Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Kedves
Anna Frank! IX. 5.
(kedd)
felhős idő, néha esik
Ettél már daigaku-imótl Daigaku-imónak hívják a sült édeskrumplit. A krumplit olajon kisütjük, szirupban megforgatjuk, és megszórjuk szezámmaggal.
Mikor felébredtem, az egész lakásban jó illat terjengett, éppen elkészült a daigaku-imo. Hamar szaladtam segíteni. Behintettem szezámmaggal a kisült krumplit. Közben a szájamba is dugtam egy falatot. Ny ám, de finom!
70
– Jó lesz így. Jó lesz. Majd elmagyarázom, mint a reklámban, hogy frissen tízszer ilyen jó. – És közben hamm, még egyet bekaptam.
– Hagyd abba, alig van!
– Mi történt a szájaddal? Tiszta piros! – Édesanyám, szegénykém, belenézett a tükörbe. Azt mondja, a szirupot akarta megkóstolni, de még forró volt, és megégette a száját. Tényleg sok baja van szegénynek!
Kavamura tanár úr rettentően örült, mikor odaadtam neki.
– Hú, ez csakugyan remek! – dicsérte. – Jobb – mondta –, mint a Brook-féle hamburger.
Hallottál róla, Anna? Van egy történet, ami titokban terjed, köztünk mindenki suttogja, így szól: „Tudsz róla, öreg, hogy a Brook-féle hamburger állítólag macskahúsból van? Menj, nézd meg a Brook üzletét hátul, tele van macskafejjel. Erre egyszer valaki bement az üzletbe, és így szólt: «Miauburgert kérnék!»
Mire az eladó diszkréten félrehúzta őt, és ezt mondta: «Adok 10 000 jent, csak valahogy tartsa titokban!»"
Vajon mire értette, hogy „tartsa titokban"?
Szóval kering egy ilyen sztori, és erre mondtam én Kavamura tanár úrnak:
– A Brook-féle hamburger lehet miauburger, de a mi daigaku-imónk az krumpliból van ám!
Aztán a háborúról beszéltünk. Persze nem rögtön, ez már a délutáni órán volt.
– Halljátok, ismeritek-e mindnyájan a „miauburger" szót? Jól van, úgy látom, nagyjából ismeritek. Ti különben is rögtön megjegyzitek az ilyen
71
Mindnyájan kuncogtunk, nevetgéltünk. Hát hogyne, mikor angolból most éppen ott tartunk, hogy „ez kenyér", vagy „én vacsoráztam". Hogy fogja felírni? Tasirót mindenki Dzsirónak hívja. Szóval Dzsiró fejét vakarva kiballagott a táblához. Mit gondolsz, hogy írta fel? Általában azt a részt, hogy miau, latin betűkkel írjuk, esetleg írhatná, hogy cicaburger, de ő így írta:
– Rendben! – bólintott a tanár úr. – Ti biztosan azt gondoljátok: ahhoz képest, hogy a történetet mi találtuk ki, milyen jól ismeri a tanár úr a miauburgert. Pedig az nem új szó.
Tanár úr összefonta hátul a karját, és mint a múltkor a színpadon Hamlet, beszélni kezdett:
– Enni a miauburgert, vagy nem enni, ezen gyötrődtem akkor... Nem tegnapról beszélek ám! Jó néhány évtizeddel ezelőtt történt. A harc napról napra hevesebb lett, és mi éheztünk. Beesett arcú, szinte túlvilági alakok álltak hosszú, hosszú sorban a kifőzde előtt, ahol levest mértek, hogy hozzájussanak egy tányér híg löttyhöz, amit még a macska is fellökne, ha elé kerül. Ám egy napon csoda történt. Hallottuk, hogy a város egy bizonyos részén, egy bizonyos kereszteződésnél, ha
72
Folyt a könnyünk, úgy ettük. Mindennap eljártunk oda. Volt, hogy zárva találtuk. Illetve talán többször is volt zárva, mint nyitva. De ha nyitva volt, azt a boldogságot!
Aztán kósza hírek terjedtek el: „Nézz be a vendéglő mögé! Macskafejek hevernek szerteszét. Macskahúsból van a hamburger! Manapság lehetetlen valódi hamburgert készíteni. Ez egyszerűen miauburger." Hittük is meg nem is. De az éhségünket nem tudtuk legyőzni. Megint elmentünk. Ettünk egy falatot, és ekkor: miau! Mint egy ostor vágott közénk egy elnyújtott vészjósló nyávogás. Én felugrottam és kimenekültem. Nem mentem többé oda. Azt mondják, az a vendéglő sem nyitott ki többé.
– No, fiaim! – mondta Ka vám ura tanár úr, miközben kopogó léptekkel lassan fel-alá járkált az osztályban. – A miauburgernek is megvan a maga szomorú története. De ez már a múlté.
Kicsöngettek.
Mondd, Anna, ugye megértesz?
A felnőttek másról sem beszélnek, csak a háborúról.
Hiába akarom elfelejteni, elém állnak, és megint csak HÁBORÚ.
Mára befejezem.
(Ma elég hűvös idő volt.)
73
Azért nem írtam egypár napig, mert megfáztam.
Valahogy olyan levert voltam. Az osztályunkból már öten hiányoznak.
Édesanyám azt mondta, ki hallott már ilyet, ilyenkor megfázni, de én mondtam neki, hogy hallott ilyet vagy sem, én akkor is megfáztam.
– No azért nincs olyan nagy vész – mosolyodott el édesanyám –, azt mondják, csak a bolond nem fázik meg. Látod, Kú sem fázott meg, ugye?
Mire Kú sértődötten a fal felé fordult.
Végül nem mentem iskolába. Gondoltam, Kúval foglalkozom legalább. A kiscicákhoz nem volt szabad hozzányúlni, nehogy elkapják a náthát.
Szegény Kú!
A náthám most szolmizálható: dó-re-mi, dó-remi. Ha ugrok egyet, zörög a mellkasom. A dó zörög a legcsúnyábban, utána re, a mi meg olyan, mint a kettő együtt.
Azért előnye is van annak, hogy megbetegedtem. Lefekvéskor édesanyám olvasott nekem a Paddington maci című könyvből.
– Olvasok neked valamit. Na nézzük csak, mi lenne jó? – És édesanyám böngészni kezdte a polcomon a könyveket. Mégpedig azokat a biztosan kiváló, de azért számomra bonyolultnak tűnő műveket, amiket ő vett nekem. Az én szemem a képregényeket fürkészte. Persze tudtam, hogy az lehetetlen, hogy képregényt olvasson nekem.
74
– Az egy földalatti-megálló, ugye? Ott találták meg a macit, és arról kapta a nevét, igaz? – kérdeztem.
– Igen – mondta édesanyám –, Londonban. Vagy várjál, Párizsban?
Ennyire szórakozott és bizonytalan az édesanyám. Én, ha mennék, Kanada helyett inkább Paddingtont választanám.
Olyan, mintha újra egészen kicsike lennék. Azt hiszem, néha jó betegnek lenni.
Kint esik.
Kedves Anna! IX. 9.
(szombat)
felhős idő
Ma az iskolában megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni a diáknapokon.
A mi osztályunk egy kicsit elkésett, a B-sek már el is döntötték, hogy mit akarnak. Azt mondják, kiállítást csinálnak azokból a tárgyakból, amit a gyerekek gyűjtenek. Az E-sek „Embercsalit" találtak ki. Ha kinyitod, meglepetés és öröm ér! – mondják. Azért adták ezt a nevet, mert az embereket a meglepetéssel becsalogatják. Nálunk is sokféle ötlet volt, az egyik, hogy csináljunk bábszínházat, a másik: legyen versmondás. Az osztályunkban van egypár gyerek, akikkel még általánosban együtt haboztunk, és ezek erősködtek, hogy „Móri Júkót akarjuk!". Vagyis én írjam a forgatókönyvet. A másik csoport, akik szavalni
75
Tudod, mostanában sok a gyermeköngyilkosság. A Tizenhárom évesek balladáját egy alig 13 éves fiú írta, aki vidám volt, pajkos, jól is tanult, és hirtelen mégis öngyilkos lett. A gyerek asztalfiókjában egy versesfüzetet találtak.
A felnőttek
felém fordulnak:
megdobálnak, megütnek;
s ha én
megpróbálok visszaütni, visszadobni,
a felnőttek
áttetszővé lesznek.
Volt egy másik is:
Szeretnék kicsi kis hallá válni!
Délben
ugye ring a szikrázó napfény
a gyermeklábnyomot idéző
homokszemeken l
Ring ugye a vízinövény is?
Kis hallá válva úszni,
úszni szeretnék messzire el!
Talán ez a 13 évesen halott fiú, ugyanúgy, mint a legény Az ördög szemében, nap mint nap elvált mindenkitől, ment befelé, egyre beljebb a saját házába, nyitotta az ajtókat, és igen, lehet, hogy a szívét is kitárta, hogy szembenézzen valamivel... Remegni kezdtem. Ebben a pillanatban felkiáltott Cun:
76
Észre sem vettem, és igent mondtam...
Ez a 13 éves, halott gyerek is biztosan szívesen átadta volna szíve kulcsát valakinek, nem? A versesfüzet volt ennek a gyereknek a kamrája. Csak nem adta át a kulcsot, és úgy halt meg, igaz?
Ha tényleg bábszínházat csinálunk, mi lenne, ha Az ördög szemét választanánk? Nem fog haragudni édesanyám, ha bábjáték lesz belőle, mielőtt még balettnek dolgozná fel?...
A bátyám elsős középiskolás korában szintén írt forgatókönyvet a diáknapokra. Egy este megírta és játszott is benne! Egy gyerekről szólt, aki új iskolába került. A bátyám már visszaköltözött a panzióba, mert kezdődik az egyetem.
Kedves Anna Frank! IX. 12.
(kedd)
felhős idő, néha esik
Szeretnék megtudni tőled egy-két dolgot. Nálatok mostanában hogy viselkednek a macskák? Mert a japán macskák mostanában olyan furcsák. Tudod, a macskák különben rettentően rugalmasak és hajlékonyak. Az emeletről is le lehet őket dobni, igaz?
Az úgy volt, hogy ma eljött Cun és Fú. Mivel zuhogott, elhatároztuk, hogy kockákból építeni fogunk, és hozzá is kezdtünk. Egyszer csak Cun felkiáltott:
– Jesszusom! Kú a komód tetején! Ha leesik, összetöri magát!
Elképedtem.
77
Kú nyávogott egyet, és ruganyosán leugrott. Cunnak egy pillanatra elakadt a lélegzete.
– De hát a mi cicánk a jégszekrényről esett le, és összetörte magát.
Ez nem lehet igaz! Hiszen Fúko a kicsinyével a szájában leugrik a tetőről!
– A mai macskák – magyarázta Cun – nem esznek szárított halat, azt mondják, azért van. A miszolevest is csak valami akármi porból piffpaff összedobják, nem? Ezért aztán gyenge a csontjuk.
– Akkor semmi baj, nálunk kapnak szárított halat. Kú is, Fúko is azt eszi.
Megkönnyebbültem.
De később volt valami, ami kellemetlenül érintett. Múltkor öt órán keresztül építettem egy gyönyörű házat az építőkockákból. Megkértem édesanyámat, hogy vigyázzon rá, semmiképpen ne rontsa szét. Azt mondta, jó, és vigyázott is rá. Igen ám, csakhogy emiatt nagyon kevés kocka maradt. És a barátnőim morogni kezdtek:
– Hát ez bizony nem sok.
– De kár, hogy nincs több!
– Ennyivel el se kezdtük volna...
Olyan mérges lettem, hogy az ötórai munkával, gondosan megépített házat szétromboltam. Utána néma csöndben újra felépítettük.
Nagyon furcsa, de most az a divat, hogy mindenki mindenféléből sokat gyűjt össze. Oroszlán (ez a beceneve) egymaga 400 radírt gyűjtött. Rém dedós! Nemotónak 15 soft ball labdája van. Cunnak
78
Kedves Anna! IX. 17.
(vasárnap)
derült idő
A tájfunnak már vége, úgy néz ki, meleg vasárnapunk lesz. A ma reggeli menü: erjesztett szójabab, ecetes szilva és szezámmag felaprítva, vajon sütött lágy rántotta (ezt borzasztóan szeretem!), halszeletek reszelt fehér retekkel, párolt tök csirkevagdalltal (ez tegnapról maradt) és miszoleves szójasajttal. Éppen ezt reggeliztem, amikor édesanyám felkiáltott:
– Nahát! Hát már idáig jutottunk az áremelkedéssel?! Azt mondja, kunansü\t\
– Micsoda? Kunansüli?
Belenéztem az újságba, amit édesanyám olvasott. Egy étkezésről szóló cikk volt.
– Kunan, vagyis baj, szenvedés. Szóval nyomorsült. Te, ez valami olyan spórolós étel lehet, mikor nincs az embernek pénze, és még egy hét hátravan a fizetésig! Persze. Mindenkinek nehezebb most...
– Mutasd csak!
Elkértem az újságot, belenéztem és kitört belőlem a nevetés.
– Na ne! Az van ideírva, hogy vakadorisült, hát az csirkéből van! Nem tudsz olvasni?
79
– Hát eljött ez is! Megöregedtem. Összefolynak a szemem előtt a jelek.
– Hagyd már abba – mondtam dühösen –, a lányod még csak elsős! Ne mondd, hogy te már öreg vagy! Jó, összekeverted a kunan és a vakadori írásjeleit, ez egyszerűen azt jelenti, hogy annak idején nem gyakoroltad eleget a tollbamondást, nem igaz?
Kedves Anna Frank! IX. 18.
(hétfő)
derült idő Hallgasd csak!
A mai társadalomtörténeti órán, egész órán át úgy nevettünk, hogy nem is volt igazi óra. Persze, mert Long-long ago * nyugodtan beslattyogott az órára úgy, hogy mindkét lábán más-más papucs * * volt. Az egyiken fapapucs, a másikon házipapucs! Ez is csak vele fordulhat elő. Azt mondja, nem látta sehol a saját papucsát, hát belebújt egybe az ottlévők közül. Ha elkezdte volna keresni, elkésik, megvárat minket, magyarázkodott ő, a főkomoly!
Jaj, bocsáss meg! Tudod, mi az a Long-long ago? Ez a tanárunk beceneve. De nem azért, mert az angol meséket szereti, hanem mert hosszú (long) az álla. Az áll japánul ago, tudod? Ti is adtatok gúnynevet a tanáraitoknak?
* Réges-rég (angolul)
** A japán iskolában a gyerekek is, a tanárok is cipőt váltanak
80
Kavamura tanár úr óráira is esedékes a panaszos levél. Gyakran beszélgetünk ugyanis az Orgonáról.
Kedves Anna Frank! IX. 19.
(kedd)
hol borús, hol derült idő
Úgy döntöttünk, hogy a diáknapokra miniszínházat csinálunk. Szavalás és bábszínház (Az ördög szeme) lesz. Végül is nekem kell megírnom a forgatókönyvet, és a többieknek be kellett számolnom, hogy miről is szól.
Utána a szavalócsoport nevében Kávai beszélt.
– Mi is elsős középiskolások vagyunk, ezért a Tizenhárom évesek balladáját szeretnénk előadni – mondta.
Aztán arról vitáztunk, a két csoport hogyan dolgozzon tovább, szétváljon-e, mire Szatoru megszólalt:
– Ezt az I/A-nak közösen kell megoldania, úgyhogy jó volna, ha nemcsak a saját csoportját nézné
81
Megdöbbentem.
Ma az öngyilkosságról is beszélgettünk. Rájöttem, hogy a legtöbb gyerek egyszer már gondolkozott azon, hogy meg kéne halni, vagy hogy megöli magát, vagy legalább hogy szeretne meghalni.
De én félek a haláltól. Kumiko azt mondta, hogy szeretett volna meghalni, mert az anyja egy olyan ruhát akart fel vetetni vele, amit utál. Hát ilyen alapon én is egész nyáron a halálomon voltam. Vajon aki megöli magát, azért teszi, mert bátor vagy épp azért, mert nem az? Ezt még nem egészen értem. Ha a cicáimat nézem, ahogy élnek, puhán és melegen, és a szívük dobol, úgy érzem, hogy élni nagyszerű.
Nem szabad meghalni.
Csak az a baj, hogy az a gyerek is, aki meghalt, a versében ugyanezt írta. És
mégis meghalt.
1978. IX. 17.
(vasárnap)
Ha Dzsuna keservesen vonít, az egész ház dől a nevetéstől. Ugyanis utána biztos felhangzik a közeledő hulladékpapír-gyűjtő kocsi kürtje. „Elnézést kérek a zavarásért! Fölöslegessé vált újságért toalettpapírt adok satöbbi..." Úgy látszik, Dzsuna az emberi fül számára alig hallható halk hangokat is felfogja, és azonnal vonít. Ha más kocsi megy el a ház előtt, Dzsuna még csak nem is vakkant. Vajon miért csak a hulladékpapír – gyűjtő kocsira – reagál
– Akárhogy is, ki kell tennem most már az újságokat – mondtam, és feltápászkodtam a helyemről. De Naoki kérte, hogy várjak egy kicsit.
– Kivágnék egypár dolgot, tudod...
– Igen? Akkor még egy darabig nem teszem ki, jó? – és megint leültem.
Naoki ekkor elővett a füzetéből egy újságkivágást.
– Múltkor beszélgettünk a korszakok jelöléséről, igaz? – kérdezte.
Akkortájt Naokinak – biztosan emlékszem – az volt a véleménye, hogy szereti a régi hagyományos dolgokat, és nincs ellene a jelmondatrendszernek * , ideértve a Sóvá elnevezést is.
* Japánban az uralkodók maguk választják meg a korszak datálásához használt elnevezést, jelmondatot; ez esetleg saját nevük is lehet. (Ezt hívják más néven Gengo-rendszernek.) Sóvá: a jelenlegi uralkodó jelszava, jelmondata
83
Azt mondja, elolvasott egy cikket, és egészen megijedt. A cikket az Aszahi Sinbunból * vágta ki. Lássuk csak!
1978. (Sóvá 53. év) VIII. 15. kedd
18. old.
Istenek rehabilitációja
Országszerte minden egyetemen hevesen támadják a Történettudományi Kutató Intézet történészeit, mert egy évvel ezelőtt közzétettek egy nyilatkozatot a Gengó-, azaz a jelmondatrendszer használata ellen.
A Szensu egyetem magát megnevezni nem akaró professzora szerint a szétszórt röplapokon ilyen megbélyegző mondatok álltak: „Ezek a tudósok a japán nép ellenségei!" „Reakciós erők!" „Szüntessék meg a szolgalelkű egyetemeket!"
Ez év májusában tíz-egynéhány fiatal betört a Történettudományi Kutató Intézet ülésére, és tűzoltó fecskendővel lelocsolták a résztvevőket, valamint meszet szórtak szét.
„Szörnyű érzés – mondta a professzor –, hogy csak egy lépés választ el minket a háború előtti helyzettől, vagyis ahogy akkor bántak azokkal, akiket hazafiatlannak, azaz árulónak tartottak. Ezért kérem, hogy ne említsék a nevemet, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek."
Mindez világosan mutatja, hogy látszólag boldog korunk mélyén ma hogyan sűrűsödik a sötétség.
" Japán
egyik legjelentősebb napilapja 84
– Mi? – kérdi Naoki. – Kik dobolnak?
De tényleg, valahonnan dobszó hallatszik. Bamm, bamm, lépések dübörögnek. Egy ködös hajnalon a Via Appián menetelő római katonák bakancsának moraja hallatszik és dobszó Respighi szimfonikus költeményéből, a Róma fenyőiből. Mint abban a muzsikában, valahol most is pereg a dob. Sötét látomásként fekete árny úszik el. S nincs baj, míg valóban csak látomás. De mi lesz, ha egy napon hirtelen felszáll a köd, és szemünk elé tárja a látomás valóságos alakját?
Az üzenet, a híradás valamiről eleinte mindig jelzésszerű, finom, mint a látomásbéli dobszó.
Egyszer egyik utam során olvastam egy cikket a helyi lapban... Mikor is? Azt írta a szerző, ha valami történik, az a valami először egészen ártatlan formában jelentkezik. Fel sem tűnik szinte, s miközben az emberek azt gondolják, ó, ez nem komoly dolog, már valósággá is válik.
Példaképpen ezt hozta fel: eleinte a nácik egészen ártatlan formában bizonyos boltokat megjelöltek. A felirat a következő volt: „Német bolt". Kis idő múlva a többi boltot is ellátták felirattal: „Zsidó bolt", és ezekben a boltokban már tilos volt vásárolni. Aztán jöttek a letartóztatások. És végül a tömegmészárlás.
Ha jól emlékszem, körülbelül ez volt a lényege annak, amit leírt.
Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyhez közelebb áll a japán, azaz az uralkodói jelmondat szerinti időszámítás, mint a Krisztus szerinti. Ezért nem igazán meglepő, hogy csak most döbbentem rá
85
De vajon miért kell a jelmondat szerinti korszakoláshoz annyira ragaszkodni, hogy törvénybe akarják foglalni?
Ha tényleg megtörténhet, hogy az ellenvéleményüket hangoztató tudósokat erőszakkal eltávolítják... Akkor ez esetleg ugyanazt jelentheti, mint az első „Német bolt" megjelölés.
Elkészültem a folyóirat számára a kézirattal, és este elvittem Cumura úrhoz. Kérdeztem tőle, tud-e róla, hogyan bántak el egyes történészekkel, mire ő kurtán annyit mondott:
– Tudom.
– Egy történész ismerősöm állítólag fenyegető levelet kapott. Hogy jöjjön el ide és ide, ekkor meg ekkor, várni fogják.
– És elment az illető?
– Majd legközelebb megkérdezem tőle. De a múltkor nevetve mondta, hogy a történészekre életveszélyes korszak köszöntött.
Ezután Cumura úr egy Schönerer nevű politikusról mesélt.
– Schönerer az 1870-es évek fajvédő politikusa volt. Abból az elméletből kiindulva, hogy a német az uralkodó, a győztes faj, azt hirdette, hogy a Krisztus szerinti időszámítás helyett a német faj megjelenésének évétől kezdődjék az időszámítás.
– Hiszen ez éppolyan, mint Japánban... Mikor
86
– Igaz. A két dolog megegyezik. Végül is Schönerer nem tudta elképzelését megvalósítani, de később Németország mégis elindult a nemzetiszocializmus útján, és megjelentek a nácik.
Valami azt súgja, a mai Japánban sem pusztán nosztalgiából vagy a régi szép idők emlékének megőrzése miatt ragaszkodnak a jelmondatrendszer törvénybe iktatásához.
Hirtelen kedvem támadt elmesélni Az ördög szeméi. Kértem, hallgasson meg, és beszélni kezdtem. Mondtam, hogy a mese vége sehogy sem „ül". Nem az illik-e ide inkább, hogy „...a táj kietlen pusztasággá válik, s koponyák hevernek számolatlan szerteszét"?
Cumura úr figyelmesen, csendben végighallgatott, és csak annyit fűzött hozzá:
– Ez bizony Auschwitz, ugye?
Megborzongtam. Már megint Auschwitz, gondoltam.
Dzsé-Dzsé horogkeresztjével kezdődött, aztán folytatódott azzal, hogy rájöttem, Anna, egyidősek vagyunk, majd a történet az ördög szeméről: vajon ezen a forró nyáron miért kerül újra és újra elém a katasztrófa?
Azt hiszem,
a szemétől megfosztott óriás ördög alakjában is Auschwitz az, ami utamat állja.
Kedves Anna Frank! 1978. IX. 20.
(szerda)
felhős idő
Ma, mielőtt balettórára mentem, beugrottam az Orgonába kenyérért. Az Orgona most irtó népszerű. Még Kavamura tanár úr is mondogatja: „Milyen finom kenyér van az Orgonában!" Tegnap ennek meg ennek a gyereknek az anyjával is találkozott! De tényleg, az Orgonában a francia kenyér, a svájci kifli, a sonkás tekercs, mind csuda finom. Miután megvettem a kenyeret, szokás szerint fagyiztam, és kiültem a vörös téglás térre. Jött Kobajasi bácsi, az őr, és azt mondta:
– Bármikor hozhatod a kiscicákat, mind a kettőt! – Kobajasi bácsiék sokféle állatot tartanak. Van kacsájuk, mókusuk is. Ma a mókuspapáról és a mókusmamáról mesélt. Elmeséljem, Anna?
Hol volt, hol nem volt (de persze Kobajasi bácsiéknál), élt egyszer egy mókuspapa és egy mókusmama. A mókusmama nagyon ügyesen tudta forgatni a mókuskereket, ezért állandóan avval játszott. Taposta, forgatta: íratta, tattá. Csakhogy mókuspapa meg egyáltalán nem tudta pörgetni a kereket. Mókusmama derekába csimpaszkodott, úgy mászott fel bizonytalankodva rá, és ketten egymás mögött állva forgatták. De mókuspapa dülöngélt, mellé lépett, és a kerék leállt. Mókusmama megunta a dolgot, és mókuspapát egy rúgással lelökte a kerékről. Ahogy mókusmama újra egyedül taposta a kereket, tratta, tattá, mókuspapa újfent belecsimpaszkodott, és bizonytalanul
89
Nos, a mókusmama eltűnése után néhány nappal, egy hajnalon Kobajasi bácsi hirtelen arra ébredt, hogy hallja a mókuskerék hangját. „Nocsak, visszajött volna a mókusmama? – gondolta, de valahogy a kerék nem úgy forgott. Tra-tata, tratta – a kerék hol megállt, hol megindult. – De fura" – gondolta, és kinézett. Hát mókuspapa gyakorolt egy szál magában, alig derengett, kora hajnal volt...
Ugye mókás? Imádom Kobajasi bácsit!
Kedves Anna Frank! IX. 21.
(csütörtök)
derült idő
Figyelj, figyelj! Édesanyám csináltatott magának szemüveget! Éppen nyafogott, hogy egyedül nem akar elmenni, amikor beállított Cumura bácsi, és felajánlotta, hogy elkíséri. Cumura bácsi nagyon udvarias ember, még azt is mondta:
– Ó, én is éppen csináltatni akartam magamnak! – Aztán hozzám fordult, rám kacsintott, és így szólt: – Édesanyád távollátó, tudod?
Tényleg az lenne?
De legalább nem keveri többet össze a csirkesültet a „nyomorsülttel".
Egyesek nevetségesnek tartják, hogy mostanában az anyák elkísérik a gyereküket az egyetemi vizsgákra. Pedig szerintem, ha valakinek kísérő kell a szemüveg-csináltatáshoz, akkor az pont ugyanolyan, nem?
90
Hiszen ha az a macskafaj, amelynek régebben meg se kottyant leesni az emeletről, manapság a jégszekrényről lepottyanva is csontját töri, akkor nincs mit csodálkozni azon sem, ha rövid- vagy távollátó van közöttük.
Ha nagy leszek, lehet, hogy elmegyek macskaszemüveg-készítőnek. Kell majd mindenféle, fehér cicának, feketének, cirmosnak, perzsa- és sziámi cicának való, sok-sok féle szemüveg! Hú, de sok dolgom lesz! Na, ma úgy alszom el, hogy megtervezem Kú szemüvegét, egy csillogóan fekete, hosszú farkú, zöldes-aranysárga szemű cicáét. Nocsak, Fúkó dühös. Csak néz a nagy kék szemével. Értem már, értem. Neked is tervezek. Hófehér, hosszú farkú, kék szemű cicának valót. Egy rózsaszín szájú, gyönyörű, erős állú cicának való szemüveget.
Ja, igen. Édesanyám szemüvege ezüstkeretes, és egészen jól áll neki. Jó éjt!
Kedves Anna Frank! IX. 22.
(péntek)
felhős, esős idő Szatoru ma megbolondult.
Mint közismert,
Mizuno Szatoru az ablak felőli padsorban ül. Matekórán állandóan kibámult az
ablakon, és a Zöldlégy jól összeszidta. (Zöldlégy a matektanár beceneve. Itt
zümmög, ott zümmög, folyton morog valamiért.)
Amikor Szatoru bámult le az udvarra, összeakadt a tekintete Simizuéval, és akkor történt valami.
Cun szerint néhány nappal ezelőtt, egy esős napon az ebédszünetben, mikor a fiúk rongyfociztak, Szatoru és Simizu összekapott. (Tudod, mi az a rongyfoci? Törlőrongyot kerekre gyűrnek, összevarrják, és avval fociznak. Mert rendes labdával tilos a folyosón játszani.)
Mindenesetre nem értem, mi történhetett Szatoruval. Egy darabig csak bámul, aztán begurul és vágtat le, hogy pofon vágja! Szatoru amúgy okos gyerek meg rendes is, néha mégis elkezd üvöltözni. Úgyhogy néha azért félünk tőle. NEHÉZ a fiúkkal!
Kedves Anna! IX. 23.
(szombat)
felhős idő, néha esik, néha kiderül
Ma iskolai szünet van, az őszi napéjegyenlőséget ünnepeljük. Eljött Teiko, és magával vitte a fehér kiscicát. Szép szalagocskával a nyakán vitte el. Meséltem már? Fehérnek és Bóbitásnak mindkét szeme más-más színű. Ezt japánul úgy hívják, hogy arany-ezüst szem. Az egyik szemük kék, a másik szürkésbarna. Ha a két cicának megcserélnénk az egyik szemét, mindkettőnek egyforma
92
Édesanyám Teikónak egy rúd szárított tonhalat adott, és megkérte, vigyázzon nagyon a kiscicára.
Kedves Anna Frank! IX. 28.
(csütörtök)
nagyjából derült ég
Ma volt az őszi tornaünnepély. Mi a százlábú futóversenyen vettünk részt. Hatosával össze volt kötve a lábunk nejlonharisnyákkal, és így kellett futnunk. Egy-két-há, egy-két-há. A mi osztályunkban jó volt az összmunka, igen gyorsak voltunk. De aztán este, mikor holtfáradtan végre kinyújtóztattam a lábam, szólt a telefon. Édesanyámat keresték. Mintha a barátnője, Nagisza lett volna. Édesanyám izgatottan kiáltott a kagylóba:
– Tessék? Auschwitzba? Mikor? Tessék? Várj egy kicsit, addig már csak öt vagy hat nap van? Nekem még Mijagi megyébe is el kell mennem. És hány napra? Aha, tíz vagy tizenkettő. Hát tudod, várj csak, ennyi időre tulajdonképpen elmehetnék... De nekem 17-ére megint idehaza kell lennem. Hadd gondolkozzam! Jó, rendben, majd visszahívlak.
Édesanyám letette a kagylót, és töprengett.
93
De édesanyám még csak meg sem hallotta. A telefonkönyvet böngészte és tárcsázott. Csrrcsrr-csrr.
– Szervusz. Én vagyok. Tudod, sürgősen Európába szeretnék utazni, úgy 10-12 napra. El tudnál addig jönni hozzánk? Igen, Európába, pontosabban Auschwitzba. Köszönöm. Valószínűleg negyedikétől mennénk. Akkor előre is kösz szépen!
Klatty. Csrr-csrr-csrr.
– Naa! Édesanyám, mondd már, HOVÁ MÉSZ?
– Halló? Nagisza? Beszéltem az előbb Micukóval, és boldogan elvállalta, hogy eljön hozzánk addig, és vigyáz a házra. Úgyhogy megyek. Mikor beszéljük meg a dolgokat? Rendben. Minden jót!
– Ééédesanyámü
– Jé, Júko, hát te itt voltál?
– Hová mész?
– Auschwitzba. És jó legyél majd, oké?
Hú! Újra édesanyámnak ez a rossz szokása! Hát nem lehet legalább egyszer azt mondani nekem: „Júkókám, itt hagynálak, nem baj?" Még hogy Micuko boldogan...! Talán van itt más is, akit előbb meg lehetne kérdezni!
Felháborodásomban fogtam a két kiscicát, betettem őket egy dobozba, és felvágtattam az emeletre. Fúko persze rohant utánunk. Na látod, a macskaanya mennyivel anyásabban viselkedik!
Kedves Anna! Te hallottál már erről az Aüschwitzról? Miért akar édesanyám odamenni? Any
94
Kedves Anna Frank! IX. 29.
(péntek)
felhős idő délután kiderült
Hallgasd csak, irtó mókás volt! Délután édesanyám azt mondta, hogy mindjárt jön, csak kikíséri a vendéget, és elindult Dzsunával. Én éppen kint ugróköteleztem az udvarban, úgyhogy velük mentem. A sarkon, ahol a telefonfülke áll, Dzsuna illetlen dologba kezdett. Édesanyám felsikoltott:
– Hiszen ma már elvégezted a dolgod! Te jó ég!
– mondta rémülten.
Édesanyám, ha sétálni viszi Dzsunát, mindig visz magával papírt és nejlonzacskót. De most épp csak kiszaladt vele, hát nem hozott. A vendégünk is meglepődött, és a táskájából papírzsebkendőt vett elő.
– Tessék, talán evvel! – nyújtotta oda.
– Ó, papírzsebkendővel ezt nem lehet, izé, khm... – mondta édesanyám. Erre a vendégünk a noteszéből tépett ki lapokat, és azt nyújtotta anyámnak. – Jaj, köszönöm. És igazán sajnálom! – mondta édesanyám, és Dzsuna hátsó felénél
* (Ejtsd: diznilend) a világhírű amerikai rajzfilmkészítő, Walt Disney mesefiguráival benépesített hatalmas park Kaliforniában
95
Csakhogy mindezt végignézte egy néni, aki a kereszteződésnél levő házban lakik, és mikor édesanyám befejezte a műveletet, a néni így szólt:
– Tessék csak, adja ide! Édesanyám meg:
– Ó, elnézést kérünk! Köszönjük, köszönjük – mondta, és a csomagocskát átadta a néninek.
Később mondtam édesanyámnak, micsoda hülye dolog egy ismeretlen néninek becsomagolt kakit adni, mire így szólt:
– Hát ez az! Tudod, most már én is bánom, de úgy mosolygott, meg nyújtotta a kezét, hogy önkéntelenül is beletettem.
Édesanyám egész kicsinek tűnt.
– Tudod, a suliban a gyerekek azt mondják, úgy hívják az anyjukat, hogy öreglány. Mi lenne, ha ezentúl én is így hívnálak?
Édesanyám szörnyen felkapta a vizet.
– Jól van, én meg majd kis pisisnek foglak hívni! – kiabálta.
Bocsáss meg a sok butaságért, amit összeirkáltam!
Kedves Anna! IX. 30.
(szombat)
felhős, hűvös idő
Édesanyám elutazott Mijagi megyébe. Ahhoz képest, hogy október negyedikén külföldre megy, elég sok a dolga. Általában országon belül csak egy éjszakára utazik el, és mint a szélvész, már jön is haza.
96
– Hm. Szóval Auschwitzba megy az öreglány. Ez igen!
– Miért? Auschwitz olyan hely, ahova annyira jó menni?
– Hát tudod, azt hiszem, az emberek nagy része semmi pénzért nem menne oda. De ő biztosan már csak ezért is látni akarja.
– Mit gondolsz, jövőre el tudunk menni Kanadába?
– Nézd, ha idén úgy alakul, hogy édesanya Európába megy, ki tudja? Lehet, hogy nem jön össze. De ezen ne búsulj! Kanadába mindig eljuthatunk. Auschwitzba viszont nemigen, hacsak nincs valakinek különös szerencséje, tudod? Ilyenkor szerintem ész nélkül menni kell.
– Uhum.
– Tudod, ez az Auschwitz az elmúlt háborúban...
– Na jó, szia. Megyek aludni.
Karomba fogtam a kiscicákat, és felmentem az emeletre. Édesanyám azt mondja, mielőtt Európába megy, túlad a kiscicákon. Pedig most a legédesebbek! Ugrándoznak, gurulnak ide-oda, üldözik egymást, meg birkóznak. Nemrég még szoptak, alig mocorogtak, most meg már csak úgy futkosnak körbe-körbe. Ha édesanyám nem menne Európába, én is tovább lehetnék a kiscicákkal.
És szegény Fúko is! Már így is, hogy egy hiányzik, ide-oda szalad, hiányérzete van, nyávog, hát még akkor mi lesz, ha az összes elkerül?!
97
Felhős volt ma az ég, néha az eső is eleredtutálatos nap volt. Édesanyám lelkemre kötötte, hogy a kiscicákat vigyem el, így szalagot kötöttem rájuk, kosárba raktam őket, és elindultam az Orgonába. De Kobajasi bácsi nem volt ott. Tegnap meg szünnapja volt. És ma sem volt bent. Odamentem az üzletvezetőhöz, és megkérdeztem:
– Kobajasi úr bent van?
– Egy kis probléma volt vele, már nem dolgozik itt – mondta, és szigorúan nézett rám.
Bedühödtem. Az üzletvezető úrral nincs probléma? Ahogy ültem a padon elkeseredetten, odajött hozzám a virágüzletből az eladófiú, és megkérdezte, mi bajom. Mikor megmondtam, csak hümmögött, törte a fejét.
– Mi volt az a probléma? – kérdeztem, de nem felelt, majd így szólt:
– Ja, igen. A kiscicákat itt hagyhatod. Ha arra a kosárra, amiben vannak, egy kis cédulát teszünk: „Tessék minket elvinni!" – biztosan rögtön lesz ajánlkozó.
Megkérdeztem még egyszer, hogy Kobajasi bácsi BIZTOSAN nem jön-e többé. Azt mondta, valószínűleg nem. Felkaptam a kosarat, mondtam, hogy hazamegyek, megkérdezem, mi legyen a cicákkal, és futottam haza.
Mi lehet az a probléma, amiért már nem dolgozhat ott? Senki sem mondja meg nekem. Nem szeretném a kiscicákat holmi ismeretlen embereknek adni!
98
Hogy megdöbbentem ma! Kavamura tanár úr angolórán így szólt:
– Hallom, Móri, édesanyád Auschwitzba megy! Hát ezt meg honnan tudhatja?
– Szombaton véletlenül találkoztam a vonaton a bátyáddal, tőle hallottam. Bátor asszony az édesanyád!
Micsoda pletykás alak a bátyám! Jó, hogy régen ő is Kavamura tanár úrnál tanult, de akkor is...! Érdekes! Tényleg ekkora bátorság kell ehhez az úthoz? Kavamura tanár úr, mintha csak olvasott volna gondolataimban, tenyerében krétát görgetve megszólalt:
– Úgy tudom, egész hegy van ott csupán emberi hajból... Miért? Hogy szövetet készítsenek belőle.
Zavartan néztünk össze. Miről beszél...?
– És tudjátok-e, kinek a haja van ott? A zsidóké. Felnőtté is, gyereké is. Mielőtt megölték volna, kopaszra nyírták őket. Azt mondták, kár lett volna a sok hajért. A második világháborúban a nácik el akarták törölni a föld színéről a zsidókat. És el is kezdték a gyilkolást. Agyonlőtték őket. Agyonverték őket. Autóba zárták, és a bevezetett kipufogógázzal ölték meg őket. De valahogy csak nem haladtak. Nehézkes ez így egyenként! Olyan berendezést kéne kitalálni, ami egyszerre sokat öl. így gondolták ki a nácik a gázkamrát. Hát persze, építsünk egy légmentesen lezárt gázkamrát – mondták –, és tömjük tele emberekkel! Gáz
99
Megkezdődött a halálgyárak felépítése. Auschwitz ezek közül is a legnagyobb volt. Több embert küldtek itt a gázkamrákba, mint bárhol másutt, összesen körülbelül hatmillió meggyilkolt zsidóról beszélnek. A nácik nemcsak hajból szőtt szövetet gyártottak, emberi bőrből lámpaernyőt is csináltak. Figyeljetek csak rám! Hallottatok már Tójama Kinről?
Mindenki felszabadultan vágta rá: igeeen!
– Van ott egy rész, ahol azt mondja: „Az ügy ezzel lezárva!", és hirtelen megmutatja a hátán a cseresznyevirágzás rajzát.
– Nem is úgy van. Először megmutatja a cseresznyevirágzást, és utána mondja, hogy „Az ügy ezzel lezárva" – mondta Makoto szeleburdian.
– Vagy ugy! Jg611- No akkor, Toda, meg tudod-e mondani, mi az a cseresznyevirágzás?
– Hát tetoválás!
Ez a Toda Makoto nagyon okosnak akart látszani.
– így igaz. A nácik örültek, ha tetováltakra akadtak. Mégpedig azért, mert a tetovált bőr jól mutat a lámpaernyőn. Ha Tójama Kin ott lett volna, azonnal megölik.
– „És ezzel az ügy lezárva!" – kottyantott közbe valaki, de senki sem nevetett.
Egyszer csak feláll Szatoru.
– Miért kellett a zsidóknak meghalniuk?
– Ez igen nehéz kérdés. Ha egy egész angolórát végigmesélnék, akkor sem érnék a végére. Egyrészt vallási kérdés. Volt egy olyan elképzelés, amely szerint a zsidóság azért ellenség, mert ők árulták el Jézus Krisztust. Több mint kétezer éve
100
Ha elnyomták, ha gyűlölték is őket, sokan közülük mégis kiemelkedő tudósok, művészek lettek. Hagyományosan jó kereskedők is voltak, megtanulták, hogyan kell a pénzzel bánni. Néhol a válságok idején, már a mi századunkban a munka nélküli fiatalokat könnyen lehetett a gyakran jómódú zsidók ellen fordítani.
A zsidók iránt érzett alaptalan gyűlölet a több ezer éves történelem során fokozatosan változott át a „kiirtani a zsidót a föld színéről" gondolatává. Hitler volt az, aki ezt a gondolatot meg akarta az auschwitzi és más gázkamrákkal valósítani.
A tanár úr a tábla felé fordult és felírta: „alaptalan gyűlölet".
Aztán folytatta:
– Szadóban születtem, és él ott egy népmese.
Élt egyszer régen egy gyönyörűséges leány.
101
Igen ám, de el sem kergethette otthonról minden indok nélkül. Ekkor a leány elment a mocsári anyókához tanácsot kérni. „A férjemet valahogy el kéne tüntetni!" A mocsári anyóka így szólt: „Holdfényes éjen vessél kendert, holdfényes éjen öntözd meg, holdfényes éjen vágd le, holdfényes éjen fonjál belőle fonalat, s holdfényes éjen sződd meg! Aztán egy holdfényes éjen a szőttest fehérítsd ki, holdfényes éjen varrj belőle kimonót * , és add a férjednek, hogy viselje!" Úgy tett a leány, ahogy az anyóka mondta. Egy gyönyörű, holdfényes éjjelen kendert vetett, fonalat font, anyagot szőtt, a hold fényénél kifehérítette, és megvarrta kimonónak. Ezután lágyan a férjére terítette, aki erre rögtön elment, s vissza se tért többet. A leány azonban mégiscsak aggódni kezdett, és újra a mocsári anyókához ment. A bűzös mocsárvidéken az anyóka a rokkát pörgette.
Az osztály némán figyelt.
– Mikor a leány elmondta, hogy a férje eltűnt, az anyóka megállította a rokkát, és így szólt: „Holdfényes éjen legyél a falu szélén, a hatos keresztútnál, és várj!" így is tett a leány, és egy gyönyörű holdfényes éjjelen, az éj kellős közepén kiállt a keresztúthoz. Egyszer csak túlfelől valami
* Egyenes vonalú, bokáig érő, ujjával egybeszabott japán viselet
102
„Mit sem sejtve vettem fel az éjfehér ruhát, s éji lelkek társaként bolyongok tovább." Egyre távolodott alakja, és többet soha nem tért vissza.
Az osztály felsóhajtott.
– Én szeretem ezt a mesét – mondta a tanár úr –, mert arra az alaptalan gyűlöletre világít rá, amely ott húzódik minden ember lelkében. Középiskolás koromban az egyik társam iránt éreztem én effélét. És ez rá is átragadt. És hiába volt saját magamról szó, mégsem tudtam ellene tenni. Ha egyes emberek átengedik magukat az alaptalan gyűlöletnek, az borzalmas. De ha ugyanez népek között megy végbe, az alaptalan gyűlölködésből tűzvész támad, és vér folyik. És ennél is rettenetesebb, ha van olyan ember, aki ezt a gyűlöletet tovább szítja, felhasználja és megszervezi. A gyűlölet már a levegőben van, és megmételyezi a mit sem sejtő emberek lelkét is... Azt sugallja, hogy ebben megtalálhatják minden rossznak a forrását... Az alaptalan gyűlölet úgy rögződik, mintha volna alapja, és létrejön a diszkrimináció * . Még azt is elfelejtik, hogy az a másik is ember! A náci Németország a zsidókat nem tekintette embereknek. Azt hirdették, ha a zsidókat kiirtják, Németország, illetve az egész világ boldog lesz. így tudták meg
* Hátrányos megkülönböztetés
103
Gondolkozzatok csak! Hány tanulója van összesen ennek az iskolának? Gondoljátok el, hány ilyen iskola kéne ahhoz, hogy meglegyen a tízezer ember!
Úgy tudom, nemsokára a tévé bemutat egy filmet, ami erről a témáról szól. Holocaust* a címe. Javaslom, nézzétek meg! És most folytassuk az órát. Nyissátok ki a tankönyveket.
Mikor az órának vége lett, beszéltem Szatoruval.
– Szatoru, minek vésted a padodba azt a náci jelet? Mit akartál vele? Juj, de félek tőled! Ha közel megyek hozzád, még levágod a hajamat!
Szatoru felugrott, és fenyegetően nézett rám.
– Bevéshetek még többet is! És a horogkereszt mellé a japán zászlót is odavésem neked!
– Szatoru!
Döbbenten álltam. Szatoru még egyszer fenyegetően rám villantotta a szemét, és ki vágtatott. Mi a csuda ütött belé? Egész megijedtem. Még mindig ugrál a szívem. Félek.
* (Ejtsd: holokauszt) az európai zsidók üldözésének korszaka a nácizmus uralomra jutásától a második világháború végéig, 19331945-ig
104
– Ijesztő helyre mész? Miért? Minek? Mondd meg az okát! – kérleltem édesanyámat.
– Ó nem, nemcsak ijesztő helyre megyek. Megyek Bécsbe is. Tudod, Bécsbe, ahol Mozart is élt!
– mondta, és a nyakamba ugrott. Elegem van ebből! Milyen gyerekes!
Este édesanyámmal kettesben elmentünk az Orgonába, ahol a virágkereskedés is van. Elvittük a kiscicákat. Megkértük a fiatalembert, vigyázzon rájuk. A fiú barátságosan közölte, hogy bízzuk csak rá, minden rendben lesz.
– Nagyon helyes kiscicák. Hamar akad majd gazdájuk. Ha meglátják őket a virágok között, mindenki el akarja majd vinni őket.
Hazafelé fagyit vettem magamnak, édesanyám meg rengeteg rózsát.
Fúko most körbe-körbe járkál a szobámban, és keservesen nyávog. Már egy ideje tűvé tesz mindent. Szegény Fúko.
És szegény én! Édesanyám holnaptól Európába megy! Csak az a különbség, hogy ő nem nyávog keservesen.
– Na, ma egész éjszaka fent leszek. Júko, te menj szépen aludni! – mondta.
Micsoda KŐSZÍVŰ anya! De azért adtam neki egy négylevelű lóherét, hogy szerencsét hozzon neki. Múltkor szedtem, mikor Dzsunával sétálni voltam.
– Akkor holnap reggel egyedül kell kelnem, egyedül kell reggeliznem, az ajtót kulcsra zárnom és suliba mennem, igaz? – kérdeztem később.
105
Hát akkor, MÉLYEN TISZTELT SZÜLŐANYÁM, minden jót, és sok sikert.
Mindezek után éppen aludni készültem, mikor hirtelen nagyon fontos dolog jutott az eszembe. Ma óra után történt, mikor mindenki tódult ki a folyosóra.
– Hé, Krumpli, tűnés! Bűzlesz! – kiáltotta Kitagava. Kitagaváék csoportja mindig úgy csúfolja Imáit * , hogy Krumpli. Ugyanakkor Imái is olyan bamba mindig, hogy az ember önkéntelenül is ugratná. Szóval Krumpli (jaj bocs, még én is azt mondom, hogy Krumpli!) úgy megrémült, hogy ijedtében pont Kitagava elé lépett.
– Nem érted, hogy tűnj el?! Mit jössz közel? Büdös vagy. Tűnj már el! – És Kitagava mellbe taszította Imáit.
– Hagyd abba! – kiáltottam rá olyan harsányan, hogy magam is meglepődtem. Kitagava is csak pislogott. De aztán tovább jártatta a száját, mintha mi se történt volna.
– Itt egy rikácsoló nőstény! – mondta idétlen fejhangon, de olyan dühösen néztem rá, hogy eloldalgott. Én meg fogtam a táskám, és átmentem a könyvtárba. Valahogy nem volt kedvem ott maradni. Az az igazság, hogy Imái tényleg egy kicsit piszkos. Ki tudja, miért, de olyan mosdat
* Imo japánul krumplit jelent
106
Mellbe vágott, hogy a tanár úr-féle „alaptalan gyűlölet" a mi osztályunkban is megvan.
Mert hisz Imái nem bánt senkit, nem zavar senkit, csak egyszerűen ott van, mintha odatették volna. De én valahogy viszketek tőle. Bizsereg a testem. Vajon ez mitől van? Mit kell csinálni, ha az ember felfedezi magában az alaptalan gyűlöletet? Elég, ha megvédem Imáit, ahogy ma történt? Akkor is elég ennyi, ha közben viszketek tőle, és legszívesebben vakaróznék?
Kedves Anna! X. 4.
(szerda)
derült, gyönyörű idő
Hajnalban nagyon
boldog álmom volt. Angolból 100 pontos lett a dolgozatom. Visítottam örömömben,
és nekiálltam piskótát sütni. Megkentem vajjal, tettem rá szörpöt, és éppen
az első falatot tűztem a villára, mikor valaki megrázott. Kinyitottam a szemem,
hát édesanyám nézett rám. – Most megyek. Vigyázz magadra, jó? Valami új, ismeretlen
rózsaszín kalap volt a fején. Megdörzsöltem a szemem, de már elment. A Narita
repülőtér messze van, úgyhogy jó korán kell indulnia. Elfogott a szomorúság,
befészkeltem magam az ágyba, és magamra húztam a takarót. Megpróbáltam visszaálmodni
a piskótát a számba, de nem sikerült. Édesanyám is igazán olyan! Legalább egy
falatot ehettem volna belőle, és aztán köszönt volna el!
1978. X. 4.
(szerda)
Nagisza telefonjától egyszerűen nem tudtam magamhoz térni.
– Nem jössz el Auschwitzba? – Egészen biztosan ezt kérdezte tőlem.
– Honnan tudod, hogy szeretnék menni? – kérdeztem kezemben a telefonkagylóval. Elámultam.
– Tudod, mikor meséltétek Macsikóval a DzséDzsé ruháján a horogkeresztet, akkor mondtad, Fukiko, hogy szeretnél Auschwitzba menni, de hogy oda biztosan nincs társasul. Igaz?
– Ja, tényleg!
Anna!
Még nem telt el sok idő azóta, hogy rájöttem, egyidősek vagyunk, és mégis azóta Dzsé-Dzsé horogkeresztje, az ördög szeme, Cumura úr szavai újra és újra a nácikat idézik elém. Vajon miért? Olyan az egész, mintha kártyáznék, és egymás után ezeket a lapokat húznám.
Ekkor érkezett Nagisza telefonja. Úgy döntöttem, elmegyek. De valahogy rettentően hirtelen jött ez az egész. Egy hét sincs az indulásig. Ráadásul indulás előtt két nappal anyaggyűjtésre kell mennem. Az indulás előtti napon kell még összeállítanom a riportot, és 'mikor 10 vagy 11 nap múlva megjövök, rögtön másnap újabb gyűjtőút következik.
Mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek. Ám, ha megyek, el kell rendeznem pár dolgot. Az első és a
108
Közvetlenül az indulás előtt, már a repülőtérről, felhívtam Cumura urat.
– A Naritán vagyok. Megyek, megkeresem az ördög szemét.
– Hogy? A Narita repülőtéren? Az ördög szemét?
Kuncogtam, és letettem a kagylót.
A légikisasszonyok hozzák a tálcákat. Ebédelünk. Párolt pisztráng
saláta (fejes saláta, paradicsom, kelvirág) sült csirke zöldborsóval kávé
ingyen bor repetázni is lehet
Anna! Moszkvába érkezésünkig Naplód olvasásába mélyedtem. Hozzád címzem én is a naplómat, és mostanáig még csak kezembe sem vettem az Anna Frank naplójáí.
Ahogy olvasni kezdtem, magával ragadott a 13 évesen megírt szöveg elevensége, erőteljes stílusa. Júko most 13 éves, de ha naplót vezetne, akkor sem hiszem, hogy tudna így írni. És ha a 13 éves magamat hasonlítom veled össze, én sem érlek utol.
Persze a népek meg a szokások különbségéből is adódik. Amikor én voltam 13 éves, még csak alkalom se nyílt volna arra, hogy a lányok fagylaltot nyalogatva évődjenek a parkban a hozzájuk csatla-
110
1942.
Az az esztendő, amikor Amszterdamban naplót kezdtél írni.
Az az esztendő, mikor 13 évesek lettünk. Előtte való évben, december 7-én Japán megtámadta Pearl Harbourt, majd belépett a csendes-óceáni háborúba. Én – akit militarista szellemben neveltek – a rendkívüli hírek után felzúgó Hadiflotta-indulói dobogó szívvel és némi büszkeséggel hallgattam. Ebben az időben Japán győzelmet győzelemre halmozott.
Te akkor már egy német megszállás alatt álló országban éltél, és részed volt az üldöztetésben. Ezt írod a naplódban:
„1940-ben azután véget értek a Hollandiában töltött nyugalmas idők: előbb kitört a háború, majd jött a kapituláció, és a németek bevonultak Hollandiába, és elkezdődött a zsidók üldözése. Viseljenek a zsidók sárga csillagot! Szolgáltassák be kerékpárjaikat! Nem utazhatnak villamoson! Nem járhatnak autón! Csak délután három és öt óra között vásárolhatnak és akkor is csak olyan boltokban, amelyekre ki van írva: «Csak zsidók számára!» És még mennyi szégyenletes, megalázó rendelkezés!" *
Elszorul
a szívem, ahogy olvasom: ezt nem szabad, azt nem szabad a zsidóknak. Nem mehetnek
* Anne Frank naplóba. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. (fordította: F.Solti Erzsébet)
Hozzád képest én, az akkor 13 éves japán kislány, bizony gondtalanul éltem. Ha visszagondolok erre az időre, egy emlék tolakszik elő: felvételi vizsgám a leányiskolába.
Vizsga, írom, de a vizsga akkor már csak az általános iskolai bizonyítvány bemutatásából és szóbeli kérdésekből állt.
Soha nem fogom elfelejteni, egy jó pár kérdés után az utolsó így hangzott: „Mondd el a takarítás menetét!"
Ha ma meggondolom, milyen vidám f eladat! Ámbár lehet, hogy a mai nőmozgalom tagjai a kérdést a diszkrimináció egy formájának minősítenék. De akkoriban ez egy régi, jellegzetesen leányiskolái kérdés volt.
Nagyon odafigyelve, óvatosan feleltem:
– Igen, először a seprűvel felseprek, majd a portörlővel letö... VISSZA/ Először a portörlővel letörölgetek, majd a seprűvel felseprek.
A tanárok pukkadoztak a nevetéstől, de azért szemlesütve próbálták türtőztetni magukat, én meg csüggedten kisomfordáltam.
A mi tanárunk azt tanította, ha valamit elhibázunk, mondjuk azt, vissza!, mint a katonák. De hogy is mondhattam olyat, hogy „először a seprűvel felseprek, majd a portörlővel... "l Úgy emlékszem, haza sem mentem. A közeli folyó felé ballagtam, leültem a parton, és nyeltem a könnyeimet.
De azért szerencsére felvettek. Azt az örömet, amikor az eredményhirdetés napján félve-reszketve
112
Emlékek az iskolakezdésről, az internátusról. Az iskola Hirosimában volt, én pedig Hanaurában éltem, hát intézetben kellett laknom. Bánatos voltam, vágyódtam haza, és mikor a felügyelő tanárnő azt kérdezte: „Ó, Fukiko, de szép párnahuzatod van! Ki hímezte?", hiába próbáltam rá azt felelni, hogy az édesanyám, csak annyit tudtam kinyögni: „éde, éde, éedes...", és elsírtam magam.
Milyen gyerekes viselkedés, istenem!
Igen! Mindig túlontúl gyerekesnek éreztem Júko viselkedését, bár biztosan tőlem örökölte.
Tizenöt órás repülés után végre megérkeztünk Frankfurtba. Először is szállodát kell keresnünk. Nagisza itt van, úgyhogy evvel sem lesz gond.
Egy tündén kis szállodában, az Andre Hotelben vagyunk. Társasúton ilyen szállodába nemigen jut el az ember. A liftbe két embernél több nem fér. A szoba ragyog a tisztaságtól. A hófehér falak, a narancsszín függöny és az ágytakaró, minden harmonikus. Az ágyon könnyű paplan és nem a szokásos begyűrt pokróc.
Hallom, ahogy Nagisza zuhanyozik, de én már igazán elfáradtam. Lefekszem, jó éjszakát!
X. 5.
(csütörtök)
Reggel hat óra, kiugróm az ágyból. Japánban most... hogy is, hány óra lehet? Rázom a kótyagos fejem, de Nagisza már mondja is, ott már estefelé jár. Lemegyünk a haliba, de még egy lélek sincs, az étterem is sötét. A forró reggeli kávéra még várni kell!
113
Nagisza gúnyolódik. A középkorú riporter nénik sajnálatos tulajdonsága, hogy ilyesmin rögtön megakad a szemük! Ő még fiatal, tettre kész. Előfordul, hogy fogja magát, egyszer csak Kubába utazik cukornádaratásra. Ha azt mondja, tegnap jöttem Párizsból, vagy mondjuk: holnap Báli szigetére megyek, senki sem lepődik meg.
– Jé, a német gyerekek is uzsonnatáskát hordanak! – csodálkoztam.
A hátitáskás gyerekek, oldalukon a himbálódzó uzsonnatáskával pontosan olyanok, mint a japán általános iskolások.
A taxi előállt. A portás bácsi így szól:
– Üzletet nyitok Madridban, jöjjenek majd el! Hát a viszontlátásra egyszer Madridban!
A frankfurti repülőtérről az ausztriai légitársaság gépével Bécsbe megyünk. Valamivel több, mint egyórás út. Hogy Európában milyen közel vannak egymáshoz az országok! Erre már régebben is sokat gondoltam. Egy szempillantás alatt ott terem az ember a szomszédban. Körülbelül annyi idő alatt, míg Tokióból Oszakába vagy Tokióból Szapporóba érünk. És ráadásul, bár ilyen közel vannak egymáshoz, a népek más-más nyelvet beszélnek, és mások a szokásaik is. Minél jobban tűnődöm, annál különösebb. Ha háború törne ki, túlélésre nem sok remény maradna.
114
Ide ugyan csak a lengyel és a csehszlovák vízum miatt jöttünk, de ez az a város, ahová én már nagyon régóta vágytam.
– Jó ég, sietnünk kell, bezár a követség!
A taxisofőr barátságos. A visszapillantóján kedves, fehér bőrből készült bébicipő lóg. Vezetés közben fényképeket mutat a gyerekről, aki – mint mondja – már magasabb a szüleinél.
Elhaladunk egy kőolajfinomító kombinát előtt, majd utunk két oldalán őszi színekben pompázó fák sorakoznak. Hajladoznak a nyárfák, és a csillogóvillogó ablakokban gyönyörű piros muskátli:
Igen, ez Bécs. Bécsben vagyok.
Oly kábult voltam a követségen, míg a vízumot intéztük, meg azután is, a Kaiserhof Szállodában, ahol a teraszon nyugodtan megebédeltünk, de még a Bécsi-erdőt bemutató városnéző buszon is, amire Nagisza javaslatára ültünk, mindvégig olyan érzésem volt, mintha álmodnám az egészet. Talán nevetséges vagyok...
Anna!
Nagisza már mélyen alszik, de én nem tudok elaludni. Eláraszt a sok emlék, szinte elmerülök bennük... Talán a naplóírás segít, lehűt egy kicsit.
Az az út
a Bécsi-erdőbe, az zavart meg. Ki gondolta volna, hogy van a világon egy ilyen
szépségesen egyszerű, napfényben úszó, friss és mégis díszes erdő! A mély erdő
és a gondosan karbantartott legelő, elszórtan házak – akár egy festmény –, tarka
tehenek csoportja és kedvükre legelésző birkák; kristálytisztán csörgedező patak,
melyből szürke ló iszik – ez az egész kép így bennem a bécsi keringőt idézte.
Mikor a búvóhelyen éltél, volt egy szerelmed, Péter.
Azt hiszem, nem volt az igazi szerelem, inkább csak szerelem magáért a szerelemért. Hiszen tizennégy-tizenöt éves voltál mindössze. Épp annyi idős koromban engem is megérintett ez az érzés.
Sóvá 19. éve, azaz 1944 tavasza volt.
Szerettem volna egy zongorát, anyámat folyton ezért nyúztam. De nem engedhettük meg magunknak, no meg a háború is egyre veszedelmesebbé vált, mint sötét látott száj, készült elnyelni a világot. Nem zongoravásárlásra való idő volt az.
Ám váratlanul értesítést kaptunk Hirosimából, egy ismerősünktől: „A szomszéd házból azt üzenik, odaajándékoznák a zongorájukat!"
Magamon kívül rohantam oda. Megkerültem a sövényt, és megláttam a nappaliban a mahagóniszínű hangszert.
– Kerülj beljebb! – Finom idős hölgy hívott be csendesen, majd felnyitotta a zongorát, és a leütött néhány do-mi-szó, mintha víztükörre cseppent volna, úgy áradt szét szívemben. Csak pár hang volt, mégis végtelen sok érzést rejtett.
A zongorán egy diákegyenruhás * , kellemes arcú fiatalember képe.
– Az ő zongorája. Nagyon szeretett zongorázni, de behívták diáktársaival együtt frontszolgálatra. – Az idős hölgy elhallgatott. – A fronton halt meg. Ha itthagynánk a zongorát, a légitámadások során biztosan elégne. Inkább szeretném felajánlani ne-
* Japánban minden iskolatípusnak kötelező egyenruhája van 116
ked, annak a hanaurai kislánynak, akiről azt hallottam, rajongásig szereti a zenét. Kérlek, játsszál a fiam helyett is.
Mélyen meghajoltam, aztán a fénykép f elé fordultam, és ezt mondtam magamban: „Magammal viszem az ifjúságodat!"
Eltelt néhány nap, és megszerveztük, hogy a zongorát lovas szekéren szállítsák hozzánk.
Aznap bármihez fogtam, semmi sem ment. A gyárban a golyók számlálása közben is máshol járt az eszem.
Az út Hirosimából Hanaurába a tengerpart mellett visz. A tavaszias Szoto-beltengert bámulva poroszkált a ló, és húzta maga után egy egész napon át a kocsin a zongorát. A mezőt repce és szelíd bükköny virágszőnyeg borította, és a tenger fátyolosán csillogott a napfényben. A lovas szekér kocogva közeledett a szirmukat sűrűn hullató cseresznyefák között. Kora tavaszi andante.
Később, amikor a zongora már családunk birtokában volt, egy véletlen folytán az öngyilkos repülőosztag tagjai kezdtek hozzánk járni. Bizonyára a családias légkör vonzotta őket. A szabadnapokon majd tízen összegyűltek nálunk. Az egyik közülük Umehara főhadnagy volt.
– Á, egy zongora! – indult határozott léptekkel feléje. – Egy Kigel. Ez aztán ritkaság, igaz? Szabad? – kérdezte, és az arcára volt írva, mennyire szeretné felnyitni és játszani rajta. De azért illedelmesen hozzáfűzte: – Vagy talán előbb ön! – Hangjában türelmetlenség bujkált, majd választ sem várva felnyitotta a zongora tetejét, leütött néhány hangot, és elmosolyodott. – Mint egy zenélődoboz! Jaj, bocsásson meg, játszhatnék valamit? A szűz imája,
117
– Holnaptól áthelyeznek.
Azt hiszem, Anna, te sosem hallottál az öngyilkos repülőosztagról, és azt sem tudhatod, hogy ez mit jelent. Japán specialitás: „test test elleni" öngyilkos támadás. Egy rozoga repülőgépet megraknak bombával, megtöltik annyi üzemanyaggal, ami odafelé elég, és bevetik az ellenséges hajóraj ellen. Volt közöttük olyan, amit „emberi torpedó"-nak hívtak, ez egyszemélyes volt, és maga zuhant az ellenségre. Oly félelmetes, hogy még a gondolatától is borsódzik a hátam.
Ez a mellékesen odavetett mondat, „holnaptól áthelyeznek", tehát azt jelentette, eljött az idő, hogy elinduljanak a különleges akció bázisára, és végrehajtsák feladatukat.
Ez az ember meg fog halni.
Meleg gombócot éreztem a torkomban. Nem tudtam megszólalni. Ha beszélni kezdek, elsírom magam, és abban az időben a japánoknak azt tanították, ilyen esetben sosem szabad sírni.
– Magammal viszem a babát, amit a kis Fuki csinált, hogy szerencsét hozzon! – mondta Umehara főhadnagy mosolyogva, és a társai is mind jókedvűen fogádkoztak:
– Úgy van, úgy van, a Fukiko-féle baba mindig velünk lesz!
– Talán Bécsbe is eljutnak, vigye magával, jó?
118
Csak a háború után tudtam meg, hogy akinek fehér selyemsál volt a nyakán, annak a nyaka nem égett meg, és így nem szenvedett úgy, mikor meghalt.
Másnap reggel ígéretemhez híven felmentem a közeli kórház tetejére. Kisvártatva egymás után felbukkantak a repülőgépek. Integetésemre válaszul szárnyukat billegették, és néhány kört tettek, végül Kjúsú felé fordulva eltűntek az égen.
Ha csak egy szempillantásra is, de láttam Umehara főhadnagy arcát és fehér sálját, és abban a pillanatban tisztán hallottam az Ave Máriái zengeni a levegőben.
Ave Mária.
Szerelmem...
Hullott a könnyem megállíthatatlanul, és csak álltam a zengő énekszóban a hófehér bárányfelhők között egy örökkévalóságig.
Persze azt azért nem hittem, hogy Umehera főhadnagy az egyetlen, aki meghal... Közeledett a végső tengeri ütközet, s Hanaura városa közel esett
119
Én azonban a hirosimai atomtámadást is egy hajszál híján, de megúsztam. Később hallottam, hogy Umehara főhadnagy a háború befejezése előtt két nappal kapott parancsot a támadásra, és hősi halált halt. Miért kellett neki meghalnia? Mikor annyira szerette a zenét, és minden vágya az volt, hogy egyszer eljusson Bécsbe. Hányszor hallgattuk együtt újra és újra Mozartot! És a bécsi keringőket!
Azt hiszem, most már érted, Anna, hogy miért zaklatott fel ennyire Bécs.
Bár az is
igaz, hogy mindez csupán a távoli homályos múlt.
Kedves Anna! 1978. X. 4.
(szerda)
folytatás
Miután elbúcsúztam édesanyámtól, újra elaludtam, és mikor felébredtem, ott volt már Tön, és finom kávé illata szállt. Tön hozott nekem ajándékba egy helyes kenyereskosarat, bele egy asztalkendőt, és arra kiflit meg angol kenyeret tett.
Múlt nyáron Tön elvitt magával egy sinsui hegyi kunyhóba. Ott használtunk a reggelinél ilyen kenyérkosarat, és erre én azóta is vágytam. Akkor említettem neki, és nem felejtkezett el róla.
Reggelire tükörtojást, salátát (sonkásat), kávét és kenyeret ettünk. És ehhez még ecetes szilva is volt.
– Édesanyám egy rózsaszín kalapban ment el, ugye? – kérdeztem.
– Igen, nagyon jól állt neki.
Azt mondja, mikor kiderült, hogy édesanyám Európába megy, nagy sietve megfestett egy darab bőrt, és abból kalapot csinált. Divatos fáradtrózsaszín kalapot.
– Európában egyáltalán nem feltűnő ilyen kalapban járni. Japánban talán merészség kell hozzá, nem tudom.
Mire én azt feleltem, hogy szerintem édesanyám elég merész, úgyhogy ő bárhol hordhatná.
Tön különben kalaptervező. Van egy szelíd papagája, és mindig mindenhová magával viszi. Ma reggel is a Kiki nevű égszínkék papagájjal reggeliztünk. Kiki – miután evett a kenyérből, és
121
– Júko, mire hazajössz az iskolából, már itt lesz Micuko, és végig itt is marad, amíg édesanyád haza nem jön. Jó lesz így, Júko?
– Uhum. Jó.
Büszkén indultam az iskolába. Hozzá vagyok szokva az egyedülléthez.
Déltájban mintha repülő zúgását hallottam volna, az eget kezdtem kémlelni. De az iskola magas épületei közötti keskeny égboltsávon semmit sem láttam.
Jaj, úgy visszamennék az általánosba! Hiszen ebben az épületben mintha be lenne zárva az ember!
Múltkor mondta a bátyám, hogy te több évig voltál bezárva a búvóhelyre. A lábadat sem tehetted ki. De nehéz lehetett! Ha úgy veszem, hogy csupán egy regény szereplője vagy, engem akkor is szíven üt. Én szabadon járhatok-kelhetek. De azért ha mindig ugyanazokat a szürke épületeket látom, hát üvölthetnékem támad!
Tanítás után sportköröm volt. Én soft bálira járok. Egészen mostanáig csak labdát szedhettem, de ma már az ütőt is engedték használni. Az idősebbek mondták, hogy az ütő kiválasztása nagyon fontos. Ha túl nehéz, nem lehet vele vízszintesen ütni, ha meg túl könnyű, hullámzó lesz az ütő mozgása. Nemcsak karral kell ütni, hanem derékból kifordulva, ezért azt mondják, az a jó ütő, amelyiknek az elejét kissé nehéznek érezzük.
122
Mire koszosán, sárosán hazaértem, Micuko már ott volt. Felsikítottam örömömben, és a nyakába ugrottam. Úgy imádom őt! És annak is úgy örülök, hogy a kisbaba kikúszott elém az előszobába. Aztán boldogan megfordult, és kezét a földhöz tapicskolva végigkúszott az előszobán, be a nappaliba.
– Nézd, Júko, hogy örül a kicsi! Tudod, milyen szűk a mi kis lakásunk, soha nem tud annyit mászni benne, amennyi jólesik neki. Most nagyon örül.
– Hm. Hát ez a lakás sem valami nagy, nem?
– De van előszobája. Nálunk csak egy szoba van. Ha kúszni kezd, rögtön nekiütközik valaminek. Azt mondják, manapság gyakran fordul elő, hogy a pici gyerekek elesnek, lehorzsolják az orrukat, vagy letörik a fogukból egy darab. Állítólag azért, mert szűk helyen nevelkednek, nem nagyon kúsznak-másznak, folyton belekapaszkodnak a tárgyakba, és felállnak.
– Hm. Ezek szerint a mászás nagyon fontos, igaz?
– Igen. Úgyhogy amíg nálatok leszünk, a pici Szát jó sokat hagyom mászni – mondta Micuko.
Azért Kú és Fúko miatt aggódom.
– Kúkókám, Fúkókám, jól töröljétek meg a lábatokat, amikor bejöttök! – figyelmeztettem a felnőtt macskákat.
Ekkor azonban fontos felfedezést tettünk. Fúko emlői kerekre, feszesre duzzadtak.
– Hűha – mondta Micuko –, azért duzzadtak meg, mert a kiscicákat odaadtátok. Biztosan nagyon fáj neki, csak gyulladásba ne jöjjön szegénynek!
És utána sokáig meleg vízzel puhította, masszírozta az emlőket. Én meg csak néztem megszeppenve. Fúko hol jóleső képet vágott, hol fájdalmasan nyávogott. Szegény Fúko még most is keresi a kiscicáit, nyávogva járja körbe-körbe a házat.
Szerettem volna otthon maradni és lefeküdni aludni, úgy, ahogy voltam, de nem lehetett. Rögtön a balettstúdióba vágtáztam. Meg kell tanítani a kicsiknek a bemutató előadásra a táncokat. A két évvel ezelőtti meg a tavaly táncolt darabokat próbálom felidézni, azokat tanítom.
Micuko elképedve mondta:
– Júko, hogy te milyen elfoglalt vagy! Meg hogy:
– Felnőttkorodban balerina akarsz lenni?
A felnőttek mind ezt kérdezik. Most szeretem csinálni, hát csinálom és kész.
Anna, te tizenhárom éves korodban már eldöntötted, hogy mi akarsz lenni?
(Enyhe ásítás) Jó éjt!
Kedves Anna! X. 5.
(csütörtök)
hol beborul, hol kiderül
Vége a sportünnepélynek, megkezdődtek a diáknapok megbeszélései. Ma Az ördög szemének ördögéről beszélgettünk, hogy az tulajdonképpen milyen ördög is volt. Milyen gonoszságokat művelt?
– Pénzt meg lányokat rabol!
– Nagy recsegéssel-ropogással széttapossa a házakat, ráül az egyik épületre, és az összeomlik alatta. Hát ilyen.
– Széttör minden órát, hogy csak ő tudja az időt.
– Azzal szórakozik, hogy az emberekkel különféle mutatványokat végeztet.
– Embergert árul! Hogy mindenki reszkessen tőle!
– Mi az az emberger? Mi a csuda?
– Nem hamburger, nem miauburger, hanem emberger. Nem értitek?
– Ez az! Az ördög kötényt köt maga elé, és kínálgatja: „Ki parancsol embergert?"
Röhögés, sikítozás. Elszabadul a pokol.
– Hajionzokni kinek kell? Ki kér hajionzoknit?
– Mi az a hajion?
– Hát emberi hajból készült! Nem nejlon-, hanem hajionzokni!
Zsivaj, lárma, borzongás.
Mindenki vadul, és csak mondja a magáét.
– Gondoljátok csak meg – vet véget a zűrzavarnak Kavamura tanár úr –, a leány ennek a rémes ördögnek adja vissza a szemét, és a történet szerint boldogan élnek tovább. Jól van ez így?
– Neeem, nincs jól!
– Az nem lehet, hogy boldogok legyenek! – mondja mindenki.
– Bizony, nincs jól. De akkor hogyan lenne jól? Összenéztünk.
– Én mindenesetre az ellen vagyok, hogy az ördög visszakapja a szemét – mondtam.
A többiek biztattak,
minél előbb írjam meg a
De jó lenne, ha itt lenne édesanyám...
Ó, a rettegett diáknapok! Vajon meg tudom én ezt írni?...
Kedves Anna Frank! X. 6.
(péntek)
felhős idő, néha esik
Benéztem az Orgonába a virágoshoz, a kiscicák már nem voltak ott.
– Nagyon jó emberek vitték el őket – mondta az eladófiú, és kaptam tőle egy szál piros rózsát. Megálltam egy pillanatra, és beszívtam a nyíló rózsa illatát. Pompás volt.
– Hamis életrajzot adott be, azért rúgták ki – mondta valaki. Felnéztem. Egy másik biztonsági őr és az eladófiú beszélgetett egymással. Mikor megláttak, zavarba jöttek. Kobajasi bácsiról volt szó. Felpattantam a biciklire, és haza vágtattam.
Mikor elmondtam a dolgot Micukónak, gondterhelt képet vágott. Micuko olyan jólelkű, átérzi mindenki gondját, és megpróbál segíteni.
– Milyen ember volt? Jóban voltál vele?
– Igen. Azt ígértem neki, hogy majd valamikor elmegyek hozzá.
– Aha. És hol lakik?
– Még nem kérdeztem meg tőle. Tudod, azt mondta, mókusa is van, meg kacsája is.
– Ej ha, mókus is meg kacsa is!
Micuko mintha egy kicsit megnyugodott volna. Kobajasi bácsinál tó ugyan nincs, de van egy kacsa. Azt mondta, pelyhes kora óta neveli, és Csibinek hívják. Állítólag Kobajasi bácsit a mamájának hiszi, és mindenhová követi. Egyszer egy fal tetejéről akart Kobajasi bácsi után menni, lepottyant és megütötte a lábát. Azóta még inkább kacsázik. Álljunk csak meg! Hiszen a kacsa az madár, nem? Ki hallott már olyat, hogy egy madár a magasból lepottyan] ön és kificamítsa a lábátolyan az egész, mint a múltkor a cicákkal. Ajjaj, mi van evvel a világgal?!
– Ezért beszéltük meg, hogy elmegyek hozzá, és megnézem a kacsát. Mi lehet az a hamis életrajz?
– Hm. Vajon mi?
Micuko összevont szemöldökkel meredt maga elé.
Kedves Anna! X. 7.
(szombat)
derült idő
Ma rettentő furcsa álmom volt, kiugrasztott az ágyból. Még teljesen sötét volt. íme:
Kobajasi bácsi megy nehézkes léptekkel, mögötte, hátsó felét riszálva, kacsázik Csibi. Nagyon magányosnak látom távolodó alakjukat, és utánuk szólok:
– Bácsi! Kobajasi bácsi!
De a bácsi vissza se fordul. Megy lomha léptekkel, a kacsa meg utána... Ekkor egy teherautó vagy busz, valami nagyméretű jármű robog arra, csikorogva fékez, és hirtelen kiugrik belőle egy csomó egyenruhás ember. Megfogják a bácsit meg a kacsát, és betuszkolják őket a kocsiba.
– Álljanak meg! Álljanak meg! – kiáltoztam rémülten, és utánuk akartam menni, de a lábam nem mozdult.
Kedves Anna Frank! Tudod, milyen az a bénultság? Bármennyire szeretnéd is, a kisujj adat se tudod mozdítani. A szenvedéstől, a félelemtől ilyen állapotba kerültem.
Dzsuna vakkantására riadtam fel. De még sötét volt. Féltem. Mit jelent ez az álom? Rossz ember lenne az a bácsi? Én ezt valahogy nem tudom elhinni.
Micuko hív. Mert ezt a pár sort még reggeli előtt írtam.
Édesanyám talán
már Prágában van.
