Nemeshegyi Péter: A világvallások típusai

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nemeshegyi Péter
A VILÁGVALLÁSOK TÍPUSAI
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: a Magyar Szemle archívuma

Transzcendencia és immanencia

Jezsuita szerzetes, katolikus pap vagyok. Életem felét Japánban töltöttem. Hat évvel ezelőtt jöttem Magyarországra, hogy itt dolgozzam tovább Isten országáért. "Világlátott" emberként sok alkalmam volt gondolkodni a vallás lényegéről, valamint a világvallások viszonyáról. Erre vonatkozó néhány gondolatomat szeretném megosztani kedves honfitársaimmal.

Az alapkérdésre adott kétféle válasz

Az embereknek vannak alapvető kérdései: miért van valami? miért élek? van-e életemnek célja? van-e értelme? van-e a jónak és a rossznak valamilyen megkülönböztető mércéje? mit remélhetek a halálom után?

Ha valaki ezeket az alapvető kérdéseket soha sem teszi fel önmagának, akkor nem is él igazán emberi életet.

E kérdésekre vonatkozólag kétféle választ találunk az emberi gondolkodásban. Vannak, akik azt gondolják, hogy a tér és idő által korlátozott és érzékszerveink által megtapasztalt világ az egyetlen valóság. Más nincs. ezzel a véges valósággal kell megelégednünk.

Ha valaki így gondolkodik, akkor az alapkérdésekre voltaképpen nincs válasz. Ha nincs maradandó cél és végső értelem, akkor nincs értelme annak, hogy ezt gondolkodva kutassuk. Inkább éljük világunkat, úgy ahogy lehet. Ez az ateista materializmus válasza, mely századunkban eléggé általánosan elterjedt az emberek között.

De annak ellenére, hogy a végességet mutató halál nagyon kegyetlen valóság, mégis az emberek túlnyomó többsége, kezdve a kőkorszaktól napjainkig, hitt és hisz abban, hogy van túlvilág is, örök túlvilág, amelyre az ember értelme és szíve vágyakozik. Az ember az egyetlen földi élőlény, aki gondolkodni tud. El tudja gondolni azt, hogy valami végtelen és örök. Mihelyt pedig a végtelen és az örök gondolata az ember szívében felmerül, számára minden, ami véges, ami ideig való, nem elégíti ki szívét. A végtelenre és az örökre vágyakozik öntudatlanul is. A minden evilági kielégülés után jelentkező nyugtalanság mutatja, hogy az ember egy magasabb, végtelen valamire van beprogramozva.

Minden vallás ezen a meggyőződésen alapszik. A 2. vatikáni zsinat a következő mondattal fogalmazta ezt meg: "A vallásoktól az emberek feleletet várnak létük megoldatlan rejtélyeire: mi az a létünket körülölelő, legvégső, megnevezhetetlen misztérium, amelyből eredünk és ahová megyünk?" (Nostra aetate,2).

Van egy nagyon érdekes könyve Pitirim Sorokin, orosz származású amerikai szociológusnak, aki pozitív adatgyűjtéssel annak nézett utána, hogy a nyugati kultúrában, kezdve az ókori görögöktől egészen napjainkig, milyen gondolkodás-típusok uralták a társadalmat. Nagy művében minden kor vezető gondolkodóit elemezte, és két fő kultúra-típust azonosított, amelyeket "ideational culture"-nak és "empirical culture"-nak nevezett. Az előbbiben az örök eszmei ideák, a misztikum, a vallás az, ami az emberek számára fontos és lényeges, az utóbbiban viszont az emberek érzékszerveire, evilági boldogulására és az ezt elősegítő természettudományokra helyezik a hangsúlyt. A könyv kimutatja, hogy a nyugati társadalmak gondokodásmódja a történelem során hullámszerűen változott. Az i.e.7-6. században a görög gondolkodók, Platón és társai, az "ideational culture" típusát képviselték. Az iránt érdeklődtek, ami örök, transzcendens, mértékadó, e világot felülmúló. Utána hullámvölgy következett: a hellenizmus kora. Az emberek vallástalanok lettek, evilági dolgok iránt érdeklődtek, és már nem gondoltak az örökkévalóságra. E korszakban kezdtek viszont virágozni a természettudományok. Ez a hullámvölgy néhány évszázadig tartott. Ebben a gondolkodás-típusban, mint már mondottuk, nincs válasz a végső kérdésekre: miért is élek? mit remélhetek? De amíg az emberek e világban szépen boldogulnak, e kérdésekre nem is nagyon keresnek választ. Mikor azonban evilági boldogulásuk összeomlik, mint ahogy az i.e.2-1. században a római birodalom polgárháborúinak rettentő pusztításai miatt az emberek e világi jóléte összeomlott, akkor megindul felfelé a hullám, és az i. e. 1. századtól kezdve az "ideational culture" típusa kezdett ismét uralkodóvá válni. Az emberek megint nem e világban keresték üdvösségüket, hanem valami transzcendenst, istenit, örökkévalót céloztak meg.

Ágostonnak van egy gyönyörű mondása : "Urunk, magadhoz teremtettél minket. Ezért nyugtalan a mi szívünk, amíg benned meg nem nyugszik" (Vallomások, I,1,1) Az emberi szívnek ebből az örökös nyugtalanságából származik az, hogy minden véges dolognak az elérése után az ember megint csak vágyakozik, megint csak elégedetlen. Ez egyik jele annak, hogy az ember az örökkévalóra, a végtelenre van teremtve.

Az "ideational culture" új hulláma ment felfelé és felfelé. A csúcsot elérte a középkorban, amikor az emberek már szinte kizárólag az örökkévaló dolgok, a mennyország és a pokol iránt érdeklődtek. Azután megindult megint egy nagy lefelé menő hullám a humanizmussal, reneszánsszal, a természettudományok új felfedezéseivel. Az emberek kezdtek mindinkább az evilági dolgok iránt érdeklődni és a vallástól elfordulni. Felvilágosodás, racionalizmus, relativizmus lesz uralkodóvá. Amikor a 19. században ez a hullámvölgy mélypontjához érkezett, a neves francia pozitivista, Auguste Comte azt gondolta, hogy most érkezett el az emberiség az érettséghez, mert már nem a vallás és a metafizika, hanem a természettudomány irányítja az emberek életét, és ezért a tudósoknak meg a bankároknak kell vezetniük az egész emberi társadalmat. Comte nem tudta, hogy ő éppen hullámvölgyben él, és hogy ezt követni fogja egy fölfelé ívelő hullám.

A két világháború borzalmai ugyanis ráébresztették az embereket, hogy e világ mégsem olyan jó hely. A rózsaszínű jövő álma szétfoszlott. Éppen a mi életünkben tapasztalhatjuk, hogy a materialista, csak evilági dolgokkal foglalkozó világnézetek elvesztették vonzerejüket, hitelességüket, és megint a vallás, a misztikum, az okkult, a transzcendens, az örökkévaló iránt kezdenek érdeklődni az emberek.

Az embert teljesen megcsonkítja az a beállítottság, amely csak evilágra korlátozza őt. Ezért, úgy vélem, hogy a korunkban megjelenő vallásos szekták iránt érdeklődő emberek lelkiállapota kívánatosabb, mint a materialista világnézetbe belecsontosodott és annak mocsarába belesüllyedt embereké, akik számára a legnagyobb boldogság a rágógumi rágása és a fülsiketítő rock-zene bamba hallgatása. Napjainkban kezdenek az emberek, főleg a fiatalok ráébredni arra, hogy az ember valami transzcendens, valami örökkévaló felé van beprogramozva, és hogy az érzékszervek által tapasztalt evilág nem minden. Ebben az állításban minden vallás megegyezik.

Kétféle vallástípus

Ezen az alapállításon belül azonban a vallásokat két nagy típusra oszthatjuk, amelyeket a vallástudósok misztikus vallásnak és prófétai vallásnak szoktak nevezni. A misztikus vallás típusához tartozik például a hinduizmus és a buddhizmus. A prófétai vallások típusához pedig az izraelita vallás és az iszlám. Mindkét típushoz tartozó vallások nagy értékek letéteményesei. Próbáljuk kifejteni lényegüket és főbb értékeiket azonosítani.

A misztikus vallás az ősegység élményén alapszik. Szerinte az abszolútum immanens. Például a klasszikus hinduizmus alapállítása az, hogy a brahman, vagyis a kifejezhetetlen ősvalóság és az atman, vagyis énem legmélyebb valósága "nem kettő". Az az énem, amelyet nap mint nap megtapasztalok, csupán egy felületes én. Ez az én és az egész világ, amelyben sok létezőt tapasztalunk, csak látszat, illúzió. Az embernek mély, belső megvilágosodás élményével kell ráébrednie a "nem-kettős" ősegységre, amely az egyetlen igazi valóság.

Indiában ezt a gondolatot a legtisztább formában az i. u. 7-8. században működő Sankara nevű bölcselő dolgozta ki, az advaita (nem-kettősség) védánta-filozófiának nagy mestere. Szerinte a jelen világot valóságnak képzelő illúzió rossz álmából fel kell ébrednünk, és az ősvalósággal való mély egységet kell megtapasztalnunk. Így jut el az ember a megszabaduláshoz és a boldogsághoz.

Ez számunkra, praktikus európaiak számára kissé furcsa világnézetnek fest, de nem is olyan könnyű megcáfolni. Mondják, hogy Sankara mester járt egy indiai maharadzsához, akinek filozófiai érdeklődései voltak, és próbálta őt meggyőzni tanának igazáról. De sehogy sem ment a rádzsa fejébe az az állítás, hogy minden csak illúzió, és azt gondolta, hogy a mester ezt csak mondja, de nem hiszi igazán. Ezért próbára akarta őt tenni. Amikor legközelebb jött a mester, könyveivel hóna alatt, hogy megtartsa előadását, a rádzsa rászabadíttatott egy vad elefántot. A mester ijedtében leejtette a könyveket, és gyorsan felmászott egy fára, hogy megmeneküljön az elefánttól. Az állatot elkergették, és utána a még remegő mestert odavezették a maharadzsához, aki gúnyos mosollyal fogadta őt, mondván: "No, kedves mester, úgy látszik, hogy az elefánt mégsem volt csupán illúzió". A mester, aki addigra visszanyerte nyugalmát, így felelt: "Fenség, csak az történt, hogy az ön illúziókat látó szeme meglátott egy látszólagos elefántot, és úgy vélte, hogy az én látszólagos alakom felmászott egy látszólagos fára".

A dzsána-marga, vagyis az ismeret útján járó hinduizmus számára tehát a látszatvilág mélyén immanensen rejlő abszolútummal való egység élményszerű megélése vezeti az embert a végső megbékéléshez. Nagy értéke ennek a felfogásnak, hogy nem a birtoktárgyak halmozásában, hanem a lét mélységének megragadásában látja az ember életcélját.

Az Indiában született buddhizmus is hasonlóan gondolkodik. Nagyon kedveli a negatív kifejezéseket. Azt állítja, hogy mindeneknek az alapja a szunjata, vagyis az üresség, avagy a tathata, vagyis az az-ság. Ennek elérése a nirvána, vagyis kialszik az e világhoz ragaszkodó vágyak lángja. Az európaiak néha azt gondolják, hogy ez nihilizmus. Szó sincs róla! A 8. századbeli buddhista bölcs, Buddhagosza mondja: "A nirvána a szó legmagasabb értelmében vett valóság". Azért mondják ürességnek vagy semminek, mert semmi evilági valósághoz nem hasonlít, semmi emberi fogalommal sem fejezhető ki. De a vele való egyesülés hozza meg az embernek a végső békét.

A buddhizmus azt tanítja, hogy e világban minden szenvedés: az emberek megbetegszenek, megöregszenek, meghalnak. De ebből a szenvedésből van kiút! Van reményünk arra, hogy ha a négy fő igazságot elismerjük, hogy ha a nyolcas helyes utat járjuk, akkor a vágyakozás és újraszületés fájdalmas körforgása megszűnik, és visszatérünk a kifejezhetetlen és megfoghatatlan ősvalóság békéjébe.

Ebből a felfogásból a buddhizmusban nagyon sok érték születik, főképpen etikai síkon. A német jezsuita tudósnak, Heinrich Dumoulinnak "Die Spiritualität des Buddhismus" című remek könyve számol be ezekről. Már egy buddhista szentély látogatása is bevezeti az embert ebbe a lelki világba. A szentélybe hosszú lépcső vagy kaviccsal beszórt út vezet. Jobbra, balra bambuszerdő és csönd. A szentély udvarának kapujánál dühös kinézésű izmos szobrok állnak; ezek a védőszellemek, akik távol tartanak minden gonosz befolyást ettől a béketerülettől. Egy kutacska is van ott, ahol az ember megmossa kezét, kiöblíti száját, mert csak tisztán szabad belépni a belső udvarra. A kavicsos udvar makulátlanul tiszta, gyönyörűen gereblyézett. A látogató leveti cipőjét, és úgy hág fel a főszentély falépcsőin. A szentély homályában ott ül a Buddha-szobor, teljes békességben, lótuszülésben, szeme majdnem csukva. Egészen más mint barokk szobraink, ahol minden szent ágál és gesztikulál. De ebből a csupa-béke Buddha-szoborból is hatalmas energiákat érez meg az ember, amelyek bejárják a mindenséget és visszatérnek bensejébe.

A buddhista szentélyekben mindig van harang is. Nyelvük nincs. A hatalmas bronzharang mellett kötélen lóg egy rúd; elhúzzák, elengedik, megüti a harangot. Mély hangja mindenek mulandóságát kongja.

Lássuk most már, hogy mit tanulhatunk a buddhizmustól erkölcsi síkon. Először is a belsőnkre való ráfigyelés fontosságát. A belső megvilágosodás és a belső béke sokkal fontosabb, mint az, amit kifelé tesz az ember. Az emberek lármáznak, szerveznek, idegeskednek, építenek, rombolnak. Igaz, a tevékenység is kell, de a belső szív tisztasága az, amiből az igazán hasznos külső tevékenység származik. Nem hiába mondta Ágoston: "Ne kifelé menj! Térj be önmagadba! A belső emberben lakozik az Igazság".

A buddhista szentély kertjében nincsenek színes virágok, mert ez a kert nem arra való, hogy nézzük, hanem arra, hogy elcsendesedve a mohával, világoszöld bambusszal, sötétzöld fenyővel, szürke vagy fehér kaviccsal, szép formájú kövekkel és a kis tavacskával eggyé válva megtapasztaljuk, hogy a millió létező gyökere egy.

Van Basónak,a nagy japán haiku-költőnek egy nagyon szép verse:

Öreg tó,
Beleugrik egy béka,
Csobban a víz.

A buddhista szentély kis tavacskájáról van szó. A csobbanás után még nagyobb a csend.

Egy másik fontos dolog, amit a buddhizmustól tanulhatunk, az elszakadás, a nem-odatapadás. Mi sokszor nagyon ragaszkodunk kis énünkhöz és a jelen pillanathoz. Goethének volt egy mondása, amikor nagyon boldog volt. Megszólította azt a pillanatot mondván:

"Verbleibe doch, du bist so schön" (Maradj hát, hisz oly szép vagy!)

De a pillanat nem marad, elmúlik. Csak nosztalgia marad utána. Ne ragaszkodjunk olyanhoz, amit valamikor úgyis el kell hagynunk. A szép elmúlás kultusza miatt van az, hogy a japánok annyira szeretik a cseresznyevirágot. Amikor jelenti a televízió, hogy hol állnak teljes virágzásban a vadcseresznyefák, odasereglenek a japánok, gyékényeket terítenek, isszák bőségesen a rizsbort, énekelnek, tapsolnak, táncolnak, és nézik a cseresznyevirágok hulló szirmait. A cseresznyevirágnak az a sajátossága, hogy nem hervad el csúnyán, nem színesedik el. A fehér vagy rózsaszín szirmok szépen leválnak, és hullanak mint a hópelyhek. Így múljunk el mi is, szépen!

Aztán megtanít a buddhizmus az egyszerűségre. Nem kell komplikálni a dolgokat. Egy buddhista mondás szerint "a legkisebb rizsszemben is ott lakozik a Buddha". Ezért nem kell díszes, aranyozott épületeket emelni. A teljes egyszerűségben, színnélkülkiségben és kicsinységben lehet megtapasztalni a legnagyobbat. A Zen-művészetnek az az egyik csodája, hogy természetképeikben a kép fele üres. Ezeken a képeken a legfontosabb az a rész, ahol nincs semmi sem odarajzolva. Ez az űr sejteti meg a minden evilági lármás dologtól különböző ősvalóságot.

A buddhizmusnak egy másik fontos tanítása a minden élőlénnyel való szolidaritás. A buddhista ugyanis nemcsak az embereknek a nirvánába való bejutásában reménykedik, hanem minden élőlény üdvösségét is reméli. Ezért arra tanít, hogy ne pusztítsuk az élőlényeket. Sokkal közelebb érzi magát pl. egy japán ember a madarakhoz, növényekhez, sőt a rovarokhoz is, mint mi európaiak. Szeressük és csodáljuk Isten bölcsességét és szépségét, mely ott tükröződik ezekben az élőlényekben! Tőle származnak azok is.

A buddhizmusnak van még egy nagyon szép vonása. Ez az irgalom. A nagy irgalom. A Mahájana-buddhizmusban virágzott ki leginkább ez az eszme, az i. e. 2-1. századtól kezdve. Ez a mahájana (nagy-kocsi)-buddhizmus terjedt el egész Kelet-Ázsiában. Hangoztatja minden élőlény összetartozását. Azt tanítja, hogy vannak bodhiszattvának nevezett szentek, akik oly nagy érdemeket szereztek, hogy bemehetnének a nirvána boldogságába, de szándékosan megállnak a nirvána kapujában, és azt fogadják, hogy addig oda be nem mennek, amíg minden élőlény, amely teljes bizalommal rájuk hagyatkozik, be nem jut velük együtt ebbe a végső boldogságba. Ezek között a budhiszattvák között a legnevesebb Amitabha, japánosan kiejtve: Amida. Japánban a legelterjedtebb buddhista felekezet az Amida-felekezet, amely szerint az egyetlen dolog, amit az embernek tenniük kell, hogy az üdvösségüket elnyerjék az, hogy teljes bizalommal ráhagyatkozzanak Amidára, és ezt kifejezzék a "Namu Amida Bucu" (Rád hagyatkozom, Amida Buddha!)-imával. Semmi más nem kell az üdvösséghez. Se meditáció, se cölibátus. Nem a magunk erejére kell ugyanis támaszkodnunk, hanem Amida erejére. Ha rá hagyatkozom, akkor halálom óráján eljön értem, és elvisz a "nyugati paradicsomba".

Ebből látszik, hogy a misztikus típusú vallásossághoz tartozó keleti vallásosságban, amelyben voltaképpen az embernek az ősvalósággal való tapasztalati egysége lenne az egyetlen mérvadó, mégis megjelenik valami, ami - mint később látni fogjuk - inkább a prófétai típusú vallásokba illik: a transzcendens "másik" iránti hit, bizalom és ráhagyatkozás. Amikor az Amida-hit nagy japán mesterét, Sinrant azzal vádolták, hogy túl könnyűnek mutatja az üdvösségre vezető utat, ő így felelt: "Dehogy könnyű az én utam! A gőgös ember számára a legnehezebb dolog éppen az, hogy ne magára, hanem másra hagyatkozzék."

Sinran egyik tanítványának könyvében a következő paradox mondást találjuk: "Még a jók is üdvözülnek. Hát mennyivel inkább üdvözülnek a gonoszok!" Vagyis: Amida még a magabiztos "jókon" is könyörül. De akik "gonoszok", vagyis akik nem magukra építenek, hanem megbánással, megtéréssel, a "másikra" való hagyatkozással igyekeznek élni, azok az üdvösség legalkalmasabb várományosai.

Ez a felfogás az amidizmusban mégsem vezet amoralitáshoz. Hiszen a bodhiszattva önzetlensége és irgalmassága példaértékű, és utánzásra indít. Hívei maguk is mindenki önzetlen megsegítésére törekednek.

A transzcendens "másik" iránti bizalom oly mélyen gyökerezik az emberben, hogy ez nemcsak a buddhizmusban jelent meg, hanem az indiai vallásosságban is. Indiában virágzik a bhakti-marga, vagyis a szeretet útja. A bhakti nem más, mint lángoló szerelem és szeretet a Visnúnak vagy Krisnának nevezett személyes Isten iránt, kire ráhagyatkozom, akihez imádkozom, akiben megbízom, aki üdvözíteni fog. Itt Európában a hinduizmus terjesztői a meditáció általi üdvösség útját, a dzsána-margát szokták magyarázni, de az indiai lakosság többsége a bhakti-margát követi.

A nagy világvallásokról beszélve meg kell még említenem Kong mester tanítását is. Ő az i. e. 5-6. században élt Kínában. Miután a Han dinasztia elfogadta őt hivatalos, országos mesternek, Kínában Kong-fu-dzsenek, vagyis "Kong országos mester"-nek hívják. Műveit a kínai császári udvarban működő jezsuiták a 18. században lefordították latinra, és ekkor latinosították Kong mester nevét Confucius(Konfucius)-ra.

Kong mester nem volt sem vallásalapító, sem próféta, sem misztikus, és ezért tanítása nem sorolható a világvallások fent említett két típusának valamelyikébe. Ő csupán talpig becsületes ember volt, kinek számára az erkölcsi viselkedés az abszolútum. Szerinte a bölcs ember csak olyanról beszél, amiből cselekvés származik. Az erkölcsös cselekvés lényege pedig a dzsen, vagyis az emberiesség. A dzsent kifejező kínai írásjel az "ember" és a "kettő" jeléből van összetéve. Vagyis az ember akkor emberies ember, ha kettesben vagy többesben van. Az emberiesség a másokkal való helyes kapcsolat, a mások iránti megbecsülés, törődés és tisztelet. "Mi az emberiesség?" - kérdezte Kong mestertől egyik tanítványa. "Szeretni az embereket" - válaszolta a mester.

Kong mester továbbá nagyon hangoztatta az illem fontosságát. Meg kell adni mindennek a módját, a szép formáját. Az emberiesség a belső tartalom. Az illem ennek külső kifejezési formája. Tartalom nélküli forma megfojt. A forma nélküli tartalom pedig elpárolog.

Kong mester e tanait a japánok nagyon megszívlelték. Amikor egy japán apa reggel munkába indul hazulról, az egész család az ajtóhoz sereglik és mondja: "Menj, és méltóztassál megint visszajönni". Ő azt feleli: "Megyek, és megint visszajövök". Amikor pedig késő este hazaérkezik, ő mondja a kapunál: "Most érkeztem". A háziak azt felelik neki: "De jó, hogy méltóztattál jönni!" Ez az udvariasság talán az egyik oka annak, hogy Japánban már évtizedek óta a leghosszabb az átlagos élettartam a világon. Minden évben emelkedik. A nőknél már elérte a 84 évet. Az emberiesség és udvariasság, úgy látszik, jót tesz az egészségnek is.

De térjünk már át a másik vallás-típus, a prófétai vallások jellemzésére. Ennek kiváló példája az izraeliták hite. Vannak prófétáik, a transzcendens Isten által kiválasztott emberek, akik hatalmas meggyőződéssel hirdetik, hogy Isten szólt hozzájuk, és hogy az Ő szavát kell tovább mondaniuk. Nagy haraggal küzdenek minden bűn ellen, és az embereket arra ösztönzik, hogy engedelmeskedjenek Uruknak, Istenüknek, Őt imádják, tiszteljék és szeressék, parancsait pedig feltétlenül kövessék.

Az iszlám is a prófétai vallások típusához tartozik. Allah szólt az ő prófétája, Mohammed által. Az Ő feltétlen akarata iránti engedelmesség és az abba való belenyugvás az ember egyetlen kötelessége.

E prófétai vallások sok embernek belső békét, biztonságot, megnyugvást és rendezett életformát adtak. Vannak ortodox zsidók, akik nagyon szép életet élnek, és vannak buzgó, rendezett életű muzulmánok, akik az Allah iránti engedelmességben találják meg békéjüket és lelki egyensúlyukat.

De ha ezek a prófétai vallások egyoldalúan és kizárólag Isten transzcendenciájára ügyelnek, akkor veszélyessé is válhatnak. Az ilyen vallási felfogásból születik más vallások elítélése, vallásháború, eretneküldözés, boszorkányégetés stb. E vallások tehát egyfelől jó hatással vannak az emberre, mert megóvják az erkölcstelenségtől, rendetlen életmódtól és világos életcélt tűznek eléje, de másfelől hajlamosak fanatikusok termelésére. Ezért nem helyes az az értékelés, amelyet egyes protestáns vallásfilozófusoknál találunk, akik szerint csak a prófétai vallás igaz és jó, míg az ősegységet hangoztató misztikus vallások az ember gőgjének gonosz szüleményei. Ez szerintem nincs így, mert a misztikus vallásokban is sok szép és jó található, a prófétai vallásokból pedig sok jó mellett sok rossz is származott és származik.

Mi a kereszténység?

Tegyük fel most már a kérdést: a kereszténység melyik vallási típushoz tartozik. Én úgy vélem, hogy a kereszténység a fent említett két típus egyikébe sem sorolható, hanem a kettőnek szintézise. Igaz, hogy inkább prófétai vallásként szokták számon tartani. Jézust is prófétának mondták kortársai. De a keresztény hit szerint Jézus nem csupán a transzcendens Isten prófétája, hanem az emberré lett Isten Igéje. A 2.vatikáni zsinat szerint "az Isten Fia megtestesülése által valamiképpen már minden emberrel egyesült (Gaudium et spes, 22). A keresztény teológia, főként Pál levelei és a jánosi iratok, valamint az ókori görög egyházatyák nagyon hangoztatták a szentháromságos Istennek bennünk lakását. Az Atya és a Fiú hozzánk jön és bennünk marad, a Szentlélek pedig bennünk lakik. Így leszünk az Atyaisten gyermekeivé "az egy Fiúban" (Gaudium et spes, 22). Péter 2.levele szerint: "Isten természetében részesedünk" (1,4), a görög egyházatyák szerint pedig "megistenülünk".

A keresztény tan szerint a transzcendens Isten ingyenes lehajlással immanenssé teszi magát, beletestesül történelmünkbe. Az Isten Fia emberré lett, és ott lakik az emberek szívében a Szentlélek által, aki belülről mozgatja és vezeti őket az isteni élet és az isteni szeretet felé. Péter apostol mondta az első pünkösd napján a megkeresztelkedni kívánóknak: "Megkapjátok ajándékul a Szentlelket" (ApCsel 2,38). Nem csak a Szentlélek által osztogatott adományokat kapjátok, hanem maga az Isten Lelke lesz a tiétek. Tehát valóban megistenülünk. Az Istenben élünk, és Isten él mibennünk. Ez a meggyőződés a kereszténység lényegéhez tartozik, bár sokszor elfelejtették, és akkor meg is jelentek a csupán transzcendens vallás-típus rossz vonásai is az egyházak történelmében. De voltak történelmünkben mindig nagy misztikus szentek, Eckhart mester, Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János és sokan mások, akik mélyen megélték a transzcendens Isten immanenciáját.

Századunkban a Szentháromságről nevezett Erzsébet nővér, egy francia karmelita apáca volt az, akinek egész lelkisége a benne lakozó szentháromságos Istenre való ráfigyelésben állt. Amikor fiatalon, alig húsz-egynéhány éves korában meghalt, utolsó szavai ezek voltak: "Megyek a fénybe, az életbe, a szeretetbe."

Az örök élet nemcsak valamikor lesz, hanem már átmentünk a halálból az életbe, mert szeretünk, és "a szeretet és annak alkotása örökké megmarad" (Gaudium et spes, 39).

Reményik Sándornak "Béke"-című verse mondja, hogy a Béke

"mély belső bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép...
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott."

Adja meg az Isten nekünk is ezt a Békét.

--------------------------------------------------------------------------------

Nemeshegyi Péter S. J.
A zarándoklat sajátosságai a Távol-keleti vallásokban
Forrás: http://nostromo.pte.hu/~carry/text/!kek/mandula/nter4311.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Dr. Nemeshegyi Péter S. J. Budapesten született, 1923. január 27-én. 1944-ben államtudományi doktorátust szerzett a budapesti egyetemen. Ugyancsak 1944-ben belépett a Jézus Társaságba (a jezsuita rendbe). 1952-ben pappá szentelték Rómában. 1956-ban teológiai doktorátust szerzett a római pápai Gergely Egyetemen. Ugyancsak 1956-ban rendje Japánba küldte. 1957-től 1993-ig professzor a tokiói Sophia Egyetem teológiai karán. 1969-től 1974-ig a pápai Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja. 1993-tól újra Magyarországon működik: a zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Főiskola teológiai karának tanszékvezető tanára, és óraadó a Szegedi Katolikus Hittudományi Főiskolán, a Sapientia Szerzetesi Főiskolán és a Károlyi Gáspár Református Egyetemen. A magyar Patrisztikai Társaság elnöke. Számos könyv és cikk szerzője. Könyvei magyar, japán, francia, angol, német és koreai nyelven jelentek meg.

A világnak szinte minden népe és vallása ismeri a zarándoklat gyakorlatát. A vallásos ember keresi a kapcsolatot a végső valósággal, amely meghaladja a közvetlenül megtapasztalható mindennapi életet. Ennek a vágynak természetes következménye, hogy kilép szokásos környezetéből, elszakad mindennapi munkáitól és gondjaitól, és vándorlásnak indul, hogy a végső valósággal sajátos kapcsolatban álló valamilyen „szent” helyet felkeressen. Tipikusan emberi dolog, hogy nemcsak lelkileg, gondolataival és vágyaival igyekszik érintkezni a végső valósággal, hanem testestül-lelkestül, egész emberként indul útnak. Lelke vágyakozik a célba érésre, lábai pedig róják az odavezető utat.

A zarándoklat célja az ima, engesztelés, megtisztulás, érdemek gyűjtése. A zarándok meg van győződve arról, hogy a zarándoklat célját képező „szent helyen” különösen közel van a végső valósághoz, és ezért ott hatásosabb az ima, gyökeresebb a megtisztulás, és mélyebbek az élmények, amelyekkel az ember a végső valóság jelenlétét megtapasztalja.

A zarándoklatnak e sajátosságai, különböző formában, szinte minden vallásban megtalálhatók, de a távol-keleti vallásokban a zarándoklat különösen fontos helyet tölt be, hiszen minden keleti vallásban központi szerepet játszik az Út.

Az indiai vallások három alaptípusának neve dzsána-marga (az ismeret útja), bhakti-marga (a szerető odaadás útja) és karma-marga (a cselekedetek és szertartások útja).

Az Indiában született Buddha a nyolcrétű utat tanítja, amelyen járva az ember eljuthat a Nirvána boldogságába.

A Kínában született Kung mester (Konfuciusz) tanításában gyakran esik szó az erkölcsi élet útján (tao) való járás szükségességéről: „Ha valaki határozottan rálép az útra, és valódi emberiességre törekszik, akkor nem fog ragaszkodni életéhez az emberiesség kárára, szükség esetén pedig kész feláldozni életét az emberiesség megőrzése érdekében” (Lún ju,15,8).

Az ugyancsak Kínában született Lao ce tanításában, a taoizmusban pedig az Út (tao) a kifejezhetetlen végső valóság megnevezése: „Létezik egy tökéletes, amelynek nincs formája. Az ég és föld előtt született. Hangtalan, üres, önmagában álló, változatlan. Nevét nem tudjuk. A Tao írásjellel jelezhetjük” (Tao te king, 25).

Japánba Kínán keresztül jutott el a taoizmussal színezett buddhizmus, és Kínától átvették a konfucianizmust is. Ezért nem csoda, hogy az e tanítások gyakorlati alkalmazásából született japán „művészetek” elnevezésében ott találjuk a dó-szót, amely nem más, mint a kínai tao japános kiejtése: dzsúdó (a képlékenység útja), aikidó (a lélekmozdulások találkozásának útja), kendó (a kardvívás útja), kadó (a virágdíszítés útja), sodó (a szépírás útja), kjúdó (a nyilazás útja), csadó (a teaceremónia útja). Mindezeket a „művészeteket” azért nevezik útnak, mert a vándorláshoz hasonlóan testesül-lelkestül, egész emberként kell gyakorolnia benne magát az embernek, amíg célhoz nem ér.

Ez után az általános bevezetés után vegyük most sorra a Távol-Keleten gyakorolt legfontosabb zarándoklatokat.

India vallásai

Indiában már a védák ajánlják a szent helyeket felkereső zarándoklatokat. E ma is látogatott szent helyek között a legnevezetesebbek Gajá, Váránaszí, Ajodhja, Mathurá-Vrindáva és Káncipuram, minden tizenkettedik évben pedig milliók látogatják a nagy Siva és Visnú szentélyeket, Prajágát, Hardbárt, Násikot és Udzsaint.

A Gangesz, a szent folyó, a zarándoklatoknak különösen kedvelt célpontja. Az állandóan tovább hömpölygő hatalmas folyó maga is olyan, mint egy mozgó út. Benne megmerítkezve keresik az emberek a tisztulást, és remélnek eljutni a tovatűnő világ folyamatából az örökkévalóság csendes tengerébe. Gyakran messze földről zarándokolnak a Gangeszhez az emberek azért is, hogy elhunyt szüleik vagy rokonaik hamvait a folyóba szórják. Ha ezt megtették, mély megnyugvással érzik, hogy teljesítették fiúi kötelességüket.

Buddhizmus

A buddhizmusban is hamarosan kialakult a zarándoklatok gyakorlata. Erről az első említést Asoka király sziklába vésett rendelkezésében találjuk (i. e. 3. sz.), ahol a király elmondja, hogy ő maga a Bodh-Gaja-hoz, Buddha megvilágosodásának helyéhez zarándokolt. Bodh-Gaja, a megvilágosodás fája ma is a buddhisták legkedveltebb zarándokhelye. Mellette még a Buddha életével kapcsolatos más helyek is zarándokhellyé lettek. Így például születéshelye, Lumbini, első beszédének helye, Szarvath és halálának helye, Kusinárá. Buddha ereklyéit őrző helyekre is sokan zarándokolnak, például a Sri-Lanka-i, Kandiba, ahol Buddha fogát őrzik, vagy a thaiföldi Szaraburiba, ahol a Buddha kőbe vésődött lábnyomát tisztelik.

Kínában szent hegyek lettek buddhista zarándokhelyekké, ilyen például a Vutai hegy. A kínai taoisták pedig a Tai hegyhez zarándokolnak.

Japánban is főképpen szent hegyek vonzzák a buddhista zarándokokat, sok esetben ezek a hegyek kapcsolatban állnak valamilyen neves buddhista személyiséggel. Például a Singon-felekezet Japánba ültetőjének, Kóbó mesternek (8-9. sz.) sírja a Kója hegyen igen kedvelt zarándokhely. Ezen a hegyen több száz pagoda épült, és a zarándokok az ősrégi, hatalmas japán fenyőkkel és régi sírokkal szegélyezett zarándokúton haladva érkeznek el Kóbó sírjának szentélyéhez, amelyet titokzatosan pislákoló mécsesek világítanak meg. A zarándoklat vezetője itt elmondja, hogy most érkeztek el útjuk céljához: itt nyugszik a Kóbó mester, aki voltaképpen nem is halt meg igazán, hanem a Nirvána békéjében szemlélődve nyugszik. A zarándokok megilletődve hallgatják a magyarázatot, és kezüket összetéve imádkoznak.

Egy másik kedvelt zarándokhely a Minobu hegy, ahol a 13. századbeli buddhista szent, Nicsiren szeretett tartózkodni.

Ezek mellett a neves helyek mellett, a Japánt betöltő ezer meg ezer buddhista és sintoista szentély szintén zarándokhelynek számít. Ezeknek jó része eredetileg félreeső völgyekben, magas hegyeken épült. Újévkor e szentélyekhez, vagy a városokon belül fekvő, közelebbi szentélyekhez, emberek milliói zarándokolnak el. Nem hiányoznak itt sem a zarándokhelyek tipikus kísérői, az odavezető utakat szegélyező árusok bódéi, ahol emléktárgyakat, kegytárgyakat vagy tipikus élelmiszereket árulnak. A szentélyhez érve a zarándokok ájtatosan összeteszik kezüket, meghajtják fejüket, behunyják szemüket, néhány percig összeszedetten imádkoznak, pénz dobnak a perselyekbe, vásárolnak valami talizmánt vagy zöldellő ágat, aztán megkönnyebbülten, felvidámodva térnek haza, és megbékélten, reménységgel kezdenek neki az újesztendőnek. A mai Japánban sok ilyen zarándok nem tudná világosan megmondani, hogy kihez is imádkozott ott a szentélynél, de hogy köszönettel, kéréssel és bizalommal fordultak „valakihez”, az kétségtelen.

Vannak persze ezeknél az alkalmi zarándoklatoknál igényesebb buddhista zarándoklatok is. Japánban nem ritkán látni a fehér ruhába öltözött, sarut és sajátos kalapot viselő, zarándokbottal kezükben járó zarándokcsoportokat, akik sorozatosan látogatnak tíz-húsz nevezetes buddhista szentélyt. A Tokió közelében levő Csicsubu hegyeiben épült szentélyek és a Sikoku szigetének kúpszerű hegyein sorakozó szentélyek különösen kedvelt zarándokhelyek.

Vannak aztán ezeknél a még nem túlságosan nagy megterhelést jelentő zarándoklatoknál is keményebb zarándoklatok. Ilyeneket végeznek a jamabusinak nevezett hegyi aszkéták és azok, akik hozzájuk szegődnek. Ezek a zarándokok fehér ruhába öltözve, szélben, viharban, ködben, esőben járják a sziklás hegyeket, kihajolnak mély szakadékok fölé, és nagy hangon kiáltják imáikat. Van úgy, hogy személyes tisztulást, és van úgy, hogy beteg szeretteiknek gyógyulását keresik e gyakorlatok által.

Még ennél is keményebb zarándoklat formáját gyakorolják a buddhisták Tibetben. Itt egyes zarándoklatoknál oly módon halad előre a zarándok útján, hogy karjait kinyújtva leborul, majd fölkel, megy néhány lépést odáig, ameddig fektében elért a keze, újra leborul, és így „araszolva” halad tovább. Nemrégen terjedt el egy ilyen zarándoknak híre, aki apjának valamilyen bűnét akarta levezekelni. Két évig tartott a fent említett módon végzett vándorlása a tibeti szent helyig. Anyja és felesége kísérte, normálisan járva és egy targoncával maguk mögött húzva a szükséges élelmet. Mikor két év elteltével szerencsésen visszatért falujába, szentként fogadták.

Minthogy a régi időkben más országok buddhistáinak igen nehéz volt a Buddha élete által megszentelt indiai helyekre személyesen eljutni, kialakultak az ilyen zarándoklatokat helyettesítő gyakorlatok is. A Kója hegyen találkoztam egy érdekes elgondolással. Ott a Kóbó mester sírjának közelében felállított kőoszlopon a következő felírást olvastam: „Aki ezt az oszlopot ájtatosan ötször körüljárja, annyi érdemet szerez, mintha személyesen elzarándokolt volna Indiába, Buddha megvilágosodásának szent helyére”. Ezt olvasva önkéntelenül a katolikus egyház búcsú-szerzési gyakorlatának régi magyarázata jutott eszembe.

Zarándok-turizmus

A modernkor persze a Távol-Keleten is létrehozta a zarándok-turizmust. Ezek a mai turista zarándokok már nem gyalog és böjtölve járják útjukat, hanem repülőgéppel, vonattal, autóbusszal érkeznek kitűzött céljukhoz, ahol aztán kedvük szerint ájtatoskodnak. A 19. század óta Japánban alapított számos új vallásra jellemzőek az ilyen zarándoklatok.

Például az 1850 körül alapított, Tenrikjó nevű felekezet központja, Tenri városa állandóan hangos a zarándokcsoportok imáitól, akik e szent helyüket látogatják. Ezt hiszik a világmindenség köldökének, és ott évente néhány napig örömmel teljesítenek szolgálatot. Japán legelterjedtebb új vallása, a Nicsiren tanítását követő, 1930-ban alapított Szóka Gakkai a Fudzsi hegy oldalán fekvő főszentélyükbe, Taiszekidzsi-be zarándokoltatja híveit. Külön vonatok szállítják a népes zarándokcsoportokat, akik ott kórusban végzik imájukat, ismételve a „Namu mjóhó rengekjó” (Rád hagyatkozom, titokzatos Lótusz-Szutra) szavakat.

Befejezés

Sok egyéb távol-keleti zarándoklat is létezik. Mindenki a saját vallásának felfogása szerint éli meg és értelmezi vándorlását, de közös vonásuk az, hogy a zarándok a hétköznapokból kilépve, a mulandóságból menekülve egy magasabb (vagy mélyebb) másik, örök valósággal keresi a kapcsolatot. Ebben egyaránt szerepet játszik a magasabb (vagy mélyebb) szintre való kilépés emberi vágya, és a szent helyen közelinek hitt végső valóság vonzása.

Szépen fejezi ki ezt a kettős vonást a következő szimbolikus történet, amely a buddhista Amida felekezetben született:

Egy ember rémülten menekül. Üldözi egy ordító vadállat. El akarja nyelni. Már egészen a sarkában van. Emberünk lélekszakadva fut, de hirtelen látja, hogy útját állja egy hatalmas folyó. Az áradásos folyó ömlő vizei a lába előtt örvénylenek. Emberünk már azt hiszi, hogy nincs menekvés, amikor hirtelen észreveszi, hogy egy keskeny, fehér híd ível át a túlsó partra. A hídnak nincsenek korlátjai. Rácsapdosnak a hullámok. Emberünk a rémülettől dermedten megtorpan az innenső hídfőnél. A vadállat már közvetlenül ott van mögötte, szinte eléri, de ő nem mer a keskeny hídra rálépni. Ekkor hirtelen hall hangot a túlsó partról: „Jöjj, jöjj, gyorsan”. Ez Amidának, az irgalom buddhájának hangja. Emberünk a híváson felbátorodva, eltökélten ráugrik a hídra, és sértetlenül átrohan rajta. A vadállat nem meri követni, emberünk megmenekült.

Az Amida-felekezet hívei (Japánban Dzsódó, vagyis Tiszta Föld felekezetnek hívják) Amidát nyorainak is szokták nevezni: „Az, aki jön”. Azt mondják róla, hogy eljön haláluk pillanatában azokért, akik bizalommal hozzá fohászkodtak, és magával viszi őket a Nyugati Tiszta Földre, ahonnan majd, minden élőlénnyel együtt, eljutnak a Nirvána békéjébe.

A távol-keleti zarándokok ilyeneket éreznek, ha más szavakkal fejezik is ki gondolataikat. Ilyenkor emberi életünk mély valóságát érzik meg, hiszen zarándokok vagyunk mindnyájan, úton egy isteni örök haza felé. Odaátról szeretettel hívnak. Zarándokoljunk életünk útján bizalommal.

--------------------------------------------------------------------------------

Nemeshegyi Péter
A BUDDHISTA ÉS A KERESZTÉNY LELKISÉG
http://w3.externet.hu/~tavlatok/52-7-lelkiseg.htm

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a „lelkiség” „valamely közösségre jellemző belső magatartást, gondolkozás- és érzésmódot” jelent. A buddhizmus és a kereszténység a két legnagyobb világvallás. Mindkettőnek sok évszázados története során árnyalataiban különböző számos „lelkiség” alakult ki körükben, mégis találunk olyan „belső magatartásokat, gondolkozás- és érzésmódokat”, amelyek „jellemzőek” vagy az egyikre, vagy a másikra. A neves történész, Toynbee szerint a 20. század történelmének legfontosabb eseménye a buddhizmus és a kereszténység közötti párbeszéd megindulása volt. Ezt a párbeszédet nem annyira a tantételek egybevetése, hanem éppen inkább a két lelkiség viszonyának tisztázása és elmélyítése tette eredményessé. Ha igazi párbeszéd folyik, akkor mindkét fél tanulni kíván egymástól. Ilyen szellemben szeretnénk itt szemügyre venni e két nagy vallás lelkiségének alapveto vonásait, felfedezni azok hasonlóságát, illetve különbözoségét, és megvizsgálni, hogy miben járulhatnak hozzá a 21. század emberiségének boldogulásához. Kezdjük a buddhizmussal, amely számunkra, európaiak számára kevésbé ismert. Talán az lehet a legjobb bevezetés, hogy képzeletben ellátogatunk egy japán buddhista szentélybe, és próbáljuk ott megérezni e nagy vallás sajátos lelkivilágát.

Látogatás egy buddhista szentélybe

A buddhista szentély legtöbbször a nagytermészet ölén helyezkedik el. Gyakran lankásan emelkedo, hosszú, keskeny út vezet hozzá, amelyet jobbra és balra bambuszligetek vagy osi fenyofák szegélyeznek. Nyáron a cikádák (kabócák) egyhangú zümmögése tölti be a levegot. Egyszer csak ott van elottünk a nagy, külso fakapu. Jellegzetesen ívelt tetozet fedi. Jobbján, balján egy-egy vicsorgó oroszlánkutya szobra: azért orködnek itt, hogy minden ártó befolyást távol tartsanak a szent helytol. A kapu mögött egy kis vízmedence. Arra való, hogy az áhítatos látogató az ott csordogáló vízzel megtisztítsa kezét, kiöblítse száját. Még néhány lépés, és kitárul a látogató elott a nagy, gyönyöruen gereblyézett és makulátlanul tisztán tartott kavicsos udvar. Szemben magasodik a foépület. A lendületesen ívelo hatalmas tetozet szinte betakarja az egész faépítményt. Levesszük ciponket, felmegyünk néhány fából készült lépcsofokon, és már ott sötétlik elottünk a félhomályban a nagy benso terem. Teljes a csend, mindent átitat valami mélységes béke.

Talán éppen ebben a pillanatban szólal meg a szentély harangja. A buddhista harangnak nincs nyelve, hanem a haranglábon álló hatalmas bronzharang mellé akasztott farúddal kongatják meg. Egyet szól mély hangján, visszhangzanak rá a dombok és az erdok.

A Gion szentély harangja
minden dolog elmúlását kongatja

– mondja egy híres régi japán vers kezdo sora. Úgy elmúlik minden evilági dolog, ahogy elhal a harang kondulása a nagy csendben.

Megilletodve lépünk be a szentélybe. A középen ott ül lótuszülésben, zavarhatatlan nyugalmában a hatalmas bronz Buddha-szobor. Mélyen elmerült az elmélkedésbe. Szemei csaknem csukottak. Lábszárain nyugvó kezei meditációs pózban egymást érintik. Egész mozdulatlan alakján látszik, hogy befelé néz. Nem ágál, nem kiabál, nem akar meggyozni semmirol. Magába mélyed, de ugyanakkor úgy érzi az ember, hogy hatalmas energiák áradnak belole, bejárják a mindenséget, és megint visszatérnek beléje. A mozdulatlanul elmélkedo Buddha mintha nem törodnék az elotte álló ájtatoskodóval, de mégis azt lehet érezni, hogy jelenléte átkarol mindent.

A szentély mélyérol hallatszanak a monoton éneklo hangon szent szutrákat mormoló szerzetesek imái. A tömjénpálcikákról szállingózó tömjénfüst illata betölti az egész termet. Kis lámpácskák világítják meg gyéren a szentélyt. Jobbra, balra még más Buddha-szobrok állnak, ugyanolyan csendes békében. Nincs sokféle szín, csak a sötét bronz, a csillogó arany és a fa természetes színei láthatók.

Egyszerre csak megszakítja a csendes szemlélodést a szerzeteseket imára hívó ütések zaja. Ütéseket mondok, mert nem csengovel hívják oket, hanem azzal, hogy egy falapot fapálcával ütögetnek: kezdik eros és lassú ütésekkel, majd egyre szaporábbak és halkabbak lesznek az ütések, míg végül szinte észrevétlenül elvesznek a csendben.

Jó még a szentély mögé kerülni, ahol csodálatos kertre találunk. Nincsenek benne színes virágok, hanem csak kis fenyok, bambuszok, fu, moha, kövek, kavics, néha egy kis tavacska vagy csendes vízfolyás, csodálatos harmóniában. Nem arra való ez a kert, hogy látványként szemléljük, hanem hogy elcsendesedjünk, és egynek érezzük magunkat fával, fuvel, vízzel, mohával.

Ismeretes a híres haiku-költonek, Basónak verse, amely egy ilyen templomkertben átélt élményét örökíti meg:

Öreg tó,
beleugrik egy béka,
csobban a víz.

És persze, utána még nagyobb a csend.

Lássuk most már annak a lelkiségnek fobb vonásait, amelyet ez a szentély megsejtet.

Befelé nézés

Elsonek említeném a belsobe való elmélyedést. A nyugati ember érzékszerveinek, értelmének és akaratának használatával „kifelé” irányul. Valamit néz, valamit hall, valami tárgyra gondol, valaminek a fogalmát megalkotja, valamirol ítéletet mond. Az ilyen „megkülönbözteto értelmi tevékenység” persze fontos és hasznos. De lehet az embernek az ellenkezo irányba is elindulnia. Nem kifelé, hanem befelé. Csökkenti, sot leállítja érzékszerveinek, értelmének és akaratának nyugtalan folyását. Ha ez sikerül, akkor leáll a kaleidoszkóp, és elérkezik az ember énjének kifejezhetetlen mélyéhez. Ez a „mély-én” pedig csodálatos valóság. Üres, mert nem töltik be tárgyak képzetei, de ugyanakkor nyitva van minden felé, és érintkezik a lét gyökerével. „A millió létezonek gyökere egy” – tartja egy buddhista mondás. Ez a gyökér a „nagy én”, amely felbukkan, amikor a „kis én” szorgoskodása elcsendesedik.

Nem odatapadás

A „nagy én”-nek ebbol a megélésébol születik az evilági, mulandó dologhoz való „nem odatapadás”. Minden elmúlik, hát akkor minek kapaszkodjunk bele? Olyan ez az élet, mint a csobogó patakokon képzodo bugyborékok sorozata. Alighogy megjelennek, már el is múlnak. A buddhista szerzeteseknél eredetileg eloírt teljes birtoktalanság, engedelmesség, nemi megtartóztatás, alamizsnakéregetés mind arra szolgál, hogy kiiktassák az evilági dolgokhoz tapadó vágyakat. Hiszen – a buddhizmus szerint – ezek a vágyak hajtanak bele a fájdalmas újjászületésekbe.

Egyetemes irgalom

Ez a mindentol való elszakadás a buddhizmus történetének egyes korszakaiban másokkal nem törodo lelki önzéshez is vezetett: az arhátnak nevezett szerzetes csak a maga üdvösségével akart foglalkozni. Ezt a hibát azonban gyökeresen orvosolta a Mahájána-buddhizmus. Ebben a bodhiszattva-lelkiség az irányadó: a bodhiszattvák minden élolény iránti irgalmas jóságukban elhalasztják a Nirvána boldogságába való belépést, hogy minden más élolényt is oda segítsenek. Tulajdonságuk a nagy irgalom (mahákarúna). Viselkedésük példaértéku. A Mahájána követoi maguk is ezt a nagy irgalmat próbálják megélni.

„Bárcsak használni tudnék valamennyi létezonek, amíg csak nem üdvözül valamennyi. Bárcsak meggyógyíthatnám a betegeket. Bárcsak boséges étellel és itallal olthatnám mindenki éhét-szomját. Bárcsak kimeríthetetlen kincs lennék minden rászoruló számára. Teljes szívemmel a világ szolgája leszek. Meg kell szüntetnem mások szenvedését, mert az ugyanúgy szenvedés, akárcsak az enyém. Csak hamis éntudat vezet arra, hogy korlátozzam gondoskodásomat a magam testére. Az az ember szabad, aki kicserélte a másikat és önmagát. Ha magadat szereted, ne szeresd magadat. Ha magadat akarod védeni, ne védd magadat. Akik boldogtalanok e világban, mindnyájan azért boldogtalanok, mert saját boldogságukra vágyódnak. Akik boldogok e világban, mindnyájan azért boldogok, mert mások boldogságára vágyódnak.” Így ír Sántideva (685–763), egy indiai buddhista szentember.

„Ahogy egy anya életének árán oltalmazza saját gyermekét, úgy nyissa meg határtalanul szívét mindenki minden élolény felé. Sugározzon jóságot az egész világra, felfelé is, lefelé is, körbe is, határtalanul, minden gyulölet és ellenségeskedés nélkül. A haragot gyozzük le kedvességgel, a rosszat gyozzük le jósággal. A világban a gyulöletet sohasem szüntetjük meg gyulölet által. A gyulölet csak jóság által szunik meg. A gonoszságot megbocsátással kell legyozni. Aki másnak fájdalmat okoz, nem Buddha tanítványa. Ne legyen háború. Ne örüljünk a gyozelemnek, mert a gyozelembol gyulölet származik.” Mindezt egy buddhista mondásgyujteményben olvassuk.

A minden élolénnyel való együttérzés jellemzo vonása a mahájána lelkiségnek. Rjókanról, egy japán buddhista szerzetesrol jegyezték fel a következo történetet. Egy nap észrevette, hogy egy kis bambuszka dugta ki a fejét tavasszal, éppen a cölöpökön álló házának padlója alatt. Mit csinált hát? Lyukat furészelt a padlóba, hogy azon keresztül a bambusz felnövekedhessék, tetszése szerint.

Végső reménység

A buddhista ugyanis, bár mindenütt szenvedést lát a világon, mégis otthonosnak érzi magát benne. Hiszen a felfoghatatlan buddhatermészet ott lakozik a legkisebb rizsszemben is. Ezért tisztelettel kell érinteni mindent, meg kell köszönni mindent. A buddhizmus egyik legjobb ismeroje, Heinrich Dumoulin S. J. idézi Spiritualität des Buddhismus c. muvében az 5. században élt buddhista szerzetes, Buddhagosza szavait: „A Nirvána természet szerint a legmagasabb értelemben létezo valami.” Ugyancsak Dumoulin idézi a Páli kánon (Udána VIII,3) szavait: „Létezik valami, ami nem született, nem jött létre, nem összetett. Ha ez nem létezne, akkor nem tudnánk kiszabadulni a született, a létrejött, az összetett dolgok világából.”

Buddha maga és a buddhisták úgy gondolják, hogy ezt a „valamit” megkülönbözteto értelmünkkel nem lehet felfogni. Ezért is szokták „az-ság”-nak (Tathatá) vagy „üresség”-nek (Szunjatá) nevezni. Európai magyarázók ezt félreértve a buddhizmust nihilizmussal vádolták. Igaz, Buddha, a korabeli indiai bráhmánizmussal szemben, nem akart az istenségre vonatkozó teológiai fejtegetésekbe bocsátkozni. Elvetette mind a kasztrendszert, mind az indiai panteon isteneinek bemutatott véres áldozatokat. O csak azt a „nyolcrétu utat” akarta tanítani, amely elsegít mindenkit a szabaduláshoz. A megszabadulás állapotának mikéntjérol nem értekezett. Ezt azzal okolta meg, hogy amikor valakibe mérges nyilat lottek, akkor az ne foglalkozzon a méreg mivoltának elemzésével, hanem gyorsan rántsa ki a nyilat, és vegye be az ellenmérget. A Nirvánának nevezett végso állapot mibenlétét a buddhisták nem fogalmazzák meg, de hiszik, hogy az nagyon jó lesz. Ez a remény az oka a buddhista népek sajátos derujének.

A test fontossága a lelki életben

A buddhizmus lelkiségének leírásánál meg kell még említenünk a testre fordított figyelmet. Az elmélkedő ember a bensőjére koncentrál, de ehhez feltétlenül szükséges a fegyelmezett testtartás, az érzékszervek elcsitítása, a szabályos lélegzés, a böjtös étkezés. A buddhizmus egyes ágainál ehhez még hozzájön a jéghideg vízbe való bemerülés vagy az azzal történo leöntés, a napi sok órás meditációval járó egyhetes gyakorlat, amely alatt lefeküdni sem szabad, legföljebb csak meditációs ülésben maradva szabad néha kicsit szunyókálni.

A hívő buddhizmus

Az ilyen szerzetesi aszketizmus mellett meg kell azonban említeni a buddhizmus egyik rendhagyó ágát, az Amida-felekezetet is, amely az Amida-buddha irgalmába vetett hitet és bizalmat tartja az egyetlen lényeges dolognak. Az Amida-felekezet tagjai megházasodnak, családi életet élnek, elvetik a saját erore támaszkodó gyakorlatokat, és csak a hívo és bizakodó imát tekintik fontosnak, mert ezzel „a másiknak (vagyis Amidának) az erejébe” (japánul: tariki) tudnak kapaszkodni.

„Még a jók is üdvözülnek,
hát akkor mennyivel inkább üdvözülnek a gonoszok”

– mondja egyik írásuk, a Tanisó. Amidának, az osirgalom szimbólumának irgalma ugyanis végtelen. A bízó imával rá hagyatkozó emberért eljön halála óráján, és magával viszi a „nyugati paradicsomba” és onnan majd a Nirvána békéjébe.

Buddhista etika

A buddhizmus lelkiségének nagy értéke a belsore való ráfigyelésbol, az egyetemes együttérzo jóságból és az evilági dolgokhoz való nem odatapadásból származó eroszakmentesség. Igaz, a buddhizmus történetében megjelentek itt-ott katona szerzetesek is, a japán szamurájok halálfélelem-mentességét a zen buddhizmusban ápolt, „az élet azonos a halállal” (japánul: szei-szoku-si) meggyozodés táplálta, a japán parasztlázadások halálmegveto bátorságát pedig az Amida-felekezet paradicsomvárása éltette. De nagy egészében a buddhizmus békés világvallásnak mondható. Eroszakos térítésektol, vallásháborúktól mentes volt. Ma is a buddhisták nagyon aktívan kezdeményezik és támogatják a vallásoknak a világbéke elomozdítása érdekében történo összefogását.

Az eroszakmentességgel együtt jár, hogy lehetoleg semmilyen élolénynek nem okoznak fájdalmat. Ezért nem táplálkoztak a buddhisták eredetileg állati táplálékkal. A növényekrol azt gondolják, hogy azok nem szenvednek. Ezért növényi táplálékot fogyasztanak ugyan, de a növényeket is tisztelettel kezelik. Az embereket és a többi élolényt nem választja el a buddhizmusban akkora szakadék, mint a nyugati gondolkodásmódban. Szolidárisnak érzik magukat minden élovel, mert a világmindenség gyökerén rejtozködo láthatatlan, nagy Életnek a megnyilvánulását látják bennük.

A buddhista etika lényegesnek tartja a tudat megtisztítását a kapzsiságtól, haragtól, tudatlanságtól, az önközpontúság tévedésétol. Az embernek csak így lesz kello motivációja arra, hogy megtartsa a parancsolatokat.

A buddhizmus öt fo etikai parancsolatot ír elo: 1) ne ölj élolényeket, 2) ne lopj, 3) ne hazudj, 4) ne kövess el szexuális kihágásokat, 5) ne igyál részegíto italokat, és ne használj kábítószereket. A világiaknak ezen felül kötelességük alamizsnával támogatni a szerzeteseket. A szerzeteseket viszont a fenti öt parancsolaton kívül több mint kétszáz előírás köti.

Vallási gyakorlatok

A buddhista lelkiségen belül igen sokféle vallási gyakorlat virágzik. A zen felekezet meditációs módszere itt a nyugaton is jól ismert. Célja a megvilágosodás elérése, amelyben az ember megtapasztalja a valóságnak fogalmilag ki nem fejezheto osmélységét. Az Amida felekezetben, mint már említettük, a bízó hittel mondott ima ismételgetése a fo vallásgyakorlat.

Minthogy a buddhizmus szerint a végso valóság fogalmilag kifejezhetetlen, ezért a szimbolikus értelmu képeket, szobrokat fontosnak tartják. Szentélyeik szinte minden részletének is szimbolikus jelentése van. Nemcsak a nyilvános szentélyekben találhatók képek és szobrok, hanem a családi lakásokban is kis Buddha-szentélyt szoktak felállítani, ahol a Buddha-szobrocska elott naponta imákat végeznek, és csészében friss rizst tesznek eléje.

Nagyon népszerű vallásgyakorlat a zarándoklás. Gyakran láthatók a fehér ruhába öltözött zarándokok, akik bottal a kezükben járnak szentélyrol szentélyre a szebbnél szebb hegyi tájakon. Újév nagy ünnepén pedig milliók zarándokolnak el valamelyik népszeru szentélybe, hogy ott kezüket összetéve, fejüket meghajtva, szemüket becsukva mély összeszedettségben imádkozzanak, megköszönjék az elmúlt esztendot, és reménykedve áldást kérjenek az új esztendore. Sokan valószínuleg nem tudnák pontosan meghatározni, hogy kihez imádkoztak, de bizonyos, hogy imádkoztak, befelé fordultak, és rábízták magukat az Osirgalomra. Nem csoda, hogy utána arcukon vidám mosollyal térnek haza szeretteikkel a hagyományos újévi lakoma elfogyasztására.

Nagyon elnagyoltan a fentiekben próbáltam vázolni a buddhizmus lelkiségének fobb vonásait. Most pedig röviden a keresztény lelkiségrol szeretnék szólni.

A keresztény lelkiség lényege

A keresztény lelkiség alapja az élo szentháromságos Isten önkinyilatkoztatása. Nem emberi erofeszítés, hanem isteni tett az alapja mindennek. Isten kinyilatkoztatja önmagát eloször is azáltal, hogy jóságában egy jó világot teremt a semmibol, mégpedig azért, hogy az ebben a világban megjeleno embernek odaadja önmagát: az örök Atya által küldött egyszülött Fiú belép a történelembe, emberré lesz, hogy mindent magában egyesítsen. Az Atya és a Fiú elküldik az Isten Lelkét, a Szentlelket az emberek szívébe, hogy oket ráhangolja Isten szívére. Általa születik meg az ot befogadó emberekben a hit, a megtérés, a szeretet és a remény. Hiszik, hogy van Isten, jó az Isten, szeret az Isten, megbocsát az Isten, hazavár az Isten. Hiszik, hogy a szeretet és annak alkotása örökké megmarad. A Szentlélek által adott isteni szeretettel: hálásan szeretik az Istent, és Istennel együtt, Isten iránti hálából az O szeretetével szeretik az embereket, minden embert, beleértve a gonoszokat, bunösöket, ellenségeket is.

A keresztény hit szerint Isten „egy, de nem magányos”. Az Isten élete az Atyának és a Fiúnak örök szeretetközössége a Szentlélekben. Ez a transzcendens Isten a Fiú és a Szentlélek küldetése által immanenssé teszi magát.

A keresztény lelkiségben tehát egyaránt lényeges az „én–te”-viszony a transzcendens Istennel és a csendes ráfigyelés a bennünk lakó immanens Istenre. A keresztény ima ezért, Lisieux-i Szent Teréz megfogalmazásában, egyfelol abban áll, hogy „fellendül a szívem, egyszeru pillantást vetek az égre, szeretetemet és hálámat kiáltom megpróbáltatásban és örömben egyaránt”, másfelol pedig, Dijoni Boldog Erzsébet megfogalmazása szerint, „önfeledt, mozdulatlan és békés” ráfigyelés arra a szentháromságos Istenre, aki lakást vett bensonk legeslegmélyén.

A keresztény lelkiségben természetesen központi helyet foglal el Jézus, az örök Atya Fia és Mária Fia, aki az Atyaisten szeretetének végso kinyilatkoztatása. Megmutatta az embernek az igazi embert, „megtestesülése által már valamiképpen minden emberrel egyesült” (GS 22), meghalt és feltámadt mindenkiért. Általa a Szentlélekben mindnyájunknak szabad útja van az Atyához (Ef 2,18).

A keresztény lelkiség hangoztatja ugyan az evilági dolgokhoz való nem odatapadás fontosságát, de ugyanakkor pozitív küldetéstudata van a világ felé: hiszi, hogy az Isten ránk, szabad akarattal rendelkezo személyekre bízta a teremtés muvének harmonikus továbbfejlesztését. A keresztény ember tudja, hogy – Szent Irenaeus szavaival élve – „az élo ember az Isten dicsosége”, és ezért mindenben az „élet barátjaként” viselkedik, és – amennyire tole telik – védi, óvja, növeli, fejleszti a testi, szellemi, lelki, isteni életet önmagában és mindenkiben. Tudja azt is, hogy elmúlik e világ és annak vágyai (1Jn 2,17), de hiszi, hogy „aki Isten akaratát cselekszik, megmarad örökké” (uo.), és reméli, hogy végül is „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).

Különbségek a két lelkiség között

Vessük össze ezt a lelkiséget a buddhista gondolkodás- és érzésvilággal. Azonnal szembetunik néhány különbözoség.

1. A kereszténységben lényeges elem az, hogy Isten szeretetével személyesen megszólítja az embert, az ember pedig személyesen felel erre a meghívásra. Az „én–te-viszony” alapveto valóság. Ennek végso gyökere az, hogy maga az Isten örök szeretetközösség: az Atya az önkiüresítoen szereto, a Fiú a szeretett és viszontszereto, a Szentlélek pedig maga az isteni szeretetkapcsolat. Ebbol következik az a keresztény meggyozodés, hogy a jövendo örök életben az Istennel való leheto legszorosabb egyesülés mellett megmarad az emberi személyek sokasága és egymással való szeretetközössége.

A buddhizmus, az Amida-felekezeteket kivéve, az ilyen személyes isteni megszólításról nem tud. Még az Amida-felekezetekben is, bár Amida hangja a „túlsó partról” szólít és hív, Amidát végso soron – amint azt nekem egy e felekezethez tartozó buddhológus, egyetemi tanár mondta – az Osirgalom szimbólumának értelmezik. Hasonlóképpen a Nirvána végso boldog állapotában sem marad meg az én–te-viszony.

2. Egy másik különbség a teremtéstanból ered. A buddhizmus szerint a világ léte nem az élo Isten szereto akaratából származik, hanem valami téves vágyból, és ezért minden e világban csupa szenvedés. Ennek következtében a buddhizmus hangoztatja ugyan a minden élolény iránti irgalmas, tevékeny jóságot és törodést, de a teremtés muvének továbbfejlesztését és a szociális élet igazságos és helyes kialakítását nem szorgalmazza. A buddhizmus szerint – megint az Amida-felekezet kivételével – csak a társadalomból kivonuló és mindenrol lemondó szerzetesek jutnak el közvetlenül a Nirvánába. Ezért fordultak szembe Kínában az ember társadalmi kötelezettségeit hangoztató konfuciánusok a buddhizmussal.

3. Egy további különbség az, hogy a kereszténység Isten kezdeményezését igen erosen hangsúlyozza. A bunbocsánat és a megigazulás ingyenes, minden kegyelem. A buddhizmusban megint csak az Amida-felekezet tulajdonít mindent a „másik erejének”, amelyet csak bizakodva és hálásan tudunk befogadni. A buddhizmus egyéb ágai az emberi aszketikus és meditatív erofeszítést hangsúlyozzák. Ez néha túlzott önbizalomhoz vezet. Viszont az is igaz, hogy az emberi erofeszítést hangoztató irányzatokban, például a zen felekezetben is, az igazi nagy mesterek, mint például Dógen, a megvilágosodást ingyenes adományként élik meg.

4. A krisztusi szeretet és a buddhista irgalom hasonló ugyan, de mégsem azonos. A krisztusi szeretet kölcsönös személyes megszólítottságból születik, és a szeretett személy örök létét kívánja. A buddhista irgalom az Osvalósággal való belso egyesülésbol születik, és az egy Osvalóságba való visszaáramlásra irányul.

5. Egy további különbséget fedezhetünk fel a megbocsátásra vonatkozólag. A keresztény hit lényeges eleme az a meggyozodés, hogy Isten nagy szeretettel megbocsát a megtéro bunösnek, és tökéletesen eltörli minden bunét. A buddhizmusban minden cselekedet szükségképpen meghozza következményeit. Ha ki nem alszanak a vágyak, menthetetlenül tovább folynak az újraszületések a samsára fájdalmas világában. Kivételt itt is az Amida-felekezet képez, amelyben Amida végtelen irgalma a benne bízó ember minden gonoszságát befödi.

Hasonlóságok

Bizonyára lehetne még több különbséget is felsorolni, de ugyanakkor nagy örömmel állapíthatunk meg mély hasonlóságokat is.

Mind az igazi keresztény, mind az igazi buddhista tudja, hogy elmúlik e világ, és ezért nem tekinti a pénzt, az élvezetet vagy a hatalmat életcélnak.

Mind a keresztény, mind a buddhista meg van gyozodve arról, hogy a végso, örök Létezo Irgalom és Jóság.

Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy nem szabad másoknak ártani, másokat szerencsétlenné tenni, eszközként felhasználni, vagy pláne megölni.

Mind a keresztény, mind a buddhista hiszi, hogy jónak lenni jó, és hogy csak a szeretet számít.

Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy van egy „végso és kimondhatatlan misztérium, mely átöleli létünket, melybol eredünk, s mely felé tartunk” (Ad gentes, 1).

Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy „boldogok a békeszerzok” (Mt 5,9), és ezért terjeszteni akarja a békét.

Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy minden a szíven múlik, és hogy a tiszta szívbol születik a jó gondolat, érzés, szó és cselekedet.

Mit tanulhatunk a buddhistáktól?

De nemcsak hasonlóságokat fedezünk fel örömmel e között a két nagy világvallás között, hanem a párbeszéd révén arra is ráébred a keresztény fél, hogy sokat tanulhat a buddhistáktól.

Először is, megtanulhatja tolük a minden élolénnyel való szolidaritás érzését. Ez nagy hiánycikk a zsidó és görög forrásokból táplálkozó nyugati kultúrában. Az embernek nemcsak „uralkodnia” kell a többi élolényen (Ter 1,28; 9,2), hanem „muvelnie és oriznie” is kell a teremtett világot (Ter 2,15). A teremto Istenben hívo ember teremtménytestvéri lelkülettel viszonyul a növényekhez, virágokhoz, bogarakhoz, halakhoz, madarakhoz, állatokhoz. Ha ilyen lelkülettel viseltetik irántuk, rengeteget tanulhat is tolük, amint ezt Jézus mondta az ég madarairól és a mezok liliomairól (Mt 6,26–30). Az ilyen csodálkozó és tiszteletteljes lelkület lényeges szerepet játszhat az ökológiai krízis megoldásában.

Másodszor, az Osirgalomról szóló buddhista meggyozodés segítheti a keresztényt abban, hogy Istenrol alkotott felfogását ne a Szentírásban is több helyen fellelheto tökéletlen istenkép szerint alakítsa, hanem a jó Istenrol, az Abbáról szóló jézusi kinyilatkoztatás legyen számára az egyetlen mértékadó. Ezt nagyon jól tudták a régi görög egyházatyák, akik minden erejükkel azon voltak, hogy az egész Szentírást „Istenhez méltóan” értelmezzék, ahhoz az Istenhez méltóan, akinek végérvényes kinyilatkoztatója Jézus Krisztus, és akit János levele így határoz meg: „Szeretet az Isten.” (1Jn 4,8)

Harmadszor, a buddhista eroszakmentesség segíthet abban, hogy a keresztények megértsék Jézusnak az eroszakmentességrol szóló tanítását (Mt 5,38–48), és merjék követni azt. Hányszor elfelejtik a keresztények, hogy Jézus országa nem olyan, amiért szolgáinak harcra illik kelniük (Jn 18,36)! II. János Pál pápa nyomatékosan kért bocsánatot a keresztényeknek azon bunéért, hogy eroszakkal akartak érvényt szerezni az igazságnak. „Istenben nincs eroszak (görögül: bia)” – mondja a Diognétoszhoz írt levél (7,4). Szégyenünkre szolgál az eroszakmentesség mesterének, Gandhinak mondása: „Ha nézem az európai keresztény népek történetét, az a benyomásom, hogy ok sohasem olvasták Jézus Hegyi Beszédét.”

Negyedszer megtanulhatjuk a buddhistáktól, hogy az összeszedett testtartás nagyon fontos a lelki összeszedettséghez. A liturgikus testtartásokban rögzített régi keresztény hagyományban megvolt ez a tudás, de napjainkban bizony feledésbe ment.

Ötödször megtanulhatjuk a buddhista lelkiségből a csend kultúráját. Ezt is régen ismerték a keresztények. Nemcsak a karthauziak, hanem sokan mások is nagyra értékelték a silentiumot. Manapság ez a kultúra eltunoben van közöttünk. Állandóan lármakulisszákkal vesszük körül magunkat. A templomban is állandóan valamit mondani vagy énekelni kell. Pedig a csendben hallatszik jól Isten suttogása.

Hatodszor megtanulhatjuk a buddhista lelkiségtol az egyszeruséget. A bennünket állandó imára buzdító Jézus is óv a bobeszéduségtol (Mt 6,7). Nem a díszek halmozása, nem az imaszövegek retorikus kidíszítése, nem a teológia bonyolultságai, nem a szabályok sokaságai vezetnek közelebb az Istenhez, aki maga az Egyszeruség. Minden, ami isteni, csodálatosan egyszeru. Hiszen megmondta Jézus is: „Csak egy a szükséges.” (Lk 10,42) Loyolai Szent Ignác pedig így fogalmaz: „Nem a sok tudással lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat bensoleg érzékeli és ízleli.” (Lelkigyakorlatok, 3)

Végül, hetedszer, Buddhának az Abszolútumra vonatkozó hallgatása megtaníthat arra, hogy az Istenrol szóló minden beszédünk végtelenül elmarad az O valósága mögött. Istenrol vallott mondásunknál állításaink és az Isten közötti hasonlóságnál mindig nagyobb a különbözoség (maior dissimilitudo), mondta már a IV. lateráni zsinat (DS 806). A régi egyházatyák szerint csak a csendhallgatás dicséri illoen a minden beszédet meghaladó Istent. Mi, keresztények, hisszük, hogy Isten szólt hozzánk, és ezért merünk róla beszélni, vagy inkább: imádkozva hozzá beszélni, de ugyanakkor tudjuk, Ágoston szavaival élve, hogy „Isten mindig nagyobb” (Deus semper maior).

Ez a „nagy Isten” ugyanakkor „jó Isten”. Keleten is, nyugaton is minden jóság tole származik, és ot dicséri. Adná Isten, hogy a világvallások párbeszéde ennek a jóságnak kiáradását segítse. Nagy szüksége van erre a mai világnak.