Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

A FÉLELMETES JAPÁN

A JAPÁNI HADSEREG

A japán hadseregről elég sűrűn fantasztikus híreket lehet olvasni a világlapokban. Ezeket a jelentéseket nem szabad mindig készpénznek venni. Általában az a felfogás, hogy a japán katona harci szelleme kitűnő, amiben magam se kételkedem. Azonban az is tény, hogy a japán hadsereg eddig, modern értelemben vett komoly háborúban nem vett részt. (Az orosz-japán háborút oly kedvező stratégiai körülmények között vívták meg, hogy például a világháborúban résztvett államok közül egyetlenegynek se volt oly pozicionális előnye, mint a japáninak az orosz ármádiával szemben.)
Bejártam ezeket a vérrel áztatott vidékeket, ahol akkoriban tombolt a háború. A Yalu folyó és a mukdeni királysírok környékét, Port Artur festői öblét és a mögötte puposodó dombokat. Ezek a helyek harcászati szempontból távolról se közelítik meg nehézségekben Verdun, Isonzó, vagy a belga határ vasbeton várakkal megrakott szegélyét, Volhinia és Tannenberg mocsaras terepét, továbbá a lengyelföld vasútvonalakkal sűrűn behálózott, melankólikus lapályait.
Az is igaz, hogy akkor meg más fokon állt a hadi technika. Abban az időben még több szerepet játszott, jobban érvényesülhetett a személyes bátorság, mint a mai gépesített világban.
Akárhogy is volt, az orosz-japán háborúban figyelt fel a világ Nippon fiaira, akik megmutatták, hogy szemrebbenés nélkül tudnak meghalni.
De úgy látszik, hősiesség, férfias kitartás dolgában az oroszok se kullogtak az utolsó sorban. Maguk a japánok hajtották meg lobogójukat Stössel tábornok Port Artur védője előtt.
Ezeket a köztudomású, régi eseményeket csupán azért említem meg, mert az orosz-japán háború óta respektálják világszerte a japán katona bátorságát. Ebben a respektusban nagy szerepe van a reklámnak, melyet elsősorban nem is a japánok terjesztettek magukról, hanem azok a nagyhatalmak, akiknek érdekük volt akkor, hogy Japánt mint ütőkártyát kijátsszák. (Ma már ugyanazok szeretnék Japánt gyengébbnek tudni.)
Én azon a nézeten vagyok, hogy a japán hadsereg ma egészen más, mint 1905-ben volt, de hogy voltaképpen milyen, az csak annál a komoly összecsapásnál derül majd ki, amelytől különben Isten mentse meg úgy a japánokat, mint ellenfeleiket.
Lenin azt a bölcs tanácsot adta barátainak: igyekezzenek a kommunista pártot kisebbségben tartani. -"Addig leszünk erősek, amíg kisebbségben vagyunk."
Ez a felfogás az első pillantásra nagy tévedésnek látszik, holott a politikai pártok története mutatja, hogy abban a pillanatban meghaltak, amikor fölényesen megduzzadtak.
Ezt az igazságot nemcsak a politikai alakulatokra, hanem általában minden tömeges szervezkedésre érvényesnek tartom. Legyen az hadsereg vagy jótékonysági mozgalom, - mindegy.
A japáni hadsereg mai létszáma pontosan meg nem állapítható. Ezt a hadvezetőség ügyesen eltitkolja. Van ugyan egy hivatalos keret, erről adatokkal is szolgálok, de nagy balgaság volna e számok alapján Japán kombatáns erejét felmérni.
A laikus is tudja, hogy a modern hadsereg értéke esősorban mechanikai felszereltségétől függ, ezzel szemben a katonáék is rájöttek már arra, hogy nem a puszta tömegben van az erő, hanem sok fordul meg azon, milyen fizikumú és lelki erővel rendelkező ember álla gépek mögött.
Miután a legtöbb szó a japán katona harci szelleméről esik, ezzel a kérdéssel szeretnék foglalkozni legelsősorban.
Ez az, ami a legproblematikusabb.
Általában, ha a japánok hősi mentalitását mérlegelik, a samurai erényeket hangoztatják.
Tehát legyünk előbb tisztában azzal mi is, helyesebben, mi is volt a samurai?
Japán a tizenkilencedik század közepéig mintaszerű feudális állam volt. Hadsereggel nem rendelkezett, az ország védelme banderiális alapon nyugodott. A központi hatalomnak volt ugyan tekintélyes fegyveres ereje, de ez is törzsi, családi összeköttetések útján verbuválódott, - akárcsak a vidéki kiskirályoké.
Nippon története végtelen sorozata a hatalmasabb családok intrikájának, fegyveres összetűzéseinek. Ezek a tekintélyes várurak, főnemesek (daimyok) saját költségükön tartották fenn csapataikat, melyeknek tagjai a samurai (harcos, kisnemes) osztályból került ki.
Egész Japánban körülbelül negyvenezerre taksálják a samurai családok számát, akik noha kiváltságaikat elvesztették, de ennek ellenére szigorúan őrzik régi tradicióikat. A samurai, páratlanul jó katona volt. Hozzájuk bizonyos mértékig csakis a keresztény lovagrendek tagjait lehet hasonlítani, de - csakis a fénykorukban.
Vitán felül áll, hogy az európai lovagok megközelítően se voltak oly bűvészei a kardnak, valamint a verekedés művészetének, mint ezek a japán lovagok.
A samurai fiút, ötéves korától kezdve spártai szigorral nevelték. Még ma is érvényben van a samuraik iratlan törvénye, a busidó. Ezt talán a japáni lovagias gondolkodás, viselkedés kodexének lehetne nevezni s az igazi japáni ember inkább a halált választja és választotta, semmint a samurai erkölcsi felfogás ellen vétsen.
Nekem az egész japán harcos osztályban az tetszett, hogy az erőre, lett légyen az fizikai vagy anyagi, - keveset adott. Lenézte a pénzt, a nyers erőt. A samuraiak, nem hogy hittek a lélek mindenek fölött álló erejében, hanem - ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem - gyakorlatilag ismerték, értékelték.
A fiúgyermeket legelsősorban a lélek felsőbbrendűségére tanították. A nemesi családok gyereke korán megtanulta, hogy az az igazi férfi, aki szemhunyorítás nélkül tud tűrni, szenvedni, sőt meghalni - egy magasabb célért.
Azt is beleverték, hogy az ember egyéni érdekeit azonnal el kell ejteni, mihelyt abból a közt (legyen az család, törzs vagy legmagasabb fokon a haza) a legkisebb károsodás érné.
Ez volt körülbelül (s még ma is) a samurai köz morálja.
Egyénileg az igazi samurai mindig készen állt a gyengébbik nem védelmére, de egyben értett ahhoz is, hogy akár pszihológiai úton (ez volt a kedvenc módszerük) akár, - ha kellett - karddal érvényt szerezzen tekintélyének.
Basáskodás, krakélereskedés nem fért össze a busidóval. De ha egy öles zsákhordónak eszébe jutott szemtelenkedni egy szemre vékonydongájú samuraival, azt nagyon hamar megtanították kesztyűbe dudálni.
A samurai kardot csak samurai ellen rántott ki a hüvelyéből, illetve csak akkor, ha őt is fegyverrel támadták meg. A köznép utcai verekedése elől mindig kitért, de ha akarata ellenére belekerült a bajba: a tömeg sokasága nem számított. Gondolkodás nélkül felvette a harcot s a legtöbb esetben győzött.
Ha visszagondolok arra a sok filmre, amit a japán mozikban láttam, önkéntelenül magam előtt látom ezeket a japán Cyranokat, amint harminc-negyven főnyi, karddal, doronggal hadonászó csőcselék, vagy mezítlábas rablók ellen szembefordulnak.
Jó magam is sokáig színpadi trükknek tekintettem ezeket a jeleneteket, amíg később rájöttem, hogy a japáni történelem tele van az ilyen egyéni harcokkal.
Tehát Japánban volt egyősi harcos osztály, amelyet nemcsak nemesi kiváltságai különböztettek meg a köznéptől, hanem jellembeli ereje, testi ügyessége s ami a legimponálóbb: irodalmi műveltsége is.
A samurai nyílt fellépésével, mindig morális igazságot kereső szellemével szemben állt a köznép hajbókoló, alázatossága. A samurai lelkileg annyira fegyelmezett volt, hogy a legnagyobb fájdalmat kibírta. (Ez az önszuggesztió egyik válfaja lehetett, amelyet folyton gyakoroltak.) Harakirit (helyesebben sepput), hasfelmetszést, előírt ritus szerint, közönséges ember a fájdalom miatt képtelen volt önönmagán végrehajtani.
Végeredményben két embertípus volt Japánban, egy elenyésző kisebbség, amely minden tekintetben (önzetlenség, önfegyelem, testi ügyesség, műveltség és halálmegvetés) toronymagasságban kiemelkedett a többi közül, s a nagy tömeg, amely loholt a maga kis dolgai után és úgy érvényesült, ahogy tudott.
Tény az, hogy az elemi iskolától kezdve a közép- és felsőiskolákon keresztül a japáni pedagógia mindent elkövetett, hogy a tömeget, - ha nem is tudja arra a magasságra emelni, amelyen a samuraik évszázados neveltetésük, családi tradiciójuk alapján állnak - legalább is gondolkodásban a samuraiakhoz tegye hasonlatossá.
Én azt hiszem, erre nem elegendő az iskola: mert ennek a kérdésnek a kulcsa, - a gyerekszobában rejlik. De mindegy: ha a japán pedagógusok keresztül tudták vinni azt a nagy feladatot, hogy a tömegből is samurait faragjanak a szó legnemesebb értelmében, akkor olyan szolgálatot tettek Japánnak, amely semmiféle angol értékkel fel nem mérhető.
Annyi bizonyos, a dolgok kikerülhetetlen törvénye folytán, hogy a mai japán hadsereg nem tiszta samuraiakból áll, mint a modern éra előtt.
De még így is hatalmas erőt reprezentál a régi harci erényekből a tisztikar samurai volta. A japáni tisztikar legmagasabb értelemben vett morális ereje, tudományos felkészültsége, hazafiassága vitán felül áll.
A közkatonaság értéke csupán azon múlik, mennyire idomult vezetőihez. Ezt elbírálni nálam sokkal hivatottabbak se tudják, - jelenleg.
Amikor Nippon az új idők kényszere folytán átformálta egész állami, sőt társadalmi konstrukcióját, ez alól természetesen nem vonhatta ki a honvédelmet se. Sőt talán az egész átrendezésnek az volt az egyedüli célja: megvédeni az országot a kívülről fenyegető veszély ellen.
A császár 1871-ben rendelte el az első korszerű hadsereg felállítását. A legelittebb, helyesebben, a császárhűség szempontjából a legmegbízhatóbb törzsekhez tartozó samuraiakból állították fel a császári testőrséget.
A Kagoshima, a Kochi és a Jamaguchi családok köréhez tartozó samuraiakat érte az a tisztesség, hogy a császári gárda törzsét szolgáltassák. Számuk azonban nem igen volt több 2-3 bataillonnál.
Ezenkívül még négy rendes divisiót állítottak fel ugyanakkor, Tokyo, Osaka, Kumamotó és Jendai székhellyel.
Ez a császári testőrség s az elébb említett négy divisió volt a mai modern japáni hadsereg kerete. Valamennyi tagja a tisztektől a közlegényig - samurai volt. Kétségtelen, hogy harci szellem tekintetében Japánnak nincs, vagy csak nagyon soká lesz olyan kitűnő hadserege, mint az első testőrgárda és az első négy modern diviziója volt.
A fenyegető veszély, s a külföldi tanulmányok eredménye volt az 1873-i új törvény, amely úgy rendelkezett, hogy Nippon minden alkalmas fizikumu állampolgára életének 17-ik és 40-ik éve között köteles a szárazföldi vagy a tengeri haderőnél szolgálni. Tekintet nélkül társadalmi állására.
Ez fordulópont volt a japán katonaság történetében.
A törvény kihírdetése után felállítják a nagoyai és a hiroshimai divisiót. Ez volt az első eset a japáni történelemben, amikor a hadseregbe nemcsak samuiraiak, hanem kereskedők, parasztok és mesteremberek jutottak be.
Ezernyolcszázhetvenháromban a japáni haderő hét divisióból állott, amelynek békelétszáma 36.000 főt, háborús kerete pedig 46.250 embert tett ki.
A kínai háború után (1894-95.) körülbelül tíz év leforgása alatt újabb tíz divisiót állítanak. Székhelyük Ashigava, Hirosaki, Kanagawa, Himaji, Zentsuje és Kokura volt.
Ez a tizenkét divisió már az orosz-japán háborúban egész meglepő számbeli teljesítményt tudott felmutatni.
Egymillió embert szállított a harctérre.
A háború után Jamagata herceg ajánlatára 1912. elhatározzák, hogy a hadsereget huszonegy divisióra erősítik. Ennek a fegyveres haderőnek hivatalos japáni adatok szerint állítólagos békelétszáma 308.000 ember volt.
1922-ben Japánt az orosz hadsereg teljes szétzüllése, valamint a washingtoni konferencia biztosítékai arra az elhatározásra juttatják, hogy hadseregét redukálja.
Ezernyolcszáz tisztet nyugdíjaznak, ötvenhatezer közlegényt szabadságolnak, tizenháromezer lovat pedig eladnak olcsó pénzen a parasztságnak. A békelétszámot 236.000 főre csökkentik .1925-ben újabb redukció jött, újabb négy divisiót építenek le. Úgy, hogy a mostani békelétszám papíroson kettőszázharmincezer lett volna. A valóságban azonban a katonai köröknek eszük ágában se volt Japán kombatáns erejét csökkenteni. Ez a nagy redukció tipikusan japáni munka.
A tényleges állományt csökkentik ugyan, de helyette hússzoros pótlékról gondoskodnak. S ami a legfontosabb, sokkal gazdaságosabb módon. Bevezetik az összes közép- és főiskolákban a kötelező katonai kiképzést. Ma minden tizennégy és ötven és közötti egészséges japán polgár a lehető leggondosabban kiképzett katona.
Hivatalos statisztika szerint a japán hadsereget leépítették. Ugyancsak semmi jele nincs annak, hogy az 1931-iki békelétszám 230.000 főnyi szárazföldi katonasága akárcsak egy közlegénnyel szaporodott volna. Papíron tehát Japán, mint (akkor) a Népszövetség tagja, elsőnek kezdte meg a jó példát, - az önkéntes lefegyverzésben...
Komoly aggályaim vannak azonban, hogy a valóságban ez nem így van. Sőt. A japán hadsereget látszólagos leszerelés mellett, számbelileg többszörösen megduzzasztották, technikailag tökéletesítették.
Az a japán hadsereg, amely az orosz-japán háborút megnyerte, az 1903-as évi költségvetés szerint, évi negyvenhét milliójába került az országnak. A diadalmas háború után Nippon ismét fejlesztette a hadsereget. 1906-ban már a hadsereg költségei (nincs beleszámítva a háborús kiadás, vagy annak amortizációja) hatvannyolc millió yen körül járnak.
S a békelétszám fentartásának költségei évről évre tetemesen növekednek.
Tessék egy kis táblázat:

Év Katonai kiadás
1912 104,125.000 yen
1917 123,437.000 "
1923 223,927.000 "
1924 206,734.000 " (leszerelési év)
1925 214,805.000 "
1930 200,824.000 "
1931 227,488.000 "
1932 361,633.000 "
1933 447,833.000 "

Amint látjuk, a japán hadügyi kormányzat (valószínűleg) a világháború tapasztalatai alapján, erős beruházásokat hajt végre a szárazföldi hadseregnél. Talán háborúra is számít. (Bolseviki előretörés Kína felé.) Ezekben a kritikus években a katonaság költségvetése kettőszázhuszonnégy millió yen körül forgott.
Azóta a hivatalos kimutatások szerint a hadsereget leépítették. Mégis mit látunk?
Az 1933. évi katonai kiadások pont a duplája az 1923-as évnek, holott akkor Japán még fegyverkezett. Most nyugalmi állapotban, lecsökkentett létszám mellett, négyszázötven millió yenre van szüksége a japán hadügyminisztériumnak évente. (Több mint félmilliárd pengő, amelyben természetesen a haditengerészet kiadásai nem szerepelnek.)
Sokkal komolyabb ügy ez, semmint tréfálni való kedvem volna felette. Mégis nem nélkülöznek ezek a számok minden humort. Ugyanis rögtön mosolyognunk kell, ha az égig növő tételeket nézzük s a hadsereg leszereléséről szóló hivatalos jelentéseket olvassuk.

 

A JAPÁNI HADERŐ FEJLŐDÉSE

Már említettem, hogy a japán tisztikar tisztakezűsége, önfeláldozása, hazafiassága minden vitán felül áll. Tehát az a mellékgondolat is hibás, hogy nem kell a létszámnak növekednie ahhoz, hogy eltartása dupla pénzbe kerüljön. Ez olyan meggyanusítása volna a japán katonai vezetőségnek, amely ellen én magam tiltakoznék legerősebben. Ha a világ valamelyik hadseregénél megnézik, hova teszik a garast, akkor az a japán.
Takarékosak és ügyesek a japánok.
Nemcsak a külföldinek nem hajlandók egy fillért sem értéken felül fizetni, hanem a saját fajtájabelinek sem.
Az a meglepő éppen a szigetországbelieknél, hogy igyekeznek mindent a legolcsóbban megszerezni. A japánok szinte sportot űznek abból, hogy kitalálják módját, miként lehet három pengőért olyan töltőtollat előállítani, amely teljesen hasonlít, mondjuk a német mintához, - de lehetőleg annál még jobb legyen.
Ugyanezeket a törekvéseket megtaláljuk a hadseregnél is.
Leépíteni a hadsereget, de úgy, hogy tízszer nagyobb legyen, mint eredetileg volt.
Duplájára emelni a kiadásokat, de hatszorannyi értéket kapni érte, mint megelőzőleg.
Ezeket, a japánokat annyira jellemző ügyeskedéseket a végtelenségig tudnám variálni.
Annyi bizonyos, hogy a világporondon szereplő egyetlen nagy hatalom se intézi a maga katonai ügyeit, olyon szegényes külsőségek között, mint a japán. Aki csak egyszer is járt a japán hadügyminisztériumban, az aláírja megállapításaimat.
A világ egyik legrettegettebb hadseregének irányítását, fejlesztését közönséges fabarakképületekben végzik. Hatalmas, húsz, harminc embert befogadó termekben, ingujjra vetkőzve ülnek a tisztek. Mellettük, köztük a teafőző szamovár. Az asztalokon méternyi magas irattömeg, akta, kimutatás. A falakon mindenütt különböző statisztikák, térképek. Ez a japán hadügyminisztérium dolgozószobáinak általános képe.
A berendezés a legprimitívebb. Puhafa asztalok, egyszerű székek. Kép, szőnyeg, elegáns bútor, - ismeretlen fogalom itten. Nagyon magasrangú tiszteket voltam szerencsés meglátogatni és a tokyoi hadügyminisztériumban, de mindenütt ezt a spartai és imponáló egyszerűséget találtam.
Az is igaz, hogy ez átmeneti állapot. Nemcsak a hadügyben van ez így, hanem például a külügyminisztériumban a legtöbb osztályon. Magyarázat: a földrengés elpusztított mindent. Ez a két minisztérium még mindig szükségbarakokban tanyázik, holott volna alkalmuk saját otthonukat kissé kényelmesebbé tenni, az ő kezükben fordul meg a legtöbb pénz. Idejük is lett volna, hisz ez alatt az idő alatt az öt és félmilliós Tokyo felépült poraiból ...
Nem, nekik így is jó. Előbb a lényeg, azután a külsőség. Itt mindenki azon dolgozik, hogy Japánt semmiféle oldalról meglepetés ne érje, s az ország jövőjét a mostani világkavargásban újabb évszázadokra biztosítsák.
Külön könyvet lehetne arról írni, hogy szoros katonai természetű ügyeken kívül, mi mindent tart számon, intéz és megfigyel ez a barakokban dolgozó minisztérium. Minden szakember, - akinek dolga volt a katonai intézőkkel - csodálattal emlékezett meg előttem a miniszteriális tisztek képzettségéről, szaktudásáról.
Mindenre van emberük. A petróleumhoz ép úgy értenek, mint a gumigyártáshoz. Magam részéről a világsajtóban való tájékozottságukról tudom kiállítani ugyanezt a bizonyítványt. Az egészen apró, jelentéktelen vidéki lapoktól eltekintve, minden ország vezető lapjait ismerik. Tudják milyen tőke áll mögötte, kik a szellemi irányítói. Ismerik fontosabb munkatársait. Az írók stílusát, magánéletét, karakterét.
Ujságot olvasni, az külön tudomány.
S ha ebben a nehéz mesterségben jártas emberekkel találkoztam valahol, az a japán hadügyminisztériumban volt.
Két év alatt volt elégszer alkalmam e csendes urak szaktudását megcsodálni. Volt sokszor úgyis, hogy valósággal megdöbbentem a világsajtó politikájában való jártasságukon.
Nem szégyelem leírni: sokat tanultam tőlük.
Pedig ugyebár, ők elsősorban katonák voltak s nem ujságírók. Nagyon kevés olyan ujságíró van a világon, aki a nagy világlapok szerkesztőségét a helyszínen tanulmányozta, szerkesztőit, irányítóit személyesen ismerné, - mint azok a tisztek, akik a japán hadügyminisztérium sajtóosztályán dolgoznak.
Az itt személyes szenzáció, ha Newyorkba, Londonban, Párisban, Moszkvában vagy Shanghaiban szerkesztőváltás van valamelyik lapnál.
Szinte idegesség uralkodott ezekben a körökben, amikor a Hitleri Németország a szerkesztőségek belső életét és személyi irányítóit kicserélte. Csupa új emberek, nevek bukkantak fel a német sajtóban, amiket a tokioi katonák nem ismertek. Volt is kérdezősködés, érdeklődés ebben az irányban bőven.
Ma már biztosra veszem, hogy a nagy német lapok vezetőit jobban ismerik Tokióban, mint - Párisban. Pedig Párisnak valamivel fontosabb Berlin s közelebb is esik hozzá.
Ezeket a megfigyeléseimet csak mint egy odavetett színfoltot alkalmazom, amikor a japán hadsereg szervezéséről, munkájáról beszélek. Egész biztosan ezrével vannak oly apró újítások, ügyes helyezkedések a nagy gépezetben, amik a szakemberek érdeklődését méltán felkeltenék s utánzásra ösztökélnék.
De ne térjünk el a dolgok logikus ismertetésétől.
Nagy vonalakban a japán hadsereg fizikai és morális felkészültségét akarom felvázolni, amennyire ettől a mesterségtől eléggé távol álló és (főleg) távoltartott idegennek módomban áll.
Valamelyest - gyakorlati tapasztalatok alapján - van némi előismeretem a háborúviselés nehézségeiről. Hisz tulajdonképpen nagyobb, összefoglalóbb tudást, organizálóképességet, intuitív erőt, semmilyen emberi vállalkozás nem igényel, mint épp a legirtózatosabb: a hadviselés. Legyen az védekező vagy támadó háború - mindegy.
Még ahány nagykaliberű, képzett katonával beszéltem, az mind békepárti volt. A háború mindig olyan, mint egy nagyon komplikált sebészi műtét. Életbevágóan fontos szerepet játszik benne a professzor tudása, ügyessége, technikai eszközeinek tökéletessége, a segédszemélyzet lelkiismeretes munkája, betanultsága. S mind e nagy felkészültség csődöt mondhat egyetlen gonosz bacillus okvetetlenkedésén, mely minden elővigyázat ellenére, a legalkalmasabb helyen üt tanyát...
A háborúnál se lehet sohasem tudni. Az operációs felkészültség csak a siker valószínűségét, de sohasem a bizonyosságot támasztja alá.
Ami Japánt illeti, nem lehet a szemére vetni, hogy bármit, ami egy ilyen jövőbeli operáció sikerét elősegíti - elmulasztana. A világháború után német, francia és angol katonai szakírók értekeztek arról, hogy a legközelebbi háborút már nem a társadalom egyes rétegei vívják meg, hanem ebben a borzalmas küzdelemben az egész nemzet ereje aktivan résztvesz majd. Gyermek, asszony, nyomorék és egészséges egyformán.
Ezek a nézetek nyugaton még eléggé teoretikus síkon mozognak. Japán ezeket az elgondolásokat komoly tényként fogta fel, s nemzetvédelmi rendszerét ehhez idomította.
Ami újítást a világháborúban résztvett hadseregek (Japán csak statisztált) gyakorlati tapasztalatok alapján a maguk kereteiben bevezettek, azt Nippon fiai átvették.
Az új típusú gépfegyverektől elkezdve egészen a könnyü tankokig. Ha nem csalódom, az angol hadsereg volt az, amely a praktikusságot fölébe helyezte a hagyományos "katonai" jellegnek. Ezen a téren a japánok egy lépéssel tovább mentek. Például a könnyű japán tankokban már nem is szabályszerűen felszerelt katonák (értem alatta az uniformis kötöttségét s legtöbbször alkalmatlan szabását) ülnek, hanem gépészek. Amerikai, elöl-hátul zsebes vászon munkanadrágot viselnek, fejükön a masinisztákat jellemző vászonsipka. Egy ilyen tankosztag katonasága úgy fest, mintha ezeket a motorokat most vinnék olajosmunkások a gyárból a hadseregnek - átadás céljából.
A gyalogos katonák hátán ott a háló, amelyet bármikor gallyal, fűvel teletüzdelhetnek s magukra ölthetnek. Az oszakai hadgyakorlatok alatt láttam ilyen elvarázsolt ezredet a rizsföldek között lapulni. Oly tökéletes a mimikrijük, hogy nincs emberi szem, amely megkülönböztethette volna őket kétszáz lépésnyi távolságról a természetes környezetüktől.
A modern harcokban nagy szerepe van a földönkúszásnak. A japánok ezen a téren felülmúlhatatlanok. Jellegzetes földönülésüktől lábizmaik egész máskép fejlődöttek, izmosabbak, használhatóbbak, mint a mienk.
Általában a japán embert az európaitól feltünő módon az különbözteti meg, hogy amíg mi a térben a mellénygombunk magasságától a fejünk tetejéig teszünk-veszünk biztonsággal, addig a japán a földszinetől kezdve egész testmagasságában egyforma könnyedséggel dolgozik.
A japán élete végéig szoros kontaktusban és a földdel. A hatvanéves bácsi épp oly könnyedséggel tudja a szájába venni lába ujját, mint mifelénk az egy-kétéves babák. Ugyanilyen arányban tartja meg szinte csecsemőkor kúszóképességét, a földről felpattanó frisseségét.
Ez látszólag jelentéktelen előny. De csak látszólag. Álló harcoknál, vagy az ellenség észrevétlen megközelítésénél felbecsülhetetlen tulajdonság.
Azután a japán hadsereg, - mint a világ összes hadseregei, - főleg parasztokból rekrutálódik. Nos, a japán paraszt nagyon edzett ember. Koratavasztól késő őszig állandóan térdig érő vízben, latyakban dolgozik a rizsföldeken. A sár, az eső, az igazi eleme. Hozzáalakult a fizikuma.
Egész életében guggoló és hajlongó mozdulatokat igénylő munkát végez. Élelme igen egyszerű és egészséges.
Kérdem a világháborút járt katonákat, mi volt a legnagyobb szenvedés, amely a nyakukba szakadt?
A sár, az eső s ennek következtében a pihenőhely hiánya.
Ezt a nehézséget a japán mosolyogva győzi le. A sarkára guggol s úgy alszik a legnagyobb esőben mint a mormota. (Nem tudtam eléggé csodálni a japán vasutak harmadosztályu utasait. Éjjel feltérdeltek a padra, maguk alá húzták a lábukat, azután - Jó éjszakát! Így guggolva, egy ülő helyükben, asszonyok, gyerekek, férfiak és öregek egyformán átaludták az egész éjszakát. Reggelre frissen, mosolygósan ébredtek.)
Sajnos, az embernek ennie is kell. A háborúban még azok is, akik különben étvágytalanságuk miatt állandóan orvoshoz szaladgáltak, rájöttek arra, hogy a követ is meg tudnák enni, ha győznék foggal.
Az európai ember gyomorbeli igényeit mozgó hadseregnél nagyon nehéz kielégíteni. Mindennel lehet vádolni a hadsereget, csak azzal nem, hogy a világháborúban gurmandériához szoktatta a hadfiakat. Bizony elég primitív, ízetlen, sokszor ijesztő színű konyharemekekkel traktáltak bennünket. S ha így húsz év távlatából visszagondolok az akkori nehézségekre, még mindig csodálkozom, miként tudtak annyi embert úgy ellátni, ahogy elláttak bennünket. Ez a negatív elismerés azonban mitsem változtat azon a tényen, hogy a harctéri élelmezés a megszokott polgári étkezésünkhöz viszonyítva, sírnivalóan más volt.
Én megszoktam a japán ételeket.
Mandzsúriában pedig volt alkalmam harcban álló katonák kosztján élni. Ez a konyha (ha annak nevezhetem) ízletes és kielégítő. Ha a japán katona élelmet kap a harcban, ezt a nívót mindig megkapja. Apró fadobozokban kapják a főtt rizst, halat és zöldséget. (Salátaféléket.) Vagy van fadoboz s annak tartalma nem hogy ehető, hanem japán embernek (nekem is) élvezetes, vagy nincs.
Az európai hadseregnél a "konyha" megérkezése még távolról sem jelentette, hogy most már jóllakunk.
Ha már csak ezt a két "mellékkörülményt" vesszük tekintetbe, hogy a japáni hadsereg az eső és a gyomor problémáit mily könnyedséggel győzi le, nem tudunk elég pontot a javukra írni.
Amerikai és főleg német fegyverszakértők valóságos dicsáriákat zengtek nekem, a japán gyalogság puskájáról. Hordereje, pontosság korszerű. Súlyelosztása pedig egyedül áll a maga nemében. (Akár vállon, akár kézben könnyűszerrel hordható.)
Általában a katonasággal kapcsolatban az a megfigyelésem, hogy igyekeznek a fizikai fáradságtól megkímélni a legénységet. Kiirtanak minden fölösleges gombot, cókmókot, amikkel az európai hadseregek bővében vannak. A japán katona nem cipel semmi olyat békében se, amit háború esetén, az első tízkilométer után, minden lelkiismeretfurdalás nélkül eldobálna. Amit visz, az könnyű és föltétlenül szükséges.
Hosszú távnál nincs katonás sorrend. Nem masíroznak zárt sorokban. Természetesen, a század együtt van, de kisebb csoportokba verődve, - turisztikázik.
A tiszteket sokszor láttam a század közepén a legénység között gyalogolni. A bakák kisebb baráti egységekbe verődnek. Így, kedélyesen beszélgetve, nevetgélve róják egymásután a hosszú kilométereket.
Nagy lélektani igazság van a látszólagos laza fegyelem mögött. Galiciában húszezer ember társaságában rótam a poros országutakat, mégis halálosan fárasztott az egyedüllét. (Nem volt körülöttem senki, akivel két szót válthattam volna.) Mert ha az ember figyelme elterelődik a kényszerű menetelés gondolatától, fizikai képessége határáig játszva teszi meg a legnagyobb távolságokat.
Ezek azok a hajszálfinom eltérések, amik a japán hadsereg harcikészségét, teljesítőképességét fokozzák.
Azután volna még egy nagyon fontos megjegyzésem. Ezek a szamurai neveltetésű tisztek imponáló módon értenek ahhoz, hogy minden kedélyességük, közvetlenségük ellenére vasfegyelmet tartsanak alantasaik között.
Mint valami drága szeizmográf, rögtön megérzik, mikor lépi át a velük szemben álló alantas az emberi ragaszkodás, bizalom határát és csap át abba a mezőnybe, ahol végeredményben a fegyelmezetlenség vagy a pimaszság virágai nyiladoznak.
Erre nem kerülhet sor. Mert ezek a tisztek, anélkül, hogy azt a pallérozatlanabb legénység észre venné, lelkileg megint abba a kordába állítják őket, amelynek fenntartása nélkül emberi tömeget vezetni lehetetlenség.
A régi szamuraiaknak ezt a pszichológiai készségét még jobban csodálom, mint boszorkányos vívótechnikájukat, vagy halált megvető bátorságukat.
Ez a fegyelmezés nem ismeri a kiabálást, ütlegelést. Elég ahhoz (de mindig kellő időben) egy szemvillanás, vagy szótlan sarkonfordulás. (S nemcsak a hadseregben, hanem a japán közéletben is lépten-nyomon láttam ezt a "lélekidomítást".) Például jellegzetesen japáni fellépés a következő. Mondjuk a kávéházba bejön a vendég. Leül és vár tíz percig. A kiszolgáló személyzet közben nyugodtan vitatkozik a sarokban a legutolsó sporteredményen. Mi európaiak ilyenkor természetesen lármát ütünk. A samurai nem. Felkel, odamegy a pincérekhez, halk, kifogástalan hangsúllyal és modorban megköszöni a figyelmes kiszolgálást, leteszi a rendes borravaló tízszeresét s távozik.
Ezt az embert, amíg ezek a pincérek élnek, sohase felejtik el. S még ráadásul titokban se az apját, se az anyját nem tudják szidni, mert valójában egyiküket se bántotta meg. Nem árulkodott a főnöknél, nem csinált botrányt, mégis olyasvalamit tett, ami fölötte kellemetlen, idegesítő, észretérítő.
Ebben a lelkifogásokban a japánok kimeríthetetlenül találékonyak, alkalmazásaikban mesterek. Hatásuk alól bármilyen fajtájú civilizált ember nem tud megszabadulni. Hát még a japáni, aki lelki dolgokban annyira érzékeny!
Már előbb említettem, hogy a japáni haderő nagyságát pontosan kimutatni nem lehet. A katonai természetű dolgokról a japánok, akárcsak más náció fiai, nem szívesen nyilatkoznak. Ami adatot hivatalosan közrebocsátanak, annak legnagyobb része már úgyis köztudomású. Az ilyen autentikus statisztika csak a beavatottak számára rejteget néha pikantériát. Tudniillik, sok mindenre következtethetnek abból - mondjuk a katonai attachék - ha egy az általuk kétségkívül ismert tényt az illető hivatalos körök elrejteni, vagy más formában, szelidebb külső alatt igyekeznek ismertetni.
Minket ezek a részletkérdések nem érdekelnek. Hisz a világháború alatt tapasztaltuk, hogy a békelétszám nem volt cseppet sem arányban később a harctérre dobott kombatáns erők nagyságával. Ma már a laikus sem számítja úgy ki az esetleges háború esetén felvonultatható hadsereg nagyságát, hogy a békelétszám, valamint a tartalékba helyezett, tehát kiképzett "hivatalos" katonaságot vegye csak tekintetbe.
Szükség esetén az ördög megeszi a legyet is, - mondja a német közmondás. A világháborúban résztvett nemzetek fiai pedig tapasztalatból tudják, hogy amikor a szükség kényszerítő ereje hatni kezdett, a hadvezetőség onnan vette a pótlást, - nagyon helyesen - ahonnan tudta. A háborúban megszünt a béke nyugalmas éveiben felállított szabályok egész serege. (Korhatár, testi alkalmasság, katonai képzettség stb.)
S e nagy tanulság következménye egész sereg katonai zsebkönyv lett s különösen a német szerzők odalyukadtak ki tanulmányaik közben, hogy a jövő háborújában már nem lesz különbség a hadsereg és a polgári lakosság között, mert a nagy küzdelembe bele kell vinni az egész nemzet küzdő erejét.
Magyarán: sürgették a honvédelemnek teljesen modern és gigászi átszervezését, melynek következtében végső fokon, - ha kell - minden ember, s az általa kitermelt munka a hadsereg, illetve a hadviselés közvetlen szolgálatába legyen állítható.
Ezek teoretikus munkák voltak. Hogy ezekből az elgondolásokból mennyit valósítottak meg magában Németországban, - nem tudom. Azonban, ha a tényeknek teljesen megfelelőnek veszem a francia lapok tendenciózus leleplezését, s rémlátásait, akkor is a németek új alapokra helyezkedő szervezése távolról se közelíti meg a japánokét.
A japánok mindennel vádolhatók, csak azzal nem, hogy kizárólag a maguk kárán hajlandók tanulni.
Ami tanulságot a világháború jelenségeiből levonhattak, azt megtették. Sőt még annál is tovább mentek. Alaposan áttanulmányozták a sok nyugalomba vonult generális emlékiratait, magyarázkodását, okfejtését. Számontartották különösen a francia, angol és német szakértők vitatkozásait. Mérlegelték, hogy a sok felvetett, de meg nem valósított ötletből, mit lehetne saját maguk céljaira fordítani?
Nagyon sok angol, francia katonaíró meglepetten venné észre, hogy amit könyvében a hazai illetékes körök figyelmébe ajánlott, temetői közönyösség közepette, - azt a japánok valóra váltották. Természetesen, nem minden elgondolását, csak mondjuk, egy hatszáz lapra terjedő könyv egyetlen mondatát.
Nagyon sok ilyen mondatot, gondolatot, ötletet jegyeztek fel a szorgalmas japáni kutatók, hogy egy nagy tervvé és szervezetté kovácsolják össze.
Előzőleg már ismertettem, hogy a japánok 1922 és 1924-ben a hadseregük békelétszámát apasztották.
Ez a csökkenés teljesen megfelelt a népszövetség intencióinak. Hivatalosan az összes nagyhatalmak közül talán Japán járt legelöl, - önkéntes elhatározása folytán - a leszerelésben.
Tudtommal az öt nagyhatalom közül Japán volt az egyedüli, aki békelétszámát redukálta.
Ezt nagyon szép és békés gesztusnak (vagy ügyetlenségnek?) tekintené, mondjuk a szovjet is, - ha a valóságban is így volna. Azonban nem így volt és nem így van.
Amíg a nyugati hatalmak katonai írói és nemzeti erők katonai célokra való teljes átszervezését sürgetik, addig a szovjet hivatalosan, s elég öblös hangon adta a világ tudtára, hogy ez náluk már megtörtént. Ez nem egyéb jámbor óhajnál. Az oroszok e tekintetben blöffölnek.
A japánok ugyan hallgatnak, de szerény megfigyelésem alapján merem állítani, hogy nemzetvédelmük rendszerét az utolsó tíz esztendőben gyökeresen átszervezték.
Csökkentették a tényleges katonai létszámot, de meghússzorozták a háborúra kiképzett emberanyag számát. A szovjet propaganda-lapokban gyakran lehet látni egyenruhás elvtársnőket, amint egy jóképű, testhezálló gépfegyver mögött lapulnak, s arcukon önérzetes, de mégis naiv mosoly játszadozik.
Ez nem más, mint jól beállított fényképtréfa.
Oroszország még nagyon messze van az olyan általános katonai kiképzéstől, hogy már a nőkre is rákerült volna a sor.
Ezt már nem mondhatom Japánról.
A fiuk tizennégyéves, a lányok tizenhatéves koruktól kezdve a középiskolákban katonai kiképzést kapnak. Nem elszórtan, mutatóba, hanem valamennyi iskolában. Ez vonatkozik a katonai tudományokra. (Lőfegyverek kezelése: puska, gépfegyver, pisztoly. Menetalakulatok formálása, lövészárok-technika stb.) Azonban, ha a háborús kiképzésről beszélünk, akkor azt kell mondanom, hogy minden japáni állampolgár, legyen az férfi vagy nő, hatéves korától kezdve kiveszi a maga részét belőle.
Már az ovodáktól kezdve rendszeres tűz- és gázvédelmi gyakorlatokat tartanak a növendékekkel. Fegyelemre, önuralomra, a parancsok pontos végrehajtására oktatják őket.
Minél értelmesebb, idősebb a gyermek, annál inkább vonják be a katonai szolgálatba.
Merem állítani, hogy minden tizenhatéven felüli fiú és lány katonailag annyira képzett Japánban, hogy bátran megállná a helyét, ahova a hadvezetőség szükségesetén beosztaná.
Aki hosszabb ideig tartózkodott Japánban, annak nem kerülhette el a figyelmét, hogy a magasabbfokú fiúiskolák növendékei egyenruhában (minden diák egyenruhát visel, persze nem katonait, de katonai célokra teljesen megfelelőt), fegyverrel a vállukon, katonatisztek vezetése mellett hetenként legalább egyszer, rendes század-formációkban gyakorlatokat tartanak.
A gimnáziumok felsőbb osztályaiban, az egyetemeken a fiatalságnak hallgatólagos katonai rangjuk van. Ezek a rangok, mondjuk, nem érvényesek akkor, ha a tényleges katonaság kötelékébe lépnek, - de figyelembe veszik őket, s nagyon rövid idő alatt még a békében is megkapják.
Ilyenformán Japánnak kétfajta békelétszámú hadserege van. Az egyik a tényleges katonaság, amelynek száma körülbelül egy negyedmillió. Ez a százszázalékosan kiképzett, a javatermésből kiválogatott katonaság. A másik a hadsereg amolyan nyolcvan százalékban kiképzett, de igen fegyelmezett tömegből áll, amelynek száma tíz és húszmillió között lehet.
S ha már a számbajöhető erők nagyságáról beszélünk, nem szabad figyelmen kívül hagyni a milicia szervezeteket, amelyek, ha nem tévedek - legalábbis Tokyoban egyrészt a rendőrség, másrészt a tűzoltó-főparancsnok alá rendeltek. Amennyiben ez így van a fővárosban, valószínű, hogy a vidéken is ugyanilyen az organizációjuk.
Nincs még egy ország (Törökországot is beleértem), ahol a tűzveszedelem olyan nagyarányú volna, mint Japánban.
Ha bármely átlagos ház akármelyik pontján, mondjuk egy darab parázs leesik, - ott tűz támad. Nem úgy, mint Európában, ahol szerencsétlen körülményeknek kell összejátszaniok, hogy a szobatűzből - háztűz legyen.
Sajnos, ez egészen máskép van Japánban. A ház kívül-belül száraz és gyulékony anyagból áll. A fala - fa.
A padozata vastag gyékényszőnyeg. (Szemvillanás alatt tüzet fog.) Az ablaka papír. Berendezése megint csak fa és papír.
Míg máshol a nagy tüzek rendszerint padlás-, illetve kéménykigyulladásból származnak, addig Japánban a tűzvészek kilencven százaléka szobatűzből ered. (Nem számítva a földrengések idején keletkező általános tűzvészt.) Egy gondatlanul eldobott cigarettavég az üresen hagyott szobában, - biztos katasztrófa.
Sokáig emiatt nem mertem japánistílusú házban lakni, mert nem voltam eléggé fegyelmezett a cigarettacsutkák eldobásában. (Minden külföldi ember az első hetekben kész piroskakasszámba megy Japánban.) Megszoktuk, vérünkbe ment át, hogy a parázsló cigarettavégeket az utcán a földre dobjuk s ezt nagyon gyakran szórakozottságunkban a lakásban is megtesszük.
Hiába van ott a hamutartó. A rendes háziasszonyok tudnának csak arról beszélni, hogy milyen hanyagok a férfiak. Különösen amolyan vígabb családi összejöveteleknél, ahol nagyon gyakran, még a legjobb társaság után is hamuval teleszórt parketta, s kiégett szőnyegek maradnak vissza emlékül.
Nos, az ilyen "illetlenség" Japánban egyenesen katasztrofális. Ha kigyulladt a padló, s nincs valaki közvetlen a keletkező tűz mellett, akkor már ég az egész szoba.
A japáni szobában pillanatok alatt felcsap a láng a parázs nyomán. S ilyenkor a legokosabb menekülni. Az oltás reménytelen.
A legkisebb tűz is nagyon szerencsés lefolyású - ha csak a faház esik martalékul. Nagyon sok tüzet láttam Tokyoban, de mindössze egyetlen egyszer tapasztaltam, hogy legalább a ház külső kereteit tudta megmenteni a tűzoltóság a teljes pusztulástól. Az egész ház leégése, - az a természetes; s tegyük még hozzá, a szerencsés eset.
Ilyenkor vagy a házbeliek s a szomszédok nem vesztették el a lélekjelenlétüket, vagy a tűzoltóság ott tanyázott a szomszédban. Sajnos, általánosabb eset, hogy a szobatűz következtében a szomszédházak is leégnek, - amire a tűzoltóság a helyszínre kiér. Pedig a japáni tűzoltóság motorizált, gyors s eléggé decentralizált. Nem kell nagy távolságra kivonulniok. Hamar a helyszínen teremnek. Hősies elszántságban sincs hiba.
Mégis, ha egy kis szél van, néha egész városnegyedek égnek le. Tíz-húsz ház elhamvadása, emberhalál nélkül nem is esemény az ujságok számára.
Most már méltán kérdezhetnénk, mi köze van a japáni haderő szervezetének a tűzoltósághoz? Vagy a gyakori tűzvészhez?
Igen, az európai viszonyok alapján ez két teljesen különálló szervezet és terrénum. Az egyiknek semmi köze a másikhoz. De ez nem áll Japánra. Különösen nagy fontosságot kapott a tűzveszély hadászati szempontból, amióta Japán, akár Kína, akár Oroszország területéről repülőgéppel megközelíthető.
Ezekután már könnyebben érthető, hogy a japánok mindent elkövetnek a vöröskakas kiírtására. A sziget országban a tűzoltó szervezeteknek többszázéves tradíciójuk van. Hamarjában nem tudom, miként volt a régi Kínában, de ha Kínában nem volt önkéntes tűzoltószervezet, akkor kétségkívül a japánok voltak az elsők, akik a tűzoltást organizálták.
A régi, romantikus önkéntes tűzoltó-szervezetek még ma is fennálnak, de ezek úgy aránylanak a maguk bambusznádból készült létráikkal a modern hivatásos tűzoltókhoz, mint a régi, két karddal járó harcos szamurai a legújabb típusú motoros tankhoz.
Lényegében oda akarok kilyukadni, hogy Japánban a tűzoltóság ma már katonai alapon van megszervezve. A tokyoi tűzoltófőparancsnok generális rangban van. Maga a testület pedig tökéletesen katonai fegyelem alatt áll.
Kétszer volt alkalmam (mindig az újév első napjaiban) végignézni a tokyoi tűzoltóság díszszemléjét a császári palota előtt. Mi tagadás benne: ez teljesen katonai jellegű volt. A díszpáholyokban csupa magasrangú katonatiszt foglalt helyet, maga a tűzoltóparancsnok és adjutánsai pedig lóhátról nézték végig a defilirozó legénységet és a felvonuló motoros fecskendőket.
Emelte és aláhúzta katonai jellegét az egész ünnepségnek az a körülmény, hogy minden egyes alkalomkor a császár parancsát valamelyik vérbeli magas katonai rangú herceg olvasta fel a legénység előtt.
De még ennek ellenére is, a japáni tűzoltóság létszáma oly csekély a hadsereghez viszonyítva, hogy arról, mint számba jöhető (hadászati) erőről nem érdemes beszélni, - gondolják bizonyára igen sokan.
Hát ez is olyan látszat, amely igen csal.
Nagyon feltünő jelek mutatnak arra, hogy a tűzoltóság minden kitűzött célja, feladata és tényleges hivatása mellett egészen a nemzetvédelemnek egy kerete. Még pedig elég tág kerete.
Bárhol ütött is ki Tokyóban tűz, mire a tűzoltóság felvonult, már katonai egyenruhás emberek százai zárták le a környékbeli utcákat. Szinte a földalól bujt elő ez a "veszélyszázad".
Ilyenkor volt szerencsém találkozni Japán harmadik hadseregével: a miliciával. Tagjai valószínűleg kiszolgált katonákból és póttartalékosokból állanak, akik igen szűk körzetekben, szigorú katonai alapon szervezettek. Mindegyiknek odahaza van az egyenruhája. S bizony nagy fegyelemre vall, hogy adott jelre, ennek a milicia körzetnek tagjai, éjjel gondolkodás nélkül kiugranak a meleg ágyukból, percek alatt egyenruhát öltenek, s mire a harmadik tűzoltó szerelvény megérkezik, már sorfalat állnak, kommandóra cselekszenek, egyszóval azt a szerepet töltik be, amit nálunk nagyobb tűzveszély és katasztrófa esetén a rendőrség vagy a kivezényelt katonaság.
Japánnak ez a földalatti hadserege igen tekintélyes haderő.
Láthatatlan, mégis kéznél van.
Az oszakai és a tokyoi légigyakorlatnál volt a legfeltűnőbb a szerepük. A gyakorlatok kezdetét két héttel előbb falragaszok tudatták. Pontos útmutatás volt a polgári lakosság számára, hol és milyen időben kezdődik a támadás, illetve a védelem. Rendszerint az esti órákban.
A támadás megkezdése előtt Tokyo élte megszokott életét. A gyerekek kint játszadoztak az utcán. A kis házajtókban az asszonyok várták haza a férjüket. A villamosok nyugodtan csilingeltek s amerre a szem ellátott, a fényárban úszó utcákon tízezrével hömpölygött a nép. Majd hirtelen szirénabúgás jajdult fel valahol. A lámpák kialudtak s pillanatok alatt - az egyenruhás férfiak ezrei lepték el az utcákat.
A mellékutcákból, sikátorokból, a közeli garázsokból motoros járművek vágtattak elő, amelyek a kijelölt helyen megálltak. Felvették terjedelmük szerint a rájuk várakozó egyenruhás férfiakat s máris repültek tova.
Egész Tokyo olybá tűnt fel, mint egy álcázott kalózhajó, amely békés lobogó alatt, ágyúit hordók alá rejtve keringett körülöttünk egy teljes esztendeig. Azután adott jelre ledobta álarcát.
Igazán negyedóra alatt az öt és félmilliós várost a szó legszorosabb értelmében katonailag mozgósították.
Tíz-tizenöt perc s egyiptomi sötétség leple alatt az elébb még békésen nevető polgárság eltünt, s helyében mindenütt katonai egyenruhába bújt komor képű férfiak szaladtak ismeretlen helyek felé. Ki a kabátját gombolta, ki a cipőjét fűzte az utcák keresztezésénél.
Néha felsírt a tűzoltók szirénája. Majd nyers vezényszavak hallatszottak. A mi környékbeli férfiainkat az autók százai elvitték más vidékre s ugyancsak idegen helyről ismeretlen csapatok lepték el a mi negyedünket. Itt-ott tűz csapott fel az utca közepén. Megnyíltak a szomszédos házak ajtajai, ahonnan megszokta az ember szeme, hogy mosolygós, bájos, hímes kimonójú lánykák lépjenek elő.
Most nyakig fehérköpenyes, gázálarcos ápolónők rohantak ki, kezükben gázimmunizáló készülékekkel, hordágyakkal. Valahol a magasban gépfegyverek kattogtak, kísértetiesen vándoroltak a reflektorok fénysávjai. Azután megszólalt jajgató hangján a sziréna. Kiürültek az utcák. Sorba felgyultak a lámpák.
Ismét fényárban úszott a környék.
A házakból kijöttek a gyerekek.
Majd az asszonyok.
Végül a férfiak.
A katonaság pedig, amely betöltötte, megszállta az egész környéket, eltűnt oda, ahonnan jött - a föld alá.
Japánnak erről a hadseregéről nincs statisztika. Azt hiszem, békebeli főparancsnokuk a tűzoltóság főnöke. Ezért voltam bátor a japáni haderő ismertetésénél, látszólag hosszadalmasan kitérni - a tűzoltóságra.
Mindent összegezve vitán felül áll, hogy Japán hadserege emberi számítás alapján egyformán felkészült a támadásra és a védekezésre.
Az is kétségtelen, hogy a föld ama hajlatában, amelynek íve talán Hongkongnál kezdődik és a Behring-szoros jégmarta vidékénél végződik, mélységében pedig Szibéria méregzöld fenyőitől a Délszigetek banán illatú trópusi tájáig terjed: semmiféle haderő, se számbelileg, se szervezettség, de főleg rögtöni akció szempontjából a japánival szemben komoly számításba nem jöhet.
Az egyetlen hatalom, amely katonailag ezen a vidéken szerepet játszott, vagy játszhat: az az orosz. Ezalatt a szerep alatt, egy milliós tömegekkel operáló szárazföldi háborút értek.
Kína jelenleg (s még nagyon soká) harcképtelen.
A belső anarchia, a pénztelenség, a rablógazdálkodás, a világnak ezt a legősibb, legnagyobb lakosságú s legrégibb (és talán legszebb) kultúrájú államát szinte a kiszolgáltatottság állapotába hozta.
Szétdaraboltatás veszélye fenyegeti állandóan. Hogy ez a katasztrófa eddig be nem következett, azt mindennek köszönheti, csak saját magának nem.
A világháború kitöréséig a kolonizáló hatalmak mohósága és féltékenysége volt az az egyensúlyozó erő, amely ezt a hatalmas darab földet és a rajta élő népet az ipari rabszolgaságtól úgy, ahogy, mentesítette.
S még így is átlag tízévenként olyan hatalmas területeket mostak le belőle a körülötte csapkodó hullámok, - mint az európai Franciaország. Volt miből.
Azóta nagyot fordult a világ sora, s az főleg áll az európai hatalmak ázsiai erőviszonyára.
Ezerkilencszáztizennégyig még elképzelhető volt, hogy Anglia és Amerika, - mondjuk - Kína területére, flottája fedezése mellett, ha nem is egyidőben, de mégis a japánival egyenlő nagyságú és valószínűleg modernebb hadsereget tudott volna kiküldeni.
Ma, szerény számításom szerint (a terepviszonyok ismeretében) Japán három hónap leforgása alatt, ha kell, akár ötmillió főnyi hadsereget tud mozgásba hozni - Mandzsúrián keresztül -, akár Észak-Kína, akár Szibéria felé.
Ennél a pontnál bizonyára nagyon sokan fölényes mosollyal gondolnak a félelmetes hírű szovjet hadseregre. Noha Oroszországot végigjártam s igyekeztem nyitott szemmel figyelni azt, amit látni lehetett: az orosz hadsereg nagyságáról, technikai felkészültségéről, szervezettségéről nem mernék még hozzávetőleg se nyilatkozni.
Meglehet, hogy Európa felé tényleg komoly erőt (veszélyt?) reprezentál. Különben nem értek volna el oly sorozatos diplomáciai sikereket a szovjet politikai ügynökei.
Ázsiában fordított a helyzet.
A japánok minden orosz-amerikai közeledés s a Népszövetség elkeseredett flankirozó támadása ellenére, kidobták az elvtársakat Mandzsuriából. A sokszáz millió pengő értékű orosz vasúti érdekeltséget körülbelül nyolcvan millió pengő készpénzért váltották meg.
Moszkva örült, hogy annyit kapott.
Pedig, ha csak egy mód is lett volna (katonai), akkor ebbe az üzletbe sohasem mentek volna bele.
S hogy az orosz diplomácia bölcs volt, azt akkor tudtam meg, amikor Szibérián átutaztam. Ez a hatalmas útvonal a cári időkkel szemben nem hogy javult, - hanem rosszabbodott.
Öreg, kimustrált kocsik és mozdonyok vánszorognak a lötyögő vaspályán. Katonaság van bővivel a mongol-mandzsú határmenti városokban. Repülőgépek is keringenek a levegőben.
Az oroszok az útvonalon, hogy úgy mondjam, mindent kitesznek a kirakatba, Naív, gyerekes trükkökkel akarják bemutatni, milyen is az az új szellem, amely egy modern állam kereteit adja és kitölti.
A laktanyák épületei és a katonai gyakorlóterek - mintha valami természetfeletti törvény diktálná - még véletlenségből nincsenek máshol, mint a vaspálya közvetlen közelében.
A nap bármely órájában érkeztem az ily katonai táborhoz, akár reggel, akár délben, akár késő délután: a levegőben előírásosan két bombavető gép keringett. A katonai játszótéren pedig katonák labdáztak, futballoztak, hancúroztak, - de mindig nők társaságában.
Ezeken a tiszteletreméltó hölgyeken igen sokszor katonai zubbony volt látható, melyhez kitűnően illett a vörös fejkendő.
Ugyancsak a katonai gyakorlótér közvetlen szomszédságában ott van egy másik bekerített hely, amelyen szintén az unalomig menő egyformasággal egy fenyőfából ácsolt hinta, azután korlát, valamint egy nyujtó látható. Minden ilyen szibériai játszótér kapuja felett ott díszeleg a felirat: "A szovjettanács a gyermekeknek".
A bejárat mindig pontosan a vasúti sínnel parallel fekszik, hogy a szibériai luxusexpresszen utazó burzsujokat hadd törje ki a sárga irigység e fene nagy jólét láttára.
Valahányszor vonatunk egy ily katonai tábor előtt elrobogott, én lélekben mindig kalapot emeltem az emberi bornírtság e gyermeki megnyilvánulása előtt.
Nem tudom, vajjon önök érzik-e az itt leírt Potemkin falvak keserű groteszkségét? Persze, hogy nem!
Nem érezhetik, mert nem látják, hogy e háromszáz négyszögölnyi játszótereket csak egy vékony korlát választja el a végtelenségbe vesző vadvirágos rétektől s a kődobásnyira sötétlő komor pompájú erdőktől.
Hát van a világnak olyan gyereke, aki egy ilyen unalmas helyen tartózkodjon, amikor tőle már egy lépésre madárra parittyázhat, a selymes füvön hempereghet, a csordogáló patakban fürödhet és halászhat?
Én tizenhat ilyen szovjet gyermekkertet számláltam össze, de mind a tizenhatban összesen két gyereket láttam.
S ugyanez a véleményem a katonai gyakorlóterekről, amelyek a gyermekkertekkel ellentétben, mindig népesek voltak. (Ezt az orosz hadsereg fegyelmezettségének javára írom.) Valószínűleg parancsot kaptak, hogy háromnaponkint, amikor a transszibériai vasút hon: mars ki, tüntetni!
Hát ők tüntettek. Dobálták a lapdát, csiklandozták az elvtársnőket. Szavamra mondom, igaza volt Balassa Bálintnak: nincs szebb a vitézi életnél!
Jókedvűek voltak a szovjet vitézek. Miért ne?
Itt a világtól elzártan, mi másról értesülhetnek, mint hogy a szovjethadsereg a földkerekség legfegyelmezettebb, legerősebb ármádiája, s hogy csak azért nem mennek harcba, mert nem akarják az idegen hadseregben felvonuló proletárok vérét hiába ontani...
S míg a rádiót hallgatják, közben bakancsukban az elszakadt kócmadzagot javítják csomóra. Nappal pedig látják a keringő repülőgépeket, s ha harci vágy nem is fűti őket, de emberileg biztonságban érzik magukat a sárga majmoktól, ahogy az oroszok még ma is a japánokat nevezik.
Általában ezen a vidéken szinte természetfeletti tisztelettel néz a katonaság a repülőkre. Meggyőződése a bakaságnak, hogy ha harcra kerül a sor, - nekik vajmi kevés dolguk lesz a japánokkal.
"A japánokat, mielőtt észretérnének, saját otthonukban a repülőgépeink intézik majd el. Ami pedig Mandzsúriában és Koreában lézeng belőlük, azok összefogdosása, tengerbe kergetése a lovasság dolga lesz."
Ezt egy orosz elvtárs súgta meg nekem bizalmasan.
Ráhagytam. Vitatkozzam vele?
Mondjam el neki azokat az imponáló és főleg katonai természetű építkezéseket, amelyek a japánok alig pár száz kilométernyire tőlük, Mandzsúriában inszakító megerőltetéssel végeznek?
Figyelmeztessen őket, hogy amíg ők a régi egyvágányú nyugdíj után vágyakozó vasút mellett labdáznak, azalatt halálos komolysággal épül és jön napról-napra közelebb a határukhoz öt vadonatúj kettősvágányú új vonal?
Zavarjam álmukat azzal, hogy nemcsak nekik van repülőterük, hanem a "sárga majmoknak" is? Még pedig bombahajításnyira a mongol határtól?
S hogy a japánoknak is van gyakorlóterük, - egész Mandzsúria, ahol a legideálisabban képezik ki az újoncokat a komoly harcra.
Két évvel ezelőtt még negyedmillió bandita volt Mandzsúriában, ebből már kettőszázhúszezret megemésztett a japánok gyakorlatozása! Ideális alkalmuk volt arra, hogy a gáz- és gyujtóbombák minden fajtáját kipróbálják azokon az agyagból épült rablófalvakon, amelyeknek létezéséről éppen oly keveset tudott a világ, mint az eltűnésükről!
Én gondolatban még Moszkvában egyenleget csináltam az orosz-japán katonai erőviszonyról, s végeredményben nem tudtam eléggé csodálni az oroszt diplomaták helyzetismeretét, előrelátó gondolkodását.
Mégegyszer hangsúlyozom: az orosz katonai erők viszonyát az érdekelt európai államokkal szemben nem ismerem jól. (Itt talán tényleg nagy erőt biztosít nekik a repülőrajuk.) De Ázsiában a szovjet örül, ha békében hagyják.
Lényegében csak oda akartam kilyukadni, hogy az a nagy imperialisztikus katonai erő, amelyet a cári Oroszország Kína és India felé tervszerűen irányított, - Most, e percben nincs. Eltűnt a színpadról.
Helyébe ott áll egy sokkal jobban megszervezett, harcos szellemű, kitűnően képzett milliós ármádia: a japáni.
A hatalmas japán hadsereg felszereltségéről, fizikai és lelki értékéről lehet vitatkozni. De egy döntő befolyású stratégiai előnyük letagadhatatlan: ők a helyszínen vannak, míg az összes számításba jöhető más hadseregnek előbb egy világkörüli utat kell megtennie.
Én kizártnak tartom, hogy a japánok így megerősödhettek volna, ha nincs világháború. Sok oly jelenség támadt a világháború után, amelyet, ha Berlin, London (Szentpétervárról nem is beszélek) előre lát, még a marnei ütközet után is elállt volna a további harctól.

 

A HADITENGERÉSZET

Akár támadó, akár a védekező politika szemszögéből mérlegeljük Japán helyzetét, haditengerészetének fontosság kétségbe nem vonható.
Milyen a japáni flotta?
Egész biztosan nem olyan, mint volt a csuzimai ütközet napjaiban, amikor a világtörténelem legnagyobb tengeri diadalát aratta? Azóta teljesen átszervezték, modernizálták.
Számbelileg többet én se tudok erről a haderőről mondani, mint ami minden almanachban megtalálható. Egészen közeli és megbízható adatokkal talán az angol és az amerikai admiralitás rendelkezik.
A japánok nagyon gyanakvó természetű emberek, de amit a tengerészet körül művelnek, az már egyenesen ijesztő. Nagyon kevés oly külföldi van, aki japáni hadihajóra tette a lábát.
Fényképezőgéppel még kereskedelmi kikötőben is nagyon kockázatos járni. (A tokiói kikötőben például letartóztattak egy amerikai túristacsoportot, mert mozgófényképfelvételt készített, amikor tízkilométernyi, - kivehetetlen - távolságban egy kisebb japáni hadihajó vonult el.)
Általában minden, ami a flottával kapcsolatos, arról Japánban jobb nem beszélni. Flottabázisokon, vagy kisebb tengerparti erődítmények táján (tele van Japán velük) külföldinek mutatkozni, még tréfából se ajánlom.
Ezek a hyperóvóintézkedések is azt mutatják, hogy Nippon a legnagyobb súlyt a haditengerészetre fekteti. Mindezt csak azért említem, hogy az olvasó elképzelhesse, milyen nehéz feladat Japánban éppen a legkombatánsabb katonai erejéről hozzávetőleges számítást készíteni.
A japán haditengerészet - akárcsak a kereskedelmi - imponáló fejlődési vonalat mutatott. Itt is ugyanaz a jelenség mutatkozik, mint amire a kereskedelmi flottila növekedésével felhívtam a figyelmet: valahányszor Japán háborúba keveredett, utána ugrásszerű emelkedés mutatkozik.
A washingtoni, illetve a londoni egyezmények korlátot szabtak a tengeri haderő tetszésszerinti kiépítésének. Így Japán hadereje a tengeren ma nagyjában ugyanaz, ami volt 1932 decemberében.
Vagyis:

Típus Szám Tonna
Csatahajó 10 301,400
I. oszt. cirkáló 12 108,400
II. oszt. cirkáló 23 124,225
Repülőgép anyahajó 4 68,870
Tengeralatti cirkálók 4 21,065
Aknarakók 6 20,230
Partvédő hajók 8 26,530
Ágyúnaszád 13 5,300
I. oszt. rombolók 79 110,361
II. oszt. rombolók 34 26,470
I. oszt. tengeralattjáró 33 52,012
II. oszt. tengeralattjáró 38 31,372
Torpedóhajó 4 2,400
Aknahalászhajó 14 9,690
Különleges szolgálatra beosztott hajó 24 286,397

A japán haditengerészet jelenlegi ereje háromszázhat hajó körül van, melynek tonnatartalma hozzávetőlegesen egymilliókettőszázezer tonna.
A japánok mindent elkövettek, hogy a részükre engedélyezett kereten belül hajóik harciképességét fokozzák. Számtalan újítást csináltak, amik részben elütők a többi nemzet hadihajótípusaitól, szerkezetétől, részben merőben ellentétesek. S ép ezek azok a bizonyos nüanszok, amik a flotta erősségét, használhatóságát, pusztán tonnatartalom, ágyúszám és kaliber, valamint az egyes típusú hajók létszáma alapján mérlegelni nem engedik.
Még a laikus is megérti, hogy például egy huszonnégyezer tonnás amerikai és japán hadihajó között, - noha azok tonnatartalma, nagy- és kiskaliberű ágyúinak a száma teljesen egyezik is, használhatóság szempontjából - és és föld lehet a különbség.
Ilyen különbségek, eltérések pedig igen jelentős mértékben vannak. Az már más kérdés, vajjon ezek a konstrukcióbeli elhajlások a japánok előnyére írhatók, vagy se? Valószínűleg: igen.
Ez persze csak következtetés részemről. Ugyanis a japánokban hihetetlenül kifejlődött a praktikusság iránti érzék. Ezt a napi életben lépten-nyomon lehet tapasztalni. Élelmesek és gyorsak az új találmányok bevezetésében. A gyalogságnál is számos olyan józan, a küzdőképességet fokozó újításuk van, ami más hadseregnél nem található. Valószínűleg az a helyzet a haditengerészetnél is.
Persze ezekre az ezernyi apró, egyenkint talán lényegtelen, tömegükben azonban talán döntő fölényt biztosító trükkökre féltékenyen őrködnek.
Ez az egyik oka annak, amiért a japáni tengeri haderő harci értékéről talán még a szakértők se tudnak teljesen áttekinthető képet felvázolni.
Valószínűleg van gyenge oldala is a japáni hadiflottának. Ebből csak két feltevést említek meg, amit magam is elfogadhatónak tartok. Angol, német, svéd és egyéb más nemzetiségű hajósok egybehangzóan azt állítják, hogy a japánok gyengék a navigálásban. Meglehet. (Pedig ez már jelentékeny hátrány!) Ellenőrizni nem volt módomban. Azt az állítást azonban, hogy a japáni lélek még mindig távol áll a géptől, idegenkedve, szinte gépiesen kezeli - azt magam is tapasztaltam.
Ezt magam részéről könnyen meg tudom érteni. Mindig a csodálat bizonyos nem ével nézek azokra az emberekre, akik egy elnémult rádiót zsebkésük segítségével rövidebb-hosszabb töprengés után, - megszólaltatják, vagy rövidzárlat esetén, hamarosan világosságot teremtenek.
A gép teljesen idegen, s értelmetlenül állok vele szemben. Például a Ford-autó szerkezetét elég jól ismerem, mégis, ha utazás közben valami komplikáció történt, az volt az első ösztönös érzésem: csak nem piszkálni, mert abból még nagyobb bajok származhatnak.
Ezt a belső bizonytalanságot láttam majdnem minden esetben a japánok arcán, ha valamilyen mechanikai probléma elé állította őket a sors. Röviden: ők csak használni tudják a gépet, de nem kezelni. Ez a megállapításom természetesen nem zárja ki azt a tényt, hogy Japánban is vannak mérnöktehetségek, mechanikára hajlamos egyének. Számuk azonban elenyészően csekély. Tömeg szempontjából vajmi kevés súllyal esnek a latba. Már pedig a hadsereg és a tengerészet, - természeténél s összetételénél fogva, - tömegre alapozott.
Ugyanilyen a helyzet a szellemi használhatóság kérdésénél. A külföldi szakértők például azt állítják, hogy semelyik nemzet haditengerészeténél nincs olyan drill és olyan sok és nehéz gyakorlatozás, mint a japánnál.
- Ennek az a magyarázata - mondta informátorom, - hogy a japán ember csak olyan helyen és minőségben használható, ahol és amiben kellő gyakorlata van. A mozdulatokat - minden egyes helyzetben -, gépiesen begyakorolják. Erre a fantáziahiány miatt van szükség. (Tömegjelenség!) Például a japáni flotta gyakorlat közben nem mímeli a harcot, hanem valósággal végre is hajtja. Így kell rászoktatni a legénységet, mert ellenkező esetben, (a valódi ütközetben) már a máshangú ágyúdörejek miatt is elvesztené a fejét. Itt kell keresnünk a magyarázatát annak, hogy minden egyes tengeri hadgyakorlatnak megszokott velejárója a halottak és a súlyosan sebesültek listája. Ez más flottánál a legritkább esetben fordul elő. Ha figyelemmel kísérte, ugyancsak észrevehette, hogy minden nagyobb gyakorlatnál egy-két hajó súlyosan megsérül, sőt nem egyszer elsüllyed. Ez nagyon költséges és veszélyes módja a kiképzésnek, de úgy látszik, nincs más megoldás...
Eddig van informátorom okfejtése. Amennyire én a japán pszihét ismerem, semmi okom sincs arra, hogy a mondottakban kételkedjem. Magam is olvastam az ujságokban ilyen halottakról, sőt arról is, hogy a legénység milyen halálmegvető bátorsággal teljesítette a kötelességét.
Ennek a fogyatékosságnak is megvan azonban a jó oldala.
A japán admiralitás valószínűleg számításba vette az összes elképzelhető lehetőségeket, amelyek a japán flottára várakoznak háború esetén.
Ha ez így van, akkor kétségtelen az is, amennyiben tettre kerül a sor, akkor az egész flotta mechanikai precizitással hajtja végre a feladatát. Halálmegvetésben, bátorságban nem lesz hiány.
Papírforma szerint, (még a mai 5:3 arány ellenére is!) például az amerikai flotta a japánival szemben - a japán flottabázisoktól számított háromezer mérföldön belül - igen gyenge eséllyel vehetné fel az ütközetet.
Rögtön megváltozna a helyzet:
1. Ha a japánok kimerészkednek a deffenzív körzetből.
2. Amennyiben meglepetésszerűen új fegyvereket, vagy zseniálisan újszerű stratégiát alkalmaznának az amerikai admirálisok. (Terepviszonyok és fizikai adottságok miatt valószínűtlen.)
3. Ez a legveszélyesebb lehetőség: az angolok megengedik az amerikai flottának a singapuri, valamint a hongkongi flottabázis használatát. (Ebben az esetben az amerikai flotta nem a Panama-csatornán kelne át, hanem Gibraltár, Szuez és Singapur érintésével közeledne a japán vizek felé. Ez sok időveszteséggel és nagy kerülővel járna, de számbelileg döntő fölényt biztosítana az amerikaiak számára.)
4. Katasztrofális a helyzet: ha az angol és amerikai flotta közös akciót kezd. (Ebben az esetben a jól kiépített flottabázisokon kívül - melyek szinte felbecsülhetetlen szerepet játszanának - , minden egyes japán csatahajóval szemben, három angol-amerikai acélkolosszus szólaltatná meg az ágyúit. Kivédhetetlen fölény. Egyetlenegy mód van ekkor a győzelem reményére - ha a japánok, mielőtt az angol-amerikai flotta egyesülne- , Siam felől elfoglalnák Singapur erődjeit!)
Az itt felsorolt négy variáció nem a fantázia munkája. Komoly japán szaklapok foglalták egybe ezeket a lehetőségeket. Sajnálom, hogy a könnyebb áttekintést elősegítő térképet (japánit) elveszítettem.
Végeredményben azonban semmi kézzelfogható jel nincs arra, hogy a japánok megsemmisítésére törne az angolszász világ. Az Egyesült Államok és a Brit Birodalom között igen szívélyes a viszony, de a barátság távolról se mélyült el annyira (főleg ellenkező gazdasági érdekek miatt), hogy ilyen célú kooperációról a közeljövőben beszélni lehessen.
A japánokat tehát a tenger felől, - passzív viselkedés esetén - belátható időn belül veszély nem fenyegeti. Ez volt különben a londoni flottakonferenciának is a legnagyobb ütőkártyája; amelyet azonban a japánok nem voltak hajlandók honorálni. Mintha átragadt volna rájuk a franciák idegessége: akik a békeszerződés után (és ma is) Európa legnagyobb, legjobban felfegyverzett hadserege felett rendelkeznek, - mégis folytonos erősítésre vágynak. Biztonságot követelnek, akár a japánok.
E nagy "biztonság"-keresésnek ugyanaz lesz a következménye Ázsiában, mint Európában, - hogy az érdekelt hatalmak szintén fegyverkezésbe fognak s blokkba tömörülnek.
Egyelőre akár a franciáknak, a japánoknak sincs semmi okuk a csüggedésre. Pesszimisztikus mérlegelés után is tűrhetően állnak. Ami pedig a japán haditengerészet helyzetét illeti, az az utóbbi években csak javult. Még erősebb kifejezést is lehet használni: döntő stratégiai pozicióba került.
Miért?
Erre rájön az olvasó, ha egy kis történelmi visszapillantást teszünk.
Modern értelemben vett hadiflottája Japánnak csak hatvan éve van. Ha ugyan flottának lehet nevezni azt a két holland hadihajót, amit akkoriban vásároltak és azt az egyetlen japán hajót, amelyet Jokosukában építettek és bocsátottak vízre 1875-ben. Seiki volt a neve s mindössze 870 tonnatartalommal rendelkezett. Ez volt egyébként az első japán hadihajó.
Egészen 1903-ig a Hashidaté, négyezerkettőszázhuszonnyolc tonnás hadihajó a legnagyobb, amit Japánban építettek. Az orosz-japán háború után már megszületik a "Tsukuba" (13.800 tonna), majd gyorsan egymást követve az "Ikoma" (19.300), "Aki" (19.250 tonna), végül ugyanebből az időből származik az első két otthon készült dreadnought is, a "Kawachi" és a "Setsu". Mindakettő húszezer tonnán felüli hajó.
Ennél a listánál nagyobb dícséretet a japán hajógyártás harmincéves fejlődésére felhozni nem lehet! Hogy lássuk, miről is van szó, megemlítem, hogy az orosz-japán háború alatt Nippon még Angliában rendelt hat csatahajót és hat páncélos cirkálót. Két évvel a háború után már maga épít dreadnoughtokat!
Maguk a japánok is beismerik, hogy az orosz-japán háború alatt egyetlen lövést se tudtak volna leadni idegen optikai eszközök segítsége nélkül.
Azóta harminc év mult el s a japánok bebizonyították, hogy akár az első három évtizedet, - a másodikat se aludták át. Teljesen függetlenítették magukat a külföldtől:
a) hajóépítésben,
b) optikai szerek előállításában,
c) háborús kémiai iparban,
d) acél és nyersvas otthoni fedezésében.
Japán még három évvel ezelőtt is, igen sok - háborúban fontos szerepet játszó cikkben - külföldi támogatásra volt utalva. Ezeken az anomáliákon nagyot lendített - Mandzsuria megszerzése.
Megszűnt a szén, vas, réz és cink problémája. Mandzsuria bőven rendelkezik ezekkel az anyagokkal. A yawatai császári vasművek és a "Muroran Acél Művek"(Hokkaidoban) teljesen kielégítik a hadsereg és flotta acélszükségleteit.
Egyedül a petróleum és annak termékei körül mutatkoznak hiányok. Ezen a téren is figyelemre méltó eredményeket értek el Mandzsuriában, északon Saghalien szigetén, valamint délen, Formosában.
Amikor Japánt elhagytam, javában dúlt a harc a mandzsu-kormány és az angol, amerikai petróleum-érdekeltségek között. Ugyanis a mandzsúriai kormány nemcsak a petróleumkutakat monopolizálta, hanem a külföldi petróleumbehozatalra is bizonyos befolyásokat biztosított a maga számára. Ezek az intézkedések igen érzékenyen érintették a külföldi petróleumtársaságok vélt és szerzett jogait. A küzdelem még ma is tart.
Ugyanilyen természetű korlátozásokat tervezett a japáni kormány is. Az úgynevezett petróleum-törvény-javaslatban volt egy nagyon fájdalmas szakasz, amely ellen nemcsak a külföldi, hanem a japáni tőkeérdekeltségek is kétségbeesetten ágáltak. Ez a törvény jövőben kötelezni akarja a petróleumtársaságokat, hogy állandóan raktáron kell tartaniok annyi benzint és petróleumot, amennyi félévi forgalmuknak megfelel. Magyarán ez annyit jelent: amennyiben háború törne ki, Japán bőségesen el volna látva egy félévre benzinnel, szűkösen pedig akár három évre is.
Sokat hallottam mesélni a tengerészet titkos, tartalékkészleteiről. Állítólag a flottabázisok környékén, nagy benzin-kavernák és ciszternák vannak a sziklatalajban. Ezekben a mesterséges kutakban és üregekben tárolja a japáni haditengerészet a mostani bő esztendők minden fölöslegét, - a szűkös jövőre.
Mert bármilyen hihetetlenül hangzik, Japán ezidőszerint duskál a petróleumban és benzinben. Az angol, amerikai, orosz, sőt a román benzin is egymást igyekszik túllicitálni a japáni piacon. Nincs itt egyetlen társaságnak se kedvezménye a másik ellenében. Eredmény: a petróleum-inséges Japánban a taxi 60 fillérért tud megtenni olyan utat, ami nálunk legalább nyolc pengőbe kerülne!
Bárki, aki Japánban járt, igazolni tud: Tokyóból - Jokohamába és vissza (legrövidebb úton is hetvenkét kilométer) három pengő ötven fillérért lehet megtenni az utat. - Packard-autón! Ha ingyen vezetne a soffőr, ha ingyen koptatnák a drága kocsit, ha semmilyen költséget nem számítanának, - csak a benzint, akkor is képtelenek lennének ily árszabásra a hazai taxisok.
Tehát az amerikaiak és főleg az oroszok, mindent elkövetnek, hogy Japánt ingyen benzinnel ellássák. Hogy mi ebben a rátió: nem tudom. Tény az, hogy a kapitalista önzést és kenyérirígységet csakis akkor élveztem, amikor Japánban autón jártam.
Ilyen volna Japán helyzete a petróleum szempontjából még ma, amikor külföldre szorul. Én azt hiszem, jó idő telik bele, amíg a külföldi benzinbehozatal elé Japán mesterséges akadályokat gördítene. A hazai és a mandzsuriai petróleumkutak ezidőszerint csak arra jók, hogy háború esetén mentesítsék Japánt a teljes kiszolgáltatástól.
Mindent egybefogva, a japáni flotta helyzete akár nyersanyag, akár technikai felszereltség szempontjából, magasan felül áll az 1905-ös évek viszonyainak, - pedig akkor nyerték meg a chusimai csatát!

 

QUO VADIS NIPPON?

Előszeretettel beszéltem Japánban azokkal a külföldiekkel, akik elmenőben voltak. Mindig érdekelt, ugyan mit láttak? Helyesebben, mit vettek észre?
Ilyenkor az volt a benyomásom, hogy a szép tájak, az élet nem várt tempója, kavargása, a színek tobzódó pompája, - megvakította őket. Aki néhány hónapig tartózkodott csak Japánban, az rendszerint nem telt be dícséretével. (Ez a legtöbb ember.) Azonban azok, akik huzamosabb ideig éltek Nipponban, rendszerint a legélesebb kritika hangjait ütötték meg.
Volt olyan vélemény, hogy Japán a világ legkiválóbb nemzete. Övé, s csak kizárólag övé a jövő. De hallottam már (nem egyszer) gúnyos megjegyzéseket, lenéző, aláértékelő megállapításokat. A legenyhébb közülök az volt, hogy minden, ami e szigeten látható: az emberek udvariassága, az újonnan felhúzott felhőkarcolók, a nyugati civilizáció imponáló előretörése, - külső látszat. Színpadi kulissza, belső tartalom nélkül.
A japánok legelső tanítómestere úgylátszik Oroszország volt, - mondta egyízben egy amerikai úr. - Tőlük tanulták meg a Potemkin falvak építését. Amit itt lát, s amivel ezek szédítik az idegent, - az csupa enyhe utánzat. Játék.
Amint az életben a leggyakoribb eset, így most is, a két szélsőség között fekszik az igazság. Japán különös, misztikusan szép ország volt a multban. Bájából ma sem veszített.
Furcsán különös.
Átmenet, összekötő híd a nyugat és a kelet között.
A hindu és a kínai ember, nemcsak most, hanem évszázadokkal ezelőtt is fejcsóválva járhatott Nippon földjén. A hindu és a kínai kultúra volt az, amely ráütötte a maga bélyegét mindenre ami szép, mély és harmónikus az ázsiai életben. Az, ami a nyugati szemünknek annyira exótikus Japánban, a napi élet apróságaitól a művészetek kéklő ormáig, mind, mind kínai és hindu eredetű.
Van éppen elegendő hindu és kínai Japánban. Velük is sokat vitatkoztam e kérdések felett. A legjellemzőbben mégis egy shanghai egyetemi tanár foglalta össze az ázsiai ember véleményét Nipponról:
- Már egy éve járom ezt a csodálatos országot, s egyre jobban ámulok. Tudja kérem, minden olyan ismerős itt nekem, s mégis idegen. A kínai lélek úgy érzi magát itt mint - hogy rossz hasonlattal éljek - Beethoven, Bach, Verdi vagy Wagner csodálkoznának, ha egy modern jazz zenekart hallanának. Fülük lépten-nyomon, el-elkapna olyan akkordot, vagy melódiát, ami saját zsenijük édes-szülött gyermeke. De azok átszerelése, előadási modora, szellemüket teljesen megváltoztatta, vagy kikarikirozta. Amit itt lát, uram, kevés kivétellel minden kínai, s mégse az!
Ez volna Japán ázsiai arca.
Lényegében ugyanilyen eredményre jutunk, ha Japánt nyugati szemmel nézzük. Még a legelfogultabb ember se mondhatja: Japán európaizálódott. Mert a nyugatot nemcsak a kőépület s a gép reprezentálja.
Japán nézetem szerint a népek s a kultúrák rangsorában egy nagyon sikerült ötvény. Se nem réz, se nem ón. Hanem a kettő keveréke. Bronz.
Van benne egy kis cink is, ami önthetőbbé teszi. Hozzákevertek ólmot, ami kovácsolhatóságát, tömöttségét fokozta.
De találhatunk benne vasat, nikkelt, ami szilárdabbá, antimont és ként, ami merevebbé s sziliciumot, ami nyújthatóbbá teszi.
Egyformán fujdogál felette a déli tengerek fűszeres szellője s a Szibéria felől jövő jeges orkán. Lakói ereiben bőven csörgedez maláji és mongol vér.
Ez az érdekes fajtájú emberkeverék, háromezer évig, a világtól nem háborítottan, ért, nemesedett, mintegy kitetten Ázsia és Amerika között egy nagy szigeten. Most hirtelen kirágta gubóját, s megjelent a világ színpadán.
Hova fejlődik, merre repül? Mind olyan kérdések, amire talán a legközelebbi jövő már megadja a választ.
A japánokban igen nagy az életenergia. Mint minden népnek, úgy nekik is kétségtelenül joguk van az élethez s annak kiteljesítéséhez. Most elsősorban az a kérdés, hogy a nagy népek sorába való beilleszkedésük, mennyiben zavarja meg a mai egyensúlyt és harmóniát.
Mert kétségtelen, hogy az a terep, ami Japán rendelkezésére áll ma legálisan, az kicsiny s nem kielégítő.
Lakossága nyolcvan év alatt megduplázódott.
Köztudomású, hogy az anyaország földjének csak egy tizenhatod része használható fel földművelésre. Ez úgy ahogy, okkal-móddal elegendő volt a régi Japán harmincmilliós embertömegének ellátására.
Nem irigylem a japán államférfiakat. Emberfeletti feladatot kell megoldaniok.
A föld már nem adhat elég munkát, kenyeret a japán tömegeknek. Tehát szinte vaskényszer szorítja az országot az iparosodás felé. Az iparnak pedig nyersanyagra, azután lerakodó piacra van szüksége.
Maga az anyaország nyersanyagokban igen szegény. A világ nagy lerakodó piacainak sorompóját - Kína kivételével - idegen és erős kezek tartják markukban. Még a megváltó Kína felé is milyen nehéz az út!
Ezért van az, hogy főleg a marxista írók nem látnak Japán számára más választást, mint háborút vagy a belső forradalmat. Japán azonban nem akar se forradalmat, se háborút, hanem békés terjeszkedést. Még ha ez lehetséges is volna, az se menne könnyen.
Kína túlzsúfolt.
Mandzsúria, Szibéria a japán ember számára kibírhatatlanul hideg.
A Délszigetek felvevőképessége minimális.
Délamerikát és az Egyesült Államok nyugati partjait már lezárták előttük.
Egyetlen, megfelelő hely (a népfölösleg elhelyezése céljából) - Ausztrália volna.
Bármennyire is latolgatom ezeket az eshetőségeket s bármennyire is elhiszem Japán békés szándékait, a világ mai mentalitása mellett ezek a problémák háború nélkül megoldhatatlannak látszanak.
Az emberiség még nem ébredt rá a huszadik század igazi feladatának tudatára: a világ gazdasági s népi struktúrájának átszervezésére. Anglia - néha - mintha látná, érezné ezt a nagy és ködös problémát. Ő tett kísérletet a meghiusult világgazdasági konferenciára. Nemrégiben ismét Anglia tett propoziciót a világ nyersanyagkészletének igazságosabb elosztására.
Ezeket a kezdeményezéseket a világ politikusai és nemzetei kivétel nélkül, hátsó gondolattal s gyanakvással fogadták. A technika ezer esztendőkkel vitte előbbre az emberiséget egy félévszázad alatt, a politika azonban még mindig a középkor vágányain halad. Legfeljebb annyi a változás, hogy az uralkodó családok szerepét a szuverénitás és a hatalmi körzet kiterjesztésében maguk a nemzetek vették át. Ma nem a Bourbonok, hanem a francia köztársaság keveri az imperialisztikus politikai kártyát, a Romanovok helyét pedig ezen a téren - s a régi útvonalon - a szovjettanácsa tölti be. S így végig mehetnénk az egész listán.
Miért tételezzük föl, vagy várjunk pont a japánoktól más eljárást? Még ha akarnának, se tudnának - a többiek miatt - más útra lépni, mint amilyenen járnak. Japánnak háromszáz évig, az utolsó nyolcvan esztendőt leszámítva, - nem volt nemzetközi élete.
Japán külpolitikájában, mint modernizálandó életének egész vonalán, pontosan felismerhető az idegen befolyások, példaképek korszaka.
A tizenkilencedik század közepén, amikor nemzeti önállósága végveszedelemben forgott, szinte bismarki politikát folytatott. Belül megszüntette a kiskirályokat, egyesítette a nemzetet, kifelé pedig igyekezett a riválisok között az egyensúlyozó szerepéhez jutni, hogy a megerősödéshez időt nyerjen.
A huszadik század elején a japán külpolitika angol mintát vesz fel. Már kolonizál. Korea okkupálása, majd annektálása nagyon sok közös vonást mutat India sorsával. Kérlelhetetlenül vasököl a megszerzésben, liberális jóindulat az ország ujjászervezésében.
A japánok civilizálták Koreát.
Rendezték, emberileg elviselhetővé tették az adózást az eddigi kínai rendszerű rablógazdálkodás helyett.
Kopár hegyeit beerdősítették. Utjait a legmodernebb értelemben kiépítették. (Autóbuszforgalom van a városok között ott, ahol harminc évvel ezelőtt csak öszvéren közlekedtek, ha ugyan a rablók megengedték.)
Lehetővé tették, hogy a nép békében , nyugalomban dolgozzék és gyarapodjék. Az iskolák légióit állították fel. A régi koreai írást és nyelvet valósággal a föld alól kaparták ki s keltették új életre. Az elkínaiasodott koreai népnek visszaadták nemzeti jellegét - s ezzel együtt öntudatát.
Egy elveszett és halálra ítélt nemzetet állítottak vissza az élők sorába.
Ez a japáni imperialisztikus politikának a liberális gyümölcse.
A világháború után a japán terjeszkedés már más alapon történt. Szakítottak a régi renddel.
Nemzetiségi alapon felszabadították Mandsuriát a kínai elnyomás alól, s felállították az önnáló és független Mandsutikuo államot.
Kemény munka, de megy.
A japánok jelenléte Mandsuriában, magasabb emberi szempontól, eléggé nem méltányolható. Öt év alatt a rablók országában helyreállították a rendet. Megindították a vérkeringést, a civilizációs munkát, - amerikai tempóval s japán precizitással. Ebbeli munkájuk előtt bármily elfogult legyen az idegen, kénytelen kalapot emelni.
Harminc millió embert és egy olyan földdarabot, mint Németország és Franciaország együttvéve ismét bekapcsoltak az emberi kultúra közösségébe. Itt azonban még a kezdet kezdetén vannak.
Mindazonáltal kétségtelen, hogy ha még húsz esztendeig zavartalanul folytathatják alig hároméves munkájukat, akkor Japán egy újabb képességéről tesz majd tanulságot az ámuló világnak. Ami Mandsuriában folyik, az egy fantasztikus regénynek első fejezete: a semmiből elővarázsolnak egy nagy, százhúszmilliós modern nemzetet. Gigászi feladat!
A jelek arra mutatnak, hogy - megvalósítják.
Ebből a munkából kaptam egy kis kóstolót. Hogy mást ne említsek, láttam az új épülő fővárost: Hsinkinget.
A régi, kis, félig kínai, félig orosz város, ott porosodik elhanyagoltan a vasúti pályaudvar környékén. A háta mögött a nagy pusztaságon kijelölték az új milliós város keretét.
Európában nem látható széles sugárutak torkolnak hatalmas terekben. (Hely volt elég, nem takarékoskodtak!) Ezek az utak egyelőre még részben üresek. De már ellátták őket közművekkel. Vízvezetékkel, csatornákkal. Járdáik szélén ott sorakoznak az ízléses, magas villany ívlámpák. Kísérteties látvány ez éjjel. Olyan, mint egy nagy üres bálterem az ázsiai pusztában, amely várja a vendégeket, a házakat.
Már gyülekeznek. Mint a kaptárban a keretek lassan megtelnek lépes mézzel, úgy itt is hétről-hétre beépül egy ilyen utcanégyszög. Szépen sorjában, kérlelhetetlen pontossággal.
Azt hiszed Berlin modern negyedeiben jársz: gyönyörű tisztviselőházak, villák tömörülnek az egyik oldalon. Azután megint üresség, de ott, ahol a központ helyét kijelölték, már díszelegnek a reprezentatív paloták: a parlament, a minisztériumok s a közigazgatási szervek impozáns épületei. S a rengeteg lakóház, kaszárnya, palota - még mind lakatlan... Olyan ez az új főváros, mint az egész ország: félig felépült, félig üres, játékos kedvű démonok tréfájának néznéd, ha nem volna ott a titok megmagyarázója - a japán katona.
A japán katona, aki irtja a rablókat, építi az utakat új városokat jelöl ki, s amelyeknek felépített utcasoraiban ó az egyetlen élő lény. Ő sétál, őrködve a széle utcák hatalmas ívlámpái alatt, s szuronyán csillog az ujonnan bevezetett villany fénye.
Ebben a tekintetben Japán még Amerikát is felülmúlta.

 

AZ ÚJ HONFOGLALÁS MÉRLEGE

Még öt évvel ezelőtt a kinai paraszt parlagon hagyta a televény mandsuriai földet. Nem volt értelme, gyümölcse, verejtékes munkájának. Rablóbandák és a "közigazgatás" (szintén rablók: Csangcso-Lin) vitték el aratása eredményét. "Legálisan" az adót már behajtották rajta - harminc évre előre. Kényszeráron vett búzáját, rizsét, szójababját értéktelen papírpénzzel fizették ki.
A legtöbbször annyit se hagytak magtárában, ami legszűkösebben elegendő lett volna, hogy családjával kiteleljen. Csoda akkor, ha abban az országban még a békés paraszt is lélekben rablóvá alakult?
Amikor a japánok Csangcso-Lin uralmának véget vetettek, negyedmillió főnyi fegyveres rablóbanda garázdálkodott és fosztogatott az országban.
Ma harmincezerre fogyott a számuk. Szinte kiszámíthatatlan, hogy mit fektettek be eddig a japánok Mandsuriába vérben, pénzben, munkában és energiában.
Ugyan miért? Hogy az északkinai kulik millióinak szinte paradicsomi új életet teremtsenek?
Hisz amíg Mandsuriába évente alig több mint kettőszázezer bevándorló jön (fele lassan megszökik), addig Tientsin felől másfél, kétmilliós ujabb kinai rajok lepik el ugyanakkor az országot. Nekem úgy rémlett, hogy a japánok Mandsuriában megvalósítják azt, amit a kinai forradalom huszonöt éve csak hangoztat: a modern Kínát. Ez az akció a japáni katonai körök műve volt. Ezek a tiszta és önzetlen emberek kettős célt véltek elérni Mandzsuria okkupálásával.
1. Ázsia buddhista felét mentesíteni a bolsevista veszélytől (s így végeredményben Kínát és Japánt).
2. Új, szabadabb életet biztosítani a japáni parasztnak, akit a modernizálódott feudál-kapitalisták mérték nélkül kiuzsoráznak.
A katonatiszteknek ez az új honfoglalási terve tökéletesen japáni. Elgondolásában, kivitelében egyaránt. Nem akartak odahaza nagy felfordulást csinálni. Szétnéztek a szomszédságban, találtak egy hatalmas darab földet, s elhatározták, hogy itt állítják fel a szabad, igazságosabb, szociális berendezettségű Japánt. Ahol a föld népe elsősorban magának dolgozik. Nem lesz állandó adósa, modern jobbágya a földbirtokosnak, aki duplán keres, mert a föld jövedelmét a másik oldalon a hirtelen fellendült ipari vállalatokba fekteti.
Bármilyen furcsán hangzik, a katonai körök idegenkedve állnak szemközt ezzel a fél földbirtokos, fél iparmágnás japáni plutokráciával, - amely a parlamentarizmus nyugatról importált intézményén keresztül akarja magához kaparintani a politikai vezetést, s főleg a törvényhozást.
Tisztán nemzetközi bonyodalmaknak tulajdonítom, hogy Puji volt kínai császárt először az új mandzsu állam elnökévé, majd Kang-Te néven császárrá kiáltották ki. Eredetileg az volt a tervük, hogy tisztán a katonai körök vezetése mellett itt rakják le az új japáni parasztállam fundamentumát.
Azóta sok mindenben módosult a terv. Maga az alapgondolat megbukott. Nem tudják a japáni paraszttömeget áttelepíteni az ígéret földjére. Mandzsuria klimája teljesen elütő a szigetországétól. Túlságosan szélsőséges. Nyáron negyven fok meleg - télen ugyanannyi a zéró alatt.
Ez az ország egészen más életmódot és testi berendezettséget követel, mint Nippon szubtrópusi tájai. Tehát a "nacionalista" katonák fájó szívvel kénytelenek belátni, hogy a föld népét, modern Mózes módjára, nem tudják kivezetni a gazdagok karmai közül. Itt jön a tragikomikum: Mandzsuria megszerzésével azoknak a malmára hajtották a vizet, akik ellen - belpolitikai szempontból - az egész akciót csinálták.

Az első években - például - a katonaság félénken őrködött afelett, hogy a japáni nagytőke meg ne vesse a lábát az új tartományban. Ma is az a helyzet, hogy csak módjával engedik terjeszkedni. (Főleg a bányák kiaknázása körül.) Mandzsuria kormányzása ma is teljesen a katonaság kezén van (Kwantung army!) s a japáni belpolitika kulisszái mögött a legélesebb harc azért folyik, hogy a katonákat polgári (nagytőke) politikusokkal cseréljék fel.
Világpolitikai viszonylatban minket mindezekből csak annyi érdekel, hogy miután Mandzsuriából nem lehetett azt csinálni, aminek eredetileg szánták, egy sokkal gigantikusabb terv ugródeszkája lett.
Innen indul ki Kína (vagy legalább is Kína nagy részének) szanálása. A Csangkajcsek kormány, amely Kínának csak egy ötöde felett rendelkezik, de a hivatalos forumok előtt (Népszövetség) mint az egész kínai birodalom reprezentánsa szerepel, körömszakadtáig védekezik a japánok előnyomulása és térfoglalása ellen. Mandzsuriát még ma is, mint a japánok által megszállt egyik kínai tartományt kezelik.
Ez jogilag téves álláspont.
Kína sohasem hódította meg Mandzsuriát. A történelmi tény az, hogy a mandsu császárok háromszáz egynéhány évvel ezelőtt kezükbe kaparintották egész Kínát. Hisz a kínai forradalomnak egyik jelszava volt: Le a mandsukkal!
A kínaiak igen bölcs, nagy politikai rutinnal rendelkező emberek. Az angol parlamentáris rendszer kivételével nem volt az a kormányzási forma, amelyet az ötezeréves Kína ki ne próbált volna s a tökéletességig ne fejlesztett volna.
Kínában nem lehetett a politikai külső hitvallást jelvények segítéségével óráról-órára cserélni. A mandsu jelvénye: a hosszú hajcopf volt. Nem is olyan régen egész Kína még mandsu pártinak vallotta magát. A világ tudatába ment át a kínai copf.
Tehát jogilag és "jelvényileg" a mandsuk hatalmasodtak el egész Kína fölött, a valóságban azonban a kínaiak ellepték a hódító országot, s hihetetlen szaporaságukkal elkínaiasitották.
Mandsuria függetlenítése, vagy mondjuk elszakadása Kínától nemzetközi jogi szempontból meg nem támadható. De ez úgyse más, mint szőrszálhasogatás.
Sokkal fontosabb ennél az a tény, hogy Kang-Te császár, amikor elfoglalta ősei trónját, kijelentette, hogy a "Királyok útján" kíván haladni. (Konfucse politikai doktrinái.) Ez a proklamáció egyenesen a művelt s a forradalom által háttérbe szorított konzervatív kínai osztály felé volt irányozva.
Amolyan restaurációs nyilatkozat volt ez, program az ismét császári uralom alá kerülő Kína számára. Ha semmi másért nem, már ezért is soha igazi közeledés a kínai köztársasági kormány és a japánok között nem lehet.
A japánok Kína felé irányuló politikája ma már sokkal konkrétabb formát öltött, mint alig két évvel ezelőtt.
Ezt a kínai központi kormány is nagyon jól látja, s az érdekelt nagyhatalmak közül főleg Anglia. A japánok (legalább is józan vezetőik) pillanatig se ringatták magukat oly álomban, amilyen terveket lépten-nyomon imputál nekik a szenzációt kereső világsajtó.
Ellenben nagyon valószínű, hogy minden törekvésük a mandsu dinasztia restaurálására irányul. Ez a tervük legalább is Észak-Kínában már-már a megvalósulás küszöbén áll. Felállítják újra a kínai császári trónt, amelynek tanácsadói, katonai és gazdasági szervezői természetesen japánok lennének. Körülbelül olyan függésbe hoznák Kínát, mint amilyenben van Egyiptom Angliával szemben. Teljesen független és szuverén állam lenne, de minden gazdasági idegszála Japánhoz vezetne. Rendet teremtenének a káoszban. Visszatérítenék az életet a normális keretbe. Elsöpörnék a kiskirályok és s zsebrák "generálisok" uralmát, - hogy ez a hatalmas népességű, konszolidált piac minél több japáni iparcikket fogyaszthasson.
Kínában oly reménytelenül nagy a fejetlenség, s annyira hiányzik a nép nagy tömegéből a nemzeti öntudat, hogy a belső rendteremtés csakis külföldi segítséggel képzelhető el. Minden számbajöhető nagyhatalom ezen a téren messze Japán mögött marad. Miután valószínűnek látszik, hogy Kínát a japánok szedik majd rendbe, így az európai hatalmak máris idegesen számolnak a kínai piac elvesztésével.
Ezt megakadályozni csakis a Csangkajcsek kormány erőteljes támogatásával lehetne elérni. De ebben egymást gátolják az érdekeltek. A híres "nyitott kapu" politikája is ezt az elvet igyekszik érvényben tartani. S míg Anglia, Amerika, Franciaország félénken őrködnek a nyitott kapu előtt egymásra, addig Japán a hátsó ablakon szépen bemászik az annyira óhajtott kincses hombárba.
Kínának ily modern úton való pacifikálása a japánok részéről még súlyosabb erőeltolódásokra vezet a Csendes-Óceán érdekszféráiban. India, Ausztrália, sőt Afrika is közvetlenül veszélyeztetett zónává lépne elő.
Kínát nem lehet gyarmatosítani, de Ausztráliát, Afrikát - igen. Japán félreismerhetetlenül rálépett a gyarmati politika útjaira. Kínát - ameddig lehet - minden körülmények között mezőgazdasági életre szorítani. De egyre növekvő lakosságának helyet bőségesen csakis Ausztráliában találhatna. Ausztráliában kétszer annyi ember fér el, mint ma Japánban, ezzel szemben nem több a lakossága, mint Tokyonak és Oszakának együttvéve.
Az a gyarmati politika, melyet legelsőnek a karthagóiak és a görögök kezdtek el, s utánuk a rómaiak tökéletesítették, tovább virult a spanyolok, a portugálok, a franciák, a hollandok kezén, hogy végül is az angol kormányzás megteremtse a világ legnagyobb gyarmati birodalmát.
Nagyon sokszor elgondolkoztam egy kínai mandarinnal folytatott beszélgetésemen, amelyen történetesen a gyarmatosítás problémáját vitattuk meg. Ez a higgadt, s fölötte okos úriember filozófikus magasságból nézte a dolgokat.
- Mit gondol, - mondta többek között - Kína minek köszönheti ötezeréves fennállását?
Bevallom, fogas kérdés volt. Milyen választ adhat ilyenkor a meglepett ember? Régen olvasott vezércikkeknek elraktározott frázisait.
- Azt hiszem, - feleltem tétován, - faji vitalitásának. Azután szerencsés földrajzi helyzetének, meg kultúrájának.
- Szó sincs róla, - vágott vissza határozottan. - Kína azért lett nagy és legtovább fennálló nemzet, mert sohasem hagyta el ezt a földterületet, amelyet a természet számára kijelölt. Kína sohasem gyarmatosított. Nem ment távoli földrészekre, idegen népet uralma alá hajtani. Olyan volt mindig, mint a tenger. Évszázadok alatt mosott le, olvasztott magába egy-egy métert az őt körülvevő partokból.
- Azt hiszi, véletlenségnek tulajdonítható, hogy a mai tudásunk szerint a két legtovább élő nép, az egyiptomi és a kínai nem volt hódító? Mi lett a görögökből és a rómaiakból? Az anyaország belepusztult a gyarmatokkal való harcaiba. Ugyanez a sors érte Spanyolországot és Portugáliát. Amint a gyarmat átveszi az anyaország műveltségét, kultúráját, szóval nagykorú lesz, önállóságra törekszik. Ezt meggátolni még eddig semmilyen országnak sem sikerült. Anglia mintha most ért volna el ahhoz a fokhoz, ahol a régi világban a gyarmatok kikiáltották függetlenségüket. Csupán a modern technika vívmányainak s az ezek segítségével beszervezett és fenntartott gazdasági egységnek tulajdonítható, hogy a dominiumok még mindig rezonábilisabbnak tartják, ha a régi család kereteiben megmaradnak...
- Kínát - fejezte be elmélkedését - sohasem féltem a leigázástól. Ez a nép sokat szenvedhet, ideig-óráig kizsákmányolhatják, de végeredményben a maga örszázmilliós tömegével olyan mint a tenger: akármilyen nagy folyam is ömöljék bele, összekeveredik és sóssá válik benne. Japán nagyon könnyen elfoglalhatja Kínát. Mi lenne ennek a következménye? Kétszáz év múlva Japán eltűnne a föld színéről, mint ahogy a mongolok és a mandsuk is elvesztek, felszívódtak...
Japánra vonatkozó jóslatát a kínai úrnak nem tudom teljesen aláírni. A japánok vannak olyan óvatosak, hogy az ilyen felfalásnak ellentálljanak. Ahol száznál több japáni él, ott rögtön kolóniákba verődnek. Shanghaiban például százezer japáni él külön városrészben japáni módra. Feleségeiket Japánból hozzák, akik megtartva jellegzetes modorukat és ruhájukat, semmiképpen se asszimilálódnak. Ugyanez a helyzet Koreában és Mandsuriában is. Sokkal több valószínűséget látok abban, hogy Kína abban a percben függetleníti magát bármely hatalomtól, amikor elérte belső rendjét s átvette a kikerülhetetlenül szükséges mechanikai kultúrát.

 

A MESTER ÉS TANÍTVÁNYA

Egyet vaktában lefogadok: ha Anglia csak halvány körvonalaiban is sejtette volna azokat a bekövetkező ipari és katonai erőeltolódásokat Ázsiában, amelyek fejében kétes összetételű új államokat és állandó háborús veszélyt kapott - már ez az egy lehetőség is elegendő lett volna arra, hogy gátlólag közbelépjen a világháború kitörésénél.
Most már nem "egy bizonyos lehetőség halvány körvonalairól", hanem teljesen kialakult valóságról kell beszélnünk.
Ázsia megkapta új Angliáját - Japán személyében.
Japán előnyei Angliával szemben:
1. Átvette a felszabadító szerepet. (Ő lett Ázsia világossága, amelyről - különösen a hinduk - az angol uralomtól való felszabadításukat remélik.)
2. Kínát, a világ egyik legnagyobb piacát jobban ismeri, mint Anglia. (Közös a műveltsége, izlése és azután nem a föld túlsó oldalán fekszik, hanem a szomszédja.)
3. Klimatikus viszonyai, modern gyári felszereltsége révén összehasonlíthatatlanul olcsóbban termel, mint nyugati konkurrensei.
4. A páriskörnyéki békék következtében beállott gazdasági és politikai káosz Angliát akcióiban állandóan hátráltatja, - Japánt pedig segíti céljai elérésében.
Még jó egynéhány ilyen pontot tudnék felsorolni, de nem lényeges. Csak a legutolsó tételre akarok egy megjegyzést tenni, mielőtt tovább mennék. Magában Japánban is vannak pacifista lelkek, amelyek maguk se tudják, hogy a valóságban mégis száz százalékig - háborús pártiak. Hisznek Japán égi kiküldetésében, - amelynek végső célja, hogy békességet adjon az emberiségnek. Én azonban még olyan japáni pacifistával nem beszéltem, aki elismerte volna az angolok létjogosultságát - Ázsiában.
Valahogy úgy képzelik el a dolgokat, mint Napoleon, akinek szintén megvolt a béketeóriája: ha az egész világ francia lesz, nem lesz ok többé a háborúra.
Ezért a legkisebb pacifista lelkifurdalás nélkül magukévá teszik a japáni külpolitika vezérszólamát: Ázsia az ázsiaiaké!
Igen ám, de ki valósítsa meg ezt a célkitűzést, felszabadítást?
A kínaiak? Képtelenek.
A hinduk? Fegyvertelenek.
A mongolok? Öntudatlanok.
A malájok? Civilizálatlanok.
Hát akkor, az Isten szerelméért, kire vár ez a feladat? - Hát a japánokra!
Ez oly világos, mint a felkelő nap!
Tegyük fel, hogy az angolok olyan liberálisok, hogy mosollyal, kissé fanyar szájízzel összecsomagolnak Indiában, Kínában és az ázsiai szigeteken; s békességesen kivonulnak.
Nem tetszelgem a próféta szerepében, amikor megjósolom, hogy ez nem így lesz. Valami kis fegyveres "villongás" mégis csak megelőzi ezt a nagy "tisztulást".
Már pedig, ha csak fegyverrel lehet ezt a felszabadítást elintézni (mintahogy másképp nem is lehet!), Indiában, Kínában megjelenik majd a japán katona, kezében a japán lobogóval.
S ha ezt a japán lobogót egyszer felhúznák Singapore erődeire, van olyan hindu és japán, aki elhiszi, hogy azt onnan a felszabadítás befejezése után visszagöngyölnék?
Van.
De én nem vagyok se japán, se hindu, se pacifista, s így én nem hiszem. Tehát lényegében Japánban még a pacifisták is egy világháború kitörésének lehetőségét munkálják.
- Tulajdonképpen mit is akarnak a japánok? - kérdezik tőlem igen gyakran olyanok, akiknek tekintetük átfogóbb s érdeklődésük túlterjed a bizaron, vagy nem torpan meg fantáziájuk a gésák s a teaházak amúgyis teljesen félreismert életénél.
Ilyenkor nem is gondolják, hogy a könnyedén vacsora utáni csendes beszélgetés keretében feldobott kérdés, mennyire égetett engem teljes két éven keresztül, amíg Nippon tündéri szigetét jártam. Mint valami lángoló, öröktüzű kérdőjel lebegett folyton a szemem előtt akár az utcákat róttam, akár a nagy tempóval előretörő mechanizálást láttam, vagy komoly hivatalos urakkal beszélgettem:
- Miért mindez? Mit akarnak?
Feleletet, magyarázatot akár ötvenfélét is kaphattam volna, - idegenektől, a másik oldalon érdekelt felektől. S mennyire jellemző az emberekre: azok tudnak mindent megmagyarázni, akik a legkevesebbet értenek a dolgokhoz.
Csapong a képzeletük. Ördögöt látnak ott, ahol csak árnyék feketélik, vagy fordítva, a legkomolyabb reális tényeket komolytalan romantikának bélyegzik.
Egyáltalán igen problematikus kérdés, vajjon van-e egy nemzetnek, mint egésznek, határozott célkitűzése? Azt el tudom képzelni, hogy egy tizenöt éves fiú elhatározza: ő orvosprofesszor lesz s ezt a célkitűzését tűzön-vízen keresztül el is éri. De ki az a tömegléleklátó, aki röntgenszemeivel meglátja, hogy egy egész nép (Japán esetében hatvanötmillió ember!) napi életén kívül, azt a titkos vágyat hordja szívében, hogy addig nem nyugszik, amíg a világ ura nem lesz?
"Japán világuralomra tör!" - állapítja meg nem egy, nálam sokkal tekintélyesebb amerikai és angol kollegám. Sőt annyira mentek, hogy ebbeli nézetüket nyomtatásban is ki merték adni. Nem követtek el nagy tévedést, csupán egyéni feltevésüket mint befejezett tényt kezelték.
Én nem akarok ugyanebbe a hibába esni.
Nagyon sok erő együttes hatása, a véletlenek ki nem számítható esélyei viszik előre, vagy vetik hátra egy nemzet boldogulását. Talán a legizgalmasabb olvasmány volna, ha akadna valaki, a ki megírná, hogy miként lett világhatalom Angliából, a hivatalos angol körök bakafántoskodása és skrupulusai ellenére.
Vagy ki hinné el, hogy Oroszország mérhetetlen ázsiai birtokai a központi hatalom folytonos rosszalásai s ideges tartózkodása közben jutott szinte észrevétlenül a szlávság birtokába? S ugyanott van az érem másik oldala: az a területi hódítás, ami Nagy Péter cár óta minden orosz külpolitika titkos vágya volt - megvetni lábukat valamelyik melegvizű tenger partján -, kétszázéves, céltudatos erőfeszítés ellenére, ma messzebb van a megvalósulástól, mint volt akkor, amikor Szent Péterváron legelőször kitalálták?
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem elég a szándék, adottságnak, helyzeti energiának s szerencsének is kell közrejátszania, hogy egy nemzet kiteljesedhessék, vagy a hatalomnak olyan birtokába jusson, hogy első legyen az egyenlők között.
Ha Japán szempontjából vizsgáljuk, - egyelőre nem az egész világpolitikai helyzetet, hanem csak az ázsiait -, nagyon sok jel mutat arra, hogy amennyiben a körülmények továbbra is ily szerencsével játszanak közre Japán javára, mint eddig, akkor Japán még akarata ellenére is - ura lesz Ázsiának.
Állítom és bizonyítani is tudom, hogy a hivatalos japáni külpolitika vezetői például a végsőkig ellenezték a mandsukuoi akciót.
Most, hogy sikerült, természetesen ezeknek a köröknek is módosult a véleményük.
Hogy a japánok Mandzsúriában megvetették a lábukat, nagyobb és végzetesebb szerepe volt abban az érdekelt nemzetek erőtlenségének, az ázsia erőviszonyok megbomlásának, - mint a japánok hódító szándékának.
Eddig Nippon területi terjeszkedésének az az igazi és pikáns története, hogy mindig ő volt a létgyökerében megtámadott fél s hódításai egy elszánt, életre-halálra menő védekező harc gyümölcsei voltak.
Mandzsúria megszállásáig Nippont imperialiszikus politikával még gyanusítani se lehetett. Ma, 1936-ban egészen más a helyzet.
Miért? Mert tökéletesen megváltoztak az esélyek.
Emberi dolog, hogy ha alkalmam van többet keresni, bérház helyett saját villámban lakni, - akkor ezt a lehetőséget nyakonragadom. Ha a japánok nem tennék azt, amit idáig tettek s amit ezentúl keresztül visznek -, akkor élhetetlenek lennének. Már pedig bármennyire is elfogult legyen valaki e feltörő fajjal szemben, még rosszindulatból se állíthatja róluk, hogy nincs magukhoz való eszük.
Vannak szembeötlő gyengéik, de ezek elenyészőek az érvényesülést elősegítő számos értékes tulajdonságaik mellett. Ezek az általános jellemvonások természetesen nem mindig szimpatikusak - a szemben álló felek szemében.
Ha az ember elfogultság nélkül szemléli Nippon karrierjét, akkor önkéntelenül rájön arra, hogy az ország vezetői előtt mindig külföldi mintaképek lebegtek.
A régmúltban a tüneményes fínom és mély kínai kultúra.
A hetvenes években Németország és Anglia.
Ma: Amerika.
Persze, ez csak olyan általánosítás, de többször jár közel az igazsághoz, mint nem.
Szerintem Japán az élet ütemét ma igyekszik amerikai nívóra emelni - annak kellemetlen melléktermékei nélkül. A politikában azonban -, bármennyire is tagadják -, változatlanul Anglia az, amelyet példaképpen tekint. Ezalatt természetesen a külpolitikai érvényesülést értem.
Már több ízben említettem, hogy a japáni embernek egyik feltűnő hibája: gyenge a fantáziája. Ez az oka annak, hogy lehetőleg mindig kitaposott utakon jár.
Már most egészen kézenfekvő, hogy a háromezeréves álmából a modern világra ébredt Japán - keresve keresett a viruló nemzetek között olyat -, amelynek földrajzi adottsága az övével egyezik.
Még véletlenségből se eshetett a választása másra - mint Angliára.
Anglia ép úgy szigetország, mint Nippon.
Ép oly elzárkózott életet élt a kontinenssel szemben, mint Japán.
Egyetlen segítőtársa, amely a világ urává tette: a tenger. Az a tenger, amely sokkal nagyobb szélességben terpeszkedik Ázsia e szigetbirodalma előtt, mint a követendő példaképpen választott Angliát körül öleli.
Ha céltudatosan, világuralomra törő tervekkel lehet gyanusítani Japánt, akkor arra egyetlen támpont szolgál: a flotta politikája. Legyen az akár kereskedelmi, akár haditengerészeti.
A japáni kereskedelmi hajópark registertonnái a világ legelső tengerész nemzeteivel (csekély eltérésekkel) egyenlő. Hadiflottájuk pedig eddig csak azért volt háromötöd oly erős, mint az angol és az amerikai, mert a világnak e két legerősebb tengeri hatalma e ponton összefogtak Japán ellen és kényszerítették a mérsékletre.
Mi sem bizonyítja jobban az idők változását, mint az, hogy Japán elérkezettnek látta az alkalmat arra, hogy úgy a washingtoni, mint a londoni egyezményt felmondja.
A világháború utáni időkben a repülőtechnika nem is sejtett fejlődési fokot ért el, de ennek ellenére, Japánnak, akárcsak Angliának, a biztonsága és fejlődési lehetősége még mindig tengeri hatalmától függ elsősorban. Így érthető, hogy Ázsia vezető nemzete, amely már hatvan év előtt ráébredt a hajózás fontosságára, most, amikor módja van arra, hogy azt teljesen kiépítse, ettől a régi álmától egykönnyen el nem téríthető.
Valamikor (nem is oly régen) Angliának az volt a flottapolitikája, hogy tengeri hadereje oly erős legyen, mint az utána következő két hatalom flottája együttvéve.
Ilyesmiről ma már beszélni se lehet.
A világháború alatt a flotta megsemmisült (a német) s két utólérhetetlenül nagy lépett a helyébe. (A japáni és az amerikai.) E két új konkurrens közül az egyiket ideiglenesen korlátok közé lehetett szorítani.
Ma Japán, nemzeti presztizsre való hivatkozással, egyenjogúságot követel. Ha ezen a téren nem sikerül a megegyezés, akkor kezdődik az igazi fegyverkezés, - amely előbb-utóbb háborúba vezet majd.
Amerikában máris oly kijelentések hangzanak el, hogy minden egyes új japáni hajóval szemben ezentúl kettőt építenek majd. Ha Amerika növeli flottáját - Anglia se marad tétlen. Amennyiben ez a versengés csak olyan formában jelentkezik, hogy az angol, amerikai és japáni flottabázisok gazdagodnak évről-évre újabb acélszörnyetegekkel -, akkor ennek a végletekig menő presztizscsatának csakis Nippont adhatja meg az árát.
Japán túlszegény ahhoz, hogy Angliával és Amerikával ily licitációba kezdjen. Churchill mondta (ha jól emlékszem): az nyeri meg a világháborút, akinek birtokában marad az utolsó ezüstgolyó.
Az angol politikus itt nyilvánvalóan az anyagi kitartásra gondolt. Az ezüstgolyón kívül a világháború kimenetele ugyan még sok egyéb mellékkörülményektől függött, - de a flottaverseny kimenetelére a hasonlat tökéletesen helytálló.
Ez olyan igazság, amelyet a japáni gazdasági és haditengerészeti szakkörök legalább is oly jól tudnak, mint én. Tehát, amikor egy ily nyílt verseny eshetőségét felvetik, valószínű, hogy nem akarják azt a végtelenségig erőszakolni.
Bizonyosra veszem (ismerve a japánok körültekintő pontos munkáját), ha ez a versengés kitör, akkor lesz egy olyan helyzet, amikor a japánok flottája igen rövid, átmeneti időre, - erősebb lesz, főleg az ázsiai vizeken, mint az angol, vagy amerikai.
Ez lesz az a sorsdöntő pillanat, amikor Japán magához ragadja a kezdeményezést, s nem várja be az ellenfél halálbiztos megerősödését. S ha erre az eshetőségre sor kerül, akkor az csakis a fegyverkezési verseny első szakaszában képzelhető el. Tehát egészen a közel jövőben.
Nagyon fontos ennél a kérdésnél, vajjon a japáni politika nyílt és a kulissza mögötti irányítói milyen nézetet vallanak?
Kétévi megfigyelésem alapján semmiképpen se tudok megnyugtató adattal szolgálni. Úgy a kereskedelem, mint a katonaság, valamint a haditengerészet vezetői, határozottan terjeszkedő politikát űznek. De ennél sokkal komorabb jelenség az a tény, hogy az ázsiai helyzet szinte ellenállhatatlan erővel ebbe az irányba sodorja az eseményeket.
Kína ziláltsága, Anglia és Amerika kereskedelmi konkurencia képtelensége, a bolsevizmus még mindig fenyegető veszélye, a nagyhatalmak európai civakodása, mind olyan erő, amely előre sodorja a japánokat, - még akkor is, ha voltaképpen egy kicsit megszeretnének állni.
A nagy előretörésben a gátló (vagy inkább szabályozó?) fék szerepét még mindig a japáni külügyminisztérium tölti be. Szinte hősiesen. Mert eddig az események mindig a katonapolitikusokat igazolták, akiknek befolyása úgy a japáni bel-, mint a külpolitikában eléggé fel nem becsülhető.

 

ÁZSIA FELŐL JÖN A VESZÉLY!

Kétségtelen, hogy amit ma a földön az élet megkönnyítésére teremtettek, azt kilencven százalékig a fehér ember zsenialitása hozta létre. Mégis minket gyülölnek (sokszor joggal!), de közben szó nélkül átveszik munkánk gyümölcsét.
A világ igenis megváltozott s a politikának (főleg az európainak) ehhez kellene alkalmazkodnia.
Új munka- és életbeosztást kellene szolgálnia a modern külpolitikának. Át kellene organizálni az egész világot, mert maguk a dolgok már amúgy is hihetetlen gyors tempóban átváltoztak.
Fölötte igazságtalan, hogy gépeink birtokában ősi, csodálatosan harmonikus kultúrákat pusztítunk el. De az is nevetségesen szomorú sors volna, hogy tehetségünket kihasználják, s végül is saját fegyvereinkkel kényszerítenek az éhenhalásra. Minden fajnak megvan a maga értékes tulajdonsága - a maga helyén. Univerzális kultúrát, amelyet kénytelen-kelletlen a föld összes népe átvesz, - mégis az európai ember teremtette, s fogja teremteni, amíg ki nem pusztítják.
Van egy nagy titok, amire se a néger, se a kínai, se a japáni ember még nem jött rá: mindent lehet másolni, ami a fehér emberek kapcsolatos, gépet, morált, társadalmi szokást, - csak egyet nem: az agyberendezését.
Ez a mi értékünk. Ez adja meg a jogot, hogy a világ többi népei ezért nekünk - legalább is használati díjat fizessenek. Ennek az értéknek elismerését senkitől ne várjuk. Hisz saját magunk se becsüljük meg.
Minden kiválóságunk mellett van egy nagy emberi hibánk: az egyéni önzés. Az angol vagy a német mérnök pillanatnyilag se habozik, hogy találmányát olyan helyen értékesítse, ahol a legtöbbet fizetnek érte. Néhány angol gyáros éhsége volt a közvetlen oka, hogy Japán az Angliában használatos, sokkal modernebb szövőgépekkel verte ki az angol textilárut az ázsiai piacról.
Az angol gépgyárak nyertek néhány millió fontot, ezzel szemben az egész nemzet évente százmilliókat veszít már most ezen a kis átmeneti üzleten...
S ha ezeket a jelenségeke figyeljük, amelyek végeredményben az egyén magánjogainak túlságos liberális kezeléséből származnak a köz rovására, akkor önkéntelenül megértjük a történelem süket munkáját, amely egyre jobban a nemzetvédelemnek cseppet sem kívánatos, s talán csak átmeneti kezdetleges formáját: a pártdiktatúrát izzadta ki.
Ez talán a jövőnek csupán halvány, előrevetődő árnyéka. Jósolni nagyon nehéz. A valóság azonban itt van: egy egészen megváltozott világ, nyög, lázong a régi politika gyeplői alatt.
A korszellemet a kortársak legritkább esetben ismerik fel. Ezt mindig az utókor állapítja meg. Japán is itt áll: talpig fegyverben, hódításra készen. Úgy akar-e hódítani, mint a többi letűnt nagyhatalmak? Ki tudja?
Eszközei, előkészületei erre engednek következtetni. Egyelőre az ötszázmilliós kínai birodalom suttogja vacogó foggal:
- Japan ante portas!
A világ néha felfigyel. Azután tovább veszekszik vagy mulat - mint tették annak idején a római urak.

 

AZ ÉLET-HALÁL HARC

Pontosan hat évvel ezelőtt, 1936 tavaszán fejeztem be Japánról szóló tanulmányaimat. Mennyi minden történt és változott meg e rövid idő alatt a nemzetek életében és a nagyhatalmak erőviszonyában!
Kétségtelen, hogy a legnagyobb jelentőségű történelmi fordulat a nemzetiszocialista alapokra helyezhető Németország feltámadása volt. Amikor Nippon földjére értem, akkor még nem alakult meg a Harmadik Birodalom, s amikor Európába visszatértem Olaszország még nem üzent hadat Abesszínának...
Úgy látszott, győz a józan ész és a páriskörnyéki békében szétdúlt Európát zöldasztal mellett fogják rendezni, életképessé tenni. Nem így történt. De azokban az években, amikor a Csendes-óceán hatalmi kérdéseit tanulmányoztam, igazán senkisem gondolt arra, hogy öt éven belül Németország a világ legnagyobb és legjobb hadseregével rendelkezik majd. Ellenkezőleg, bizonyosnak látszott, hogy a nagyhatalmak érdekellentétei nem Európában, hanem Ázsiában ütköznek össze.
Németország porondra lépése teljesen felborította a nagyhatalmak számítását. Át kellett hangolni külpolitikájukat. Németország közeledése Olaszországhoz az abesszín hadjárat idején még csak fokozta az idegességet. A nagy viharfelhők a Csendes-óceán tájékáról lassan, de halálos biztossággal áthúzódtak Európa fölé.
Még 1935-ben úgy látszott, hogy Amerika és a Szovjet közösen indítanak hadat Japán ellen, - amint erre alkalmuk nyílik. Anglia pedig igyekezett úgy helyezkedni, hogy a három háborús fél között a harcok végén a döntő szó az övé legyen.
Németország és Olaszország kilépése a Népszövetségből a háború tűzfészkét Ázsiából szempillantás alatt Európába helyezte át. Mondanom se kell, ez a változás fölötte kedvezett Japán célkitűzéseinek: kiküszöbölni Ázsiából az európai hatalmak befolyását, így elsősorban az angol-szászokét. Amíg Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok, a Szovjet, sőt Németország a viszonyok gyors alakulása folytán többször voltak kénytelenek külpolitikájuk irányán változtatni, addig Japán nyílegyenesen tört célja felé: A hatalmas kínai piac meghódítására.
1937 augusztus 12-én lépték át az első japáni csapatok Mandzsuria felől a kínai határt. Tehát a fegyveres megoldást választották. Ez a határvillongás az európai és amerikai átlag ember szemében távoli, jelentéktelen eseménynek látszott. Holott, az a pár ember, aki belelátott az ázsiai viszonyokba, tudta, hogy nagy események lesznek Európában. Ez a hadjárat azt jelentette, hogy a japáni államférfiak véleménye szerint se Anglia, se Franciaország, se a Szovjet, de még az Egyesült Államok se tudnak hatalmi szóval beleavatkozni a kínai viszályba, mert sokkal nagyobb az elfoglaltságuk a földgömb túlsó oldalán!
Az események egyformán igazolták a japáni diplomácia éles szemmértékét és a japáni hadsereg kiválóságába vetett hitet. Azokra a kérdésekre, amelyekre nem tudtam a japáni hadsereg és tengerészet ismertetésénél teljes bizonyossággal felelni, maga az élet adott igen gyors és félreérthetetlen választ.
A kínai viszályban négyéven keresztül a japániak arra törekedtek, hogy kis kockázattal nagy eredményeket érjenek el. Tervüket mesteri módon hajtották végre. A háború első három hónapjában Kína északi része már az övék volt. Oly nagy területet hódítottak meg, mind Németország, Franciaország és Portugália együttvéve.
Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjet katonai szempontból teljesen tehetetlenül álltak az ázsiai eseményekkel szemben. Így, ki-ki a maga módja szerint igyekezett közvetve a japánok útjába akadályt gördíteni. London és Washington fokozatos gazdasági zárt vont Japán köré. Nyíltan és titokban pénzzel, hadianyaggal segítették a csunkingi kínai kormányt. A Szovjet se maradt ki a játékból. Amerikai és szovjet kiképző tisztek nyíltan szervezték a kínai hadsereget.
Japán mindezeket a kellemetlenségeket nyugodtan tűrte, mert sokat nem árthattak vele. De ennek a kulissza mögötti harcnak mégis megvolt a látható eredménye: Japán az angolszász-blokk ellen küzdő Német- és Olaszország oldalára állt. Ekkor Washingtonban még erélyesebb rendszabályhoz nyúltak. Betiltották a Japán felé irányuló petróleumszállítást. Ez volt az első érzékeny kellemetlenkedés. Japán egyedül petróleumban függött nagyobb mértékben a külföldtől. Eleinte Tokyóban úgy próbálták a nehéz helyzetet megoldani, hogy a hollandiai kormánnyal tárgyaltak. Batáviában azonban, - angol-amerikai nyomásra, - ezek a kereskedelmi tárgyalások sikertelenül végződtek. A japánok végül is a harc mellett döntöttek.
1941 december 8-án a Pearl-Harbourban megtámadták a csendesóceáni amerikai flottát és hosszú időre harcképtelenné tették, ugyanakkor megindították támadásukat az angolszászok védelmi háromszöge: Hongkong-Manilla-Szingapur ellen. Az eredmény ismeretes. A négy év óta harcban álló és kimerültnek hitt japáni haderő napok alatt bevette Hongkongot, két hónap alatt megszállta Sziámot, a Maláj-félszigetet, elfoglalta a világ legerősebb tengeri támaszpontját: Szingapurt. Még legtovább a Corregidor-szigetén lévő amerikai erőd állt ellen. De közben Japán elfoglalta a Fülöp-szigetekkel együtt valamennyi értékes déltengeri szigetet. Három hét alatt meghódította egész Holland-Indiát! A háború ötödik hónapjában övé egész Burma és seregei már innen, nyugatról nyomulnak Kína utolsó ellenállási fészke, Csungking felé... Indiát és Ausztráliát pedig közvetlen közelről veszélyeztetik az eddig soha vereséget nem szenvedett japáni hadak!
Idáig fejlődött a kínai piac kérdése. Ami még 1935-ben ötven-száz év fokozatos katonai és diplomáciai munkájának látszott, azt a külpolitikai viszonyok kedvező alakulása folytán Japán öt hónap alatt megoldotta.
Alig fél év alatt Japán katonai és gazdasági ereje kiszámíthatatlanul megnagyobbodott.
Burma, a Maláj-félsziget, Szumátra, Jáva és a Fülöp-szigetek megszállásával teljesen bezárták azt a japáni védelmi kört, amely a Behring-szorostól egész az Indiai-óceánig nyúlik és a tenger felől szinte megközelíthetetlenné teszi Nippont.
Övék most már Ázsia leggazdagabb petróleum, gumi, ón és rizstermelő vidéke!
Gazdaságilag kiéheztetni Japánt 1942 májusa óta nem lehet. Csak fegyverrel lehet ellenük küzdeni. De ebben a mérkőzésben ahol eddig csak felvették a harcot, mindenütt győztek: a tengeren, a szárazföldön és a levegőben!
A japáni tanítók mégis jól megoldották feladatukat. Sikerült harminc év alatt a tömegemberek millióiból szamurajt nevelniök.
Senki se írja az eddigi japáni sikereket a szerencse rovására. Ennek titka, magyarázata a japáni lélekben van. Abban a lélekben, amelyet az európai ember annyira lebecsült és amely fölött értelmetlenül elnézett.
Egy öreg szamuráj egy ízben azt mondta nekem:
- Aki győzni akar az életben, az barátkozzék meg a halál gondolatával. Aki a távoli helyet el akarja érni, az harmincszor nézzen a lába elé míg egyszer, félszemmel a célja felé kacsint...
Igen, ez így van. A japánok győztek az életben, mert szamurájok voltak és lenézték a halált. Győztek mert a lábuk elé néztek. Vajjon az angol, holland és amerikai tisztek közül ki ismerte úgy azt a terepet ahol ezek a döntő harcok folytak, mint a japániak? Évente ezer és ezer japáni túrista kereste fel azokat a szigeteket és városokat, amelyek nevét a japáni győzelmek révén tanulta most meg a világ. Ezek a régi túristák vezették most rohamra a csapatokat. A dzsungel harcokban pedig győzött a japáni paraszt szívóssága, edzettsége, guggoló életmódja.
Japán hatvan év előtt a földkerekség egyik legelmaradottabb és legszegényebb országa volt. Semmivel sem rendelkezett, amire egy nagyhatalomnak okvetlen szüksége van. Nem volt egyéb vagyona, mint fiainak józansága, halálig menő fajszeretete és küzdőképessége. Csoda történt. Éppen a "materialista században". Távol-keleten elindult történelmi útjára egy nincstelen, de lelkileg nagyon erős nép. Akkor a leigázás fenyegetett. Ma: két világhatalommal vette fel a harcot. Uralma pedig nagyobb földrészekre terjed ki, mint az Egyesült Amerikai Államoknak!