Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

A FELTÖRŐ JAPÁN

NIPPON ÉBREDÉSE

A Togukawa sogunok uralkodása alatt Japánban aránylag nagyon békés viszonyok voltak. A központi hatalom minden politikai természetű megmozdulást ellenőrzött. Lehetetlenné tették a törzsek és a családok hatalomratörő, egyéni megmozdulásait, s főleg tudatosan elaltatták a szamuraiok harcos erényeit. A Togukawa sogunok Édóban, - a mai Tokióban, - székeltek, s hosszú idő óta ez volt az első nyugodt központi kormányzat Japánban.
Ezt az idillikus diktatúrát vasököllel zavarták meg a XIX. század közepe táján az iparosodó és koloniákat kereső nagyhatalmak. A legtöbb nyugati ember tudatában csak az 1905-ös japán-orosz háború él. Ezt az eseményt úgy könyvelték el, mint az imperializmusra törekvő Japán első megmozdulását. Holott ez akkor még igazán nem volt egyéb, mint a lét érdekében veszélyeztetett Japán kétségbeesett védekezése. 1807-től kezdődőleg közvetlen Japán, vagy Japán meghódítására alkalmas stratégiai pontok elfoglalására Oroszország, Anglia s az Egyesült Államok több mint húsz esetben tettek kísérletet. S hogy Japán Kína sorsára nem jutott, ezt főleg akkori egészséges központi kormányzatának, a Togukawa sogunok által elaltatni nem tudott katonai erényeknek, de legfőképpen annak köszönhette, hogy a keletázsiai vizeken terjeszkedő nagyhatalmak egymást gátolták, nehogy valamelyik is kizárólagos joggal vegye birtokába, ezt a még meg nem hódított területet.
Nem akarok annak taglalásába bocsátkozni, hogy a nagyhatalmak részéről mennyire téves politika volt ez, amely a japáni nép jellemének és az ország gazdasági viszonyainak teljes félreismerésén alapult. A japáni nemcsak ma, de egész állami életének folyamán sohasem volt kolonizációs anyag.
Ha japáni veszélyről egyáltalán beszélni lehet, azt nem a japánok készítették elő, hanem Anglia, az Egyesült Államok és Oroszország. Ez a három állam egymás ellen játszotta ki Japánt.

 

NIPPON ÚTJA A VILÁGHATALOM FELÉ

Perry amerikai admirális 1853-ban megjelent Uruga kikötőjében. Japánnak ezen a vidékén a lakosság még mutatóba se látott eddig idegent. Nemhogy fehér, európai embert, de még kínait se. Uruga kis város volt akkor s rangban azóta se emelkedett. Mindenesetre lakottabb volt, mint a közelében fekvő Yokohama nevű halászfalucska, amely a főváros öbölbejáratánál, mocsaras, ingoványos terepen állott.
Édóban (Tokió) az idegenek megjelenése nagy riadalmat keltett. Az asszonyok - gyermekeiket igyekeztek menteni. Hátukra kötve menekültek a félnap járásnyira fekvő, belső hegyek közé. Az egész ország nyüzsgött, mint a hangyaboly. A sogunok idejében Nippon körülbelül háromszáz - mondjuk így - közigazgatási kerületre oszlott, amelyek élén a daimiyok álltak. Ezek a daimiyok amolyan kormányzói jogkörrel felruházott főnemesek voltak. Togukawáék, miután elzárták Japánt a világ elől, vajmi keveset tudtak arról, mi történik a vizek túlsó oldalán. Kétszáz esztendőn át egyetlen belső politikai irányelvhez tartották magukat.: Nem szabad a fákat az égig nőni hagyni! A befolyásos főúri családok egyre kevesebb hatalommal rendelkeztek. A szigetországban ugyanis hosszú évszázadokon keresztül minden politikai akció valamely család címere jegyében indult. A Togukawa sogunok az ilyen egyéni megmozdulásoknak úgy igyekeztek véget vetni, hogy minden magasállású hivatalnoknak és földesúrnak a családját, - feleségét és gyermekeit - Édóban tartották. A férj pedig legalább három évenkint köteles volt hódoló látogatást tenni a sogunnál. Természetesen ezeknek a nagy pompával tartott hódoló látogatásoknak legjobban az asszonyok örültek. Valljuk be, ez nem volt egyéb, mint leplezett túszrendszer. De jól bevált.
Nipponban kétszáz évig nem voltak belső forrongások.
Ezt az idillikus állapotot zavarta meg Perry admirális négy fekete hajója. Ezek a szörnyetegek egy napon ott termettek közvetlenül Édó bejárata előtt. Kormot és füstöt leheltek magukból, mint a kitörni készülő vulkán. Japán csupán a látásuktól megremegett.

A gyermekeit féltő asszonyoknál talán mégjobban aggódott, - maga a sogun. Érezte, hogy nagy veszély jelentkezett, amellyel szemben az évszázados óvintézkedések erőtlenek lesznek.
Perry admirális - noha nagyon is praktikus érvekkel támasztotta alá látogatás okát, - kereskedelmi szeződést, szabad kikötőt kért és ígért Amerika nevében, valójában azonban regényes hajlamú lélek volt. Régi felületes könyvekből sejtette, hogy a japánok nagy pompakedvelők és szeretik az ünnepélyes szertartásokat. Az "Elnök képviselője" tehát ragaszkodott ahhoz, hogy a sogun személyesen fogadja őt. Röviden "császári fenségnek" címezte a Tenno helyettesét, s a találkozás helye, ideje és szertartásai iránt érdeklődött...
A sogun, jó japáni szokás szerint, gondolkodási időt kért. Lóra ültette futárjait s tanácsot kért a daimiyoktól. Kétszázhatvan választ érkezett. Ezek a tanácsadó levelek két részre csoportosíthatók. Akiknek akkor beleszólásuk volt Japán ügyeibe, majdnem mind egy véleményen voltak a Mito család fejével. Mito hosszú levélben, klasszikusan fejezte ki az akkori Japán igazi érzelmeit.
"Micsoda, - írja többek között - ezek a barbárok azt hiszik, hogy a mi aranyunkat, ezüstünket, rezünket, meg vasunkat s más értékeinket odaadjuk majd pamutjukért, üvegükért és ehhez hasonló hitvány holmikért? Még az t a kicsiny kereskedelmet is be kell szüntetni, amit eddig a hollandokkal folytattunk. Ha ezt elmulasztja a kormány, elveszti tekintélyét a nép előtt, amelynek felháborodása egyöntetű és jogos. A hosszú évek nyugalma lagymataggá tette a lelkeket, rozsdássá a páncélt és eltompította férfiaink kardját. Eléggé szomorú! Mikor ébredünk fel? Nem volna ez a legalkalmasabb pillanat egyesíteni erőnket háborúra?...
Mito úr levelét a romlatlan szamuraj lélek sugalmazta. Katonai neveltsége, világismerete, így látta s ítélte meg a helyzetet, a hozzá hasonlatos kardforgató urak szintén. De akadt néhány eltérő vélemény is. Mint például Ji báróé, aki Hakonából sietett a maga jótanácsait közölni a sogunnal. Az ő levele, - noha ellentétje Mitóénak, hamisítatlanul japáni.

Szinte látom amint fogalmazta. Nem diktálta tollba, - mint a többi daimyo, - ökölbeszorított kézzel, recsegő hangon, a félelemtől reszkető, behúzott nyakú írástudónak. Nem. Ő maga kaligrafálja.
"A legbölcsebb terv, ha kereskedelmi és barátkozási hajlamot mutatunk. Az így nyert idő alatt az országnak meg kell tanulnia a hajóépítés és a fegyverkezés tudományát. Két fontos dolgot kell ezenkívül szemelőtt tartanunk: keresztények ne űzhessenek külfölddel kereskedelmet, nekünk pedig a legnagyobb takarékosságra kell törekednünk. Minden társadalmi osztálynak közre kell működnie, hogy tőkét gyűjtsünk hajóhadunk építésére és tengeri erődítésekre."
Mito úr a katona érzelmeit fejezte ki. Ji báró, az államférfiét. Mindketten egyetlen célra törekszenek, de Ji báró ügyesen, elérhetően. Kevés kockázattal, biztos sikert akar. Ő benne szólal meg a japáni géniusz.
A tizenkilencedik század közepétől ez a két vélemény felváltva jelentkezik Japán vezetésében. Bármennyire eltérők, egy pontban találkoznak: a nemzet öncéluságában!
Perry admirális abban a hitben, hogy a császárral levelezett, meghagyta, hogy a válaszért eljön tavasszal. Míg Kínában járt, addig a japánok nagyjában döntöttek. Már kiszemelték azokat a férfiakat, akiket bármily ürüggyel, átküldenek a fehér ördögök világába - kis terepszemlére.
S ez a terepszemle még ma is tart. Közben a körültekintés, tanulás és latolgatás politikája mellett, szerephez jutott a Mitó-féle radikális lendület is. Japán azóta néhányszor már kirántotta a kardját. Tudjuk tapasztalatból, ez a kard nem volt se tompa, se berozsdásodott.
Nyolcvan év alatt egyetlen ország se ment át oly nagy változáson, mint Japán. Ez az átalakulás egyre tart. Azok az idegenek, akik többször megfordultak Nipponban, nem győztek eleget csodálkozni.
- Mennyire más minden, mint amikor legutoljára itt jártam, - hallani úton-útfélen.
De az a kevés európai, aki állandóan Japánban él, nincs ezen a véleményen. Én se.
A tüneményes fejlődésben kétségtelenül nagy szerepe van a gépnek, az új betonépítkezésnek, szóval mindennek, amire Európa és Amerika büszke. De ez nem minden. Aki csak ezt látja, az annyit tud Japánról, mint amennyit valamikor Perry s az utána jövő oly sok nyugti ember nem tudott meglátni, megérteni, az nagyjában ma is változatlan. Ez pedig a japáni lélek, amely bélyegét rányomja a mindennapi élet legkisebb fejezetére is. Uralkodik elevenek és holtak fölött.
Sokszor elnézem, a híres japáni fametszők képeit. Ezek a mesterek művészi lendületük mellett, fölötte reálisok voltak. Oly aprólékos gonddal rajzolják meg a tájak karakterét, az emberek mozgását, a ruhák mintáját, vonalait és színét, hogy szinte élnek. Még a mi egyenruhásított Európánkban is különbséget tud tenni a jószemű megfigyelő, - mondjuk a villamos utasok között. Mozdulataik, testtartásuk után következtet. Legtöbbször hiba nélkül.
Mennyire könnyebb ez Japánban! Noha látszólag mindenki egyforma szabású kimonót hord, - ezer árnyalat az eltérés.
- Nini, ott megy egy kereskedő - szóltam egyizben az utcán egy japáni ismerősömhöz.
- Honnan tudja? Ismeri?
- Nem ismerem, - feleltem, - de annak kell lennie. Ilyennek rajzolta őket Hiroshige...
Százötven évvel ezelőtt a japáni élet alapjában az volt, ami ma. Az is igaz, hogy a százötven év előtti Japán pedig vajmi keveset különbözött az ezerévelőttitől. Hiroshige parasztjai, szamurajai, pénzváltói, kereskedői, kartonfestő mesterei, selyemgombolyító lányai, világhíres ácsai, kolduló szerzetesei és szeretettel megrajzolt házai - ezek még mind megvannak! Csupán annyi a változás, hogy az apró papírházak közé néhol emeletes cementépületeket húztak az ég felé és hogy a legkisebb falu fölött is magasfeszültségű dróthuzalokat himbál a szél.
Eddig arról a japánról írtam főként, amely külsőségeivel, életberendezésével - rövid időre - minden külföldit elbájol, megragad. Tagadhatatlanul szép, kiegyensúlyozott az életük. Még a szürke hétköznapokon is keresik a színes, poétikus megoldásokat. A romantikára való hajlamosság legvékonyabb idegszálukba is begyökeredzett. Mindezek ellenére a valóságot sohasem tévesztik szemük elől. S ez az, ami a japáni lélekben a legcsodálatosabb. Nálunk a művészi érzékű emberek főleg abban tünnek ki, hogy szint zsibbadtan állnak a realitások kegyetlen tényeivel szemben.
Ez semmiképpen se áll az átlagos japáni emberre.
Talán karakterben Európában legközelebb áll hozzájuk az az író, zenész vagy festőművész, aki nem tehetségtelen, de nem is zseniális, - mégis ezerszer jobban érvényesül, mint az igazi érték. Síma modorú, kellemes emberek, akik azt a keveset, amit adnak, - tetszetősen csomagolják. Zsenialitásuk, a lehetőségek felismerése, kihasználása. Ezt a nagyon is értékes képességüket pedig - mintha bűn volna - a tudomány, a művészet, az emberbarátság leple alá rejtik. Akárcsak nálunk, az élet minden vonalán.
Lehetetlen mosolygás nélkül olvasni azokat a multszázadbeli könyveket, amelyek európai írók tollából származtak, s Japánt akár politikai, akár gazdasági, akár hadászati szempontból ismertették. Milyen tökéletes félreismerése a problémának, s a nép karakterének nem egy olyan mű, amelyen keresztül az író Európában, mint szaktekintély nevet és karriert csinált! Pedig aránylag a szakkönyvekben van a legkevesebb tévedés. Itt csak az a sajnos, hogy nagyon kevés alapos tanulmány készült erről az országról. Van egy-két kitűnő német és angol szakmunka, melynek szerzői minden hibájuk mellett csak elismerést érdemelnek. Ők voltak az úttörők. Emberfeletti munkát végeztek. Mindazonáltal ritkán férkőztek a japáni lélek csupasz közelségébe, pedig, - mint az a később évtizedek folyamán kiderült - annak le- vagy túlbecsülése, (legtöbbször számításon kívül hagyása) volt az a dinnyemag, amelyen a kolonizáló nagyhatalmak számítása elcsúszott.
Ilyen öncélú, ügyeskedő, szemfüles nép nem született szolgaságra. Ha az angolok, amerikaiak, hollandok s az oroszok csak annyira ismerték volna a japánok jellemét, mint a ma, egész biztos másképp kezelték volna őket. Ők a kifutó fiút látták benne, s nem is sejtették, hogy csak addig lót, fut, egyezkedik, amíg összegyűjti azt a szellemi és gazdasági tőkét, amennyi minimálisan szükséges, - az önállósításhoz.
Ez pedig olyan világos volt, mint a nap!
A japáni ember életfelfogása, mentalitása ilyen volt már kétezerév előtt is. Az élet minden viszonylatában önállóságra törekszik. Nem szereti az alárendelt szerepet. A családi rendszer alapján pedig nagyon kifejlődött bennük az összetartás erejének tudata. Békében Japánban talán tízmillió család szövi, egyengeti s viszi diadalra a maga egyéni, kis vagy nagy kaliberű terveit. De, ha az országot, a nagy közösséget éri támadás, akkor ez a tízmillió család eggyé olvad! Félelmetes erő. Hatvanmillió atyafiságot számláló família, amely vakon követi a család fejének, a Tennónak parancsát, intelmét és kívánságát.
A japánok császárimádata egészen más és semmiképpen se tévesztendő össze a régi rómaiak Isten-császár-őrületével. A mithológia szerint a japáni császári dinasztia a mennyből származik, az ősök onnan ereszkedtek alá, hogy megteremtsék a japáni nemzetet s uralkodjanak azon s az egész világon az idők végtelenségéig.
Ez igen mulatságos teória lehet a materiális alapon álló történelemkutató előtt, de már távolról sem lemosolyogni való az az átütő, morális erő, amely ezen a mithológián keresztül egészen a hitig erősödött a japáni lélekben.
Magam részéről még elméletben sem bocsátkoztam a Tennó égi eredetének boncolgatásába. Fölösleges munka. Tény az, hogy amíg más országoknak tárgyi szent szimbólumuk van, legyen az korona, trikolór, vagy bármily ereklye, addig a japánoké egy kétezerhatszázéves egyenes ágon leszármazott dinasztia élő feje.
Ilyen értelemben, valahányszor elmentem a tokyoi császári palota előtt, mindig tisztelettel emeltem meg kalapomat; akárcsak az ismeretlen katona sírja, vagy a díszőrségen kiállított angol lobogó előtt. Mert igenis, amit a Tennó személye megtestesít, az nagy és szent gondolat.
S ha én, az idegen, ennyire átéreztem, akkor ne tessék csodálkozni a japánokon, akik évezredek óta az anyatejjel együtt ezt a kultuszt, ezt a lelki dinamikus erőt magukba szívják.
A modern Japán félelmetes karrierje szigorúan egybeesik a császári tekintélynek s a császár személyének az aktív élet középpontjába való helyezésével.
Nipponban igen sokszor és hosszú évszázadokon keresztül a császár igazán nem volt egyéb, mint egy élő, szent szimbólum. A tényleges hatalmat a Shogunok, a császár helyettesei gyakorolták. Legtöbbnyire valamely főnemesi dinasztia kerekedett a többi kiskirályok fölé. A császárt megölni nem merték, de a hatalmat teljesen magukhoz kaparintották. Ezek a különböző shogun-dinasztiák voltak tulajdonképpen Japán tényleges uralkodói.
A legutolsó s egyben a legtehetségesebb shogun-dinasztia a Togukawa volt. Az utolsó Togukawa kénytelen megnyitni Japán kikötőit az amerikai hadihajók előtt, amelyeket éppen az elődei zártak el, több mint kétszáz esztendőre, a külvilág elől.
Az új világ, a mechanizált civilizáció kopogott az ezeresztendős álmát alvó szigetország kapuján. Japán dermedten figyelte az új, halálos veszedelmet. Soha ilyen mélységes szakadék előtt nem állott és soha ilyen gyorsan magához nem tért Nippon nemzeti géniusza!
Az idegen ágyúk torka ott villogott a festői japán kikötőkben. Mi volt az első lépés, amelyet a végpusztulással fenyegető invázió ellen tettek?
Egyesítették a nemzetet - a Tennó személyében. Együtt volt - akkor - a harmincmillió főre rúgó család; s azután következett a család feje, a Tennó által kiadott parancsok kibúvót nem ismerő végrehajtása.
Istenem, ha valaki meg tudná írni a japán történelemnek ezt a hatvan esztendejét! Milyen fantasztikus regénysorozat volna ez! Milyen és mennyi ismeretlen hősei vonulnának abban fel az önzetlenségnek, a szorgalomnak, a halálig való kitartásnak.

 

JAPÁNI FELDERÍTŐ CSAPATOK EURÓPÁBAN

Hány százezer középszerű, de a végtelenségig megbízható szürke ember indult el 1867-től a világ minden tája felé Japánból, hogy összegyüjtse mindazokat a tudnivalókat, politikai, gazdasági és katonai adottságokat, amelyek tárgyi ismerete, okos felhasználása nélkül Nippon talán ma az amerikai milliomosok vadászkertje volna!
Ilyen életrevalóságot, ennyi talpraesettséget a föld egyetlen nemzetének fiai se tudnak felmutatni. Hogy Japán azzá lett, ami, azt - szerintem - legelsősorban a japáni faj fantáziamentes kíváncsiságának, szorgalmának és a természettől el nem szakadt ember óvatos bátorságának, ösztönszerű turpisságának köszönheti.
Hol áll a mai Japán a hatvan év előttitől! Nagy városai amerikai és európai mintára vedlenek át. Mégis, ha japán egyetemi hallgatókkal beszéltem Európáról vagy Amerikáról, mindig az volt a felelt:
- Uram, én nem tudom elképzelni, milyen lehet az!
A japáni könyvből, vagy társalgás útján képtelen maga elé varázsolni olyasmit, amit nem látott. Ez az a fogyatékossága, amely végeredményben fel nem becsülhető előnyhöz juttatta.
Ők kénytelenek személyesen bejárni a földet, hogy megismerjék, a maga valóságában tudomásul vegyék. Mi ezt a munkát elvégezzük egy jól-rosszul megírt könyvön keresztül. Karosszékbe ülünk s fantáziánk repülőgépén utazunk. Ez a képességünk, mely annyi hasznos és szép gyümölcsöt termett, egyúttal veszedelmes mérget is oltott belénk: a felületességet.
Japán felülkerekedését, érvényesülését főleg az a tagadhatatlan előny biztosította, hogy fiai, ha nem is teljesen, de összehasonlíthatatlanul jobban ismerik a mi nyugati világunkat, mint mi az övékét.
Én semmiképpen sem tudom eldönteni, melyik kultúra mélyebb: a keleti vagy a nyugati? Mit sajátított el az átlag európai ember a keletiek bölcsességéből, életművészetéből? Semmit!
Mi a mérleg másik oldala a japánoknál?
Ők az utolsó ezeresztendőben ott álltak és dézsmálták a Kínán keresztül megszűrt, átszínesedett, kifinomodott hindu kultúrát s éppen oly frissességgel, életrevalósággal beraktározták az európaiak utolsó ötszáz évének termését is. Főleg a tizenkilencedik és a huszadik század minden eredménye ingyen az ölükbe hullott. Több hasznát látják az amerikai és az európai mérnökök, tudósok és művészek munkájának, mint mi magunk.
Azonban minden felsorolt jó tulajdonságuk ellenére se lennének ott, ahol vannak, ha nem volna oly finom taktikai érzékük. Mindent százszor átgondolnak, felülvizsgálnak, mielőtt cselekednének. Látszólag immel-ámmal nyúlnak a problémákhoz, unalomigmenően foglalkoznak a részletkérdésekkel. Huza-vona az egész életük, azután hirtelen, minden átmenet nélkül, mennykőcsapásszerűen akcióba lépnek.
Megtanulták a temészettől a lesbeállást, a mimikrit, s azt az örök igazságot, hogy a harcot sohasem a nyers erő, hanem a helyiismeret és a lélekjelenlét dönti el.
A japáni jellem ebben a tekintetben az utolsó hatvan év alatt csak romolhatott. Eltávolodott saját énjétől, de semmiesetre sem oly messzire, hogy akár egy év alatt ne tudná megtenni azt az utat visszafelé, amelyet ötven év alatt előre tett.
Ezt természetesen csak az emberek jellemére, gondolkodásmódjára értem.
Hát az imént körülírt és érzékeltetett harmincmillió embert számláló államra vetették ki hálójukat a tizenkilencedik század közepe táján a nagyhatalmak. Nippon képében, ragyogó, exotikus kolónia rajzolódott fel a láthatár peremén.
Természetesen az a pár katona, vagy kapzsi kereskedő, aki hosszú évek óta először jelent meg, mint a nyugati ember képviselője, a Távolkelet tündérszigetén, cseppet sem volt alkalmas arra, hogy a japáni faj jellemét felismerje, s az abban rejlő erőt felbecsülje.
Olybá tekintették őket, mint a Szunda- vagy a Jáva-sziget maláji lakóit. Úgy vélték, náhányszáz puska megfelelő ágyúfedezettel elegendő lesz az első nehézségek leküzdésére. A hátralevő "kultúrmunkát" meg majd elvégzik a pálinkáshordók.
De nagyot néznének ezek a jó atyafiak, ha felkelhetnének sírjukból! Azonban ne csóváljuk fejünket a tiszteletreméltó és jószándékú Perry admirális tévedései láttára. S ne háborodjunk fel a whyskitől kipirult arcú holland és angol kereskedők fenegyerekeskedésén, túltengő, vérmes önérzetén. Ezek a félkalandor félkereskedő emberek a maguk szemszögéből ítélték meg a világot. Hittek az ököl erejében s az arany mindenhatóságában.
Tévedtek.
S vajjon ezerkilencszázharminchatban, a rádió, a mozgófénykép, a rotációsgép boszorkányos aszisztálása mellett mennyire javultak ismereteink arról az országról, amelyről komoly európai lapok úgy írnak, hogy világuralomra tör? Nincs nap, hogy pro, vagy kontra, de teljesen hamis beállítású jelentéseket ne olvasnék az imperialista Japánról. Hátha még ma is lehetséges az ilyesmi, akkor a nyolcvanév előtti generációnak semmit se vethetünk a szemére.
Akár hiszik akár nem: Európa jóléte, gazdasága, jövője, békés fejlődése a Pacific óceán vizein dől el. Még pedig hamarosan.
A küzdelem központjában Japán áll.
Életfontosságú, hogy felkészültségét, erejét, kitűzött célját ismerjük. Nem lesz érdektelen, ha végigmegyünk gyáriparának, közgazdaságának, katonai hatalmának izgalmas fejlődési fokain, mert ennek ismeretében sokkal jobban látunk a jövő eseményeibe.
Eddig a japánok tanultak tőlünk.
És azt hiszem, itt az ideje, hogy mi is széttekintsünk egy kissé az ő portájukon.
Ha semmi egyebet, de azt megmutatták, hogyan lehet egy halálra ítélt nemzetet, hatvan év alatt, hódító nagyhatalommá fejleszteni.
Hogy milyen emberfeletti munkát végeztek a japánok alig ötven év alatt, azt a nyugati félgömbön élő olvasó csak hiányosan tudja elképzelni. Ezerhatszázkettőtől egész a 19. század második feléig Nippon lényegében a külvilágtól oly elzártan élt, mint egy óriási palack, melyet a Pacific óceán vize sziklára vetett, s képtelen tovább mozdítani.
A Togukawa shogunok egyrészt a kínai zűrzavaroktól, másrészt a keresztény vallástól való félelmükben (Spanyolország és Portugália gyarmatosító eszközét látták a hittérítőkben) a passzív védekezést választották. Az elzárkózottsághoz való menekvés gondolata minden szigetlakó népnél magától adódik. Angliában még a világháború után is a közvélemény tekintélyes része azon a nézeten volt, hogy az európai válságból a legegyszerűbb módon úgy lábolhat ki a brit világbirodalom, ha továbbra is érvényesítik a splendid isolation politikáját.
Élénken elképzelhető és helyesnek fogadható el a tizenhatodik század japán államférfiainak az az álláspontja, hogy eddig minden jó külföldről jött, de most változtak a viszonyok. A kézzel fogható, szemmel látható értékek helyett csak nyugtalanító eszméket hoznak a távoli országokból érkező hajók. Semmit se vesztenek, csak nyernek, ha még a japáni partok közelébe se engedik őket.
A különböző vidékek várurai, - különösen a partok mentén - szigorú utasítást kaptak, hogy minden közeledő hajót elűzzenek, s ha szükséges, a rajtalevőket meg is öljék. Elvileg tehát, az egész kínai kultúrát Japánban stagnációra ítélték. Teljesen kielégítőnek, s megfelelőnek tartották azt, amit eddig kaptak, többre nem volt szükségük.
Arra édeskevesen gondoltak a befolyásos urak közül, hogy a világ nem Kínánál végződik. Halványan ugyan emlékeztek a hollandokra, a spanyolokra, portugálokra, de ezek inkább mint vad, martalóc kalózok, s nem mint egy távoli és értékes kultúra előörsei éltek emlékezetükben.
Amennyit a japánok a tizenhatodik század elején tudtak a külvilágról, az csak megerősítette, s igazolta az elzárkózás politikáját. A külföldtől az ország belső békéjét féltették. Azt nem is sejtették, hogy ezer és ezer mérföldnyi távolságban most alakul ki a jövő képe, kultúrája, életberendezése. Európáról nagyon homályosak a fogalmak ebben az időben.
Talán egyetlen nép történetében se lehet oly pontos dátummal a nagy változás időpontját megjelölni, mint a japánokéban. Ezernyolcszázhatvanhét kétségtelenül határkő, forradalmi esztendő Nipponban. Mégis tévedés volna azt hinni, hogy Japán reformokkal teli forradalma, minden átmenet nélkül, máról holnapra tört ki. Annyi eszük volt a japánoknak a teljes begubódzás korszakában is, hogy néha-néha szétnéznek a világban. Elküldtek néha egy-egy értelmes embert Kínába s a közeleső országokba. Ezek a férfiak nem sok hó hírrel tértek vissza. Ha mondtak is valami újat, az otthoniak kétkedve fogadták. Nem tudták elképzelni. Mosolyogtak felette.
A japán közvélemény változásában kétségtelenül Joshimune shogunt illeti meg az első úttörő dicsősége. Ezerhétszázhúsz táján nyugati tanulmányútra ment. Évekig volt távol hazájától s amikor visszatért, a nyugatról magával hozott könyveket igyekezett népszerűsíteni honfitársai között. Reformtörekvéseivel az ország feudális, uralkodó osztályának érdekellentétén buktak el. Jó ideig megint csend volt. Ezernyolcszázharmincnyolcban azután két kitűnő japán politikus és író, Watanabé Kazan és Takanó Chojéi kezdte támadni a kormány értelmetlen, idegengyűlölő politikáját.
Az emberek felfigyeltek. Nem értették meg ugyan teljesen a két tudós államférfi érvelését, csupán annyit sejtettek: kívülről baj van közeledőben. Ezek olyan apró előjelek voltak mint amilyenek a tájfun előtt nyargalnak. Inkább kellemesen bizsergetők, semmint nyugtalanítók. A veszély tudatára a japánok akkor ébredtek rá, amikor Anglia az általuk oly hatalmasnak ismert Kínát 1840-ben, az ópiumháborúban megverte. Perry admirális vezetésével látogatóba jött négy amerikai csatahajó már a közelgő, ismeretlen és halálos veszedelem bizonyságául fogták fel.
A japánok nyugtalansága 1840-ben kezdődött és 1853-ban lépett tetőfokára. Itt kezdődött az a belső mozgalom, amely tizennégy év multán, 1867-ben teljesedett ki, a császár jogainak teljes helyreállítása s a szamurájok fegyverén nyugvó törzsi rendszer felszámolása képében.
Meiji császár ekkor tizenhét éves volt. Végtelen szerencséjére a japáni népnek, úgy a fiatal uralkodó, mint a munkatársai oly nagy államférfiaknak bizonyultak, amilyenekkel a sors kegyes szeszélye évszázadokon keresztül csak elszórtan ajándékoz meg más nemzeteket. Talán ötven-hatvan olyan koponya állt az uralkodó rendelkezésére, akik egyenként is elegendők lettek volna arra, hogy döntően beavatkozzanak a jövő kialakulásába. Angliának egy Beaconsfield-je volt abban az időben, Nipponnak féltucat. A másod- és harmadrendű szerepet játszó politikusokra nem is gondolok, akik szintén brilliánsan állták meg a helyüket a számukra kijelölt munkakörben.
A császár történelmi nagysága abban csúcsosodott ki, hogy felismerte a való helyzetet. Zsenialitása pedig legjobban munkatársai kiválasztásában érvényesült.
Alig két év alatt lebontottak egy nyolcszázéves, tradiciókkal telített politikai rendszert. Átszervezték a közigazgatást, megszüntették a feudalizmust. Földhöz juttatták a parasztságot, kielégítették, másirányú tevékenységre szorították az arisztokráciát.
Eddig a főnemesek saját zsebükre, legjobb esetben törzsük érdekében dolgoztak. Mintha varázslat történt volna, most egymással vetélkedtek, hogy ki tud többet áldozni az összességért: a nemzetért. Vagyonukat, életüket ajánlották fel az uralkodónak, aki el is fogadta. Szószerint. Ki tudná összeszámolni, hány japáni halt meg összeszorított fogakkal a messzi nyugati országokban, mert kitartott a feladata mellett? Egymagában Japánban, Kínában és Koreában ezrével haltak meg évenként - merénylet következtében. Elpusztult egy, - lépett helyébe tíz.
Ezek voltak a névtelen hősök.
A történelem csak a vezérek nevét jegyzi föl. Ők láthatók, ők vannak az élen. Nekik nem szabad meghalniok, mert irányító nélkül marad a hadsereg.
A munka nehezebb felét azok kapták, akiket szétküldtek a világ minden tájára, hogy lóhalálba gyűjtsék össze azt a sok misztikus tudományt, amely a fehérembert szinte emberfeletti rangra emelte a szemükben. Ez is érthető. Tessék elképzelni, hogy valamilyen ősszellem groteszk tréfája folytán a 19. század Angliája már a 12. században látogatást tett volna őseinél. Micsoda riadalom, futkosás lett volna Londonban, ha az esetlen formájú fabárkák helyett magától szaldó kocsikon, füstöt okádó hajón megjelenik a jövőkor embere. Kezében nyíl helyett hosszú vascső, melyből tűz tör ki s nyomában a legbátrabb, legkeményebb harcos holtan rogy össze!
Valami furcsa varázseszköz segítségével oly távolságokról tudnak szemvillanás alatt üzenetet váltani, amilyen darab földet váltott paripákkal csak hetek alatt lehet benyargalni. S ki tudná még felsorolni azt a temérdek boszorkányságot, amely a mérhetetlen tenger tulsó partjairól jött embert képessé tette, hogy mérföldekre lásson, pontos térképet készítsen arról a földről, ahová a lábát betette. Csupa bénítóan ijesztő jelenség!
De a japánok nem ijedtek meg. Lelkileg nagyon kulturáltak, fegyelmezettek voltak. Ha soha, de most beigazolódott a konfuciánus iskola államférfiakat képző ereje. Nipponnak nagyon erős, uralkodásra kiképzett emberanyaga volt. Mert az uralkodást is tanulni kell. Főkelléke a helyes ítélőképesség, hidegvér és az alkalmazkodás tudománya.
Ilyen próbára semilyen ország vezető intelligenciáját nem tette a sors. Ezek a japáni államférfiak a realitások iránti született érzékkel pontosan felismerték a helyzetet. Azt is tudták, mi a legsürgősebb teendő. Eltanulni az ellenségtől ereje titkát, ha az lesz oly botor, s elárulja azt. Ezen a téren az európaiak naív, hencegő kisgyerek benyomását tették a japánokra. Mindennel eldicsekedtek előttük. Ez a lelki fegyelmezetlenség volt az első kedvező jelenség, ami a japánokat némileg megnyugtatta. Már találtak egy nagyon fontos pontot, amelyben magukat erősebbnek tudták az ellenfélnél. Ez öntudattal, biztonságérzettel töltötte el őket.
Ezek a nyugodt, önfegyelmezett harcosok, akik agyuk ruganyosságát a buddhista és konfucianus filozófia kapaszkodóin tartották frisseségben - lenézték a halált s hittek a lélek mindenekfelett álló erejében. Hirdették, hogy a lélek előtt nincs akadály. Csakhamar rájöttek, hogy az európai ember a maga titokzatos szerszámai nélkül ügyetlen, suta teremtés, akit a legegyszerűbb Yudo fogással a túlvilágra lehet sétáltatni.
Kitapasztalták, hogy hiú, fecsegő fráterek, akiknek mindig előbb jár a szájuk, mint az agyuk. A szamurájok lenézték az európaiban az embert, csak a gépei előtt álltak megbabonázott tétovasággal.
Kész volt a haditervük.
El kell menni a nyugati országokba kikémlelni titkaikat. A legjobb formát választották erre - már ázsiai elgondolás szerint. Küldöttségeket szerveztek, amelyeknek kifelé az volt a feladatuk, hogy kellő pompa és ceremónia közepette a különböző udvaroknál átadják a Tennó üdvözletét s bejelentsék, hogy Japán megkezdte civilizációs munkáját. Valójában e küldöttségek nagyszámú tagjai, válogatott, kitűnő megfigyelőképességű urak és iparosemberek voltak.
Akkor még nem gondolhattak szakemberek kiküldésére, mert ilyennel nem rendelkeztek. E csoportok összeállításánál csakis az emberi kvalitások s nem a szaktudás jöhetett számításba. Az ilyen jól összeválogatott expedíciók élén indult útjára a császár üdvözletét tolmácsolni Iwakura Tomoni Európába és Amerikába. Melléje voltak beosztva Kidó Kein, Okubo Toshimichi, Ito Hirobuni, Jamaguchi Naoyoshi. Felírtam nevüket, mert ők voltak a felébredt Japán szemei. Rajtuk keresztül tekintett szét a háromezeréves birodalom először a modern világban. Amit ezek az urak láttak odakünn s referáltak otthon, ahhoz mérten építették fel a megújhodási korszak alapvető terveit.
A japánok általában nagyon lassan, meggondoltan hajtják végre munkájukat. Azonban, amint a jelek mutatják, szükség esetén villámgyorsan is tudnak cselekedni. Ezek a kiküldöttek bámulatos fürgén és célszerűen dolgoztak.
Két év mulva például már Tokyo és Jokohama között felállították az első távíró vonalat. Az első vasút a Tokyo-Jokohama-Kyoto-Osaka vonalon (12 órás út gyorsvonattal ma) már 1872-ben rendszeres forgalmat bonyolít le.
Ugyanakor már bevezették a régi naptárak helyett az európai időszámítást. Készen volt az újonnan szervezett katonaság egyenruhája, s az egészen átalakított közigazgatás tagjai pedig európai civilruhába bujtak.
De ki tudná felsorolni azokat a villámgyors változásokat, amelyek az egész nemzet életét szinte hónapról-hónapra megváltoztatták! Ezernyolcszázhetvenkettőben már bevezették az általános, kötelező elemiiskolai oktatást. Tehát ötesztendő alatt európai alapra fektették a közoktatást, megfelelő mennyiségű tanerőt képeztek ki, iskolákat építettek, mert csak a technikai felkészültség birtokában lehetett a törvény erejével minden hat és tizenkét év közötti gyereket az iskolába parancsolni.
Szó sincs róla, a japánok akkor is ép úgy furcsa szélsőségekbe estek, akárcsak ma. Az európai szellemű gondolkodás még távolabb esett tőlük a kezdet legelején, mint most. Pedig ma is elég groteszkségeket láthat ezen a téren a gondos megfigyelő.
Így nyakló és kritika nélkül vettek át mindent, s másoltak be jegyzetfüzetekbe, amit kiküldetési helyükön láttak és tapasztaltak. Abban az időben bármit is hoztak Európából, azt jónak és helyesnek fogadták el.
Esküdtek a nyugati élet felsőbbrendűségére.
Pedig nagyon is lehet vitatkozni afelett, hogy ami Angliában helyes és célszerű, az ugyanolyan jól megállja-e helyét Japánban is. Így Tokyonak ama részeiben, melyet megkímélt a tízévelőtti földrengés, bizar gyűjteményeket találtam házakban. Például az egyik városházi épület oroszstílusban épült, félig fából, félig téglából, hagymaalakú toronnyal. Alig kődobásnyira innen tiszta hollandi utcába jut az ember. Egyemeletes vöröstéglájú házacskák, frontálisan csúcsosodó, macskalépcsős tetővel.
A banképületek jobbára a párisi és a londoni bankok mintájára készültek. Szinte az az érzése a gyanútlanul sétáló idegennek, hogy a japánok bankot (elegánsat és megbízhatót) csakis görög-római stílusban tudnak elképzelni.
A legtöbb bank külsőre a Bank of England formáját utánozza.
Ezek apróságok, de nagyon jellemzők a japánok gyűlési rendszerére. Elv: mindenben a legjobbat. Így a díszegyenruhájuk a francia és a skandináv államok formaruháinak összeolvasztásából származott. Bizonyára végigkérdezték fél Európát, hogy nekünk melyik ruha tetszik a legjobban? Így döntöttek főleg a francia mellett. A lovasság azonban paszományos, nyalka magyar huszármentét kapott. Ez is azért van, mert Meiji császár korában ez volt Európa legszebb és leghíresebb lovassági egyenruhája.
A disciplinát, katonai szervezést már teljesen német mintára készítették.
Az utak, vasúti töltések, viaduktok építésére olasz munkásokat és mérnököket szerződtettek, mert olyan információt kaptak, hogy ha az olaszok semmihez se, de útépítéshez értenek!
Ugyanígy az énekoktatást olasz tanárokra bízták...
Így a reformkorszaknak, ha voltak tévedései, ez főleg abból eredt, hogy az európai életet egységes valaminek tekintették, s szurogátumot készítettek belőle hazájuk számára.
Volt például olyan mozgalom is, hogy Japán lakosságát rá kell szoktatni az európai ételneműre. (Kenyér, marha- és disznóhús.) Jellemző a japánok biológiai gondolkodására, az európaiak szellemi fölényét az általuk fogyasztott ételneműekben keresték. Pedig - tapasztalatból mondhatom -, aki Japánban egészséges akar maradni, az barátkozzék meg az ottani konyhával! Az európai étel ép oly teher a Tündérszigeten, mint a sok más egyéb, amit tőlünk kritika nélkül átvettek.
Dehát ezekben a kritikus években a világ minden táján megfeszített erővel dolgozó "gyüjtő osztagok" nem értek rá filozófiai magasságból osztályozni, mi a jó, a helyes, már tudniillik abszolut japáni szempontból. Ők elsősorban azt skatulyázták, jegyezték föl, rajzolták le, ami odahaza tökéletesen ismeretlen volt. Lett légyen az gép, öltözködési cikk, ház, hajóberendezés vagy kémiai boszorkányság.
És nagyon is bele tudom magam élni a szamuráj-nevelésű férfiak küzdelmébe. Hisz oly félelmetesen idegen volt minden azoktól a honi dolgoktól, amelyeknek tökéletes tudásában, Nipponban a fölény biztonságával mozogtak.
Amit ők tudtak s a vérükben volt: a kard mesteri kezelése, a sztoikus világszemlélet, a keleti elegáncia mozdulatai, állandó nyugalmuk és önfegyelmezettségük: ezzel mind nagyon kevésre mentek annál a feladatnál, amelyet a haza megmentése érdekében rájuk bíztak!
Ebben az új világban, új ruhába kellett öltözniök. A cipőtől kezdve a mellényig, kényelmetlen, állandó bizonytalanságot okozó tárgyakat hordtak magukon. Érezték, hogy nevetségesek. Ide kellett az igazi lelkierő: állandó suta helyzetben, friss, nyugalmas elmével figyelni, ellesni, tanulni, konokul elzárt kapukat kinyitni.
Kivédeni, leküzdeni saját bensőjükben azt a borzasztó nyomást, amelyet a fehér ember fölényes tudása akaratlanul is gyakorolt rájuk.
Ezek a japáni nemesemberek felültek a London-Manchesteri vasútra. Soha életükben ilyet nem láttak. Titokzatos erő mozgatott, s ragadott tova tucatnyi vaskocsit, melyek belsejében ők maguk is foglyok voltak. Nem ugrottak föl ültőhelyükből rémülettől tágra nyílt szemmel. Valószínű, hogy cövekmereven, mosolygó arccal várták: no most, mi lesz?
Csak szemük villant össze: hol van e rejtélynek a kulcsa? Azután egymás között felosztották az egész szerelvényt. Lassan, óvatosan keresztül sétáltak rajta, minden gombját, szögét szemügyre vették. Az állomásokon először félénken körülácsorogták a vonatot. Oh, nem a géptől féltek, hanem az emberektől. Nem szabad feltűnően csinálni, mert hátha rájönnek ezek a vörösbőrű, szőrös szörnyek, hogy ők nem ártatlan bámészkodók, hanem - kémek.
Itt se a halától féltek, hanem attól, hogy kivégeztetésük esetén nem tudják végrehajtani megbízatásukat.
Dehát ez nem volt oly veszélyes, mint azt otthon elképzelték. Rájöttek arra, hogy nem kell oly túlságosan komplikálni a dolgokat. Nem kell követjárás ürügye alatt beutazni ezt a rengeteg földet. Itt nem nagyon törődnek azzal, ki hova utazik. Itt megdöbbentően elővigyázatlanok az emberek. Csodaszerek birtokában, gyermek módjára, hencegve mesélik el titkaikat. Még hálásak, ha valaki érdeklődik utána, s meghallgatja előadásukat.
Talán a legfontosabb jelentésük, amit az első időkben hazaküldtek, az az volt: nyugodtan s minden veszély nélkül utánunk küldhettek annyi embert, amennyit tudtok. Itt szabad a mozgás. Ez nem Kína, se Mongólia, ahol egyik várostól a másikig reverzális és testőrség nélkül nem mehet az utas. Már tanácsokat és ötleteket adtak, hogy minek adják ki magukat az új megbízottak. "A legkönnyebben mozog Európában a kereskedő- és a tanárember", - írja egy hatvan és előtti jelentés.
Ezek a "tanárok" és "kereskedők" már ravasz látogatásokat tettek az iskolákban, gyárakban. Kitudták: nincs akadálya annak, hogy a legkiválóbb európai egyetemekre a japáni fiúk beiratkozzanak. Az is lassan világossá lett előttük, hogy pénzért az európai mindenre kapható. Eladja gépeit, titkát, testét, lelkét.
Furcsa szerződéseket kötnek a holland és az angol hajógyárakkal. Csak úgy adnak rendelést, ha a hajó építésénél két japáni ember is résztvehet. "Mert ha valami hiba adódik, legyen aki kijavítsa."
Ment minden, mint a karikacsapás.
Férfiak helyett most már gyerekemberek tömege özönlött főleg Angliába és Németországba. Mindegyik csapatnak volt egy meglett, tapasztalt vezetője. De addig is, amíg ezek a fiúk kitanulják a szakmát, drága pénzen szakférfiakat szerződtetnek. Katonatiszteket, egyetemi tanárokat, mesterembereket egyformán. Hajósokat Angliából és Norvégiából. Kitapasztalták, hogy az angol a géphez, a norvég a navigáláshoz ért a legjobban. Szinte értelmetlenül állnak meg ama jelenség előtt, hogy a külföldi államok megsértődnek, ha nem az ő embereiket hívják meg az élet-halált jelentő tikok betanítására.
Amit az első évben nem is mertek a fejükben forgatni, nehogy egy gondatlan pillanatban kiszalasszák a szájukon: most már nyíltan hirdetik. Az összes iparágban a tudomány minden terén elsőrangú embereket verbuválnak - többéves szerződésre Japánba.
És özönlenek az ambiciózus német vegyészek, angol gépészmérnökök Japánba, hogy kitanítsák mindazokra az ismeretekre a "sárgákat", amelyek birtokában, majd hatvan év mulva, halálos vetélytársak lesznek a világkereskedelemben, a nehéz- és textilipar hegemóniájáért folyó küzdelemben.
A kis Togó egy angol tengerészakadémián nevelkedik. Be érdekes volna megtudni, hogy erről a szótlan, éjjel-nappal magoló fiúról miként vélekedtek angol tanárai. Mennyi fölénnyel magyaráztak neki. Exotikum csecsebecsének tekintették. Érdekes és jelentéktelen figura lehetett a szemükben. Akár a többi japáni.
Ki gondolt volna akkor Angliában arra, hogy ez a fiú, aki alig bírta a lábán a cipőt elviselni, három évtized mulva a világtörténelem legnagyobb tengeri ütközetét nyeri meg? Angol módszerrel, angol gyárakban készült ágyukkal, s német távcsövek segítségével...
Ebben a heroikus munkában talán a legbámulatosabb az otthon maradt, öreg japánok ítélőképessége. Ők választják ki a tanulmányútra induló anyagot. Fiatal gyerekek ezrei fölött tartanak csapatszemlét s akiket kiemelnek a sorból, azokban nem csalatkoznak. Pedig ennél a választásnál igazán más zsinórmérték nem állt rendelkezésükre, mint az újoncok lelki habitusa.
Ezekből a fiúkból lett a mai, modern Japán katonai vezérkara, a flotta vezetői, az amerikai méretű gyárak megteremtői. S ki tudná végig felsorolni a tündöklő Meiji korszak valamennyi jelesét. Államférifaktól kezdve, az egyetemi tanárokig. Pedig majdnem valamennyien ilyen szegény, államsegéllyel külföldre küldött "diákok" voltak valamikor.
Japán lakossága ma is szegény. S még tehetetlenebb volt hatvan-hetven év előtt. Vajmi kevés család tehette volna, hogy fiát ilyen rengeteg költséggel járó külföldi útra küldje.
Ezer japáni utazó közül - még ma is - kilencszázkilencvenkilenc állami pénzen utazik tanulmányútra. Ma már nem olyan nagy számban, mint azelőtt. De még mindig elég tekintélyes tömeg hagyja el évenként a szigetországot.

 

EURÓPAI KÉMEK JAPÁNBAN

Ha nem lett volna ez olyan kényelmetlen, sokszor szorongó érzés, kitűnően mulattam volna az állandóan körülöttem settengő "kémelhárítókon". Rövid megszakításokkal eltöltött két esztendőm alatt nem kellett rablótámadásoktól félnem. Állandóan rendőri megfigyelés alatt álltam. Egy angol mondta nekem tréfásan Dairenben (Port Arthur mellett):
- Ha a detektívek nem lövik le, hajaszála se görbülhet Japánban!
Hála Istennek nem lőttek le, de az is igaz, kerültem még a látszatát is a gyanunak.
Mérget veszek rá, hogy még ma is - legalább mint fölötte gyanus egyént tartanak számon. Annál inkább csodálom síma modorukat, kedvességüket, amelyet velem szemben tanusítottak. A gyerekek az iskolában már úgy nevelkednek: őrizkedjenek a külfölditől. S innen van az, hogy elemi iskolás gyerekekkel ritkán sikerült barátságot kötnöm. Olyan félénkség vibrált a szemükben, mintha leprás lennék. Nem tehetek róla. Én megértem őket, ezért sohasem haragudtam rájuk. A japán gyerekekre mindig szeretettel gondolok vissza. Aranyosak.
Amint már említettem, kínosan jó magaviseletet tanusítottam. Úgynevezett hadizónába fényképezőgéppel sohasem mentem, nemhogy felvételt csináltam volna. Akármilyen futóismerősöm kérdezősködött affelől, mit csináltam tegnap: pontos és kronologikus választ adtam. Ez elég fárasztó volt.
Megkérdezte mindennap:
a) a szálloda portása,
b) a liftes boy,
c) az étterem felvigyázója,
d) "véletlenségből" (de mindennap egy másik) utamba került diák,
e) a sarki rendőr, s végül
f) a rám vigyázó detektívek közül valamelyik.
Szemhunyorítás nélkül, önmagam iránt eltelt csodálattal ezt a napi hat kérdezősködőt pontosan s a legaprólékosabb részletekre kiterjedőn felvilágosítottam. Vigyáztam minden szavamra, mert tudtam, hogy ezt a hatféle vallomást valamelyik központban egyeztetik s időnként ellenőrzik.
Mondanom se kell, a négy detektív közül az egyik ma is meg van győződve arról, hogy ő ujságíró. (Már az én szememben.) Ez volt a legtöbbször nyiltan a társaságomban. A többi háromról nem érdemes külön írni. Csak árnyékok voltak, akik elkísértek volna akár a sírig. (Természetesen, állandóan változó ruhában.)
Végül is annyira belehajszoltak evvel a folytonos ellenőrzéssel, nyugtalanítással a játékba, hogy specialistává tettek
1. Önkéntelenül figyelni kezdtem, - de úgy, hogy más észre ne vegye.
2. Valami hetedik érzékre tettem szert. Megéreztem, kivel állok szemben.
3. Folyton jegyeztem, mégpedig - fejben.
Az írástudás memóriarontó. A japánok visszaadták emlékezőtehetségem rugalmasságát. Csak olyasmit jegyeztem fel papírra, ami lényegtelen volt. A tapasztaltakat, gondolataimat, érzéseimet, indulataimat magamba zártam. Japánivá tettek.
Már beszámolóm elején említettem, hogy a japáni ember lényegében gyermekded lelkű. Furcsán naív, - mert egyszersmind körmönfontan ravasz is. Mindig magából s lelki motivumokból indul ki. Ugyanez álla kémfélelemre is. Ők nem tudják elképzelni, hogy az európai ember pusztán kedvtelésből jön csodálatos országukba.
S ebben a tekintetben tízszeresen gyanakodnak az ujságíróra.
Nem állítom, hogy az odavetődő idegenek között nincsen kém. Van. Több, mint amennyit a japánok szeretnének.
Aki Japánban valakit lehetetlenné akar tenni, semmi mást ne terjesszen róla, mint azt, hogy: kémgyanús. Abban a pillanatban az egész rendőri apparátus a nyakába szakad, - örökre.
Sajnos, velem is megtörtént. Nem elég, hogy külföldi voltam, ráadásul még ujságíró is s egy buta fickó, akinek jelenlétem kellemetlen volt Japánban, kémhíreket terjesztett rólam. Most, hogy épségben írom e sorokat, hálásan gondolok rá. Neki köszönhetem, hogy tízszer életrevalóbb lettem, mint amilyen voltam.
A rendőrség információs munkája a szigetország felé közeledő idegenekről, már az óceán tulsó oldalán kezdődik. Nagyon nyomós bizonyítékaim vannak arra. Jöjjön a látogató Kína, Korea, Amerika, vagy a Délszigetek felől, teljesen mindegy, számon tartják. Különösen áll ez a kínai és koreai kikötőkből érkező utasokra. Olyan egyszerű esetről, hogy a japáni utasszállító hajók névlistája ily tekintetben semmi kívánni valót nem hagy hátra, felesleges beszélni. Ez akkor volna rendkívüli, ha nem így lenne.
De az angol, holland és amerikai hajókon érkező idegenekről is nagyjában pontosan informáltak a japáni hatóságok. Nem véletlenség - ha úgy látszólag, találomra - a hajóra feljövő kikötői rendőrség, vagy a vámtisztviselők egy-egy európait, vagy kínait alapos keresztkérdések alá vesznek. Ezek rendszerint olyan gyanús elemek, akikről valami kedvezőtlen jelentést kaptak, vagy - akikről semmi közelebbit nem tudtak megállapítani.
A japáni rendőrség információs tevékenysége páratlan a maga nemében. Ebbeli munkásságát nemcsak évszázadok jól kiépített keretének köszönheti, hanem a japáni ember mérhetetlen kíváncsiságának is. Amilyen titkolódzó a saját ügyeiben, olyannyira szeret másnak a veséjébe látni.
A kivétel oly csekély, hogy ebben a tekintetben bátran lehet általánosítani. Az ilyen felderítő munkában pedig annyi leleményességet, kitartást tanusítanak, annyi körmönfont csapdát állítanak fel, hogy - japáni legyen, aki sikeresen fel tudja venni a harcot ellenük.
Amikor először Japánba érkeztem, a hajó száznégy utasa közül pont engem ért az a megtiszteltetés, ahogy a kikötői rendőrség egyik tisztje - nagyon udvarias keretek között - szükségesnek tartotta személyes kihallgatásomat.
Ez mindannyiszor megtörtént, ahányszor Japánt elhagytam, vagy oda visszatértem. Semmiképen se lehet véletlenségnek tekinteni. Ugyanis azt sohasem tették meg, hogy úgy kezeljenek, mint a többi párszáz utast. Azt hiszem, a japáni rendőrség archivumaiban személyemről, tevékenységemről, összeköttetéseimről, valamint utazásaimról szóló jelentések egycsomóban tekintélyes kötetet töltenének meg. Az illusztráció se hiányozna belőlük. Amit csak én tudok, nyolcszor fényképeztek le, a barátság örve alatt a rendőrség számára. Hivatalosan ötízben kértek tőlem két-két fényképet.
De ezt nem panaszképen írom. Sohasem molesztáltak. Arról igazán nem tehetek, hogy foglalkozásomnál fogva, valamivel élesebb szemem van az átlagemberénél. Mindenesetre kötelességüket buzgón és lelkiismeretesen végezték.
Annyira körültekintők voltak, hogy saját magukba se bíztak. Azoknál az uraknál, akikkel rendszeresen érintkeztem, mindegyiknél levizitelt az információs osztály embere. Kikérte véleményüket személyemet illetőleg. Megfelelő előkészítés után arra is rákerült a sor, vajjon nem vagyok-e kémgyanús? S ha nem, akkor miért nem?
A sarki gyümölcsárustól kezdve a kiszolgáló személyzetemig mindenki figyelt, s alig várta, hogy valami rendkívülit észleljen. Ezek az egyszerű emberek meg voltak győződve arról, hogy hazájuk szempontjából fontos missziót teljesítenek, s fölötte megtisztelve érezték magukat, hogy a rendőrséggel ily különleges, s bizalmas viszonyba kerülhettek.
Ezek a megfigyelések, ellenőrzések Japánban szinte észrevétlenül történnek. Nagyon sok ezer külföldi él Japánban, aki megesküszik rá, hogy amit itt elmondtam, az rémlátás. Különösen az átutazó túristák gondolkodnak így. De egytelenegy hosszabb ideig tartózkodó külföldi újságíró ezt kétségbe nem vonja.
A legtöbb idegen, akit Japánhoz köt kenyérkeresete, aránylag zárkózott életet él. Automatikusan bejár hivatalába s onnan vissza lakására. Csodálatos emberek ezek. Én ismertem egy német igazgatót, aki öt éve van Tokyoban és se Nikkót, se Kyotót még ezideig nem nézte meg. Őt mint szakembert küldte ki a cége s egyedüli vágya, hogy pénzzel megrakodva, lehetőleg magasabb rangbeosztással visszakerüljön a németországi központba. Hát ezek a zártkörben mozgó urak természetesen nem vesznek észre semmi rendkívülit. Oly egyszerű s átlátszó az életük, hogy a felügyeletükkel megbízott detektív bármely percben megmondja, hol van, mit csinál s a hónap huszonkettedikén mennyi a sörszámlája a bárban.
Már azok, akik beosztásuk folytán utazni kénytelenek, egészen más véleményen vannak. Ezeket szigorúan szemmel tartják s így bármily ügyesen is dolgoznak a rendőrség emberei, feltűnnek, ha már mással nem, hát azzal, hogy a kelleténél többször jelentkeznek.
Mondom, kétévi ott tartózkodásom alatt egyedüllétről nem panaszkodhattam. Vigyáztak rám, mint a himestojásra. De ezt a megtisztelő gardirozást különösképpen Koreában, Mandzsuriában és Észak-Kínában élveztem. A vonaton még a kezemet se tudtam megmosni anélkül, hogy utánam ne jött volna valaki.
Ez ugyan fölös óvatosság volt, mert ott volt az e célra speciálisan kiképzett vonatvezető. (Minden kocsinak van külön kalauza.) Mindig megelőzött. Előttem beugrott a fülkébe, udvariasan egy kendővel letörölt minden letörölhetőt, majd mélyet hajolt:
- Méltóztassék parancsolni!
Közben az utánam jövő úrnak angolul (hogy én is értsem) azt mondta:
- Azonnal szabad lesz, tessék egy pillanatig várni!
Persze ez móka volt. Az egész játék arra ment, hogy mielőtt beléptem a kézmosó alosztályba, a kalauz mégegyszer saját szemével meggyőződött arról, hogy a tejüveges ablak keretein rajta vannak-e azok a titkos jelek, amelyekből észre lehet venni, ha netán az ablakot lehúztam volna. A kint ácsorgó úr ezalatt erősen figyelt, nem hall-e gyanús zörejt? Ugyanis az cseppet se nyugtatta meg, hogy a fényképezőgépemet tüntetőleg az asztalon hagytam. Lehet nálam még egy másik, sokkal veszélyesebb a zsebemben.
Amint kijöttem, rögtön belépett a fülkébe, de mire a helyemig értem, ő már megint a kocsiban volt.
Ez a cirkusz naponta négyszer-ötször megismétlődött s tartott három hétig. Ez így ment minden vonalon. Tökéletesen mindegy volt, vajjon Keijo-ban (Korea fővárosa), Mukdenben, Hsinkingben vagy Shanhai-Kwanban voltam. Pekingben éppen úgy figyeltek, mint Tientsinben.
Itt jut eszembe a következő, fölötte jellemző eset.
Dairenből hajóval mentem Shimonoszeki felé. Ez kétnapos út. A reggelinél két japáni úrral ismerkedtem. Az egyiket kereskedő vagy tisztviselő embernek néztem, a másikat katonának, de legalább is jó botvívónak. A keményebb kötésű meglepően jól beszélt angolul, a hivatalnok törte.
Még be sem fejeztük a reggelit, ezek amennyire emberileg lehetséges - mindent tudtak rólam. Oly szeretetreméltó figyelemmel kérdezősködtek, hogy szokásom és fogadalmam ellenére, részletekre is kiterjedő felelteket adtam. Délelőtt, a fedélzeti sétányon, egy harmadik japáni csatlakozott hozzám. Ezt azonnal felismertem. Detektív volt. Játszotta az elsőosztályú utast. Figyelmes és udvarias volt. Bocsánatot kért, hogy alkalmatlankodik, de a másik asztalnál ült, amikor a reggelinél beszélgettünk s így önkéntelenül hallotta, hogy én osztrák vagyok.
- Ez tévedés, uram. Én magyar vagyok.
Mint a halász, akinek a horgára akadt valami súlyos zsákmány, úgy felvillant a szeme.
Csóválta a fejét. Majd ártatlanul tovább csevegett:
- Hihetetlen! Hát rosszul hallottam volna? Önök arról beszéltek, hogy a világháború után az ön országának nincs követsége Tokyoban.
- Ez igaz!
- No lám! - kedélyeskedett tovább, még sem olyan rosszak ezek az öreg fülek. Hát a háború előtt volt követségük?
- Volt!
- Magyar követség?
- Nem egészen magyar. A címe az volt: osztrák-magyar követség.
- Tehát ön mégis osztrák! - csapott rám villámgyorsan.
- Már egyszer mondtam, hogy nem!
- Ezt nem értem. - felelte vontatottan. Majd mint akinek valami kitűnő ötlete támadt, járás közben megállt:
- Hát a magyarok milyen nyelven beszélnek?
- Magyarul!
- Magyarul? Hm. És mi a különbség a magyar és az osztrák nyelv között?
- Sok. Két egymástól teljesen különböző nyelv. Az osztrák az tulajdonképpen német...
- Azt tudom, - vágta közbe. És a magyar?
- Annak annyi köze van a némethez, mint a japáninak az oroszhoz.
Laposat pislantott. Gyanakodott. De azért úgy tett, mintha minden szavamat elhinné.
- És ön beszél magyarul?
- Természetesen!
- És németül is?
- Merem állítani.
Most már izgatott volt. Fülei pirosodtak. Hamarjába nem tudott kiigazodni, cigarettával kínált meg:
- Pedig én szentül hittem, hogy ön - ír.
- Miből gondolta?
- A kiejtéséből. De ön mégis angol és csak tréfál velem!
- Semmi okom sincs letagadni nemzetiségemet, - feleltem kissé hűvösen, - különben, ha nagyon kételkedik, megmutatom az útlevelemet.
- Útlevél, az nem bizonyít semmit! - csúszott ki a száján. Majd hirtelen hozzátette: Ez csak az állampolgárságát igazolja, de nem az eredetét.
Ha eddig kételkedtem volna útitársam hivatásában, akkor ez az utolsó mondat minden gyanúmat eloszlatta volna. Belülről szidtam magam, mint a bokrot, hogy fölöslegesen megint egy detektívmérkőzésbe bocsájtkoztam. De már késő volt. Ennek ellenére elhatároztam, rövid úton lerázom a nyakamról. Kitűnő útitársam mintha megérezte volna gondolatomat. Összébb húzta felöltőjét:
- Hűvös az idő! Nem akar egy csésze teát inni?
- Köszönöm, nem. Még egy kicsit sétálok.
- Akkor a viszontlátásra!
Elment.
Délben a löncsnél körülnéztem. Az asztalomnál a reggeli társaságom ült, de a szomszéd asztalnál sehogyse tudtam felfedezni a detektívet. Most már a velem ülő két japánra is gyanakodtam. Bizonyos, hogy a reggelinél se volt itt detektív, hanem ezek fecsegtek össze-vissza valamit felőlem.
Ezek kifejezéstelen arccal, szótlanul hajoltak tányérjuk fölé. Reggel folyton beszéltek, most meg mintha ott se lennék, felém se pislantottak. Játszották az érdektelent.
Délután jó melegen sütött a nap. Pompás volt a tenger, s a koreai partok színpompás panorámát nyujtottak. Nyugvószéket vittem a fedélzetre. Örültem, hogy egyedül vagyok. Addig néztem a sirályok bukfencezését, a tavaszi zöldben keringő szigetecskéket, amíg az erős levegőn elnyomott az álom.
Mire felébredtem, a hivatalnok japán ült mellettem. Lábai pokrócba voltak csavarva, kezében erős tengeri látcső. A partokat nézte, melyekhez szokatlanul közel jártunk.
- Jó reggelt! - köszöntött rám japánul.
Én félálomban, meggondolatlanul visszafeleltem:
- Ohajó gozaj maszu! (Jó reggelt!)
- Á, ön tud japánul?
- Szóra se érdemes, - védekeztem. - Mindössze néhány mondatot.
- Lehetetlen. A kiejtéséből hallom, hogy ismeri a nyelvünket.
- Bár úgy volna!
- Sohase szerénykedjen, ez nem európai szokás. Ön, úgy látszik, nyelvtehetség!
Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy tréfának is, de fenyegetésnek is érezhettem. A teremburáját, ez mindig rosszabb lesz, - gondoltam magamban. Mit csináljak? Igazoljam magamat, hogy rendes ember vagyok? Ez még csak gyanúsabbá tenne! Azután van olyan okirat, aminek a japánok hitelt adnak?
- Szép vidék, fordított a témán a japánom - abban az öbölben most új kikötőt építenek. (Ujjával mutatta. Szó se volt igaz belőle.)
A jelzett irányba néztem, de hallgattam. Ő pedig szolgálatkészen átnyujtotta a távcsövét:
- Abba a beugróba pedig - folytatta - egy második Gibraltár épül. Nem akarja jobban szemügyre venni?
- Nem!
- Érdekes! Ön nagyon különös ember. Először jár erre?
- Igen!
- És mégse kíváncsi?
- Nem!
Idegesített már ez az ember. De még jobban féltem tört angolságától. Mindkét fülemet ki kellett nyitnom, hogy valamelyest megértsem. Látszott, hogy mielőtt egy mondatot kinyög, elméletben a szótárban lapozgat. Ezúttal megint gondolkozott. Kíváncsi voltam, hogy miután a hadikikötővel megbukott, mivel hozakodik elő. Hamara kiderült.
- Volt ön már Bécsben?
- Igen!
- Beszél németül?
- Igen!
- Szép nyelv! - felelte.
Vállat vontam. Azután nyujtózkodtam, órámra néztem és felkeltem. Otthagytam.
Este, ugyanez a japáni, meglepően folyékony és helyes németséggel diskurzust kezdett velem a szalonban. Belementem a játékba. Tudtam: most ellenőriznek. Nem kérdeztem tőle, micsoda udvariatlanság volt eddig tőle az, hogy egy olyan nyelven gagyogott, amelyet nem tud s hallgatott a másik nyelven, amelyről tudta, hogy én azt beszélem.
Shimonoszekiben ő is meg a katonás barátja is ugyanabba a vonatba szállt, mint én. De előbb engem jól kikérdeztek a rendőrök. A japáni hadügyminisztérium ajánlólevele, amelyet Mandzsuriába való utazásom előtt kaptam, még csak komplikálta a helyzetet. Folyton azt kérdezték: miért jövök vissza Japánba?
A vonat étteremkocsijában ismét hozzám telepedett két utitársam. A hivatalnok németül, a katona angolul beszélt velem. Egyre arra törekedtek, hogy megtudják, ugyan mi érdekel engem Japánban? Mihez értek legjobban?
Mennyi ideig szándékozom maradni? Kik a barátaim? Parancsolok-e ajánlólevelet és kihez? Sehogyse boldogultak. Osakában leszállt a hivatalnokkülsejü úr. A bőröndjén fityegő névjegyből tudtam meg: az egyik legnagyobb japáni petróleumkonszern igazgatója. Ugyanígy megállapítottam a másik úr kilétét is. Ez annyira meglepett, hogy saját szemeimnek se akartam hinni. Fiatalos arca volt, dús hajában alig csillogott egy-két ezüst hajszál. Vonásai, az igaz, meglepően intelligensek és energiára vallók voltak. Mégis megdöbbentem, amikor a vasúti kalauz, mitsem sejtve, átfordította angolra a kínai betűs névjegyet: X. Y. - admirális.
Még hozzá tette: nagy úr! S hogy nem tévedett, arról megnyugtatom az olvasót. Jól megjegyeztem a nevét és az arcát. Hónapokig fáradoztam, amíg ennek a nevű admirálisnak a fényképét megkaptam. Ő volt az.
Most ugyanezt az esetet egy Anglia és Amerika között járó hajóra nem tudnám elképzelni. Lélektanilag kizártnak tartom, hogy egy magasrangú angol tengerésztiszt, azután egy olajvállalat igazgatója - összeálljon egy detektívvel - minden különösebb ok nélkül, csak azért, mert egy japáni utas van a fedélzeten.
Ez lelki ragály, mely egyrészt megbocsátható, mert a hazaszeretetből fakad, másrészt megérthető: mert a japáni gyanakvó természet. Nagyon sok angol és amerikai Japánt látogató ismerősömet nyugtattam meg arról, hogy semmi okuk sincs az aggodalomra, amíg erre maguk nem szolgáltatnak alapot.
- Ön szerint mi a leghelyesebb viselkedési mód? - volt a gépies kérdés.
- Ha tanácsomat megfogadják - adtam ki az utasítást - vigyázzanak a fényképezéssel . Ne vigyenek hadizónába felvevőgépet. Egyáltalán bármit fotografálnak, előbb kérdezősködjenek, nem-e tiltott dolog a felvétel?
Bizony ez nagyon is tág tanács volt. Váratlan, előre nem látható bonyodalmaknak voltam én magam is szemtanúja, vagy szenvedő részese.
Nem menjünk oly messzire, mint például egy hadikikötő vagy flottabázis.
Maradjunk csak Tokyo mellett.
Ami az idegeneket a legjobban megfogja, az kétségkívül a romantikus szépségű császári palota bejárata, valamint a vár környékét körülfutó régi vizes árok. Itt lehet Tokyo belsejében legjobban a modern és az ős Japánt egybefoglaló festői képeket felvenni. E csábítást mintegy kiegészíti az a tény, hogy a bárosnak ez a pontja fekszik a legközelebb a nagy és nyugati stílusban berendezett szállodákhoz - ahol az idegenek kilencvenöt százaléka megszáll.
Nos, a császári kastélyról százával lehet kapni fényképeket, úton-útfélen, minden valamirevaló trafikban vagy papírkereskedésben. Tehát - elvben - a régi edói vár és gyönyörű környéke nem tabu. Se nem erődített zóna.
A kettős hidú bejáratnál rendszerint ott ácsorog nehány hivatásos fényképész is (akárcsak Velencében a Szent Márkus-téren) s pár fillérért a kivánt háttérrel és beállítással gyors felvételt készít a nászutasokról.
De hiába, vannak műkedvelők is, akik azt hiszik, csak az a szép és a jó, amit ők maguk, saját gépükkel vesznek fel. Ez olyan emberi gyöngeség, amelynek én is rabja vagyok. Miután az értékes kamerával megközelítette a dúsgazdag angol vagy amerikai lady a palotát, elkezdi beállítani a gépet.
Nagyképűen ide-oda futkosnak, szemüket összehuzzák. Gusztálnak, mint egy festő, aki most akarja felvázolni élete remekművének fővonásait.
A fehérkesztyűs rendőr, kiismerhetetlen arcával ott áll mögöttük. Meg se mozdul. Az a gondolat, hogy itt nem szabad fotografálni - eszükbe se jut. Már, hogy is jutna?
Hisz a barátnőjük tegnap vett a körúton vagy húsz darab fényképet, azonkívül ott a bejáratnál ép most kapnak le egy kövér hollandust, még korpulensebb feleségével együtt...
Tehát start. Kattog a gép, s int a rendőr.
Azután lassú, kimért lépésekkel odamegy az értelmetlenül néző társasághoz. Kedvesen mosolyog, szalutál. Elkéri a gépet. Jobbról-balról tüzetesen megvizsgálja (a gazdája tűkön áll, de ez a rendőrt látszólag nem érdekli), esetleg megkérdi azt is, milyen film van benne?
Mikor minden kérdésre kimerítő felvilágosítást kapott, helyeslően biccent s a gépet a felvételekkel együtt - elkobozza. Most jön az ellentámadás. De ez, hogy szaknyelven beszéljek, összeomlik. Kudarcba full már azért is, mert ha a rendőr az elébb még tudott is néhány mondatot angolul, ez a tudománya most tüneményes sebességgel cserben hagyja.
Csak mosolyog s egyre hajtogatja:
- Jam sory! (Nagyon sajnálom!)
Azután tempósan kivesz a noteszából egy névjegyet. Átadja s a póruljárt műkedvelő, ha van elég felfogóképessége, ráeszmél arra, hogy három nap mulva, ekkor és ekkor, a Metropolitain Polic Boardon megtalálja őt, - további eszmecsere tárgyában.
Azokról az esetekről, amit én tudok, a kárvallottak rendszerint visszakapták a gépüket, ha elég ideig tartózkodtak Tokyoban. Ez azonban olyan körülményes eljárás, annyi fejmosással és kihallgatással jár, hogy igazán csak nagyon értékes gépért érdemes vállalni.
Azután itt vannak a templomok. Talán a legszebbek s a legartisztikusabbak, amit Japánban érdemes felvenni. Az egyik shintó templomban nyugodtan mozoghatsz, a másikban kellemetlen rajtaütéseknek lehetsz kitéve.
Például a hősök templomában semmi akadálya sincs a felvételnek, pedig ez Japán egyik legszentebb helye. Ellenben sehol sem oly szigorú a megtorlás, mint a Meiji császár emlékére emelt templomban. Innen még fotografáló látogató géppel ki nem jött. S utána jön még a súlyos pénzbüntetés. Hogy objektív legyek, ez volt az egyetlen hely, ahol a bejáratnál a rendőr előre figyelmeztetett, valahányszor géppel a nyakamban megjelentem.
Ezek azonban ártatlan kalandok.
A veszedelem ott van, ha hadizónában csettint az ember. Ez már komoly ügy. S hány ártatlan ember fizetett rá! Erre mindenki azt felelheti:
- Ugy kell neki, miért okvetetlenkedik!
Ez azonban nem egészen van így. Japánban sehol európai nyelvű feliratot nem lát az ember. A tilos zónák - különösen autótúrán - keringve váltogatják egymást. Ugyan ki ismeri ki magát a kínai betűs japáni térképeken, s ha igen, ki az a kitűnő topografus, aki észreveszi, hogy tíz méterrel belül van a zónán, vagy kívül?
Ehhez úgy kellene ismerni Japán térképét, mint ahogy azt a japáni vezérkari tisztek ismerik.
Egyszer egy német ismerősömet vallatta a shimonoszeki rendőrség egy egész éjjelen keresztül, mert a hajón készített egy képet a barátjáról. A fényképen nemhogy a part, de még a tenger vize se volt látható. Mégis huszonnégy óráig tartott az ügy tisztázása.
Ekkor már magam is torkig voltam az effajta tréfákkal s elhatároztam, szóvá teszem az ügyet illetékes helyeken.
Felkerestem a hadügyben egy magasabbrangú tisztet.
Előadtam a dolgot, s oda lyukadtam ki, hogy a rendőrségnek ez a túlbuzgósága fölösleges és fölötte költséges.
Régi ismerősöm nagyon barátságosan, de észrevehető tartózkodással hallgatta érvelésemet. (Ugy belülről, most már biztosra vette, hogy én is jó pipa vagyok. Tehát óvatosság!) Teával kínált meg, majd hirtelen nekem szegezte a kérdést:
- Miért érdeklik Önt annyira a kémkedés elleni óvóintézkedések?
Most szúrón a szemembe nézett.
Nyugodtan álltam a tekintetét. Majd lassan hangsúlyozva válaszoltam:
- Mert érdekelt fél vagyok!
Ez a felelet kibillentette nyugalmából. Szinte belesápadt. Pillanat szünet. Már mosolygott:
- Miként érti ezt?
- Hát úgy, kérem, hogy hivatalból jómagam, mint a többi ujságíró, a kémek listáján vagyunk. Nincs egyetlen ellenőrizetlen lépésem. Ez nem baj, mert, ha esetleg valami előadódna, ép a rendőrséggel tudnám igazolni ártatlanságomat. Igazán Japán iránti változatlan barátságom miatt akarom szóvá tenni ezeket a túlkapásokat.
- Az ember sohasem lehet eléggé elővigyázatos, - vágott szavamba hidegen.
- Ez régi igazság, - feleltem, - de okosan kell elővigyázatosnak lenni. Maradjunk a shimonoszeki kérdés mellett. Ön jobban tudja, mint én, az öböl környéke tele van erődítményekkel. De azt a nagy titkot minden fáradtság nélkül minden Japán felé jövő utas megtudja. Térképek figyelmeztetik előre, már a hajón, hol van valami, hol nincs? Engem ezek a szakszerű kérdések cseppet se érdekelnek. De miután annyit titkolództak, kellemetlenkedtek, akaratlanul is kiváncsivá tettek. Ha esetleg ön nem tudná, én megmondhatom önnek, hogy a Shimonoszeki dombokon hol vannak az erődítmények.
Tágra nyílt a szeme.
- Kitől tudja?
- Senkitől. Magam jöttem rá. Felvételeim vannak róluk...
Most már izgett-mozgott. Izzadott. Közben lapos oldalpillantásokat vetett rám: megbolondultam-e?
- Jó tréfa! - nevetett fel.
- Eszemágában sincs mókázni, - biztosítottam őt, - a képek itt vannak az irattáskámban.
Még mindig álmélkodott. De amikor kezdtem a táskámat kiszíjazni, türelmetlenül dobolt az ujjaival.
- Mutassa!
- Tessék!
Megkönnyebbült és harsányan nevetett:
- Ezek közönséges levelezőlapok!
- Ez igaz! De ha figyelmesen megnézi a tizenkét lapot, amely Shimonoszeki panorámáját mutatja, látni fogja, hogy kettő-kettő közülük egyforma. Ez tizenkét kártya, de csak hat felvétel. Ha most ezeket a levelezőlapokat áttanulmányozom, akkor tudom, hol vannak azok a pontok, ahol az erődítmények meglapulnak. Mert például van egy felvétel a kikötőbejáratról, hű és teljes háttérrel. Itt van hajszálig ugyanaz a kép, de erről már egyes dombokat kiretusáltak. Ugyan miért?
Hallgatott. De nem én. Folytattam:
- Ezeket a lapokat minden nehézség nélkül megveheti bárki az utcai árusoknál. S ha én, aki nem vagyok szakmabeli, rájöttem ezekre a domb és hegy cenzurázásokra, akkor joggal feltehető, hogy az angol és amerikai tengerésztisztek is észrevették...
- Nem biztos! - mondta halkan. - Nem volna olyan szíves nekem ajándékozni ezeket a lapokat? Nagy szolgálatot tenne vele.
- Tartom szerencsémnek! Ezért jöttem.
- Köszönöm szépen! - nyujtotta a kezét.
- Ez még nem minden, - feleltem. - Valamit akarok még mondani. Szerény véleményem szerint Japánban semmi olyan stratégiai fontosságú dolog nincs, ami köztudomású nem volna. Ágyúik, fegyvereik külföldi mintára, vagy azok egyesítéséből készültek. Nincs egyetlen fontosabb gép, amelynek mintáját nem a külföld szállította volna. A stratégiai vonalakat, a felvonulásnál számba jöhető eszközöket, vasúti parkot, utakat, az autók számát elnyelni nem lehet. Ezt még én is lekontrollálom, ha akarom, hetven detektívvel a hátam mögött. Marad hátra a legeslegfontosabb: a felvonulási terv. Ezt pedig külföldi ember el nem lophatja, - csak japáni. A nyersanyagkészletet az érdekelt államok szállítják. Én megesküszöm rá, hogyha semmiben sem, de ebben a tekintetben éppen oly pontos statisztikájuk, mint az önöké. Nem gondolja?
Hallgatott és mosolygott. Felálltam. Búcsúra nyujtottam a kezem:
- Ne bántsák a turistákat!
A legjobb barátságban váltunk el. Látogatásomnak váratlan gyorsasággal meg volt az eredménye. Még erősebb ellenőrzés alá kerültem. De ez már oly feltűnő volt, hogy még a vak is megláthatta.

 

A HÓDÍTÓ JAPÁN

HARC A VASÉRT, A SZÉNÉRT ÉS AZ OLCSÓ KÖZLEKEDÉSÉRT.

Japánban igazán elég olyan kép tárul a nyugati ember elé, amely alkalmas arra, hogy teljes figyelmét lekösse. A nép vidékenként változó, színes, ősi öltözete, az élet olyannyira eltérő bájos volt, a vidékek vulkánikus helyekkel tarkított, tengeröblökkel ékesített, sohasem egyforma képe: mind, mind leköti, szórakoztatja és sokszor ámulatba ejti az utazót.
Engem e tündéri látnivalók felfrissítettek. A csodálatot, az igazi meglepetést mégis a szürke s a nekem annyira ellenszenves gépek s a velük rokon gyárak váltottak ki belőlem.
Istenem, hányszor nyomtam oda forró homlokomat a vasút hideg ablakához s bámultam a nagyobb pályaudvarok feketén fénylő életét!
Mennyi sínpár fut egy ilyen japán pályaudvaron keresztül-kasul. Oldalt, fent a magasban, a villamosított szerelvények robognak, nyomukban ütemesen kattog a vaspálya. A mélységben a teherkocsik százai sötétlenek, mellettem pedig hatos sínpáron egymás után sivítanak be a személypályaudvarra a gőzmozdony által repített vonatok.
Oszaka környéke pedig fekete nappaljaival egyenesen megfeküdte a kedélyemet. A város felett a gyárkémények ezrei állandóan koromtakarót szőnek!
Valahányszor a tündéri Japánnak ezt az iparosított oldalát láttam, elállt a lélegzetem.
Próbáltam szemem elé idézni azt az összeszorított szájú, sápadt japán hadsereget, amely Csipkerózsikának ezt az utolsó fellegvárát, ennyire kiforgatta a valójából.
S ha e túlontúl iparosított, agyongépesített vidéket néztem, önkéntelenül felbuggyant bennem mindig az a gondolat: ezt ezek az emberek akkor teremtették elő, amikor még semmijük se volt!
Ezek a nagy gyártelepek, amerikai méretű és rendszerű pályaudvarok Japán szegény korából származnak.
Ki merné azt állítani, hogy ez az ország fejlődésében elérte a tetőpontot?
Minden jel arra mutat, hogy az igazi építkezés, beruházás csak most kezdődik. Mi lesz itt harminc év mulva, amikor most már Japánnak (Mandzsuria és Korea birtokában) nem kell minden szöget, gépet, tonnányi szenet -külföldről hozatnia?
Senki sem vonja kétségbe, hogy Anglia fejlődését elsősorban a szigetország egymás mellett fekvő páratlanul gazdag vas- és széntelepeinek köszönheti. A természetnek e pazar bőkezűsége nélkül, az angolok minden faji kiválóságuk mellett se lennének ott, ahol ma vannak a világhatalom birtoklásában.
A japánok mindebből nem kaptak semmit. Az a kevés és harmadrendű szénbánya oly messze esik a silány vastelepeiktől, hogy szinte kétségbeejtő.
S e bányák legtöbbje, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk - a kezdet elején -, még elrejtőzve szunnyadtak a föld mélyén.
A modernizációs korszak közepén, még az európai egyetemeken tanultak azok a japán diákok, akikre később az a nehéz feladat hárult, hogy az ország szegényes és rejtett kincseit felkutassák.
Addig Japán nem tehetett egyebet, mint gépeit s az azokhoz szükséges szenet külföldről szerezte be!
Azóta sok minden megváltozott, de azért Japán még ma is a világ egyik legnagyobb - ócskavasvásárlója.
A vasat s annak feldolgozását a japánok ugyan már másfélezer esztendő előtt is kitünően ismerték.
Okayama, Hiroshima, Tottori városa évszázadok óta híres volt acéljáról. De csak az acéljáról, ama bizonyos kékes acélról, amelyből misztikus ritus szerint készültek a legjobb arabs pengékkel vetekedő japán kardok és kések.
A japáninak kardon, késen és a vértezetekhez használt vékony lemezeken kívül, más irányban semmi szüksége se volt a vasra.
Háza, evőszerszáma, primitív, de tökéletes munkát végző gépei, - mind fából készültek.
Japánban a tizenkilencedik század közepén mindössze háromszáz "házi kohó" dolgozott. Kisipar kezében volt az egész vasbányászat és vasérc feldolgozás.
Az első "modern" vasgyárat 1879-ben állítja fel az állam Kamaishiben. Idegen mérnökök vezetik a gyárat. Két kohó füstölög, s egyenkint naponta 25 tonna vasat termelnek.
Tehát ötven évvel ezelőtt Japán állami vasfeldolgozó üzemei ötven tonna nyersvasat állítanak elő, - idegen segítséggel. S még ez is olyan drága mulatságnak bizonyul, hogy az állam feladja ezt a műkedvelő szórakozást.
Azonban a vasipart is a háborús veszélyek fejlesztették ki Japánban. A kínai háború utána a japáni kormány, okulva a tapasztalatokon, fanyar szájízzel, de felállítja 1886-ban a Yawata vasműveket. Ugylátszik, itt már nagyobb szaktudással, organizációval feküdtek a vállalkozásba. A gyár életképesnek bizonyul.
Azóta kétszer nagyobbították, először 1906-ban, másodszor 1911-ben. Minden valószínűség azonban egyre modernizálják.
Ma az a helyzet, hogy Japán éve másfél millió tonna öntöttvas szükségletének 70 százalékát a Yawata Vasművek látják el.
Az acélszükségletnek pedig 55%-át állítják elő a honi gyárak. Tehát a vasipar tüneményes haladást mutat.
De nem így a vasbányászat.
Csodát a japánok se tudnak csinálni.
Nincs vasuk, s így a vasércszükségletük hetvenöt-százalékát külföldről kénytelenek importálni. (Évente körülbelül egymillió kétszázezer tonna vasérc érkezik Japánba."
Öntöttvasból félmillió tonnát, acélból pedig nyolcszázezer tonna körül hoznak be főleg Koreából, Kínából és Indiából.
Ez az erőviszony is hamarosan megváltozik.
Mandsukuo vasérctartalékát hétszázmillió tonnára becsülik.
Ha e számadatnak csak a fele bizonyulna valónak, akkor is Japán, ép a most következő nehéz esztendőkben vasban függetlenítette magát konkurenseitől. Ez már egymagában is olyan eredmény, amiért érdemes volt a mandsuriai kalandot vállalni!
Érdekes és meglepően feltörő vonalat mutat ezzel szemben a szénbányászatuk.
Amint fentebb említettem, a régi időkben a japáni életben vajmi kevés szerepet játszott a vas. De ha a kőszénről beszélünk, akkor bátran állíthatjuk, hogy figyelembe se vették. Tüzelésre a japánok (otthon) még ma is faszenet használnak. A kőszén szükségességét a japánok csak a nyolcvanas években kezdik érezni. Van már néhány hajójuk, vonatjuk, gáz- és villanyvilágítást is szeretnének bevezetni.
Megindul a kutató munka.
Hokkaido, Honshu, Shikou s Kyushu szigetén ha nem is kitűnő, de gazdag széntelepeket tárnak fel.
Ma Japánban ezerkétszáznegyvenkét szánbánya áll feltárás alatt. Ezek a hazai üzemek a szükséglet túlnyomó részét fedezik.
A legutóbbi statisztika szerint az anyaországban évi huszonkilencmillió tonna szenet használtak fel, ezzel szemben külföldről csak két és félmillió tonnát importáltak!
Ezek bizony szürke, ha ugyan nem kormos számok, de mennyi élet, erő, kitartás és lendület lapul mögöttük.
Valószínű, hogy Japán ép az iparban legszükségesebb finom szénben szűkölködik. (Vagy talán csak szűkölködött.) Mandzsuria ebben az irányban is nagyon kecsegtet a jövőben. Mandsuriában magam láttam fekete antracén széntelepeket, amelyek szinte kibuggyantak a földből. Egy helyen, ahol feltörték őket, mélységük elérte az ötven métert!
Ha Mandsuriában megépülnek a tervbe vett vasútvonalak, még nagyon sok irányban kellemes meglepetés érheti Japánt!
De semmilyen technikai újítás nem lendített Nippon általános jólétén annyit, mind a hydralikus erők modern alkalmazása. Amit a természet vasban és petroleumban megvont ettől a tengermosta szigettől, azt úgylátszik kárpótolta vizierőben.
Amit a villamosítás terén a japánok elértek, az talán a legimponálóbb. A turbinákat úgylátszik egyenesen az ő számukra találták fel!
Kaptak is utána!
Az első villanyáramtelepet 1887 novemberében állították fel Tokyoban. Nem lehetett nagy üzem. A Nihonbashi környékén (ez volt akkor Tokyo üzleti negyede) hetvenöt lámpa ég a módosabb kereskedők üzlete előtt.
Az első komoly villanytelepet mégis a Koriyama selyemgyár kelti életre, 1889-ben. Tízezer volt áramot termel és tizenöt mértföldnyi távolságra szállítja.
A villanyenergiát az első tizenöt évben főkép szén útján kapja Japán.
1903-ban az egész országban 44 ezer kilowattot termelnek, ebből harmincegyezret szénnel, a többit vizierővel.
Talán van, akit érdekel s így megemlítem az első áramfejlesztő vízművet Kyoto környékén, a Biwa tavon állítják fel. Két motorja, nyolcvan kilowattot termel.
Az első villamos vasút Kyotoban szaladt (1895.).
A vizierők felállításának ügyét, később, a közlekedésügyi minisztérium veszi a kezébe. Japáni körültekintéssel és precizitással látnak munkához.
Az egész országban expedíciókat küldenek szét, hogy vizierők felállítására alkalmas helyeket kutassanak fel.
Eredmény: 1912-ben már kettőszázharmincháromezer kw. termelnek. Bizony, hamarjában nem is tudom, hányszorosa ez a kyotoi szerény kezdésnek!
A viziművek igazi fejlődése azonban a nagy földrengés után indul meg. Oly arányban fejlődik az áramtermelés, hogy túlprodukcióra vezetett.
Csupán 1918 és 1923 között kettőezernyolcszázhuszonkét turbinát állítanak fel az ország különböző helyén.
E vízművek ma alacsony vízállás mellet 6 1/2 millió
közepes vízállás mellett............................14 millió
évi átlagban pedig......................................12 millió
lóerőt reprezentálnak.

Az áramot pedig átlag száz és kétszáz mértföldnyi távolságra szállítják.
Japán villamosítását a legjobban a következő táblázat szemlélteti:

Villanyáramot előállítottak.
Évben Vízi úton Szénnel
1907 38.622 kw 76.288 kw
1917 511.090 kw 364.474 kw
1927 2,111.087 kw 1,356.044 kw
1931 3,056.936 kw 1,599.588 kw

Szinte beleszédül az ember feje, ha arra gondol, mi lett azóta a tokyoi kis villanytelepből, amely szerényen, szinte mutatványszámba, hetven lámpát gyujtott ki az akkor még ámuló japáni polgárok szeme láttára!
Ma már bizony senkisem ámuldozik a villanylámpa felett. Megszokott, életszükségleti cikk Japánban. A legszegényebb parasztházban is villannyal világítanak. A nagyváros utcáin egyenesen tobzódnak az árampazarlásban!
Az is igaz, hogy sehol a világon nem olyan olcsó a villany, mint Japánban!
A villamosítás természetesen nemcsak illuminációs célokat szolgál. (Noha a japáni él-hal a világítási hatásokért. Értenek is hozzá!)
Az áramfejlődéssel lépést tartott a villanymotorok használata és szaporodása.
Minden valamire való kis üzem villanyerővel dolgozik. A szabó, a fagylaltkészítő, a cipész, - végig az egész kisiparosság.
Így talán érthető lesz a villanymotorok elterjedését érzékeltető alábbi két számsor:

Év Villanymotorok száma Használt áram
1922 192.017 1,661.147 kw
1931 519.765 3,882.517 kw

Még a háború előtt a villamosgépeket túlnyomó részben kívülről hozták. A világháború ezen a téren is rákényszerítette Japánt, hogy önállósítsa magát. Ma már ott tartanak, hogy villanygépeikkel egyre nagyobb konkurrenciát csinálnak a világpiacon.
Talán nem lenne teljes beszámolóm, ha elhallgatnám a villamos vasutak fejlődését. Nem akarok hosszadalmas lenni, s így csak a legutolsó tizenegy év történetéről beszélek. Ebben az időszakban, amikor a japánoknak annyi mindent kellett pótolniok (mellesleg a teljesen elpusztult Tokyot és Yokohamát ujonnan felépítették!) volt érkezésük arra is, hogy a villamosított vasutak hálózatát háromszáz százalékkal növeljék.
1931-ben a villamosított vasutak hossza ötezernyolcszázharminchét kilóméter volt.
Ez a vonalhosszúság azóta csak növekedett. Ugyanebben az évben a villamosított vasutak pedig kettőmilliárdhuszmillió utasforgalmat bonyolítottak le!
Fantasztikus szám, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a japáni kormány becsületkérdésnek tekinti, hogy a közlekedés olcsó legyen, amennyire csak lehet.
Japán hihetetlen gyors fejlődését más egyebeken kívül főleg annak köszönheti, hogy a lakosság gyorsan és olcsón tud mozogni. Például oly távolságra, mint Budapest-Gyöngyös, harmadosztályon (tiszta, párnázott ülésű, amerikai rendszerű kocsik) havi 5 pengős bérletjeggyel utazhat bárki. A rendelkezésre álló vonatok számát könnyen kiszámíthatja, aki akarja. Reggel öt órától éjjel tizenkettőig minden három percben indul egy szerelvény, s minden tíz percben egy úgynevezett "rapid" vonat, amely az egész útvonalon csak egyszer áll meg.
Ez vonatkozik a tokyo-yokohamai vonalra.
Az oszaka-kobei szárnyon még paradicsomibb az állapot.
Az utas fotöljben utazik, melynek támláján vakitó fehér huzat van. (Harmadosztály!) Itt van expresszrapid vonat is. Száztízkilóméteres sebességgel vágtat.
Ezen a vonalon az indulás nincs időhöz kötve. A vonat bejön. Az emberek az egyik oldalon kiszállnak, a másikon be, az ajtók máris automatikusan csukódnak, még jóformán le se ült az ember, már Oszaka határában vágtat, olyan hullámos pályán, hogy eláll a lélekzete. (Én először nagyon kellemetlenül éreztem magam. Attól féltem, hogy a fék, vagy a motor körül valami hiba történt, s csak percek kérdése, hogy mikor lesz a vonatból apófa s belőlünk palacsinta.)
A nevetségesen olcsó és brilliánsan szervezett közlekedés lehetővé teszi a japáni hivatalnoknak és munkásnak, hogy a nagyváros helyett a paradicsomian szép környéken lakjon.
Egyébként a villamostársaságok kitünő vállalkozók. Százmilliókat keresnek telekspekulációkban. De van szívük pénzt is áldozni. Egy-egy kiszemelt vidéken összevásárolják olcsó pénzen a telket, megépítik a vasuti vonalat, s akkor falvakat építenek. (Szép, kedves, házacskákkal.) Ha nem jelentkeznek bőven az érdeklődők, ezer ötletük van, hogy az embereket az új villanegyedbe csábítsák.
Például Japán leghíresebb revü-társulata, a Takarazuka színház annak köszönhette születését, hogy Takarazuka fürdőhelyen kezdett spekulálni az oszakai villamostársaság. Nem volt elég utasforgalom: felépítettek egy ötezer embert befogadó színházat, amelyben naponta háromszáz görl lép fel. A gyerekek számára pedig állatkertet telepítettek. Ez ma egyik legforgalmasabb vonaluk. A telkek áremelkedéséről pedig ne is beszéljünk.

 

A MECHANIZÁLT KISIPAR

Tisztán emlékszem, milyen zavarba kerültem a Daily Mail cikkével, melyet azért vágtam ki, mert Ward Price ebben foglalta össze japáni látogatásának végső következtetéseit.
Ebben a cikkben a világhírű publicista a japánok feltörését lényegében annak a hibának tulajdonítja, amelyet úgy követtek el az európaiak, hogy - gépeket szállítottak Keletre.
Mennyire igaz s mennyire téves nézet!
Milyen használhatatlan lom lett volna az európai technika, - ha nincs Japánnak olyan középosztálya, mint amilyen. A japánok modern feltörésében talán az a legtiszteletreméltóbb jelenség, hogy - nem engedik elhatalmasodni a gépet az ember fölött.
- A gép a mi szemünkben eszköz, akárcsak a pénz! - mondta nekem egyszer egy japáni milliomos.
Hogy ez az úr nem túlzott, azt lépten-nyomon az egész nemzet igazolja.
Sehol annyi kisiparos nincs (talán Kína kivételével), mint Japánban. Milyen féltő gonddal kerülgeti a nagytőke őket! Esze ágában sincs, hogy egy új, ravasz konstrukciójú géppel kiverje a kenyeret százezrek szájából. Egészen más az észjárásuk. Amennyire lehet, segítenek a kisipart mechanizálni.
Egészen elhagyott japáni faluban láttam "zori"- készítőt (fehér vászonharisnya, amelyet a japáni szandálhoz viselnek), aki az inasgyerekek gyűrűjében villanyárammal hajtott varrógéppel dolgozott.
Van itt egy másik jelenség: a borbélyok.
Ezen a téren túlhaladták még Amerikát is. A legutolsó kültelki szépészeti intézetben, ha belép az ember, az az érzése: valamelyik jólmenő fogorvosi rendelőben van. Modern ",műtőszékek" mögött talpig fehér, operációs kabátban dolgozik a japáni figaro. Száját, orrát fehér maszk takarja, akárcsak a sebészprofesszorét.
A terem sarkában ott a villamos gőzkamra, amelyben a beretváláshoz szükséges kendőket, beretvát százfokos gőzben, esetről-esetre fertőtlenítik. Egy közepes, nagyvárosi borbélyműhelyt nem is akarok leírni. Oldalakra terjedne az ismertetése, - annyi mindenfajta új apparátus van benne, - amit én ezidáig nem is láttam. Minden, minden a vendég kényelmét, egészségét szolgálja s a kiszolgálást gyorsítja.
Azért beszélek hosszasan a japáni borbélyműhelyekről, mert ezen keresztül lehet talán a legjobban a japáni nagyipar politikáját érzékeltetni.
Ők nem akarnak olcsó zsilettpengét gyártani, amely végső eredménykép egy régi kisipart tenne tönkre. Itt az elgondolás vezeti őket: minél több és olcsóbb gépet bocsátani a kisiparos rendelkezésére, hogy életstrandardját megtartsa s ha kell fejlessze.
Se szeri, se száma azoknak a találmányoknak, melyeket Amerikából áthoznak, de a japáni gyáros nem használja fel - mert a kisembereknek ártana! Nemde hihetetlenül hangzik?
A japáni gyáros az ilyesmiket szereti gyártani, mint a frigider, a villamos jégszekrény. Ez cikk. elárasztani az egész országot olcsó hűtőkészülékekkel, ami áldás a fogyasztóra, a kiskereskedőre, s kifőzésekre egyaránt.
Amióta bevezették a villamos hűtőkamrákat, a hús- és halmérgezések száma nyolcvan százalékkal esett. Veszi is boldog, boldogtalan.
Nincs az a lacikonyha, bisztró, amelyiknek ne volna (nálunk Európában hallatlan luxusszámba menő) ilyen hűtőkészüléke.
- Hát ez hogy lehet? - kérdezik bizonyára igen sokan.
Úgy, hogy a japáni gyáros nem abból a gondolatból indult ki, hogy "van egy olyan cikkem, ami a trópusi éghajlat alatt minden pénzt megér".
Ellenkezőleg. Azt mondták, ez olyasvalami, amire szegénynek, gazdagnak egyformán szüksége van. Olyan mint a friss ivóvíz. Tehát: mindenkinek hozzáférhetővé kell tenni. S miután Japánban, akárcsak az egész világon, sokkal több a szegény, mint a gazdag - ennek a készüléknek potom olcsónak kell lenni.
Meg is csinálták.
Ez az ő zsenialitásuk.
Forgalomba hozták olyan kivitelben és csinban, hogy bármely európai gyár büszke lehetne rá. Az ára pedig körülbelül annyi, mint amennyit itt a készpénzvásárlónak engedményt ad a kereskedő, - a szabott árakból...
S ugyanígy járnak el a textiliáknál, vagy a halak feldolgozásánál. Filléres haszonra és milliós tömegre kalkulálnak.
Ward Price azt írja többek között, hogy a japánok olcsó áraikat főként azért érik el, mert gyáraik ép oly modernül felszereltek, mint az angoloké, ezzel szemben a munkások életstandardja kisebb.
Ez tévedés.
A japáni gyárak modernebbek. A japáni gyáripar valójában az utolsó húszesztendőben fejlődött ki. Például itt azokkal a legujabb típusú gépekkel dolgoznak a gyárak, amelyeknek felállítását éppen az angol munkáspárt tette lehetetlenné Angliában.
Ezek a modern acélszörnyetegek, Angliában száz szövőmunkás közül nyolcvanat feleslegessé tettek volna.
Ilyen veszély nem fenyegette a japánokat.
És még ma is nagy a kereslet a szakképzett munkás után. Természetesen a japáni munkás után. Ahol nem élet-halál kérdés a külföldi szakember alkalmazása, az ilyen japáni gyárba a külföldi még látogatóba se teheti a lábát.
Ugyancsak csodálkozott az az angol bizottság amelynek tagjai azért jöttek Japánba, hogy az ottani áralakulásokat tanulmányozzák - a legtöbb nagy gyár kapuja zárva maradt előttük.
A japánok nem kérkedtek előttük fejlett technikájukkal, nem sóvárogtak ámuló elismerésüket. Nem akartak imponálni, mint nem is olyan régen az angol és német gyárosok az Európába jött japáni látogatóknak. Megfordították a híres angol jelmondatot. Japánul ezt így értelmezik:
"Az én gyáram, az én váram".

 

A JAPÁN "DÖMPING" TITKA

Azután hova helyezzen el az ember olyan jelenséget, mint a yen mesterséges aláértékelése? A banktechnikához, vagy a gazdaságpolitikához? Mindkettőhöz és egyikhez se.
Ez is olyasvalami volt, ami csak Japánban képzelhető el. Ó, nem a pénz értékének a csökkenése. Hisz ebből kaptunk elég ízelítőt itt Európában is.
Japánban ez így történt: A yen egyik napról a másikra az amerikai dollárral és a fonttal szemben a felére esett. Ilyen esetben mi a legelső látható jel Európában? Valamennyi kereskedő és gyáros éjjelre bent tartja a személyzetét s átiratja az árakat. Tudjuk azt az inflációs időkből. Ami ma pengő ötvenbe került, azt már másnap kettőnyolcvanért vesztegették.
Ez a jelenség elmaradt Japánban.
A japán munkás - amerikai pénzre átszámítva - mondjuk júliusban még átlag harminc dollár havi fizetést kapott. Augusztusban a jövedelme már csak tizenöt dollár volt. De...
Ebből a tizenöt dollárból - vagyis hatvan yenből - továbbra is éppúgy meg tudott élni - mint azelőtt, mert a belföldi árak nem emelkedtek.
Hogy ezt miként rendezte el ily brilliánsan a japán közgazdasági élet, - az még ma is a legnagyobb rejtély előttem.
Nagyon gyanakszom, hogy itt is olyan jelenség működött közre s éreztette hatását, mint amilyen máshol nem található: a családi rendszer.
A nagy ipari és pénzcsaládok fejei, akik kezében fut össze végeredményben egész Japán közigazgatási élete, összeültek Tokyoban, s elfogadták a zseniális Takahashi pénzügyminiszter tervét - s keresztül is vitték.
Erre csak az indiai, az amerikai gyapottermelők, s az amerikai és európai exportőrök fizettek rá. Képtelenek voltak felvenni az olcsó japáni áruval a versenyt Indiában és Kínában.
Ilyen összefogás, ilyen formában se Amerikában, se Európában el nem képzelhető. Mindezt oly csendben készítették elő, s oly meglepetésszerű rajtaütéssel vitték keresztül, hogy képtelenség volt a védekezés.
Ez a páratlan közgazdasági manőver is magán viselte a japánok lelki habitusát. Azt a bizonyos jellembeli sajátosságot, amelyet a legkevésbé ismernek az európaiak s ami a japáni ember minden életnyilvánulásában felfedezhető, sőt ennél is több, vezetőszerepet játszik.
Ez pedig az éles megfigyelés, a legkönnyebb támadási pont gondos kikeresése (legyen az fizikai, vagy lelki probléma), a titoktartás, halálos nyugalom s ha elérkezett a cselekvés perce: robbanásszerű rajtaütés, akcióba lépés.
Tehát nagy tévedés volna Japán katonai vagy gazdasági erejét pusztán a gépek száma, flottája nagysága vagy katonaságának "békelélekszáma" alapján megítélni.
Mindenesetre tárgyitényekből kell kiindulnunk, s ha ebből a szemszögből vizsgáljuk Nippon nagyságát, furcsa meglepetésekben lehet részünk.
Japán ipari kiterebélyesedése legelsősorban a textilfronton érintette fájdalmas érzékenységgel az érdekelt feleket. Tehát Angliát, Amerikát és Németországot.
Jó európai szokás szerint, innen a messzeségből igyekeztek megoldani, megmagyarázni a kellemetlen konkurrens feltörésének és érvényesülésének titkait.
A könyvek tucatja, s a szakcikkek százai magyarázták az európai olvasónak, miért is ily olcsó a japáni áru? A leglehetetlenebb állításokat böngésztem ki e nagyképű tanulmányokból. Ha egyébre nem is, de rájöttem arra, hogy még a száraz közgazdasági írók se szenvednek fantáziahiányban.
Nagyon kevesen voltak közülök, akik rájöttek volna arra a kitűnő ötletre, hátha a valóságban még sincs egészen úgy, mint azt ezek a kiváló urak a londoni vagy berlini íróasztaluk mellett elképzelték.
Az utolsó pár esztendőben e téren is örvendetes javulás figyelhető meg. Főleg angol és német szakférfiak keresik fel egyre sűrűbben Japánt, hogy a helyszínen tanulmányozzák az érthetetlent.
Most már komolyabb és a valóságnak megfelelőbb értekezések látnak napvilágot, s különösen nehány angol szerző egészen érdekes következtetésre jutott.
A mindennapi kenyér után futkosó emberek százmilliói nem igen érnek rá elmélkedni a világ problémái fölött. Ha a tömegből valakit megkérdeznénk, ugyan milyen nyersanyagokat tart a világkereskedelem s az ipar szempontjából a legfontosabbaknak, - furcsa válaszokat kapnánk.
Én végigkérdeztem így társalgás közben néhány száz gyanutlan embertársamat, s a feleletek többsége sorrendjében így alakultak a vélemények:
- A legértékesebb nyerstermény - az arany!
- A vas a modern civilizáció alapja. Enélkül elképzelhetetlen a mai élet.
- A nemzetek sorsát a petróleum dönti el!
- Rizs, búza, rozs és burgonya, - ezek a legfontosabb nyerstermények. Akár több van belőlük a kelleténél, akár kevesebb, egyformán nyugtalanság lép fel az emberi társadalomban.
- Amelyik országnak szene van, az nagyhatalom!
Még felsorolhatnék három tucat ilyen, az első pillanatra tökéletesen helyesnek látszó megállapítást.
Ezek azonban csak tetszetős féligazságok.
Szerintem a természetnek nincs olyan adománya, amely abszolut értéket képviselne minden körülmények között a többivel szemben. Praktikusság szempontjából talán az arany áll kedvező helyzetben a többivel szemben, mert az arany a legtöbb esetben becserélhető bármilyen más természeti kincsre vagy terményre. De nem mindig.
Például ott, ahol az ember még szemtől szembe vívja harcát a természettel, az arany nem nagy szerepet játszik.
Kanada hólepte mezőin néha egy tucat gyufa, vagy egy jó meleg bunda több értéket jelent, mint egy marék arany.
Arra már nagyon kevesen gondolnak, hogy például a só vagy a pamut, milyen fontos szerepet játszik a népek gazdasági életében. Az meg egyenesen hihetetlenül hangzik, hogy a német anilinfestékek feltalálása annakidején milyen gazdasági katasztrófát okozott az angol textiliparnak s az azzal kapcsolatos indigótermelésnek.
Ha kereskedelmi és ipari szempontból vizsgálunk a nyerstermények fontosságát, csakhamar arra az igazságra jutunk, hogy a favoritok első sorában áll - a gyapot.
Szinte kiszámíthatatlan, hogy a gyapot termelése és feldolgozása s az így nyert iparcikkek elhelyezése, hány százmillió embernek ad kenyeret a földön!
A háború kitöréséig a textilfronton meglehetős egyensúly uralkodott.
A gyapot legnagyobb vásárlója és feldolgozója - Anglia volt. Termelője (még ma is) Amerika.
Ez a harmonikus állapot (mint annyi minden a világ közgazdaságában) a háború alatti és utáni években teljesen felbomlott.
Egyrészt egyre szaporodtak az alkalmas klimáju országokban a gyapotültetvények, másrészt új textilindusztriák keletkeztek. Ezek között a két legjelentékenyebb: az amerikai és a japáni volt.
Kétségkívül a legnagyobb zavart a nemzetközi piacon a japáni áru fellépése okozta.
Eleinte a legkényelmesebb fegyverrel küzdöttek ellene: a propagandával. Nem vált be. Ettől a japáni áru se drágább, se rosszabb nem lehet. A harc egyre reménytelenebb lett. Végül Anglia kénytelen volt a védővámhoz menekülni!
Ez a mesterséges árbiztosítás bevált ott, ahol Anglia fennhatósága érvényesíti a maga hatalmi szavát. De nem az olyan földrészeken és országokban, ahol többé-kevésbé szabad verseny folyik. Itt egyelőre Anglia, Amerika és Németország nagyon gyenge hadállásban folytatja küzdelmét az uj konkurenssel szemben.
A japánok ügyessége, alkalmazkodó képessége, taktikai beosztása, a reális tények mérlegelése és felhasználása: meglepő eredményeket mutatott fel a textilharcban.
Soha vaktában nem cselekedtek ezek a nagy gyárak.
Felhasználtak mindent, ami ebben a kezdődő világküzdelemben egy leheletnyi előnyt is biztosított nekik.
A kereskedelem és az ipar térhódítását pedig kitünően fedezte a japáni diplomácia.
A japáni indusztriának felépítése, kifejlesztése, majd hódító előretörése: az okosság hőskölteménye.
Most, hogy saját szememmel láttam gyönyörű gyáraikat, még mindig kételkedem: ugyan nem Potemkin falu ez?
Hisz nagyon sok európai ország, amelynek az iparhoz megvoltak a szükséges kellékei, még ma is gubódzás stádiumában vannak.
Ezzel szemben Japánnak nem volt se szene, se vasa, se aranya, se gyapotja. Egyszóval végnélküli az a nyersanyagsorozat, ami az iparágak megteremtéséhez hiányzott, mint amivel rendelkeztek.
Volt valami kise rezük és közepes bőségű fájuk.
Azután egy évezredes selyemhernyó tenyésztésük és a selymet feldolgozó háziiparuk. Ilyen szomoru és sivár körülmények között tengődő Japántól ugyan miként is félthette még harminc évvel ezelőtt is Anglia ipari és kereskedelmi hegemóniáját?
Azonban, ha egy kicsit is mélyebbre néztek volna az angolok, rá kellett volna jönniök, hogy a japánok, ha egyáltalán iparosítanak a jövőben, akkor legelsősorban a textilszakmában próbálkoznak majd.
Miért?
Azért, mert a gyapotfeldolgozó ipar sokkal régibb Japánban - mint Angliában.
Ha jól emlékszem, Japánban az első gyapotpalántákat Kr. u. a nyolcszázas években hozták. Tehát kereken vagy tizenegy évszázaddal ezelőtt.
Ellenben gyapotot kelmévé csak a tizenhatodik század közepétől kezdték feldolgozni.
A Kagoshima család azonnal nagy gyapotültetvényeket állított fel, s a pamutkelme megkezdte diadalútját Japánban. A legtöbb külföldi azt hiszi, hogy a japánok selyemben járnak. Ez nagy tévedés. Már háromszáz éve a japánok napi ruházkodási anyaga pamutból készül.
Anglia gyárosai ezzel szemben a tizenkilencedik század elejéig valóságos harcot folytattak a pamut ellen, mert azt Indiából, hosszú és kockázatos úton tudták csak beszerezni, ezzel szemben a gyapju ott göndörödött az angliai lankákon legelő juhok hátán.
A gőzhajó és a gőzgép keltette életre Angliában a pamut uralmát. Azóta csodálatos haladást tettek e téren. Tehát a pamutáruk készítése Angliában rögtön a gépek, illetve a gyárak privilégiuma volt.
Ezzel szemben Japánban akkor már kétszáz éve ott állt a szövőgép. Minden jóravaló családi lány tudott szőni, s ha asszony lett, ellátta az egész családot otthon készült kelmével.
Tehát a pamut nem volt ismeretlen anyag a japánok előtt. Sőt, az ország apraja-nagyja (értem alatta a nőket) ismerte minden csínját-bínját.
Később, mikor Japán kinyitotta kapuit, rájöttek az emberek, hogy pamutot nem érdemes otthon termelni.
Sok vesződség jár vele, s csak elfoglalja a rizs helyét, amely egyre szükségesebb lett a gyarapodó lakosság élelmezésére. India, Kína olcsóbban szállította a gyapotot, mint amilyen áron otthon a legkedvezőbb körülmények között előállíthatták volna.
A fonás, szövésben egyes családok nagy ügyességet értek el. Ezek olyan szép kelméket készítettek s annyit, hogy több volt, mint amennyire a családnak szüksége volt. A szomszédok pedig, - miután nem tudták ellesni a család kartonkészítő titkát - szívesen megvették a fölösleget.
Így Japánban kifejlődött a pamutkelmekészítő kisiparosok hatalmas tömege, s e kisegzisztenciák jövője volt a legnagyobb probléma, amely a textiláruk indusztriális alapra való fektetésével legelsősorban felvetődött.
A japánok ezt a nehéz diót is szerencsés kézzel törték fel. Még ma is a hazai szükséglet nagy részét ezek a kis szövők látják el.
A nagy gyárak kiküldték embereiket az idegen piac tanulmányozására. A közelség folytán a két legnagyobb fogyasztó területre: Indiára és Kínára vetették ki hálójukat.
Taktikájuk alapgondolata (mint egyébként mindig) az olcsóság volt.
Valóságos haditerveket eszeltek ki tizedfilléres költségek kiküszöbölésére.
A gyárak, minden közvetítő kereskedelem kizárása mellett, egyenesen a nyerstermelőtől vették a gyapotot, maguk dolgozták fel fonallá, (már a csomagoláson és orsózáson rengeteg előnyhöz jutottak), megszőtték a kelmét, csomagolták, s a maguk által felállított szervezetek révén jutottak el az indiai és a kínai kiskereskedőkhöz.
Tessék ehhez a politikához még hozzászámítani az út rövidségét, (Kobe - Shanghai három nap, London - Shanghai negyven!) mindjárt érthetőbb lesz a japáni áru kibírhatatlan olcsósága.

 

MUNKÁSVISZONYOK JAPÁNBAN

Azonban még nem beszéltem arról, ami a japáni kelmét elsősorban olcsóvá teszi.
Ez pedig az olcsó női munkaerő.
Nemcsak Japánban, de az egész világon a női munkás sokkal kevesebb bért kap, mint a férfi. A japáni gyárosok talán már ezért is főleg női munkásokat alkalmaztak volna. Kétszeres szerencséjük volt, - mert a japáni nő nemcsak hallatlanul szerény, hanem kézügyessége, ízlése folytán valósággal szövő-fonó tehetség.
Ilyen tiszta, kedves, boszorkányos gyorsasággal dolgozó munkásnőket, mint Japánban, sehol másutt a földkerekségen nem lehet találni.
Ezek az apró, jól dolgozó kezek nemzeti kincsszámba mennek!!
Végül említem a japáni indusztria legnagyobb erejét: a családi rendszert.
A japáni gyáros nemcsak jó üzletember, hanem kitűnő pszihológus is. Csodálatos érzékkel tudták elvenni a gyár, - gyári jellegét. Ezek a fiatal teremtések úgy érzik, hogy szűk családi körükből egy sokkal nagyobb, s hatalmasabb családba léptek be, melynek láthatatlan feje mindig kitalál valami újat, szépet, amit otthon nem kaphatnak meg.
A gyárak munkásnői hivatalos elfoglaltságuk után ingyen oktatást kapnak a virágrendezésből, tea-ceremóniából, aki pedig praktikusabb tudományokra vágyik, ott vannak a kitűnően megszervezett tanfolyamok.
Minden valamire való gyár saját mozival rendelkezik, amelyben minden héten kétszer oktató filmeket adnak elő, a többi szabadnapokon szórakoztató darabokat.
Ha a munkásnő családja távoli vidéken van, az se baj: fillérekért bent lakhat a gyár internátusában. Ezeket a helyiségeket ezután mindenki megnézheti. Artisztikusak, ízlésesek, ragyognak a tisztaságtól. Ezt így megoldani csakis a másfélezeréves japáni életművészet tudja.
Ilyen lakást, s ilyen életmódot se tudnék elképzelni semmilyen más női tömeggel, - csakis japánival.
Japánban, - japánosan a tíz-tizenkét tagú család száz yenből szépen megél. A gyári munkásnők átlagos bére harminc yen. Ha család két fiatal lánytagja beáll a gyárba, már az egész család élelme és ruházkodása biztosítva van.
A japáni ember a keresetét otthon leadja a közös kasszába. Ebből az összegből gondoskodik a példás családanya, hogy mindenki megkapja a magáét.
A család valamennyi tagja feláldozza magát a többiért, s ebből az áldozatkész versenyből alakul ki, szinte észrevétlenül a család jóléte, boldogulása.
Japánban a munkanélküliség sohasem oly nagy probléma, mint másutt. Ha a család valamelyik tagja kereset nélkül marad, semmi sem változik az életében. Legfeljebb annyi, hogy néhány napig munka után jár. Lakás, ruházkodási, élelmezési és zsebpénz gondja nincs; - hisz ott a család, amelyre nyugodtan támaszkodhat!
Nagyon sok japáni munkásnővel beszéltem. Ezek a kedves, udvarias teremtések meg voltak elégedve a sorsukkal, s - én is. Bár nálunk, Európában lenne ilyen helyzete a munkásnak.
Ami a legszebb, a japáni nő gyári kenyérkeresete csak átmeneti jellegű. A lányok kilencven százaléka húsz éves koráig férjhez megy.
A szegényebb néposztály gyermeki már azért is kedvvel mennek a nagyobb gyárakba dolgozni, - mert azok valóságos nevelő intézetek. A szó legnemesebb értelmében.
Természetesen, Japánban sem minden arany, ami fénylik. Találtam én ott is, - már az általános japáni viszonyokhoz mérten elhanyagolt munkáslakásokat. De ezeket világért se szabad összehasonlítani a nagy európai munkásnegyedek egészségtelen, piszkos és reménytelen tömeglakásaival, se a benne lakókkal!
Ilyen lumpenproletár Japánban elképzelhetetlen.
Kétéves japáni tartózkodásom alatt, pedig többször keresztül-kasul jártam az országot, - mindössze három piszkos és lerongyolódott emberrel találkoztam. Ezek közül az egyik koreai volt, a másik egy elmebajos japán férfi, s a harmadik egy ősz asszony, aki hivatásos koldus, s a tokyoi forgalmasabb hidak környékén szokta felütni a tanyáját.
Épkézláb, mocskos és rongyos munkást vagy parasztot sohasem láttam!
A nagy vasgyárak munkásai, az utcaseprők, - de még a földeken munkálkodó parasztok is, vastag, fehér pamut kesztyűben dolgoznak.
Ez a fehér kesztyű volt az első meglepő látvány számomra, amikor japáni munkással találkoztam. Japáni hajóval tettem meg utam egy részét, s amikor Nápolyban beszálltam a hajóra, ámuló szemmel láttam, hogy a matrózok kesztyű nélkül világért se nyulnának a bálákhoz, bőröndökhöz, vagy az emelődaru láncához.
Eleinte a hajóstársaság intézkedésének tudtam be a fehérkesztyűs matrózt, de amikor később megérkeztem a szigetországba, akkor láttam, hogy az ápoltkezű munkás általános jelenség.
Nem mondom, a klimatikus viszonyok is nagyban hozzájárulnak a tömeg tisztálkodó hajlamaihoz, de azt nem lehet egészen a kedvezőtlen időjárás számlájára írni. Kínában is jártam, ahol ugyanolyan volt az éghajlat egyes vidékeken, mint Japánban, de az ottani köztisztasági viszonyokra még visszaemlékezni se szeretek.

 

A TEXTILHÁBORÚ

A nagy gyárak nemcsak jól beszervezték a szóbajöhető lerakodó piacokat, hanem egységesen járnak el a nyersanyag beszerzésénél is.
A világ legjobb gyapotja kétségkívül az amerikai. Az indiai rövidebb szálú, keményebb. A japánok kitalálták a módját, miként keverjék a drágább amerikai pamutot az olcsóbb indiaival, s ez egyik titka a japáni textiliparnak, amelyet féltékenyen őriz.
Pamutszükségletük kilencvenkilenc százalékát külföldről szerzik be. Ez oly nagy tétel, oly jelentős összeg, hogy a japáni pamutbevásárlók elhatározása a szóba jöhető országok közötti diplomáciai viszonyt is döntően befolyásolja.
Japán kitűnő vevőnek bizonyult Anglia, Németország és Amerika számára, egészen 1915-ig. Nyersanyagot, iparcikke, de főleg gépeket, erején felül vásárolt.
Ma: nagyon kivételes, különleges iparcikkek tudnak csak piacot találni Japánban. Nippon megszűnt félkolónia lenni.
Már ez is fájó tétel volna az érdekelt országok külkereskedelmi mérlegében. De milyen boldogok lennének, ha csak ennyi történt volna!
Mert mi a helyzet?
Japán nemcsak hogy nem vesz át iparcikkeket, hanem egyenesen, mint félelmetes konkurrens lép fel a legfontosabb piacokon: Afrika, India partjain. Ezenkívül, szinte kivédhetetlen lendülettel vetette magát a félmilliárdos fogyasztót képviselő Kínai Birodalomra!
Ez a hirtelen szerepváltozás pedig, - a pamut jegyében történt.
Ha lesz háború Távolkeleten - amitől az Isten óvjon meg egyformán minden résztvevőt -, akkor annak szimbólumánál nyugodtan a pamutcserjét választhatjuk!
De másképpen is fest a "Sárga veszedelem", ha az ember szemtől szembe, a helyszínen köt vele ismeretséget!
Európában, de különösen Amerikában a japán-ellenes propaganda az ördögöt ugy festette a falra, hogy Japán - "Kelet Poroszországa" - egy szép napon meghódítja Kínát, majd felfegyverzi - s egy második, méreteiben sokkal gigantikusabb tatárjárást zudit majd a fehér ember nyakába.
Ezek a lepénzelt cikkírók, valamint a tudatlan és felelőtlenül fecsegő politikusok tömege az óceánok túlsó partján fantáziált. Szinte félrevezették saját közvéleményüket kitalált meséikkel, s így Európa s Amerika oly oldalról kapta az első támadást, amire nem is számított.
Ezek a képzelt "helyzetmegállapítások" annyira átmentek a köztudatba, hogy az a pár ember, aki valamelyest tisztában van a valósággal, nem akar nevetségessé válni, azután a politika nem is kenyere, - hát inkább hallgat.
Én sem akarok vitába szállni senkivel. Elismerem mindenki illetékességét, szaktudását, jártasságát, jólinformáltságát, valamint olvasottságát ebben a kérdésben.
Hisz amióta hazajöttem, legalább százan magyarázták már meg nekem, mi a helyzet Keleten.
S miután nem engedtek szóhoz jutni, így a türelmes papírhoz menekülök.
Távolról sem akarom állítani, hogy amennyiben a textilkérdést megoldották a Távolkeleten, akkor majd felragyog a paradicsomi béke napja a Pacific-óceán sima tükrén.
Ó, nem.
Ellenben a japáni szövő-fonóipar fellendülése, térhódító taktikája annyira magában foglalja ennek az ezer veszedelmet rejtegető külpolitikai kérdésnek a lényegét, hogy vezérfonalnak tekinthetjük, s érdemes vele részletesen foglalkozni.
Kétségtelen: a világháborúnak nagy szerepe volt Japán pozicionális előnybejutásához. Anglia, Amerika, Németország nemcsak hogy Kivonult a Távolkeleti piacokról, áru nélkül hagyva azokat, hanem még maga is iparcikket keresett.
Ha a japánok ki nem használták volna ezt a helyzetet, ez annyit jelentett volna, hogy ez az okos, szemfüles, földön járó nép egyik napról a másikra elveszítette volna mindazokat a karakterbeli és szellemi tulajdonságait, amelyek őt olyannyira megkülönböztetik Ázsia népeitől…
Nemhogy elszalasztották volna a kedvező alkalmat, hanem igen komoly jelek szerint egyenesen várták, lesték az ilyen eshetőség bekövetkezését.
Hogy ez jobban sikerült, mint amint remélték, ezért igazán senki szemrehányást nem tehet nekik. Végső fokon Japánnak nagyon kis befolyása volt arra, hogy az európai háborút négy évre prolongálja. Ezt a nemzeti ajándékot ezüst tálcán szállította nekik a fehér ember "zsenialitása"
Villámgyorsan gyárakat szerelt fel, éjjel-nappal dolgozott, olyan tempóban, ahogy csak ez a szorgalmas és munkabíró faj tud.
Ami más körülmények között legalább is nem ment volna ily símán, - az érdekelt felek, Anglia és Amerika maguk szerelik fel Japán gyárait a legjobb gépekkel. Álmukban se gondolnak arra, hogy most alapozzák meg a következő száz évre legkérlelhetetlenebb ipari ellenfelük erődítményeit.
És Japán dolgozik inaszakadtáig.
Drágán szállít Angliának és Amerikának.
Olcsón, de mégis szép haszonnal, lépéről-lépésre hódítja meg a kínai és az indiai piacokat.
Nincs elég pamutja.
Már nem Anglia vásárolja fel India nyersgyapot-terményét, hanem Japán! (India lakosságának egyötöde gyapottermelésből él. Ezek a hinduk már nem a londoni árakat figyelik, hanem az oszakait. Japántól függ a kenyéradagjuk!)
Ami még érdekesebb, - Ausztrália, ez a tisztára angol terület is a gyapjún keresztül jut függő helyzetbe Japánnal. (Ma is egyik legnagyobb problémája az ausztráliai kormánynak, miként tudja összeegyeztetni a Birodalom érdekeit a magáéval, - a Japán ellen folytatott vámharcban.)
Ezek a komplikációk, a maguk teljében, azonban csak a világháború lezajlása után jelentkeztek, amikor Anglia, akárcsak egy háborút viselt kereskedő, visszatért a frontról, s ki akarta nyitni régi, patinás boltját.
Ez az Anglia elkeseredetten látta, hogy helyét elfoglalták, vevőit elhódították. Még kiábrándítóbb volt, amikor rájött arra, hogy az új ellenfél az adott viszonyok mellett lekonkurrálhatatlan.
Indiában - amelynek pacifikálására, modernizálására annyi energiát, pénzt és munkát ölt bele a Birodalom - látnia kellett, hogy versenyképtelen.
Talán Anglia a szerződésekhez való ragaszkodásának legszebb példáját adta ebben a veszedelmes helyzetben. Harminc évvel ezelőtt (hol volt még akkor a japáni ipar!) a japánok igen kedvező vámtételeket kaptak indiai exportjukra. Ez a harminc év előtti szerződés 1922-től kezdve 1932-ig milliárdos károkat okozott az angol szövő-fonó iparnak.
S az angolok mégis állták a szerződést.
Japán pedig tömte Indiát olcsó textiliákkal, s csakhamar beállott az a fura helyzet, hogy a japánok India kelmeszükségletének a nagyobbik felét szállították. Anglia megvárta a szerződés lejártát, - de közben megtette az összes védőintézkedéseket. Letért a szabadkereskedelem alapjáról, melynek eddig ő volt a védője, szószólója. Kénytelen volt a védővámos politikához folyamodni.
Nincs semmi bizonyítékom erre, de erős a meggyőződésem, hogy a Gandhi-féle angol boykottmozgalomban erősen benne volt a japán textilgyárosok keze.
Az azonban tény, hogy az egész Gandhi-mozgalom a legeslegelején összeomlik, ha a boykottált angol árut nem tudják japánival helyettesíteni.
Azon is lehet vitatkozni, vajjon mit nyertek a hinduk ezen a harcon. Az már biztosabb, hogy az angolok igen érzékeny veszteségeket szenvedtek. Vitán felül áll azonban az, hogy a hindu szabadságmozgalmon a japánok súlyos milliárdokat kerestek.
De nemcsak pénzbeli nyereséghez jutottak, hanem - tekintélyes erkölcsiekhez is.
Eddig töretlen volt az angol presztizs Ázsiában.
Ez volt az első alkalom a tizennyolcadik század óta, hogy egy ázsiai nép szemmellátható eredménnyel vette fel a küzdelmet Angliával. S Anglia kénytelen lépésről lépésre hátrálni.
Afganisztántól Indokínáig a politikai propagandisták japáni példára hivatkoztak, s így Japán - még ha nem is akarta volna - az ázsiai népek felszabadítójának vezéri pozíciójára emelkedett.
Ezt a tisztséget Japán szívesen vállalta.
Tokyoban megszövegezik az új Monroe-elvet: Ázsia az ázsiaiaké.
Hát ennyi mindenféle bajt, felfordulást jelentett, hogy Japán rávetette magát kellő időben a pamut gyáripari feldolgozására.
Ezek a súlyos ellentétek azóta sem múltak el, legfeljebb valamit vesztettek akut hevességükből. Anglia Indiában, úgy ahogy, biztosította az egyensúlyt (védvámmal), de nem egészen úgy, ahogy szerette volna. (A világ nem is tudja, hogy a simlai textilkonferencián egy új borzalmas háborút került ki.)
Amikor Anglia megtagadta Japánnak az indiai szerződés régi keretekben való megújítását, 1953 őszén megkezdődtek a diplomáciai tárgyalások.
Csodálatos összhangban dolgozott Simlában a japáni diplomácia - s a gyáripar.
Az angolok érthető merevséggel viselkedtek.
Két nap mulva megvolt a felelt rá Oszakából.
A japáni textilgyárosok gyapotbeszerző központja határozatot hozott, - hogy ezentúl egy gramm indiai gyapotot nem vásárol.
Ez a hír valóságos forrongást okozott az indiai gyapotültetvényesek között. (Terményük háromötöd részét eddig Japán vásárolta!) Miután Lancashire nem tudta garantálni, hogy India gyapottermését teljes egészében átveszi, az angolok kénytelenek voltak engedni a japánoknak. Ma egy paritásos megegyezés van érvényben, amelynek értelmében a japánok kötelesek bizonyos mennyiségű gyapotot átvenni, ennek fejében bizonyos textilfajtákból, kulcsszerinti megállapodás alapján, kedvezményes vámtételeket kapnak.
Ez volna a szorosan vett angol-japán textilhelyzet - Indiában, melynek margójára még annyit jegyezhetünk, hogy eredményével sem London, sem Tokyo nincs megelégedve.
Az indiai gyapottermelők sem.
Japán gyapotszükségletének kilencvenkilenc százalékát importálja. Ennek nagyobbik részét Indiából szerezte be. Ez az arány a simlai egyezmény óta nagyon megromlott.
A japáni gyárak nyersanyagszükségletük kielégítését Amerikából kezdték kielégíteni.
Ehhez a megtorló politikához nagy segítségükre volt a hagyományos japáni szerencse. Amerikában példa nélkül lezuhant a gyapot ára.
A világ legjobb gyapotát majdnem olyan árban kapták, mint a sokkal silányabb indiait! Az Amerikai kormány örült, hogy ráfizetéssel túl tudott adni a piacot kibírhatatlanul nyomó óriási készlet egy részén!
Az amerikai gyapottal a japáni textiláru a régi árak mellett, minőségben sokszorosan javult.
Ez az üzlet valósággal felüdítette a két nemzet közötti feszült politikai viszonyt. Az amerikaiak olcsó pamutot szállítottak a japánoknak, a japánok pedig olcsó selymet az amerikaiaknak. A kereskedelmi mérleg teljes egyensúlyban volt. (Körülbelül félmilliárd pengő értékű gyapotot vett Japán Amerikától s ugyanannyi értékű selymet helyezett el!)
Ez az idillikus állapot felborult, az amerikai műselyemgyártás miatt. Amerika beszüntette a selyemvásárlást, először azért, mert nem volt rá szüksége. (Körülbelül harmincmilliónyi japáni egyik napról a másikra elvesztette rizsadagjának a felét!) Másodszor azt hitték az amerikaiak, hogy Japán úgy sem tehet mást, mert a gyapotra szüksége van, s fogcsikorgatva is, de tovább kénytelen vásárolni.
Hát a japánok nem igen hagyták magukat.
Nem olyan nép, amely arra született, hogy mások használják ki.
Ez a pamut-selyemharc javában tombolt, amikor Japánban voltam, s ma sem fejeződött be. Mondanom s kell, a "barátságos" szellem a két ország között nagyon megromlott.
A japánok most főleg Délamerika felé orientálódnak. A délamerikai pamut meg se közelíti az észak-amerikait, de szükség törvényt bont. A pamut fejében kinyíltak a délamerikai kapuk a japáni iparcikkek előtt. Ennek örömére se gyujtottak Newyorkban - örömtüzeket.
Tehát foly a harc.
A helyzet oly szövevényes, hogy Amerikában megint a flottaépítésben látják az egyik kivezető utat.
A japánok pedig minden hidegvérüket és okosságukat marokra szedik, hogy a kelepcéből kiszabaduljanak.
Ugyan ki gondol Európában arra, hogy az új Mandzsukuo állam felállítása, és Kínának, - ha kell - erőszakos pacifikálása mögött a lökő erőt a pamut képviseli?
Japán, amennyire a helyzet egedi (s az európai, valamint a világegyensúly neki kedveznek), szinte kétségbeesett sietséggel igyekszik a maga számára nyersanyag-termőterületeket biztosítani.
Csak gyorsan, gyorsan, amíg lehet, s amíg az angol-szász világ össze nem fog!
Talán 1932 előtt elképzelhető lett volna (persze elméletben) egy Japán-ellenes nyersanyagboykott.
Mandzsuria átszervezése óta ez a fegyver is vesztett éléből.
Mi volt még a helyezet 1930-ban?
Itt állt egy modernül felszerelt, amerikai arányok felé vágtató japáni nehéz és könnyű ipar, amelynek
a) nem volt szene,
b) nem volt vasa,
c) nem volt gyapotja,
d) nem volt kémikálja,
e) nem volt petróleuma. Még sok mindent tudnék felsorolni, ami nem volt, s ma sincs.
Ezek előteremtésén, bebiztosításán dolgozik ma az egész japáni ipar, hadsereg és diplomácia.
Szerény véleményem szerint ennek a problémának kulcspontjában áll az igazi kínai kérdés.
Japán mindent elkövet, s elkövet majd, hogy Kínát gazdasági függőségbe hozza. Bármilyen formában történjék is ez (akár a régi dinasztia restaurálása, akár a nankingi kormány rendelkezésére bocsátandó nagy kölcsönnel), a japánok legelső dolga lesz, hogy Kínában nagy gyapotültetvényeket teremtsenek.
Ez volna a legideálisabb helyzet számukra.
Kína a legnagyobb textilfelvevő piacuk, s ugyancsak ő szállítaná a nyersanyagot.
A világ legnépesebb birodalma egy csapásra - kolóniája lenne Japánnak! Ráadásul ott van a szomszédban!
Mielőtt tovább mennék Japán indusztriális fejlődésének ismertetésében, néhány statisztikai adattal szeretném megvilágítani a japáni textilipar csodálatos fellendülését s azt a szerepet, amelyet a nemzet gazdasági életében betölt.
Sajnos, csak 1920-tól 1932-ig terjedő időre rendelkezem megbízható adatokkal. Lényegében azonban az utolsó három esztendőben nem volt oly nagy eltolódás, amely az arányokat kirívóan befolyásolta volna.
A japáni textilipar számokban a következőképpen fest:
1. Egymillió munkásnak ad kenyeret.
2. A fonó- és szövőgyárakba fektetett tőke kettőmilliárd pengő.
3. A textilipar által termelt javak az egész japáni gyáripar által előállított értékek negyven százalékának felel meg.
4. Az ország külkereskedelmi mérlegében a legelső helyen áll. Japán külföldre exportált áruinak hetvenöt százaléka textilia! (1932-ben kilencszázmillió yen értékű kötött-szövött árut adtak el külföldön, ami hozzávetőleges átszámítással ma negyedmilliárd amerikai dollárnak felel meg!)
Ebből a pár hevenyészve odavetett számból is érzékelni tudja az olvasó, hogy ma már mit jelent Japán gazdasági életében a szövő-fonóipar. Nincs olyan állam és nincs olyan kormány, amely az ilyen erőforrás megnyirbálására gondolna. Így a japánokat is meg kell érteni, hogy legalább is ezt a standardot megtartani igyekeznek.
Ma már a japáni politikai körök mindent elkövetnek, hogy a szövőipar fejlődését, túltermelését - egyelőre - rövidebb pórázra kössék. Már így is túl korai külpolitikai komplikációkat okozott.
Szinte példa nélkül áll a gyáripar történetében a japánok előretörése. Ezekilencszázhuszonkettőben a japáni textilgyárak már nyakig benne voltak a konjunktúrában. Hihetetlen összegeket kerestek. Ezek voltak a háborús, s a közvetlen utána következő évek.
Mindenki azon a véleményen volt Nipponban, hogy 1922 a prosperitás tetőpontját jelzi. Pedig a piacfelkutató és foglaló munka csak akkor kezdődött!
A kereskedők egyre több árut rendeltek, s a gyárak kissé aggódva, de később mindinkább növekedő merészséggel nagyobbították ipartelepeiket, vagy alapítottak újabb gyárakat.
1922-ben hárommilliónyolcszázharmincezer orsóval dolgoztak a japáni textilgyárak. Ekkor úgy látszott - nincs tovább.
Ezzel szemben 1932-ben, tehát kerek tíz év multán, hétmilliókilncszázhatvanötezer orsó pergett Nippon földjén. Csak szakemberek tudják megítélni, hogy mit jelent ez!
De talán az olvasó is rádöbben ennek a káprázatos fejlődésnek tempójára, ha megemlítem, hogy ebben a kérdéses tíz esztendőben a világ összes textilgyáraiban az orsók száma tizennyolcmillióval emelkedett. Ebből Japánra a gyarapodás egyhatoda esik.
Látszólag.
Valójában több. Mert ezek az adatok kizárólag a japáni földön működő gyárakra vonatkoznak. A valóság pedig az, hogy Kínában is nagyon sok szövőgyárat állítottak fel a japán tőkések, hogy a még olcsóbb kínai munkaerővel, s a megrövidített távolság révén végképp kiverjék az európai és amerikai konkurrenciát Ázsia egyik legnagyobb fogyasztói piacáról.
Ha ezeknek a Kínában dolgozó japáni szövőgyáraknak fejlődését is beleszámítjuk a japánokra eső arányszámba (mint ahogy kell is!), akkor teljesen más képet kapunk.
Nem egyhatoda, hanem egynegyede jut a japánokra a világ összes államainak textilipari fejlődéséből!

 

A KERESKEDELMI FLOTTA PÁRATLAN FEJLŐDÉSE

Amikor Japán modernizálódásának ismertetésébe fogtam, tulajdonképpen hajózásának átszervezésével kellett volna kezdenem. Amit ezen a téren a japánok életrevalóságban, taktikában, okos, jól keresztülgondolt tervek pontos és következetes keresztülvitelében mutattak - igazán példa nélkül áll a világhajózás történetében.
Nippon földrajzi fekvése, az ázsiai kontinenshez való viszonya teljesen olyan, mint Anglia helyzete Európával szemben. Érdekes jelenség, s úgylátszik semmiképpen se írható a véletlenség számlájára: a szigetlakók mindig hajlamosak az izolációs politikára. Anglia már az egész világgal szoros összeköttetésben állt, amikor lélekben még mindig a "splendid isolation" elvét vallotta. A világháború kitöréséig az angol közvélemény teljesen elszigetelten viselkedett a csatornántúli világgal, s béketárgyalások befejezése után erős mozgalom indult meg az angol társadalomban a régi helyzet visszaállítására.
Persze, ez a lelkek meddő vágyakozása volt, a régi szép idő után, amely sohasem akar visszatérni, akár az ember ifjusága.
A világ konstrukciója teljesen megváltozott. Anglia se tudott ez elől kitérni. Eme sajnálatos változást a legtömörebben talán Baldwin fejezte ki egyik parlamenti beszédében: "Anglia határai - a Rajnánál kezdődnek".
Ugyanez történt Japánnal a tizenkilencedik század közepén.
Az amerikai flotta megjelenéséig az elszigeteltség politikájában a japánok angolabbak voltak az angoloknál. Kétszáz esztendeig a Togukawa shogunok kormányzása alatt oly következetesen vitték keresztül a "semmi közöm a világhoz" jelszavas álláspontjukat, hogy japáni hajónak nem volt szabad kormányengedély nélkül a hazai vizekről távoznia, s idegen hajóknak Nippon földjén kikötni.
Történt pedig ez a tengerhajózás forradalmi átváltozásának idején. Nem csak a régi keretek között kitűnőnek mondható japáni tengerészet sorvadt el (mivel parti hajózásra szorították), hanem végérvényesen elmaradtak a hajóépítés tudományában is. A vasból épült, gőzzel hajtott hajók megjelenése Japánban igazán ijesztő lehetett.
Olyan arány volt a japáni és az amerikai flotta között, mint a levegőben keringő kőszáli sasok és az ijedten menekülő verebek között.
Ez oly kegyetlen fizikai adottság volt, amelyet nem lehetett se harcos erényekkel, se önuralommal, se szerencsével kiegyensúlyozni. Itt csak egyetlen mód volt a menekvésre: alkalmazkodni az új idők új találmányaihoz, - ha tudnak megfelelő időt nyerni. Ezt az időt megszerezni volt a feladata a japáni államfériaknak. Kerülni mindent, ami a külhatalmakat felingerelné s mégis erőt és méltóságot mutatni.
Kettős célkitűzését kitűnően valósította meg a japáni diplomácia. De a tisztán politikai manőverek mögött, zavartalanul, szinte ideglázban készült a nemzet apraja-nagyja az életet jelentő reformok keresztülvitelére. Ami egy modern állam lényegét adja, az akkor mind hiányzott Japánban. Nagyon sok volt az elsajátítani való. De a sok megoldásra váró feladat közül a legnagyobb szívóssággal és ravaszsággal a japánok a modernizált hajózási tudományok elsajátítására vetették magukat.
Ámulva látták, hogy nemcsak a hajóépítés körül történtek szinte érthetetlen, misztikus találmányok, hanem a navigáció, valamint a térképezés tudománya is általuk szinte nem sejtett magasságig jutott.
Ezt könyvből máról holnapra eltanulni nem lehetett.
Hajósokat, tengerésztiszteket szerződtettek. Ebben az időben olyan botor kívánság, mint egy modern hajóhad, még álmukban se szerepelt.
Hisz egyetlenegy számbajöhető kereskedelmi hajójuk se volt. Ha jól emlékszem, az első európai stílusú hajókat, - kettőt a hollandoktól, egyet az angoloktól - kimustrált állapotban kapták.
Egy Yamanouchi nevű főnemesnek 1870-ben van már három külföldi mintára épült hajója, ezeket állítják be az első modern, rendszeres hajójáratba, - Yokohama és Kobe között. Ezernyolcszázhetvennégyben Japánnak differenciáli támadtak Kínával. A japáni kormány büntető expedíciót akar küldeni Formosa szigetére. (Akkor még kínai terület volt.)
Ennél a kezdődő csetepaténál olyan kellemetlenség érte őket, amely még jobban megerősítette a japáni köröket, hogy az ország sorsa ugyan sok mindentől függ, de legelsősorban attól, tud-e Nippon megfelelő nagyságú kereskedelmi és hadiflottát felállítani, vagy se?
Amikor Kínának hadat üzentek, igazán nem számítottak arra, hogy a Japán és a kontinens között a hajóforgalmat lebonyolító amerikai, angol, holland hajóstársaságok még drága pénzen sem hajlandók a csapatszállítást elvállalni.
A japán kormány úgyszólván huszonnégy óra alatt államosította a hajózást s a rendelkezésére álló nagyon kis kereskedelmi flottával bonyolítja le az expedíciós kirándulást, amely nagyon hamar befejeződött, s a japánok belülről örültek, hogy még rosszabbul nem végződött.
Ez a keserves tapasztalat volt az igazi elindítója a japánok flottafejlesztési lázának, s ez a tevékenység még ma sem engedett erejéből.
A háború után a kormány privát alapon nekilát az erőltetett organizálásnak, s felállítják - állami segéllyel - a Yuben Kisen Mitsubishi Kaisa nevű vállalatot, később, 1885-ben, Japán két legnagyobb és egymást gyilkoló hajózási vállalatát, a Yuben Kisen Mitsubishi Kaisát és a Kyodo Ungu Kaishá-t szintén kormányrendelettel egyesítik s megteremtik - ma már talán a világ legnagyobb tonnaürtartalommal rendelkező hajóstársaságának - a Nippon Yusen Kaishá-nak az alapjait.
Ebben az időben a N. Y. K.-nak ötvennyolc hajója volt, 68.700 tonnaürtartalommal.
A tisztikar, a gépészszemélyzet még mindig túlnyomórészt külföldi. Főleg a norvég, svéd tengerésztiszteket kedvelték, mert e két nemzet hajósai még ma is a világ legjobb navigátorainak hírében állnak.
A hadihajóknál már szívesebben látták az angol kiképzőket.
Ma a japáni haditengerészetnél, valamint a kereskedelmi hajózásnál más, mint japáni ember nem szolgálhat!
A későbbi japán-kínai háború ideje alatt kettőszázhuszonnégy idegen nemzetiségű tengerésztiszt szolgált a N. Y. K. -nál. Ezerkilencszázhétben (az orosz-japán háború után) számuk már nyolcvanhétre olvadt le.
Ezerkilencszázhúsz óta pedig egyetlen külföldi sincs japáni hajózási szolgálatban.
Fordított viszony állt fenn a a japáni hajók szaporodása és a külföldi szakemberek alkalmazása között. Minél több hajót építettek, annál inkább fogyott az idegen tanítók száma. Ez az önállóságra való törekvés nemcsak a hajózásnál volt így.
Általában, ha a japán tengerészet tüneményes, néha szinte érthetetlen, ugrásszerű fejlődését tanulmányozzuk, lehetetlen észre nem venni, hogy a hajóhad hirtelen megnagyobbodása mindig valamely háborúval volt szoros összefüggésben.

1870 és 1930 között mindössze hatvan év a különbség. Ez a hatvan év volt a japán tengerészet hőskora!
Hat évtizeddel ezelőtt, amint az előzőkből láthattuk, Japán megközelítőleg sem rendelkezett olyan kereskedelmi flottával, mint amilyennel ma bármely kis balkáni állam dicsekedhetik.
Hajóépítő ipara a semmivel volt egyenlő.
Ma több hatalmas hajóvállalata van, mint hatvan évvel ezelőtt hajója volt.
Itt van (világparitásban is az első helyen) a Nippon-Jusen-Kaisha, majd nagyságuk sorrendjében: az Osaka-Shosen Kaisha, a Nisshin Kisen Kaisha, a Nanyo Yusen Kaisha, végül a Kita Nippon Kisen Kaisha, - hogy csak az öt legnagyobb hajóstársaságot említsem.
E társaságok részvényeinek névértéke körülbelül a negyedmilliárd dollár körül mozog. Ténylegesen azonban a vagyonuk sokkal nagyobb.
Például 1932-ik évben egyedül ez az öt társaság körülbelül kettőszázmillió pengő forgalmat bonyolított le, illetve ennyi volt a bevételük - adó bevallásuk szerint.
Ezt a hatalmas nemzeti vagyont (bártan nevezhetjük annak) a japánok hatvan év alatt úgyszólván a semmiből teremtették elő!
Hiányos volna a beszámolóm, ha nem említeném meg, hogy 1931-ik év végén Japánnak kettőszázhuszonkétezerháromszáznegyvenhat vizsgázott tengerésze volt.
Ehhez hozzá kell még számítanunk nyolcvanötezernyolcszázhuszonegy a hajózással kapcsolatos technikai tudományokban képzett embert. (Mérnökök, gépészek, rádiószakértők.)
Különösen erre a nyolcvanötezer emberre lehet büszke Japán! Ez az a műszaki hadsereg, amely Japánt ma már végérvényesen függetlenítette a hajózás minden vonalán a külföldtől.
Amint már említettem, 1910-ig a japánok minden gépet külföldről hozattak. (A kivétel oly csekély volt, hogy szóra se érdemes.)
A világháború utáni japán nehézipar egyik legnagyobb büszkesége a hajóépítő gyárak. Elsőrangú munkát végeznek s évente körülbelül félmillió tonna ürtartalmú hajóépítkezést tudnak játsziszerrel elbonyolítani!
Ma, mint minden más országban, így Japánban is megtorpant a hajóépítkezés. A nagy gyárak teljesítőképességüknek alig tíz százalékát tudják értékesíteni. Ez a pangást se a kormány, se az ipari körök nem nézik jó szemmel. Nemzeti érdeknek találják, hogy a hajógyárak aktívak maradjanak, s lépést haladjanak a korral.
Talán e depresszióban kell keresnünk egyik okát annak, amiért a japán admiralitás oly határozottan síkraszállt az egyenlő flottaépítkezés elvéért. (Eddig a washingtoni, illetve a londoni flottaegyezmény értelmében minden öt amerikai, illetve angol hajóegység után Japánnak csak három ugyanolyan nagyságú hadihajót volt szabad építenie. Ez volt a híres 5:5:3 egyezmény, amelyet Japán felmondott.)
De ezt megelőzőleg is, már odahaza törvényrendelettel sietett a kormány a hajógyárak megsegítésére.
Törvénytervezetet fogadtak el, amely kötelezi a hajóstársaságokat, hogy a régi, huszonöt év előtt épült s mintegy négyszázezer tonnát reprezentáló teherhajókat ki kell vonni a forgalomból s helyükbe, egyelőre kettőszázezer tonna összürtartalommal új teherhajókat kell építeni. Egyetlen új teherhajó se lehet négyezer tonnánál kisebb.
Ennek a tervnek a kivitelére, illetve a hajóstársaságok támogatására tizenkétmillió yent szavaztak meg, melyet három éven át folyósít az állam.
Ez állami támogatás ellenében, több mint valószínű, hogy a hajóstársaságok az új hajók építésénél kötelesek - az admiralitás útmutatásait figyelembe venni.
Végeredményben a külföldi szakértőknek az a véleményük, hogy a japán haditengerészet most tulajdonképpen militarizálja, a maga céljainak megfelelően átépíti a kereskedelmi flotta egy részét.

 

next »