Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
7978. X. 6. (péntek)
Most éppen a cseh utazási iroda, a Cédák egyik kirendeltségén egy padon ülök, és elővettem a naplómat. Már sötét van kint, de még nem sikerült szállást találnunk. Addig is legalább lejegyzem a napi eseményeket.
A mostani utunk során mindig azt csináltuk, hogy amikor megérkeztünk egy városba, rögtön elmentünk egy utazási információs irodába, hogy szállást keressünk. Sajnos ez Prágában nem sikerült. Mivel Csehszlovákia szocialista ország, az utazási irodák is állami kézben vannak. Az állomáson azt mondták, hogy menjünk ebbe és ebbe a Cedok irodába, és ott mindent elintéznek. Taxiba vágtuk hát magunkat, és a megadott helyre hajtattunk.
Igen, csakhogy ott anélkül, hogy utánaérdeklődtek volna, azt mondták, a szállodák megteltek, nincs hely. Valami nemzetközi orvoskongresszus van szemészeknek vagy fogászoknak, és ezért egyetlen szabad szoba sincs.
– Akkor nem kérdezné meg esetleg valamelyik Prága környéki szállodát?
– Mi csak prágai szállodákkal foglalkozunk.
– Akkor legyen szíves megmondani a környékbeli szállodák telefonszámát, megpróbáljuk magunk felhívni.
– Nézzék meg a postán!
– Legalább a telefont engedje használni!
Mindenre „no". Az ötven körüli őszes hajú, láthatóan fontos beosztású férfi száját keményen összezárja, mélyen ülő szeme, mint a jég, hidegen csillog – egy barátságos szava sincsen.
– Akkor engedje meg, hogy míg elmegyünk a postára, itthagyhassuk a csomagjainkat.
Nagisza lemondóan legyint.
– Fukiko, te maradj itt, jó? Én mindenesetre elmegyek, megkeresem a postát.
Nagisza elindult a sötét, kockaköves úton, én meg elhelyezkedtem a padon, és elővettem a naplómat. Nem izgalmas. Ha nem találunk szállodát, majd alszunk egy nagyobb állomáson és kész. Úgyis azt mondják, hogy a szemészek vagy fogászok vagy kik kongresszusa ma befejeződik, és lehet, hogy holnapra már az összes szálloda kong az ürességtől. Taktak-taktak-tak, kattog az írógép. Egy gesztenyebarna karcsú szépség meg egy dundi veri a gépet, de valószínűleg nem akarják zavarni a főnököt, mert szótlanul, elmélyülten dolgoznak. Tényleg, mi volna, ha megkérdezném, hogy szabad-e a vécét használnom? Úgy érzem magam, mintha valami csínyre készülnék. No nem, temetkezzünk inkább a naplóba.
Újraolvastam, amit az elmúlt éjjel emlékeimbe merülve Bécsről írtam, és egy picit szégyelltem magam.
Elhunyt férjem tréfálkozó hangját hallom: „Nem, nem, ahogy az első szerelmedről írtál, az rád vall, rendben van az úgy. Azt is megértem, miért tartottad mindig olyan becsben azt az ócska zongorát. De azért mintha mostanában nem játszanál rajta?!"
A tegnapi Bécs valóban olyan volt, amilyennek Umehara főhadnaggyal megálmodtuk. Ám az a Bécs, ahol ma jártunk a vízum megszerzése után, Prágába indulásunkig, egy másik arcát mutatta nekünk.
Szobrokkal, szökőkutakkal, virágokkal és zenével – Bécs olyan, mint egy ékszer. És amikor egy utcasarkon meghallottam a Vadrózsa áradó dallamátegy gyermekkórus énekelte –, úgy éreztem, vágyaim Bécsé megálmodott formájában tárult elém, és egy szál virágot küldött nekem. Talán csak kóruspróba volt; a Vadrózsa dallama, ahogy felcsendült, úgy el is halt, és én csak álltam ott a sarkon, mintha az ajándék illatát akartam volna visszaidézni. Aztán ott a schönbrunni kastély pázsit- és virágarabeszkje, mint egy pompás kiterített szőnyeg! Hajói emlékszem, egy piros kalapos öreg hölgy sétáltatta ott tenyérnyi görög teknőcét. Szép aranysárga teknőc volt, azt mondják, az ilyen néha négyszáz évig is éléi
– Mintha állna az idő – dünnyögte Nagisza.
– Miért? A teknőcre gondolsz?
– Nem, hanem ez a gyönyörű virágágyás annyira nem változott... Én hét vagy nyolc évvel ezelőtt jártam itt, és az akkori kert ugyanilyen volt, semmi sem változott. A virágágyás mintázata, talán még az elültetett virágok fajtái is megegyeznek. A sövényt is úgy nyesik, hogy az embernek az az érzése, nem nőtt egy centit sem.
A virágágyás egy távoli domb lábáig húzódott, kétoldalról telepöttyögetve szobrokkal, szökőkutakkal; mindezt sövény szegélyezte. Úgy nézett ki az egész, mint egy nagy színpad, melynek dupla függönye lazán, mégis pontosan illeszkedik. Japán hasonlattal élve: ugyanaz a csodálatos szabályosság, ahogy Japánban a bükkfélékhez hasonló fákat nyesik, oly módon, hogy az egyes levelek ne takarják egymást, közöttük a levegőnek szabad áramlása legyen.
– Valakitől azt hallottam, hogy gyakran járt ide Adolf Hitler. Itt olvasgatott, meg a madarakat, mókusokat etette.
– Hitler?...
– Igen. Azt mesélik, hogy fiatal korában, mikor még szegény volt, senki sem ismerte, és a saját képeit árusítva járta a várost, 1908 körül lehetett, ha jól tudom. Akkoriban a belvárosban sok fekete kaftános, hosszú göndör hajú zsidó lakott. Hitler felfigyelt rájuk, nagyon nem tetszettek neki. Idegennek, gyűlöletesnek találta őket, és rövidesen antiszemita könyvek, pamfletek olvasásába mélyedt.
– Hol lehet a belváros?
– Hát ott, ahol Schubert Vadrózsáját hallottuk! Ahol a szobrok voltak...
– Ne, hagyd abba!
Felemeltem a kezem, mintha el akarnék hessegetni valamit. Hiszen beszennyezi féltett gyönyörű emlékeimet... De Nagisza folytatta:
– Azt is hallottam, hogy abban az időben, amikor Hitler Bécsben élt, volt a városnak egy híres polgármestere, akit „Bécs Krisztusának" neveztek. Luegernek * hívták, jóképű férfi volt, egész életén át agglegény maradt. Ez a Lueger iskolákat építtetett, s mind pompás volt, mint valami kastély. A rászoruló gyerekeknek ruhát, ennivalót, füzeteket, fürdőjegyet, mindent adott. Azt mondta, szeretné, ha a gyerekeknek örömük telne abban, hogy iskolába járhatnak. Azt mondják, Lueger volt az is, aki eltervezte, hogy Bécs köré egy erdősavat ültet, és földet vásárolt hozzá. Ugye milyen csodálatos? Csakhogy Lueger polgármester is antiszemita volt. Azt mondta, a zsidók emberbőrbe bújt farkasok. És volt egy Schneider nevű ember, az is azt mondta, egy nagy hajót kellene építeni, az összes zsidót felültetni rá, és a tengeren elsüllyeszteni az egészet. Ez az egész világnak hasznára válna.
* Lueger, Kari (1844-1910) ügyvéd, az Osztrák Keresztényszocialista Párt vezére, az antiszemita irányzat vezéralakja
– Hogy az összes zsidót egy hajón elsüllyesszék? De hisz ez pont olyan, mint Auschwitzi
– Úgy is van. Tény, hogy az idő tájt Európa-szerte megkezdődött a zsidóüldözés, és ebből Bécs sem maradt ki. Az antiszemitizmusnak olyan „élharcosai" voltak, mint Schönerer és később Rosenberg * , akik azt hirdették, hogy a zsidókat ki kell irtani a föld színéről. És elterjesztették az árja faj mint uralkodó faj eszméjét. Hitlernek volt kitől tanulnia.
Felsóhajtottam.
Felrémlik bennem az a sok filmhíradó, amit 13 és 14 éves korom között láttam.
Heil Hitler! Dám, dám, dám, dám, egyik karjukat a magasba emelve, nyújtott feszes lábbal menetelő Hitlerjugend * * .
Hát igen, abban az időben azt hajtogatták, hogy a német és a japán nép az a felsőbbrendű náció, amely uralkodni fog a világon.
„Heil Hitler!" – hangzott fel bennem valahonnan, és a schönbrunni kastély hirtelen elveszítette fényét. Bécs városát, az én ragyogó ékszeremet fakónak, színét vesztettnek és összetörtnek láttam, mintha egy védőburkot rántottak volna le róla. Ráébredtem arra, hogy nemcsak Hitler, hogy nem egyedül Hitler lépett ki a színre ordítozva, szónokolva, hanem volt sok segítőtársa is, akik egyengették az útját. És megértettem, hogy én magam is, miközben 13 évesen majd kiugrott a szívem, ha láttam a Hitlerjugendet, és énekeltem a Hazafias indulói, amíg csak a torkom bírta, bár még kislány voltam akkor, Japán egyik csücskében – én is Hitlert támogattam. S így most már azt is tudom, hogy a te halálodban, Anna, nekem is részem volt.
* Rosenberg, Alfréd (1893-1946) a náci párt főideológusa. 1946ban a háborús főbűnösök perében vonták felelősségre * * A nácik ifjúsági szervezete
– Madá! Madá! Madá!
Meglepetten kaptam fel a fejem. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Körülnéztem. Ó, hát persze, a prágai utazási irodában.
– Igen, illetve... Még nem...
A gesztenyebarna hajú karcsú fiatal nő mosolygott. Ó, én buta! Nem azt mondta, hogy „mada, mada", ami japánul annyit jelent „még nem", hanem szólított, hogy „Madame, Madame!". Kezében egy papírt lobogtatott. Végre van hol álomra hajtani a fejünket!
– Megyek, megkeresem a barátnőmet!
A kanyargós kockaköves út enyhén lejtett. Elszórtan utcai lámpák világítottak, járókelőt alig lehetett látni. Ezen az úton indultam el előbb jobbra, aztán balra szaladtam, nézelődtem, vártam Nagiszát. Végre megláttam őt, ahogy befordul a sarkon. Fáradtan lépkedett a gyér fényben.
– Van már szobánk!
Húsz perc
múlva megérkeztünk a Park Hotelbe,
De azért egy kis rossz szájíz maradt bennünk, mert miután nagy nehezen találtunk egy taxit, a sofőr kikönyörögte, hogy feketén, dollárban fizessünk.
X. 7.
(szombat)
Prágában egy teljes napot töltöttünk, és utána Nagiszával Varsóba, Lengyelországba indultunk. Az Ok$cie repülőtéren varjak fogadtak bennünket. A kifutópályán álldogáltak erre is, arra is, és fejüket úgy tartották, mintha köszöntenének:
„Szervusztok! Jó, hogy jöttök!"
Virágzó fehér margaréták mindenütt.
– Vajon az európai varjak is úgy kárognak, hogy „ká-á, ká-á?" – Ilyen nevetséges dolgokat morogtam magamban, de Nagisza mellettem rendesen felelt:
– A londoni Towerben a varjak azt mondják, hogy „go-go".
Már a varjas fogadtatásból is nyilvánvaló: az Ok$cie egyszerű, falusias hangulatú repülőtér. A városba vezető út mentén áfák kiterjesztett ágain ezer színben pompáznak a levelek, a virító zöld gyepen aranyszínű levélszőnyeg hever.
Varsóban semmire sincs időnk, csak átrohanunk a városon a központi pályaudvarra. A taxi csöndes sugárúton röpít bennünket, az út két oldalán mintha sok-sok aranysárga madár pihentetné szárnyát.
1939. szeptember, Hitler lerohanja Lengyelországot. Megkezdődik a második világháború.
Varsót elfoglalták a náci csapatok. Minden zsidót sárga csillag viselésére köteleztek, és igazolvánnyal látták el őket. Minden zsidót egy kőfallal körülvett, világtól elzárt területre zártak. A szűk helyen 400 000 zsidó tolongott. Tízezrek haltak éhen. A varsói gettó lakói ilyen körülmények között is iskolát nyitottak gyerekeiknek, és taníttatták őket, bár a német katonák szórakozásból olykor leöldösték a gyerekeket. 1942-ben napi 5000 fős csoportokban elindították a zsidókat Auschwitzba, a koncentrációs táborba. Az embereket a gettóban levő állomáson préselték be az agyonzsúfolt vagonokba. Útközben talán még éltette őket a remény, hogy valóban munkatáborba és nem a halálba mennek. Aki ellenállt, azt lelőtték.
Az úticélról, a gázkamráról szóló hírek rövidesen eljutottak a varsói gettóba. A zsidóknak, akik hosszú évszázadokon át éltek más népek között elnyomatásban, a tűrés természetük részévé vált. Ha istenhez fohászkodtak is, harcolni nem harcoltak. De ezek az emberek 1943 tavaszán mégis fellázadtak! Három hétig harcoltak, kézifegyverekkel – a győzelem legcsekélyebb reménye nélkül –, és csak válogatott SS-alakulatok tudták őket leverni – tankok, tüzérség, lángszórók bevetésével. A túlerő leverte a felkelést, holttestek borították a földet. Ám az életben maradtak emelt fővel mentek a halálba, büszkeséggel töltötte el őket az a tudat, hogy ellenálltak.
A központi pályaudvarra érve egy lépcsőn indultunk felfelé, húztuk-vontuk magunk után a nehéz bőröndöket, mikor egy kedves vasutas útbaigazított:
– Tegyék kézikocsira a csomagokat, és menjenek körbe! Ott van mozgólépcső!
Gyorsan hoztunk egy kulikocsit – volt belőle itt is, ott is –, felraktuk rá a bőröndöket és egyszer csak: igen, itt a mozgólépcső, ez az utasoké, és mellette egy meglehetősen meredek mozgó gumiszőnyeg a csomagoknak.
– Ez az! – kiáltott boldogan Nagisza, és egy szempillantás alatt fent termett a gumiszőnyegen. Egy pillanatra eltakartam a szemem. Dübörgés, Nagisza és a kézikocsi lezuhan, Nagisza összetöri magát – szinte biztosra vettem, hogy így lesz. Nagisza! Erre csak a bőröndöket szabad tenni!!!
De nem, Nagiszának nem történt baja. Nevetgélt, és erősen tartotta a lecsúszni készülő poggyászt. Izzadságban úszva szálltam a mozgólépcsőre. Ha ilyen szertelen, ki tudja, holnap mi lesz vele?
A Varsóból 13 óra 14 perckor induló vonat 5 órával később, 18 óra 25 perckor ér Katowicébe. A Hotel Katowicében szállunk meg. Vacsorára falusias tejfeles levest, sült húst kapunk, és kávét tejszín nélkül. Szobánkba visszatérve, hosszas várakozás után kapunk egy tálka jeget, italt keverünk, és egymásra nézünk.
– No, holnap végre-valahára Auschwitz, igaz? Forgattuk kezünkben poharainkat, hallgattuk a
jégkockák
zörgését.
Kedves Anna! X. 7.
(szombat)
folytatás
Ma reggel ijesztő álmom volt, aztán a sportkörön jól kidöglöttem, úgyhogy mire hazaértem, már teljesen kész voltam. De aztán ebéd után elhatároztam, hogy összeszedem magam, bekapcsoltam a magnót, és miközben hallgattam a zenét, amire a bemutatón fogok táncolni, ugrókötelezni kezdtem. Az a címe, hogy A gáton; eredeti, modern balettzene.
Ekkor odajött Kú, és leült a tó partjára. Miközben ugróköteleztem, néztem őt, és valahogy úgy tűnt, mintha a malacpontyra fájna a foga. Mereven figyelte a tavat, és egyszer csak megmozdította a hátsó felét. A következő pillanatban: csobbanás – micsoda ugrás!
Elhajítottam a kötelet, és a tóhoz rohantam. Hát Kú levegő után kapkod, és nekikeseredetten úszik!
– Hajrá, Kú! Még 50 m, még 30 m, még 10 m! Hajrá! Hajrá!
Szurkoltam neki, de mikor láttam, milyen rosszul úszik, fogtam és kiemeltem. Véletlenül épp arra jött Macsiko néni. Odakiáltottam neki:
– Jaj, hozz légy szíves egy törülközőt! – És utána ketten dörgöltük, szárítottuk Kút.
– Nem igaz, hát ez nem igaz!
Micuko kijött a konyhából, és tejet hozott a macskának. Elég meleg volt ma, úgyhogy Kú hamar megszáradt, de Dzsuna ugatni kezdett, és Fúko is ott rohangált, úgyhogy nagy volt a zsivaj és az izgalom. Fúko egész idő alatt nyalogatja Kút. Amióta a kiscicák nincsenek itt, unatkozik, és minden alkalmat kihasznál. „Gölő-glöglögő." A zaj a kis Szát is felébresztette. Elégedetten gőgicsélt.
De miért ugrott vajon Kú a tóba?
– Talán úszni akart.
– Ámbár már ősz van.
– Lehet, hogy a malacpontyot akarta megenni – mondtuk Macsiko nénivel. Vagy mégis úszni akart, mert aránylag jó idő volt? Vagy rájött valami?
Kú néha begurul. Például ha édesanyám későn jön meg, és én is este későn érek haza a balettóráról, Kubán forr a méreg. Miau-miau, éhes vagyok, miau-miau! Óriási zajt csap. De ha nem törődik vele az ember, hirtelen kirohan, és egy verébbel vagy egy egérrel a szájában vágtat vissza. Én ilyenkor sikítva menekülök előle. Kú rémes tud lenni. Bár édesanyám szerint ez a macskához illő viselkedés. Az ilyen macskát még nem fertőzte meg a civilizáció, mondja.
Igazán nem mijóu ez!
– Nem baj, ha ennyire nem adsz semmit ennem, akkor én majd eszem egeret, bee! Na, mit szólsz, nem kérsz a farkából egy kicsit?
Kú úgy néz rám, mintha legalábbis ezt mondta volna. Leteszi a földre a zsákmányát, néz rám és nyávog. De azért ezt a mai Kút sajnálom. Hisz teljesén elázott és olyan szomorú. Erről kell legeslegelőször beszámolnom édesanyámnak, majd ha megjön.
Ja igen, igen, mikor mondtam Macsiko néni nek, hogy édesanyám elutazott Auschwitzba, nagy szemeket meresztett.
– Nahát! Hogy mi jut eszébe!
– Erről jut eszembe, Dzsé-Dzsé leszedte a ruhájáról a horogkeresztet. Azt mondják, már az egész ország tiltakozott. – Ez természetes – mondta Macsiko néni büszkén –, de azért mégis remek énekes ez a Dzsé-Dzsé! – tette hozzá.
Utána együtt teáztunk és hallgattuk Macsiko néni beszámolóját a New York-i útjáról. Azt mondta, látott egy musicalt csupa néger művész előadásában, és nagyon tetszett neki.
– Ugye te is ismered az Óz, a nagy varázsló című mesét, Júko? Ennek a musicalváltozatát adták elő négerek. Engem mindenesetre megfogott. A földalatti volt az erdő!
– Hm?
– Ez egy mai nagyvárosi Óz. Csakhogy... – Macsiko néni hangja hirtelen elkomorodott. – Erre a mostani New York-i útra a saját költségemen mentem. Takarékoskodnom kellett, hogy kijöjjek a pénzemből, úgyhogy egy ifjúsági szállóban foglaltattam magamnak helyet.
Csakhogy kiderült, hogy ezen a diákszálláson csupa fekete lakott. Mikor beléptem a haliba, mind egyszerre fordult felém. A szívem hevesen dobogott. És ugyanakkor nagyon utáltam magam ezért. Meghatódom a feketék musicaljén, de ha belépek egy ilyen helyre, rögtön kalapál a szívem! Ezt utálom magamban. De mindenesetre ez történt.
Macsiko néni
ott ült farmerban, törökülésben, és Micuko szemébe nézett. – Ugye érted ezt,
Micuko?
Én nem egészen értem.
Te érted, Anna?
Hú, de álmos vagyok...
Kedves Anna Frank! X. 8.
(vasárnap)
esik
írtál te már színdarabhoz forgatókönyvet? Én borzasztóan bánom, hogy elvállaltam Az ördög szeme forgatókönyvét. Mikor annyi, de annyi ennél sokkal vidámabb történet van a világon.
Mikor panaszkodtam Micukónak, nagyon megértő volt.
– Emlékszel, Júko, egyszer írtál egy forgatókönyvet, és mindnyájan eljátszottuk, igaz? A három kiscicáról szólt. Olyan lett volna jó most is, nem?
– Hát persze. – Rácsaptam az asztalra, mire a kis Szá pityeregni kezdett. – Jaj, bocs, bocs! – mondtam neki. – Ne haragudj!
– Akkor egyetlen este alatt megírtad, nem?
– Uhum. Akkor igen, de...
– És a macskabábfigurákat is megrajzoltad krétával egy este. Emlékszel, rajzoltál cserépedényt, kis tavat, mindent, és én kivágtam, bábot csináltam belőle...
Tényleg így
volt. Milyen jól szórakoztunk akkor! A három kiscica című képeskönyv
alapján bábelőadást tartottunk (persze a bábok papírból voltak). A szerzőre
már nem emlékszem (ne hara
Ajjaj, azt a három kiscicás mesét kellett volna választani! Akkor az én három kiscicám lehetett volna a főszereplő. De most már késő.
A fiúk a halárustól kaptak egy hungarocell dobozt, és nekikezdtek a bábok készítésének. Készül a vezérördög és az alattvaló ördögök figurája: pengével faragják, s enyvvel ragasztják össze a darabokat. Azt mondják, hogy a vezérördögöt az egyik gyerek játssza majd, maszkkal a fején.
Jaj istenem, mit csináljak?
Tegnap estefelé megjött a bátyám, úgyhogy beszéltem vele erről, de valahogy nem lettem okosabb. Bátyám inkább Micukóval meg a férjével, Josida úrral társalgóit késő éjszakáig.
Sürgőstör vény hozásijog... a Gengórendszerfolytatása... személyiszámozásmindenkinek... ügyvédeknélkülitörvényhozás... Csiin!
Furcsa, ugye? Olyan, mintha buddhista imádság lenne, nem? Micuko férje, Josida úr olvasta fel nekünk hangosan, és azt mondja, hogy mindenfelé a gyűléseken először felolvassa ezt a szöveget, és aztán kezd beszélni. Azt mondja, úgy kezdi, hogy „ez az ima" a japán demokrácia siratóéneke. Mikor megkérdeztem, hogy ez nem igazi imádság-e, a bátyám azt mondta, hogy hülye vagyok, és leírta nekem katakanával, az egyszerűbb írásjelekkel a szöveget.
Japán most veszélyes irányba halad. Már hallani vélik a háború közeledtét – ebben egyetértettek mind a hárman. Micuko is rém komoly volt.
Micuko még nálunk lakott, mikor Josida úrral megismerkedett. Josida úr valamelyik szakszervezet tagja, ahol békemozgalom is működik. Micuko szimpatizált Josida úr eszméivel, és (a bátyám szerint) ezért házasodtak össze. Azt mondják, hogy a gyereküknek is ezért adták a Szacsiko nevet. Szacsi azt jelenti, hogy boldogság, és a boldogsághoz békére van szükség.
Akkor megkérdeztem édesanyámat, hogy engem miért hívnak Júkónak. Azt felelte, hogy a Jú az az egyesülés szóból van, és összefonódást is jelent. Ejha, ezen elcsodálkoztam. Azt is mondta, hogy édesapám – éppúgy, mint Josida úr – olyan ember volt, aki sokat elmélkedett a békéről. Aha, szóval ezért lettem én Júko. Még jó, hogy nem csúfoltak úgy, hogy összefonódásocska vagy efféle. Ahogy ezen eltűnődtem, hirtelen vágyódni kezdtem édesapám után, aki még csecsemőkoromban halt meg.
Kedves Anna, a te neved mit jelent?
Kedves Anna Frank! X. 9.
(hétfő)
derült idő
Nem is tudom, hogyan meséljem el neked azt, ami ma történt. Annyira megdöbbentett a dolog!
Rögtön tanítás után történt. Kavamura tanár úr szólt, hogy beszéde van velünk. Ezért aztán becsomagoltuk a holminkat, és utána zsibongva, zsivajogva vártunk. Ahogy a tanár úr visszajött az osztályba, rögtön Szatorut hívta, és kiállította őt a katedrához. És azt mondta, hogy Mizuno Szatoru ezentúl másik iskolába fog járni, mert elköltöznek. Meglepett minket a hír, úgyhogy csak néztünk mindnyájan bárgyún. Szatoru egy árva szót sem szólt tegnapig – illetve máig – arról, hogy költöznek. De tudod, Anna, nem az döbbentett meg olyan rettenetesen, hogy Szatoruék elköltöznek. A tanár úr beszéde után Szatoru búcsúzott tőlünk. És az volt döbbenetes, ahogy Szatoru szokásos halk hangján beszélni kezdett.
– Az imént a tanár úr úgy szólított engem, hogy Mizuno Szatoru. De én nem vagyok Mizuno Szatoru. – Az osztály lélegzet-visszafojtva figyelt. Műi? Egymásra néztünk. Szatoru megfordult és írni kezdett. A táblára ez került: Kim Jonho.
– Kim Jonhónak hívnak. Japánban születtem és Japánban nevelkedtem, de koreai vagyok. Azt hiszem, nem fogunk többet találkozni, de ha mégis, kérlek benneteket, hogy szólítsatok Kimnek. Szervusztok.
Szatoru csak ennyit mondott, de ezt is nagyon nehezen nyögte ki. Látszott rajta, hogy ha tovább beszél, elsírja magát. Mindenki némaságba süppedt, senki nem tudott megszólalni.
– Kim Jonho! Elmondanád nekünk, hogy miért akartad felfedni előttünk a valódi nevedet, hogy milyen érzések vezettek ehhez a döntéshez? Azt hiszem, ez mindennél nagyobb ajándék lenne tőled az I/A osztálynak – mondta csöndesen Kavamura tanár úr. De Szatoru nem szólt. Kinyitotta, becsukta a száját, beszélni próbált, rágta a szája szélét, végül megszólalt:
– Most képtelen vagyok rá. Viszontlátásra. Ezekkel a szavakkal visszament a helyére, felkapta a táskáját, és kirohant.
– Szatoru!
Nemoto, a legjobb barátja izgatottan futott utána, de kis idő múlva leverten jött vissza.
– No? Már nem volt ott?
A folyosó és az udvar, mint egy felbolydult méhkas, a hazainduló gyerekek nyüzsgésétől hangos. Csak az I/A osztály volt néma csendben. Kavamura tanár úr megfordult, krétát vett a kezébe, és a Kim Jonho felirat mellé a táblára egy rövid verset írt:
A térképen Koreára tussal fekete színt kenek, s hallgatom az őszi szelet. Isikava Takuboku
– 1910 augusztusában Japán egyesült Koreával. Azt mondjuk, „egyesült", de ha belegondolunk, a koreaiak tulajdonképpen elveszítették szülőföldjüket. Költőnk ezt a verset szeptember 9-én írta le noteszébe. De vajon hány japán lehetett, aki a koreaiak fájdalmát így átérezte?
1941-ben, mikor a náci Németország háborúba indult a Szovjetunió ellen, Japánban az igazságügy-miniszter egy sajtótájékoztatón az újságíróknak így nyilatkozott: „Úgy hiszem, az a leghelyesebb, ha követve Hitler zsidóellenes politikáját, mi is eltávolítjuk a lázadó koreaiakat; egy szigetre visszük őket, és kasztráljuk* valamennyit. Az ég rendelése, hogy nyugaton a német és az olasz faj, keleten a Jamato faj uralja az összes többit."
* Nemzőképességtől megfosztani, kiherélni
Nemrég, Móri édesanyjának auschwitzi utazásával kapcsolatban beszéltem nektek arról, hogy a náci Németország hogyan pusztított el több millió zsidót. Talán most már megértitek: Japánban is hasonlóképpen kezelték a koreaiakat. – Kavamura tanár úr léptei kopogtak a padlón. Sétált tovább, majd újra megszólalt: – Még napjainkban is előfordul, hogy koreaiak, akik nem jutnak munkához, japán származásúnak adják ki magukat, csak hogy a betevő falatra valót meg tudják keresni...
Néhány nappal ezelőtt az Orgonában jártam... Jaj, ez a tanár úr! – gondoltam magamban. – Hogy kerül ide az Orgona... De tévedtem.
– Azt hallottam ott, hogy egy biztonsági őrt, egy Kobajasi nevű embert elbocsátottak, mert hamis életrajzot adott be. Azt mondják, eltitkolta, hogy koreai származású! De vajon van-e jogunk ezért elítélni?
Erősen vert a szívem.
– És még valami.
És ez igen mélyen érint ben
Az osztályon halk moraj futott végig.
– Kim Jonho az I/A osztálynak ajándékba adta a faji kérdést és a diszkrimináció problémáját. Súlyos ajándék. Szeretném, ha komolyan vennétek, és a későbbiekben sem feledkeznétek meg róla. Mára végeztünk – fejezte be a tanár úr.
Senki sem állt fel. Illetve senki sem bírt felállni.
Én magamon vagyok megdöbbenve. Szatoruval az általánosba együtt jártam, most is egy osztályba jártunk. Mindig abban a hitben voltam, barátok vagyunk, és tulajdonképpen semmit sem tudtam róla.
És Cunról meg Fúrói vajon mennyit tudok? Mondd, kedves Anna! Mennyire ismerhetik meg egymást az emberek?
Szatoru rettenetesen
el lehetett keseredve, és mégis, talán úgy gondolta, hogy képesek vagyunk megismerni
egymást, és ezért vallotta meg nekünk, hogy ő Kim Jonho, ugye? Ugye, jól gondolom?
Anna Frank! 1978. X. 7.
(szombat)
Szóval Anna Frank... Nekem nincs bátorságom azt írni, amit Júko: Kedves Anna Frank!; azt sem értem, tulajdonképpen mi késztet arra, hogy teleírjam régi noteszom egyik üres lapját.
Igazán különös dolog ez. Ma érkeztem haza. Anya váratlanul bejelentette, hogy Európába megy, és mint mindig, mire észbe kaptunk, már el is utazott. Ez persze különösebben nem lep meg, mindig így szokott lenni. Mikor meghallottam, hogy Auschwitzba megy, akkor is inkább csak azt gondoltam, hogy na, ez rá vall. Biztos jobban meglepődtem volna, ha azt hallom: Hawaiiba készül.
A húgom egyedül van itthon. Illetve nem egészen, Micuko vele van, de azért aggódom érte, így hát este későn hazajöttem. Júko szobájából világosság szűrődött ki. Azt hittem, ébren van, bementem hozzá, de már aludt. Micsoda lehetetlen alak ez a Júko! Égve hagyta a lámpát az asztalon.
Éppen el akartam
oltani, mikor megláttam egy nyitott füzetet, és a szemembe ötlött a megszólítás:
Kedves Anna! Akaratlanul is megdörzsöltem a szemem. Belelapoztam. Legnagyobb
meglepetésemre a füzet egy napló volt, „Kedves Anna Frank" megszólítással. Nem
szokásom mások naplójába beleolvasni, úgyhogy elfordítottam a tekintetemet.
De nem értem, mi vitte rá ezt a Júkót, hogy ilyen megszólítással írjon naplót.
Tudtom
* Komédiafajta a klasszikus japán színházban
A nyári szünet alatt az idén két különös eset történt.
Az egyik Hokkaido szigetén, egy Tóbecu nevű város borozójában kezdődött, mikor betértem oda egy pohár üdítőre.
– Találtak itt Tóbecuban egy kínait, aki tizennégy éven keresztül egy üregben rejtőzött, nem? Ugye, egy vadász talált rá? Szívesen hallanám ezt a históriát – mondtam, és ugyancsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy a hajdani vadász nem más, mint a borozó vezetője. Hát persze, hiszen én akaratlanul is úgy képzeltem, hogy egy hokkaidói vadász az még beljebb, a kopár hegyek között él, és szőrmét visel. Amikor megemlítettem, hogy úgy tudom, anyám akkoriban (ez 1958-ban lehetett, születésem évében) itt járt egy riporthoz anyagot gyűjteni, a férfi egy egész halom megsárgult névkártyát vett elő. Ez az! Megvan! Móri Fukiko, A Mai Nő magazintól. A megsárgult kis névkártya végtelenül megindított. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Hokkaidóban elém kerülhet anya névkártyája. A kínai esete, aki egy üregben bújt meg, úgy kezdődött, hogy japán katonák Kínában a földeken dolgozó parasztokat szuronnyal kényszerítették Hokkaidóba, ahol szénbányákban dolgoztatták őket. A pokoli kényszermunka elől Rjú, a kínai elmenekült. És valóban tizennégy éven keresztül egy üregben húzódott meg, ott élt, mit sem sejtve arról, hogy a háború már véget ért.
Könyvet is olvastam erről, és emlékszem a torokszorító érzésre. Micsoda szörnyűség hóban, betemetve, egy szűk üregben élni úgy, hogy közben mozogni is alig lehet!
És az a vadász, aki őt megtalálta, most itt van ^ szemem előtt. Meghatódtam, hisz a történelem egyik élő tanújával találkozhattam.
Úgy mesélte Szeidzsi, a vadász, hogy azon a reggelen nyulat lőni indult. Miközben a nyulat üldözte, átért egy szomszédos hegyre, itt aztán leült egy vörösfenyő alá, és falatozni kezdett. De a hó az orra előtt valahogy olyan furcsa volt. Egy kis kerek nyílás látszott rajta. Ahogy odébb rúgta a havat, a hó lezúdult, és láthatóvá vált egy üreg. Ugyanakkor előbukkant egy kéz – lilás színű volt, mint egy hulláé –, majd rögtön el is tűnt az üregben. Másnap jött egy rendőr, és a menekülni próbáló Rjút elfogta. Szeidzsi Rjú befont hajáról arra következtetett, hogy Rjú minden bizonnyal kínai. S mert Szeidzsi maga is járt katonakorában Kínában, kínaiul kezdett beszélni hozzá. Erre aztán – meséli – Rjú átölelte őt, és megszorította a kezét.
Olyan részletesen mondta el nekem mindezt, hogy le sem tudnám írni. De a legjobban az képesztett el, hogy volt ott valaki, aki Szeidzsinek azt mondta:
– Jobb lett volna, ha nem találja meg azt a kínait!
– Miért? – kérdeztem, mire Szeidzsi azt felelte:
Persze, mert így fény derült arra, hogy a japánok kínaiakat hurcoltak el kényszermunkára. Egyesek szerint nyilván ott kellett volna hagyni a kínait, mert előbb-utóbb úgyis meghalt volna magától.
Fel voltam háborodva. Egyáltalán mit gondolnak az ilyenek az emberi élet értékéről?!
Nagyszerű dolognak tartom anya auschwitzi útját. De azért kérdés, mit gondol anya azokról a dolgokról, amiket Japán tett. Ha hazajön, ilyesmikről is kifaggatom. Az is lehet, hogy miként a névkártya megsárgul az idő múlásával, ő is elfelejtett sok mindent... de nem, ezt mégsem hiszem.
Meglepődtem múltkor anyán, mikor láttam, hogy egy párnát tesz maga elé, és az előtt hajlong, azután leül, aztán újra és újra meghajol és ráül. Mikor megkérdeztem, hogy mit csinál, azt mondta, hogy könyvet akar írni az illemről. Már elolvasott minden fontosabb forrásmunkát, de a párnára ülés tekintetében mindegyik mást mond. Anya igencsak gondban volt. Bármilyen munkáról legyen is szó, anya mindig ilyen alaposan készül fel. Mégis könny szökött a szemembe, ahogy ott gondterhelten a párna előtt láttam hajlongani. Szeretném, ha végre tényleg a saját írásain dolgozhatna. Pontosabban, szeretném, ha ezt lehetővé tudnám neki tenni.
A másik megdöbbentő dolog idén nyáron, amiről anyámnak is beszéltem, az az újságcikk volt, ami a jelmondatrendszer törvénybe iktatása ellen tiltakozó történészeket ért támadásról szólt. Ez a cikk döbbentett rá, hogy ez a dolog nem egyszerűen, nosztalgia * kérdése.
* Visszavágyódás a múltba 154
repét támadás esetén. „A ma érvényben levő törvények fogyatékossága következtében az önvédelmi erők váratlan támadás esetén képtelenek lennének ellátni azt a feladatot, amit az állampolgárok joggal várnak el tőlük. Például, ha egy ismeretlen felségjelű repülőgép támadná meg az országot, valójában tehetetlenek lennének. Ha az országot váratlan támadás érné, nekünk igen nagy valószínűséggel figyelmen kívül kellene hagynunk a törvényeket, és törvényellenes módszerekhez kellene folyamodnunk."
Az az igazság, hogy én egészen a legutóbbi időkig önkéntelenül is a jelmondatrendszer törvénybe iktatása mellett voltam.
Július óta az újságokból különböző cikkeket vágok ki. Ha találomra kiemelek egypárat közülük, akárcsak egynéhányból is rögtön látni, hogy valami alakul, folyamatban van körülöttem.
Vajon mit hoz még Japánnak az 1978-as esztendő?
JOMIURI SINBUN, esti kiadás 1978. (Sóvá 53. év) VII. 4. Washingtoni tudósítónk jelenti Az Egyesült Államok hadügyminisztériumajúlius 3-án nyilvánosságra hozta, hogy tájékoztatta a japán illetékeseket arról a „gyorssegélyterv"-ről, amelynek értelmében az Egyesült Államok, Japán és a környező államok veszélyeztetettsége esetén öt repülőgép-anyahajót és kb. húsz harcászati és hadműveleti repülőgépet küld a távol-keleti vizekre.
MAINICSI SINBUN 1978. (Sóvá 53. év) VII. 20. Váratlan támadás esetén rendkívüli állapottal válaszolunk.
A Nemzetvédelmi Hivatal Közös Bizottságának elnöke, Kuruszu, 19-én délután sajtóértekezletet tartott, ahol egy rendkívül fontos kérdést vetett fel, nevezetesen az önvédelmi fegyveres erők sze
ASZAHI SINBUN 1978. (Sóvá 53. év) VII. 28....A Nemzetvédelmi Hivatal Közös Bizottsága elnökének, Kuruszunak elmozdítása alkalmat adott arra, hogy előtérbe kerüljön az az irányzat, amely a sürgősségi törvényt napirendre kívánta tűzni, és ezzel egy időben Fukuda miniszterelnök utasította a Nemzetvédelmi Hivatalt: 1. szorgalmazzák a vizsgálatokat a sürgősségi törvény és a váratlan támadás esetén tanúsítandó magatartás ügyében 2. végezzenek felmérést a polgári védelem rendszeréről.
ASZAHI SINBUN
1978. (Sóvá 53. év) VIII. 17.
Istenek rehabilitációja
Ha meggondoljuk, hogyan is állunk az igaz japán emberré való neveléssel, elmondhatjuk, hogy nem elégséges az a követelmény, mely a japán himnusz kórusban való éneklését csupán „aján lott"-ként írja elő. Legyen „kötelező" kórusban énekelni a himnuszt. (Részlet a Tokiói Nevelési
Főfelügyelőség kiadványából – Segédkönyv a Nemzeti zászló és a Nemzeti himnusz megbecsüléséhez.)
JOMIURI SINBUN 1978. (Sóvá 53. év) VIII. 18. A szólásszabadság korlátozása is tárgya a sürgősségi törvénynek
A Nemzetvédelmi Hivatal titkára, Takeoka augusztus 17-én nyilatkozatot tett, mely különleges figyelmet érdemel. A felsőház kormányülésén tartott beszámolójában kitért a sürgősségi törvényre, melyet a Nemzetvédelmi Hivatal tavaly nyár óta tart napirenden. „Rendkívüli esetben az emberek bizonyára alávetik magukat az emberi jogok bizonyos fokú korlátozásának. Ez vonatkozik a szólásszabadságra is, és én úgy gondolom, hogy az emberek nagyfokú megértést tanúsítanak. Éppen ezért alaposan tanulmányoznunk kell, vajon szükség van-e egyáltalán a korlátozások törvénybe foglalására."
SZÁNKÉI HETILAP 1978. (Sóvá 53. év) IX. 7.
Minden évben augusztus 15-én, a háború befejezésének évfordulóján menetrendszerűen felmerül a Jaszukuni szentély ügye. Akármerre néz az ember, akár jobb oldalra, akár bal oldalra, a helyzet olyan, hogy egy szikra is tüzet okozhat.
Míg az ellenzék feszült figyelemmel követi Fukuda miniszterelnök augusztus 15-i tisztelgő látogatását a Jaszukuni szentélyben, s az „alkotmány megsértését" emlegeti, addig a kormány „magánlátogatásról" beszél, megkerülve ezzel a problémát. Szakagaki Tadasi, a Háborúban Elhunytak Családja Japán Egyesületének elnöke, a következőket mondta: „Erkölcsi kötelességünk, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel adózzunk azoknak, akik a hazáért estek el. Amennyiben a mai Japán és Japán békéje az áldozatul esett két és fél millió értékes emberi életnek köszönhető, akkor igazán természetes, hogy legmélyebb hálával tiszteljük emléküket. Helyre kell állítanunk a Jaszukuni szentély eredeti státuszát. Szeretném, ha a császár és a miniszterelnök minden fenntartás nélkül, hivatalból menne oda imádkozni." A Jaszukuni szentély állami támogatása ellen emelte fel szavát Murakami Sigejosi valláskutató: „Tudom, hogy ez általánosítás, de mintha a japán politikusok nem értenék pontosan, mit is jelent valójában az állam és egyház szétválasztása és a vallásszabadság. És itt nem pusztán a Liberális Demokrata Pártra gondolok, más pártok is – beleértve a Kommunista Pártot – következetlenek. Mást se látok, mint a vallás számító felhasználását saját érdekükben. Fukuda miniszterelnök legutóbbi tisztelgő látogatása is éppilyen eset. Inkább volt ez politikai látogatás, mint valódi tiszteletadás. Azt is mondhatnám, hogy egyszerűen provokáció volt. Biztosan jövőre is elmegy! És azután majd a császár is. így aztán valóban államvallássá válik a sintoizmus. * "
* Ősi japán vallás, amely a természeti erők és az ősök tiszteletén alapul; a másik legelterjedtebb vallás a buddhizmus
13. Fukikótól Annának
7978. X. 9. (hétfő)
Szép napos reggel köszöntött. Borongás kedvvel hajoltam a reggelire kapott, pirosra sült omlett fölé. Ha auschwitzi látogatásunk napján csúf, ködös idő fogad, kibírhatatlan lett volna. De abban sincs köszönet, mikor tündöklőén kék az ég.
Ali órás vonattal Oswiecimbe mentünk. Auschwitz a német neve a városnak, lengyelül Oswiecimnek hívják. A vonat meglehetősen piszkos volt. Sajnáltam, hogy nem hoztam magammal ablaktisztító sprayt. Ahogy elnéztem a tájat a homályos ablaküvegen keresztül, odakint is szürkének hatott minden.
– Úgy hallottam, Katowice iparváros, külszíni fejtésű szénbányászata van. Nézd csak! Az a parlagon hagyott rész ott, az nem egy meddőhányó?
Egészen az állomásig, ahol számtalan gólyahír virított, minden fekete volt és kopár. Egy rozsdás tolatóvágány mellett a magas őrtorony ablakai betörve. Az is lehet, hogy a német katonák ebből a toronyból figyelték az ide hurcolt zsidók vagonjait.
– Negyven négyzetkilométer szerinted milyen nagy terület? – Ezt a furcsa kérdést tette fel Nagisza.
Ha Tokiót vesszük, azt hiszem, a Jamanote* vonal belső területének kb. 2A-a.
* A Jamanote vasútvonal körpályát ír le Tokió központja körül 158
– Ugye? Rettentően nagy terület, nem? Az auschwitzi koncentrációs tábornak ekkora a területe. Azt mondják, hét falut ürítettek ki a felépítéséhez. És hogy ez a környék, egészen Katowicétől idáig, lapos terület volt. Mocsaras, nyirkos hely, ahonnan áradt a bűz, és a parlagon heverő földet mindig sűrű köd borította. Úgy emlékszem, egyszer régen olvastam valahol arról, hogy ez a f öld a hazajáró lelkek földje volt. A nácik kisajátították a területet, lecsapolták a mocsarat, és felépítették az auschwitzi koncentrációs tábort. De még ez sem volt elég: Birkenauban katonai koncentrációs tábort építettek.
Hét falut kiürítettek, lecsapolták a... micsoda körültekintő tervezés, gondos előkészület emberek millióinak kiirtására. *
* Millet, Jean Francois (ejtsd: mije) (1814-75) francia festő. Realista képein az egyszerű,' hétköznapi paraszti munkát örökíti meg
Myslowice után a táj megváltozott. Lankás, dombos vidék következett. Az összefüggő füves réten legelésző teheneket láttunk, majd parasztok tűntek fel, amint villával forgatják, teregetik a szénát. Néhányan az ekébe fogott lovakat irányították. Ugyanaz az egyszerűség, ugyanaz a világ, mint Millet * -nél: a tócsában tükröződő kék ég, vörös téglás házak, napraforgó, hófehér kacsák csoportja.
Vonatunk 12 óra 5 perckor érkezett Oswiecimbe. Körülbelül egyórás volt az út.
Leszálltunk, és az alacsony peronon kifelé indultunk. Ahogy elhagytuk a peronzárat, egy virágboltot vettünk észre. Szép tiszta volt, más, mint általában a falusi állomásokon, de üvegajtaja zárva. Az állomás vendéglőjében káposztás ragut és szendvicset ettünk, édeskés sörrel öblítettük le. Ritkán járhatnők itt japánok, mert kíváncsi pillantásokat vetettek ránk. Az állomás előtt taxiba ültünk, és az auschwitzi koncentrációs táborba hajtottunk. Kb. 10 perc alatt ott is voltunk.
A szögesdrót kerítés a bejáratnál a Japánban levő amerikai támaszpontokat juttatta eszembe, de amint beléptünk, ajándékbolt, fagylaltos és jó néhány parkoló autóbusz látványa fogadott. Előttünk egy felirat: Szálloda. Egy percre rémülten megálltunk. Ezek szerint ez a téglaépület itt előttünk, ez szálloda volna? Úgy látszik, van olyan bátor ember, aki Auschwitzban száll meg. Egy árnyékos padon általános iskolások ültek, piros léggömbbel dobálóztak, mókáztak. Volt, aki éppen fagylaltot nyalt. Lehet, hogy Auschwitz már idegenforgalmi látványosság?
Ahogy közelebb értünk az épülethez, láttuk, hogy jobb kéz felől van a szálloda és bal kéz felől az Auschwitz-múzeum irodája, valamint a nagyterem. Alighogy beléptünk a kétszáz főt befogadó nagyterembe, filmvetítés kezdődött.
Holttestek a tábor különböző részein; hatalmas gödör tele egymásra hányt holttestekkel; gyermekek, amint karjukat mutatják: rajta a tetovált szám.
Az agyonkarcolt fekete-fehér film 1945-ben készült, mikor a szovjet hadsereg felszabadította Auschwitzot. A terem kivilágosodott. Az emberek némán keltek fel helyükről, kábultan az imént látott sok iszonyattól, és kifelé indultak. Mi is kimentünk. Hatalmas területen laktanyára emlékeztető téglaépületek sorakoztak szabályos rendben, köréjük két sor szögesdrótot feszítettek. Annak idején a szögesdrótba magas feszültségű áramot vezettek. Sokan haltak meg úgy, hogy a drótra vetették magukat.
Volt ott egy fekete-fehérre festett sorompó. Mellette egy ellenőrzőpont. Ahogy felnéztünk, a fémíven felirat: ARBEIT MACHT FREI (A munka szabaddá tesz). Ez volt a koncentrációs tábor bejárata. Több millió zsidó és orosz politikai fogoly, politikaiak, akik szembeszálltak a nácikkal, aztán cigányok, mind-mind átlépték ezt a kaput. Kofferral a kezükben, csecsemővel a karjukon, az öregeket támogatva mentek itt keresztül. Előttük a krematórium kéménye ontja a füstöt, mindent ellep a bűz, de a felirat ott díszlik: „A munka szabaddá tesz".
Milyen könnyű a szavak értelmét kiforgatni!
A kapun belépve az volt az érzésem, mintha egy egyetemi campusban * vagy egy laktanyában járnánk. Az út két oldalán nyárfák magasodtak, a vörös téglás épület maga a megbízhatóság.
Az útra magammal hoztam Lucy S. Davidovics: Miért ölték meg a zsidókat? című könyvét, így ír benne:
Az Auschwitzba, Bergen-Belsenbe, Majdanekbe, Sobiborba vagy Treblinkára érkező zsidókat ugyanaz az eljárás fogadta mindenütt. Azokban a koncentrációs táborokban, ahol – mint Auschwitzban – kényszermunkatábor is volt, az érkezők 10%-át, azokat, akik első pillantásra alkalmasnak látszottak, munkára jelölték ki. A többieknek megparancsolták, hogy vetkőzzenek le. A lányoknak és az asszonyoknak levágták a haját. Ezután a kapók ** kettős sorfala között kellett a gázkamrába menni, s közben korbáccsal, bottal, puskatussal hajtották őket.
* Egyetemi negyed
** Kisegítő munkairányító feladatokat ellátó fogoly, aki mindezen szolgálatokért kedvezményben részesült
Ugyanúgy, mint a T4-es eljárásnál, a gázkamrákat zuhanyozóknak képezték ki. Annyi zsidót engedtek be, hogy egy főre kb. 30 cm2-nyi terület jusson.
Az eljárás az eszközöktől és a módszerektől függően 10-től 30 percig tartott. Egy szemtanú szerint Belsenben 32 percig tartott, „míg végre mindenki meghalt". „Mivel nem volt elég hely, hogy eldőljenek, mereven álltak, mint a kőoszlopok. Ahhoz, hogy a következő csoportot be tudják vinni, a hullákat azonnal kiszórták." Egy auschwitzi munkás a következőket mondta: „A krematórium bűze szétterjedt és belepte az egész környéket. Éjszaka az Auschwitz felett vöröslő eget kilométerekkel távolabbról is jól lehetett látni." A haláltáborok számadatait csak találgatni lehet. Auschwitzban, a legnagyobb halálgyárban az emberek a kivagonírozás után rögtön a gázkamrába kerültek. Sok szerelvényt be sem jegyeztek, és nem maradtak meg a statisztika számára.
Úgy tudják, az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka, Rudolf Höss, 1941. június–júliusától 1943 végéig, vagyis mintegy két és fél év alatt kétmillió embert gázosított el. A háború után összesítették a különböző koncentrációs táborokban elpusztultak számát, és egy hatmilliót megközelítő értéket hoztak nyilvánosságra. De ez az érték nem volt pontos. Mégpedig azért nem, mert ahogy senki azt meg nem számolja, hány szem apró bab van egy tálban, a vagonszámra gázkamrába lökött emberek mennyisége is megszámlálhatatlan.
– Gyere csak! Nézd ezt a hirdetőtáblát! Látod, itt zenéltek... Az Auschwitz-zenekar.
El tudja azt egyáltalán valaki képzelni, hogy ezen az iszonyatos helyen zenekar működött? És mégis: igaz volt. A zenét kedvelő németek a halálgyárban sem felejtkeztek el róla. Munkába menet és jövet, a halálba vezető úton, a foglyokat majd mindig muzsikaszó kísérte. Ahhoz, hogy naponta több ezernéha tízezer – embert elemészthessenek, szükség volt egy pontosan kiszámított, jól működő futószalagrendszerre. Attól kezdve, hogy a zsidók kiirtásának terve elkészült, az elmélettől függetlenül a futószalagrendszer magától mozgásba lendült. Hatékonyan, szervezetten és tökéletesen hibátlanul! A zenekíséret is a gépezet része volt. Ugyanazok, akik könnyekig meghatódtak Mozart zenéjén, kiválogatták és sorba állították a gázkamrába indulókat.
Nagiszával egyenként végignéztünk minden épületet. Láttunk egy Európa-térképet. Nyilak jelölték az utat az egyes országokból a koncentrációs táborba. Minden országból vezettek ide nyilak. Németország, Ausztria, Csehszlovákia, Dánia, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Norvégia, Olaszország, Jugoszlávia, Görögország, Bulgária, Románia, Magyarország, Szovjetunió és Lengyelország.
Láttunk fényképeket is.
Azokról a zsidókról, akiket ezekben az országokban tartóztattak le, hurcoltak el és préseltek vagonokba. Valakiről, akit éppen agyonlőnek. Rettegő gyermekekről. Egy másik épületben halálba induló zsidók portréfelvételei sorakoztak. A falakat, a folyosót beborították a fényképek, és nekünk ezek között kellett végigmennünk. A képekről minden szem ránk szegeződött. Tűrnünk kellett pillantásukat, úgy kellett továbbhaladnunk. Tekintetük azt kérdezte: miért?
Anna Frank naplója
És téged, Anna, aki ezt így leírtad, téged is elhurcoltak egy ilyen táborba. És könnyes szemmel nézted a gázkamrához sorakozó meztelen gyermekeket... Azon kevesek, akik ismertek téged, és túlélték a szörnyűségeket, azt mesélték, te azon a borzalmas helyen is szeretetreméltó voltál, tele voltál életkedvvel. Kezedet nyújtottad a rászorulóknak, és senkitől sem sajnáltad a biztató pillantást.
Meglehet, hogy Auschwitz, Bergen-Belsen meg a többi... mind bizonyíték arra, mennyire brutálissá tud válni az ember és arra is, hogy mennyire képes emberhez méltón viselkedni. Pokol volt ez, egészen biztosan az volt.
Úgy tartják, a pokol kapujában, a Styx folyó előtt az emberek levetik ruháikat. Az ördögök itt Auschwitzban is levetkőztettek mindenkit, és elvettek számtalan szemüveget, cipőt, táskát, műlábat, női ruhát, férfiöltönyt, gyermekruhát, bébipelerint, hímzett főkötőt, aprócska kesztyűt, partedlit.
Képzeld el ezt a látványt: millió-millió felhalmozott tárgy; elárasztják a szobát, az épületet. Képzeld csak el, hogy az emberek, akik hajdan eleven-melegek voltak, nevettek, szerettek és néha sírtak is, már nincsenek itt, de a tárgyak, a holmik, azok igen.
A cipők, a táskák, köpenyek némán kérdeznek.
Mikor a halomba gyűjtött hajhegyhez értünk, úgy éreztem, nem bírom tovább, és kezemet a szájamra tapasztottam, mert hányingerem támadt az iszonyattól. Volt ott vörös haj, gesztenyebarna haj, őszesbe hajló és fiatal lány copfja azonmód levágva. Nagisza is elsápadt. Váratlanul egy fekete ruhás, ötven év körüli, sovány férfi lépett felém. Ez a férfi hirtelen kinyújtotta a kezét, és a hajamhoz ért. Felkiáltottam, és arrébb ugrottam. Végigfutott rajtam a rémület, hogy a férfi esetleg egy náci őr, aki most nekiesik a hajamnak, és a gázkamrába küld.
Pedig a fekete ruhás férfi mindössze a terem másik sarkát akarta megmutatni. Zavartan és bocsánatkérően nézett rám, és közben a kezével a szoba távolabbi sarkába mutatott. Egy vitrin állt ott, benne hajból szőtt, világosbarna, érdes felületű szövetbála.
Ettől kezdve Nagisza is, én is egyre rosszabbul éreztük magunkat.
Kint, az épületen kívül szikrázóan kéklett az ég, a nyárfák susogtak a szélben, és az elsárgult fű között néhány halványlila bogáncs meg a japán vadgyapothoz hasonló, kedves kis sárga virág ringatózott.
A tábort mégis a holtak árnya ülte meg, mélyen és súlyosan, mint a köd, és ez torokszorító volt.
Mindketten elgémberedett lábbal vonszoltuk magunkat, míg elérkeztünk ahhoz a falhoz, ahol mondják – húszezer embert lőttek agyon!
Két épület között egy kockakővel borított tér volt, melyet elől-hátul magas téglafal vett körül, és a bejáratnál egy vasajtó állt.
A tér szemközti oldalán a „fekete falnál" rengeteg virágcsokor díszlett. Úgy gondoltam, hogy nekünk is tovább kell mennünk, hogy megadhassuk a tiszteletet a halottaknak.
– Én nem bírok... Már nem bírom.
Nagisza tagadólag rázta a fejét. A szája egészen kifehéredett. Mindegy, akkor is oda kell mennünk, oda kell mennünk azokért, akik itt pusztultak el. Húztuk a lábunkat előre lépésről lépésre, mintha ólombilincset cipelnénk rajta. Tudtam, hogy lehetetlen, mégis rémületet éreztem: hátulról egy puskacső mered rám. Miután halk imával adóztunk az elhunytaknak, már csak a továbbgyalogláshoz kellett összeszedni erőnket. Egy bitó állt ott, amire a szökni próbáló zsidókat akasztották. Majd egy őrtorony, melyből mintha még most is vészjóslóan merednének elő a puskacsövek.
Az út végül egy akasztófához vezetett, ahol a koncentrációs tábor parancsnokát, Rudolf Hösst, 1947. IV. 6-án a Lengyel Legfelsőbb Népbíróság ítélete alapján felakasztották. Egy félreeső szegletben volt, körben fák álltak.
Álltam az akasztófa előtt, és váratlanul balra pillantottam. Még a hajam szála is égnek állt. Egy épület volt ott, félig a földbe süllyesztve. Keskeny út vezetett hozzá, egylépésnyire lent, már a bejárat.
Ott voltak a gázkamrák. Az ajtaja félig nyitva, de nem volt bátorságom bemenni. Lehet, hogy ha bemegyek, ott találom a zuhanyokat, hisz zuhanyozónak álcázták ezt a helyet. De a testem mereven ellenállt, egy lépést se tudtam tenni.
Imára kulcsoltuk kezünket, és szótlanul elindultunk a három kilométerrel odébb fekvő Birkenauba.
Birkenau Auschwitz második számú koncentrációs tábora volt. A kietlen pusztaságban váratlanul tűnt elő a végeláthatatlan barakksor. A bejáratnál a halálkapu magasodott. A sínek a halálkapun keresztül egyenesen a gázkamrákhoz vezettek.
A vonatozás nekünk álmaink megvalósulását jelentette. Az utazás az ismeretlen felé mindig szívet dobogtató. A zsidók számára azonban az, hogy a pályán haladó szerelvény lassítani kezdett és megállt, azt jelentette, hogy a pokolba érkeztek. És vasúti sínek Európa minden részéből vezettek ide...
A halálkapu előtt álltunk. A sínek a kapu előtt elvágva, a sárban, a fű között rozsdásan hevertek. Az alkonyi nap fénye vörösre festette a koncentrációs tábort s a vég nélküli alagút formájú barakkokat, végtelen nagyságával szinte elszédített.
– Megkérdeztem, egy kicsit beljebb áll egy emlékmű – mondta Nagisza, visszatérve a kaputól. – Állítólag örökmécses is van benne. Ámbár úgy tűnik, a gázkamra egyik részében van. Bemegyünk'?
Az alkonyi napfényben sokan mentek előre azon az egyetlen úton, de nekünk már nem volt erőnk követni őket. Lehajtott fejjel, csendesen imát mondtunk, és a halálkapuból visszafordultunk úgy, hogy Birkenaura mindössze egy pillantást vetettünk. A varjak hangosan károgtak.
Visszafelé a vonat lassan haladt; erdőket, mezőket, apró falvakat hagytunk el, a félhold halvány fénye világította meg őket. Prágában, az óváros főterére még a holdsarló fénye esett. Hány nap telt el azóta, hogy ilyen halványra, fehérre, pufókra kerekedett?
Esti köd ereszkedik a füves síkságra, mintha óvatos kezek tiszta fehér batisztkendőt borítanának reá. Lélekig hatoló, múló csoda.
Egy erdőszéli házikó kéménye füstölgőit, bizonyítva: odabent élnek. A félhold egyre erősebben ragyogott, a sötétség mégis nőttön-nőtt, növekedett.
Nehéz volt a szívünk attól, amit Auschwitzban láttunk. Alig-alig szóltunk, csak bámultunk kifelé a vonatablakon.
Azon az estén, lefekvés előtt Nagisza fésülködni kezdett. De ahogy a fésűvel a hajához ért, felugrott.
– Jaj, nem, nem bírom! Rosszul leszek, ha csak hozzáérek a hajamhoz.
Azt hiszem,
soha életemben nem fogom elfelejteni Nagisza sápadt arcát, ezt a máskor oly
derűs arcot, sem az elejtett fésűt.
Kedves Anna Frank! 1978. X. 9.
(hétfő)
éjszaka
Előttem egy piszkozatpapír, és nagyokat sóhajtok. Lejárt a határidő Az ördög szeme forgatókönyvéhez. Sóhajtozom, nyögök, mint a híres írók.
Sehogy sem megy az írás. Nem tudom, milyen legyen a vége, mivel fejezzem be. Meg aztán Szatoru is sokszor járt az eszemben. Szatoru, illetve Kim Jonho elment. Az elválás után rögtön írtunk egy búcsúlevélkét, és Szatoruékhoz vágtattunk vele. Nagy betűkkel az állt rajta: „Fel a fejjel, Kim Jonho! Haverok vagyunk – barátok maradunk! Az I/A oszt.", és mindnyájan aláírtuk. Mikor odaadtuk neki, zavartan elmosolyodott, integetett, aztán felült a teherautóra, és elment. Ja, igen, és az a vezér, az öccse, Cutomu is integetett.
Különben a naplómba, ahhoz a naphoz pontosan be volt írva, hogy Cutomu ősszel elköltözik. És Szatoru mégsem szólt egy szót sem. Ez a Szatoru is olyan...! Jaj, de süket vagyok! Hisz nekem írnom kéne a forgatókönyvet! No rajta!
A fiúk mindenesetre nagyon lelkesen festik, készítik a kellékeket. Olyan kény ér sütő kemencét terveznek, amiben 100 ezer embert meg lehet sütni:.. egyszerűen rémes.
Nem túl brutálisak a fiúk?!
– Olyan forgatókönyvet írjál – mondják –, hogy az ilyen részekből jó sok legyen.
Hogy tudom én ezt megírni?
Azt hiszem, most már értem, hogy Szatoru... Kim Jonho miért véste a padjába a horogkeresztet. Lehet, hogy Kim Jonho ördögöknek látta a japánokat.
Az egész ház csendes.
Kú és Fúko egy csomóba összegömbölyödve alszik.
Én is elálmosodtam. Á-ál-mos vagyok...
Kedves Anna!
Egy tágas, sötét színpadon táncolok. Reflektor világít rám. A reflektor fénykörében egy tétován imbolygó, gyaloglástól kimerült leányt táncolok el. Elbotlom, elesem... majd tántorogva felkelek. Mikor elkeseredetten körbepillantok, egy hatalmas kapu tűnik elő, és egy ifjú nyújtja felém a kezét. Az ifjú és a leány kettőse.
Kivilágosodik körülöttünk a szín, és mi táncolunk tovább. Vidám, nevetgélő hangok és sok-sok boldog ember vesz körül bennünket.
Hirtelen vad zene harsán, s abban a pillanatban eltűnnek az emberek. Mikor magamhoz térek, látom, hogy csak ketten maradtunk, és egymásnak dőlve alszunk. Egy idő múlva az ifjú óvatosan felkel, és táncolni kezd. Ekkor félelmetes ördög jelenik meg, fogja az ifjút és ütni, taposni, égetni, kínozni kezdi. Szeretnék felugrani, de mintha meg lennék kötözve, mozdulni sem tudok. Az óriás ördögvezér szeme helyén mély gödör tátong, s egyre azt üvölti:
– Add vissza a szemem! Add vissza a szemem!
És nem ereszti az ifjút.
Jaj de félek!
Újra változik a zene, és a földből halottak kelnek ki. Sovány, elszürkült kezüket magasba emelik és kiáltanak, de a hangjukat nem hallani. Körbefognak engem, és az ördögre mutogatnak. A halottak tánca ez. Hömpölygő, hullámzó tánc. De az ördög pillantást sem vet a halottakra, az ifjút ütlegeli.
– Add vissza a szemem! Ha nem adod, te is meghalsz!
Az ördög kiáltása mintha a pokol fenekéről jönne. A kíntól vonagló, vérző ifjú arca, jaj! – ez az arc Szatorué! Megborzadtam. Szatoru arcára könyörtelenül zuhogtak a korbácsütések.
– Hagyd abba!
Egyszerre észrevettem, hogy a tenyeremben van az ördög szeme.
– Tessék a szemgolyó, ha az kell! Itt van, de akkor ne üsd tovább! – ordítottam. Csakhogy körül voltam véve a halottakkal, belém kapaszkodtak, fogták a kezem, és nem eresztettek. Jaj, de ha most nem megyek, Szatorut megölik! Megpróbáltam kitörni a halottak közül. Jaj, megint ütik!
De hisz ez nem
is Szatoru! A bátyám! Bátyókám! Megölik a bátyámat! Édesanyám! Gyere! Gyere
gyorsan!
1978. X. 9, (hétfő)
folytatás éjszaka
Júkó hangját hallom! Erre nyitottam fel a szemem. Egy kis ideig bambultam a sötétben, körülnéztem, és rájöttem, hogy Lengyelországban, a Katowice Szállodában vagyok. Képtelen voltam aludni. Felkeltem, papucsba bújtam, és az ablakhoz álltam. Kint világosság derengett. El akartam húzni a függönyt egy picit, hogy kinézzek, de a függöny magától szétcsúszott. Felkiáltottam. Az ég teljesen vörös volt.
– Nagisza! – Megfordultam, de elképedve láttam, hogy Nagisza, sőt az egész szállodai szoba eltűnt, és én a puszta síkságon állok.
Egyetlen sínpár futott a messzeségbe, és a sötéten vöröslő égbolt visszatükröződött a síneken.
Lehet, hogy ez itt Birkenau.
Újra a birkenaui halálkapu előtt álltam. A kapun túl a látóhatár lángokban állt. Az ég a negyven négyzetkilométeres hatalmas koncentrációs tábor, Auschwitz és Birkenau felett a lobogó lángok vörösét tükrözte. Vérszín felhők száguldottak az égen, csak a halálkapu magasodott feketén és nyomasztóan. Egyszer csak egy feketébe öltözött férfi állt mellettem. Az a férfi volt, aki délben megmutatta a haj szövetet. Szürke szemével rám nézett ugyanúgy, mint délben, és a halálkapura mutatott.
– Menjünk együtt! Hátrahőköltem.
– Az itteni
gázkamrát, mely többszörösen na
– Már láttam. Épp az előbb láttam a birkenaui gázkamra makettjét, még a figurák is benne voltak. Engedje ezt el nekem. Az auschwitzi gázkamrát is láttam, kérem, engedjen el!
A fekete ruhás férfi összezárta a száját. Zúgó morajlás hallatszott – lehet, hogy a lobogó lángok moraja? Ahogy ott álltunk, felettünk a levegőig vörösen vibrált. Kis idő után a férfi halkan így szólt:
– Maga az ördög szemét, amit a kezében tart, biztosan vissza fogja majd egyszer adni!
– Nem adom. Nem szabad visszaadnom. Nem szabad többször visszaadni, hiszen én...
– Ezért jött ide, ugye ezt akarta mondani? Csakhogy maga meg sem próbál belenézni az ördög szívébe. A szív változatlanul működik. Nézzen csak a vörös égre! Hallgassa csak a lángok moraját! A japánok feledékenyek!
A férfi szárazon nevetett.
– De maga keresztül fog menni a halálkapun. Maga itt megmérettetik.
A férfi eltűnt, szertefoszlott.
Felnéztem a halálkapura. Nem akartam keresztülmenni rajta. Elég az is, ha nem adom vissza a szemet. Ökölbe szorított kezemet szétnyitottam, és elakadt a lélegzetem. A tenyerembe valahogyan egy golyó került. Ez hát az ördög szeme!...
Halk hangot hallottam:
– Édesanyám! Édesanyám, gyere, gyérééi
– Édesanyáám!
A hang a halálkapu túloldaláról jött. Futva mentem át a halálkapun. A lábam alatt kavics ropogott. Balra is, jobbra is romos barakkok végtelen geometrikus sora.
– Hol vagy? Júko! Hol? Júko!
Az úton tüzek égnek. Mint a pokol tüzei.
– Édesanyám, gyere! Itt vagyok! Megölik Naokit!
Futottam. Futottam, ahogy csak bírtam, de hiába, nem jutottam előbbre. Mintha valami sűrű iszapban evickéltem volna, nem haladtam semmit. Erőlködtem, s közben Júkót hívtam, bár a hangom nem hallatszott, és futni, futni próbáltam. Egyszerre mintha felhúzták volna a függönyt, egy ördög jelent meg. Ó, hisz ez egy színpad! Az új balettdarab egyik jelenete.
Egy szál láncra fűzve a tűz előtt áll az óriás ördög, és üres szemgödrét a letepert ifjúra mereszti, mindhiába, és közben korbácsát suhogtatja.
– Add vissza! Add vissza! Add vissza a szemem!
A korbács suhog a levegőben. Ez a hang, ez a suhogás olyan, mint a pokol szele.
Az óriás ördög körül különféle ördögök csoportosulnak. Forróvizes edényt tartanak a kezükben, vörösen izzó vasrudat emelnek a fejük fölé; a forró vízzel az ifjút forrázzák, az izzó vasrúddal a bőrét égetik. Ha visszaadná a szemet, az élete megmaradna. Sőt talán még kincseket is kaphatna.
A gonosz ördögök őrült táncot járnak.
– Édesanyám! Gyere gyorsan!
– Ne add vissza a szemét! Ne add vissza a szemét! Ne add vissza a szemét! Ne add vissza! Ne add vissza! Ne add vissza!
A holtak rekedtes hangja száll, szürkés kezük felemelkedik, és elfedik Júkót. De nem, nemcsak Júkót, most veszem csak észre, hogy engem is holtak vesznek körül. Hidegek, mint a jég.
Ne add vissza a szemét! Ne add vissza a szemét! Ne add vissza! Ne add vissza! Ne add vissza!
A hangokat, a kezeket egyenként szétválasztva próbálok eljutni Júkóhoz. Júko sírva kiált:
– Édesanyám, megölik Naokit. Add oda gyorsan az ördögnek a szemét!
– Az nem a bátyád, Júko! Az...
– Akkor Kim Jonho az! Akkor Szatorut ölik meg!
– Kim Jonho? Szatoru, ki az?
– Ha Kim Jonho az, akkor már meg is halhat, édesanyám? Gyorsan add oda az ördögnek a szemét! Kérlek, édesanyám! – Júko a kezét tördelve kiabál.
– Nem, nem szabad odaadnunk. Nem adjuk oda.
– Akkor mit csinálunk?
– Hogy mit csinálunk...?
Elakadt a hangom. Mit is kéne tennünk? Mit is?
– Jó erősen szorítsátok össze az ördög szemét! Kinek a hangja ez? Az ördög előtt fekvő ifjú időközben Annává változott. Anna kiszabadította magát az ördög kezei közül, talpra ugrott, és felénk nyújtotta a kezét.
– Szorítsátok össze a kezetekben az ördög szemét, és morzsoljátok szét!
Anna hangja egyenesen felénk szállt. – Ezt a szemgolyót?
– Azt hát! Szorítsátok a markotokban, míg szét nem megy! A szétmorzsolt golyót szórjátok a halottakra.
És ez a hang? Volt férjem hangja. Hol vagy, merre vagy, kedves?
– Gyorsan, gyorsan!
Júko is, én is teljes erőnkből összeszorítottuk kinyújtott kezünket. Az ördög szeme szétmorzsolódott és a földre hullott.
Megváltozott a zene.
Ragyogás töltötte be a színt, a holtak újjáéledtek. Ameddig a szem ellát, mindent beborított a szürke morzsalék, és akit ért, az megtelt élettel, talpra állt. Az ördög szeme emberi életté vált.
A függöny csöndesen lement.
Újra a Hotel Katowicében, a szobámban voltam. Az elhúzott függöny mögött. A gyér hajnali fény beszüremlett az ablakon.
Anna! Mit gondolsz, jó lesz így az új balett, Az ördög szeme zárójelenete? Úgy érzem, hogy sikerült pontosan átvennem az üzenetet tőled és halott férjemtől, bár nem tudom, álmodtam-e, vagy valóság volt ez az időn és téren kívüli találkozás.
De vajon miért hallottam Júko hangját?
177
(szerda)
Ma reggel érkeztünk Amszterdamba. Port van Cleve Szálloda. Elmentünk az Anna Frank-házba, de zárva volt. Körbenéztünk a Van Gogh-múzeumban meg még egy-két helyen. Aztán visszamentünk a szállodába.
Leszóltunk, hogy hozzanak fel szendvicset és kávét a szobánkba, és távhívással megpróbáltam Japánt feltárcsázni, de még nem jött be.
– Kihűl a kávé! – nevet Nagisza, és elnyomja a csikket a hamutartóba. – A szendvics is igazán ínycsiklandozó!
– Ez az, sikerült! Nagisza, nézd az órát nekem, jó? Ne felejtsd: 3 perc!
Nagisza O betűt formál a kezével, jelezve, hogy O. K.
– Júko, te vagy? Itt édesanyád. Nálatok minden rendben? Mi? Kú beleesett a tóba, és úszott? És tudott úszni? És nem f ázott meg? Aha. Ja igen, erről jut eszembe, közelednek már a félévi vizsgák, nem?
A vonal túlsó végén Júko:
– Ugyan, ne viccelj!
– Ja, persze, a diáknapok... Más érdekes dolog nincs? Mizuno másik iskolába ment? Jóba voltatok? Nem annyira, aha.
Júko a vonal túlsó végén megint dühösen morog:
– Jól van, na!
– Te vagy az, Naoki? Hogyhogy otthon? Tessék? Anyagért jöttél? Mi a címe a könyveknek? Japán irodalomtörténet 1913–1926 és a Náci dokumentumok? Ejha, te ilyeneket olvasol? Ezeket megtalálod a szobámban a könyvespolcomon. Tessék? Hogy lehet-e ennyit beszélgetnünk?
Hátrafordultam, ránéztem Nagiszára, hát nagyban eszi a szendvicset. Erre persze rémülten felugrott.
– Elfelejtettem nézni az órát! Letettem a telefont, és morogtam.
– Hogy te milyen falánk vagy, Nagisza! Persze Júko sem tagadja meg önmagát, arról mesél, hogy Kú a tóba ugrott... Olyan komolytalan, pedig hát távhívás volt.
– És a kedves mamája? Nem ő beszélt itt holmi vizsgákról? Hát persze, nem könnyű ilyenkor hamarjában mit mondani – fűzte hozzá Nagisza.
Az élet visszatért a rendes kerékvágásba.
– Mert a japánok feledékenyek!
A fekete öltönyös férfi gúnyosan nevet.
Amszterdam a levegőből igazán megkapó látványt nyújtott: a csatornák, mint a gotábla * csíkjai f eketéllenek. Egy vékony fonal, egy út vezet egy kis szigethez. Ezt a várost valóban a tengerre építették. Gátakat építettek köré, a tengervizet kiszivattyúzták, és így hozták létre a talaját.
* Kínai táblás játék
íme, az Anna
Frank naplójában az 1944. február 3-i, csütörtöki bejegyzés a partraszállásról:
„Az újságok az invázió híreivel szédítik olvasóikat, s ilyesféléket írnak: «Ha
az angolok partraszállnának Hollandiában, a német hatóságok minden védelmi intézkedést
megtennének, s ha szükségét látnák, még vízzel is elárasztanák az országot.»
Térképeket is
Minthogy Amszterdam is ezekhez tartozik, törjük a fejünket, mit teszünk, ha méteres víz borítja az utcát."
X. 12.
(csütörtök)
Reggel l/2 9-kor elindultunk a szállodából a Prinsencsatornához, az Anna Frank-házba. Útközben virágot vettünk és átmentünk néhány, a csatorna felett ívelő hídon. A töltések mentén hársak és szilfák sorjáznak, az úton elsárgult levelek avarszőnyege. Az Anna Frank-ház magas, keskeny, holland téglás épület, és az egyik ilyen csatornára néz. Jó néhány hajó állt ott kikötve, és a matrózok átkiabáltak egymásnak. A csatorna mindkét partján a kocsiútón, a hidakon autók robogtak. Sirályok köröztek, olykor alábuktak, habzott tőlük a sötét víz. Sápadt reggeli fény ömlött el a munkába igyekvőkön, a kövezeten. Amszterdam számára megkezdődött a nap. Anna háza még zárva volt. Ahogy ott várakoztunk, fiatal lányok és fiúk érkeztek biciklin, köztük egy sötét bőrű fiú is, dolgozni jöttek.
– Tegnap szünnap volt, ugye?
– Igen. Zsidó ünnep volt.
A holland bicikliken nincs kerékzár, úgyhogy a fiatalok a falhoz meg a járdaszélhez támasztották a kerékpárjukat, lelakatolták őket, majd bementek a házba. Mikor Anna itt bujkált, Miep, az alkalmazottjuk biztosan ugyanígy, biciklivel jött ide, és hozta a bevásárolt holmikat.
9 óra van.
A Westertoren, a nyugati óratorony bensejében megcsendül a harang. Ezt az órát,
mely
Az ajtó résnyire nyílt, majd újra bezárult. Összenéztünk. Az utcán már várakozott néhány látogató. Talán a ház most még jobban fél a látogatóktól, és nem egykönnyen nyílik meg.
– Be lehet menni, nem?
– Menjünk!
Kinyitottuk az ajtót, és felmentünk a meredek lépcsőn. Szóval ez a te „búvóhelyed", Anna! Mintha egy barátunk házába jöttünk volna, úgy magyaráztuk egymásnak Nagiszával: „nézd csak, ez itt a szekrény, amivel az ajtót takarták", meg „aha, ez az az ablak, ahonnét az utcát kémlelte", meg efféléket.
És ez itt a te színésznőfényképekkel díszített szobád.
„Hála apának, aki annak idején egész filmcsillag- és képeslapgyűjteményemet idehozta, enyv és ecset segítségével teleragasztottam az egész falat. Most már sokkal barátságosabb..."
Anna Frank naplója
A falon – bár megsárgultak, még ott vannak a felragasztott fényképek, és közöttük van egy kép is, amit talán te magad rajzoltál. Körülnézek a szűk szobában, és melegség áraszt el. Látom az ablakból a gesztenyefát, amit úgy szerettél. Te így írsz róla:
„Kedvenc helyemen, a padlón ülök, s gyönyörködöm a kék égben, a kopasz vadgesztenyefákban, az ágakon ragyogó gyantacseppekben, a sirályokban és a többi madárban. Ha bukórepülést végeznek, olyanok, mintha ezüstből volnának."
Anna Frank naplója
Az apa, Ottó Frank szobájában látni még a rovásokat a falon, így jelölték Anna és a többi gyerek magasságát, és van ott egy térkép, amely a szövetséges csapatok előrenyomulását mutatta. Mögötte a mosdó. „Egyszerre csak azt vettem észre, hogy szememet újra elárasztják a könnyek. Gyorsan berohantam a WC-be, útközben azonban még a kézitükröt is magamhoz vettem. Aztán ott ültem teljesen felöltözve, s míg könnyeim piros kötényemre sötét foltokat festettek, mélységes bánat fogott el."
Anna Frank naplója
És a manzárd, ahol együtt lehetett Péterrel.
„Amikor tegnap fel akartam teregetni a kötényemet a padláson, apa megkérdezte, volna-e kedvem egy kicsit f randául beszélgetni. Beleegyeztem. Előbb franciául társalogtam, és megmagyaráztam valamit Péternek, aztán pedig áttértünk az angolra. Apa felolvasott egy Dickens-könyvből, és én földöntúli boldogságban úsztam, hogyne, hiszen apával egy széken, szorosan Péter mellett ültem."
Anna Frank naplója
Miután körbejártuk a búvóhelyet, kijöttünk, és lent a földszinten találtunk egy másik kiállítást az újabb fejleményekről, a neonácizmusról.
Hát ennyi sok helyén a világnak tovább tudott élni a nácizmus? És újra meg újra felüti a fejét?!
Igen, így
van. Nem pusztult el az ördög. Arra készül, hogy egy napon táncba kezdjen.
Egy kis séta után találomra bementünk egy Wim de Láng nevű étterembe. Olcsó vendéglő volt, még a székek is rozogák, és vágni lehetett az olajszagú, kávébarna füstöt.
De a barna színű bableves forró és finom volt. Ahogy sajtot csipegetve ittuk a sörünket, az egyik szomszédos asztaltól odajött egy holland férfi, és letelepedett mellénk. Paul Bisrofnak hívták, latingörög szakos tanár volt. Hogy mennyit tudott beszélni! Csak beszélt, beszélt. Mikor egy pillanatnyi csönd lett, gyorsan közbevágtam:
– Ismeri az Anna Frank-házat? – kérdeztem. – Tanítanak az iskolában valamit Annáról?
– Még nem jártam ott. Az iskolában meg van sok más tanítanivaló.
Megrökönyödtem. Mi Japánból jöttünk el idáig, hogy láthassuk ezt a helyet, és egész délelőttöt töltöttünk ott. De Bisrof úr folytatta, csak úgy dőlt belőle a szó:
– Nemrég, mikor a nyugatnémet Schmidt kancellár Japánban járt, mit is mondott a japán miniszterelnök? Azt mondta, hogy sajnálja, hogy Németország és Japán elvesztette a háborút. A német diplomáciai testület tagjai megdöbbentek, de rögtön kijelentették, hogy bizonyára félreértés volt. Mire a miniszterelnök gyorsan helyesbített, valóban félreértés volt, és elsiklottak a dolog felett.
Lázasan törtem
a fejem. Lássuk csak, mikor is
– Régen jó volt. Mindenki jól dolgozott. De most, most mindenki ellustult, és pazarolják az olajat meg a gázt. Csakhogy ez nem maradhat így. Bekövetkezik majd a tragédia! Az ott Olga, a feleségem. Tíz-egynéhány éve élünk együtt békességben, de gyerekünk nincs. És én ezért hálát adok az Úrnak.
Hátranéztem. A hátunk mögötti széken egy kedvesen egyszerű asszony ült és hallgatta a beszélgetésünket. Mosolyogva felállt, hozta a poharát, és csatlakozott hozzánk. Nemigen szólt. Bólintott mindenre, amit a férje mondott, és közben a kezével megsimogatta az arcomat.
Gyengéd keze volt.
– Németország most két részre van osztva, úgyhogy béke van. De a háború közeledik. Nekünk ellent kell állnunk, meg kell állítanunk a fenyegető rémet. Mi nem úgy gondolkozunk, mint a japán miniszterelnök.
Megdöbbentem. Az auschwitzi utazás alatt átéltem egy látomást – a nácizmus ördögéről.
És a holland Paul most ugyanezen tűnődik. Ugyanúgy érzi azt a közeledő valamit, ami beárnyékolja a gyermekek jövőjét, hallja a háború dübörgő hangját. Vajon a világ különböző pontjain, egymástól távol élő emberek ugyanazt gondolják?
Kedves Anna Frank! 1978. XI. 16.
(csütörtök)
derült idő
Szóval te egy valóságos személy voltál, igaz? Ugyanúgy éltél, mint én! 13 éves korodtól naplót írtál... Nem egy történet szereplője voltál. Ma reggel korán telefonált a bátyám. Azt mondta, hogy van egy hely, ahová feltétlenül el akar vinni, úgyhogy suli után azonnal menjek Jokohamába. Mondtam, hogy olyan messzire nem akarok menni, de erőnek erejével megígértette velem, hogy megyek.
A megbeszélt helyen találkoztunk, és a bátyám egy áruházba vitt. Egy kiállítás volt ott: Anna Frank naplója címmel. Ez a mai nap volt a kiállítás utolsó napja. És pont zárás előtt mentünk, úgyhogy a nagy tömegben nem tudtam nyugodtan végignézni, de még így is...
Kedves Anna!
Tehát te egy élő, ezen a világon valóságosan létező személy voltál. Én mindig azt hittem, hogy te egy történet szereplője vagy. Illetve lehet, hogy valahol belül mégiscsak éreztem, hogy te valóban éltél. Akárhogy is, úgy éreztem, hogy nekem az egészhez SEMMI KÖZÖM. Csak használtam ezt a megszólítást, hogy kedves Anna Frank. Egyetlen oldalt sem olvastam el a naplódból. Ezért írtam olyan sok unalmas, felesleges dolgot. Ne haragudj!
Mikor láttam a köpenyt, amit viseltél, meg a egy idős korodban – elfogtak, csak azért, mert zsidó voltál?
Lehet, hogy egyszer engem is megölnek csak azért, mert japán vagyok?
A háború még az ilyen kislányokat is elpusztítja, mint amilyenek mi vagyunk?
Kedves Anna!
Hazafelé megkérdeztem a bátyámtól, hogy a zsidókat még mindig üldözik-e. Hát, hát – mondta és eltűnődött.
Szatoru jutott az eszembe. Kim Jonho, vagyis Szatoru. Meg Kobajasi bácsi.
Kedves Anna Frank!
Nem akarok felnőtt lenni. Mikor középiskolás lettem, mondtam, hogy én inkább általános iskolás vagy óvodás szeretnék lenni. A naplóba is leírtam. Most is így érzem. De azt hiszem, anélkül hogy észrevettem volna, átléptem a felnőttkor küszöbét. Megtudtam egy csomó dolgot. Például rólad meg Kim Jonhóról. Már az előbb is mondtam, szóval nem tudtam rólad semmit, és ezért mindenféle butaságot írtam neked. Kérlek, bocsáss meg érte, ne haragudj rám!
Viszontlátásra, kedves Anna!
A naplóírást ezzel befejeztem.
Az Anna Frankhoz
címzett naplónak, melyet Anna Frankot nem ismerve írtam, ezennel vége.
Tartalom
1. Júkótól Annának
5
2.
Fukikótol Annának 30
3.
Júkótól Annának 37
4.
Fukikótol Annának 55
5.
Júkótól Annának 63
6.
Fukikótol Annának 83
7.
Júkótól Annának 89
8.
Fukikótol Annának 108
9.
Júkótól Annának 121
10.
Fukikótol Annának 130
11.
Júkótól Annának 139.
12. Naokitól Annának 150
13.
Fukikótol Annának 158
14.
Júkótól Annának 170
15.
Fukikótol Annának 173
16.
Júkótól Annának 188
Japánba látogatunk. Kalauzunk a 13 éves Júko és újságíró mamája. Mindketten Júko születésnapi ajándékkönyve „írójának", Anna Franknak, a koncentrációs táborban elpusztult 13 éves kislánynak címzik naplófeljegyzéseiket. Beszámolóikból képet kapunk a mai japán családról és iskoláról, az iskoláig legyürüző koreai-japán ellentétről, melynek gyökerét keresi – diáknapi előadásra készülve – Júko és – európai útra indulva – mamája.
