet az otthoni címedre küldöm. Nem tudom, hogy eljut-e, vagy sem a kezedbe. Adja Isten, hogy eljusson... Nem látom szükségét, hogy mást is leírjak, hogy megértsd a helyzetemet."
Tőrös nem kételkedett abban, hogy a levél őszinte. Ez a Szofokl néhány hónapja őt és a legényeit még vendégül is látta. Görög volt, de a régebbi görögök közül való volt. Az Oszmán görögök közül való volt. Az apja is szerette őt. Régi barátságban voltak.
Csakirdzsai pedig ezt nagyon jól tudta. Talán éppen e miatt választotta célpontjául, mert tudta ezt.
Tőrös betyár rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy Szofokl csorbadzsi segítségére siet. Két hét ideje volt még addig. No, hamarabb odamehet a toronyhoz, és ott elrejtőzve várhatja Csakirdzsai érkezését. Amikor pedig Csakirdzsai a hátralévő nyolcezer aranyért a toronyhoz megy, akkor majd találkoznak.
Ez jó dolog lesz... Csakirdzsaival kívánsága szerint leszámolhat majd.
Tőrös éppen két napot és két éjszakát töltött otthon. Aztán éjszaka ismét távozott, és a Boz-hegy felé vette az útját.
Amint a barátaival találkozott, az alvezérét félrevonta, és megmutatta a levelet, amit a görög csorbadzsitól kapott.
Iszmail betyár is közelről ismerte:
- Kutyaszorítóba került. - mondta. - A csorbadzsi bátor ember. Ha nem került volna ilyen kutyaszorítóba, nem írta volna neked ezt a levelet.
- Ha nem az apám közeli barátja írta volna ezt a levelet, egy vasat sem adnék érte... Még az is eszembe ötlött, hogy ez egy csapda.
- Ebben az ügyben nem látok csapdafélét...
- Jóval előbb, észrevétlenül megyünk a toronyhoz, és elhelyezkedünk. Ha Csakirdzsai eljön, mindegyikőjüket kényelmesen levadászhatjuk.
- Igen! Könnyű dolog lesz... Csak hogy jutunk be oda észrevétlenül? Ez a kérdés... Csirkindzse, ahol a torony van, népes hely.
- Éjszaka a szőlőskertek között lopakodva jutunk be...
- Csakirdzsai egyik embere bizonyára ott van. A csorbadzsit szemmel tartják. A számítás szerint mennyi idő múlva jön a pénzért?
- Mától egy hétre... Nekünk pedig hamarabb kell odaérnünk...
- Elegendő, ha két nappal hamarabb ott vagyunk...
- Én is úgy gondolom.
- Az a fő kérdés, hogy hogyan jussunk oda észrevétlenül, feltűnés nélkül. Te tapasztaltabb vagy Iszmail! Van-e valamilyen ötleted?
- Szofokl borkereskedő. Ezt kihasználhatjuk. Egy kocsira üres hordókat rakunk, mi pedig elbújunk bennük. Egyikünk béresnek öltözik, és a kocsit hajtja. Amikor besötétedik, akkor közeledik Csirkindzséhez, így a csorbadzsi tornyáig férkőzhetünk. Senki sem gyanakodhat. Azt hiszik, bort hoztak a csorbadzsihoz...
- Nem rossz gondolat... De hol találhatnánk kocsit és hordókat?
- Az egyszerű. Az egyik Csirkindzséhez közeli faluban van egy borkereskedő görög barátom. Ad majd nekünk kocsit és üres hordókat is.
- Sőt a legjobb, ha ő hajtja a kocsit, és a toronyhoz viszi... Akkor mind hordókba bújhatunk.
- Az még jobb lesz.
- Nem gyaníthatnak majd semmit, sem a falusiak, sem Csakirdzsai emberei, akik esetleg szemmel tartják a tornyot.
Ez egy jól kigondolt terv volt. Tőrös pedig hirtelen fölvidult:
- Ez az ügy rendben van, Iszmail betyár. - mondta. - Csakirdzsai ezúttal nem menekülhet majd a kezeink közül. Nagyon kellemes lesz, hogy amikor aranyért jön, akkor ólommal fogadjuk majd. Csak egyvalami nem fér a fejembe. Csakirdzsai nagyon jól tudja, hogy a csorbadzsi az apám és az én közeli barátom. Amikor ismét a hegyek közé vonult, nem talált mást, akit kifoszthatott volna?
- Világos a helyzet vezér! Egyrészt Szofokl csorbadzsi igen gazdag. Azután meg a barátod. Ezért amikor tőle erőszakkal elveszi a pénzt, két legyet üt egy csapásra.
- Igen!
- Azt is számításba vette, hogy Szofokl hozzád fordul majd. Így reméli, hogy a nyomába eredünk.
- Kihívást intéz felénk... De mi szükség van minderre? Ha férfi, akkor bújjon elő. Tudassa velünk a tartózkodási helyét. Tudja, hogy mindenképpen odamennénk. Bátran megküzdenénk vele, egymás között bátran leszámolnánk.
- Csakirdzsai talán ilyen bátor ember lenne? Ő csak azt akarja, hogy felmérgesedj, és az előkészített csapdájába ess.
- De most maga esik csapdába.
- Adja Isten!
...........................
Szait pasa Ödemisből visszatért Izmírbe, egyenesen az apjához ment, és beszámolt neki a dolgok állásáról.
Az apja, váli Kámil pasa, miután végighallgatta, azt mondta:
- Jól kieszelt csapda. De vajon Tőrös bele esik-e majd a csapdába?
- Beleesik! Akárki legyen is, beleesik... Majd meglátod papa! Ezúttal semmiképpen sem menekülhet.
- Nekem pedig valami más jutott az eszembe.
- Mi jutott eszedbe?
- Mivelhogy nem bírunk vele, hát eszközöljünk ki neki egy felséges kegyelmet. Ő is lásson el feladatot segédpandúrként! Így megelőzhetjük, hogy új meg új bűntetteket kövessen el, és az államra új meg új bajokat zúdítson. Mit is mondanak? Azt a kezet, amelyet nem tudod meghajlítani, azt csókold meg! Mivelhogy mi nem tudjuk meghajlítani a kezét, csókoljuk meg. Meneküljünk meg ettől az átoktól...
- Lehetetlen, amit mondasz papa...
- Miért?
- Sohasem menne bele, hogy még egyszer lejöjjön a síkságra.
- Mit tudsz?
- Ő csak abból az okból ment a hegyek közé, hogy Csakirdzsai Mehmet vezért megölje. Amíg azt meg nem teszi, nem jön le a síkságra.
- Én ezt nem úgy gondolom, mint te. Már mióta kóborol a hegyek között. Meg van már két éve. Egy embernek nem könnyű évekig a hegyek között, távol az otthonától, feleségétől, gyerekétől élnie. Ráun erre az életre... Természetesen nyugalomra szeretne találni...
- Igaz, de nem hiszem, hogy Tőrös gondolna erre. Azt hiszem, nem egyezne bele, hogy lejöjjön a hegyről, és elfogadja a fenséges kegyelmet.
- Lehet... Volt rá eset.
- Miféle eset?
- Lelkem! Talán nem jött-e le a síkságra Köszeoghluval együtt?
- Igen, az igaz... Ha most lejönne a síkságra, akkor Csakirdzsai a hegyek közé menne.
- Tőrös pedig a pandúrokkal a nyomába eredne. Az lenne a legjobb ebben az ügyben, ha ez a két zsivány valahol szembekerülne egymással, és elpusztítanák egymást. Csak akkor sóhajthatnánk föl megkönnyebbülten.
- Pedig egyszer még Csakirdzsai elpáholja...
- Meddig tart még ez az ügy, mikor lesz már vége?
- Egy, másfél hónapon belül...
- Hogy úgy lesz-e vagy sem, azt nem tudhatom. De én már döntöttem. Ha Tőrös megmenekülne ebből a csapdából, akkor megkérem a felségtől a kegyelemet.
- Ez alkalommal lehetetlen, hogy élve kiszabaduljon ebből a csapdából.
- Ezt én is remélem, de nem bízom benne. Ez egy ördögien okos ember. Nagyon merész is...
- Igen papa! Igaz, amit mondasz. De Csakirdzsai még nála is ördögibb. Én biztos vagyok benne, hogy sikerül majd neki. Meglátod majd papa! Ennek a Tőrös betyárként elhíresült zsiványnak a napjai meg vannak számlálva.
- Adja Isten!
Az apa és a fia egy darabig még beszélgettek. Miután a fia elment, Kámil pasa egy darabig gondolkodott. Vajon Tőrös betyár belemegy-e ebbe a játékba? A fia száz százalékig biztos volt benne. De ez kétséges volt.
..............................
Szofokl már több hete egyfajta börtönéletet élt a tornyában. Csakirdzsai egy éjjel az embereivel együtt észrevétlenül behatolt a toronyba. Azt a levelet erőszakkal íratta a görög csorbadzsival, és nagy komolysággal ezeket a szavakat mondta neki:
- Amíg Tőrös ide nem jön, senki sem tudhatja meg, hogy mi itt vagyunk. A szolgáid is velünk maradnak, és akik tudnak az érkezésünkről, nem hagyhatják el az épületet. Ha kitudódna, hogy mi itt vagyunk, Tőrös nem hinne a levelednek, és nem jönne el, egyikőtök sem marad élve. A tornyot is fel fogom gyújtani, a családodat kiirtom. Ezt tudnod kell!
A görög csorbadzsi igen nehéz helyzetbe került. Mennyit könyörgött Csakirdzsainak, hogy azt a levelet ne írassa meg vele, de az rá se hederített. Sőt ennek ellenében még pénzt is felkínált neki, de Csakirdzsai nem fogadta el az ajánlatát.
Amikor Csakirdzsai a pisztolyát a tarkójára szögezte, kénytelen volt megírni a kívánt levelet.
Csakirdzsai mindössze két legényével jött a toronyba. A közben eltelt úgy tíz napban pedig a többi legény is eljött és csatlakozott hozzájuk. A torony felső szintjét szállták meg.
Azután pedig minden óvintézkedést megtettek.
A napokat alvással és pihenéssel töltötték, de amint beesteledett, e kiváló csapdává alakított torony előtt lévő leshelyekre mentek, és reggelig őrködtek.
Esősen teltek a napok. Aztán az esőt erős köd váltotta föl.
Ismét egy ilyen ködös éjjel volt. Az orrukig sem láttak. Mint minden éjjel, Csakirdzsai Mehmet vezér az összes legényével együtt a torony előtti leshelyeken volt.
A legényei közül Juhász Mehmet a torony felé vezető út végénél álló fa alatt állt őrt.
Hirtelen egy kocsi hangját hallotta. Egy kocsi közeledett lassan a toronyhoz.
Azonnal készenlétbe helyezte a puskáját. A kocsi hamarosan felbukkant a ködből, és látva, hogy boroshordókkal van megrakva, rögtön elé állt.
- Állj!
A görög kocsis azonnal megállította az állatait, és amint meglátta, hogy a vele szembenálló puskája éppen a hasára van szögezve, a félelemtől majdnem megállt a szíve.
Juhász Mehmet megkérdezte:
- Hová, hová így?
- Bort hoztam a toronyba... A csorbadzsi bora!
- Éjfélkor kell-e a boroshordókat hozni, hékás?
Istennek hála, hogy rögtön eszébe jutott egy hazugság:
- Eltörött a kocsim kereke. Ezért késtem.
- Állj meg itt..., nehogy megmoccanj! Puskaporral töltöm meg a hasadat.
- Jól van betyár!
Juhász Mehmet nem tudta, hogy most mitévő legyen, nem tudta eldönteni, hogy most mit is kellene neki tennie.
Meg kellett kérdeznie Csakirdzsaitól.
Futva jött vissza. A vezérhez szaladt.
A kocsi hangját és a távoli beszélgetést ők is hallották és izgatta őket... Amikor Csakirdzsai Juhász Mehmetet maga előtt meglátta, megkérdezte:
- Mi van?
- Egy boroshordókkal megrakott kocsi, vezér! A toronyhoz jött.
- Ebben az órában?
- Eltörött a kocsi kereke. Azért késett.
- Ki a kocsis?
- Egy görög.
- Megnézted-e a hordókat?
- Nem néztem meg.
- Menj, hozd ide a kocsist!
Éppen ez alatt a kocsi hangja ismét hallatszott. Gyorsan távolodott.
Csakirdzsai ekkor megparancsolta:
- Kapd el azt a szemetet. Ne szalaszd el!
Juhász Mehmet most futott is, ugyanakkor kieresztette a hangját is:
- Hé, állj meg gyaurfi. Hová szöksz?
De nem a kocsis válaszolt neki, hanem egy sortűz. Juhász alig tudott földre vetődni.
Már értették a dolgot.
Megjöttek, akiket vártak. A kezdődő tüzelésre Csakirdzsai nem válaszolt. Tulajdonképpen semmit sem látott a ködben. Nem volt értelme vaktában lövöldözni, aztán meg az előttük lévő Juhász Mehmetet is eltalálhatták volna.
Amikor nem érkezett válasz, az érkezők is beszüntették a tüzelést...
Mint szépen kiderült, mire Juhász Mehmet megállította a kocsit, és visszajött, az üres boroshordókban rejtőző Tőrös és a legényei már rég kiugráltak, és miután a kocsisnak megparancsolták, hogy gyorsan távolodjon, felfejlődtek.
Nyilvánvaló volt a dolog. Csakirdzsai csapdájával kerültek szembe.
Tőrösben most egy csomó kérdés merült föl. Mi volt ennek az értelme?
A levél szerint Csakirdzsainak csak két nap múlva kellett volna Szofokl tornyához jönnie a pénzért. Miért cselekedett ilyen korán?
Ez csak egy véletlen találkozás volt, vagy netán egy árulással álltak volna szemben?
Ebben az árulásban Szofokl is részt vett-e, segített-e Csakirdzsainak?
Ebben a helyzetben ezek közül a kérdések közül egyre sem tudott választ találni. Nyilvánvaló volt, hogy milyen kényes helyzetbe kerültek. Ha valóban Csakirdzsai csapdájával kerültek szembe, akkor végtelenül óvatosnak kell lenniük.
Az embereit azonnal szétszórta a torony körül. Ő maga Iszmail betyárral az oldalán kúszva közeledett a toronyhoz. De úgy érezték, mintha a szemeikkel látnák az előttük lévő nagy veszedelmet.
Túl veszélyesnek látták, hogy még közelebb nyomuljanak, egy vastag törzsű fa mögé bújva hegyezték a füleiket.
Igen, igen! Most már nem kételkedhettek benne, hogy csapdával álltak szemben. Íme a távolból bizonyos suttogások, vékony ágak ropogása, kúszás zaja hallatszott.
Ennek nyilvánvaló volt az oka. Csakirdzsai nem bent, hanem odakint volt. Tehát már várta a jöttüket.
És ha az a legény nem állította volna meg a kocsit, és nem adta volna meg nekik az esélyt, hogy kiugorjanak, akkor mi lett volna a végzetük? Csakirdzsai ölelésébe kerültek volna, talán elpusztították volna őket.
Tőröst pusztán csak arra a gondolatra, hogy mekkora veszélyt úsztak meg, kiverte a hideg verejték.
Egyfelől pedig elismeréssel gondolt Csakirdzsai Mehmet vezér csodálatos csapdájára, amelyet az számára készített, és amilyet még maga az Ördög sem eszelt volna ki.
Egy darabig így várakozott, azután megemelte a hangját:
- Hé, Csakirdzsai! Hol vagy? Legalább a hangodat hallasd!
És várt.
Egy perc múlva egy távol eső helyről megkapta a várt választ:
- Itt vagyok Tőrös! Csak gyere még közelebb!
- Hé, te meg így fogadod a vendégedet? Rajta, bújj elő!
- Nem látom, merre vagy, hogy a fogadásodra mehessek!
- Gyere egyenesen a hang felé! Nézd, én idáig jöttem. Neked is meg kell tenned tíz - tizenöt lépést!
- Fájnak a lábaim. Nem vagyok olyan állapotban, hogy mozdulhatnék!
- Hát eddig tartott a te férfiasságod?
- Mi talpig férfiak vagyunk. Te meg miért rejtőzködsz úgy, mint az asszonyok?
- Nézd Mehmet vezér! Ha férfi vagy, és bízol magadban, gyere elő, hogy veled férfiként egymás ellen megküzdhessünk. Ebbe a dologba ne keverjük bele a legényeinket. Nekik nincs bűnük. Ne lőjék le őket fölöslegesen! Egymás között rendezzük el a számlánkat!
- Én ismerem a természetedet. Miféle férfiasság lenne benned?
Te csak távolról eresztesz másokba ólmot! Mostanáig melyik vezérrel küzdöttél meg bátran? Mocskosság tőled!
- A mocskosságot te sokkal jobban ismered nálam Tőrös! Hozzád a betyárruha helyett sokkal inkább a nagykendő illik.
A két vezér közötti élcelődő bosszantás egyre durvább lett. Hamarosan a legrondább káromkodásokat kezdték egymásra szórni.
Ez az idegek háborúja volt. Mind a két fél a vele szembenálló idegeit igyekszik nyűni, kényszerítve, hogy az előrohanjon.
Csakirdzsai idegei olyan erősek voltak, mint az acél. A nagyon ideges természetű Tőrös pedig a közben elmúlt évek alatt megtanulta, hogyan uralkodjon az idegein.
Azután hirtelen sortüzet nyitottak a felé a fa felé, ami mögött volt. A golyók szünet nélkül csapódtak a fa törzsébe. Tehát kikövetkeztették a tartózkodási helyét, és őket kereszttűz alá vették.
Tőrös és Iszmail betyár rögtön a földhöz lapultak, és kúszva távolodni kezdtek a korábbi tartózkodási helyüktől.
Nemsokára máshonnan is tüzelni kezdtek.
Ez alkalommal Tőrös legényei nyitottak tüzet. Golyózáport zúdítottak Csakirdzsai és az emberei irányába.
Tőrös nem remélte, hogy ennek a lövöldözésnek eredménye lehetne. Az alapján, hogy Csakirdzsai jóval előbb ideért, az embereit biztonságos lőállásokba kellett hogy elhelyezze.
Amikor úgy ötvenlépésnyit hátráltak, a két oldal beszüntette a tüzelést.
Akkor Tőrös Iszmail betyárhoz fordult:
- Mit mondasz, mit csináljunk?
- Bizony Isten Musztafa vezér! Minden nyilvánvaló... Csakirdzsai jó lőállásokba helyezte el az embereit. A toronyhoz, és hozzájuk közeledni olyan, mint a biztos halálba menni. De akkor is te tudod.
- Jól mondod. A legjobb lesz visszavonulni. De hol kapjuk el még egyszer Csakirdzsait...
- A körülmények ellenünk vannak...
- Tudatában vagyok. De akkor sem áll szándékomban visszavonulni.
- Te tudod vezér!
- Most már azt sem hiszem, hogy Csakirdzsai valóban a hegyek közé vonult volna. Talán hamarosan a pandúrok is beavatkoznak ebbe a dologba...
- Lehetséges vezér!
- A legjobb lesz, ha ezt tételezzük föl. Ezért pedig kár várakozással az időt vesztegetni...
- Te tudod!
- Most szedjük össze a legényeket, igyekezzünk hátulról odanyomulni a toronyhoz!
- Legyen úgy, vezér!
- Hallgass végig!
Miután Tőrös Iszmail betyárnak kiadta a szükséges parancsokat, hangtalanul szétváltak.
Akkor távolról ismét Csakirdzsai hangja harsant föl:
- Hé, Tőrös merre vagy?
Tőrös nem válaszolt.
Csakirdzsai ismét szólította:
- Hé, netán megszöktél? Adj csak választ!
Amikor ismét nem jött válasz, Csakirdzsai Mehmet vezér a mellette lévő alvezérétől halkan megkérdezte:
- Mit mondasz Zarándok, találat érte?
Zarándok Musztafa a fejét ingatta:
- Egyáltalán nem hiszem, hogy eltaláltuk volna, vezér!
- Honnan tudod?
- Ha eltaláltuk volna, felkiáltott volna.
- Nem, nem! Ő tudja, hogyan szorítsa össze a fogát. Még ha fűrésszel vágnád is le a fejét, akkor sem mukkanna meg.
- Ha eltaláltuk volna, akkor szökne...
- Akkor válaszolt volna onnan, ahová szökött. Akárhogy is, zúdítsunk oda még egy kis ólmot!
Ez a dolog egy-két percig tartott, de egyetlen hang, egyetlen golyó választ sem kaptak. Olyanok voltak, mint aki egy temetőben jobbra-balra értelmetlenül lövöldöz.
Zarándok ítélkezett:
- Visszavonultak vezér! Menekülnek. Űzőbe vegyük-e őket?
De Csakirdzsai nem volt annyira derülátó, mint ő:
- Jaj nem! Tőrös, aki idáig eljött, hogy megtaláljon minket, nem szökik meg azután hogy megtalált...
- No, de akkor mit csinálnak?
- Arra várnak, hogy előbújjunk.
- Talán körül vagyunk véve, vezér?
- Nekem úgy tűnik.
Ó, ha nem lenne ez a köd, amely a sötét éjszakát egy fokkal még inkább befüggönyözte, milyen jól alakult volna minden!
Ebben a mély csöndben hirtelen valami zajt hallottak, s abba az irányba a fegyvereiket rögtön mind kiürítették.
A fáról földre ugró macska olyan sebességgel szökött el előlük, hogy a golyók sem érhették utol, ekkor jöttek rá a zaj okára.
Ez az esemény, a fegyverropogás, Tőrös számára megmutatta az ellenség helyzetét a sűrű ködben. Ahogy akarta, éppen mögéjük settenkedett. Csak azt nem értette, hogy azok miért lőttek. A kilőtt golyók közül egyetlen egy sem jött a tartózkodási helyük felé. Ezek szerint nem fedezhették föl őket.
Egy darabig még kúszva előrenyomultak. Azután Tőrös megadta a jelet a támadásra. Ekkor ő maga az élen, a legényeivel a nyomában lövöldözve előre viharzott.
A mély csönd egy pillanat alatt véget ért, puskadörgésnek, sikoltásoknak, kemény parancsoknak és káromkodásnak adta át a helyét.
Ebben az áthatolhatatlan sötétben és ködben a véletlen szerencsére hagyatkozó harc bontakozott ki. Tőrös azt parancsolta az embereinek, hogy ne álljanak meg, hanem azután hogy lelőtték, akivel találkoztak, jöjjenek ismét a túloldalra, a korábbi helyükre.
Az összecsapás igen kemény volt, a rajtaütés pedig a lehetőségekhez képest sikeresnek volt tekinthető. Csakirdzsai Mehmet vezér három emberét lőtték le. Közülük viszont csak egy újonnan hozzájuk szegődött legény hiányzott. Nem jöhetett a nyomukban. A sebesültek nyöszörgése jól hallatszott.
Ez alatt az átkelés alatt, vagy még inkább átfésülés során Tőrös látta, hogy azok mind lőállásokba bújtak, és ezeket az alkalmas helyeket már jóval korábban előkészítették. Ki tudja, mióta várakoztak már.
Tőrös megemelte a hangját:
- Hol vagy Mehmet vezér? Megdöglöttél-e már, vagy még életben vagy?
Azonnal válasz érkezett:
- A te golyód nem fog rajtam.
- Gyere ide, hadd tegyünk egy kísérletet...
- Te miért nem jössz ide?
- Egyszer már odamentem, mit akarsz még? Most rajtad a sor...
- Én jól érzem magam itt...
- Láttam a patkánylyukakat, amiket készítettél... A mi legényeink közül egy ottmaradt. Vajon hogy van?
- Gyere, nézd meg...
- Mi beszüntetjük a tüzelést. Közületek is lehetnek sebesültek. A sebeiket nyugodtan bekötözhetitek, de a szegény mienket se feledjétek el!
Úgy fél óra telt el. Csakirdzsai csak ekkor értette meg, hogy három emberét elvesztette. Kettejük már rég meghalt. Egyikük haldoklott. Tőrös legénye is halott volt. Ezeket zajtalanul a toronyba cipelték. Csakirdzsai a maradék embereit is a toronyba vitte. Azok után, hogy három embert vesztett, Tőrös került erőfölénybe. Ráadásul a legényei közül ketten könnyebb sérüléseket szereztek.
Csakirdzsai józan eszű volt. Természetesen jól tudta, hogy mennyire hasznos a bátorság. Ebben a helyzetben egyet tehetett csak: bezárkózhatott a toronyba, és igyekezhetett Tőrössel eljátszadozni.
A falusiak bizonyára hallották a fegyverropogást és rá kellett hogy jöjjenek, hogy itt egy összecsapás zajlik. Természetesen értesíthették a legközelebbi őrsöt. Így a pandúrok is ideérnek és körülveszik ezt a helyet. Nyilvánvaló volt, hogy a pandúrok nélkül nem szállhat szembe Tőrössel. De amint megérkeznek majd a pandúrok, rögtön megváltozik majd a helyzet. A két tűz közé szorított Tőröst és az embereit mekegő vadként vadásszák majd le.
Fél óra múlva Tőrös megemelte a hangját:
- Mi van a mi legényünkkel vezér?
Csakirdzsai hangja egy még távolabbi helyről adott választ:
- Meghalt szegény! A szemébe kapta a golyót...
- Mocskosan lelőttétek.
- És akiket ti lőttetek le?
- Hány embert lőttünk le?
- Gyere, és számold meg... Tíz, tizenöt személy van...
- A hangod miért jön olyan messziről? Hol vagy?
- Ha meg akarod tudni, hogy hol vagyok, gyere elő!
- Mindig csak mi jöjjünk elő? Egyszer te is mutasd meg hogy férfi vagy!
- Az én férfiasságom csak eddig tart.
Tőrös még néhány dolgot megkérdezett. De Csakirdzsai már nem válaszolt.
Az ügy ismét összekavarodott. Csakirdzsainak valahol még hátrébb kellett lapulnia. De még hátrébb csak a torony volt.
Netán oda húzódott be?
Megkérdezte Iszmail betyárt:
- Talán a toronyba húzódtak...
Iszmail betyár igazat adott neki:
- Nekem is úgy tűnik.
- Hogy tudnánk felmérni a helyzetet?
- Én a közelébe kúszva megnézném vezér!
- Nem, lehetetlen...
Tőrös egy vastag száraz ágat vett a kezébe. Azt hirtelen előre dobta. Aztán füleltek. Semmiféle válasz nem hallatszott.
Tőrös meggyőződése csak megerősödött:
- Igen! A toronyba húzódhattak.
- Ez azt mutatja, hogy jó pár emberét elvesztette.
- Vajon így lenne? Ez csapda is lehet...
- Természetesen...
- Nos, most mit fogunk csinálni?
- Akárhogyan is, de csak nem várhatunk reggelig?
- Csodálkozom rajta, hogy miért késlekednek ilyen sokáig. Vajon nyernénk-e valamit, ha a toronyra támadnánk?
- Nem hiszem. Vezér, adj engedélyt, hogy körülsétáljak. Hadd szemléljem meg a környéket...
- Jól van hát! Csak légy óvatos!
- Ne aggódj vezér!
Iszmail betyár kúszva eltávolodott onnan. Tőrös izgatottan várakozott. Közben ismét egy félóra elmúltával Iszmail betyár feltűnt. Nem lapult a földre, gyalogolt. A lábain állt.
- Mind a toronyban vannak vezér... A torony kapuját pedig szorosan bezárták.
- Nos, akkor most mit tegyünk?
- Te tudod vezér!
Tőrös felállt a búvóhelyéről. A torony felé közeledtek.
Enyhe szél jött, a ködöt kezdte feloszlatni. Íme most éppen Szofokl csorbadzsi tornya elé értek.
Tőrös egy kerítés mögé rejtőzve akkor ismét megemelte a hangját:
- Mehmet vezér! Hová bújtál már megint? Talán folyton így bújócskázzunk majd veled?
Egy ablak mögül Csakirdzsai hangja hallatszott:
- Itt vagyok Tőrös!
- Rajta, ha férfi vagy, akkor gyere ki, hadd számoljunk el!
- Természetesen kimegyek majd, de attól tartok, hogy téged nem foglak ott találni.
- Aztán miért?
- Ijedtedben elszaladsz!
- Miért szaladnék el ijedtemben? Íme itt vagyok! Rád várok!
- Ha férfi vagy, megvársz, és nem szaladsz el! Amint feloszlik ez a szerencsétlen köd, és kisüt a Nap, rögtön kimegyek majd. Látnom kell téged, hogy kárba ne vesszen az a golyó, amit kilövök rád. Tudod, hogy mibe kerül egy töltény. Egy golyót még megérsz, de kettőt már nem.
- Jól van, várok.
Iszmail betyár a kezét Tőrös szájához tapasztotta:
- Igyekszik időt nyerni. A pandúrok érkezésére vár.
Tőrös a fejét ingatta:
- Tudatában vagyok. Ki menne bele ebbe a játékába?
- Jó lesz, ha eltűnünk innen!
- Igen, de kérjük ki annak a legénynek a holttestét!
A hangját még egyszer megemelte:
- Mehmet vezér, Mehmet vezér! Hallasz engem?
Kisvártatva Csakirdzsai válaszolt:
- Hallak. Mi van?
- Annak a legényemnek a holttestét hagyd gyorsan a kapu előtt!
- Most nem lehet, majd reggel felé! Tulajdonképpen nekem a többi legényeddel nincs dolgom. Én csak téged akarlak elpusztítani. Miután téged a másvilágra küldtelek, a te holttestedet is, és a legényed holttestét is átadom nekik.
Csakirdzsai amint befejezte a szavait, az ablak szárnyait összecsapva bezárta az ablakot.
Tőrös ismét szólította, de nem kapott választ.
Akkor kénytelen volt távozni a torony elől. A szél mintha még jobban felerősödött volna. A ködöt maga előtt hajtva, mint egy karikát hajtó gyermek, gyorsan elgörgette maga előtt. A hűvösödésből érezték, hogy a reggel is közeledik.
Öt perc múlva Tőrös és a legényei kivonultak Csirkindzséből. A köd és a sötétség minden szem elől elrejtette őket.
Egy óra múlva pedig a köd jócskán feloszlóban volt, a környék meglehetősen kivilágosodott.
Amint hirtelen egy csapatnyi ló dobogása ütötte meg a fülüket, rögtön elrejtőztek valahová, és látták, hogy egy ötvenfős pandúrkülönítmény vágtat Csirkindzse felé.
Akkor Tőrös azt kérdezte Iszmail betyártól:
- Látod-e a mocskosságát Iszmail? Úgy lett, ahogy számítottunk rá.
- Igaz, vezér!
Így hát az az ördögi csapda, amit Csakirdzsai Mehmet vezér Tőrös betyár Musztafa vezérnek állított, hogy elpusztítsa, a véletlen szerencsének segítségével eredmény nélkül zárult.
Két dolog búsította Tőrös betyárt. Az egyik, az volt, hogy elvesztette egy újonnan melléje szegődött legényét, a másik pedig az a játék volt, amit az a görög csorbadzsi játszott vele, akiben annyira megbízott.
Megfogadta, hogy kerül, amibe kerül, de Szofoklt elszámoltatja. Ráadásul a legrövidebb időn belül...
Valójában csak két nap múlt el közben, amikor Tőrös csupán Iszmail betyárt maga mellé véve, sötétedés után a torony előtt volt.
Iszmail betyár odalent maradt, Tőrös pedig egy iramodással felment és fegyverrel a kezében Szofokl szobájába rontott.
A görög csorbadzsi ez alatt éppen a feleségével együtt evett. Amint az ajtó kivágódott, és a küszöbön megpillantotta Tőröst, azonnal felpattant a helyéről:
- Istennek hála, hogy épségben láthatlak vezér! - mondta.
Tőrös szálfaegyenesen állt, de a szemeiből mintha lángok csaptak volna ki.
A görög csorbadzsi azonnal rájött ennek az okára.
Előbb keresztet vetett, aztán letérdelt elé, és a kezeit összekulcsolta:
- Esküszöm, hogy Csakirdzsai kényszerített annak a levélnek a megírására. Engem, a feleségemet és a gyermekemet három hete fogságban tartott itt. Kérdezz meg akárkit! Tegnap elmentek, a halottakat is magukkal vitték... Mindenki azt hitte, hogy ismét a hegyek közé vonult. Valójában pedig nem... Az érkező pandúrokkal együtt távoztak. Csapdát állított neked. Isten megvédett téged. Én mit tehettem volna? Ha akarsz, ölj meg, de ez az igazság.
Amikor a felesége ugyanezeket a dolgokat izgatottan elismételte, Tőrös hozzáállása megváltozott.
Egy kissé meglágyult a keménysége:
- Hányan haltak meg? - kérdezte.
- Négy személy... Négy holttestet vittek el a toronyból...
Tehát Csakirdzsai három legényét lőtték le. Igazából ez nem is remélte.
Szofokl azt mondta:
- Könnyen megbizonyosodhatsz arról, hogy be voltunk börtönözve. Még arra sem adtak engedélyt, hogy vasárnaponként a templomba elmehessünk.
- Jól van, jól van, elhiszem már. Hagyd már abba a siránkozást!
A görög csorbadzsi rögtön boldogan felpattant:
- Egy kis ajándékot készítettem neked. Nem tudtam, hogy kivel, hogyan juttatom majd el hozzád. Most hadd adjam át neked...
Szofokl rögtön az ottani szekrényhez ment, és az egyik fiókot kinyitva, egy erszény aranyat vett ki, és azt Tőrös felé nyújtotta:
- Bánom az ellened akaratlanul elkövetett hibámat, Musztafa vezér! Nagyon örülnék, ha elfogadnád ezt.
Tőrös a keze fejével félretolta az arannyal telt erszényt, és szó nélkül távozott a toronyból.
Mindent megtudott, mindent megértett.
......................
Mindezeknek az eseményeknek hamarosan Ödemisben is híre ment, és a szó szoros értelmében olyan hatást fejtettek ki, mintha bomba robbant volna.
Csakirdzsai Mehmet vezér az eset után visszatért Ödemisbe, és a házába zárkózott. A könnyebben megsérült két legényének a sebeit pedig szépen elláttatta.
Most már mindenki megértette az okát, hogy Csakirdzsai miért tett úgy, mintha a hegyek közé vonulna. Az volt az igazság, hogy valóban kiváló volt az a csapda, amit Tőrösnek állított. Ezt mindenki elismerte.
De még inkább csodálták, hogy Tőrös egy ilyen csapdából megszabadult, és Csakirdzsai csapatának nagy veszteséget okozott. Ezt lehetett leszűrni a mindenfelé elhangzó beszélgetésekből. Akik régóta ismerték Csakirdzsait, így beszéltek:
- Csakirdzsai Tőrössel szemben teljes vereséget szenvedett. Ilyesmit mostanáig nem kellett elszenvednie. Ez Csakirdzsainak igen súlyos csapás. De Csakirdzsai kerül, amibe kerül, bosszút fog állni. Csakirdzsai ezt semmiképpen sem tűrheti el. Most ő támadásba lendül majd! Majd meglátjátok...
Csakirdzsai Mehmet vezér két hétig ki sem mozdult otthonról.
Egy reggel egy pandúr jött a házához, és elmondta neki, hogy a parancsnok hivatja, és hogy Izmírből megjött a pandúr főparancsnok, Galip ezredes úr is.
Csakirdzsai egy félóra múlva már ott is volt.
A parancsnokok barátságosan fogadták. Hellyel kínálták. Egy kis nyájaskodás után Galip úr azt mondta:
- Felejtsük el a dolgot, vezér! Tőröst ismét elszalasztottad!
Csakirdzsai nyugodtnak látszott:
- Igen! A szöcske ismét kiugrott a kezeink közül. Nagy veszteséget okozott nekünk. Három emberemet vesztettem el. Két sebesültem volt.
- Hogy vannak a sebesültek?
- Gyógyulnak.
- A váli pasa, amikor tudomást szerzett a dologról, igen elszomorodott. Szait pasa azt mondta, hogy Tőrös ezúttal a semmiképpen sem menekülhet. Mi is úgy hittük...
- Még ha maga lett volna az Ördög, akkor sem menekülhetett volna meg a csapdámból. Még most is meg vagyok döbbenve, hogyan tudott megmenekülni. Ráadásul olyan veszteséget szenvedtem, mint mostanáig még soha. Tőrös biztos, hogy nem ördög... De esküszöm, hogy a társa. Akkora köd volt, hogy két lépésnél messzebbre nem lehetett látni.
- Tudom. Mindent tudok. Nem szükséges ecsetelned. Most min gondolkodsz?
- Új legényeket fogadok majd magam mellé, és újra űzőbe veszem majd. Mi mást is tehetnék? Számomra már becsületbeli üggyé vált, hogy leszámoljak vele.
- Megértem.
Egy darabig még beszélgettek, azután Csakirdzsai engedély kért és távozott. A két parancsnok egymás között maradt.
Akkor Galip ezredes úr így szólt:
- A váli pasának van egy ötlete. Nem tudom, mit szólsz hozzá? Tulajdonképpen azért küldött ide, hogy kikérjem a véleményedet.
- Mit ötlött ki?
- Arra gondol, hogy felséges kegyelemben részesítsék Tőröst. Mit szólsz hozzá?
Ödemis pandúrparancsnoka egy percnyi gondolkodás után a fejét ingatta:
- Értem. De akkor Csakirdzsai rögtön a hegyek közé vonul. Ez alkalommal ő lesz átok az állam számára, úgy, mint azelőtt.
- Ezt én is mondtam a pasának, de a pasa nem így gondolja. Csakirdzsai csak folytassa itt a segédpandúrságot. Tőrös pedig legyen az Izmír környéki görög bandák elleni segédpandúr. Úgy gondolja, hogy az igen hasznos lenne, mert a görög bandák rettentően félnek Tőröstől...
- Nem kétséges, hogy igen hasznos lenne. Ám lehetetlen, hogy ő is, és Csakirdzsai ugyanabban az időben segédpandúrok lehessenek. Csakirdzsai mindenképpen a hegyek közé vonulna.
- De ha egymástól igen távoli helyeken látnák el feladataikat...
- Lesz, ami lesz!
- Alapjában véve én is úgy gondolom, mint te. Ezért az úton folyton ezt latolgattam. Ha Tőrös megkapná a felséges kegyelmet, te természetesen azt mondhatnád Csakirdzsainak, hogy ez csak játék. Amint Torös segédpandúr lesz, tudjuk majd, hogy hol van. Ő pedig ennek kihasználásával akármikor megtalálhatja majd, és egy rajtaütéssel elpusztíthatja. Vagy Tőrös cselekszik hamarabb, és megöli őt. Végül is a két zsivány közül az egyik eltűnik. Megtisztul a környék. Ne avatkozzunk ebbe az ügybe. Te szépen elhitetheted Csakirdzsaival, hogy a pasa ezzel a kegyelemmel neki segít a gyilkolásban...
- Igen, értem hogy mit akarsz mondani.
- Holnap hivasd a vezért, és beszélj vele... Mostantól előkészületeket teszünk.
- Igenis!
- Mondd el úgy a dolgot, mint a saját ötletedet. Lássuk, mit szól majd hozzá.
- Parancsára!
- A végeredményt pedig levélben tudasd velem. A váli pasát érdekli.
- Úgy lesz...
Ödemis pandúrparancsnoka a következő estére a saját házába hívta meg vacsorára Csakirdzsai Mehmet vezért. Kettesben vacsoráztak. Az evés után csibukjaikra gyújtottak, és beszélgetni kezdtek.
A parancsnok hirtelen a tárgyra tért:
- Tudod-e vezér, hogy mi jutott az eszembe?
Csakirdzsai gyanakodva nézett az arcába. Tudta, hogy e mögött a meghívás mögött kell lennie valaminek, de nem tudta kitalálni, hogy mi lehet az. Íme a parancsnok úr végre kimondja.
Amaz folytatta:
- Úgy gondolom, Tőrös a hegyeket és a környéket jól megismerte. Biztonságos szállásokat talált magának. Nyugodtan rejtőzködik. Nagyon nehéz lenne megtalálnunk őt. Vajon, ha megkérnénk a váli pasát, hogy bocsásson ki felséges kegyelmet számára... És őt segédpandúrrá nevezné ki... Te úgy tehetnél, mintha nem tudnál erről, és mivel jól tudnánk a tartózkodási helyét, egy szép rajtaütés eredményeként mindet elpusztíthatnád... Mit szólsz ehhez a dologhoz?
Csakirdzsai nem válaszolt azonnal.
Aztán megkérdezte:
- Úgy-e ezt Galip úr találta ki?
- Nem, ez nekem jutott az eszembe. De úgy gondolom, hogy őt is meg tudnám győzni.
- Akkor pedig hadd közöljem veled, hogy a váli Kámil pasának nálad hamarabb jutott az eszébe.
Ödemis pandúrparancsnoka összezsugorodott:
- Honnan tudod?
- Hírt kaptam erről az ügyről.
Azután vállat vont:
- Az állam dolgait nem érem föl ésszel... Tegyetek azt, amit akartok. Természetesen én is meggondolom, hogy mit tegyek akkor...
- Úgy-e nem értettél félre? Mostanáig te állítottál csapdákat Tőrösnek. Szerencséje volt, hogy azok közül megmenekült. Most én gondolkozom azon, hogy csapdát állítsak. Rád marad viszont, hogy kihasználd. Talán nem ilyen alkalmat kihasználva kaptad-e el, és pusztítottad-e el Köszeoghlut is? Ha egy kicsit gondolkodnál ezen a kegyelmen, te is egyetértenél. Biztos vagyok benne...
Csakirdzsai a fejét ingatta:
- Majd gondolkodom rajta.
- Talán Szait pasa hozta neked a hírt, hogy a váli Tőrös ügyében kegyelmet forgat a fejében?
- Azt ne kérdezd...
- Én erről nem tudtam. De ha Kámil pasa is erre gondol, az még jobban leegyszerűsíti a dolgunkat.
Csakirdzsai erre nem is válaszolt, felállt és a pandúrparancsnoktól búcsút véve hazatért.
Tőrös az utolsó összecsapások után anélkül, hogy arrafelé megállt volna, ismét visszafordult Izmír felé. Az volt a szándéka, hogy az Izmír tőszomszédságában lévő Gökaghacs uradalomba megy, és ott egy darabig elrejtőzik, hogy elveszítsék a nyomát.
Ennek az uradalomnak a gazdája egy Adamopóló nevű amerikai állampolgárságú görög volt. Valahányszor beugrott ebbe az uradalomba, ott szívesen fogadták. Tőrös azt remélte, hogy rajta keresztül néhány Mausert, és a fogyatkozó lőszerkészletének megerősítésére elegendő lőszert is talál majd. Így az uradalomba vásárlási, és egyúttal látogatási szándékkal is ment volna. Jócskán kifáradtak azon a kanyargós útvonalon, amit azért követtek, hogy a nyomaikat eltüntessék. Amikor már egy órányi útra voltak, egy városon kívüli kávézóhoz érve leszálltak a lovaikról, hogy ott pihenjenek egy kicsit, és az őket tetőtől talpig elborító portól, földtől és a sártól megtisztítsák magukat.
Közben talán úgy tíz perc telt el, amikor hallották, hogy az őrségbe állított legény kiáltott:
- Egy kocsi jön.
- Melyik irányból?
- Izmír felől...
- Milyen kocsi?
- Egyrugós...
- Egyedül van?
- Most két lovas is feltűnt vezér... A kocsit távolról követik. A lovasok fegyveresek...
- Fegyveresek?
- Igen!
Tőrös akkor felkelt a helyéről és kiadott egy - két parancsot. A lovaikat rögtön a hátsó rész felé húzták. Az érkezőket vissza fogják fordítani. Nem biztos, de talán a végzet elébük jött. Mivel nem volt másik út, kénytelenek voltak elöl távozni. Mindenki elfoglalta a helyét.
Nemsokára ismét felharsant az őrségen álló legény hangja:
- Vezér, mind a két lovas pandúr!
- Adj nekik utat, hadd haladjanak át!
- Parancsára vezér!
Tőrösnek egyáltalán nem tetszett, hogy a lovasok pandúrok. Nyilván a kocsi védelme a feladatuk. Akkor pedig a kocsiban fontos személynek kell utaznia.
Vajon ki lehet az?
Nem volt szükség rá, hogy fölöslegesen törjék a fejüket. Akárhogy is, de nemsokára meg fogják tudni.
Csak azt a parancsot adta ki:
- Senkiben ne tegyetek kárt!
Ez alatt a többi legény a vezér parancsára a kávézó asztalaival és székeivel eltorlaszolta az utat.
Úgy öt perc múlva amint a kocsi a városon kívüli kávézóhoz ért, a kocsis hirtelen megpillantotta az akadályt, megrántotta a gyeplőt, és a kocsit épp hogy csak meg tudta állítani.
Ugyanekkor néhány fegyverdurranással egy kemény hang azt harsogta:
- Álljatok meg, adjátok meg magatokat hékás!
A betyárok előrohantak, amíg az egyikük a kocsis mellé szökkent, és ártalmatlanná tette, másik kettő a kocsi két oldalán benyomta a puskája csövét. A pandúrok hátrébb maradtak, hogy ne szívják a port, és még nem is értek az esemény helyszínére.
A kocsiban lévők nem voltak mások, mint Ajdin válija Kámil pasa és Izmír pandúr főparancsnoka, Galip ezredes úr. Együtt jöttek Adamopólóhoz ebédre. Az uradalom görög tulajdonosa a pasa közeli barátja volt. Aznapra ebédre hívta őket. Kámil pasa pedig, hogy egy kis levegőt szívjon, elfogadta a meghívást.
Eszükbe sem jutott, hogy így, egy órányira az uradalomtól egy csapat csapdájába eshetnek.
Kámil pasát iszonyú félelem fogta el, egy csepp vér sem maradt az arcában. Galip úr sem volt különb nála. Ennek ellenére nem mulasztotta el, hogy a kezével a pisztolyához kapjon.
Kámil pasa arra gondolva, hogy ezzel mekkora bajba sodorja magát, ráparancsolt!
- Vedd el a kezedet onnan!
Tulajdonképpen a betyárok egyike, aki észrevette ezt, már a ravaszra tette az ujját. Galip úr még az előtt golyót kapott volna, mielőtt előránthatta volna a fegyverét.
Ezt Galip úr is tudta. Kámil pasa parancsára elvette a kezét a pisztolyától.
Azután kemény hangon a betyárokhoz szólt:
- A váli pasával álltok szemközt. Eresszétek le a puskáitokat! - parancsolta.
Ezek közül az egyik, Iszmail betyár maga is már régebbről ismerte a pasát és most megdöbbent.
Ám hamar összeszedte magát:
- A pasát is, és téged is ismerlek Galip úr! - mondta. Legalább szálljon ki a kocsiból... Parancsolják meg a pandúroknak is, hogy adják meg magukat! A vezér nem akarja, hogy vér folyjon.
- Melyik vezér?
Kurudzsaovai Iszmail a kocsihoz közeledő Tőrösre mutatott:
- Tőrös betyár, Musztafa vezér!
A váli és Galip úr így tudta meg, hogy kinek a kezei közé kerültek. Ez új izgalmat keltett bennük.
Ez alatt hátul lövöldözés kezdődött.
Kiderült, hogy a pandúrok nem adták meg magukat, az eléjük kerülő betyárokkal harcba szálltak.
Iszmail betyár közölte a helyzetet a vezérrel:
- Ajdin válija, Kámil pasa és pandúr főparancsnoka, Galip ezredes úr!
Amint Tőrös értesült a helyzetről, igen meglepődött, de hamar összeszedte magát. Mosolyogva közeledett a kocsihoz:
- Isten hozta! - mondta. - Most már kénytelenek lesznek meginni a keserű kávénkat. Csak parancsoljátok meg, hogy a pandúrok tüzet szüntessenek!... Ha meg akartuk volna ölni szegényeket, akkor már azelőtt levadásztuk volna őket, mielőtt leszálltak volna a lovaikról. Én nem szeretek pandúrokra lőni!
Ez a viselkedése a váli kétségeit többé-kevésbé eloszlatták. Galip ezredes úrhoz fordulva így szólt:
- Mondd meg nekik, hogy tüzet szüntessenek!
Amíg az ezredes a tüzelés irányába indult, hogy végrehajtsa a parancsot, a kocsiból kiszálló Kámil pasa az alatt Tőrös oldalán a kávézó felé indult:
- Tehát te vagy az a Tőrös betyár Musztafa vezér nevezetű vezér?
- Én vagyok pasám!
- Mi a szándékod?
- Csak megvendégelném egy kávéval...
- Honnan tudtad, hogy erre fogok jönni?
- Nem tudtam...
Ez alatt a betyárok elhordták az utat lezáró torlaszt. Tőrös a válit a városon kívüli kávézó elé helyezett asztalhoz tessékelte, a legépebb és legújabb zsámolyt kínálta neki:
- Legalább üljön le! Egy kicsit megijesztettük, de nézze el nekünk ezt!
A pasa teljesen nyomorult állapotban rögtön lerogyott a felkínált helyre.
Tőrös kedvesen viselkedett, de mégis rettenetesen félt tőle. Eddig a napig még nem volt rá eset, hogy egy hatalmas váli a betyárok fogságába esett volna. Csak rágondolt, hogy mekkora botrány kavarodik ebből, és kiverte a hideg verejték.
Egyrészt úgy gondolta, hogy ha ebből a helyzetből megmenekülne, rögtön elcsapná a közbiztonságért felelős Galip urat, aki felbosszantotta a hanyagságával.
Akármilyen tisztelettel bánik is vele ez az ember, végül is egy zsivány, vagy talán nem? A zsiványok pedig kiszámíthatatlanul viselkednek.
Azt nem hitte, hogy megölik majd őket, ám nem kételkedett benne, hogy hatalmas váltságdíjat kérnek majd értük. Ennek a váltságdíjnak nem volt jelentősége, ám megszégyenül, és a nevét a szájukra veszik majd mindenütt. És természetesen azonnal elbocsátják. Élete végéig lehajtott fejjel kell majd járnia. Ez volt az, ami igazán kétségbe ejtette. Tönkretették.
Tőrös a reszkető kávézóst szólította:
- Gyorsan főzz egy nagy adag kávét a pasának!
Azután kérdezgetni kezdte:
- Hová ment így?
A pasa nem tárta föl a valódi szándékát:
- Hát egy olyan sétára jöttünk ki. Beugrottunk volna egy-két faluba...
- Azt mondhatná, feltartottuk az útján...
- Úgy történt.
Azután pedig rátért arra, amit már régen kigondolt:
- Te mikor hagysz már föl ezzel a gonosz élettel?
- Valaha nem is gondoltam arra, hogy egy nap a hegyek közé vonulok majd. Mit tehetnénk, ha így volt a homlokomra írva, bizonyára tudja, hogy mi kényszerített arra, hogy a hegyek közé vonuljak.
- Igen, tudom. Csakirdzsai volt az oka...
- Igaz!
- Még igen fiatal vagy! Merész fiatalember vagy! Végül is kár lenne érted! Akármennyire okos, akármennyire szerencsés lennél is, akkor is egy nap élve vagy halva kézre kerülsz. Mostanáig ki szállhatott szembe az állammal...
- Mi pedig azon igyekszünk, hogy ezt a napot a lehető legtovább halasszuk.
- Nézd Musztafa vezér! Különösen, annak a rettentően elkényeztetett görög zsiványnak a legyűrésével talán tudtodon kívül is nagy szolgálatot tettél az államnak. Ha ígéretet tennél nekem, akkor talán kegyelmet tudnék kicsikarni a padisahtól. A padisahunk igen irgalmas.
- ?!...
Ahogy Tőrös nem válaszolt, folytatta:
- Segédpandúr leszel. Akkor alkalmad lesz rá, hogy még nagyobb szolgálatot tehessél.
- ?!
- Esküszöm, hogy ezt nem féltemben és hazugságból mondom. Én már sokkal előbb gondoltam erre. Galip úrral is megbeszéltem. Ha most idejön, őt is megkérdezheted! Csak azt nem tudtam, hogy hogyan lépjek veled összeköttetésbe. Soha nem lehet tudni, hogy merre jársz... Azaz, egy tekintetből örülök a találkozásunknak. Így alkalmam nyílt arra, hogy láthassalak, és beszélhessek veled. Kérdezősködtem felőled. Az apád Ödemis elöljárói közül való. Te is jó ember vagy. Úgy vélem, hogy elég értelmes vagy ahhoz, hogy rájöjj, az az út, amin jársz, sehová sem vezet! Nos, kedvező-e számodra ez az őszinte ajánlat?
A fegyverropogás elhallgatott. Galip úr elvégezhette feladatát.
Tőrös rövid gondolkodás után:
- Nem könnyű dolog a hegyek között kószálni, abban az álladó veszélyben élni, hogy bármelyik percben golyót kaphatunk. Ez az élet, amit élünk nem élet. Egy ilyen ajánlatra igent mondanék, de nekem nincs bizalmam az Oszmán-birodalomban...
- Miért?
- Tudja, mi esett meg vezéremmel, Köszeoghluval. A saját szememmel láttam, amint a segédpandúr Csakirdzsai őt, és két legényét hogyan lőtte agyon, amikor a kegyelmi irattal a zsebében lejött a hegyekből. Hogyan feledhetném el ezt?
- Csakirdzsai nem tudott arról, hogy az felséges kegyelemben részesült!
- Ki mondta ezt? Ha nem kapott volna kegyelmet, talán dobosokkal és síposokkal járkált volna?
- Nekem így mesélték el a dolgot. Azt mondták, félreértés volt.
- De három lélek elszállt.
- Nem állítom neked, hogy igaza volt Csakirdzsainak, védelmembe sem fogom venni.
- Amint segédpandúr lennék, Csakirdzsai vonulna ismét a hegyek közé. Erre is gondolnia kell!
- Én már mindent átgondoltam. Tulajdonképpen Izmír környékén adnék neked munkát, ő pedig Ajdinban maradna. Távol lesztek egymástól.
A kávézós kihozta a kávét. Az, ahogyan Tőrös beszélt, megerősítette a váli pasa reményeit, és a félelme egyre inkább elszállt.
Tőrös azt mondta:
- Aztán pedig nem is remélem, hogy a padisah jóváhagyná, hogy kegyelmet adjon nekem.
- Én nem úgy gondolom, mint te. Úgy gondolom, engem nem söpör félre. Az ügyedben írni fogok a palotának.
- Jól van, várjuk ki.
- Csakhogy az érkező választ hogyan juttassam el hozzád?
- Meg fogom kapni a választ... Ne aggódjon!
Ez alatt Galip ezredes úr is odajött:
- Elvették a pandúrok fegyvereit. Ott tartják őket.
Tőrös rögtön betyárvezérré változott:
- Természetesen elveszik! Ha rajtuk múlna, még le is lőtték volna a legényeimet... Ha nem adtam volna rá már előzőleg parancsot, a mieink már rég megölték volna őket.
Kámil pasa nem szalasztotta el az alkalmat, és rögtön mellé állt.
- Igaza van a vezérnek! Ők nem ismerik a helyzetet.
Azután megkérdezte Tőröstől:
- Mi a szándékotok, meddig akartok a kezeitek között tartani?
Tőrös a fejét ingatta:
- Nincs efféle szándékunk. Mindössze csak meg akartuk inni a keserű kávénkat, ennyi az egész.
- Vagyis elmehetünk?
- Amikor csak akarnak...
Kámil pasa jócskán megnyugodott. Felállt a helyéről:
- Akkor, ha megengednék nekünk. - mondta. - Íme megittam a kávétokat. Ideje visszatérnünk.
- Kellemes utat!
Galip úr megdöbbent. Igazából nem is remélte, hogy egy Tőröshöz hasonló betyár rögtön így szabadon engedi majd őket.
Tőrös a mellette álló alvezérének pedig kiadta a parancsot:
- Iszmail, mondd meg, hogy adják vissza a pandúrok fegyvereit.
Azután a pasát és Galip urat a kocsijukig kísérte. Kezet szorított a pasával. Öt perc múlva a kocsi már Izmír felé tartott. A két pandúr is lovára szállt, lógó orral a kocsi nyomába szegődtek.
Amikor a kocsi gyorsan haladt, a pandúr főparancsnok, Galip úr sűrűn hátrafelé tekintgetett, azt ellenőrizte le, hogy vajon a betyárok a nyomukban vannak-e. Sehogyan se fért a fejébe, hogyan ereszthették őket szabadon.
Végül, ha akarta, ha nem, kénytelen volt elhinni. Szinte már megérkeztek Izmírbe. A válihoz fordult:
- Felejtsük el pasám! - mondta.
Kámil pasa megkérdezte:
- Talán bizony azt hitted, hogy valójában nem is fog majd szabadon engedni?
- Így igaz pasám!
- Én pedig nem látok ebben semmi meglepőt. Természetesen nem merészkedhettek többre. Végtére is, az államot képviseljük. Még ha zsiványok lennének is, akkor is kénytelenek voltak tiszteletet mutatni. Végül így is tettek. Amikor kívántuk, akkor rögtön szabadon is bocsátottak. Tehát tulajdonképpen nem is voltunk fogolynak tekinthetőek.
- De elállták az utunkat.
- A nép, ha kívánsága van, folyton elállja a nagyok útját, hogy elmondhassa bánatát. Ezek is olyanok, mint a zsiványok, de végeredményében hűek az államhoz. Mi pedig, ha akarjuk, ha nem, kénytelenek vagyunk meghallgatni őket.
Vajon Kámil pasa szavai őszinték voltak-e? Az nem volt igazán biztos, ám az is nyilvánvaló volt, hogy saját magát is meg akarta nyugtatni azzal, hogy nem is esett a zsiványok fogságába.
Ez, Galip úrnak is kedvére való volt, ezért rögtön igazat adott neki:
- Igaza van, pasa őméltósága! Nem voltunk a foglyaiknak tekinthetőek. Mindössze csak összetalálkoztunk, és semmi több...
- Így van! És nem akarom, hogy ennek híre menjen. Amint Izmírbe érünk, a pandúroknak egyenként, egyhavi jutalmat adj a bátorságukért! Figyelmeztesd őket, hogy erről a dologról pedig senkinek, semmilyen körülmények között ne beszéljenek!
- Parancsára!
- Én is kiadom majd a szükséges utasításokat a kocsisnak.
Aztán egy kicsit elkomolyodott:
- A közbiztonság ügyére térve, arra talán csak azt kell mondanunk, hogy csodás.
- Most rögtön egy osztag lovas pandúrt fogok odaküldeni. Én magam állok majd az élükre.
De ez nem tetszett Kámil pasának:
- Nem! - mondta. - Ők nemesen viselkedtek velünk szemben. Nekünk is becsületesen kell viselkednünk velük szemben.
- De hát azok zsiványok, pasám! Ki tudja, miféle rossz szándékkal jöttek oda.
- Biztos vagyok benne, hogy egy darabig a legkisebb rossz tettet sem fogják elkövetni.
- Tudod, hogy régóta gondolkodom rajta, hogy kegyelemre terjesszem föl őt. Feltártam előtte ezt a szándékomat. Kedvezően fogadta. A lelkét is odaadná azért, hogy ezt a felséges kegyelmet kiérdemelje. Ezért aztán most már erre fog várni, és amíg választ nem kap tőlünk, semmilyen rossz lépést nem fog tenni, mert elég okos ahhoz, hogy tudja; ha arra az útra lépne, akkor sohasem kapná meg a kegyelmet. Amíg te a pandúrokhoz mentél, addig én ezt megbeszéltem vele.
Galip úr a fejét ingatta:
- Most már értem, hogy ez a zsivány miért viselkedett velünk így.
- Természetesen te sem tehetsz senkinek említést erről az ügyről. Én pedig még ma meg fogom írni a palotának a kegyelmi kérvényt.
- Ön tudja pasám!
A kocsi Izmírbe ért, és megállt a kormányzati palota előtt.
....................
Miután a kocsi elment, Tőrös egy darabig még nézett utána, csak állt. A pasával folytatott beszélgetés nagy hatást tett rá. Ez az idős férfi, akit életében először látott, nem látszott rossz embernek. Csak egyvalamit nem tudott kikövetkeztetni:
Vajon valóban gondolkozott-e már korábban is azon, hogy kegyelmet adasson neki? Vagy csak abban a pillanatban áltatta őt azért, hogy kényelmesen megmenekülhessen a kezei közül?
Nem, nem! Megesküdött rá. Ez az idős, fehér szakállú államférfi pedig nem esküdött volna meg egy hazugságra.
Így hát talán kicsikarja azt a kegyelmet, amin már régóta gondolkodott, ők pedig megmenekülnek attól a kényszertől, hogy a hegyek között éljenek.
Amíg ő állt, és ezen gondolkodott, Iszmail betyár csatlakozott hozzá:
- Min gondolkodsz vezér? Netán megbántad, hogy eleresztetted a kezeink közé került madarakat?
- Nem! A pasa szavain tűnődöm.
- Miről beszéltetek?
- Azt mondta, hogy rögtön lépéseket fog tenni, hogy kicsikarja számunkra a felséges kegyelmet...
- Jó lenne tudni, vajon igaz-e ez?
- Nekem őszintének tűnt.
- Vezér! Az a dolog lehetetlen!
- Honnan tudod?
- Amíg Csakirdzsai a síkságon van, számunkra nem jöhet ki kegyelem.
- Miért beszélsz így? Talán hazudik egy fehér szakállú hatalmas pasa? Mi szükség lenne arra?
- Nem, nem ezt akartam mondani, vezér! Talán őszinte a pasa. De amint tudomást szerez erről a fia, rögtön elrontja a dolgot. Csakirdzsai Szait pasa embere. Ezért azt mondom, hogy ez az ügy lehetetlen.
- Nem mondtál igazán hazugságot Iszmail betyár. Ám igazán nem hiszem, hogy a váli pasa fia akkora hatást fejt majd ki. Akárhogy is, de egy ideig várakoznunk kell majd...
- Te tudod vezér!
- Végül is, ami meg van írva a végzetünkben, az fog történni velünk. Azt, ami az ember végzete, a kanalával kiveszi.
- Most hová fogunk menni?
- Hát az uradalomba megyünk... Mondd meg a legényeknek, hogy készülődjenek!
- Azt mondtad-e, hogy az uradalomba megyünk, vezér?
- Talán nem oda készültünk?
- Jó, de hamarosan egy osztag pandúr veszi majd körül...
- Hát azt meg honnan veszed?
- Amint Izmírbe érnek, azonnal pandúrokat küldenek majd a nyomunkba. Azok pedig könnyedén beszoríthatnak az uradalomba.
- Nem hiszem, hogy ilyesmi történhetne... De ha majd jönnének, akkor mi is tudjuk majd, hogy mit tegyünk. Küzdeni fogunk.
- Te tudod, vezér!
Öt perc múlva már a lovaikra szállva tartottak a Gökaghacs uradalom felé.
Mint már fentebb nyilvánvalóvá tettük, ennek az uradalomnak a gazdája, egy Adamopóló nevű amerikai állampolgárságú görög volt, és soha nem törődött az Izmír környéki "Megoló idea" eszméjű görögökkel, akik Izmírt és a környékét el akarták szakítani az anyanemzettől, és Görögországhoz akarták csatolni.
Tulajdonképpen nem kevés volt azoknak a görög és örmény honfitársaknak a száma, akik hozzá hasonlóan gondolkodtak, és őszintén hűek voltak az Oszmán államhoz. Milyen kár, hogy ezek, a többi izgágát nem tudták észre téríteni, és ha akarták, ha nem, végül alkalmazkodtak hozzájuk. Amikor kiderült, hogy az első világháborúból a birodalom vesztesen kerül ki, rögtön fellázadtak, és együttműködésre léptek az ellenséggel, végül pedig, amikor az izgága titkos forradalmárok megbűnhődtek, az Oszmán államhoz hűek is kárt szenvedtek. Azaz, a száraz mellett a zöld is megégett.
A görög forradalmárok és titkos társaságok ekkortájt nem riadtak vissza attól, hogy a gazdag görögöket kifosszák. Ezeket azzal az ürüggyel, hogy a csapatoknak kell a támogatás, egyfajta adóra kötelezték.
De Adamopóló azok közé a kevés gazdag görögök közé tartozott, akik soha nem is törődtek ezekkel a zsiványokkal. Azoknak a fenyegetéseit is mindig eleresztette a füle mellett.
Amint aztán a görög bandák tudomást szereztek arról, hogy jó kapcsolatban van Tőrössel, féltek hozzányúlni, és letettek arról, hogy beugorjanak hozzá.
Adamopóló mint tudjuk, a válit és a főparancsnokot várta ebédre. Amikor helyettük hirtelen Tőröst pillantotta meg magával szemközt, izgatott lett.
Rögtön eléfutott:
- Isten hozott vezér! - mondta, aztán hozzátette:
- Nézd, hadd tudassam veled most rögtön, hogy Izmír válija, Kámil pasa és vele a főparancsnoka Galip úr ide jönnek ebédre. Szinte mindjárt feltűnnek...
Tőrös akkor rögtön rájött, hogy mit keresett ott a váli és a parancsnok. Kámil pasa azt mondta, hogy csak azért kelt útra, hogy sétáljon, és betérjen néhány faluba, elhallgatta előle, hogy ebédre hivatalos az uradalomba. Talán attól tartott, hogy Tőrös rajtaüt az uradalmon.
Elmosolyodott:
- Ne aggódj! Nem fognak eljönni.
- Eljönnek, eljönnek... Tegnap Izmírbe mentem, meghívtam. Szavát adta. Ma el fog jönni.
- Igen, úgy volt, hogy eljön, de vissszakozott.
Az uradalom görög tulajdonosa gyanakodva nézett az arcába. Vajon tréfálkozott vele?
- Honnan tudod? - kérdezte.
- Útközben találkoztunk velük... Elbeszélgettünk egy kicsit. Azután pedig rögtön sietősen visszatért Izmírbe.
Adamopóló szemei tágra nyíltak:
- Hát beszéltél a pasával?
- Igen! Egy félóráig... Megitta egy kávémat is.
- Hogyan történt a dolog?
Amint Tőrös röviden elmesélte a történteket az uradalom gazdájának, amaz rögtön megértette a dolgot.
Tőrös folytatta:
- Azt mondják: Kinek a szándék, kinek a végzet! Te végül is nem a váli pasának és Galip úrnak, hanem nekünk rendezel lakomát.
Adamopóló azt mondta:
- Meg van terítve. Parancsolj! Csak nehogy Galip úr Izmírbe érve, rögtön rendfenntartó erőket küldjön ide.
- Meglehet, de nemigen hiszem.
- Állj meg, hadd mondjak neked valamit. Tegnap a váli pasával beszélgetve téged is megemlítettünk. A pasa azon gondolkodik, hogy kegyelmet csikar ki neked.
Tőrös ekkor hitte el, hogy Kámil pasa valóban őszintén viselkedett vele szemben:
- Ezt nekem is mondta...
- Úgy lenne?
Amikor Tőrös betyár ezután részletesen beszámolt az uradalom görög gazdájának arról a beszélgetésről, amit erről a tárgyról Kámil pasával folytatott, amaz egyre jobban örvendezett:
- Most már értem, hogy ez egy szerencsés véletlen volt... Adja Isten, hogy rövid időn belül megadják a kegyelmet.
- Azt remélem, hogy ennek a hírét tőled kapom majd meg!
- Természetesen, természetesen! Ne aggódj e felől. Nosza parancsolj az asztalhoz!
Csodálatosan megtöltötték a gyomrukat, és folyton mind a kegyelemről beszélgettek. A csorbadzsi már befejezett tényként tekintett rá, de Tőrös nem úgy gondolta, mint ő. Ezeket a gondolatait így fejezte ki:
- Nem, csorbadzsi! Nem remélem, hogy ez az ügy olyan könnyű lesz. Különösen, mert a legutóbbi összecsapásunkkor Csakirdzsai három emberét is megöltem, ezért a viszonyunk még jobban megromlott. Nincs kétségem a felől, hogy Kámil pasa őszinte volt, de a fia, Szait pasa Csakirdzsai testi-lelki jó barátja. Hatni fog az apjára, igyekezni fog meghiúsítani a dolgot.
- Kámil pasa senkire sem hallgat. Én bízom abban, hogy menni fog a dolog.
- Akárhogy is, majd meglátjuk. Akármi is a végzetünk, az lesz.
Estig az uradalomban maradtak. Egyetlen pandúr sem tűnt föl. Erre az éjszakát is az uradalomban töltötték, és csak következő nap, a kora délutáni ima idején távoztak onnan.
Mivel Tőrös nem akarta elrontani a kegyelem ügyét, ezért hosszú időre föl akart hagyni a tevékenységével, az emberei egy részének engedélyt adott, hogy a falujába menjen. Ő maga pedig néhány emberével a Kecskés törzshöz ment. Ennek a jörük illetve alevi törzsnek a vezetőjét ismerte. Egyszer kétszer élvezhette jótéteményeiket. Lehetetlen volt őt itt megtalálni.
Havonta egyszer valakit Adamopólóhoz útnak indítva ellenőrizte, hogy a kegyelem kijött-e már vagy sem.
De a remélt és várt felséges kegyelem sehogyan sem érkezett meg.
Kámil pasa őszintén hozzálátott a dologhoz. Egyrészt Mebejnnek, másrészt pedig Dahilje Nezáretinnek, a belügyminiszternek írt levelében kérte, hogy mielőbb zárják le az ügyet, és Tőrös felséges kegyelemben részesüljön.
Ennek ellenére a várt válasz sehogyan sem akart megérkezni. Bizonyára valaki akadályozta a dolgot. Vajon kik lehettek azok? Sehogyan sem tudott rájönni.
Izmír válijának álmában sem jutott volna az eszébe, hogy a kegyelem ügye ellenében, a hátráltatásán igyekvők élén maga a fia, Szait pasa áll. De legyen az akár a palota, akár Dahilje Nezáretin, sőt még a nagyvezír Kicsi Szait pasa is, ebben az ügyben az izmíri görögöktől érkező táviratok és levelek fejtették ki a legnagyobb hatást.
Az izmíri görögök Tőröst tekintették a legnagyobb ellenségüknek, és ezek tudomást szereztek a váli törekvéséről, hogy kegyelmet adasson neki. Abban a pillanatban, ahogy ez a tudomásukra jutott, azonnal tevékenykedni kezdtek. Számukra Tőrös betyár Musztafa vezér a görögök első számú ellensége volt. Szerintük mindenképpen el kellett volna fogni, és fel kellett volna akasztani. Az ő ügyében a kegyelem kibocsátása az Oszmán állam hű (!) szolgáit, az Égei görögöket végtelenül elszomorította volna. Ezért a Felséges Udvart egymás után táviratokkal, kérvényekkel és levelekkel árasztották el.
Sőt a dolog nem is maradt ennyiben. Néhány külföldi követ nem csak a görögök ellenségének, de ugyanakkor keresztényellenesnek is kikiáltott Tőrös kegyelme ellen nem sajnálta még befolyását is bevetni.
A Felséges Udvar pedig ezzel a nyomással szemben a halogatás útját találta a legmegfelelőbbnek. Ennek eredményeképpen pedig a kegyelem ügye elhúzódott.
Természetesen Tőrös erről nem tudott. Ő a kecskés törzsnél várta a dolog végét.
Mint jól kikövetkeztette, a váli Kámil pasának erről a tevékenységéről Csakirdzsai Mehmet vezér is rövid idő alatt hírt kapott.
Amint megtudta, annak megfelelően változtatta meg a viselkedését. Az volt az első dolga, hogy eltűnt onnan.
Ő hivatalos segédpandúr volt. Ebből kifolyólag feladatai voltak.
Ezek közül a legfontosabb, hogy amikor nem volt üldözésen, minden nap be kellett néznie a kormányzathoz, hogy a közbiztonság állapotát a kajmakám, és a pandúrparancsnok társaságában áttekintse.
Csakhogy közben napok, sőt hetek teltek el, és nem ugrott be a hivatalba. Egyszer kétszer üzentek neki a feltűnő hiányzása miatt.
Csakirdzsai minden alkalommal kimentette magát azzal, hogy dolga van, vagy rosszul érzi magát, és nem ment el ezekre a meghívásokra.
Ez a viselkedése teljesen természetesen rögtön gyanút ébresztett. Egy nap pedig a kajmakám személyesen jött el Csakirdzsai házához és látogatta meg.
Csakirdzsai meglehetősen hűvösen fogadta. Egy kis nyájaskodás után a parancsnok megkérdezte:
- Valahogy jobban vagy-e már?
Csakirdzsai vonakodás nélkül válaszolt:
- Nem is vagyok beteg...
- Nem vagy? Pedig hát az a hír jött hozzánk, hogy beteg vagy...
- Én küldtem azt a hírt...
- Bizonyára kimerült lehetsz. Legalább pihentél?
- Fáradt sem vagyok.
- Hát akkor miért nem ugrasz be?
- Ti is tudjátok, akkor miért kérditek?
- Én semmiről sem tudok...
- Tudod te, tudod!... Nekigyürkőztetek, hogy Tőrösnek megkegyelmeztessetek, és segédpandúrrá tegyétek. Mi szükségetek lenne már énrám? Akárhogyan is, de megjön a kegyelem... Nagyon szépen együttműködhettek majd vele.
- Báránykám, honnan veszed ezeket?
- Talán bizony hazugság?
- Én nem tudok erről...
- Én tudok. Bizonyára neked is hallanod kellett, hogy a váli pasa már régen megírta ezt Isztambulba...
A kajmakám igen jól ismerte a helyzetet. Amikor két héttel azelőtt Izmírben járt, mindent megtudott. Kámil pasa személyesen magyarázta el neki a helyzetet.
De nem volt szándékában ezt elárulni:
- Lelkem, ez csak mese! Nem érdekel minket az, hogy a váli pasa miket forgat a fejében. Mi végezzük a saját ügyeinket. Az utolsó napokban a munkát elhanyagolva, erre - arra néhány bozótharamia szabad teret talált. Megsokasodtak a bűncselekmények. Ezek az elmúlt napokban egynéhány rablást hajtottak végre.
- Még mindig ennél az ügynél ragadtál.
- Természetesen ott ragadtam. Mit képzeltek.
- Lelkem vezér...
Csakirdzsai egy kézmozdulattal elhallgattatta a szemben lévőt:
- Kajmakám úr, kajmakám úr! Még nem száradt föl azoknak a legényeimnek a vére, akiket Tőrös lelőtt. Te mit mondasz? Ha segédpandúr vagyok, akkor állami hivatalnoknak számítok. A rám kilőtt golyó, egyenértékű az államra kilőtt golyóval. Ő pedig miután ezt megtette, ahogy még szorosabb lett az üldözés, alkalmatlan helyeken, a kegyelemért ácsingózik. Hát lehet ilyen? Aztán pedig azt várjátok tőlem, hogy dolgozzak... Ki látott már ilyet?
A kajmakám nem talált szavakat, hogy mit válaszolhatna ezekre, így a vezér folytatta:
- Ráadásul, ahogy hallottam, Tőrös nincs is innen messze. Azon gondolkodik, hogy rajtaüssön a házamon, engem megöljön. Ebben a helyzetben természetesen nem távozhatok a házból. Abba sem egyezhetek bele, hogy egyetlen legényem is elmozduljon mellőlem.
Csakirdzsai ezeket a szavait akkora hévvel mondta, hogy a kajmakám megértette, tehet amit csak akar, de nem ösztökélheti cselekvésre.
Egy rövid ideig még ott maradt, aztán engedélyt kért és távozott a házból.
A pandúrparancsnok már várta. Amikor Hilmi úr elmagyarázta neki a helyzetet, amaz azt mondta:
- Tulajdonképpen nyilvánvaló volt, hogy így fog történni. Sőt, mondjak-e neked még valamit kajmakám úr?
- Mit?
- Nem más, mint Csakirdzsai az, aki a lépten-nyomon keletkező bozótharamia bandáknak egy részét alattomban bujtogatja.
- Óh jaj, mi a csoda?
- Nekem ez a sejtésem. És nem hiszem, hogy ebben tévednék.
- Nos, akkor mit tegyünk?
- A legjobb lesz, ha tudatjuk a helyzetet a válival... Írj egy hosszú jelentést.
- Nem, nem! Magam megyek, megbeszélem vele, úgy még jobb lesz.
- Jól gondolod.
- No, és Csakirdzsaival kapcsolatban tehetünk-e valamilyen óvintézkedést?
- Milyen óvintézkedést tehetnénk? Ő most pattanásig feszült állapotban van. Bármely pillanatban az embereit összeszedve, a hegyek közé vonulhat. Új, meg új bajokat hozhat a fejünkre. Tulajdonképpen a kezünkben lévő erőkkel nem tudjuk biztosítani a közbiztonságot, egészen biztosan gondjaink lesznek.
- Ez is igaz... Nem tudom, hogy mit mondjak. Csak annyit mondhatok, az Isten segítsen meg minket, másra nincs lehetőségünk.
Ödemis kajmakámja Hilmi úr másnap Izmírbe ment, és a válinak, Kámil pasának a valóságnak megfelelően beszámolt a helyzetről.
Miután Kámil pasa végighallgatta, azt mondta:
Csakirdzsaitól minden kitelik. Lehet, hogy alattomban ő maga bujtogatja a bandákat. Ennek ellenére nem mondok le arról a tervemről, hogy Tőrösnek kegyelmet adassak.
Egy pillanatnyi gondolkodás után folytatta:
- Csakirdzsai Mehmet vezér régóta segédpandúr. Megannyi bűncselekményét bocsáttattuk meg. Havi járandóságot is kap a kincstártól. Régóta Tőrös nyomában jár. Mit tudott vele szemben tenni? Semmit... Hallgasd meg a szóbeszédet! Tőrös arrafelé kószált. Akármikor rajtaüthetne a házán, őt pedig megölhetné. Így annak a bevallására késztetik, hogy retteg tőle. Egy pandúrunkat lelőtték. Egyet pedig a hegyek közé hurcoltak. Egyetlen hírt sem kaptunk róla...
- Csak lenne Tőrös a segédpandúr, mindet elpusztítaná... Nem is számít? Mi az oka, hogy a házába zárkózott, és keresni kell ahhoz, hogy megtalálják? Mi hasznunk lenne egy így viselkedő segédpandúrból? Aztán ha ezeket az új fajta csapatokat valóban alattomban bujtogatná is, ez azt jelentené, hogy új bűncselekményeket követ el. Nem, nem lehet! Ennek az embernek nincs haszna számunkra. Nem látjuk hasznát...
- A földtől az égig igazad van, pasa, de ha most ő is a hegyek közé vonulna, az a mi dolgunkat egy fokkal még jobban összekuszálná. Vajon ha elküldené hozzá a fiát Szait pasát, magunkhoz hivatnánk, kellő tanácsokkal látná el, talán nem lenne-e haszna? Csakirdzsai az ön fiának a szavától pedig nem tér el... Ha mást nem is érünk el, de megértjük majd a valódi szándékát.
Kámil pasa rövid gondolkodás után azt mondta:
- Igen, nem származna kár abból, ha megkísérelnénk. Holnap Ödemisbe küldöm őt.
Szait pasa éppen akkor érkezett meg Isztambulból. És ott természetesen az apja tudomása nélkül minden tőle telhetőt megtéve buzgólkodott Tőrös kegyelmi ügye ellen.
Amikor az apja hívására a váli szobájába lépett, Ödemis kajmakámja, Hilmi úr is jelen volt.
Miután Kámil pasa röviden elmagyarázta a fiának a helyzetet, a szavait így fejezte be:
- Holnap rögtön Ödemisbe fogsz menni, beszélni fogsz majd Csakirdzsaival, és megértteted vele, hogy mi a feladata... Ezeket az újonnan keletkezett bozótharamia bandákat a lehető leghamarabb el kell pusztítania, és ebben együtt kell működnie a pandúrokkal. Tekintettel arra, hogy Tőrös ügyében még nem jött ki kegyelem, ha alkalmat találna rá, őt is megkísérelheti elpusztítani. Erre semmit sem mondhatok. De hagyja abba a fegyelmezetlenséget, a lázongást, és folytassa a munkáját!
Szait pasa másnap a kajmakámmal együtt visszatért Ödemisbe, és írt egy levelet Csakirdzsainak, amiben a kormányzati épületbe hívatta.
Csakirdzsai ez alkalommal az alvezérével az oldalán eljött a hívásra. Zarándok Musztafa a kapuban maradt. Ő pedig bement abba a szobába, ahol Szait pasa kajmakámjával és pandúr parancsnokával együtt várt rá.
Az üdvözlések után Csakirdzsai azt mondta a pasának:
- Hadd beszéljek valahol külön önnel, pasa!
Erre a szóra a kajmakám és a pandúr parancsnok azonnal felállt a helyéről, és négyszemközt hagyták őket.
Akkor Szait pasa rögtön beszélni kezdett:
- Jó, hogy így négyszemközt maradtunk. Igen jó híreim vannak a számodra. Nyugodtan beszélhetünk.
- Megkapta-e Tőrös a kegyelmet?
- Nem! Te ne is törődj az apám erőfeszítéseivel! Nem lesz eredményük! Én Isztambulból jövök. Ott a főkamarás Arab Izzet pasával is, Dahilje Naziri Avni pasával is hosszasan elbeszélgettem. Természetesen négyszemközt... Mostanra megakadályoztam, hogy Tőrös kegyelmet kapjon.
Ezek a szavak Csakirdzsait egy kissé megnyugtatták:
- Nem értem, hogy a pasa apád miért foglalkozik ezzel.
- Ezt én sem értem, de bármit tesz is, hiábavaló lesz. Tulajdonképpen az izmíri görögöktől is igen sok távirat érkezett, hogy Tőrös ne kapjon kegyelmet.
- Vajon hol van ő?
- Nem tudom. Ha te sem tudod, akkor én honnan tudhatnám?
- Talán a pasa apád sem tudja?
- Nem hiszem.
- Tudja ő, tudja ő... Mindenfelé embereket küldtem. Sehogyan sem sikerült megtudnom, hogy hová rejtőzött, ám legyen, aminek lennie kell, rejtőzzön, ahová rejtőzött, mindenképpen meg fogom találni.
- Ha megtudnám, akkor én is megüzenem neked. Most az apám hivat téged. Együtt menjünk-e Izmírbe?
Csakirdzsai határozottan kijelentette:
- Én nem megyek, és nem beszélek az apáddal.
- Mit mondjak neki?
- Mondd neki azt, hogy beteg vagyok...
- Jól van, elintézem az ügyet. Vagy helyesebben fogalmazva, igyekszem majd elintézni. De te, ha hébe-hóba is, de ugorj be a kormányzathoz! Látszódj olyannak, mint aki üldözésre megy!
- Ezt csak a te kedvedért fogom megtenni.
- Köszönöm vezér! Ha nincs más mondandód számomra, akkor hívassuk a többieket.
- Nem, nincs!
- Erre a kajmakámot és a pandúrparancsnokot hivatták. Egy ideig együtt beszélgettek. Amikor Szait pasa megmondta nekik, hogy a vezér már jobban van, és úgy fog dolgozni, mint korábban, azok is örvendeztek.
Szait pasa nem maradt soká Ödemisben, még ugyanaznap visszatért Izmírbe.
Csakirdzsai valóban újra munkához látott, de ez a tevékenysége inkább csak tessék-lássék történt. Az ő gondolatai Tőrös körül jártak. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a nyom nélkül szem elől tűnt ellenfelének a tartózkodási helyét megtudja, ám minden erőfeszítése eredménytelen maradt.
Csakirdzsai ezalatt egy olyan megoldáshoz fordult, hogy egy csomó, magát Csakirdzsainak nevező másodosztályú zsiványt indított a nyomába. Ezeknek pénzt és fegyvert adott. Arra az esetre pedig, ha sikerülne Tőröst megölniük, hatalmas jutalmat ígért.
Ám ezek közül egy sem járt sikerrel. Tőrös a legtöbbjüket elpusztította.
Évek múltak el, de az Isztambulból várt kegyelem sehogyan sem akart megérkezni. A görög bandák, akik a tőle való félelmükben egy időre elbújtak, most, hogy Tőrös nem volt a szintéren, újra tevékenykedni kezdtek, és kezdték felforgatni a környéket.
Ebben a helyzetben Kámil pasa újra levelet írt Isztambulba, amiben beszámolt a helyzetről. Megemlítette, hogy a teljességgel leromló, és útjáról kitérő közbiztonság megőrzéséhez szükséges, hogy Tőrös mielőbb kegyelmet kapjon, és segédpandúrrá nevezzék ki, abban az esetben pedig, ha ezt a kérését nem teljesítenék, kérte, hogy fogadják el a lemondását. Az, hogy Ciprusi Kámil pasa ebben az ügyben minden tekintélyét bevetette, végül meghozta a várt eredményt. Tőrös ügyében Isztambulból megérkezett Izmírbe a kegyelmi irat.
Amint megérkezett a kegyelem, Kámil pasa rögtön üzent Adamopólónak, és megparancsolta, hogy tudassa Tőrössel a helyzetet.
Ám hol volt Tőrös?
Régóta nem látták arra. Alapjában véve a váli ígérete ellenére már régen elvesztette a reményét, hogy az ő ügyében kegyelem jöjjön ki.
Az utolsó évben ismét összegyűjtötte az embereit, és ismét tevékenykedni kezdett. De az óvatosságról nem feledkezett meg. Ez alatt az idő alatt, mint már fentebb megtudhattuk, azzal töltötte az idejét, hogy egy csomó bozótharamia bandát gyűrjön le, akiket Csakirdzsai uszított a nyomába.
Adamopóló egyik embere csak napokkal később találta meg egy sátortáborban, és adta át neki az ajándékot. Sőt, az ezt megerősítő, Izmírben megjelenő újságot is a vezérnek adta.
Tőrös ekkor nyugodtan felsóhajthatott. A számára a meglepetést elhozó uradalmi embernek jókora borravalót adott. Ez az öröm az összes legényére is átterjedt.
Rögtön bárányokat vágtak le. Helvát főztek. Ezt az ajándékot ünnepi légkörben köszöntötték.
Tőrös közölte azzal az emberrel, aki ezt a jó hírt hozta neki, hogy az uradalomba fog menni, és az uradalom gazdájával együtt Izmírbe megy köszönetet mondani, és hogy hozzáfogjon a hivatalos munkájához.
Ő, amikor megkapta ezt a hírt, Szeferihiszár környékén volt. A lakoma után alvezérével, Iszmail betyárral négyszemközti beszélgetésbe kezdett.
Iszmail betyár még mindig gyanakodott. Így beszélt:
- Bizony Isten, vezér, te jobban tudod, de nekem egyáltalán nincs bizalmam az Oszmán-birodalomhoz. Ha a helyedben lennék, egyáltalán nem mennék Izmírbe.
- Miért?
- Meg fogod látni, hogy ott őrizetbe vesznek.
- Óh jaj, mi a csoda?
- Ne beszélj így vezér! Az Oszmán-birodalomban nem lehet megbízni. Nem kapott-e Jörük Oszmán vezér is kegyelmet, vagy talán nem? Tudod, hogy hogyan lőtték le őt az izmíri kormányzati palotánál.
- Ezt mindnyájan tudjuk. De Kámil pasa nem szószegő. Férfiember. A görög zsiványok szétmorzsolásához szüksége van ránk.
- No és mi lesz Csakirdzsaival?
- Azt nem tudom... Tulajdonképpen ezt már a pasának is mondtam. Akár a hegyek közt maradunk, akár lemegyünk a síkságra, ha szembe kerülünk egymással, ismét csak a fegyverek fognak megszólalni. A pasa azt akarja, hogy Csakirdzsai Ajdin és Ödemis környékén maradjon, te pedig Izmír környékén fogsz kószálni. Azt mondta, hogy nem fogtok egymással találkozni.
- Amint lemegyünk a síkságra, Csakirdzsai könnyebben megtalál majd minket.
- Mi is könnyebben megtaláljuk őt.
- Az igaz!
- Ne veszítsd el a bátorságodat!
- Most mit fogunk tenni?:
- Elsőként Ödemisbe fogunk menni.
- Ámde talán nincs ott Csakirdzsai?
- Legyen! Ha van bátorsága, akkor szálljon velünk szembe. Rögtön ott leszámolunk. Fogadalmat tettem: ha kegyelmet kapnék, dobosokkal és síposokkal magunk előtt járjuk majd be Ödemis utcáit. Az üzletsort az elejétől a végéig bejárjuk majd.
- Fegyvert is durrogtatunk talán?
- Ödemisbe belépve igen! De Ödemisen belül nem... Hadd lásson minket a barát, és az ellenség... Ha Csakirdzsainak van mersze hozzá, akkor álljon velünk szembe!
- Nem hiszem, hogy ilyen bátorságot mutatna majd... Sőt, azt sem hiszem, hogy Ödemisben lenne.
- Miért?
Csakirdzsainak jó füle van. Esküszöm, hogy már előttünk megtudta, hogy megkaptuk a padisahtól a kegyelmet. Amint ezt megtudta, a segédpandúrsággal fölhagyva a hegyek közé ment.
- Lehet. Akkor pedig mi a pandúrokkal együtt az üldözésére indulunk majd.
Azután rögtön ezt a parancsot adta ki:
- Te reggel az egyik legényt rögtön küldd Ödemisbe. Váltson öltözetet. Hozzon nekünk hírt Csakirdzsaival kapcsolatban.
- Parancsára!
Iszmail betyár egyáltalán nem tévedett a következtetésében. Csakirdzsai úgy tíz nappal hamarabb értesült arról, hogy Tőrös ügyében Isztambulból megérkezett a kegyelem.
Amint értesült erről, azonnal összeszedte az embereit és távozott Ödemisből. Erről az útjáról senkit sem tájékoztatott.
Csakirdzsai Birgi irányába ment, és észrevétlenül az ottani orgazdái közül a kerttulajdonos Panajot kerti házába rendezkedett be.
Azután Panajotot magához hívta, és ezeket a szavakat mondta neki:
- Senki, semmilyen körülmények között nem tudhatja meg, hogy mi itt vagyunk. Ha mégis kitudódna, akkor esküszöm, hogy te leszel az első ember, akit megölök. Nemcsak téged, hanem a gyermekeidet is megölöm majd.
Panajot ettől a nyílt fenyegetéstől rettentően megrémült, mert ő mindenkinél jobban tudta, hogy Csakirdzsai miféle átok egy ember.
A görög arcában nem maradt vér:
- Hogy mondatsz ilyet? Talán letettél a segédpandúrságról, vezér?
- Nem! Nincs ilyen tervem!
- Egyáltalán ne aggódj! Itt nyugodtan maradhatsz, addig, amíg csak akarsz. Én hozom majd az ételeteket. Csak ti meg nehogy kívül mutatkozzatok.
- Senki előtt sem fogunk mutatkozni.
- Akkor pedig még maga az Ördög sem fogja megtudni, hogy itt vagytok.
- Éppen ezt akarom... Talán Tőrös ügyében hallottál valamit?
- Nem vezér! Az egyetlen, amit tudok, hogy itt nincs! Tulajdonképpen, amíg te itt vagy, ő hogy is venné a bátorságot, hogy Birgihez közelítsen?
- De most megváltozott a helyzet.
- Mi történt?
- Kegyelem született az ügyében.
- Hogy lehet az? Hogyan kaphat kegyelmet egy ilyen zsivány?
- Pedig megtörtént... Bizonyára te is tudod, hogy mekkora ellensége a görög nemzetnek, és Pandelivel kezdve, hány görögöt ölt meg. Most, miután segédpandúr lett belőle, ezt a tevékenységet sokkal nyugodtabban űzheti majd. Íme, én azért kérek tőled segítséget, hogy ne adjak teret neki.
- Hogyan segíthetnék neked vezér?
- Én észrevétlenül, és nyomtalanul tűntem el Ödemisből. Az ott maradt rokonaim és közeli barátaim azt fogják mondani, hogy Ajdin környékére mentem. Természetesen ezt Tőrös is megtudja majd. Ha pedig megtudja, Ödemisbe akar majd jönni. Ezért aztán át fog haladni Birgin.
Panajot mintha megértett volna valamit.
Csakirdzsai folytatta:
- Én pedig éppen ezt akarom. Amint Tőrös Birgibe ér, rögtön találkozzál vele, igyekezzél itt a környéken vendégül látni. Aztán pedig időveszteség nélkül tájékoztass a helyzetről!
- Rendben van vezér!
- A többi már az én dolgom. A legfontosabb feltétel, hogy ezt nyugodtan végre lehessen hajtani, az hogy senki, semmilyen körülmények között ne szerezzen tudomást az ittlétünkről. Különben Tőrös azonnal távozik Birgiből.
- Bármit mondasz is, mindent végrehajtok majd. Adja Isten, hogy sikeres legyél!
Panajot valóban állta a szavát. Senki sem tudta meg, hogy Csakirdzsai az összes legényével együtt a kerti házban bújt meg. Ez alatt Csakirdzsai levelet írt és azt postára adta Ödemisbe.
..............................
Iszmail betyár Égbeli Mehmetet küldte Ödemisbe, hogy Csakirdzsairól tudakozódjon. Mehmet három nap múlva a Boz-hegyen találta meg Tőröst, és ezt a hírt hozta neki:
- Csakirdzsai nincs Ödemisben... Úgy tizenöt nappal ezelőtt azzal távozott a városkából, hogy Ajdinba megy.
Tőrös rákérdezett:
- Biztos helyről hallottad-e a hírt?
- Igen! Jó alaposan kérdezősködtem. Anesztit is megkérdeztem. Ő is kérdezősködött, és ugyanezt a hírt hozta.
- Híre ment-e, hogy kegyelmet kaptunk?
- Igen! Az izmíri újságokból tudták meg. Aneszti igen örült.
Ebben a helyzetben már nincs semmi akadálya, hogy Ödemisben mutatkozzunk. Nyugodtan odamehetünk.
Tőrös úgy döntött, hogy következő reggel korán elindul a Boz-hegytől. Tulajdonképpen határozott volt a szándéka. Még ha Csakirdzsai ott is lenne, akkor is bemegy majd Ödemisbe.
De az utolsó percben ismét letett az indulásról. Előbb jobb lesz az otthoniakkal tudatni az érkezésének a napját. Amint egy vezér kegyelemben részesült, a házában napokig tartó lakomát kellett tartania, és erre a lakomára minden ismerősét meg kellett hívnia, ez kötelessége volt. Erre az időre zenészeket és táncosokat is fogadnak, a napokig tartó lakoma közben ezek is minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a meghívottakat szórakoztassák.
Jó lenne mindezeket az előkészületeket megtenni, mielőtt Ödemisbe érnek, felfogadni a dobosakat és síposokat, akik a városba érve fogadják majd őket.
Mit veszítene azzal, ha még néhány napot várna, hogy ezeket az előkészületeket megtegyék? Semmit...
Szemiti Kicsi Mehmetre bízta, hogy ezt az ügyet elrendezze és megvigye az Ödemisbe érkezésének örömhírét a családjának. Előbb hazaugrik és beszél a feleségével, aztán pedig Anesztivel találkozik majd, és a szükséges előkészületek tárgyában átadja a parancsokat.
Mehmet elment. Két nap múlva visszatért a Boz-hegyhez.
Hazulról sok jó hírrel együtt egy levelet is hozott. Aneszti pedig nekigyürkőzött a szükséges előkészületeknek.
A hozott hírek valóban figyelemre méltóak voltak. Csakirdzsai egy csomó rokonát vetette be, azt akarta, hogy békítsék ki Tőrössel. Tulajdonképpen erről szólt a megérkezett levél is. Felajánlotta, hogy véget vet a köztük lévő ellenségeskedésnek. Azt akarta, hogy a mostanáig köztük történt kínos eseteket felejtsék el.
Ezek a hírek, de főként ez a levél igen jó hatást tett Tőrösre. Rögtön maga mellé hívta alvezérét, Iszmail betyárt:
- Hírt kaptam Csakirdzsaitól, Iszmail. - mondta.
Iszmail betyár megkérdezte:
- Mik voltak azok a hírek vezér?
- Békülni akar velem.
- Honnan van a hír?
- Otthonról... A rokonai közvetítésével üzent nekem. Azt mondja, feledjük el, ami köztünk történt. Még egy levelet is írt nekem...
- Hol van?
Tőrös átnyújtotta a levelet:
- Íme itt van! Olvasd!
Iszmail betyár a levelet átvéve elolvasta. Aztán visszaadta azt a vezérnek.
Tőrös megkérdezte:
- Mit szólsz hozzá?
Amaz a fejét ingatta:
- Azt mondom, cselvetés. Azt mondom, hogy új csapdát állít neked.
- De hát mi a csoda, Iszmail... Tulajdonképpen te ilyen vagy. Mint Köroghlu, még a fúvó szélben is cselvetést sejtesz.
- Ezt te mondod nekem, vezér?
- Igen, én mondom. Talán bizony hazugság?
- De már megbocsáss vezér! Csodálkozom ezen...
- Miért?
- De hát te sem voltál soha nálam kevésbé gyanakvó...
- Egy betyárvezérnek, egy betyárnak kötelessége gyanakvónak lenni. Másképpen nem rejtőzhet el a hegyek között. Egy levél rebennését látva is eszébe kell jusson, hátha egy Martin puskát irányítottak rá.
- Jó, no és vezér?
- De Csakirdzsai őszintének tűnik nekem.
- Ezt te mondod?
- Bizony, én mondom.
- Furcsa dolog! Hogy mondhatsz ilyet úgy, hogy őt nálam sokkal jobban, sokkal közelebbről ismered?
Tőrös egy darabig szórakozottan gondolkodott, aztán folytatta:
- Nekem úgy tűnik. Csakirdzsai nem rossz ember. A gyermekkorunkat együtt töltöttük. A viszonyunk megromlásának pedig egy tévedés volt az oka. Amikor nem tudtam uralkodni az idegeimen, én elsőként egynéhány emberét lelőttem. Azután hányszor találkoztunk. Kölcsönösen vért ontottunk. Bizonyára megtudta, hogy kegyelemben részesültem, és elsőként ő akar békülni, ő nyújt felém kezet, nekünk pedig el kell fogadnunk ezt. Már hány éve élünk halálos félelemben. Ha kibékülnék vele, akkor ez a dolgot is barátian elrendeznénk.
- Hogy hihetsz neki vezér?
- Talán, mert hinni akarok. Természetesen neked is igazad van... Vele szemben mindig elővigyázattal és óvatosan viselkedünk majd. Tulajdonképpen mi nem is maradunk sokáig Ödemisben. Visszatérünk Izmírbe. Szavunkat adtuk a pasának. Az ottani görög bandák legyűrésébe vetjük bele magunkat. Csakirdzsai pedig Ajdin környékére megy majd. Távol leszünk egymástól.
- Mondj, amit akarsz vezér! Én nem bízom ebben az emberben...
Tőrös nem válaszolt. Miután még két napig maradtak a Boz-hegynél, útnak indultak Birgi felé.
Tőrös sokkal vidámabb volt, mint valaha. A hozzá hasonlóan vidám legényei között a szokásostól eltérően tréfálkozott.
Azok is vidámak voltak. Mind többszörösen halálraítéltek voltak. Tőrössel együtt pedig most ők is megmentették az életüket. Ők is részesülnek majd a kegyelemből, megmenekülnek a félelmeiktől, és attól, hogy minden pillanatban halálos veszedelmekkel teli életet legyenek kénytelenek folytatni. Mintha újjá születtek volna.
Köztük Kurudzsaovai Iszmail volt az egyetlen, aki nem volt vidám. Tőrös alvezére nagy kétségek között hánykódott. A gondolatait, mint tudjuk, már egészen világosan elmondta a vezérnek is.
De a még nála is gyanakvóbb természetű Tőrös valahogy a füle botját sem mozdította a szavaira. Hirtelen létrejött a bizalom Csakirdzsaival szemben, akivel évek óta harcoltak, élet - halál harcba bocsátkoztak. Ebben bizonyára szerepe volt a közösen eltöltött gyermekkornak is.
Íme feltűnt Birgi. Az a kőzúzalékút, amin haladtak pedig egyre forgalmasabb lett. Akik látták az érkezésüket, rögtön az útszélre húzódva köszöntötték őket, utat engedek a vezérnek és legényeinek.
Természetesen nem ismerték őket. De lesz, ami lesz, félelmükben mutattak volna tiszteletet? Kik voltak ezek? Mi okból jöttek Birgibe? Vajon zsiványok, vagy segédpandúrok voltak? Ezt nem tudták kitalálni.
Elmúlt a kora délutáni ima ideje, közeledett az este.
Tőrös így szólt a mellette gyalogló Iszmail betyárhoz:
- Itt töltjük az éjszakát. Holnap kora reggel útnak indulunk és Ödemisbe érünk.
- Úgy lesz vezér!
- Hol maradhatnánk éjszakára?
- A kőpiacon a nagyapák kertészének házában maradhatunk. Nincs szükség arra, hogy a városka belsejébe menjünk... Itt kertek is vannak.
- Lehet, de előbb a városka belsejében egy amolyan sétával mutassuk meg magunkat. Azután menjünk oda, ahová mondtad.
- Te tudod vezér!
Birgibe belépve ütemesen fegyvert is durrogtattak. Amint meghallották a fegyverek hangjait a városkában, mindenki odaszaladt. Tőrösnek és a legényeinek a menetét kezdték nézni. Hamarosan híre szaladt, hogy kik is ők. A görögök félelmükben a házaikba zárkóztak, a törökök pedig szívből megéljenezték ezt a hatalmas hírnevet szerzett, magas termetű, jóképű vezért. Tulajdonképpen ők az újságokból már értesültek arról, hogy kegyelmet kapott.
A betyárok ez után a felvonulás után abba a kertbe mentek, amit Iszmail betyár említett nekik. Úgy volt, hogy itt egy kis pihenő után megvacsoráznak majd.
............................
Amikor Panajot lihegve a kerti házhoz ért, az összes betyárt, Csakirdzsaival az élükön készenlétben találta.
Amint Csakirdzsai Mehmet vezér meglátta őt, megkérdezte:
- Mi ez a fegyverropogás?
Tehát meghallották azokat a fegyverdörrenéseket, amik akkor dörrentek el, amikor Tőrös a városkába belépett.
A görög azt válaszolta:
- Megjöttek, vezér!
- Úgy-e Tőrös?
- Igen ők...
- Már a fegyverek hangjából is rájöttem... Ezek nem Martin, hanem Mauser hangjai voltak. Hol szálltak meg?
- A kertek felé mentek. Én pedig futva hoztam a hírt.
- Jól tetted!
- Úgy hát elvégeztem a feladatomat! Most rögtön hazamegyek. A többi már a ti dolgotok.
- Menj hát!
Amíg Panajot félve távozott, Csakirdzsai Mehmet vezér összegyűjtötte a legényeit:
- Íme eljött az a nap, amire vártunk... Igen óvatosnak kell lennünk. Ne feledjétek, hogy mi mind segédpandúrok vagyunk. Ha útközben találkoznátok velük, a parancsom nélkül ne tüzeljetek majd. Nekünk senki másnak, csak Tőrösnek az élete kell. Nosza rajta, gyertek utánam! Mindenki lőjön a hírnevesre!
Kimentek a kerti házból. Csakirdzsai elöl haladt, a legényei pedig mögötte.
Egyenesen bementek a városkába. Csakirdzsai Zarándok Musztafával és egy legényével ott maradt. A többi legénye a már korábban megkapott parancs szerint folytatta az útját a felé a kert felé, ahol Tőrös tartózkodott. Ezek a kert felé menő utat ellenőrzésük alatt tartják majd, nem hagyják, hogy bárki is arra menve hírt adhasson Tőrösnek az ittlétükről.
Csakirdzsai hirtelen feltűnése a városkában, mindent felforgatott.
Akik tudtak a két vezér közötti ellenségeskedésről, azok rögtön rájöttek, hogy nem fog késni az összecsapás sem. Nem voltak kevesen a boltosok közül, akik bezárták a boltjaikat és gyorsan hazatértek.
Tőrös ez alatt a kertben vacsorázott. Közben rájött, hogy az étel nem lesz mindannyiuk számára elegendő, ezért az egyik újonnan mellé szegődött legényét az üzletsorra szalajtotta, hogy vegyen ilyen-olyan élelmet.
Íme, Csakirdzsai az üzletsorról távozóban hirtelen észrevette. Ez a betyárruhába öltözött ember csak Tőrös egyik legénye lehetett.
Ezt a boltban vásárló betyárt megfordították, és hirtelen a bolt belsejébe lökték.
A legény fegyvertelen volt. Az üzletsorra jövet nem vette magához a fegyvereit. Amikor hirtelen három fegyverest pillantott meg magával szemközt, félelmében megnémult.
Csakirdzsai rögtön megértette, hogy mennyire retteg, ezért legelőször is lágy hangon beszélt hozzá, hogy megnyugtassa:
- Nem kell félned! Én Csakirdzsai Mehmet vezér vagyok. Azért jöttünk, hogy Tőrössel találkozhassunk. Hol van ő?
A legény, amikor megtudta, hogy Csakirdzsaival áll szemközt, még jobban megijedt. De egyfelől eszébe jutottak a vezérének azok a szavai, amiket a Boz-hegynél mondott... Visszaemlékezett arra a beszélgetésre, amit arról folytattak, hogy a Csakirdzsaival való ellenségeskedés korszaka elmúlt.
Ennek ellenére gyanakodott:
- Nem tudom! - makogta.
- Lelkem, hát hogyne tudnád! Természetesen tudod! Tudom, hogy azért mondod ezt, mert meg akarod védeni a vezéredet a veszélytől. Tetszik nekem ez a viselkedésed. Jól csináltad! De ha ártani akarnék a vezérnek, akkor vajon hármasban jöttünk volna-e?
A legény ismét nem válaszolt.
Csakirdzsai így folytatta:
- Te is tudod, hogy mi segédpandúrok vagyunk. Másképpen természetesen a nagy kisvárosban kezünket-karjainkat lengetve nem sétálgathattunk volna! Ti is kegyelmet kaptatok. Ti is segédpandúrok lettetek. Mostantól fogva együtt fogunk dolgozni. Nosza rajta, ne húzd tovább az időt, és mondd meg, hol van a vezéred! Tudom, hogy a kertek között van, de melyik irányban?
Minden szava igaz volt. A legény ezt fölfogta. Még ha ő nem is mondaná meg neki, hogy hol tartózkodik, azt könnyen megtudhatná. Nem is volt nehéz megtudni, hogy hol van a vezére. Tulajdonképpen azt is tudta, hogy a kertek között van.
A fejét ingatta:
- Igen a kertek között van...
- Mit csinál?
- Eszik.
- A kertnek melyik részén?
Akkor a legény az eszét használta. Nem Tőrös tartózkodási helyét, hanem egy távolabb eső helyet jelölt meg. Így azok elhaladnak Tőrös tartózkodási helye előtt, az őrök meg természetesen észreveszik majd őket, és jelentik a vezérnek.
Így hát Csakirdzsai megtudta, amit meg akart tudni. Jelt adott a vele együtt lévő legényének:
- Ti itt szórakozzatok! Ne menjetek kívülre!
Aztán Zarándok Musztafával az oldalán kimentek, és egyenesen abba az irányba indultak sebesen, amelyet a legény megjelölt.
......................................
Lement a Nap, szinte már mindjárt az esti imát olvasták. A környék lassan besötétedett.
Tőrös a kertben vacsorázva sem feledkezett meg a biztonságról, egy-két alkalmas helyre őröket állított.
Éppen ez alatt az egyik jött, és hozta a hírt:
- Két betyár errefelé tart vezér!
- Miféle két betyár?
- Fegyveres!
- Felismerted-e őket?
- Nem!
- Honnan tudod, hogy ide jönnek?
- Az úton jönnek.
Tőrös felállt a helyéről és egy olyan helyre ment, ahonnan látszott az út. Iszmail betyár is a nyomában jött.
Az érkezők nem látták meg őket. De azok nem a tartózkodási helyük felé jöttek, hanem az előttük elhaladó utat követték.
Amikor éppen egy vonalba kerültek velük, a tarka sötétség ellenére Iszmail betyár megismerte őket. A fegyverét feléjük irányozva Tőrös fülébe súgta:
- Ez Csakirdzsai és Zarándok Musztafa, vezér!
Ugyanekkor a távolból az esti ima olvasásának hangjai a tartózkodási helyükig hallatszottak.
Tőrös is mintha rájuk ismert volna:
- Igen, ők lesznek azok! - mondta.
- Éppen ideje vezér! Soha nem adódik ennél jobb alkalmunk. Adj rá engedélyt, hogy megöljem őket!
De Tőrös rögtön megragadta az alvezére puskájának feléjük fordított csövét.
- Nem, nem! Még ha ők is azok, akkor sem egyezem bele a lelövésükbe... Kinek használsz azzal, ha lelövöd őket? Ha rossz szándékuk lenne, ilyen nyíltan haladtak volna-e el mellettünk?
- Ne tedd ezt vezér! Gyere, hallgass rám!
- Már mondtam hogy, nem lehet!
Ezeket a szavait olyan határozott hangsúllyal mondta, hogy Iszmail betyár, ha akarta, ha nem, kénytelen volt leengedni a fegyverét.
Tőrös így szólt:
_ Ráadásul a sötétben nem lehet jól kivenni. Talán nem is ők azok. Tudod, hogy Csakirdzsai Ajdin környékére ment.
- Az én szemeim a sötétben is látnak. Csakirdzsai volt az. Az is jelzi, hogy Csakirdzsai nincs Ajdinban, hogy mindenki úgy tudja.
A két betyár az utat követve elhaladt előttük. Már nem látszottak.
Tőrös azt mondta:
- Rajta, menjünk vissza!
Amikor visszatértek arra a helyre, ahol vacsoráztak, mind a ketten gondolataikba merültek. Tőrös tulajdonképpen már befejezte az evést. Vette a törülközőjét, hogy a nem messze lévő vízben megmossa a kezeit, és az esti ima elimádkozásához megmosakodjon. A víz mellett Hollós Ali állt őrt. Amíg ők ettek, ő itt állt őrségben.
Tőrös azt mondta:
- Rajta Ali! Mi befejeztük a vacsoránkat. Menj, te is egyél!
- Úgy lesz vezér!
Mondta Ali betyár, és visszament.
Tőrös előbb szépen lemosta a kezeit. Azután megmosakodott az imához.
Most a kevéssel ezelőtti találkozás még erősebben kezdte foglalkoztatni.
Vajon akiket látott, valóban Csakirdzsai és Zarándok Musztafa lettek volna? Vagy csak két betyárruhát öltött személy? Talán két segédpandúr volt... Amikor megtudták, hogy Birgibe értek, keresni kezdték, hogy találkozzak vele.
Sehogyan sem tudott dönteni. De azt igen jól tudta, hogy Iszmail betyár szeme a sötétben is úgy lát, mint egy macskáé.
Tőrös ezek között a gondolatok között sehogyan sem tudott határozott döntésre jutni. Még ha valóban Csakirdzsai és Zarándok Musztafa lett volna is, úgy hitte, hogy jól tette, amikor megakadályozta, hogy Iszmail betyár lelője őket. Talán nem nyújtott-e feléje kezet Csakirdzsai már korábban?
Azután pedig még csak újonnan kapta meg a kegyelmet. Csakirdzsai pedig hivatalos segédpandúr, azaz a kormány hivatalnoka volt. Abban a pillanatban, amint megölték volna őt, füstbe ment volna a kegyelem ügye, újra a hegyi utak maradtak volna számára.
.....................................
Csakirdzsai az alvezérével Zarándokkal arra a helyre ment, amit az üzletsori legény mondott nekik, de ott senkit sem találtak.
Ebben a helyzetben nyilvánvaló volt, hogy a betyár átverte őket.
Megálltak.
A vezér azt mondta:
- Senki sincs itt.
Zarándok a fejét ingatta:
- Igen! Átvert minket a legény!
- Talán forduljunk vissza?
- Te tudod vezér!
- Tőrösnek mindenképpen ezek között a kertek között kell lennie. Talán menjünk be a kertekbe, és fésüljük át őket?
- Legyen úgy, vezér!
- Ne csapj zajt!
A fákat fedezéknek használva lassan haladtak. A környék még jobban besötétedett. Abban a pillanatban, amikor egy ott eredő vízhez közeledtek, Csakirdzsai hirtelen megállt, és Zarándok karját erősen megszorítva előre mutatott.
A víz mellett valaki szálfaegyenesen állt.
Amennyire ki tudták venni, egy magas termetű, vékony betyár volt az...
Az arcát nem tudták kivenni, de Csakirdzsai meg mert volna esküdni rá, hogy nem lehet más, mint Tőrös.
Zarándok maga is meglátta, és a szemei hirtelen felragyogtak. Csak a sivatagban kövér gazellát megpillantó éhes tigris szemei ragyoghattak volna így.
Mindössze ötvenlépésnyi távolság volt köztük.
Zarándok Musztafa a száját Csakirdzsai füléhez nyomta:
- Ő azt! Tőrös!
Csakirdzsai ezekre a szavakra helyeslően a fejét ingatta.
- Mit állsz vezér? Talán nem őt kerested? Kapd el!
Igen, Zarándok igazat beszélt. Hány éve várt már erre az alkalomra? Talán nem adta volna oda a lelkét is azért, hogy egyszer csapdába csalja, őt lelője és megszabaduljon tőle? Talán nem volt kényszerítve, hogy lelője, hogy életben maradhasson, hogy élhessen?
Hányszor készített neki csapdát, állt puskacső a puskacsővel szemben? De hát Tőrös minden alkalommal megmenekült ezekből, sőt nemcsak hogy megmenekült, hanem jó néhány legényét is lelőtte. Minden összecsapásukból Tőrös került ki győztesen.
Az pedig, hogy a padisah kegyelmében részesült, egyáltalán nem változtatott a helyzeten. Abban a pillanatban, amint összetalálkoznának, egymásba ürítenék a fegyvereiket. Addig a pillanatig a végzet a segítője volt, a vele folytatott összecsapásokban megmentette az életét.
De vajon az ember végzete mindig ennyire vidám arcot mutat-e?
Talán ez az utolsó alkalom, ami számára adódik. Talán ha Tőrös számára adódna ilyen alkalom, habozna-e akár csak egy percig is?
Zarándok Musztafa ismét megszólalt:
- Rajta vezér! Különben elmegy...
Ezalatt rájöttek, hogy miért állt olyan egyenesen, jámbor áhítattal.
A messzi távolból hallatszó esti imát hallgatta.
Csakirdzsai lassan felemelte a puskáját. Zarándoknak igaza volt. Tőrös nem fog reggelig mozdulatlanul állni...
Amint elmegy, ez a rendkívüli alkalom is elvész.
Most a puskája nézőkéje és célzótüskéje között látta.
Az ujja a ravaszon volt.
Nem, nem! Nem fogja megtenni ezt a dolgot.
Lassan leereszette a puskáját.
Zarándok Musztafa ideges lett:
- Mi van vezér?
Csakirdzsai a fejét ingatta:
- Nem fogom lelőni.
- Hát akkor hadd lőjem le én...
Csakirdzsai erre nem válaszolt. Zarándok Musztafa pedig már fel is emelte a fegyverét. Hogy célt ne tévesszen a sötétben a golyó, Tőrös öve és térdnadrágja között látszódó fehérségre célzott.
Aztán pedig hirtelen meghúzta a ravaszt.
A sötétségben felhangzó fegyverdörrenés, azt jelentette, hogy Tőrös számára már minden véget ért.
Amint Tőröst eltalálta a golyó, megtántorodott. A kezeit az övéhez emelve kiabálta:
- Jaj, de fáj!
Aztán pedig mint egy tövénél baltával elvágott ciprusfa, arccal a földre zuhant.
Csakirdzsai sírt, miközben az alvezérével a nyomában gyorsan távolodott. Zarándoknak pedig ezt mondogatta:
- Hogy tehetted ezt Zarándok? Hogy ölhetted meg őt?
A nyomában loholó Zarándok Musztafa így válaszolt:
- Talán arra kellett volna várnom, hogy ő lőjön le téged?
Csakirdzsai erre nem talált választ.
Most a messzi távolból fegyverdörgés hallatszott. Csakirdzsai legényei, akik körülvették a kertet, amint meghallották a fegyverdörrenést, támadásba lendültek.
Tőrös keveset késlekedő legényei amint meghallották a fegyverdörrenést és a vezérük kiáltásait, rögtön odafutottak. Amire odaértek, Tőrös már rég halott volt. Zarándok Musztafa kegyetlen golyója a hasába talált, bizonyára egy csontba ütközve irányt változtatott, ennek a hős vezérnek a szívéig hatolt, és azonnali halálát okozta.
Iszmail betyár a már kihűlni kezdő holttestre vetette magát:
- Vezérem! Vezérem! - zokogva sírt.
De amint ugyanekkor más fegyverdörrenések is felhangzottak, ha akarta, ha nem, kénytelen volt összeszedni magát.
Már régen rájött, hogy Csakirdzsainak és embereinek egy új csapdájába estek.
Ah Tőrös, ah! Az életével fizetett azért, mert nem engedte, hogy Csakirdzsait és Zarándokot lelője.
Talán ők sem tudják majd megmenteni az életüket.
Az ilyen helyzetekben, amint a vezért lelőtték, a többi legénynek az alvezér parancsolt. Iszmail betyár érezte, hogy nehéz teher hárul rá ebben a helyzetben.
Azonnal átvette a parancsnokságot. Az összegyűjtött legényeit maga mögé véve abba az irányba indult, amelyben Csakirdzsai és Zarándok Musztafa visszavonulási irányát sejtette. Egyfelől folyton golyókat eresztgetett a sötétségbe.
Nagy összecsapás készülődött a hatalmas kertben... De a környéket beborító sűrű sötétség semerre sem mutatott célpontokat.
Iszmail betyár a többi legénnyel az oldalán áttörte azt a gyűrűt, amit Csakirdzsai font köréjük, és Birgiből gyorsan távolodva eltűnt a sötétben.
Csakirdzsai sem akart ott maradni. Amint rájött, hogy Tőrös legényei áttörték a gyűrűjét és eltávoztak, ő is összegyűjtötte az embereit és Ödemisbe indult.
Még őszintén a hatása alatt állt. A szemét az alvezérére függesztette:
- Ah, Zarándok, ah! Találomra lőttél, eltaláltad-e?
A Birgibéliek az éjszakát a fegyverdörgés miatt félelemmel telve töltötték.
Akik ismerték a helyzetet, azok természetesen megértették, hogy Tőrös és Csakirdzsai csapott össze azon az éjszakán.
Csak azt nem tudták kikövetkeztetni, hogy ez a dolog miképpen ért véget...
Ezt csak másnap tudták meg. A birgibéli pandúrok és a kíváncsiskodók megtalálták a kertben Tőrös holttestét, és rögtön felismerték.
Ez az esemény nagy izgalmat keltett Birgiben. Rögtön kerestek egy kocsit. A vezér holttestét gyékényre téve Ödemisbe küldték.
.....................
Ödemisben még senki nem tudott semmiről. Reggel tájt Hilmi úr, a kajmakám a pandúrparancsnokkal együtt beszélgetett, amikor azt a hírt kapták, hogy megérkezett Csakirdzsai Mehmet vezér, és velük akar találkozni.
A kajmakám pedig megparancsolta, hogy azonnal engedjék be. Komoly oka lehetett annak, hogy a régóta nem mutatkozó és a kormányzat felé se néző Csakirdzsai ilyen váratlan pillanatban betoppanjon.
Csakirdzsai Mehmet vezér az összes legényével együtt érkezett a kormányzati épülethez. Őket odalent hagyta, és egymaga ment be a kajmakám szobájába.
A szobában tartózkodók felálltak és úgy fogadták:
- Isten hozott vezér!
- Örömmel jöttünk!
- Parancsolj!
Csakirdzsai leült a karosszékbe, amit kínáltak neki.
Hilmi úr így szólt:
- Régóta nem láthattunk. Hogy vagy? Jól vagy-e?
- Hála Istennek jól! A hegyek között bandákat üldöztünk, ezért nem volt időnk ide jönni...
- No és, legalább elértél-e valamilyen érdemleges eredményt?
- A bandák legvadabbikának a fejét lelőttem. A vezér nélkül maradtak elszöktek, de nem rejtőzhetnek el... Vagy szétszóródnak, vagy pedig egyenként meghalnak.
- Melyik csapatról beszélsz?
- Hát melyikről beszélnék? Természetesen Tőröséről...
Ezekre a szavakra mind a ketten hirtelen felpattantak a helyükről, és egyszerre kiabálták:
- Talán lelőtted Tőröst?
- Nem én lőttem le, Zarándok volt.
- Hol?
- Birgiben...
- Mikor történt?
- Tegnap este!
- Mit beszélsz? Hogy lőhetted le?
Csakirdzsai enyhén összevonta a szemöldökét:
- Hogyne lőttem volna le? Talán nem volt zsivány? Mi meg segédpandúrok vagyunk. A segédpandúrnak az a dolga, hogy üldözze a zsiványokat, vagy talán nem?
- De ő kegyelmet kapott.
- Kegyelmet kapott volna?
- Igen! Felséges kegyelemben részesült...
- Hogy lehet az? Ki mondta ezt?
- Talán nem tudtál róla?
- Honnan tudtam volna?
- Még nekünk sem jött meg a hivatalos irat, de az izmíri újságok megírták.
- Most hallom először. A hegyek között hol láthatok én izmíri újságokat?
- Ez így nagyon rosszul alakult...
- Az újságok sem írnak mindig igazat. De ha igaz a hír, akkor nagyon elszomorít a dolog...
- Tehát elszomorodtál?
- Hogyne szomorkodnék. Tőrös bátor vezér volt. Őt csak azért voltam kénytelen lelőni ott, ahol találkoztam vele, mert szembeszállt a kormányzattal, zsivány volt. Ha tudtam volna, hogy kegyelmet kapott, nem tettem volna ezt.
Hilmi úr nem tudta hogy mit tegyen, mit mondjon. Ha akarta, ha nem, kénytelen volt elfogadni azt, hogy Csakirdzsai igazat beszél. A megyétől még egyetlen arra vonatkozó hivatalos iratot sem kapott, hogy Tőrös kegyelmet kapott volna. Az újságok írásai nem voltak hivatalos hírforrások. Ezek szerint Tőrös Musztafa vezér ebben a pillanatban hivatalosan zsivány volt. Csakirdzsai dolga pedig, segédpandúri volta miatt, hogy üldözze és megsemmisítse a zsiványokat.
Ebből a szemszögből ő csak a kötelességét teljesítette.
Csakirdzsai felállt:
- Engedjétek meg nekem. - mondta. Ha Tőrös valóban kegyelmet kapott volna, akkor örülnék, ha a családjának megmondanátok a tettem miatti bánatomat.
- Most hová mész?
- A dolgomra! A Bej-hegységben egy új bozótharamia banda alakult... Azt fogom megkeresni...
- ?!
- Nosza rajta, viszontlátásra!
A vezér mindkettőjüktől elbúcsúzva kiment. Az ablakból látták, hogy a legényeivel együtt az üzletsor felé távozott.
Csakirdzsai elment.
Távozása után egy ideig még izgatott volt a légkör.
Egy kis szünet után a pandúrparancsnok Hilmi úrhoz, a kajmakámhoz fordult:
- Csakirdzsai végül megtette, amit meg kellett tennie.
- Hilmi úr egyenesen a szemébe nézett:
- Igaz-e vajon?
- Igaz. Ha kételyei lennének a felől, hogy lelőtte-e, nem jött volna ide, és nem hozta volna ezt a hírt.
- Most mit fogunk csinálni?
- Nincs tennivalónk...
- Én azt mondom, azonnal küldjünk egy táviratot Izmírbe.
- Nem lenne rossz...
- Vajon hová ment Csakirdzsai?
- Az Isten tudja... De nem hiszem, hogy egy ideig Ödemisben mutatkozna majd.
- Miért?
- Azért, mert Tőröst igen szerették itt... Azután pedig tart a legényeitől... Most mind mindent megtesz majd azért, hogy bosszút álljanak a vezérükért. A legények számára becsületbeli kötelesség, hogy bosszút álljanak a vezérükért.
- Ezeket az ügyeket jobban ismered, mint én.
- Hogyne ismerném? Az egész életem ezeknek a zsiványoknak az üldözésével telt el.
- Tehát most egy kezelhetetlen vezértől szabadultunk meg.
- Úgy van! De sokkal boldogabb lennék, ha valaki menne, és Csakirdzsait is lelőné.
- Jól mondod!
- Ennek a dolognak a görögök örülnek majd a legjobban... Csak terjedjen el a híre, majd meglátod micsoda ünneplést rendeznek majd!
- Várj! Hadd írjam meg most rögtön a táviratot... Te pedig küldj egy lovast Birgibe.
- Legyen.
A kajmakám megírta a táviratot és elküldte. Délután pedig megjött az első hivatalos értesítés Birgiből. Egy lovas pandúr jött, az tájékozatott a helyzetről. Igaz volt a hír. Torös betyár Musztafa vezért lelőtték. A holttestét egy kocsin hozták.
A hír Ödemisben felfoghatatlan sebességgel terjedt, mindenhonnan hallatszott. Ugyanakkor nagy izgalmat is keltett.
Sok kisiparos bezárta a boltját. A kiegészítő hírekre várva a kormányzati épület előtti részt hatalmas tömeg töltötte meg.
Csak a görög kocsmákban és kávézókban hallatszott a verkli hangja. A pandúrparancsnok nem tévedett a jóslatával. Az ödemisi görögök nagy örömmel fogadták Tőrös lelövésének a hírét.
Estére a Tőrös testét szállító kocsi is megérkezett Ödemisbe, és megállt a kormányzati épület előtt. A nép egy része még mindig nem hitte el, hogy valóban lelőtték. Ezek csak akkor hitték el, amikor a gyékényt felemelve a vezér hófehér arcát meglátták. A pandúrparancsnok ideges lett. Parancsot adott a nép feloszlatására. A vezér holttestét pedig átadták egy dzsáminak.
A városkára mintha gyász felhő ereszkedett volna. Akik közelről ismerték, azok sírtak. Ugyanakkor mindenki megtudta, hogy Tőröst Zarándok Musztafa lőtte le. A görög városrészek viszont folytatták az ünneplést.
..............................
Amikor Ödemis kajmakámjának táviratát átadták Kámil pasának, véletlenül a fia is jelen volt.
A táviratot elolvasó pasa azt mondta:
- No nézd csak! Tőröst lelőtték...
Szait pasa azonnal felpattant a helyéről:
- Lelőtték?
- Igen! Ödemis kajmakámja közli.
- Ki lőtte le?
- Csakirdzsai!
Kámil pasa hirtelen méregbe gurult. Csakirdzsait kezdte szidni. A fia pedig elvette a hosszú táviratot, és miután egyetlen nekirugaszkodással végigolvasta, azt mondta:
- Nincs jogod Csakirdzsaira haragudnod papa! Végül is csak a kötelességét teljesítette!
- Te meg miket beszélsz? Tőrösnek a padisah urunk megkegyelmezett. Ezt te is tudod! Csakirdzsai bűncselekményt hajtott végre, amikor megölte.
- Nem volt tudomása róla!
- Ki mondja. Hogyne lett volna tudomása róla?
- A hegyek között volt. Miféle újság található a hegyek között? Azután pedig Tőrös kegyelméről még a kajmakámnak sem volt hivatalosan tudomása. A parancs nem érkezett meg oda...
- Igen, ez az ügy a levél a titkár lustasága miatt késett egy keveset. A hivatalos iratot csak ma reggel íratták alá velem.
- Hát láthatod papa, kissé elhamarkodottan vádoltad meg Csakirdzsait. Csakirdzsai segédpandúr, vagy talán nem? Talán nem azért kap illetményt az államtól, hogy a zsiványokat pusztítsa? Nézd! A kajmakám az ő szavait is leírta. Ha tudta volna, hogy kegyelmet kapott, akkor nem lőtte volna le.
- Azt hiszed, hogy elhiszem ezt a mesét? Hát lehetséges-e az, hogy az a zsivány Csakirdzsai ne tudott volna Tőrös kegyelméről?
- Miért ne lenne lehetséges?
- Ha az újságokat nem is látta volna, és senkitől nem is hallott volna a dologról, te akkor is régen értesítetted.
- Hogy én?
- Igen, te! Hát azt hiszed, hogy nem tudok arról, hogy kapcsolatban állsz azzal a haramiával?
Szait pasa vállat vont:
- Ne foglalkozz ezzel az üggyel tovább papa...
- Miért ne foglalkoznék?
- Hát végül is, talán nem egy zsivány volt, akit megöltek? Sőt az egyik legvadabb zsivány. Ha eggyel kevesebb lett a zsiványok száma, annak csak örülnöd lehet.
- Rajta, kifelé! Ne idegesíts engem tovább!
- Jól van, Jól van! Megyek papa! Ne idegeskedj hiába!
Szait pasa boldogan távozott az apja mellől.
Tőrös temetését a következő napon hatalmas szertartással tartották meg és abba a temetőbe temették, ahol manapság az Ödemisi Monopóliumhivatal található. Majdnem az összes ödemisi török részt vett ezen a temetésen.
Fiatal feleségét özvegyen, hároméves fiát Mehmetet pedig árván hátrahagyó Tőrös egyáltalán nem hagyott hátra kincseket. Amíg a vezérek a zsákmányaikból rövid idő alatt nagy összegekhez jutottak, Tőrös a kezébe jutott zsákmányt a társai között és legfőképp a szegény jörükök között szétosztotta. Sőt ezért a korábban birtokában lévő földek egy részét is eladta. Amikor lelőtték a cseresznyéskertben, a birgibéliek még a szegények közé is sorolták.
Így hát nyilvánvalóvá vált, hogy csak mese, hogy ő, főként a görögöktől tízezer számra préselte volna ki az aranyat.
Kicsi Mehmet előbb Ödemisben, aztán pedig Izmírben elvégezte a középiskolát. A görög megszálláskor fegyvert fogott, és a felszabadulás napjáig a hegyek között csatázott a görögökkel, és nagy hősiességéért a Függetlenségi Emlékérmet is kiérdemelte. A Musztafa és Muammer nevet kapott két fiát is igen jó sikerrel felnevelte. Ma mind a ketten Ödemis legközkedveltebb személyei.
Tőrös valójában nem haramia vagy zsivány, hanem népi hős volt. Ennek a legnagyobb jele, hogy halála után siratódalokat költöttek hozzá.
Ezek közül egy a később Csakirdzsai Mehmet vezérnek tulajdonított híres dal. Ennek a szavait egy az egyben átadom:
"Izmír nyárfái"
"Lehullanak a leveleik"
"Nekünk is mondják Bicskás, kedves szálfa termetűm"
"Felgyújtjuk az udvarházaikat"
*
"A ciprusfa sem magasabb nálad"
"A levelén nincsen dísze"
"Tőröst, a betyárt meglőtték, kedves szálfa termetűm"
"Bicskáshoz nincs szavam"
Az itt elhangzó "kedves szálfa termetű" kifejezés Tőrös betyár Musztafa vezér magas termetére utal.
Egy másik népi költő Tőröshöz ezt a siratódalt szerezte:
"Musztafát mondanak a nevemre"
"Édesebb vagyok a cukornál"
"Lelőtt engem egy Zarándok, kedves szálfa termetűm"
"Valljon kudarcot!"
*
"Kerestek és megtaláltak"
"A kertésznél lelőttek"
"Tőrös tetemét, kedves szálfa termetűm"
"Egy gyékénybe csavarták"
*
"Tőrös a hegyről lejönne"
"Lila süveget öltene"
"Tőrös betyárt lelőtték, kedves szálfa termetűm"
"Azt mondaná, lelőttek"
A második verssorban lévő "egy gyékénybe csavarták", "kocsira tették" alakban is mondják. Ennek a szerzője pedig azonos az "Izmír nyárfái" szerzőjével.
Tőrös betyár Musztafa vezérről további két szép siratóéneket nagyra becsült néprajzosunk Szadi Jáver Atamán gyűjtött. Az ödemisi Münir vezértől gyűjtötte, ennek a két, betyár ujj fogású koboz kísérettel énekelhető siratódalnak a szövege így szól:
"Musztafa vezér felölti a turbános süveget"
"Cseresznyés kertben Mauser hangja szól"
"Tőrösnek nevezik, pedig a hegyek vezére"
"Most barátaim jönnek hozzám"
"Szomorú fiatalságomhoz, lelkemhez"
*
"Egyik felem az óceánban, egy oldalam a Balkán"
"Szürke lovon csillagos pajzs"
"Ne jöjjön mellém, aki a haláltól fél"
"Szomorú fiatalságomhoz-lelkemhez."
"Most legényeim jönnek hozzám"
*
"Udvarházakat döntöttem romba"
"Nem tudtam a barátomat megelőzni"
"Öt golyó találta seb a keblembe"
"Szomorú fiatalságomhoz, lelkemhez"
"Most barátaim jönnek hozzám"
A második siratóének pedig a következő:
"Szürke ló is búsul, nem eszi abrakját"
"Aki ráül, húzza a zabláját"
"A világban maradók hajtsák az életet"
"Aki issza a halál serbetjét, az sírjon"
"Szegény anyám feketét öltsön"
*
"Szürke lovon sujtásos nyeregtakaró"
"A kilőtt golyók a szívbe érnek"
"Tőrös betyárt kik ölik meg?"
"Aki issza a halál serbetjét, az sírjon"
"Szegény anyám feketét öltsön"
Ezeken kívül még több siratóéneket is szereztek. Kimondható, hogy egyetlen más vezér után sem énekeltek ilyen sok siratóéneket, nem ejtettek utánuk ilyen sok könnyet.
Ez a jel pedig egészen világosan mutatja, hogy Tőrös Musztafa vezért mennyire szerette a nép.
Azután mi történt?
Igen, hogyan mentek a dolgok, azután hogy Tőrös betyárt lelőttek?
A művünk befejezéseképpen úgy hiszem, hogy hasznos lenne ezeket az érdekes eseményeket is közölni.
Amint Tőröst a cseresznyés kertben lelőtték, mint lejegyeztük, a vezetést az ő alvezére, Kurudzsaovai Iszmail betyár vette át. Egy órák hosszat tartó összecsapás után áttörték azt a gyűrűt, amit Csakirdzsai font köréjük, és veszteség nélkül távoztak.
Egyetlen dologra gondoltak, hogy bosszút álljanak a vezérükért. De egy idő múlva széthúzás kezdődött köztük. Néhányan eltávoztak Iszmail betyár mellől. Szemiti Kicsi Mehmet is ezek között volt. Iszmail betyár pedig más legényeket fogadott maga mellé, és sokáig a hegyek között maradt.
Csakirdzsaira térve pedig: ő is lemondott a segédpandúrságról és ismét a hegyek közé vonult.
Két ok volt, ami erre kényszerítette.
Ezek közül az okok közül az első az volt, hogy a nép meggyűlölte.
Tőrös betyárt igen szerette a nép. Az, hogy őt Csakirdzsai éppen akkor csalta tőrbe, és lőtte le, amikor az éppen kegyelemet kapott, mindenkit az ellenségévé tett. Csakirdzsai nagyon jól tudta, hogy amíg segédpandúrként kószál a vidéken, a nép vagy Tőrös legényei közül valaki kényelmesen lelőheti. Nehogy ilyen végzet érje, ha akarta, ha nem, kénytelen volt lemondani a segédpandúrságról, és eltüntetni a nyomait.
A második ok, az Izmírből érkező új parancs volt. Ez a parancs megtiltotta, hogy a segédpandúrok betyárruhában kószáljanak.
A betyárruha, a legénykedés, a parancsmegtagadás, a függetlenség jelképe volt. Pedig a segédpandúrok a szerint, hogy havi illetményt kaptak az államtól, egyfajta pandúr hivatalnokok voltak. Ebből a szemszögből nekik is be kellett volna illeszkedniük a rendbe, és ki kellett volna bújniuk a betyárruháikból, és a pandúrok hivatalos egyenruháját kellett volna felölteniük.
Egy Csakirdzsaihoz hasonló vezér pedig semmilyen körülmények között sem egyezett volna ebbe bele. Nagyon jól tudta, hogy abban a pillanatban, amint kibújt volna a betyár ruhájából, a nép szemében minden tekintélyét, befolyását elvesztette volna, sőt gúny tárgyává vált volna.
Aztán megcsömörlött ettől a munkától. A havi tíz medzsit ezüst, azaz 200 kúrus zsoldért ez a munka nem volt elviselhető...
Ám már ő is közeledett a végzetéhez. Valójában még két év sem telt el, és Csakirdzsait sarokba szorították a hegyen, és ott kilehelte a lelkét.
Köztudomású, hogy ennek az összecsapásnak a végén Csakirdzsai levágott fejű holttestét találták meg, csak vizsgálatok után, és a felesége tanúskodása után derült ki, hogy az Csakirdzsai Mehmet vezéré. A csapat többi tagja pedig a vezér levágott fejét magukhoz vette, és a gyűrűből kitörve sikeresen megszökött.
Azután az a történet terjedt el, hogy Csakirdzsait az alvezére, Zarándok Musztafa tévedésből lőtte le. Szóval amikor Csakirdzsai azután hogy az alvezére lelőtte, rájött, hogy meg fog halni, azt tanácsolta nekik, hogy vágják le és vigyék magukkal a fejét, nehogy felismerjék, és mintha még életben lenne, folytassák a rablásokat. Azok pedig úgy is tettek.
Ennek a dolognak az igazságát az 1950-es években, Bajindiri Mehmet úr mondta el, aki Csakirdzsai üldözésében személyesen részt vett.
Bajindiri Mehmet úr az életét zsiványok üldözésével töltötte, bátor, merész pandúr tiszt volt. Én őt-magát az Ödemisben lévő egyszobás szerény bérelt házában láttam. Már régen nyugdíjas volt, és igen kevés havi nyugdíjat kapott. Ráadásul a lábai nem bírták, ezért nem hagyhatta el az ágyát. Elsorvadt. Bizonyára biztos volt abban, hogy már meglehetősen közel jár a halálhoz.
Amikor sok emlékét elmesélte, én Csakirdzsai Mehmet vezér lelövésére fordítottam a szót.
Egy darabig gondolkodott, aztán így mondta el nekem az ügyet:
"- Azóta már sok idő eltelt. Csakirdzsai is, és a legényei is egyenként eltávoztak már erről a világról. Aki lelőtte őt, az is meghalt. Én is a halál küszöbén állok. Ezért most már az igazságnak megfelelően elmondhatom a valóságot.
"Hogy miért hallgattam mostanáig, annak egy eskü az oka. De ennek az eskünek a betartására kényszerítő okok közül ma már egy sincs meg. Ezért ezt a titkot nem akarom sírba vinni.
"Nem, nem Zarándok Musztafa volt az, aki Csakirdzsait lelőtte, mint ahogy mindenki tudja. Tulajdonképpen ezt ésszel alig lehet felfogni. Szóval Csakirdzsai a sötétben kószált, és ekkor Zarándok pandúrnak nézte és lelőtte. Nem, ez nem igaz...
"Az igazság ez: Mint tudja, Csakirdzsai Mehmet vezér a Karindzsali-hegyen kutyaszorítóba került. A hegyet nagy erők vették körbe, és a gyűrű egyre szűkült. Én is ezekkel az erőkkel voltam.
"A mellettem lévő katonák között egy "Fél Arab"-nak nevezett Maniszai volt. Hihetetlenül jól láttak a szemei éjszaka. Nem tudom, hogy a macskák szemei, amikről azt tartják, hogy jól látnak éjszaka, láttak-e olyan jól, mint az ő szemei.
"Ezért aztán zsiványok üldözésekor mindig magam mellett tartottam. Az éjszakai sötétségben, amikor sem mi, sem azok, akiknek a nyomában voltunk semmit sem láttak, ő még az igen távoli dolgokat is kiválóan látta.
"Ezen kívül Fél Arab igen kiváló céllövő is volt. Ha egyet lőtt a célra, lehetetlen volt, hogy az ólom ne a célnak éppen a közepébe találjon.
"Én attól féltem, hogy Csakirdzsai az éjszaka sötétjét kihasználva ismét utat talál és megszökik, ezért amint besötétedett Fél Arabot magam mellé vettem. Kúszva a gyűrű egyik elülső helyéig vittem, és otthagytam. Bíztam a szemeiben és teljes bizalmam volt a céllövő tudományában. Úgy volt, hogy amint megpillant valamit, azonnal lő.
"Azután ismét kúszva visszahúzódtam."
"Sötétedés után mindkét fél tüzet szüntetett. Ennek ellenére ismétlődően egész éjjel egy-egy golyóváltás hangja visszhangzott. A rohamhoz a hajnalra, a környék kivilágosodására vártunk.
"Ezalatt a fegyverropogás megszakadt.
"A reggeli ima idején én ismét elkezdtem kúszva bejárni az arcvonal hozzám tartozó részét. Mindenki a helyén volt. A roham pillanatára vártak.
"Utoljára Fél Arabhoz értem:
"- Mi újság?" - kérdeztem.
"- Lehet, hogy lelőttem valakit." mondta.
"- Honnan tudod?"
"- Egy pillanatra megpillantottam egy árnyékot. Azonnal meghúztam a ravaszt. Igen, igen lelőttem."
"- Honnan tudod, hogy lelőtted? Felkiáltott talán?"
"- Nem kiáltott, de a golyó nem adott hangot. De te is tudod, milyen jó céllövő vagyok."
"Ha egy golyó nem ad hangot, akkor annak a következő az oka. Ha egy mesterlövész egy golyót röpít a célra, a golyó becsapódási helyén keltett hangot is meghallja. Az pedig fás és sziklás hely volt. Ha Fél Arab kilőtt golyója egy fának vagy egy kőnek csapódott volna, a mély csöndben az érzékeny fülei feltétlenül meghallották volna a keletkező hangot. Az, hogy nem hallatszott hang, csak úgy volt lehetséges, ha a golyó emberi testet ért.
"Fél Arab pedig ezért hitte azt, hogy valakit lelőtt.
"Igaza volt-e vajon?
"Természetesen nemsokára kiderült.
"Hamarosan kivilágosodott. Mi előbb bőséges golyózáport zúdítottunk a tartózkodási helyük felé, aztán hirtelen támadásba lendültünk.
"Nem voltak ott a betyárok.
"Valami utat találtak és sikerült megszökniük. Két holttestet hagytak hátra. Ezek közül az egyik annak a fiatalnak a holtteste volt, akit Csakirdzsai utoljára a hegyek közé hurcolt. Lelőtték, mielőtt elmentek.
"A másik holttest pedig Csakirdzsai Mehmet vezér lefejezett holtteste volt.
"Én rögtön rájöttem, hogy Csakirdzsaié. A többiek bizonytalankodtak, sehogyan sem akarták elhinni.
"Egy nap Csakirdzsai Mehmet vezérrel egy aga házában vendégeskedtünk, és egy szobában háltunk meg. Amikor levetkőzött, a vezér derekán egy anyajegyet láttam. Hogy megbizonyosodjunk, levetkőztettük a halottat. Amint az anyajegy napvilágra került, a legkisebb kételyem sem marad.
"Ezzel együtt sem hitték el. Csak akkor győződtek, meg hogy Csakirdzsai volt az, akit lelőttek, amikor a holttestet megmutatták a feleségének, és az asszony azt mondta: "Igen, ez az uram."
"A kormányzat ötszáz arany jutalmat ígért annak, aki a környéket tizenöt éve megfélemlítő Csakirdzsai Mehmet vezért lelövi. És ez igen nagy pénz volt.
Én amint rájöttem, hogy Csakirdzsait lelőtték, rögtön Fél Arab szavaira emlékeztem. Nyilvánvaló volt a dolog. Őt csak Fél Arab ölhette meg. Így joga volt a kitűzött jutalomra.
"Hogy megvigyem neki az örömhírt, és kifejezzem elismerésemet, rögtön megkerestem. Fél Arabot nem messze fegyverrel a kezében találtam. Teljesen fehér volt az arca. Rögtön nyilvánvaló volt, hogy iszonyúan fél.
"Azt mondtam neki:
"Világos a szemed! - mondtam. - Úgy volt, ahogy mondtad. Lelőtted Csakirdzsait!"
"Fojtott hangon makogta:
"- Nem, én senkit sem lőttem le."
"- Lelkem, pedig reggel tájt azt mondtad!"
"- Elmondtad-e valakinek, hogy mit mondtam neked reggel?"
"- Nem! Neked akartam elsőként elújságolni az örömhírt."
"Ezek után a szavaim után megkönnyebbülten felsóhajtott:
"- Nézd Mülázim úr! - mondta. - Tudod, hogy mekkora tiszteletet érzek irántad. De ha ezt másnak is elmondod, bizisten lelőlek."
"Megdöbbentem. Mi történt Fél Arabbal:
"- Miért kell ez elől húzódozni? - mondtam. - Ráadásul ötszáz arany jutalmat is kapsz majd!"
"- Nem akarom. Temessék a földbe azt a pénzt... Én az éjjel se nem láttam semmit, se nem lőttem. Valaki más lőhette le a vezért."
"- De hát miért taszítod el ezt az esélyt?"
"- Hát te meg miket beszélsz? Ha kitudódna, hogy én lőttem le Csakirdzsait, hát azt hiszed, hogy a legényei életben hagynának engem, anyámat, apámat és gyermekeimet? Bizisten kiirtanák a családomat. Nézd! Még egyszer mondom. Ha erről valakitől is hallanék, Isten bizony megöllek."
"- Jól van, jól van, nem mondom el!"
"Amikor rájöttem, hogy miféle érzések között van, ha akartam, ha nem, kénytelen voltam igazat adni neki. Ráadásul azt is tudtam, hogy újonnan nősült.
"Fél Arab megint nem hagyott békén. Megragadta a karomat:
"- Meg fogsz esküdni rá. - mondta. - Meg fogsz esküdni Isten és a Próféta nevére, hogy senkinek sem mondod el!"
"- Nem volt más megoldás. Megesküdtem rá. Csak ekkor nyugodott meg, és eresztette le a fegyverét.
"Ilyenképpen ismeretlen maradt, hogy ki ölte meg Csakirdzsait. Természetesen az 500 aranyat sem vette föl senki.
"Én, pedig mint már mondtam, tartottam magamat az eskümhöz, és ezt a mai napig titokban tartottam. Senkinek sem mondtam el. De mert már mindegyikük halott, már nem látom akadályát, hogy feltárjam ezt a titkot."
Íme, ezeket mondta el Bajindiri Mehmet úr... Ezek a szavai kellőképpen feltárták a Csakirdzsai Mehmet vezér lelövése körüli titkot.
Rögtön jegyezzük meg, hogy a nép között Csakirdzsai halála nem keltett túlságosan nagy visszhangot.
A vizeskorsó a vízhez menet eltörik, mondják... Ezért aztán a hegyek közé vonuló, hosszabb vagy rövidebb ideig a vidéket uraló vezérek ezen az úton egyenként kilehelték a lelküket. Olyan kevés van a betyárvezérek között, aki kényelmes ágyban halt meg, hogy az ujjainkon meg tudnánk számolni őket.
Ha a jövő és menő betyárvezérek végzeteit áttekintenénk, azt látnánk és megértenénk, hogy ezek egymást lelőve elpusztították egymást.
Most pedig hadd folytassuk a Csakirdzsai Mehmet vezér után történtekkel...
Zarándok Musztafa levágta a vezére fejét, és egy titkos úton a többi legénnyel együtt sikerült megszöknie a Karindzsali-hegyről. Az volt az első dolga, hogy a vezérének a levágott fejét egy ismeretlen helyen eltemesse. A csapat ezután erre - arra kóborolt. Úgy viselkedtek, mintha Csakirdzsai még élne. A rablásokat is, amiket elkövettek, az ő nevében tették.
De hát már mindenki úgy hitte, hogy Csakirdzsait lelőtték. Tulajdonképpen Zarándok Musztafa egymagában sohasem volt olyan kaliberű, hogy betölthette volna Csakirdzsai Mehmet vezér helyét.
Ő csak egy jó alvezér volt. Nem tudott egyebet, csak azt, hogy a kiadott parancsot betűről betűre végrehajtsa. Iszonyúan igazságtalan és kegyetlen volt. Igen verekedős is volt. Már nem is tudta, hogy hány embert lőtt le.
De nem volt vezető. Nem annak teremtették, hogy fej legyen. Nem volt meg az ereje hozzá, hogy Csakirdzsai csapatát vezesse. Végül nemsokára a társai kezdtek szétszóródni. Zarándok Musztafa csapata ütőképtelenné vált.
Eközben meghirdették a szabadságot. Azután amint általános kegyelmet hirdettek, Zarándok Musztafa is lejött a hegyekből.
A hosszú zsiványélete alatt jókora összeget szedett össze. Miután lejött a síkságra, Bozdaghban jókora földet vett.
És földet kezdett művelni.
Főként a Bozdaghi-fennsíkon széles sávban krumplit kezdett termeszteni.
Mindennek ellenére mégis mindenki húzódozott tőle. Erről a régi zsiványról ugyanakkor különféle pletykák terjengtek. Ezek közül a pletykák közül az egyik az volt, hogy a testét nem fogja a golyó.
Valóban, noha az idáig százával vett részt összecsapásokban, Zarándok Musztafa egyetlen golyó okozta sebet sem szerzett. Ezért aztán sokan ezt így emlegették:
"- Zarándok Musztafát nem fogja a golyó", és ezt igazán el is hitték.
Zarándok Musztafa nem panaszkodott az efféle pletykák miatt.
Egész életében nem kevés embert ölt meg, nem keveset sebesített meg. Természetesen ezek hozzátartozói és közeli barátai között nem kevesen lehettek bosszúra szomjazók, akik meg akarják ölni, akik bosszút akarnak állni azokért, akik áldoztul estek kegyetlen golyóinak. Egy ilyen pletyka, azaz, hogy őt nem fogja a golyó, természetesen összetöri, megsemmisíti ezeknek a reményeit.
Ezzel együtt ez a régi zsivány, sohasem hanyagolta el a biztonságát. Állandóan fegyveresen kószált, a derekán lévő övéről egy pillanatra sem hiányzott két golyóra töltött pisztolya. A hazában pedig minden eshetőségre fegyveres emberek voltak. Ezek azt a parancsot kapták, hogy senki ismeretlent ne eresszenek a közelébe.
...................
Közben hosszú idő telt el, és Zarándok Musztafának nem tetszett, hogy havi illetményt adjon ezeknek a testőröknek. Kiadta az útjukat.
Egy nap, fiatal barna ifjú jött Bozdaghba. Senki sem ismerte őt. Azt mondta, azért jött, hogy munkát keressen.
Senki sem törődött vele.
Valójában ez a fiatalember nem volt más, mint Tőrös legfiatalabb betyárja, Szemiti Mehmet, és azért jött ide, hogy egy régi számlát rendezzen. A fiatal betyár ez alatt már egymaga csapatot alakított, és vezér lett.
Anélkül, hogy gyanút keltett volna, egymaga kérdezett, kérdezősködött, átfésülte a vidéket, végül Zarándok Musztafa nyomára bukkant.
Senkitől sem kérdezett felőle. Ha valakit megkérdezett volna, hogy hol van a háza, rögtön gyanakodni kezdett volna rá, talán figyelmeztetnék, és egy pillanat alatt elveszne minden.
Az volt a dolog nehezebbik része, hogy nem ismerte őt jól. Egyetlen alkalommal, félig eltakarva látta. Magas termetű, undok arcú barna ember volt. Amikor látta, betyárruha volt rajta. Most pedig az alapján, hogy valószínűleg öltözetet cserélt, még nehezebb lesz felismerni.
Nem volt szabad sietnie. Úgy volt, hogy várni fog, ő pedig türelmesen várakozni kezdett.
Az egyik este egy csapat munkás jött a kávézóba. Ezeknek a beszédjéből Mehmet megértette, hogy krumplikapálásra jöttek.
Vajon kinek a krumpliföldjén fognak ezek dolgozni? Mehmet úgy hallotta, hogy Zarándok Musztafa is krumplitermesztésbe fogott.
Anélkül, hogy gyanút keltett volna rögtön melléjük húzódott.
- Hol fogtok dolgozni? - kérdezte.
- A fennsíkon... Zarándok földjein... Minden évben jönnek kapások, három - öt kúrust kapunk.
- Ki ez a Zarándok?
- Zarándok Musztafa!
- Itteni elöljáró-e?
- Most az lett. Azelőtt Csakirdzsai Mehmet vezér alvezére volt.
Szemiti Mehmet megtudta, amit meg akart tudni, örömében dagadt a lelke. Csak nehezen tudta visszafogni magát, hogy ki ne mutassa nekik.
- Ő is ott van-e, amíg ti kapáltok? - kérdezte.
- Hát hogyne lenne ott, már pirkadatkor a lovára ül, minket maga elé vesz, úgy hajt ki minket a földre. Napnyugtáig nem hagy minket magunkra. Ha van hozzá bátorságod, csak fegyelmezetlenkedj! Rögtön korbácsot ad. Semmi jóindulat sincs benne. Tudod, három - öt kúrust kapunk, de az a tej is kifolyik az orrunkból, amit az anyánk emlőjéből szoptunk.
Szemiti Mehmet megtudta, amit meg akart tudni. Az egyikük gyanakodni kezdett a kérdései miatt:
- Miért kérded fiatalember?
Mehmet nehezen talált olyan választ, ami eloszlatta volna a gyanúját:
- Én csak azért kérdeztem, hátha én is találhatnék nála munkát. De ilyen körülmények között nincs kedvem dolgozni.
- Zarándok az ilyen. Így dolgoztatja az embert.
Mehmet nem maradt tovább a kávézóban, kiment. Már nem maradt itt dolga. A kétórányira fekvő fennsíkon egy jörük sátortáborban termett. A barátai ott várták. Mivel egynéhány napot késett, meglehetősen aggódtak...
Ám amint a vezérük arcát nevetni látták, rögtön tudták, hogy sikerrel megtalálta, amit keresett. Mehmet elmondta nekik a teendőjüket.
Még napkelte előtt ők is útnak indultak. Természetesen Szemiti Mehmeten betyárvezéri öltözet volt. Mauserja pedig a kezében volt.
Pirkadatra a Bozdagh felé menő út egy alkalmas helyéhez értek. Az út két oldalán elrejtőztek. Mehmet vezér ezt a parancsot adta a legényeinek:
- Ti pedig nem fogtok beleavatkozni. Én elrendezem a számadásomat Zarándok Musztafával. Csak a krumpliföldeken dolgoztatott földművesek lesznek mellette. Nem hiszem, de ha mégis beavatkoznának, akkor azt majd megakadályozzátok. Csak ezt az egyet kérem tőletek.
A legények nagyon jól értették, hogy mit akar mondani a fiatal vezér.
Most a percek Szemiti Mehmet számára évszázadoknak tűntek. Ahogy lassan kivilágosodott, a madárcsicsergés szinte csilingelt. A bogarak is felébredtek, amelyek, ki tudja, melyik virág mélyén töltötték az éjszakát, és zümmögni kezdtek.
Mindazonáltal az út teljesen üres volt. Senki sem jött Bozdagh környékéről.
Mi lehetett ennek az oka? Talán Zarándok Musztafa letett volna arról, hogy kimenjen a földekre, vagy talán az az ember, aki tegnap a kávézóban gyanakodott rá, megkereste őt, és figyelmeztette?
Sehogyan sem tudott megnyugodni.
Elsőként egy falusi tűnt föl, a fával megrakott szamarával. Nem is vette észre őket, úgy haladt el.
Mögötte, Bozdagh felől egy tömeg bukkant elő. Amint Szemiti Mehmet a jól álcázott búvóhelyéről észrevette őket, már tudta is, hogy ezek a krumpliföld kapálására induló munkások. Mindegyikük vállán kapa is volt.
Ezek nyomában pedig egy lovas jött.
Természetesen ilyen távolságból lehetetlen volt, hogy lássa az arcát, felismerje őt, de habozás nélkül megesküdött volna rá, hogy ez az ember Zarándok Musztafa.
Egy füttyre emlékeztető hangon szólt a legényeinek:
- Jön!... De ne mutassátok neki magatokat. Ha észreveszi a dolgot, rögtön gyanakodni kezd, és megszökik. Ló van alatta, nem érjük utol... A golyó pedig vagy eltalálja, vagy nem. Ha pedig eltalálja, a lelkét vagy kiveri, vagy nem.
Mintha eggyé váltak volna a földdel, úgy hozzá tapadtak. Még lélegzetet is csak félve vettek.
Zarándok Musztafa haragos volt. A munkások nem gyülekeztek össze olyan hamar, mint szerette volna, ezért majdhogynem egy negyedórát késtek. Későn indultak el Bozdaghból. Hogy visszanyerje az elveszett időt, hajszolta őket:
- A gyorsabban gyalogoljatok, hegyezzétek a füleiket. Micsoda álomszuszék emberek vagytok... Mást se csináltok, csak alszotok! Siessetek már egy kicsit!
Természetesen nem mulasztotta el az eközben a társaiktól kissé lemaradók fejeit súlyos káromkodások közepette korbáccsal verni.
Nincs emberség a kegyetlen Zarándokban!
És mivel csak azt figyelte, hogy hogyan hajthatná a lehető leggyorsabban a maga előtt terelt embereket, nem is nézett se jobbra, se balra. Minél gyorsabban hajtja ezeket az embereket, annál hamarabb jutnak ki a krumpliföldekre. Minél hamarabb kiérnek a krumpliföldekre, annál hamarabb kezdhetnek hozzá a kapáláshoz. És ez volt, ami számított. Néhány fickó későn ébredt, ezért már tulajdonképpen késve is indultak. Kerüljön, amibe kerül, az elvesztegetett negyedórányi időt be kellett hozniuk.
Szemiti Mehmet rejtekhelyéről látta, hogy gyorsan közelednek. Már jól látta Zarándok Musztafa arcát, és ráismert.
A rejtekhelyén szedelőzködve kezével a legényeinek jelt adott, amivel tudatta, hogy álljanak készen.
És amint Zarándok Musztafa éppen vele egyvonalban elhaladt, hirtelen felpattant a helyéről:
- Hé, Zarándok! Szórakozz még egy kicsit! - kiáltotta.
Erre a kiáltásra Zarándok Musztafa a fejét hirtelen a hang felé fordította, és betyárokat látott. Egy fiatal, barna valaki volt az élükön. Úgy gondolta, ez lehet a vezérük. Elsőként mindjárt az jutott eszébe, hogy egy ennyire fiatal valaki, hogyan lehet vezér.
Aztán rögtön magában azt gondolta:
"- Ez nem betyárvezér és a betyárjai, hanem csak bozótharamiák!"
Egyiket sem ismerte, de akár bozótharamiák, akár betyárok, a szerint, hogy útját állták, biztos nem lehetnek jók a szándékaik.
Ő nem ismerte őket, de az élükön lévő barna fiatalembernek ismernie kellett őt, hogy a nevén szólította.
Ugyanekkor a környezetében rögtön a vakrémület szelét érezte.
A munkások szöktek.
A többi betyár feléjük fordította a puskáját. Amint rájuk kiáltottak:
- Szóródjatok szét, hékás! - a kapáikat eldobálva, talpuk minden erejével, uccu neki szökni kezdtek.
Vajon neki mit kellene tennie?
Ezekhez a mezítlábas munkásokhoz csatlakozva, a lovát megsarkantyúzva kellene igyekeznie kicsúszni? Vagy talán ezekkel a fiatal és tapasztalatlan útonállókkal kellene egyezkednie? Egy csomó pénz volt nála, amit este, az egész napi munkájuk után adott volna a munkásainak. Ha ezt az erszényt odaadná, azzal megmentené-e az életét?
Ha neveletlenek lennének, akkor végül a lovát is elveszítené.
Ah, ez az ügyetlenkedő állam, ah! Miért nem viselkedik kellő eréllyel, miért nem tudja sehogyan sem megtisztítani a hegyeket ezektől a haramiáktól, zsiványoktól? Ráadásul ez még nem is számít hegyvidéknek. Végül is Bozdaghtól egy puskalövésnyire voltak.
Azután a fiatal vezér kezében lévő fegyverre pillantott.
Ez egy Mauser... A Mauser még igen értékes fegyver volt. A betyárok többsége életében sem látott ilyen fegyvert.
Elsőként ők használták ezt a fegyvert... Csakirdzsai vezér tett, amit tett, de hozott ezekből, és szétosztotta közöttük. Azután pedig Tőrös is szerzett ezekből a puskákból...
Amint eszébe jutott Tőrös, nem tudta visszatartani magát, hogy össze ne borzadjon.
Szemiti Mehmet pedig lépésről lépésre közeledett hozzá:
- Megismersz-e engem, te disznó Zarándok Musztafa?
Zarándok Musztafa nem mulasztotta el már a hanglejtésből megérteni, hogy rossz helyzetben van. Ezek nem pénzt, hanem életet elvevő betyárokra hasonlítottak. Azért állták el az útját, hogy bosszút álljanak valakiért.
Vajon kiért?
Olyan sokakat megölt, hogy valóban lehetetlen volt rájönnie.
A kezét lassan az öve felé kezdte emelni. Ha egyszer előránthatná a pisztolyát, megmutatná ezeknek a bozótharamiáknak, hogy hány sarok van, annyifelé bújnának...
- Vedd el a kezedet az övedtől, hékás! - kiáltotta. - Talán nem ismertél meg?
Zarándok Musztafa először szólalt meg:
- Nem ismertelek meg.
- Én Tőrös betyár Musztafa vezér legénye, Szemiti Mehmet vagyok. Sokszor álltak szemben egymással a puskáink. Te nem ismertél meg engem, de én láttalak, amikor segédpandúr voltál. Úgy-e, te voltál, aki Birgi cseresznyéskertjében aljasul lelőtted a vezéremet?
Zarándok Musztafa most már régen megértett mindent. Tulajdonképpen, már amikor a vele szembenálló kezében megpillantotta a Mausert, rögtön megértette a dolgot. Ez a barna fiatalember csak Tőrös legényei közül való lehetett. A szerint, hogy elállta az útját, nyilvánvaló volt, hogy bosszút akar állni.
Íme eljött az, amitől félt.
Vajon a hazugság pajzsával megmentheti-e magát?
Fojtott hangon makogta:
- Nem! Nem én lőttem le a vezéredet. Csakirdzsai volt.
- Nem Csakirdzsai, hanem te lőtted le! De ha Csakirdzsai lett volna is, az sem számít. Együtt csináltátok, nemde?
- Ne tedd ezt vezér! Könyörülj rajtam! A vérdíjat mindenesetre hadd fizessem meg.
- Én tulajdonképpen nem kérek tőled többet... Életért életet akarok.
- Ne tedd ezt vezér! Könyörülj rajtam! Rengeteg aranyam van...
- No nézd csak! Amikor eljött az ideje, hogy megdögöljön, hogy fél, hogy reszket! Hány életet oltottál ki, hékás? Tudod-e a számát? Melyiknek kegyelmeztél? De amint rád kerül a sor, hitvány kutyaként reszketsz, úgy rimánkodsz, mint egy asszony. Mit félsz? Téged nem fog a golyó. Kíséreljük csak meg! Lássuk csak, beléd hatol-e a golyó?
Szemiti Mehmet ahogy ezeket a szavakat kimondta, lassan felemelte a Mauserját. Éppen Zarándok Musztafa fejét vette célba.
Akkor Zarándok Musztafa a Mauser csövében megpillantotta a rémisztő halál fekete foltját
Amint ezt megpillantotta, előre hajolva megsarkantyúzta a hátas állatát. Egyik kezével pedig az övéhez kapva megmarkolta a pisztolyának a markolatát.
Minden hiábavaló volt. Minden fölösleges volt.
A végzet már rég megfonta a hálóját. Amint Szemiti Mehmet ujja a ravaszhoz ért, a kirepülő golyók egymás után csapódtak Zarándok Musztafa koponyájába.
Hogy láthassa meghalni, egészen biztos lehessen a halálában, az utolsó golyóját közvetlenül a vágtába kezdő ló füle mögé eresztette.
Akkor a ló nyerítve felágaskodott, aztán a rajta ülővel együtt oldalra a földre dőlt.
A ló is, és Zarándok is együtt adták ki a lelküket. Az emberi élet elvevője Azrael, pedig az állat életének elvevőjével közösen munkálkodott.
Szemiti Mehmet lassan közelített hozzájuk. Sem a ló, sem a lovasa nem vergődött már. Meghaltak. Zarándok Musztafa feje, a kapott négy golyótól teljesen szétroncsolódott. A feltáruló lyukakból fehér agydarabok és vele keveredve vér is szivárgott.
Megtörtént az elszámolás.
Kívánságának megfelelően bosszút állt a vezéréért.
Azzal, hogy Zarándok Musztafát megölte, vezérének a becsületét is tisztára mosta. Most már nyitott homlokkal, egyenes fejjel járkálhatott.
Lehajolt. Zarándok övéből kihúzta a kezét, amelyre már nem maradt ideje.
A tenyerében egy pisztoly volt.
Szemiti Mehmet ezt a pisztolyt a fegyvertára közé helyezte el. Azután a legényeihez fordult:
- Istennek hála, tisztára mostuk a becsületünket. Most már elmehetünk innen.
Zarándok Musztafa holttestét otthagyva eltűntek onnan.
Izgalmat keltett ugyan, hogy Csakirdzsai Mehmet vezér alvezérét ilyenképpen lelőve találták, de senki sem sajnálta.
Még egy vizeskorsó tört el a vízhez menet.
Az új nevén Szemiti Mehmet vezér, miután így bosszút állt Tőrösért, még a hír elterjedése előtt, gyorsan visszatért Ödemisbe, és titokban elment Tőrös házához. A egész háznép ismerte őt. Miután Tőrös özvegy feleségének kezet csókolt, a mellette lévő Tőrös fiának adta azt a pisztolyt, amit Zarándok Musztafától vett el, és ezeket a szavakat mondta:
- Istennek hála, hogy bosszút álltam Tőrös betyár Musztafa vezérért. Megöltem Zarándok Musztafát, aki őt Birgiben aljasul lelőtte. A vezérem lelke végre megnyugodhat.
Erre a hírre Tőrös özvegy felesége igen örvendett. Ugyanakkor visszaemlékezett Tőrös szavaira. Amikor Szemiti Mehmet, aki egészen ifjú fiatalember volt Tőrös oldalán, Szemiti Mehmettel egy nap a házába jött, talán nem mondta-e meg előre, hogyha valami történne vele, akkor csak ő állna majd bosszút őérte.
Íme, úgy lett, ahogy mondta. Miközben a fiatal vezérnek könnyek között mondtak köszönetet, és hálaimát rebegtek, Tőrös fia érdeklődéssel vizsgálgatta a kezében lévő pisztolyt.

VÉGE