Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ménesi Hilda
JEZSUITA
SZERZETES A MOSOLYGÓ ŐSHARMÓNIÁBAN
(Szabad Föld, 2001, július 27, 30 . oldal)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Nemeshegyi Péter: Jézus társaként a nagyvilágban
Nemeshegyi Péter: A világvallások típusai
Nemeshegyi Péter: A zarándoklat sajátosságai a Távol-keleti vallásokban
Nemeshegyi Péter: A buddhista és a keresztény lelkiség


Csaknem negyven éven át Japánban hirdette a katolikus hitet Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes. A rendszerváltás után rendfőnöke Magyarországra küldte misszióba a ma hetvennyolc éves hittérítőt.

– Miért éppen a jezsuita rendbe lépett be?

– Szüleim katolikusnak neveltek, de nem szántak papnak. Nagy hatással volt rám a Regnum Marianum cserkészcsapata, ahová lelkiatyám, Luzsénszky Alfonz hívott. Amikor úgy éreztem, az Úristen hív, szenteljem magam az ő kizárólagos szolgálatára, a gyóntatóm tanácsolta, menjek szerzetesnek. A jezsuita rendet, hivatalos nevén a Jézus Társaságot már magam választottam. Imponált nekem, hogy náluk, a budapesti Jézus Szíve-templomban a mise alatt nem szedtek adományt, nem zavarták meg az áhítatot. Szépen miséztek, jó szentbeszédeket mondtak, ezért választottam a rendet, ahová huszonegy évesen, 1944-ben léptem be.

– Hol fejezte be a tanulmányait?

– A rend betiltása után az elöljáróság úgy döntött, a felszentelt papok maradjanak itt, a fiatalok menjenek külföldre. Átszöktünk a határon, Innsbruckból írtam levelet a római rendfőnökünknek, küldjön misszióba Japánba. Elfogadta a jelentkezésemet, de előbb Rómában kellett befejeznem a tanulmányaimat, ahol teológiából doktoráltam.

– Miért éppen Japánba vágyott?

– A háború után Japánban összeomlott az előző ideológia. A katolikus egyház úgy vélte, nagy megtérési hullám veszi kezdetét. Egyébként az első ember, aki Japánban kiejtette Jézus nevét, Xavéri Szent Ferenc jezsuita volt a XVI. század közepén. Megnyitotta a kaput Japán felé, ahol virágzó kereszténység született. Ezt később borzasztó üldöztetés követte. A második világháború után az új, demokratikus alkotmány vallásszabadságot biztosított Japánban. A levegőben volt, amit később a második vatikáni zsinat megfogalmazott, s engem is vonzott: a többi nagy vallási kultúrával nem veszekedni kell, hanem párbeszédet folytatni. A kereszténységet bele kell testesíteni a nem európai kultúrákba.

– Hogyan tanulta meg a nyelvet, és mi volt a feladata évtizedeken át?

– Megkerültem a nyelviskolát. A papneveldében a japánoktól tanultam beszélni a napi élet során. Magyar embernek könnyebb japánul megtanulni, mint a többi európainak, mert hasonlít a nyelvtanunk, a mondatszerkezetünk és a gondolkodásmódunk. A tokiói Sophia Egyetemen a hittudományi kar tanára, majd dékánja lettem. Tanítottam másutt is. Sok ott a katolikus iskola, és nem csak a keresztények járnak oda. A százhúszmilliós népességnek csupán egy százaléka keresztény, s az egymilliónak kevesebb mint a fele katolikus.

– Milyennek találta a japánokat?

– Azzal a szándékkal mentem ki, hogy szeretni fogom őket. Jóban lettem velük, nem tekintettek kellemetlen külföldinek. Szorgalmasak, udvariasak, előzékenyek, van bennük valami gyermekdedség, örülnek a kis dolgoknak is. Szeretik a szépet, rendkívül esztétikusak: ott minden szép, az emberek, a ruhájuk, a természet, a tenger, a fák, a virágok.

– Miben hasonlítanak a keleti és az európai emberek?

– Az emberek legmélyebb érzései, az öröm és a bánat mindenütt egyformák. Az alapvető emberi kérdések – miért születtem, miért élek, mi a különbség jó és rossz között, mi az életem célja? – Japánban is ugyanazok, mint bárhol a világon. Közelebb érzik viszont magukhoz a természetet. A buddhizmus egyik tanítása az ősirgalom: mindennek a gyökere egy nagy, irgalmas jóság, ami létezik. Ezért optimisták, és reménykednek abban, hogy minden élőlény eljut valamilyen felfoghatatlan, de mégis valós végső boldogsághoz. Hiszik, hogy egy nagy, szerető, mosolygó ősharmónia öleli át az egész világot.

– Kihez imádkoznak?

– Nemigen szeretik pontosan meghatározni, inkább körülírják. Ha megkérdeznénk valakit, kihez imádkozott, azt felelné, azt nem nagyon tudom. De tény, hogy imádkoztak, hálát adtak, rábízták magukat az ősirgalomra, a mosolygó ősharmóniára.

– Mivel lehet a figyelmüket felkelteni és elvezetni őket a kereszténységhez?

– Azzal, amit Jézus mondott: az Isten jó. Az Atyaisten jó, szereti a bűnösöket, a gonoszokat is. Gyakran idéztem nekik Jézus szavait az evangéliumból, a szeretetparancs közel áll hozzájuk.

– Hogyan találnak el egyáltalán egy katolikus templomba?

– Az iskolarendszerben meghatározó szerepet játszanak a keresztény középiskolák és egyetemek, ahová nem csupán a megkeresztelt japánok járnak. A templomunk Tokió közepén áll. A meghirdetett ingyenes tanfolyamra az érdeklődők mindig szép számmal jöttek el. A régi vallások már eléggé kikoptak az emberek szívéből, főképp ami a városi fiatalokat illeti. A családjuk általában buddhista, de ők már távol állnak attól a szellemiségtől. Megérinti őket Jézus tanítása, amit a zsinat úgy fogalmazott meg: a szeretet és annak alkotása, a szeretetté lényegült ember örökké megmarad. Körülbelül négyszáz felnőttet kereszteltem meg, akik később elhozták a gyerekeiket is. Tartjuk a kapcsolatot, minden évben írok nekik karácsonyi levelet. Középiskolásoktól a nyolcvanéves nagymamákig jöttek, a többségük nő. Akadtak nehézségeik a családban, de a keresztség olyan pecsét, amely örök. Ha el is távolodnak kicsit, visszatérnek.

– Gondolta, hogy hazatér?

– Nem kívánkoztam vissza. Azt hittem, ott fogok meghalni. De jött a rendszerváltás, s hívtak a hazai rendtársaim: hagyd ott a japánkáidat, kint vannak más misszionáriusok, itthon meg nincs elég ember. A római rendfőnök azt írta levelében: misszióba küldlek Magyarországra. Hét éve újra itthon élek, s nem érzem magam idegennek. A szerzetesélet előnye, hogy az életem nagy kereteit fölülről kapom. Oda megyek, ahová a Jóisten küld. Tanítok a zsámbéki katolikus, a szegedi és a szerzetesi hittudományi főiskolán, a református egyetemen. Nem vagyok szisztematikus ember, ahogy jönnek a dolgok, úgy veszem őket. Nemet sem szoktam mondani semmire. Amikor pappá szenteltek, egy rendtársam arra intett: az életed legyen igenek sorozata. Ezt a tanácsot követtem egész életemben.

 

 

Nemeshegyi Péter
A BUDDHISTA ÉS A KERESZTÉNY LELKISÉG
http://w3.externet.hu/~tavlatok/52-7-lelkiseg.htm

A Magyar Nyelv Értelmezo Szótára szerint a „lelkiség” „valamely közösségre jellemző belső magatartást, gondolkozás- és érzésmódot” jelent. A buddhizmus és a kereszténység a két legnagyobb világvallás. Mindkettőnek sok évszázados története során árnyalataiban különböző számos „lelkiség” alakult ki körükben, mégis találunk olyan „belső magatartásokat, gondolkozás- és érzésmódokat”, amelyek „jellemzőek” vagy az egyikre, vagy a másikra. A neves történész, Toynbee szerint a 20. század történelmének legfontosabb eseménye a buddhizmus és a kereszténység közötti párbeszéd megindulása volt. Ezt a párbeszédet nem annyira a tantételek egybevetése, hanem éppen inkább a két lelkiség viszonyának tisztázása és elmélyítése tette eredményessé. Ha igazi párbeszéd folyik, akkor mindkét fél tanulni kíván egymástól. Ilyen szellemben szeretnénk itt szemügyre venni e két nagy vallás lelkiségének alapvető vonásait, felfedezni azok hasonlóságát, illetve különbözőségét, és megvizsgálni, hogy miben járulhatnak hozzá a 21. század emberiségének boldogulásához. Kezdjük a buddhizmussal, amely számunkra, európaiak számára kevésbé ismert. Talán az lehet a legjobb bevezetés, hogy képzeletben ellátogatunk egy japán buddhista szentélybe, és próbáljuk ott megérezni e nagy vallás sajátos lelkivilágát.

 

Látogatás egy buddhista szentélybe

A buddhista szentély legtöbbször a nagytermészet ölén helyezkedik el. Gyakran lankásan emelkedő, hosszú, keskeny út vezet hozzá, amelyet jobbra és balra bambuszligetek vagy ősi fenyőfák szegélyeznek. Nyáron a cikádák (kabócák) egyhangú zümmögése tölti be a levegőt. Egyszer csak ott van előttünk a nagy, külső fakapu. Jellegzetesen ívelt tetőzet fedi. Jobbján, balján egy-egy vicsorgó oroszlánkutya szobra: azért őrködnek itt, hogy minden ártó befolyást távol tartsanak a szent helytől. A kapu mögött egy kis vízmedence. Arra való, hogy az áhítatos látogató az ott csordogáló vízzel megtisztítsa kezét, kiöblítse száját. Még néhány lépés, és kitárul a látogató előtt a nagy, gyönyörűen gereblyézett és makulátlanul tisztán tartott kavicsos udvar. Szemben magasodik a főépület. A lendületesen ívelő hatalmas tetőzet szinte betakarja az egész faépítményt. Levesszük cipőnket, felmegyünk néhány fából készült lépcsőfokon, és már ott sötétlik előttünk a félhomályban a nagy benső terem. Teljes a csend, mindent átitat valami mélységes béke.

Talán éppen ebben a pillanatban szólal meg a szentély harangja. A buddhista harangnak nincs nyelve, hanem a haranglábon álló hatalmas bronzharang mellé akasztott farúddal kongatják meg. Egyet szól mély hangján, visszhangzanak rá a dombok és az erdők.

A Gion szentély harangja
minden dolog elmúlását kongatja

– mondja egy híres régi japán vers kezdő sora. Úgy elmúlik minden evilági dolog, ahogy elhal a harang kondulása a nagy csendben.

Megilletődve lépünk be a szentélybe. A középen ott ül lótuszülésben, zavarhatatlan nyugalmában a hatalmas bronz Buddha-szobor. Mélyen elmerült az elmélkedésbe. Szemei csaknem csukottak. Lábszárain nyugvó kezei meditációs pózban egymást érintik. Egész mozdulatlan alakján látszik, hogy befelé néz. Nem ágál, nem kiabál, nem akar meggyőzni semmiről. Magába mélyed, de ugyanakkor úgy érzi az ember, hogy hatalmas energiák áradnak belőle, bejárják a mindenséget, és megint visszatérnek beléje. A mozdulatlanul elmélkedő Buddha mintha nem törődnék az előtte álló ájtatoskodóval, de mégis azt lehet érezni, hogy jelenléte átkarol mindent.

A szentély mélyéről hallatszanak a monoton éneklő hangon szent szutrákat mormoló szerzetesek imái. A tömjénpálcikákról szállingózó tömjénfüst illata betölti az egész termet. Kis lámpácskák világítják meg gyéren a szentélyt. Jobbra, balra még más Buddha-szobrok állnak, ugyanolyan csendes békében. Nincs sokféle szín, csak a sötét bronz, a csillogó arany és a fa természetes színei láthatók.

Egyszerre csak megszakítja a csendes szemlélődést a szerzeteseket imára hívó ütések zaja. Ütéseket mondok, mert nem csengővel hívják őket, hanem azzal, hogy egy falapot fapálcával ütögetnek: kezdik erős és lassú ütésekkel, majd egyre szaporábbak és halkabbak lesznek az ütések, míg végül szinte észrevétlenül elvesznek a csendben.

Jó még a szentély mögé kerülni, ahol csodálatos kertre találunk. Nincsenek benne színes virágok, hanem csak kis fenyők, bambuszok, fű, moha, kövek, kavics, néha egy kis tavacska vagy csendes vízfolyás, csodálatos harmóniában. Nem arra való ez a kert, hogy látványként szemléljük, hanem hogy elcsendesedjünk, és egynek érezzük magunkat fával, fűvel, vízzel, mohával.

Ismeretes a híres haiku-költőnek, Basónak verse, amely egy ilyen templomkertben átélt élményét örökíti meg:

Öreg tó,
beleugrik egy béka,
csobban a víz.

És persze, utána még nagyobb a csend.

Lássuk most már annak a lelkiségnek főbb vonásait, amelyet ez a szentély megsejtet.

 

Befelé nézés

Elsőnek említeném a belsőbe való elmélyedést. A nyugati ember érzékszerveinek, értelmének és akaratának használatával „kifelé” irányul. Valamit néz, valamit hall, valami tárgyra gondol, valaminek a fogalmát megalkotja, valamiről ítéletet mond. Az ilyen „megkülönböztető értelmi tevékenység” persze fontos és hasznos. De lehet az embernek az ellenkező irányba is elindulnia. Nem kifelé, hanem befelé. Csökkenti, sőt leállítja érzékszerveinek, értelmének és akaratának nyugtalan folyását. Ha ez sikerül, akkor leáll a kaleidoszkóp, és elérkezik az ember énjének kifejezhetetlen mélyéhez. Ez a „mély-én” pedig csodálatos valóság. Üres, mert nem töltik be tárgyak képzetei, de ugyanakkor nyitva van minden felé, és érintkezik a lét gyökerével. „A millió létezőnek gyökere egy” – tartja egy buddhista mondás. Ez a gyökér a „nagy én”, amely felbukkan, amikor a „kis én” szorgoskodása elcsendesedik.

 

Nem odatapadás

A „nagy én”-nek ebből a megéléséből születik az evilági, mulandó dologhoz való „nem odatapadás”. Minden elmúlik, hát akkor minek kapaszkodjunk bele? Olyan ez az élet, mint a csobogó patakokon képződő bugyborékok sorozata. Alighogy megjelennek, már el is múlnak. A buddhista szerzeteseknél eredetileg előírt teljes birtoktalanság, engedelmesség, nemi megtartóztatás, alamizsnakéregetés mind arra szolgál, hogy kiiktassák az evilági dolgokhoz tapadó vágyakat. Hiszen – a buddhizmus szerint – ezek a vágyak hajtanak bele a fájdalmas újjászületésekbe.

 

Egyetemes irgalom

Ez a mindentől való elszakadás a buddhizmus történetének egyes korszakaiban másokkal nem törődő lelki önzéshez is vezetett: az arhátnak nevezett szerzetes csak a maga üdvösségével akart foglalkozni. Ezt a hibát azonban gyökeresen orvosolta a Mahájána-buddhizmus. Ebben a bodhiszattva-lelkiség az irányadó: a bodhiszattvák minden élőlény iránti irgalmas jóságukban elhalasztják a Nirvána boldogságába való belépést, hogy minden más élőlényt is oda segítsenek. Tulajdonságuk a nagy irgalom (mahákarúna). Viselkedésük példaértékű. A Mahájána követői maguk is ezt a nagy irgalmat próbálják megélni.

„Bárcsak használni tudnék valamennyi létezőnek, amíg csak nem üdvözül valamennyi. Bárcsak meggyógyíthatnám a betegeket. Bárcsak bőséges étellel és itallal olthatnám mindenki éhét-szomját. Bárcsak kimeríthetetlen kincs lennék minden rászoruló számára. Teljes szívemmel a világ szolgája leszek. Meg kell szüntetnem mások szenvedését, mert az ugyanúgy szenvedés, akárcsak az enyém. Csak hamis éntudat vezet arra, hogy korlátozzam gondoskodásomat a magam testére. Az az ember szabad, aki kicserélte a másikat és önmagát. Ha magadat szereted, ne szeresd magadat. Ha magadat akarod védeni, ne védd magadat. Akik boldogtalanok e világban, mindnyájan azért boldogtalanok, mert saját boldogságukra vágyódnak. Akik boldogok e világban, mindnyájan azért boldogok, mert mások boldogságára vágyódnak.” Így ír Sántideva (685–763), egy indiai buddhista szentember.

„Ahogy egy anya életének árán oltalmazza saját gyermekét, úgy nyissa meg határtalanul szívét mindenki minden élőlény felé. Sugározzon jóságot az egész világra, felfelé is, lefelé is, körbe is, határtalanul, minden gyűlölet és ellenségeskedés nélkül. A haragot győzzük le kedvességgel, a rosszat győzzük le jósággal. A világban a gyűlöletet sohasem szüntetjük meg gyűlölet által. A gyűlölet csak jóság által szűnik meg. A gonoszságot megbocsátással kell legyőzni. Aki másnak fájdalmat okoz, nem Buddha tanítványa. Ne legyen háború. Ne örüljünk a győzelemnek, mert a győzelemből gyűlölet származik.” Mindezt egy buddhista mondásgyűjteményben olvassuk.

A minden élőlénnyel való együttérzés jellemző vonása a mahájána lelkiségnek. Rjókanról, egy japán buddhista szerzetesről jegyezték fel a következő történetet. Egy nap észrevette, hogy egy kis bambuszka dugta ki a fejét tavasszal, éppen a cölöpökön álló házának padlója alatt. Mit csinált hát? Lyukat fűrészelt a padlóba, hogy azon keresztül a bambusz felnövekedhessék, tetszése szerint.

 

Végső reménység

A buddhista ugyanis, bár mindenütt szenvedést lát a világon, mégis otthonosnak érzi magát benne. Hiszen a felfoghatatlan buddhatermészet ott lakozik a legkisebb rizsszemben is. Ezért tisztelettel kell érinteni mindent, meg kell köszönni mindent. A buddhizmus egyik legjobb ismerője, Heinrich Dumoulin S. J. idézi Spiritualität des Buddhismus c. művében az 5. században élt buddhista szerzetes, Buddhagosza szavait: „A Nirvána természet szerint a legmagasabb értelemben létező valami.” Ugyancsak Dumoulin idézi a Páli kánon (Udána VIII,3) szavait: „Létezik valami, ami nem született, nem jött létre, nem összetett. Ha ez nem létezne, akkor nem tudnánk kiszabadulni a született, a létrejött, az összetett dolgok világából.”

Buddha maga és a buddhisták úgy gondolják, hogy ezt a „valamit” megkülönböztető értelmünkkel nem lehet felfogni. Ezért is szokták „az-ság”-nak (Tathatá) vagy „üresség”-nek (Szunjatá) nevezni. Európai magyarázók ezt félreértve a buddhizmust nihilizmussal vádolták. Igaz, Buddha, a korabeli indiai bráhmánizmussal szemben, nem akart az istenségre vonatkozó teológiai fejtegetésekbe bocsátkozni. Elvetette mind a kasztrendszert, mind az indiai panteon isteneinek bemutatott véres áldozatokat. Ő csak azt a „nyolcrétű utat” akarta tanítani, amely elsegít mindenkit a szabaduláshoz. A megszabadulás állapotának mikéntjéről nem értekezett. Ezt azzal okolta meg, hogy amikor valakibe mérges nyilat lőttek, akkor az ne foglalkozzon a méreg mivoltának elemzésével, hanem gyorsan rántsa ki a nyilat, és vegye be az ellenmérget. A Nirvánának nevezett végső állapot mibenlétét a buddhisták nem fogalmazzák meg, de hiszik, hogy az nagyon jó lesz. Ez a remény az oka a buddhista népek sajátos derűjének.

 

A test fontossága a lelki életben

A buddhizmus lelkiségének leírásánál meg kell még említenünk a testre fordított figyelmet. Az elmélkedő ember a bensőjére koncentrál, de ehhez feltétlenül szükséges a fegyelmezett testtartás, az érzékszervek elcsitítása, a szabályos lélegzés, a böjtös étkezés. A buddhizmus egyes ágainál ehhez még hozzájön a jéghideg vízbe való bemerülés vagy az azzal történő leöntés, a napi sok órás meditációval járó egyhetes gyakorlat, amely alatt lefeküdni sem szabad, legföljebb csak meditációs ülésben maradva szabad néha kicsit szunyókálni.

 

A hívő buddhizmus

Az ilyen szerzetesi aszketizmus mellett meg kell azonban említeni a buddhizmus egyik rendhagyó ágát, az Amida-felekezetet is, amely az Amida-buddha irgalmába vetett hitet és bizalmat tartja az egyetlen lényeges dolognak. Az Amida-felekezet tagjai megházasodnak, családi életet élnek, elvetik a saját erőre támaszkodó gyakorlatokat, és csak a hívő és bizakodó imát tekintik fontosnak, mert ezzel „a másiknak (vagyis Amidának) az erejébe” (japánul: tariki) tudnak kapaszkodni.

„Még a jók is üdvözülnek,
hát akkor mennyivel inkább üdvözülnek a gonoszok”

– mondja egyik írásuk, a Tanisó. Amidának, az ősirgalom szimbólumának irgalma ugyanis végtelen. A bízó imával rá hagyatkozó emberért eljön halála óráján, és magával viszi a „nyugati paradicsomba” és onnan majd a Nirvána békéjébe.

 

Buddhista etika

A buddhizmus lelkiségének nagy értéke a belsőre való ráfigyelésből, az egyetemes együttérző jóságból és az evilági dolgokhoz való nem odatapadásból származó erőszakmentesség. Igaz, a buddhizmus történetében megjelentek itt-ott katona szerzetesek is, a japán szamurájok halálfélelem-mentességét a zen buddhizmusban ápolt, „az élet azonos a halállal” (japánul: szei-szoku-si) meggyőződés táplálta, a japán parasztlázadások halálmegvető bátorságát pedig az Amida-felekezet paradicsomvárása éltette. De nagy egészében a buddhizmus békés világvallásnak mondható. Erőszakos térítésektől, vallásháborúktól mentes volt. Ma is a buddhisták nagyon aktívan kezdeményezik és támogatják a vallásoknak a világbéke előmozdítása érdekében történő összefogását.

Az erőszakmentességgel együtt jár, hogy lehetőleg semmilyen élőlénynek nem okoznak fájdalmat. Ezért nem táplálkoztak a buddhisták eredetileg állati táplálékkal. A növényekről azt gondolják, hogy azok nem szenvednek. Ezért növényi táplálékot fogyasztanak ugyan, de a növényeket is tisztelettel kezelik. Az embereket és a többi élőlényt nem választja el a buddhizmusban akkora szakadék, mint a nyugati gondolkodásmódban. Szolidárisnak érzik magukat minden élővel, mert a világmindenség gyökerén rejtőzködő láthatatlan, nagy Életnek a megnyilvánulását látják bennük.

A buddhista etika lényegesnek tartja a tudat megtisztítását a kapzsiságtól, haragtól, tudatlanságtól, az önközpontúság tévedésétől. Az embernek csak így lesz kellő motivációja arra, hogy megtartsa a parancsolatokat.

A buddhizmus öt fő etikai parancsolatot ír elő: 1) ne ölj élőlényeket, 2) ne lopj, 3) ne hazudj, 4) ne kövess el szexuális kihágásokat, 5) ne igyál részegítő italokat, és ne használj kábítószereket. A világiaknak ezen felül kötelességük alamizsnával támogatni a szerzeteseket. A szerzeteseket viszont a fenti öt parancsolaton kívül több mint kétszáz előírás köti.

 

Vallási gyakorlatok

A buddhista lelkiségen belül igen sokféle vallási gyakorlat virágzik. A zen felekezet meditációs módszere itt a nyugaton is jól ismert. Célja a megvilágosodás elérése, amelyben az ember megtapasztalja a valóságnak fogalmilag ki nem fejezhető ősmélységét. Az Amida felekezetben, mint már említettük, a bízó hittel mondott ima ismételgetése a fő vallásgyakorlat.

Minthogy a buddhizmus szerint a végső valóság fogalmilag kifejezhetetlen, ezért a szimbolikus értelmű képeket, szobrokat fontosnak tartják. Szentélyeik szinte minden részletének is szimbolikus jelentése van. Nemcsak a nyilvános szentélyekben találhatók képek és szobrok, hanem a családi lakásokban is kis Buddha-szentélyt szoktak felállítani, ahol a Buddha-szobrocska elott naponta imákat végeznek, és csészében friss rizst tesznek eléje.

Nagyon népszerű vallásgyakorlat a zarándoklás. Gyakran láthatók a fehér ruhába öltözött zarándokok, akik bottal a kezükben járnak szentélyről szentélyre a szebbnél szebb hegyi tájakon. Újév nagy ünnepén pedig milliók zarándokolnak el valamelyik népszerű szentélybe, hogy ott kezüket összetéve, fejüket meghajtva, szemüket becsukva mély összeszedettségben imádkozzanak, megköszönjék az elmúlt esztendőt, és reménykedve áldást kérjenek az új esztendőre. Sokan valószínűleg nem tudnák pontosan meghatározni, hogy kihez imádkoztak, de bizonyos, hogy imádkoztak, befelé fordultak, és rábízták magukat az Ősirgalomra. Nem csoda, hogy utána arcukon vidám mosollyal térnek haza szeretteikkel a hagyományos újévi lakoma elfogyasztására.

Nagyon elnagyoltan a fentiekben próbáltam vázolni a buddhizmus lelkiségének fobb vonásait. Most pedig röviden a keresztény lelkiségről szeretnék szólni.

 

A keresztény lelkiség lényege

A keresztény lelkiség alapja az élő szentháromságos Isten önkinyilatkoztatása. Nem emberi erőfeszítés, hanem isteni tett az alapja mindennek. Isten kinyilatkoztatja önmagát először is azáltal, hogy jóságában egy jó világot teremt a semmiből, mégpedig azért, hogy az ebben a világban megjelenő embernek odaadja önmagát: az örök Atya által küldött egyszülött Fiú belép a történelembe, emberré lesz, hogy mindent magában egyesítsen. Az Atya és a Fiú elküldik az Isten Lelkét, a Szentlelket az emberek szívébe, hogy őket ráhangolja Isten szívére. Általa születik meg az őt befogadó emberekben a hit, a megtérés, a szeretet és a remény. Hiszik, hogy van Isten, jó az Isten, szeret az Isten, megbocsát az Isten, hazavár az Isten. Hiszik, hogy a szeretet és annak alkotása örökké megmarad. A Szentlélek által adott isteni szeretettel: hálásan szeretik az Istent, és Istennel együtt, Isten iránti hálából az Ő szeretetével szeretik az embereket, minden embert, beleértve a gonoszokat, bűnösöket, ellenségeket is.

A keresztény hit szerint Isten „egy, de nem magányos”. Az Isten élete az Atyának és a Fiúnak örök szeretetközössége a Szentlélekben. Ez a transzcendens Isten a Fiú és a Szentlélek küldetése által immanenssé teszi magát.

A keresztény lelkiségben tehát egyaránt lényeges az „én–te”-viszony a transzcendens Istennel és a csendes ráfigyelés a bennünk lakó immanens Istenre. A keresztény ima ezért, Lisieux-i Szent Teréz megfogalmazásában, egyfelől abban áll, hogy „fellendül a szívem, egyszerű pillantást vetek az égre, szeretetemet és hálámat kiáltom megpróbáltatásban és örömben egyaránt”, másfelől pedig, Dijoni Boldog Erzsébet megfogalmazása szerint, „önfeledt, mozdulatlan és békés” ráfigyelés arra a szentháromságos Istenre, aki lakást vett bensőnk legeslegmélyén.

A keresztény lelkiségben természetesen központi helyet foglal el Jézus, az örök Atya Fia és Mária Fia, aki az Atyaisten szeretetének végső kinyilatkoztatása. Megmutatta az embernek az igazi embert, „megtestesülése által már valamiképpen minden emberrel egyesült” (GS 22), meghalt és feltámadt mindenkiért. Általa a Szentlélekben mindnyájunknak szabad útja van az Atyához (Ef 2,18).

A keresztény lelkiség hangoztatja ugyan az evilági dolgokhoz való nem odatapadás fontosságát, de ugyanakkor pozitív küldetéstudata van a világ felé: hiszi, hogy az Isten ránk, szabad akarattal rendelkezo személyekre bízta a teremtés művének harmonikus továbbfejlesztését. A keresztény ember tudja, hogy – Szent Irenaeus szavaival élve – „az élő ember az Isten dicsősége”, és ezért mindenben az „élet barátjaként” viselkedik, és – amennyire tőle telik – védi, óvja, növeli, fejleszti a testi, szellemi, lelki, isteni életet önmagában és mindenkiben. Tudja azt is, hogy elmúlik e világ és annak vágyai (1Jn 2,17), de hiszi, hogy „aki Isten akaratát cselekszik, megmarad örökké” (uo.), és reméli, hogy végül is „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).

 

Különbségek a két lelkiség között

Vessük össze ezt a lelkiséget a buddhista gondolkodás- és érzésvilággal. Azonnal szembetűnik néhány különbözőség.

1. A kereszténységben lényeges elem az, hogy Isten szeretetével személyesen megszólítja az embert, az ember pedig személyesen felel erre a meghívásra. Az „én–te-viszony” alapvető valóság. Ennek végső gyökere az, hogy maga az Isten örök szeretetközösség: az Atya az önkiüresítően szerető, a Fiú a szeretett és viszontszerető, a Szentlélek pedig maga az isteni szeretetkapcsolat. Ebből következik az a keresztény meggyőződés, hogy a jövendő örök életben az Istennel való lehető legszorosabb egyesülés mellett megmarad az emberi személyek sokasága és egymással való szeretetközössége.

A buddhizmus, az Amida-felekezeteket kivéve, az ilyen személyes isteni megszólításról nem tud. Még az Amida-felekezetekben is, bár Amida hangja a „túlsó partról” szólít és hív, Amidát végső soron – amint azt nekem egy e felekezethez tartozó buddhológus, egyetemi tanár mondta – az Ősirgalom szimbólumának értelmezik. Hasonlóképpen a Nirvána végső boldog állapotában sem marad meg az én–te-viszony.

2. Egy másik különbség a teremtéstanból ered. A buddhizmus szerint a világ léte nem az élő Isten szerető akaratából származik, hanem valami téves vágyból, és ezért minden e világban csupa szenvedés. Ennek következtében a buddhizmus hangoztatja ugyan a minden élőlény iránti irgalmas, tevékeny jóságot és törődést, de a teremtés művének továbbfejlesztését és a szociális élet igazságos és helyes kialakítását nem szorgalmazza. A buddhizmus szerint – megint az Amida-felekezet kivételével – csak a társadalomból kivonuló és mindenről lemondó szerzetesek jutnak el közvetlenül a Nirvánába. Ezért fordultak szembe Kínában az ember társadalmi kötelezettségeit hangoztató konfuciánusok a buddhizmussal.

3. Egy további különbség az, hogy a kereszténység Isten kezdeményezését igen erősen hangsúlyozza. A bűnbocsánat és a megigazulás ingyenes, minden kegyelem. A buddhizmusban megint csak az Amida-felekezet tulajdonít mindent a „másik erejének”, amelyet csak bizakodva és hálásan tudunk befogadni. A buddhizmus egyéb ágai az emberi aszketikus és meditatív erőfeszítést hangsúlyozzák. Ez néha túlzott önbizalomhoz vezet. Viszont az is igaz, hogy az emberi erőfeszítést hangoztató irányzatokban, például a zen felekezetben is, az igazi nagy mesterek, mint például Dógen, a megvilágosodást ingyenes adományként élik meg.

4. A krisztusi szeretet és a buddhista irgalom hasonló ugyan, de mégsem azonos. A krisztusi szeretet kölcsönös személyes megszólítottságból születik, és a szeretett személy örök létét kívánja. A buddhista irgalom az Ősvalósággal való belső egyesülésből születik, és az egy Ősvalóságba való visszaáramlásra irányul.

5. Egy további különbséget fedezhetünk fel a megbocsátásra vonatkozólag. A keresztény hit lényeges eleme az a meggyőződés, hogy Isten nagy szeretettel megbocsát a megtérő bűnösnek, és tökéletesen eltörli minden bűnét. A buddhizmusban minden cselekedet szükségképpen meghozza következményeit. Ha ki nem alszanak a vágyak, menthetetlenül tovább folynak az újraszületések a samsára fájdalmas világában. Kivételt itt is az Amida-felekezet képez, amelyben Amida végtelen irgalma a benne bízó ember minden gonoszságát befödi.

 

Hasonlóságok

Bizonyára lehetne még több különbséget is felsorolni, de ugyanakkor nagy örömmel állapíthatunk meg mély hasonlóságokat is.

Mind az igazi keresztény, mind az igazi buddhista tudja, hogy elmúlik e világ, és ezért nem tekinti a pénzt, az élvezetet vagy a hatalmat életcélnak.

Mind a keresztény, mind a buddhista meg van gyozodve arról, hogy a végső, örök Létező Irgalom és Jóság.

Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy nem szabad másoknak ártani, másokat szerencsétlenné tenni, eszközként felhasználni, vagy pláne megölni.

Mind a keresztény, mind a buddhista hiszi, hogy jónak lenni jó, és hogy csak a szeretet számít.

Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy van egy „végső és kimondhatatlan misztérium, mely átöleli létünket, melyből eredünk, s mely felé tartunk” (Ad gentes, 1).

Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy „boldogok a békeszerzők” (Mt 5,9), és ezért terjeszteni akarja a békét.

Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy minden a szíven múlik, és hogy a tiszta szívből születik a jó gondolat, érzés, szó és cselekedet.

 

Mit tanulhatunk a buddhistáktól?

De nemcsak hasonlóságokat fedezünk fel örömmel e között a két nagy világvallás között, hanem a párbeszéd révén arra is ráébred a keresztény fél, hogy sokat tanulhat a buddhistáktól.

Először is, megtanulhatja tőlük a minden élőlénnyel való szolidaritás érzését. Ez nagy hiánycikk a zsidó és görög forrásokból táplálkozó nyugati kultúrában. Az embernek nemcsak „uralkodnia” kell a többi élőlényen (Ter 1,28; 9,2), hanem „művelnie és őriznie” is kell a teremtett világot (Ter 2,15). A teremtő Istenben hívő ember teremtménytestvéri lelkülettel viszonyul a növényekhez, virágokhoz, bogarakhoz, halakhoz, madarakhoz, állatokhoz. Ha ilyen lelkülettel viseltetik irántuk, rengeteget tanulhat is tőlük, amint ezt Jézus mondta az ég madarairól és a mezők liliomairól (Mt 6,26–30). Az ilyen csodálkozó és tiszteletteljes lelkület lényeges szerepet játszhat az ökológiai krízis megoldásában.

Másodszor, az Ősirgalomról szóló buddhista meggyőződés segítheti a keresztényt abban, hogy Istenről alkotott felfogását ne a Szentírásban is több helyen fellelhető tökéletlen istenkép szerint alakítsa, hanem a jó Istenről, az Abbáról szóló jézusi kinyilatkoztatás legyen számára az egyetlen mértékadó. Ezt nagyon jól tudták a régi görög egyházatyák, akik minden erejükkel azon voltak, hogy az egész Szentírást „Istenhez méltóan” értelmezzék, ahhoz az Istenhez méltóan, akinek végérvényes kinyilatkoztatója Jézus Krisztus, és akit János levele így határoz meg: „Szeretet az Isten.” (1Jn 4,8)

Harmadszor, a buddhista erőszakmentesség segíthet abban, hogy a keresztények megértsék Jézusnak az erőszakmentességről szóló tanítását (Mt 5,38–48), és merjék követni azt. Hányszor elfelejtik a keresztények, hogy Jézus országa nem olyan, amiért szolgáinak harcra illik kelniük (Jn 18,36)! II. János Pál pápa nyomatékosan kért bocsánatot a keresztényeknek azon bűnéért, hogy erőszakkal akartak érvényt szerezni az igazságnak. „Istenben nincs erőszak (görögül: bia)” – mondja a Diognétoszhoz írt levél (7,4). Szégyenünkre szolgál az erőszakmentesség mesterének, Gandhinak mondása: „Ha nézem az európai keresztény népek történetét, az a benyomásom, hogy ők sohasem olvasták Jézus Hegyi Beszédét.”

Negyedszer megtanulhatjuk a buddhistáktól, hogy az összeszedett testtartás nagyon fontos a lelki összeszedettséghez. A liturgikus testtartásokban rögzített régi keresztény hagyományban megvolt ez a tudás, de napjainkban bizony feledésbe ment.

Ötödször megtanulhatjuk a buddhista lelkiségből a csend kultúráját. Ezt is régen ismerték a keresztények. Nemcsak a karthauziak, hanem sokan mások is nagyra értékelték a silentiumot. Manapság ez a kultúra eltűnőben van közöttünk. Állandóan lármakulisszákkal vesszük körül magunkat. A templomban is állandóan valamit mondani vagy énekelni kell. Pedig a csendben hallatszik jól Isten suttogása.

Hatodszor megtanulhatjuk a buddhista lelkiségtől az egyszerűséget. A bennünket állandó imára buzdító Jézus is óv a bőbeszéduségtől (Mt 6,7). Nem a díszek halmozása, nem az imaszövegek retorikus kidíszítése, nem a teológia bonyolultságai, nem a szabályok sokaságai vezetnek közelebb az Istenhez, aki maga az Egyszerűség. Minden, ami isteni, csodálatosan egyszerű. Hiszen megmondta Jézus is: „Csak egy a szükséges.” (Lk 10,42) Loyolai Szent Ignác pedig így fogalmaz: „Nem a sok tudással lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat bensőleg érzékeli és ízleli.” (Lelkigyakorlatok, 3)

Végül, hetedszer, Buddhának az Abszolútumra vonatkozó hallgatása megtaníthat arra, hogy az Istenrol szóló minden beszédünk végtelenül elmarad az Ő valósága mögött. Istenről vallott mondásunknál állításaink és az Isten közötti hasonlóságnál mindig nagyobb a különbözőség (maior dissimilitudo), mondta már a IV. lateráni zsinat (DS 806). A régi egyházatyák szerint csak a csendhallgatás dicséri illően a minden beszédet meghaladó Istent. Mi, keresztények, hisszük, hogy Isten szólt hozzánk, és ezért merünk róla beszélni, vagy inkább: imádkozva hozzá beszélni, de ugyanakkor tudjuk, Ágoston szavaival élve, hogy „Isten mindig nagyobb” (Deus semper maior).

Ez a „nagy Isten” ugyanakkor „jó Isten”. Keleten is, nyugaton is minden jóság tőle származik, és őt dicséri. Adná Isten, hogy a világvallások párbeszéde ennek a jóságnak kiáradását segítse. Nagy szüksége van erre a mai világnak.