Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

HÁZASSÁGKÖTÉS

Szerencsére úgy a multban, mint a jelenben, a japáni lányok többsége tizennyolc éves kora körül főkötő alá kerül. Összeházasítják. Látszólag a japáni esküvőnél kevés szava van a szerelemnek. Nem mondom, elég gyakran családi érdekek döntik el nem egy fiatal lánysorsát, de ezek az esetek semmivel sem többek, mint nálunk Európában. Sokat gondolkodtam a japáni házasságkötési szokásokon, - s végeredményben jobbnak, megalapozottabbnak tartom a mieinknél.
A japáni apa és az anya is akkor boldog, ha leánya vagy a fia az egész életre kölcsönös szeretetre és megértésre talál jövendő párjánál. A vőlegény- és menyasszonykeresés nem ötletszerűen történik. Már amikor a gyerekek mitsem sejtve együtt játszadoznak, az öregek figyelik őket. A lányos anya számon tartja a környékbeli fiúkat. Tanulmányozza a jellemüket. Csendes esti beszélgetésnél felhívja férje figyelmét erre vagy arra az úrfira, - aki jelenleg ugyan még a második polgáriba jár. A család is megfelelő; a gyerekek is jól szívelik egymást. Megkezdődnek a végenélküli tanácskozások. Különösen fontos a fiú családja, mert a lány odatartozik majd. Fínom tapogatódzásokkal igyekeznek megtudni, hogy a szóba jött család minden tagja miként vélekedik a lányukról. Tetszik nekik? Jó szívvel vannak hozzá?
Különösen a nők érzelmei fontosak. Hiszen a fiatal asszony az ő körükben tölti el majd élete javát. Milyen az anyós? Akaratos vagy szelíd? Megértő vagy szőrszálhasogató? Ha ezeket a fontos kérdéseket tisztázták, akkor igyekeznek a kiszemelt családdal megegyezni. Persze a fiatalok erről éppen annyit tudnak, mint nálunk az a kétéves kisasszony, akinek házassága esetére biztosítást köt a nagynénje. Kedves ravaszsággal kormányozza azután mind a két család az eseményeket, hogy a fiatalok a következő tíz-tizenkét év alatt mindjobban megszeressék egymást. Ez legtöbbször sikerül is.
Azután egy szép napon a kisasszonyka hirtelen elhalkul. Ábrándozik. Verseket ír. A mama boldogan ujságolja a papának:
- Itt a szerelem!
A fiú familiája is jön a hírrel:
- Baj van! A gyerek iszik!
Ez az a történelmi pillanat, amikor az anya megkérdi a lányát:
- Boldog vagy?
A kislány pedig itt fizeti vissza azt a közvetlenséget, amit gyerekkorától édesanyjától kapott. Nincs titka az anyja előtt. A mama szótlanul hallgat. Végül felsóhajt:
- Tudod, lányom, nem rajtam múlik. Hanem apán, azután a rokonságon. Hátra van még a fiú családja. Kicsit nehéz!
Néhány nap mulva bizalmasan közli a lányával: felhők vannak a láthatáron. De azért nem kell megijedni. Ő vele van. A kislány egész éjjel sír. Másnap már a fiú is tudja: a két család nincs egy véleményen. Persze a lány ujságolja mindezt kétségbeesetten. Mind a két oldalon van egy-egy nagybácsi, aki titokban szorongatja a fiatalok kezét: kitartás.
Természetesen móka az egész. Most kérdhetik: miért ez az egész színjáték? Ha a fiatalok is szeretik egymást, a két családnak is ez az óhaja, - miért kínozzák őket s kergetik a kétségbeesésbe?
Azért, mert a japáni ember kitűnő pszihológus. Tudja, hogy százszor jobban megbecsüli az ember azt, amiért küzdött, mint ami az égből pottyant. No azután így a gyerekeknek még álmukban se jut eszükbe, hogy ők vőlegény és menyasszonyok voltak már tíz évvel ezelőtt, - mert a család így döntött, megkérdezésük nélkül. Persze, vannak azután olyan házasságok is, ahol csak az érdek érvényesül, - minden romantikus háttér nélkül. Ez azonban nem oly általános s leggyakrabban vagy a nagyon gazdag, vagy a nagyon szegény lány tragédiája.
Volt egy európai tanárismerősöm. Hosszabb ideje tartózkodott Japánban. Valamelyik áruházban megtetszett neki az egyik kisasszony. Meg is ismerkedett vele. Középiskolát végzett, nagyon csinos, kitűnő modorú lány volt.
- Mi a véleménye? Elvegyem feleségül?
- Ilyesmiben, sajnos, nem adhatok tanácsot! Ez csakis önre és a választottjára tartozik.
- Téved, uram! Ez teljesen az apjára tartozik - replikázott a tanár úr. - Japánban huszonötödik életéve előtt a lány szülei ellenére nem mehet férjhez. Beszéltem az apjával, aki csak avval a feltétellel egyezik bele a házasságba, ha kárpótlásképpen havonta száz yent fizetek.
- Meddig?
- Amíg a család él!
Hogy mi lett ebből a házasságból, nem tudom. Meglehet, azért szabtak ily szigorú feltételeket, - mert európai létére nem bíztak benne. De az is meglehet, sőt valószínű, hogy fellépett az apában a kapzsiság, amely ily esetekben a leánygyermek kárára az alsóbb néprétegben úgyszólván mindennapos. A szegény japáni diák például természetesnek tartja, hogy nővére helyette elmegy dolgozni, sőt bizony nem egyszer beáll gésának is, - ami távolról sem olyan kétes foglalkozás, mint azt nálunk gondolják. Hogy a nő feláldozza magát a családjáért, azt a japáni férfiak oly természetesnek tartják, mint borús időben az esőt!
Persze, nem szabad általánosítani. Japánban körülbelül harmincmillió nő van s e közül hivatalos kimutatás szerint a gésa és egyéb éppen nem idillikus pályán élő nők száma kettőszázezer körül mozog. Ezek kevés kivétellel - mártírok.

 

AZ EMANCIPÁCIÓ TÉRHÓDÍTÁSA

Az emancipáció Japánban, akárcsak nálunk Európában, nem propaganda következtében hódított teret, hanem az élet változott viszonyainál fogva. A feltörő indusztrializmus rájött arra, hogy a japáni nő nagyon ügyeskezű munkás s főleg olcsóbb, mint - a férfierő. Japánban a nőt a kenyérkereseten keresztül az ipar és a kereskedelem szoktatta arra a kevés önállóságra, amely máris túlsoknak látszik a férfiak szemében . S ehhez járul, amint már említettem, a tokiói földrengés is. Ezer és ezer család maradt kenyérkereső férfi nélkül. Ekkor ébred értéke tudatára az a sok ezer anya és lány, amikor nekiálltak férfi módjára dolgozni! Megcsapta őket a szabadság szele.
A japáni nő intézményes felszabadítása 1898-ban kezdődött. A nagy reformátor, Meiji császár, szükségesnek találta, hogy az idők változott viszonyai következtében a nők jogát tisztázza. Ezernyolcszázkilencvennyolcig minden túlzás és rosszakarat nélkül a ők helyzete Japánban jogilag rabszolgai, megértésre és szeretetre alapozott kiszolgáltatottság. A nő sorsa sokszoros alárendeltetés láncolata volt. Életének jobb vagy rosszabb menete apja, fiútestvérei, majd férje, vagy a férj családjának férfi és esetleg idősebb női tagja kénye-kedvétől függött. Gügyögő korától egyebet se tett, mint az alkalmazkodás művészetét gyakorolta. Ezt olyan tökélyre fejlesztette, mint semilyen nőtársa a föld többi civilizált államaiban.
Miután a szava kevés súllyal esett a latba, esze helyett az ösztönét használta. Sokat lehet azon vitatkozni, mi ér többet, a logikus gondolkodás vagy a természetes ösztön. Én az ösztönre szavazok, különösen, ha a japáni nő kifinomodott éles ösztönéről van szó. Ezen a téren szinte csodákat láttam, amelyeket csak azért nem ismertetek bővebben, nehogy beszámolóm fantasztikus színezetet öltsön a nyugati ember szemében.
Apró, de fölötte jellemző megfigyeléseim száma ezernyi, amelynek lélektani háttere még ma is rejtély előttem. A japáni nő, e soha másutt nem tapasztalt szenzibilitásait tudomásul vettem, elraktároztam magamban. Elég anyagom van a töprengésre életem összes hátralevő üres óráira.
Ahol az okoskodás, álfölényeskedés csütörtököt mond, ott még mindig diadalmaskodhatik a könny, a mosolygós báj, a simulékony önfeláldozásnak az az anyás válfaja, amely egyedül és kizárólag a gyengébb nem képessége. Evvel a fegyverrel nemcsak a japáni nő él, hanem az európai is, ó ha minden kötél szakad. De, amíg a mi asszonyaink "Fiacskám, ne beszéljen csacsiságot" alapon igyekeznek először dűlőre vinni, - mondjuk férjükkel szemben - a maguk egyéniségének diadalát, addig a japáni nő, már a kezdet legelején a csendes ellenállás mezején mozog.
Sohasem támad, sohasem csap át férfias hangnembe. Mintha érezné, hogy bármit is mond, cselekszik, vagy gondol, férfimódra az sohasem lehet százszázalékig férfias. Az utolsó három évszázadban a japáni nő megfosztván az álönállóság külső jelvényeitől, egyéniségében, női erényeiben megerősödött. Nem vagyok próféta s így nem tudom, megjósolni, hogy a japáni nő emancipálódása milyen mértékig fejlődik a jövőben. Annyi azonban bizonyos, hogy látszólagos felszabadítottságuk arányában vesztik majd el nem is a hatalmukat, hanem a varázsukat a férfiakkal szemben. Egy elbűvölt férfi pedig sokkal nagyobb érték, - legyen az férj, apa, testvér vagy ismerős, - mint pusztán a jog vagy a társadalom szokásai által megkötözött egyén. A nő érvényesülése a családban, a társadalomban nem a jogain, hanem az egyéniségén múlik. A jog emlegetése az élet bármely viszonylatában, nézeteltérést, diszharmóniát jelent. Szükséges rossz, mely kötöz vagy választ, de sohasem békít. Persze ezt lelki, érzelmi viszonylatban értem.
A japáni nő áldozatos engedékenysége, morális tisztasága a legkisebbre zsugorította le azokat az eshetőségeket, amikor a férj jogaira hivatkozik. A régi és a mai helyzet között az a különbség, hogy a japáni nőnek, ha szűk keretek között is, de vannak törvényileg biztosított emberi jogai. Ennek szükségességét senki kétségbe nem vonhatja.
Negyven évvel ezelőtt a japáni férjnek joga volt feleségével úgy bánni, ahogy akart. Ágyasokat tarthatott, s a feleség kénytelen volt egy fedél alatt élni velük. Életpárjának megválasztásában jogilag az egyetlen érvényes és döntő szó a család fejéé volt. Ez az embertelen helyzet megszűnt. Huszonötéves korától kezdve a japáni nő nagykorú. Azt tehet, amit akar - ha meg tudja találni azt az anyagi támaszt, amely függetleníti őt - a családdal szemben.
Ehhez pedig főképpen a hatalmas méretekben fejlődő gyáripar s az azzal kapcsolatos kereskedelem nyujt módot, - ha kell, - a japáni nőnek. A nagy textilgyárakban, kereskedelmi irodákban, városi üzemeknél, éttermekben, kávéházakban a kiszolgáló személyzet, az irodai alkalmazottak, munkások túlnyomó része tizenhat és huszonkét év közötti lány. Ez azonban nem jelenti azt, mintha ezek a nők függetlenítették volna magukat a családjuktól. A tokyoi dolgozó nők tizenkét százaléka tartja csak el önmagát. A többi a családja keretében él, vagy - ami még nehezebb - a családját segélyezi.
A nő egyenjogúsítását, amint látjuk, gyakorlatilag a gyáripar mozdítja elő Japánban. Társadalmilag pedig - bármily furcsán hangzik - a katonaság.
A modern Japán kialakulása óta a tengerészeti és a hadügyminisztériumnak nemcsak az ipar, a bel- és külpolitika, hanem a társadalmi mozgalmak irányításában és eléggé föl nem becsülhető befolyása van. Az európai világégés tanulságán okulva, a katonai körök úgy találták Japánban, hogy háború esetére az ország lakosságának mindkét nemét ki kell képezni. Ez volt a fordulópont a japáni lány nevelési rendszerében.
Levetették hímes, pillangós ruháját. Formaruhába öltöztették. A japáni diáklány fekete félcipőt, fekete harisnyát, rövid, valamivel térden aluli szoknyácskát, matrózgalléros blúzt hord. A diák pedig európai szabású, hosszú, kékes szürke vászonnadrágban, katonás kabátban, s ellenzős diáksapkában jár iskolába. Nippon iskolában foglalatoskodó fiatalsága, a tanórák ideje alatt katonás fegyelem alatt áll.
Az elemista lányok menetelni tanulnak és minden nap szabadgyakorlatoznak. A felsőbb leányiskolák növendékei szabályosan részt vesznek a légvédelmi gyakorlatoknál s épp úgy kiképzik őket a gépfegyverkezelésben, tűzoltásban és céllövészetben, - mint a fiúkat.
Majdnem minden amerikai és angol kollegának az volt az első impressziója, hogy a japánok kitűnő szervezők. A japánok felismerték a szervezés fontosságát, s ami nálunk csak szakkönyvekben tombolja ki lehetőségeit, azt ők megvalósítják. Miért? Mert a japáni tömegnél fegyelmezhetőbb anyag nincs. Hozzájuk hasonlítva a német szeszélyes, egyéni akciókra hajlamos faj.
A honvédelem megszervezendőnek találta a nőket, s a fiatal női generáció gondolkodás nélkül hajtja végre mindazokat a feladatokat, amelyeket velük bizonyos eshetőségekre begyakoroltattak.
Mi ennek a katonai nevelésnek látható eredménye? Külsőleg: a fiatal nemzedék nyolc-tizenkét centiméterrel magasabb növésű, mint a szülei. A lányok mozgása szabadabb, férfiasabb lett. Pszihikai gátlásuk vesztett merevségéből. Így belülről önállóbbak, biztosabbak, mint anyáik voltak. Arról azonban, hogy hasonlatosak lettek a nyugati nő mentalitásához, - arról beszélni se lehet. Az ilyen állítás csak felületes megfigyelésből eredhet.
Nemrég a japán-amerikai társaság meghívására, nagyobb számú amerikai hölgy jött Japánba. Ennek a vendéglátásnak politikai háttere volt, amiről épp a vendégeknek volt a legkevesebb tudomásuk Ők azt hitték, hogy mint kert- és virágkedvelőket érte az a kitüntetés, hogy Nippon legszebb, - főleg szigorúan zárt, családi - parkocskái megnyíltak előttük. Mondanom se kell, hogy annak a párszáz amerikai hölgynek, akik erre a kirándulásra rászánták magukat, volt mit aprítaniok a tejbe. Az egész látogatás a "jobb megértés" előmozdítása jegyében folyt le. A japánok kitűnően rendezték, organizálták az egész ügyet. A legjobb családok női tagjait osztották be az amerikai hölgyek mellé. Valamennyien tudtak angolul. Japáni szempontból teljesen nyugatias viselkedésű Krizantémocska, Rózsácska, Napsugárka kisasszonyok voltak ezek.
Tíz napig ott sürögtek-forogtak előttem, Tokyo legelőkelőbb szállodájának halljában. Ennél furcsább látványt keveset láttam. Az amerikai dámák igyekeztek japánosan mozogni, a japáni szépek pedig mindent elkövettek, hogy nyugatiasan viselkedjenek. Mégis, - bocsánat a hasonlatért - úgy aránylottak egymáshoz, mit a karó és a futórózsa. Szerencse volt még, hogy a japáni hölgyek nem öltöztek párisi divat szerint, s az amerikaiak nem kaptak kedvet a kyotoi kimonó felöltéséhez.
S ha már itt tartunk, meg kell jegyeznek, hogy a japáni nő teljesen érzéketlenül áll a nyugati ruhákkal szemben. Itt cserbe hagyja hagyományos biztonsága, ízlése a színek és formák kiválasztásánál. Tagadhatatlan tény, hogy a nagyobb városokban napról-napra nő az idegen ruhát hordó nők száma. Szándékosan írom idegen, - mert a "nyugati" ruha, se London, se Páris, se Bécs, se Newyork divatjához nem igazodik. Ilyen divat szerint sehol a világon nem öltöznek a nők. Ez japáni kreáció. Furcsa, harmóniátlan, kecsnélküli, - mert nem a maguk ízléséből fakad. ez olyan furcsa keveréke a vonalaknak, mint minden, legyen az ház, mozgás, vagy kép, - amiről a japáni azt hiszi, - hogy teljesen amerikai vagy európai színvonalú.
Ezt nem egyszer szóvá tettem. Fizikai fájdalmat okozott, ha láttam ismerős japáni nőt, a maga utánozhatatlan bájú kimonója helyett, valami hihetetlenül elszabott sportruhában büszkélkedni.
Természetesen kifogásaimat soha nyiltan meg nem mondhattam. Halálos sértés lett volna. Ez legtöbbször oly formában történt, hogy általános vita közben, a kimonó szépsége és elegánciája mellett törtem lándzsát. A japánok, mintha összebeszéltek volna, lényegében a következőt válaszolták:
- Nippon életrendje teljesen megváltozott. A kimonó viselete a városi életben, munkahelyen nem célszerű, - amellett egészségtelen is.
Egyetlen egy se helytálló a felsorolt kifogások közül. A japáni kimonó a japáni klima számára összehasonlíthatatlanul megfelelőbb, mint az európai. szellős, évezredes tapasztalatok folytán az élethez idomult. Például a japán géta (facipő) előnye a mi magassarkú, tyúkszemgyártó, bokasüllyedést okozó női cipőinkkel szembe se állítható. A japáni nőnek van a világon a legszebb, legformásabb lábfeje. A munkahelyen a kimonót sokkal gyorsabban lehet munkaköpennyel felcserélni, mint a mi ruhánkat. Célszerűsége már azért is vitán felül áll, - mert nincs alávetve a divathóbortnak. Egyetlenegy helyen nem célszerű: a kávéházakban, ahol a kiszolgáló nők a kimonójukkal végigsöprik az asztalt.
Viszont ez az egyetlen hely, - ahol a japáni megköveteli a kimonót. Miért? Mert ez tetszik neki igazán. S igaza van. A japáni nő csak kimonóban szép. Punk-tum. Kétségtelen, hogy a legmodernebbek azok a japáni nők, akiket európai férfi vett el feleségül. Ezeknek a házasságoknak az a jellemző vonása, hogy a férfi otthon kimonót hord, a nő pedig aláhúzottan kidomborítja európai voltát. Egy ilyen családnál voltam egyszer látogatóban. Vacsorára hívtak, szmokingban jelentem meg.
Japáni házába cipővel bemenni nem lehet. S mint oly sokszor, most is megtörtént, hogy a folytonos cipő le- és felhúzástól, estére kilyukadt a harisnyám. A bejáróban a ház úrnője fogadott, kivágott, tengerzöld estélyi ruhában. Bármint ügyeskedtem, harisnyám szakadt voltát a hölgy észrevette. Persze csak később tudtam ezt meg, mert ő egy szemhunyorítással sem árulta el.
Vacsora után mellém telepedett és egy kis selyempapírba burkolt csomagot adott. Gondoltam szokásos japáni figyelmesség. Ajándék. Megköszöntem és félretettem.
- Bontsa csak fel, - biztatott megvesztegető mosollyal a háziasszony. - Azt hiszem célszerű ajándék!
Csakugyan az volt. Egy pár elsőrangú, finom selyemből készült zokni. Hamarjában nem tudtam, piruljak, vagy a nevetésemet fojtsam vissza. Ugyanis a harisnya bíborvörös volt. Az öröm, a barátság és a jóindulat színe Japánban. Azonnal felhúztam, s miután a vörös pompásan illik a feketéhez, szmokingom határozottan jól érvényesült.
E történethez még csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogy a szóbanforgó hölgy, tizenkét éve még véletlenségből se megy japáni ruhában az utcára. Folyton európaiak között mozog, s mégis az első önálló akciójánál így megbukott az európai ízléssel szemben.
Ha már a harisnyánál tartunk, elmondok egy másik jellemző esetet. Tokyo legelegánsabb üzleti negyedében nemrég nyílt meg egy ragyogó, modern harisnyaüzlet. Sportharisnyát kerestem, oda irányítottak.
Selyemkimonós hölgy fogadott. Feltűnt, hogy ez a kiszolgáló kisasszony milyen pompásan beszél angolul. Nem állhattam szó nélkül. Dícsértem angolságát,
- S itt tanult meg angolul Japánban? - csodálkoztam.
- Nem kérem. Bostonban négy évig jártam az egyetemre.
Hát akármi legyek, ha erre gondoltam volna. Külföldi egyetemet végzett árusítóleányt még nem láttam.
- És mit tanulmányozott?
- Főleg az angol nyelvet és az irodalmat.
- Melyik angol írót ismeri a legjobban?
- Shakespearet. - Kicsit gondolkozott, majd hozzátette:
- Vele foglalkoztam a legtöbbet.
- Szereti?
Hallgat. Mosolyog.
- Megértette jól? - kíváncsiskodtam tovább.
- Igyekeztem - felelte merengőn. - Nagyon igyekeztem.
- És sikerült?
Felelet helyett hevesen megrázta a fejét. Ez a mozdulat már Amerikában ragadt rá.
- Miért ne értette volna meg? Semmi akadálya se lehetett. Az ön angolságában ép az a feltűnő, hogy shakespeari!
- Köszönöm, - mondta halkan, - de azért mégse értettem. Alakjainak gondolkodása oly furcsa, környezetük valószínűtlen. Asszonyaik viselkedése visszatetsző groteszk.
- Amerikában voltak barátnői?
- Igen, de nem kedveltem őket. Modoruk nyers. Önhittek, léleknélküliek. Lenézik a férfiakat.
- Mi a véleménye a japáni nőkről?
Pillanatig elakadt a szava. Lesütötte a szemét.
- Bocsánatot kérek, ha megsértettem volna.
- Sohase mentegetődzzék - bátorítottam - én nem vagyok amerikai. Gondolja, a japáni nők is hasonlatosak lesznek egykor az óceántúliakhoz?
- Nem! - felelte határozottam Külsőleg talán, de itt - (a szívére mutatott) - soha!
Az arcomon láthatta, hogy kedvem szerint beszélt. Elragadtatásomban a kezemet nyújtottam felé. De ő tüntetően, ősi modorban, kacsóit az ölében egymásra tette, s mélyen meghajolt. E percben oly nagy szakadék volt közte s a nyugat leányai között, mint amilyet csak az öt tenger mélységes vize volna képes betölteni, amelynek hullámai monoton egyhangúsággal csapkodják évmilliók óta, önmaga zárkózott szigethazája partjait.
Érzem, tudom, hogy e nyugati műveltségű hölgy szavaiban a japáni nő örök lénye nyilvánult meg.
Mégis, mégis a külsőségek ellene mondanak. Tíz év előtt európai ruhás nő szenzáció volt Japánban. Ma, mintha tűzvész módjára terjedne. A fiatal nők közül minden harmadik európai ruhát hord, ha kijönnek este a Ginzára korzózni. az újságok egyre sűrűbben sztrájkokról számolnak be. Legutóbb az autóbuszkalauzkisasszonyok léptek sztrájkba. Még én is fejcsóválva hallgattam a hírt, - hát még az öreg japánok.
Az európai ruha kelléke a megváltozott modor. Ezt is, mint ruhája szabását a "moga" (a japáni modern lány neve) a mozikban lesi el. Igaz, hogy általában, még a drámák legtragikusabb jeleneteinél is, harsány kacagás fut végig a nézőtéren. A filmen keresztül ezek az európai nők mind bolondoknak látszanak. Valamennyi csapkod, kiabál, nincs egy nyugodt elegáns mozdulatuk. Ilyen "baka" (fuzsitos) nem akar a japáni lány lenni. Ennek semmi köze sincs szerinte a divathoz. Lelke mélyén lázadozik minden hangos szó, szertelen handabandázás, ízléstelen feltűnni akarás ellen.
A mozik szünetében mindig körülöttük ólálkodtam. Hallgattam kritikájukat. A férfiszereplőket mindig, jó, kedves embereknek ítélték, akik nem érdemlik meg, hogy ilyen lehetetlen modorú nővel éljenek. Nagyon tetszik nekik, hogy az európai férj milyen figyelmes a feleségéhez. Megsímogatja arcát, kezét csókolja; s ha az asszony zsörtölődik, még ő csitítgatja. Egész bizonyos, hogy magukban összehasonlítják az európai férfi modorát a japánival. Sokan jobbnak, kívánatosabbnak tartják. Nem az európai nőt irigylik, - hanem a sorsát.
Ez a ráeszmélés pedig Japánra veszedelmesebb lehet, mintha Amerika és Oroszország egyszerre támadná meg. A fellázadó japáni női lélek a családi rendszer összeomlásához vezethet, amelyre, - amint a következő fejezetekben látni fogjuk - Nippon egész félelmetes fejlődését építették. Iparilag, kereskedelmileg - s hadászatilag is.
A japáni családi rendszer a nők áldozatkészsége, szótlan engedelmessége, belső alázatossága nélkül elképzelhetetlen. Vajjon az új idők életfeltételei, szokásai, lehetőségei átformálják-e a japáni nő jellemét?
Ez a legfontosabb s a legdöntőbb kérdés, amit Japán nagyhatalmi állásával, indusztriális előretörésével, hatalmi törekvéseivel kapcsolatban felvethetünk.

 

A RABSZOLGANŐK

Azok a szociológusok, akik a modern Japán társadalmi berendezkedését a nyugati ember beidegzettségével, sőt ráadásul, marxi szemüvegen keresztül figyelték, igen pontos terminus-technikusokkal tudják kifejezni véleményeiket, melyek logikusak s világnézeti alapon elfogultak. E művek szerzői a napnál világosabban bebizonyítják a japáni nő életének tarthatatlanságát. Vitába szállni velük meddő dolog, mert az ő világuk a könyv, a teória. Jónéhányszor lehengereltek beszélgetés közben, különösen ha a japáni nő rabszolgasoráról volt szó. Törvénycikkeket idéztek, melyek állításaikat igazolták, különböző művekből fejezeteket olvastak fel, amelyeknek helyességét a hallgatóság magáévá tette. A publikum rendszerint olyan európai hölgyekből állt, akik évek óta élnek Japánban. Miután ezek a társasági okoskodások rendszerint az elmélet kopár síkján mozogtak, ellenvetéseim inkább ingerlő, mint meggyőző hatást váltottak ki. Így jobbnak találtam, ha japánosan hallgatok.
- Uram! - mondta egyízben egy ápolt szemöldökű amerikai hölgy - önben a kőkorszakbeli ember szelleme él. Ha a japán nő életét kielégítőnek s harmonikusnak tartja, akkor igazán nem irígylem a felesége helyzetét. Tudja azt, hogy a jól nevelt japáni nő nem eszik egy asztalnál az urával, hanem hátul kuksol, s míg a férj a legjobb falatokat eltünteti, az asszony boldog, hogy két lépésnyi távolságból ezt a szörnyet legyezheti? Vagy nem tünt fel önnek, hogy férfi jelenlétében a nőnek szava sincs, az utcán pincsi kutya módjára kullog utána, gyenge karjaiban csomagot, hátán gyereket cipelve, míg a férj hasát kifeszítve, úgy lejt végig az aszfalton, mint egy életrekelt hindu bálvány? S ha ez így van a nyilvánosság előtt, el tudja képzelni, mi van otthon? Ön hypokrita, aki az erkölcsösség és a romantika tógájában látszólag a japáni nőket védi, holott valójában a férfiak önző zsarnokságát helyesli.
Az ilyen fejmosást csak tréfával lehet kivédeni. Különösen akkor, ha szembenálló fél hölgy, s még hozzá a vendéglátó háziasszony. Coctailével együtt a magam jól megalapozott véleményét is lenyeltem. Erős meggyőződésem, hogy hallgatásommal a japáni nő helyzetén semmit se rontottam, a magamén pedig javítottam.
A Japánban élő fehér nők idegenkednek Nippon szépeitől. Olyan vetélytársat látnak bennük, mint az amerikai munkás az olcsó bevándoroltban. Az egyetlen, amit elismernek, - az a ruhájuk művészi harmóniája, mesebeli, utánozhatatlan színpompája. Egyébként nehéz felfogású, di-dáb teremtéseknek ismerik őket.
Felfogásom merőben eltér ettől. önhittségnek kellene tartanom, hogy magam számára igénylem a csalhatatlanságot, - amikor annyi sok ezer, s Japánban évek hosszat élő európai ellenkező véleményt vall. De ez nem jelent semmit. Ezek az urak és hölgyek zárt, koloniális életet élnek s Japánra vonatkozó ismereteket Londonból vagy Newyorkból hozatott könyvekből merítik. Nincs érintkezésük az igazi japáni élettel.
Nekem egészen különleges réseim voltak, amelyeken keresztül a japáni életet, a társadalmi berendezkedést, a gondolkodást meglestem. Ezek közé számítom első helyen a mozit és a használt könyveket. Tokyonak van egy mozinegyede, az Asakusa. Egymás mellett állnak a hatalmas mozgófényképszínházak, amelyekben kevés kivétellel japáni tárgyú darabokat játszanak. Itt ismerkedtem meg a japáni történelemmel, a japáni jellemmel. Ezek a japáni darabok európai ember számára élvezhetetlenek. Nem ismeri a történetet, nem érti a nyelvet s így fölötte unalmasnak tartja. Én azonban nem szórakozni, hanem tanulni jártam ezekbe a filmszínházakba. Figyeltem is a publikumot, miként reagál az egyes jelenetekre, s ebből következtettem, vajjon a szerző s az előadó művészek a való életnek s az általános felfogásnak megfelelően adták elő mondanivalójukat. Felesleges hangsúlyoznom a japáni színész elsőrangú voltát. S ha japáni környezetben játszódik a darab, ugyanez áll a rendezésre is. Realitásuk, művészi és emberi meglátásaik mindig csodálkozásba ejtettek. Ez ugyanúgy vonatkozik a színészekre, mint a helyszín s a környezet érzékeltetésére.
Százszor és százszor láttam úgy a feudális, mint a modern időkben, boldog és tragikus pillanataiban, miként viselkedik a japáni nő. Ismerem az ideális nő típusát s volt szerencsém jónéhányszor találkozni olyan alakítással is, amely a nézősereg osztatlan megvetésével találkozott. Fölötte valószínűtlen, hogy azért a hébe-hóba betévedő idegen kedvéért, aki majd a filmet véletlenül megnézi, a milliós japáni közönség ízlése ellenére, s a napi élet valóságával ellenkezően rendezzék a jeleneteket.
Nem egyszer, amikor ezeket a színházakat elhagytam, úgy találtam, hogy kinnt az utcán folytatódik a film, avval a változattal, hogy most már színes a kép, s három dimenzióban mozog. Mondom, ezek a japáni tárgyú darabok nagyon sok mindenre adtak feleletet. Oly problémákat magyaráztak meg, melyeknek megvilágításáért hiába fordultam a könyvtárakhoz vagy japáni ismerőseimhez.
Nem tudom helyeslik-e okoskodásomat, de én azon a véleményen voltam, ha ezekben a filmekben a szereplők épp úgy mozognak, tesznek, vesznek, mint ahogy magam is tapasztaltam a kis bistrókban, teaházakban, az utcákon, - tehát a nyilvános élet legkülönbözőbb helyein, - akkor valószínű az is, hogy a ház belsejében folyó életet is ugyanolyan hűséggel játsszák meg, mint a külsőt.
Itt láttam, mily csodálatos ügyességgel és higgadtan száll szembe a japáni nő, ez a szemre törékeny tündér az éjjeli betörővel. Miként menti gyermekeit az égő házból. Az se kerülte el figyelmemet, hogy a garázda, haszontalan férjet mosollyal, alvó lelkiismeretére való appellálással igyekszik legyőzni. Ezek a belső, fojtott tüzű harcok drámaiak, s egyben felségesek. Felségesek, mert a japáni nő a maga igazát, pozícióharcát legtöbbször oly finom pszichológiával vezeti, amire a mi ideges, a maguk egyéniségét aláhúzottan hangsúlyozó asszonyaink képtelenek.

Mondom, száz esetben kilencvenkilencszer avval a finom alkalmazkodással kaparintja magához a japáni nő a maga kis birodalmában a kormányhatalmat, amely mifelénk divatját multa, - ha ugyan egyáltalán virágzott valaha.
A törvény paragrafusai, az évszázados társadalmi szokások értelmében kétségtelen, hogy a japáni nő szerepe úgy kifelé, mint befelé alárendelt. Alárendelt, - de nem szolgai. Sőt.
Ennek illusztrálására elmondok két kis történetet. Az egyik a gyufaskatulyáról szól, a másik a cigarettaszipkáról.
Japánban közismert az olcsóság. Ebben az olcsósági versenyben mégis első helyen áll a gyufa. Ugyanis ingyen osztogatják. Minden valamire való teaház, vendégfogadó, korcsma és szálloda, reklámcimkéjével ellátott gyufadobozokat ad a vendégeinek, nehogy a címet elfelejtsék.
Nem akarok túlozni, minden este, ha levetkőztem, nyolc-tíz skatulya gyujtót szedtem ki a zsebeimből. Ugyanennyit dobáltam el az utcán napközben. Hisz majdnem minden forgalmas utcasarkon a nyakamba varrtak egyet. Reklámképpen. Az ilyesmit visszautasítani Japánban illetlenség. Ugyanis értéke van, használható, - kedvesen kínálják, s így ajándéknak minősíthető.
Igen ám, de ajándék- és ajándékgyufa között mégis nagy a különbség. Azok a dobozok, amelyekkel úton, útfélen megtömik a zsebedet: ártatlan feliratot hordanak a hátukon. Felhívják figyelmedet valamilyen új fogkrémre, optikus üzletre, vagy most megjelent gramofonlemezekre. Ezek az ártatlan gyufák.
A veszedelmes fajták közé tartoznak azok, amelyeket mulatókban, teaházakban nyomnak a markodba. Ezek indiszkrétek, árulkodók. Ha kirakod a zsebedből az ily fajta gyüjteményt, bárki, minden detektívtehetség nélkül is kinyomozhatja, - hol csavarogtál az éjszaka. Kis gyakorlattal, terepismével még a sorrend is megállapítható.
Már említettem, a japánok nagyon szeretnek vendégeskedni. Meglehetősen gyakran vettem részt barátságos összejöveteleiken. Ilyenkor legalább féltucat különböző éttermen, teaházon vezetett át az útunk. Utána valamelyik utcasarkon etikettszerű búcsúzkodás. Azonban bármennyire is pityókásak voltak barátaim, az utolsó Istenhozzád előtt, egymást figyelmeztetve kezdték kiüríteni a kimonó-ujjaikat. (A japáni ruhában nincsen zseb. Ehelyett a bő kimonóujjakban tüntetik el a lim-lomokat: a pénztárca kivételével, amelyet zsinórra erősítve, az övbe dugnak.)
Ilyenkor mindig megszólalt egy józanabb hang:
- Uraim, ne felejtsék el antennáikat földelni:
A felelet erre hálás köszönés volt s a gyufaskatulyák csakúgy potyogtak az aszfaltra.
Eleinte nem értettem, mi ennek az oka? Naivul megkérdeztem, Rögtön kész volt a válasz:
- Ön is tudja, Japán a föld legbizonytalanabb országa. Sohase tudjuk, mikor indul meg alattunk a föld. Azután a mi házaink fölötte tűzveszélyesek. Mi elvből nem viszünk gyufát fölös mennyiségben a házba...
Ezt a magyarázatot el is fogadtam. Annál is inkább, mert előző nap voltam a tokyoi földrengési múzeumban, s még élénken az emlékezetemben voltak azok a borzalmas felvételek, amelyek a történelem egyik legpusztítóbb tűzvészéről készültek.
Azután még jó néhányszor voltam különböző kedélyes társaságban, s búcsúzáskor magam indítványoztam:
- Uraim, ne feledkezzünk meg gyufakészleteinkről!
A japáni uraknak ez a kiszólásom nagyon tetszett. Megveregették a vállamat, harsányan nevettek:
- Ön tökéletes japáni már! - bókoltak, miközben gondolkodás nélkül dobálták el a kimonóujjban felgyülemlett különböző vignettájú gyufaskatulyákat.
Ehhez hasonló jelentet bőven láttam a tokyoi éjszakában. Arra is emlékszem, hogy egyízben egy teljesen elázott japán polgártárs zsebeiből a barátai dobálták kis a "gyulékony" anyagot.
Ezt az óvatosságot a japánok gondos, önfegyelmezettségének számlájára könyveltem, mindaddig, amíg Askusában, egy filmen nem láttam, mi is a következménye annak, ha a japáni férj elmulasztja kiüríteni a zsebeit...
Mondanom se kell, nem a ház gyulladt ki, hanem az az édes, ennivaló asszonyka egrecíroztatta meg az elővigyázatlan férjet, - akiről, s akikről a külföldnek az a nézete, hogy jogtalan rabszolga.
Más. A japáni nő erős dohányos. Ma már elég nagy számban cigarettafogyasztók. A konzervatív hölgyek azonban szipkából füstölnek. Ezek a cigarettaszipkák eltérők a mienktől. Hosszúszárúak, szopókájuk elefántcsont, dohánytartójuk cizellált ezüst. Némelyikük iparművészeti remekmű. Tulajdonképpen amolyan kis csibuk, amelybe ép egy csipetnyi dohány fér el. Finomra vágott, mint a szultán flór. Egy-két szippantás telik belőlük. Több nem is kell. Amire nálunk most jöttek rá a pszichológusok, - azt a japániak már régen tudják. A dohányzásban a legélvezetesebb az előkészület. A játék. Ez a csibuk az idősebb korosztályú japáni hölgyek fő szórakozása.
Megint ülök a moziban, s hirtelen úgy érzem, mintha magamat látnám. A vásznon jókedvű, hangos társaság búcsúzik ép a sarkon. A férfiak összeölelkeznek:
- Sayonara! Sayonara! (A viszontlátásra!) Ebben a társaságban is van azonban egy aránylag józan ember, aki mégegyszer összekurjantja a fiúkat:
- Ne feledkezzetek meg a gyufáról.
Mégegyszer összejönnek. Nevetés. Valamennyien az árokba dobják az áruló bűnjeleket. Csak egy nem. Az a bizonyos életre kelt, hindu bálványfajta nem, aki az én amerikai hölgyem szerint kifeszített hassal lejt végig az utcán, utána pedig az asszony a gyerekkel a hátán. Satöbbi. Ez a tiránus. Itt is kidülleszti a mellét, s leinti a többieket. Méltóságán alulinak tartja még azt is, hogy válaszoljon. Azonban, amikor befordul a maga sikátorjába, s meggyőződik arról, hogy senkisem látja, leveti a kimonóját s úgy rázza ki a nem kívánatos gyufagyüjetményt.
Pereg a film, a férj hazaér. Felesége jólnevelt s kötelességtudó japáni asszonyhoz méltóan, ott virraszt a ház benyilójában. Mellette két cseléd kézimunkázik.
A ház ura kinyitja az ajtót. Valamennyien leborulással köszöntik. Figyelemre se méltatja őket. Némán közéjük áll. Hagyja, hogy levessék cipőjét, kicseréljék kimonóját. Olyan kényúr benyomását kelti, hogy a régi perzsák is megirigyelnék.
A cselédség feltámogatja a lépcsőn, a felesége megadó alázatossággal, három lépésre követi. Látszik az arcán: örül. Akármint is, de hazajött a drága.
Mikor magukra maradnak, a földön guggoló asszony kiegyenesedik. A zsarnok, ezzel szemben válla közé húzza a nyakát. Néma csend. Most a feleség felemeli a kimonót, megvizsgálja az ujjak belsejét. Üresek. Rávillantja szemét élettársára:
- Hol jártál? - kérdik a foszforeszkáló szemgolyók.
- Nincs semmi baj! - dadogja a bűnös.
- Hol vannak a gyufák? - szólal meg először az asszony.
- Miféle gyufákról beszélsz Cseresznyevirágom? Tudod, hogy én nem szeretem, ha a zsebem tele van...
- Te teaházban voltál...
- Szó sincs róla - erősködik a férj.
- Én tudom, hogy ott jártál, mert semilyen gyufa sincs nálad. A jókat együtt kidobtad az árulókkal...
Az asszony hátatfordít, ott hagyja urát a hazugság hálójában. Megtömi kis csibukját, komor fellegeket fúj. Kényes helyzet. A férj végül dönt. Békülékeny mozdulattal nyújtja kezét az asszony felé. Őnagysága azonban villámgyorsan rácsap a hosszú csibukkal a férj uram karjára. Majd a fejére. Szegény mit tehet? Hirtelen mozdulattal magára rántja a vastag paplant, úgy védekezik. Mindez hangtalanul, egyetlen mukkanás nélkül történik. A cselédeknek nem szabad erről tudnia. Ellenkező esetben, már másnap korán reggel az egész utca mulat rajtuk. Ez pedig nem emelné se a férj, se a feleség tekintélyét...
Ehhez a filmjelenethez csak annyi a hozzáfűzni valóm, hogy a csibukszár szerepe nagyon gyakran visszatérő esemény a japáni darabokban.
Én működni a való életben sohasem láttam. Lehetőségében azonban nem kételkedem. Ugyanis, amint már említettem, többször voltam jelen az elővigyázatossági rendszabályok foganatosításánál. S ezért valahányszor a japáni nőről társaságban azt hangoztatták, hogy rabszolga, - tüntetően elővettem zsebemből a sok gyufaskatulya közül egyet. Senkisem értette meg, mire célzok vele.
A modern szociológiai munkák csak a gyufagyárakkal foglalkoznak...

 

A FÉRJ, A GÉSA ÉS MÁS EGYÉB NŐI DOLGOK.

Az előbb elmondottakon kívül tömérdek apró megfigyeléssel szolgálhatok, amelyek végeredményben arra mutatnak, hogy szükség esetén a japáni nő nagyon is a sarkára tud állni. Természetesen, a maga módja szerint. Viselkedésük, terveik kiviteli módja néha egészen megdöbbentő. Különösen az európai áll tanácstalanul velük szemben. Ez főleg azért van, mert mentalitásuk valami keveréke a gyermekes naívságnak és a zseniális ösztönnek.
Japánban is vannak kivételek, de általában nyugodt lélekkel állíthatom, a japáni nő nagyon jóindulatú, szolgálatkész és ami a legnagyobb erénye: hűséggel. A hűséget ne tessék csupán a házastársi kapcsolatban értelmezni. Nippon lánya ragaszkodó a szüleihez, testvéreihez, barátnőihez, sorstársaihoz. A házaséletben pedig példátlan béketűrésével, a nehézségeket önmaga feláldozásán keresztül áthidalni szerető természetével - páratlanul álla világ többi asszonyai között.
Az alázatos teherviselésnek, áldozatkészségnek is van határa. Az élet egész folyamán, - s ami a legnehezebb -, a mindennapi apró esetekben folyton hátraállni, meghajolni - lehetetlenség. Lehetetlenség főleg akkor, ha a másik fél szembetűnően önző és igazságtalan. Éppen ezért - noha nekem egyénileg -(mindíg általánosságban beszélek!) a japáni férfi távolról sem oly rokonszenves, mint a nő - a japáni nő kiváló tulajdonságainak alappilérét az erősebb nem erényeiben keresem. A japáni férfi, minden külső látszat ellenére, nem az a kőszívű, önfejű bálvány. Ő is lelkileg nagyon érzékeny. Sehol a világon nem láttam a maga férfiasságát oly állandóan s pózosan fitogtató tömeget, mint Japánban. És sehol annyi könnyező férfiszemet se láttam, - mint éppen Nippon szigetén.
Ha a japáni nőben a legértékesebb tulajdonságként a hűséget látom, akkor a férfiaknál a legnagyobb értékként a kötelességtudást kell megemlítenem. Alázatos hűség a nő részéről, és igazságot kereső kötelességtudás a férfi részéről, - ez az a két jellembeli és nembeli tulajdonság, amely a családi rendszert lehetővé teszi. Ha pedig azt kérdezik, hogy a két nemhez tartozók közül ki az állhatatosabb a maga erényeiben, gondolkodás nélkül, a nőket kell említenem.
Ez is látszólag teljesen önkényes megállapítás. De talán elfogadják nézetem helyességét, ha elmondom, miként jutottam erre a következtetésre. Arra nem hivatkozom, hogy nyitott szemmel figyeltem a körülöttem zajló életet. Ember vagyok, tévedhetek. Az is meglehet, hogy merő véletlenség folytán egyoldalú esetek játszódtak le körülöttem. Ilyesmikből nem szabad kiindulni.
Véleményem kiformálására a döntő statisztikát a japáni ujságokból merítettem. Nipponban - legalább is most - a sajtó kerüli a politikai nyílt színvallást. Olyan anyaggal igyekszik tehát a lapot megtölteni, amely lehetőleg kevés súrlódási felületet ad a hivatalos szerveknek. Amíg kül- vagy belpolitikai híreket lakonikus rövidséggel, s lehetőleg kommentár nélkül tárják az olvasó elé, addig másfelől, jelentéktelen családi ügyekről sokszor egész oldalakat írnak. Ezért van az, hogy Japánban az ujságírókat lenézik, kellemetlen embereknek tekintik. Ellenszenvesebbek a nagy tömeg szemében még a rendőrségi besugóknál is.
A japáni lapok hihetetlenül fürgék a családi botrányok feltárásában. Könyörtelen mohósággal és technikai felkészültséggel dolgoznak. Ezen a téren verik az amerikai kollégákat is. Kiderül - mondjuk -, hogy valamelyik hivatalnok sikkasztott, néhány óra múlva már a lapok közlik annak a gésának, vagy gésáknak az arcképét, akiknek a társaságában a jogtalanul szerzett pénz szétfoszlott. Látható barátainak arcképgalériája is, akik gyanútlanul résztvettek a mulatságokon. Lehetőleg ugyanakkor közlik a szegény, ártatlan asszonyról készült felvételt is, amint valamelyik gazdag rokon házából kilép, ahol történetesen férje megmentése érdekében könyörgött. Hát ezek nem valami épületes olvasmányok. Azután a japáni riporter is szeret "színezni", néha úgy belegázolnak a szerencsétlen áldozatok becsületébe, hogy kész borzalom. Bátrak és szókimondók, - mert ha tévednek, legfeljebb két éve pereskedés után fizetnek ötven pengő pénzbüntetést. Ennyit pedig a szenzáció megért. Nincs irgalom se fiatal, se öreg, se férfi, se nő számára. Kétszer jaj, ha valamely fiatal lány keveredik az ily ominózus ügybe.
Amint látjuk, a magánélet szentségét nem nagyon tiszteli a japáni sajtó. Mégis, mégis a napi botránykrónika sok ezernyi szereplője között hónapokig kutathat a kíváncsi ember, amíg a családi élet felborulásában a felség bűnösségére bukkanna. Mivel ritka eset, éppen azért bővebben s nagyobb előszeretettel írnak ilyesmiről a lapok. De mondom, hónapokig leshetnek az alkalomra, amíg egy japáni feleséget az otthon rejtekéből a nyilvánosság pellengérfényébe állíthatják. Ekkor is meg kell elégedniök azzal, hogy az asszony pörlekedő természetű volt, vagy nem szívlelete az anyósát. A feleség bűnei között a hűtlenség még a japáni botránysorozatokban is oly ritka, mint a fehér holló. Pedig ez volna az igazi csemege - lapszempontból. Mégse tudnak szolgálni vele...
Ha már ily kényes témáról beszélek, kitérek a legkényesebbre is; ami nem is olyan kényes, mint ahogy világszerte gondolják, - a gésákra. A gésa - kissé furcsán hangzik -, de szerintem szerves függvénye a japáni családi rendszernek. Egészen másképpen ítéli meg a gésát az átutazó külföldi, másnak ismeri, aki huzamosabban él Japánban, s mindkettőtől merőben eltérően látja és értékeli a japáni társadalom.
Amint már rámutattam, a japáni ember nem szeret idegen embert bevezetni a házába, legyen az külföldi, vagy honfitársa. Egyre megy. Másfelől a vendégeskedés keleti szokása, az ügyeknek terített asztal melletti elintézése, bölcs alaptétele a japán életművészetnek. Ilyen jó hangulatot keltő lakomákon, amelyeknek résztvevői között sokszor olyanokat is vendégül lát a házigazda, akiket soha a házában nem fogadna, - legtöbbször fontos személyi, vagy üzleti érdekeket igyekszenek előbbre vinni.
A konfucianius világszemlélet a feleség szerepét a háziasságra korlátozza. Ebből a tételből kifolyólag - legalábbis nyilvánosan- a felség a férj ügyeibe soha nem avatkozik. Egészen más lapra tartozik, hogy otthon a legtöbb japáni ember az élettársával is megtárgyalja a külvilág ügyeit. (Erre mutat az is, hogy ha a férj váratlanul elhuny, az asszony szinte minden átmenet nélkül képes a helyét az üzleti életben elfoglalni, a vállalatot, vagy az üzletet meglepő szakértelemmel irányítani.) De kifelé a japáni ember, ha véletlenül szóba kerül a felesége, mindig úgy emlékezik meg róla: se nem szép, se nem okos, - de házias.
A házias asszonynak pedig semmi keresnivalója sincs idegen férfiak alkohollal felvidított társaságában. Viszont az se tagadható, hogy egy szellemes, kedves nő egész más irányt ad a társalgás menetének, a vendégek hangulatának. Ezt a fogas kérdést - tudniillik, hogy a vendégek háziasan érezzék magukat, szórakozzanak is, gyengéd figyelem vegye körül őket s a háziasszony mégse legyen köztük - a japáni élet a gésa-rendszerrel oldotta meg.
A jó gésa mindenekelőtt a háziasszonyt helyettesíti az ilyen házonkívüli vendégeskedésnél.
Ne méltóztassanak hamiskásan hunyorgatni, amikor azt állítom, hogy a gésa-rendszer zseniálisan ügyes intézmény. Itt se tessék félreérteni, amikor azt bizonyítgatom, hogy egy jó gésa minden pénzt megér, - különösen Japánban.
Majd mindjárt megértik kérem, mire gondolok. Tegyük fel, valamelyik gazdag, távoli rokon meghal. Vagyonán olyan örökösök osztozkodnak, akik eddig talán nem is hallottak egymásról. Európában az érdekelt felek legelsőízben talán egy ügyvédi irodában találkoznának, - ha ugyan nem a törvényszéken.
Ezzel szemben Japánban, több mint valószínű, valamelyik teaházban. A főörökös, akit a többiek követelései nyugtalanítanak, terített asztalnál igyekszik barátságos megegyezésre jutni a szeretett rokonokkal. Tegyük fel, hogy ezt a családi összejövetelt saját házában rendezné s a maga fehérnépe szolgálná ki őket.
Ezek az asszonyok, beleértve a cselédség női tagjait is, képtelenek lennének arra, - bármint is uralkodni tudnak érzelmükön - hogy a vendégeket a szeretetreméltóságnak azzal az elfogulatlan bájával fogadják, amely az akadékoskodó, pénzt követelő ellenfélnek nem dukál.
A gésa azonban érzelmileg független. Elfogulatlan lévén, fellépése biztosabb s főleg célravezetőbb. Csodákat művel. Mindenkihez kedves, hol fínom ötletekkel, hol hízelgéssel elejét veszi minden összecsapásnak. Ha három ilyen vacsora után a rokonság nem tud megegyezni, akkor nem tudom, melyik bíró tud ebben az ügyben minden felet kielégítő ítéletet hozni...
A jó gésa magában egyesíti mindazokat a kiváló tulajdonságokat, amelyeket a legkényesebb európai igények mellett a női ideállal szemben támaszthatunk. Szép és szellemes. Modora: az alkalmazkodás végtelen skálája. Mozdulatai éppen oly elegánsak, mint gondolatainak kifejezési formái. Egyformán ért a politikához és a közgazdasághoz, jártas az irodalomban és a szépművészetekben. Eredeti, anélkül, hogy fitogtatná. Azt el tudom képzelni, hogy egy japáni háziasszony valami apró hibát kövessen el a bevett társadalmi szokások és formák ellen. Az igazi gésánál ez elképzelhetetlen!
S mindezek tetejébe a gésa mindent elnyel, amit hall. Semmit se ad vissza. Például vannak politikus gésák. Vagyis olyan társalgóművésznők, akiket előszeretettel választanak ki a politikusok a maguk fontos "pártvacsoráik"-hoz, összejöveteleikhez. Ezek a hölgyek egyik este a kormánypárt benső titkait hallják, a másik nap az ellenzék összeesküvésének fültanui. Egyetlen szemhunyorítással se árulják el a maguk informáltságát vagy véleményét.
Ellenkező példa is volt már erre a japáni történelemben. S az ilyen gésa, aki árulója lett az intézmény évszázados tradíciójának, - rendszerint döntő hatással avatkozott be az események irányításába. Különösen a feudális korszakban találhatjuk meg a francia szalonok politikát irányító nőinek tükörképmásait a híresebb japáni gésákban.
A gésa pályára rendszerint a szegényebb családok leányai mennek. Családjuk tetemes összeget kap a gésavállalkozótól. A szerződés úgy szól, hogy a gésa azonnal visszakapja szabadságát, ha a család a kapott összeget visszatéríti. Gyakorlatilag azonban a második pont érvényesül. A gésa pályára lépő lány leszolgálja a kikötött határidőt.
A gésa-vállalkozónak nagyon is sok pénzébe kerül egy tökéletes gésa. Szüleinek többnyire két-háromezer yent fizet. Azután legalább három évig iskoláztatja, ruházza, ellátja a gésa-növendéket. Még az egészen silány gésa ruhatára is ezreket ér. Hát még a keresetté! Az is igaz, hogy egy kedvelt gésa jövedelme fantasztikus. Vannak, akik óránként százasokba kerülnek.
Az igazi gésa - erkölcsös. És pedig két oknál fogva. Először azért, - s ez a döntő érv - mert akkor keres a legjobban. Másodszor, mert annyira művelt, magasabb igényeket követelő lélek, egyszóval egyéniség, hogy a maga erkölcsi intaktságát mindenek fölébe helyezi. Ezek egybevetésével s figyelembe vétele mellett, talán most már nem csodálkoznak azon, hogy a legkitűnőbb japáni családoknál is előfordult, hogy a nagy címek, méltóságok és vagyon örököse, - gésát vett feleségül. Nemrég halt meg egy aktív japán államférfi, akinek felesége valamikor gésa volt. Páratlan köztiszteletnek örvendett. Példás családanya volt, s ragyogóan megállta a helyét, - ahol az átlagos japáni úriasszony kissé esetlen - a külföldiek társaságában.
Ha úgy az unalmas ötórai teákon a külföldi hölgyek a japáni nőket bírálgatták, s főleg azt hozták fel ellenük, hogy alázatosságukon kívül - mely rövid idő multán, halálos unalom az európai férfi szemében - más fegyverük nincs a férfiak ellen; mindig a gésák jutottak az eszembe.
A gésa ugyanis, ha jól tudom, szintén japáni nő.
Talán jobb bizonyítékot nem tudok felhozni az igazi gésák társadalmi rangja, értéke mellett, mint azt a tényt, - hogy a japáni magasabb körök, ha előkelő külföldi vendégeket látnak vendégül, legyen az hölgy, vagy úr, gésák társaságában fogadják. A japáni külügyminisztérium ismeri annyira az angol társadalmi formákat, hogy egy lord feleségét nem hozza lehetetlen helyzetbe azzal, hogy jobbja és balja mellé egy-egy gésát ültet, ha a gésa tényleg az volna, amit az európai rosszul tájékoztatott közvélemény róla feltételez.
Az is igaz, hogy a fejlődő idegenforgalom következtében, elszaporodtak az ál-gésák. Az is tény, hogy a gésát, foglalkozásánál fogva sokkal több kísértés éri, mint a többi japáni nőt. Így nem csoda, ha néha rossz útra tér. De ezt a fajtát a japáni is romlott gésának nevezi.
A gésa igazi értékét a magunkfajta ember nem tudja kellőleg elbírálni. Az európai férfi számára nem hiszem, hogy akadna olyan gésa, akinek óránkint száz pengőt fizetne az énekéért, a táncáért, vagy azért a japáninak mennyei szépségnek feltűnő graciózitásáért, ahogy finom ujjai között a poharat tartja. A japáni legtöbbször néma csendben ül, s a szemével gyönyörködik. Műértően bírálja a gésa minden mozdulatát. Nem kerüli el a figyelmét, miként nyit ajtót, milyen modorban kínálja az italt. Szabályosan ül-e, s vajjon sok ősi táncot tradíciókhoz méltóan lejti? Egy igazi gésa színésznő, táncosnő, háziasszony és szellemes konferanszié egyszemélyben. Legtöbbször ő üti meg a társalgás hangját, s ha nincs módjában, akkor igyekszik azt befolyásolni, helyes mederbe terelni.
Legeslegelőször Hongkongban találkoztam gésával. Japáni utitársaim hívtak meg egy ottani teaházba. Mellém egy kis, fiatal gésa-növendék került. Nem tudom, melyikünk volt jobban elfogult. Ekkor ismerkedtem meg a fapálcikával, amely sehogysem akarta a kést és a villát helyettesíteni a kezemben. Vigaszom ebben a reménytelen helyzetben csupán az volt, hogy a gésa, ez a harmatos gyöngyvirág, velem szemben ép oly ügyetlenül étkezett. Mindent elkövettem, hogy zavarát elűzzem. Udvarias és előzékeny voltam, amennyire a magam műveltsége ezt lehetővé tette. Leejtette a zsebkendőjét - felkaptam. A legjobb falatokat neki kínáltam fel. S bármint szabadkozott, hogy nincs étvágya - kijelentettem, ha nem tart velem, egy szem rizs nem sok, de annyit sem eszem.
Tisztán emlékszem, a legnagyobb harcom az volt, hogy az asztal mellett, párnára üljön. Nem tudtam nézni, hogy amíg én három vánkoson trónoltam, ő puszta földön kuksoljon. S ő, szegényke, madárszemecskéit ide-oda repdesve, boldogan engedelmeskedett. Közben a japáni urak egy-egy, akkor még előttem értelmetlen szót vetettek feléje, amitől csak fokozódott a tanácstalansága.
Néha könny vibrált szemében, de annál szebben mosolygott. Csilingelő hangja egyre csacsogott. Örök kár, egy szavát se értettem.
Végül távoztunk. A vendéglátó japáni úr, elmenőben, finoman megjegyezte a teaház tulajdonosnőnek, hogy az én gésámért vajjon ugyanannyit számított, mint a többiért?
- Igen, kezdő, nem is való még vendégek közé! - mondta többek között.
A gésa hallotta a megjegyzést. Finoman meghajolt:
- Mivel érdemeltem ki uram rosszallását? Hibámért előre bocsánatát kérem...
- Nálunk Tokyóban, a gésa nem ülhet vánkoson, - felelte a házigazdám.
- És nem ehet a vendéggel egy asztalnál, - folytatta a gésa. De én úgy találtam, hogy a vendég kedvéért mindent meg kell tennem. Ez az idegen úr nem tud pálcikával enni, így én is ügyetlenkedtem, nehogy feszélyező legyen a társaságom. Bizonyára az ő hazájában az asszonyok párnán ülnek az asztal mellett. Ő töltött először a poharamba, holott ez nem illik. Én azonban a szeméből láttam, hogy minden külsőség ellenére udvarias és szeretetreméltó akar lenni. Nekem az oly jól esett, mint amilyen nehéz volt, furcsa modorát követni...
Ennek a párbeszédnek a tartalmát csak a hajón tudtam meg. Ellenben láttam, hogy az én gésám háromszoros borravalót kapott, s a japán urak a kapuban a legnagyobb reverenciával hajoltak meg előtte. Ép úgy, mint én most lélekben, amikor írásközben emléke, a multak ködén keresztül feltűnt előttem.
Még valamit a gésákról. Ha véletlenül japáni hölgyekkel hozott össze a jó szerencse, sohasem mulasztották el megkérdezni:
- Szereti a gésákat?
- Örömöm telik bennük. Igazán szépek.
Ilyenkor hamiskásan mosolyogtak.
- Melyik gésa tetszik magának a legjobban?
- A kyotoi! - feleltem habozás nélkül.
Itt már komolyra fordult a társalgás. Látták, nem vagyok átlag idegen.
- S ön szerint, hol vannak a legjobb gésák, Tokyóban?
- Azt hiszem, a shimbasi-i gésák közelítik meg legjobban a kyotoiakat.
- Igazán? Jaj de örülök! Ugye milyen kedvesek? - lelkendezett egy kis úrilány. S azután rendszerint aprólékosan megtárgyaltuk kimonóik formáját, színösszeállítását. Kikérdezték, milyen táncokat ismerek. Felsoroltam. Nem hitték. Nosza, elő a gramofont. Sorba neveztem a híres dalokat. A legnagyobb sikert egy fürdőhelyen a japáni mamáknál azzal értem el, hogy eltáncoltam a Tokyo odorit.
- Hol tanulta? - kíváncsiskodtak.
Helyettem a lányok felelték kórusban:
- Shibasiban a gésáktól!
Ezt olyan ártatlan, jóízű nevetés követte, hogy csak úgy könnyezett a mamák szeme. Tréfásan hátbaveregettek.
A japáni nő nem féltékeny a gésára.
De ez még nem jelenti azt, mintha túlságosan örülnének annak, hogy a férjuram gyakran megfordul köztük. Féltik a házi költségvetést a felborulástól. S ebben igazuk van. Ezért vizsgálják oly buzgalommal, milyen feliratu gyufák vannak a kimonóujjakban...

 

A VILÁGHÍRES TEACEREMÓNIA

Közvetlen elutazásom előtt egy nagyon kedves, idősebb japáni úr - aki számtalanszor sietett jótanácsaival, oktató útbaigazításaival segítségemre - búcsúzni jött hozzám. Tekintete szeretettel símogatott. Így nézheti a mester a tanítványát, akiben kedve telik.
- Végtelenül örvendek, hogy a jó szerencse Önnel összehozott, - mondta elfogult hangon. - Nem találkoztam külföldivel, aki ily rövid idő alatt s oly tökéletesen beilleszkedett volna a mi életünkbe. Ön kifogástalan japáni!
Nem mondom, ez a dícséret röpke pillanatra büszkeségigmenő jóérzéssel töltött el. Éreztem: nem puszta udvariasság az, amit mond. Meghajoltam:
- Kitüntető véleményét köszönöm. De ha szabad így kifejeznem magam, értéke nagyban csökken azáltal, hogy nem a kritikai szellem, hanem az elfogult szeretet mondatta ezt Önnel.
Meghökkent. Arca mosolygott, de szemében valami végtelen csalódás bújkált. Olyan volt, mint egy kis gyerek, aki rózsa után nyúl, és tövisbe kap. Csend.
- Kételkedik a szavamban?
- Soha! Kérem, ne értsen félre - igyekeztem helyrehozni hibámat. - Én csak azt akartam ezzel mondani, hogy Ön elfogult velem szemben, s ítéletét a barátság befolyásolja. Tudásom, modorom, testi-lelki berendezettségem nagyon sok kívánnivalót hagy hátra, hogy japáni mérték szerint türhető lénynek tessem. Rövidesen be is tudom bizonyítani állításomat.
- Nagyon kíváncsi vagyok érveire! - felelte halkan.
- Nem akarok érvelni, vitatkozni. Csupán egyetlen kérdést intézek Önhöz.
- halljuk!
- Volna bátorsága meghívni egy valódi teaceremóniára? Úgy, hogy se én, se Ön szégyent ne valljunk s a többi vendég ünnepi hangulatát ne rontsuk?
Jó ideig vártam a válaszra. Ha valaha lélekben közel álltunk egymáshoz, akkor ez most volt.
- Igaza van! - felelte s a szemembe nézett. - De én se tévedtem. Ha semmi egyebet nem tudnák Önről, csak ezt a kérdést hallottam, volna: megismételném azt, amit az előbb mondtam. Ön túlságos igénnyel lép fel saját magával szemben.
Beszélgetésünk további része már nem volt érdekes. Jóakaró ellenfelem csendben beismerte: fölötte alkalmatlan lennék egy teaceremónia meghitt körében.
Ugyan miért? - teheti fel a kérdést a nyugati olvasó. Milyen szabályai lehetnek eme ünnepélyes aktusnak, hogy elsajátítása, lehetetlennek látszik? Bármely közepes színész nálunk egy hét alatt megtanulja a koronázási ceremóniát is! Ennél pedig nehezebb nem lehet egy csésze tea felhörpintése!
E logikus kérdések és kételyek megválaszolása helyett engedjék megpróbálnom, hogy a teakultuszt érzékeltessem Önökkel.
Ha valaki azt kérdezné, mi a legjapánibb, amit Japánban láttam, tapasztaltam, - gondolkodás nélkül azt felelném: a teaceremónia! A teaceremónia a japáni külső és belső élet szintézise.
Összesűrítése az évszázadok alatt kialakult modorbeli eleganciának, ízlésnek, világszemléletnek. Páratlan kultúrteljesítmény, amelynél egyformán szerephez jut a mozgásművészet, a történelmi tudás, a szép iránti érzék, az emberismeret, s a meditációra hajlamos lélek felsőbb igényei, halk s csak a beavatottak által érzékelhető megnyilvánulásai.
Ennél szebb, artisztikusabb, lelket nemesítőbb társaságbeli szórakozásokkal semilyen más nép nem rendelkezik.
Eredete, alapgondolata valószínűleg Kínából származott Japánba. Mint annyi minden, felbecsülhetetlen szép. Ellenben a teakultusz mai formájának eredetisége kétségtelenül japáni. Kínában nyomát se lehet találni, más nép pedig szóba se jöhet.
A teaivást Japánban azok a buddhista szerzetesek honosították meg, akik körülbelül ezer-ezerháromszáz évvel ezelőtt Kínából tértek haza, - ahol tanulmányúton voltak. Addig Nipponban ismeretlen volt a tea.
A teakészítésnek ez a formája merőben ellenkezik az általunk ismerttől. Az igazi japáni tea - zöldszínű. A zöld teában is nagyon nagy a választék, akárcsak a nyugati világban kedvelt ceyloni fajtákban. A teának ez az ősi (kínai) főzési módja főleg abban különbözik a mienktől, hogy a tealeveleket Ó előbb porrá zúzzák. Minden raffinált parfőmnél kellemesebb az aromája.
Zöld púder. Ebből (keverés szerint, ami házititok) egy-egy, talán evőkanálnyi adagot tesznek a nagyon egyszerű formájú bögrébe, mely jóval nagyobb s főleg vastagabb, mint a mi csészéink. Forró vizet öntenek rá, azután egy kis, bambusszálakból készült ecsettel szétverik. Habos, eléggé sűrű folyadék lesz belőle. Talán a mi borsodónkhoz hasonlít. Zöldben.
Nehogy tévedés legyen, ez a teakészítés nem a kannában, hanem a bögrében készül. Minden szilkébe külön adag por jut, amelyre a kannából csak a forró vizet öntik. Ez volna a teakészítés ősi receptje, ahogy ma is a valódi zöldteát készítik a nyilvános cha-no-yu-ban. (Teaivóban.)
Ennek a sűrű teának koicha a neve. Isszák a japániak ugyanis a teát mint mi, de azt o-cha-nak nevezik. Az o-cha Japánban, - akárcsak Kínában - a vizet helyettesíti. Minden üzletben, hivatalban (még a minisztériumokban is) ha leültem, o-chá-t tettek elém. Ez oly természetes, mint ahogy nálunk a cigarettadobozt tólják a látogató elé.
A legrégibb feljegyzés, - amely a teaivásról számol be, - Kr. u. 729-ből való. ekkor Shomu császár száz buddhaszerzetest hívott meg teára a palotájába. E régi krónikák fakult betűi nyomán, szinte lépésről-lépésre lehet követni a teakultusz kialakulását Nipponban. A századok folyamán a cha-no-yu (teaház) a japáni elegancia és életművészet fellegvára, akadémiája lett.
Ezt a teaházat semmiképpen se szabad összetéveszteni, az európaiak által már sokkal inkább ismert másik teaházzal, amelyet machia-ya-nak hívnak. Ennek semmi köze sincs a cha-no-yu-hoz.
Előkelő japáni családiház ott kezdődik: van-e cha-no-yu-ja? Ez egy házikó, amely külön áll a kert legpoetikusabb részén. Méreteit, belső és külső vonalait szigorú tradíciók írják elő. Az igazi vendéglátás Japánban, tulajdonképpen a cha-no-yu-ban folyik le. Ide egyformán meghívja a vendéglátó házigazda a családtagot, a kívülálló ismerőst - feleségestől, - ha műveltségüknél, jellembeli sajátságuknál fogva megfelelőnek és méltónak tartja őket erre. Mert nincs kínosabb valami, mint egy ilyen vendégeskedés, ha történetesen nem odavaló ember keveredik a társaságba!
Azonban nem akarok a dolgok menete elé vágni. Fussunk át, nagy léptekkel - a teakultusz történetén, mert enélkül morális erejét, kötelező etikettjét meg nem érthetjük.
Szülőhelye Kyoto volt, a japáni Athén.
Körülbelül a tizenkettedik században, a Kyoto melletti Uji faluban kezdik rendszeresen termeszteni a teát, melynek cserjéjét szintén egy szerzetes hozta át Kínából. (Ma is itt terem a legjobb zöld tea!) Innen terjedt el, s főleg Shizuoka vidékén kultiválták. Shizuoka jelenleg a legnagyobb teatermelő kerület egész Japánban.
A teaivás szertartását egy zseniális, finom esztétikai érzékkel áldott ember fektette le a tizenötödik század vége felé. Shuko-nak hívták s az ő útmutatása szerint építette Yoshimasa sogun, a világhírű Ginkaku-ji-t, amelyet általánosan Ezüstpavillon néven ismer a külföld (Kyoto egyik legszebb látványossága!)
A Ginkaku-ji még ma is fennál s örök mintája maradt a cha-no-yu-nak.
Shuko-nak a maga egyszerűségében megnyerő etikettjét tovább fejlesztette és kifinomította Yowo (1503-1555). A teaivás mai ceremóniájának az igazi megteremtője azonban Sen-no-Soyeki volt, akit az udvarnál Rikyu néven ismertek. A tizenhatodik század végén élt s Japán legnagyobb fiának, a lángeszű Hideyoshi sogunnak volt a kedveltje.
Rikyu fektette le a teaceremónia kánonját, felfogás, útmutatása ma is alapja valamennyi teaiskolának. (Ezt a teaiskolát méltóztassék úgy értelmezni, mint a régi görögök filozófiai iskoláit, ahol egy-egy híresebb bölcselő köré gyűltek a tanítványok, hogy a mester világszemléletét magukévá tegyék, terjesszék és fejlesszék.)
Így az idők során nagyon sok Ryu (iskola) keletkezett. A leghíresebb közülök a kyotoi Omote senke Ryu és az Ura Senke Ryu. Mind a két Senke-fiu dédunokája volt - Rikyu-nak.
Az elegáns életnek ez az akadémiája nagy pártfogókra talált különböző főuraknál, akik közül nem is egy, szinte beírta a nevét a tea-kultusz történetébe. A leghíresebb közöttük kétségtelenül Masakazu Kobori, Enshu grófja és földesura, akit bátran a Rikyu által kifejlesztett ceremónia művészi és dekoratív reformátorának tekinthetünk.
Kobori már a tizenhetedik században élt a Tokugawa sogunok uralkodása elején. Híres gyüjtő és művészi érzékkel megáldott ember volt. Ízlése rányomta bélyegét a teacsészék, teatartók s teáskannák új formájára, mintáira. Tervei szerint készítették e korszak kiváló iparművészei a teaceremóniához szükséges készleteket. E művészek neve, híresebb alkotása minden teazofista előtt közismert. Egy-egy Kobori sugallatra készült csésze, vagy vízmerítő, - vázákat, kannákat, tea-tartó dobozokat nem is említve, - vagyonokat ér.
Ki hinné például, hogy egy egyszerű cha-shaku, (bambusznádból készült vízmerítő kanál), amely Kobori vagy valamelyik mesterének névjegyét viseli, négy-ötezer pengőt ér?
Néhány évvel ezelőtt, egyetlen teás csészét több mint kettőszázötvenezer pengőért vett meg új gazdája, egy árverésen. Nem egyedül versenyzett érte...
A hozzánemértő ember a cha-no-yu-ban (teaház) hihetetlen egyszerűségnél egyebet nem talál. A japáni előkelőség az egyszerüség kultivitásában tombolja ki magát.
Szemre jelentéktelen házikó a cha-no-yu. Legfeljebb három apró szobából áll. A fogadó "terem" a legnagyobb köztük. Földön ülve tíz tizenkét ember elfér benne. A szertartási szobába már csak hat ember számára volna elegendő hely. (De öt vendégnél a legritkább esetben hívnak meg többet!) A harmadik fülke a mosogató szoba, ahol a teaiváshoz szükséges eszközöket előkészítik.
Aki a japáni árakkal tisztában van, nincs kétsége affelől, hogy egy ilyen tea-házat, bármely hivatalnok építhet magának. Amolyan deszkából készült weekend-házikó. Papirablaku. A legszebbek egyikét, - amit láttam, - nem becsültem többre négyszáz pengőnél. Csak később esett le az állam, amikor stílusbeli nehézségeit, preciziós munkáját s a hozzá felhasznált ritka anyagok értékét felsorolták.
Árából kitelne egy háromemeletes ház a Körúton.
Ugyanilyen sután, érzéketlenül haladtam a toko-nomá-ba (falmélyedés) függő kakemono (összegöngyölhető falikép) előtt. Ki az ördög gondolt volna arra, hogy ez a repedezett "kép", - ami nem volt más, mint fehér alapon fekete tussal, szint lenge hányi-vetiséggel odakanyaritott kinai szójelek vitustánca, - harmincezer pengőért se eladó?
Valamelyik híres Zen-buddhista szerzetes szellemes axiomája volt, japáni barátom szerint lenyügöző könnyedségű, elegáns modorban megörökítve. Azután semmiképpen se tudtam felfedezni a tüzhely artisztikus értékét, történelmi hátterét, ritkaságát.
Az első pillantásra csak egy földbe süllyesztett fadobozt láttam, amelyben a hamu színét csodáltam meg a legjobban. Mutattak még vázákat (formájuknál fogva, mintájuk miatt is nagyon tetszettek), vasból készült vízforraló kannákat, öblös, legjobb esetben majolikából formált teásbögréket.
Ha eladásra kínálták volna, életem legnagyobb baklövését követem el. Nem sok pénz volt a zsebemben, de annak egyötödét nem adtam volna az egész felszerelésért. (A váza kivételével.)
Mondanom se kell, a virágtartó képviselte (ami nekem, laikusnak, a legjobban tetszett!) a legkisebb értéket. A többi ócska cserép, bambusz és vasértéktárgy pedig pénzre átváltva, egy egész életre, gondtalan uri életmódot biztosított volna...
Hamis ítéletem részint tárgyi ismeret, részint keleti kulturhistóriabeli jártasság siralmas hiányából eredt. Az ártatlan mosollyal feltett kérdésekre oly naiv válaszokat adtam, hogy még ma is égnek áll a hajam, ha erre a jelenetre gondolok.
Két évi szorgalmas tanulással se tudtam ezt a szégyent lemosni fejemről!
Igaz, hogy ma egész másképpen látom a dolgokat. Igy elsősorban bocsánatot kérek attól a japáni úrtól, aki kincsesházát megmutatta nekem, a barbárnak. Azóta sokszor zarándokoltam el hozzá, hogy - gyönyörködjem. Illetlenség, szégyenteljes cselekedet művészi értékét pénzzel mérni. De nincs más mód, - főleg a mai anyagias világban - hogy az olvasó fantáziáját művészi becsükhöz közelebb vigyem.
Minden tárgynak annyi az értéke, amennyi személyi kapcsolatunk révén tulajdonítunk neki, - mondja a francia író. S e gondolat logikus folytatása: ami szép, s nekem kedves, hozzámtartozó, - annak nincs ára. Megfizethetetlen; - amíg a kényszerűség mások prédájául nem dob.
A Japánt látogató turisták többször szóvátették előttem, - mint nagy és eredeti felfedezést -, hogy aránylag mily kevés múzeum található a Felkelő nap Birodalmában. Látszólag teljesen igazuk van. De csak látszólag.
Nyilvános múzeum, - az kevés. Tíz ujjamon összeszámlálhatom őket. A jobbak, érdekesebbek felsorolására elég a balkezem is. De ennél is úgy vagyunk, mint sok egyébnél Japánban. Itt a szép, az értékes elbujik.
Minden Zen kolostorban, minden cha-no-yu-val rendelkező család házában szemkápráztató gyüjteményre bukkanhat a gyanutlan idegen. Ha hozzáférhet...
Már pedig egy japáni családi házba is mily nehéz a bejutás! Hát még a cha-no-yu-ba! A szentélybe, ahová igazán a legkényesebb igényeknek is megfelelő, művelt és arisztokratikus lelkeket hív meg egy-egy szeanszra a házigazda.
Ó, én is résztvettem már teaceremónián s így valószínűleg mások is. Ez azonban vajmi keveset jelent. Ez nem volt valódi. Pusztán a külsőségeket, a teafelszolgálás etikettjét érzékeltették. (Jó néhányszor láttam, különben le se tudnám írni.) Átérezni fönséges, léleknyugtató egyszerűségét azonban csakis a legeslegutóbbi időkben tudtam. Úgy, ahogy. A magam módja szerint.
Talán a középkor laikusai vettek részt ily felemás lélekkel a Szentmisén, amelynek éppen a legmagasztosabb, misztériumokkal telített részét nem értették meg, - mert jelen se lehettek.
Mit érezhet a japáni lélek az ily meditációs, lelki-gyakorlatokhoz hasonló összejöveteleken, milyen régiókban jár a gondolata, ki tudná eltalálni? Csak sejteni lehet. A baj azonban ott van, hogy a sejtelmünk csalhat.
Így maradjunk meg a külsőségek leírásánál.
Hosszas, körültekintő latolgatás után, a házigazdának végre sikerült összeállítani a meghívott vendégek név- és rangsorát. Ez a legnehezebb munka. Ettől függ az eszményi teaceremónia szépsége, hangulatossága. A válogatás bonyolultságát a sok mellékkörülmény okozza. Ízelítőül közlök belőlük néhányat. Amint már említettem, ezen az ünnepélyes összejövetelen legtöbbnyire csak öt vendég vesz részt. Olyan akadályról nem is beszélek, - mint amilyen például velem, vagy bármilyen európai vendéggel kapcsolatban legelsősorban felmerülne: jártas-e a teaceremóniában? A műveltségnek ez a foka minden igazi japáni úriemberről, vagy asszonyról feltételezhető. Dehát ez még nem minden!
Tudás és tudás, elegáncia és elegáncia között nagyon is széles skálák vannak. Az öt vendég között egy a vezető. Ő a primadonna. Társadalmi rangjánál fogva a legelőkelőbb az összes meghívottak között és ugyanolyan tökéletes teazofistának is kell lennie. Hát ez az első nehézség. Találni valakit, akiről a többi négy vendég,- amúgy belülről is - elismeri: ez a legkülönb köztünk. Megilleti őt joggal a shokyaku, vagyis a szeánszvezetői rang. Ha itt hibát követ el a házigazda - megbántja, felháborítja a többi vendéget. Mondjuk, hogy a shokyaku választás szerencsésen, hiba nélkül megtörtént s vele együtt a többi vendégég is - még mindig hátramarad az az égető gond, ki legyen a tsume? (A tsume az ötödik vendég. Ő zárja be a sort. Vagyis öten ülnek egymás mellett, egy vonalban. Az első helyen ül, s mintegy vezeti az egész ünnepélyes aktust a shokyaku. A sor végén pedig a tsume asszisztál. Ép oly járta, elegáns modorú cha-jin-nak (teazofista) kell lennie, mint a shokoyakunak.)
Most már megvan - tegyük fel - a két legfontosabb személy. Ez azonban még mindig nem biztosíték arra, hogy az egész aktus jól sikerül majd. Mert mind az öt embernek, lelkileg, műveltségileg egy színvonalon kell mozognia, különben az ilyen esztétikai összejövetel, - amelynek éppen az a főcélja, hogy a rajongók a természet és a művészet összecsendülő szépségében gyönyörködjenek, - pont az ellenkező eredménnyel járna.
No, de Japánban legalább négyszázéves multja van a teaceremóniának, s nemigen olvastam olyan feljegyzést, mintha akár az udvarnál, akár a főnemesek portáján a rosszul összeválogatott vendégek miatt kellemetlenségek lettek volna. A japáni kitűnő emberismerő és sokat ad erre a tudományra.
Így együtt lévén a névsor, elküldik a meghívókat, amelyre azonnal, klasszikus kínai írásban, megérkezik a hálatelt válasz. A kitüntetettek valóban örvendeznek, s napokig készülnek a nagy élvezetre. A jelzett időben, percnyi pontossággal megérkeznek a vendéglátó házba, - amelynek a rendes bejárata, kapuja ez alkalommal be van zárva. Egy kisebb, egyszerű bejárat vár a vendégekre. Rendszerint kis fahíd vezet hozzá. Mintegy szimbolumként, hogyha azon áthaladtak, a napi élet zaja, bánata és hívsága a hátuk mögött marad. Álmodozó, egyszerű kis épületben gyülekeznek. Ez néha nem más, mint egy művészi pad, körülötte elbájoló szél- és napvédővel. Itt egymás között vannak. A háziak közül senkisem látható. Ezt a rövid várakozási időt - esetleg - kölcsönös bemutatkozással töltik el, de utána rögtön a vendéglátó gazda kitüntető szivélyességét méltatják. Mindez a legudvariasabb hangon s a legmagasabb irodalmi nyelven történik.
Itt meghalt a külvilág. Nincs politika, üzlet, csak szépség. Nincs kérdezősködés, csak lelkesedés, gyönyörködés. Ebben a kis váróteremben (yoritsuki) a házigazda legtöbbnyire művészi egyszerűséggel és szerénységgel, nehány műkincset helyez el a vendégek gyönyörködtetésére. (Minden alkalommal más és más.) Miniatűr kiállítás, amelyben ép oly nagy szerepe van a kiállított tárgyak értékes voltának, mint ízléses elhelyezésének. E művészi látványosság méltatása a várakozó vendégek legnagyobb elfoglaltsága.
Aki nem tudja az esztéta fínomságával, a műértő szemével felbecsülni ezt a kedveskedést, - az nem idevaló ember, s ugyancsak várhat egy újabb meghívásra.
A yoritsuki-tól alig kődobásnyira van a tulajdonképpeni teaház, a cha-no-yu. Keskeny kis út vezet hozzá. Roji a neve.
Elmúlt már egy negyed óra, a shokyaku (vezető vendég) figyelmesen néz a teaház benyílója felé. Kis vártatva zaj hallatszik. A házigazda eltolta a papírajtót (soji) s némán meghajol a vendégek felé. Mintegy jelzi - a legnagyobb tisztelettel - hogy készen álla teaceremóniára.
Ez az a pillanat, amikor a shokyaku a kis társaság élére áll, s megindul a menet. A vendégek egyenként - abban a sorrendben, ahogy majd a teaházban ülnek -, ünnepélyes csendben követik a vezetőt, aki őket a rojin keresztül a cha-no-yu-hoz vezeti.
A roji, ez a kis ösvény, legtöbbnyire tört ívelésű. Néha alig több húsz lépésnél. De ezen a kis útvonalon láthatók a világhírű japáni kertművészet csodái. Ahol művészi szempontból a leghatásosabb ez a kis tündérpark: ott van a megtisztulás helye. Ez is szimbolum. Mohás kőbe vájt medence, melybe bambuszcsövön keresztül valamely kis patak vize csörgedez. Mellette az elmaradhatatlan kőlámpa. A medence szélén ragyogó tiszta, bambusznádból készült vízmerítő kanál.
Először a shokyaku áll meg. Leguggol és shinto ritus szerint két kezére vizet önt, majd a száját kiöblíti. Valamennyi vendég követi példáját. Ez az első - szinte vallási jellegű - aktus, amely szorosan a teaceremóniához tartozik.
Tiszta lélekkel és tiszta testtel közelednek a cha-no-yu-hoz.
Talán ami az európai embert a cha-no-yu-nál a legjobban meglepi, az a - bejárat.
Ez nem más, mint egy alacsonyan fekvő, félmagas ablak.
Térden kell rajta keresztül bemászni az előszobába. Talán a teaceremónia régi megteremtőinek ezzel az volt a tervük, hogy ide, a szenthelyre, senki gőgös hányavetiséggel be ne léphessen. El is érték a céljukat. Én például hasoncsúszva mentem be. Ennél több alázatosságot még egy szultán se kívánhat. Komikus látvány volt, az már bizonyos.
De nem így a japánoknál, akik ezt a nehéz gimnasztikus mutatványt - ne tessék nevetni - oly graciozitással végzik, hogy öröm nézni.
Amikor a vendégek bekerültek az előszobába, szembetalálják magukat a tokonomá-nak nevezett falmélyedéssel, amelyben az egész lakás egyetlen ékessége, az ikebana van. (Ikebana = művészi módon elrendezett néhány virágszál, szép vázában.) Sorba elvonulnak mellette s etikettszerű, előírt mozdulattal megállnak. Két térdüket szorosan egymás mellett tartva, két tenyerüket befelé fordítva a földre teszik s úgy hajolnak előre. (Ilyen mozdulattal még nem találkoztam az európai szobrászoknál, amikor a csodálkozást és rajongást akarják kifejezni. Ajánlom figyelmükbe. Lenyügözően szép és kifejező!) Ez a csodálkozásnak elegáns módja. Minden vendég mond néhány helytálló, fínom megjegyzést.
Ehhez hozzászólni a virágrendezésben való jártasság nélkül képtelenség. Ilyen frázisok, mint:
- Ó be gyönyörű!
- Szenzációs!
- Isteni! - parlagi lélekre vallanak. Jobb, ha az illető egy kukkot se szól, s tovább áll, a csendes rajongót szimulálva.
Ámbár ezt se ajánlom, mert a szótlanság az udvariatlanság jele. Szóval - tudni kell. Most már a vendég egyéniségétől függ, hogy észrevételeit mennyire szellemes formában teszi meg. De bármit is mondjon, annak kedvesen, szeretetreméltóan kell hangzania. Ez a legkevesebb, amit egy művelt embertől Japánban elvárnak.
Amikor már mindenki gyönyörködött a tokonama által nyujtott látványosságban, kezdetét veszi a vendégeskedés.
A vendégek szigorú sorrendbe ülnek, - s rendszerint a háziasszony, vagy a leánya megkezdi a kaiseki (amolyan könnyebb lunch) felszolgálását.
Fínom lakktálcán minden egyes vendég elé három-négyfogásos menüt tesznek. Rendszerint ősi japáni ételek. Leves, hal, sütemény. Készítésük módja nagyon egyszerű, de a lehető legjobb anyagot használják fel hozzá. Az étkezésnél higított teát szolgálnak fel, mely a vizet helyettesíti. Ivása egyszerű módon, de az előírt szabályok szerint történik.
Amikor a vendégek csillapították étvágyukat, kiki saját tálcáján szépen összerakja az edényeket s a háziasszony - aki különben soha részt nem vesz az étkezésben - ismét egyenként kiviszi őket. Ahogy felveszi a tálcát a földről, majd leguggol és kinyitja az ajtót, valamint a jövés-menés ritmikus mozdulatai a semleges nézőnél azt a benyomást keltik, hogy valami ősi, templomi tánc méltóságteli bemutatóján van és nem egy vacsorán.
A vendégek ezalatt szótlanul ülnek. Mikor az utolsó tálcát is kivitték, egyszerre felállnak s ismét átsétálnak a kis miniatűr kerten a várakozó helyre. Most már szabad dohányozni, társalogni, de szigorúan a látott dolgokról folyik a szó. Mily fínoman szolgált ki a háziasszony. Milyen kedves képet, ötletet ébresztett bennük a virágrendezés.
Amint így beszélgetnek, közben élénken figyelnek a teaház felé. Végre megszólal a gong. Az első ütésre azonnal eloltják a cigarettát. beszüntetik a beszélgetést s áhítatos csöndben várják az egymásután következő gongütéseket. Ezek száma öt, vagy hét.
Gonggal bánni - külön művészet s egyben élvezet a hallgatóságnak. Széphangú gong szinte kincsekkel ér fel. Az ötödik vagy hetedik ütés elhangzása után a menet ismét elindul. Megismétlődik a tisztálkodás szertartása a patakocskánál, azután ünnepélyesen bevonulnak a teaház előszobáján keresztül a tulajdonképpeni teázóterembe. Útjuk természetesen most is a tokonoma előtt visz el. Nagy változás!
Eltűnt a virágváza. Helyében a falon ott lóg a tipikus japáni tekercskép, a kakemono. (Ez nem mindig kimondott kép. Sok esetben csak ritka értékű klasszikus idézet.) Amíg az elébb a virágnál a természet fenségét csodálták meg a látogatók, most, a másodszori bejövetelnél, az irodalom vagy az ábrázoló művészet egy-egy ritkaszép példányával várják őket.
Ez a vendégek műveltségének legnehezebb próbája. (Nem tudom hányan lennénk mi európaiak, akik az első olvasásra felismernőnk - mondjuk, - nehány sort a Faust-ból, Az ember tragédiájá-ból, vagy az Illiás-ból. Vagy valamelyik klasszikus mester vázlatában rögtön meglátnók Dürer, Rembrandt, Munkácsy, Velasquez, vagy Cesanne kezevonását?)
A kínai és japáni irodalomban és művészet történet háromezer esztendeje pedig nagyon sok klasszikust hord magában! Ezen a végtelen virágos mezőn csak hozzávetőlegesen is tájékozódni tudni, évekig tartó tanulást és elmélyülést kíván.
Eddig az olvasó megfigyelhette, hogy a kifogástalan cha-hin-nek (teazofus-nak) egyformán érzékelni kell tudni a természet és a művészet által nyujtott szépet. S nem elég az, hogy modora kifogástalan, úri. Belülről is annak kell lennie. A várakozóhely és a teaház között megannyi finom, apró gát és csapda leselkedik, amely próbára teszik a vendég valódi értékét, műveltségét.
Egy ilyen klasszikus idézetet csak elolvasni is, - magasabbfokú iskolai képzettség nélkül lehetetlen. Legtöbbször még ez sem elegendő. Külön studium szükséges, amire a nagy tömeg, az átlagember képtelen. A teaceremónia előjátéka olyan tökéletes "Intelligenzprüfung", amelyhez hasonlót se amerikában, se Németországban nem találtak ki. Nem tudom, mit csodáljak jobban, a fínomságát, a szépségét, vagy a ravaszságát.
Vitathatatlanul japáni!
Kísérjük azonban tovább vendégeinket, akik időközben helyet foglaltak a ceremóniás teaházban.
Néma csendben ülnek egymás mellett.
A vaskannában forr, buzzog a víz. Rossz kifejezés. Talán így: muzsikál. Csodálatos, halk dalokat dudol. Néha a szellő suttogását véled hallani, amint a fenyvesek gallyai között lopakodik. Majd megváltozik és mormoló szerzetest utánoz. Aztán összeomlik az egész kép!
Kezdődik újból, de most már sirályok jajongnak a holdfényes tenger felett. S valahol messze, ott a sötétben, a sziklák között, morzsolódó hullámok sisteregnek. Fehéren.
Észrevétlenül eltűnik a szoba, a szomszédod.
Virágillatot érzel. Tavasz van. A bogárság zümmög, kering andalítóan körötted. Eltűnt a hold, a tarajos tenger. nappal van. Májusi reggel. Tisztán hallod a patak csobogását. Akármi legyek, ha nem két szitakötő táncol felette!
S mi idézte elő ezt a varázslatot?
Egy vaskanna, amely előtt, magába mélyedten ül valamelyik Cseresznyevirágocska kisasszony. Illedelmes, szép, friss, - mint a kristályra hullott hópehely.
Ő is megbűvölten hallgatja a vén fazék meséit, de azért vigyáz, nehogy kifusson a víz. Szemközt vele, egy sorban ül az öt vendég. Isten tudja, hol járnak e pillanatban. Csak a testük van itt.
Ez a tíz-tizenkét perc, - amíg a teavíz felforr, - a teaceremónia legünnepélyesebb része. Mindenki mozdulatlanul ül, csak a tűzhely körül foglalatoskodó házigazda tesz, vesz. De ennek is milyen halk, ceremóniás minden mozdulata!
A vendég - ha férfi - tenyerét a térdén nyugtatja. A hölgyek, ölükben tartják kezüket. Maguk alá húzott lábaikon ülnek, derekukat pedig kiegyenesítik. (Európai ember ezt az elegáns ülésformát képtelen két-három percnél tovább kibírni. Először a lábikrájában, majd lassan felfelé, olyan izomrétegben is görcsöt kap, amelyeknek létezéséről eddig tudomása se volt!)
Ez a lelki koncentráció, a meditálás ideje. Már említettem a japánok csodálatos lelki szenzibilitását. Ez az érzékenység sehol annyira nem nyilvánul meg, mint a Csendnek e negyedórájában.
Teszem fel, egy anyagias gondolkodású ember - anélkül, hogy szavát hallatná, a szemét rebbentené -megzavarhatja az egész társaságot. Megérzik, hogy lelke nem a kötészet, az álmok birodalmában jár. Ez hihetetlenül hangzik az európai közönség előtt, éppen ezért nem akarok bővebben foglalkozni vele. Holott a keleti ember egyik legérdekesebb sajátsága, amely a nyugati embertől megkülönbözteti, a telepatikus hajlamossága.
A vasfazékban csodálatos duruzsolásba kezd a víz, s lassan nem öt vendég ül egymás mellett kővé meredten, hanem öt finom, leadó- és vevő rádióállomás. Az arcuk átszellemül. Szinte szemmell látható, hogy lelkük pillangó módjára repdes ismeretlen tájakon. (Nálunk nagy koncerteken lehet látni ily megszépült vonásokat.)
Majd hirtelen elhallgat a muzsika.
Leemelték a vizeskannát a tűzhelyről.
A vendég álmodozó tekintete megváltozik. Figyelem, udvariasság sugárzik belőlük. A házigazda a teacsészébe zöld teaport hint, a bambuszmerítővel forróvizet önt rá. A kis bambuszecsettel összekavarja, felveri.
Kész az első tea.
Rendesen, a teafőző házigazda és a vendégsor között még valaki ül a háziak közül. (Láttam már úgy is, hogy a férj készíti a teát, a felesége pedig közte és a vendégek között foglal helyet. Maradjunk ennél az esetnél.) a házigazda az ünnepélyesen elkészített teát átnyujtja a feleségének, aki egy ízletesen összehajtott selyemkendőt (fukusa) tesz a bögre alá. Ebben a pillanatban valamennyi vendég kezét előre nyujtja a földre, s meghajol.
Az első vendég (a shokyaku) nagy tisztelettel átveszi a teás szilkét. Még pedig olyformán, hogy a szilke alsó része baltenyerén nyugszik, jobbkezével pedig a felső peremét fogja. (Szép és biztos módja a sokszor kincseket érő bögre tartásának.)
A shokyaku szertartásosan kettőt-hármat hörpint az italból. Közben ötletes, elegáns módon dícséri annak finom ízét, aromáját. Ezután kimonója ujjából selyempapírt húz elő, megtörli a szilke szélét - ott, ahol a szája érintette - s tovább adja a második vendégnek, aki mély meghajlással veszi át. Szintén két-három kortyot fogyaszt belőle, de ilyenkor a bögre már üres. A harmadik vendég friss teát kap.
Amint látjuk, a teaceremóniánál - mint minden egyéb más - maga a teaivás is szimbolikus. Mikor valamennyi vendég - mondjuk így - megízlelte a teát, sorban az utolsó résztvevő (a tsume) visszajuttatja a bögrét a shokyakuhoz. A shokyaku ismét mélyen meghajol és tiszteletteljesen megkéri a háziakat, hogy a gyönyörű teafelszerelést a vendégek közelebbről is megvizsgálhassák.
Örömteljes beleegyezés a válasz. (Hisz erre várnak!)
A shokyaku baltenyerére fektetett selyemkedővel megfogja a bögrét (majd később a teadobozt, a kannát, a merítőkanalat satöbbi) s kezdetét veszi - a szakértői szemle. Kézről-kézre mennek az értékes kincsek. ennél az aktusnál kiderül a vendégek iparművészetbeli jártassága. Hát ez bizony hatalmas anyag. Csak a japáni híres, régi mesterek száma légiónyi. Felismerni kézjegyeiket, stílusukat, gyártmányaiknak szembetűnő sajátosságait. Tudni sokszor mondábavesző történetüket.
De ugyanilyen módon szembetalálhatja magát a gyanútlan vendég a hajdani világhíres koreai fazekasipar valamelyik remekével, hogy a kínai porcellán- és majolikaművészet csodáiról ne is beszéljek!
Azonban az igazi cha-jin (teazofista) nem jön zavarba. Maga is szenvedélyes műgyűjtő, ismerőse, barátja minden szépnek, ami értéket jelent a hindu és a kínai kultúrán nevelkedett ázsiai ember szemében. A hozzáértő ember biztonságával mer felvilágosítást is kérni, ha olyan példány kerül eléje, amelyet közelebbről nem ismer.
Természetesen, az ilyen hallgatóságnak öröm előadást tartani. A házigazda akkor boldog igazán, ha olyan műkinccsel kedveskedhetik vendégeinek, amelyről eddig csak hallottak.
Mennyi romantikus novellatéma veszett már kárba az ilyen teaceremóniákon, amikor egy-egy híresebb műtárgy történetét elmesélik. A teaceremóniák ezeregyéjszakaii meséit senkisem jegyezte fel. Örökké kár. Egy ötezeresztendős kultúra legendás alakjai kelnek életre bennök.
Így lassacskán a bégére érünk annak a szép társadalmi szokásnak, amelyet közönségesen teaceremóniának neveznek s amely nem más, mint keresztmetszete a harmónikus kiteljesedett japáni életnek.
Talán belátják, hogy egy ilyen ízig-vérig japáni összejövetelen a külföldi csak teher. Ehhez hindúkínai filozófiai műveltség kell, egybekapcsolva a mienktől eltérő, japáni életmóddal.
Már egyizben említettem, hogy a konfucianusi iskola révén Japánban minden mozdulat (legyen az társalgásbeli gesztus, köszönés, az utcán vagy az otthonban való járás-kelés) előírt formákhoz igazodik. Például ahogy a kimonót helyesen összerakják, az nemcsak az itt szóbajöhető legpraktikusabb, de egyszersmind a szemnek a legtetszetősebb mozdulatok is.
A teaceremónia pedig úgy van felépítve, hogy a japáni életben előforduló összes elegáns mozdulatok szerepet játszanak benne. Az ajtónyitástól a legyező összecsukásig, a földönüléstől a talpraugrásig, minden elképzelhető napi életnyilvánulás előfordul, amíg a vendég a teaházig jut s azt elhagyja.
A külföldi még a pálcikát sem tartja rendesen az ujjai között, nemhogy enni tudna vele! Ez pedig az előbb ismertetett nehézségekhez képest, igazán szóba se jöhető akadály.
Hol van még az a sokszáz etikettszerű mozdulat, amelynek elhibázása legalább is oly disszonáns volna a többi résztvevőre, mint nálunk egy zártkörű, előkelő banketten valaki a szalvétát a nyakába kötné, minden falat után jóízűt csettintene a nyelvével, a csirkecombot pedig marokra kapná
- Úgy, mint otthon! - felkiáltással jóízűen körülharapdálná. Egész biztos, nem dőlne össze a ház. Így is lehet. De a háziasszony bizonyára tűkön ülne s a kedélyes bácsi helyett a szomszédai éreznének olyasfélét, mintha liften a pincébe utaznának.
Az európai az ilyen teaceremónián - tehát a legkényesebb ízlésű társaságban - egyebet se tenne, mint egymásra halmozná azokat a hibákat, amelyek a jelenlévőket először bosszantaná, később pedig lenéző mosolyra ingerelné.
Hátha még a kötelező beszélgetésre kerülne a sor!
A tudatlanságnak, a klasszikus kínai műveltség hiányának oly feneketlen örvénye feketelnék a háta mögött, hogy mindenki elszédülne, aki csak feléje pillantana.
Én azért csodálom és becsülöm a teaceremóniát, mert nincs még egy ország, nincs még egy nép, amelynél ehhez hasonló próbája volna az igazi, felsőbbrendű műveltségnek s eleganciának. A formalitásai még eltanulhatók, de azokat tartalommal is megtölteni - hosszú esztendők elmélyülő tanulása nélkül - képtelenség.
A teaceremónia annyira japáni, annyira ellentétje mindennek, ami nyugati, hogy egymaga képes érzékeltetni azt a szakadékot, ami a két világrész életszemléletét, lelkiségét elválasztja egymástól.
A legfurcsább, amit erről a szép, nemzeti szórakozásról hallottam, az az, hogy a japánok, - bármily hihetetlenül hangzik is - a reformkorszak utolsó hatvan esztendeje alatt teljesen elhanyagolták. Gondolkodás nélkül vettek mindent át, ami európai, az ősi szokásokat ebben a nagy nyugatias lázban restelték, a maradiság, a kultúrálatlanság bélyegének tekintették.
A teaceremóniát most keltették újra életre, most juttatták újból jogaihoz az öregek. A japáni nemzeti géniusz önmagára eszmélésének, a magasabb értelemben vett nacionalizmusnak nincs jobb kifejezője, érték mérője, mint a - teaiskolák elszaporodása.
Nemcsak a közép- és felsőosztályhoz tartozó emberek áldoznak ma a teakultusznak, hanem még az áruházban alkalmazott kisasszonyok is sietnek hetenként kétszer-háromszor a sosho-hoz. (Teamester.)
A teaceremónia ismét elfoglalta azt a helyet a japáni életben, amely megilleti őt. Hatása lépten-nyomon érezhető. Kultiválóiba beidegzi a százszázalékos japáni életfelfogást: az egyszerűség s a művészet szeretetét. Felfokozza, kifejleszti megfigyelő képességüket, emberismeretüket, s megtanítja őket arra, hogy az okos ember mindent lát, mindent hall és semmit se beszél.

 

A JAPÁNI ÉLETMÓD ELŐNYEI

A cha-jin (teazofista) nem élhet európai módon. Hisz a régi japáni élet merőben más izmokat kíván a testtől. Amíg az európai ember mozgási biztonsága körülbelül a mellénygombjától a fejmagasságig terjed, addig a japáni épp oly otthonosan tesz, vesz a földön is, mint mi - az asztalon.
Nálunk expediciószámban megy, - harmincéven felül - ha valaki egy földre esett tárgyat fel akar emelni. Én nem láttam olyan öreg japáni asszonyt vagy férfit, aki egy kétéves baba könnyedségével ne guggolt volna le a sarkaira, vagy fektéből ugyancsak minden nehézség nélkül ne ugrott volna talpra.
És tessék elhinni: van valami alapja ama gyanumnak, hogy egész másképpen látja az az ember a világot, aki egész életében a földön ül, mint az, aki asztalmagasságból szemléli.
Mi, európaiak, földön járó lények vagyunk, az ázsiaiak pedig földön élők. Megbarátkoztak a nekünk annyira bizonytalan alsóbb régiókkal. Hogy ne menjek tovább, az európai vívásban ha az ellenfél megcsúszik s a földre esik, elméletben legalább is harcképtelen. De küzdőképessége mindenesetre klasszisokkal süllyedt. A japáninál pont a fordítottja áll fenn.
Nincs veszedelmesebb, mint egy hátánfekvő, guggoló japáni vívó (kendoista) vagy a puszta kézzel való védekezés tudományában jártas yudoista. Ők Anteus utódai.
A japáni életmód százszor jobban igazodik a természethez, mint a mienk. A mi életünket nagyon sok esetben befolyásolta, rossz irányba terelte az elmélet, a fantázia. A japánok, legalább is az európai civilizáció megjelenéséig, mentesek voltak az ilyen ferde kinövésektől. Ők együtt élnek a természettel - s függetlenebbek tőle, mint mi.
Alkalmazkodtak hozzá.
Csak egyetlen példát a sok ezer közül. Talán ebből is megértik, mire célzok. Képzeljük el, hogy őszi, csatakos időben, bármely nációhoz tartozó európai ezred menetel. Órákhosszat mennek a latyakban, ember, állat, halálosan kimerült. Nincs egy talpalatnyi száraz hely se, ahol negyedórára leülhetnének pihenni. Legfeljebb megállnak, puskájukra támaszkodnak az összerogyás előtt álló emberek. Nem mondom, ez is valami. Jobb a semminél, - de nem pihenés.
A nagy japáni hadgyakorlatoknál láttam, Oszaka környékén, az esős időszakban egy ilyen erőltetett menetben kimerült századot. Amerre a szem látott, mindenütt víztől csillogó rizstáblák fénylettek. Az eső pedig cérnázott, már a harmadik hete. Az embereken gőzölgött a ruha. S itt, e reménytelenül szürke és lucskos felhők alatt a százados pihenőt rendelt. Az egész század, mint egy ember, parancsszóra leült, - sarkára.
S így ültek vagy húsz percig, utána olyan frissen taposták a cuppogó agyagot, mintha legalább is karosszékben pihenték volna ki magukat. Ezt semmilyen európai katona nem tudja utánuk csinálni. Gyerekkoruk óta másképpen fejlődtek az izmaik. A folytonos földön való életmódjuk befolyásolja egyensúlyérzéküket, hát, láb és hasizmukat. Az igazi, romlatlan japáni nem tud sokáig széken ülni. Elernyednek a lábai. Elfárad. De guggolni, akár naphosszat is képes.
A szék, a természettől eltávolodott, satnyult izomzatú, teóriára hajló emberiség találmánya. A szék a civilizáció kétesértékű, négylábú reprezentánsa. Megváltoztatta a vérkeringésünket, s így valószínűleg a gondolkozásunkat is. A természetben sehol másutt széket nem találunk, csak a nyugati embernél.
Ez a mienk. A mi alkotásunk.
Minden, ami körülötte keletkezett, az ennek a földtől távolodó, idegenkedő életmódnak a velejárója. A széken ülő ember találta ki a gépet, s a technika egyéb kényelmet, relatív jólétet biztosító csodáit.
S ha elkerülünk a székek világából, s velük együtt a hátunk mögött hagyjuk egyéb ezernyi mankónkat, - amelyek átsegítenek egészségtelen városi életünkön - s szemtől-szembe állunk a természettel, az élethez szükséges tudásunk, ügyességünk majdnem a semmivel lesz egyenlő. Teoretikus gépcivilizációkért nagyon nagy árat fizettünk. Az önállóságunkat.
Mindez nem mondható a japánok életmódjáról. Kultúrájuk mély s szépséggel telített. Mégis karöltve jár a természettel. Jobban alszanak. Tovább bírják a testi fáradtságot. Kéz- és lábügyességük meglepő. Szemmértékük kitűnő. Mi becsuktuk az élet legnagyobb oktató könyvét, a természet világát s a magunk feje után kísérletezünk. Az ázsiaiak, de főleg a japánok szépen leguggolnak e képeskönyv mellé s kimásolták belőle, amire az életben szükségük volt.
Az ázsiaiak napi életében használatos tárgyak formája sokkal szebb s főleg célszerűbb, mint az európai gyárakban konstruáltaké. Végtelenségig lehet menni az összehasonlításban. Röviden azonban úgy fogalmaznám meg véleményemet: ők jobban tudnak élni, mi meg érvényesülni.
A mi életmódunk természetellenes, s ez az állapot sok olyan követelménnyel lépett fel, amelynek kielégítésére a természetben formált mintát, legalább is egyszerű pillantásra, nem fedezhetünk fel. Gondolatvilágunkhoz, fantáziánkhoz fordulunk segítségért. Mi örökösen egy képzelt világ, képzelt berendezését keltjük életre.
Ez az, ami a fehér embert a világ többi fajától megkülönbözteti. Új iramot diktálunk az életnek, kibillentettük természetes, nyugalmi helyzetéből. Tetteink, alkotásaink a felülkerekedés vágyából születtek és spekulatív módon fejlődtek. S a hódítás szempontjából eszközeink egyre tökéletesednek.
Hirtelen, szinte minden átmenet nélkül jelentünk meg távoli világok kapui előtt, hogy az ott élő kontemplatív embereket lenyűgözzük. Csodálható, ha ezek a végveszedelem előtt álló nemzetek, pillanatnyi zavarukban, a mi életformánkat - a győző eredménye alapján - jobbnak fogadták el az övéiknél?
A kínai és a japáni lélek most esik át évezredes történelmének legválságosabb korszakán.
Végtelen sok tévedést követtek el s még követnek majd el abbeli igyekezetükben, - hogy európaiak legyenek.
Sziszifuszi munka. Teljes célt sohasem érhetnek el. Japán most a válaszúton van. Mindent eltanult tőlünk, ami 1936-ig elsajátítható volt. De ennek fejében majdnem feladta lelkiségét, énjét.
Most, mintha megtorpant volna.
Életrekeltették a teaceremóniát.
S ezzel szemben itt álla kiáltó ellentét: a teljesen modern hadsereg és flotta. Az angol, német és amerikai gyárakkal versenyző ipara. Rövid évek alatt fél Európa nagyságát meghaladó területi hódításai, iskoláiban nyiltan hirdetett világuralmi aspirációi.

 

next »