Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Macutani Mijoko
Levelek Tokióból
Fordította: Székács Anna
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Kedves Anna Frank! 1978. VII. 21.
(péntek) felhős idő

Tizenhárom éves lettem. Pedig egy csöppet sem akartam. Mielőtt középiskolába* kerültem, azt mondtam édesanyámnak, hogy nem akarok középiskolás lenni. Inkább járnék második vagy harmadik osztályba, az általánosba. De legszívesebben óvodás lennék.

– Igazad van – bólintott édesanyám –, igaz...

És mégis bekerültem a középiskolába. Ráadásul vége az első félévnek, és a tizenharmadik születésnapom is eljött.

Rossz, ha valakinek épp a szünidő első napjára esik a születésnapja. Gyakran elfelejtkeznek róla. De azért voltak olyan barátaim, akik pontosan emlékeztek, és kaptam is mindenfélét.

Nagyon tetszett például az a tarsoly, amit Cun adott. Helyes virágmintás pamutanyagból készült, és nyakba akasztva pénztárcának lehet hordani. Aztán kaptam még üvegpoharat, macskabábut, jegyzetfüzetet meg mindenfélét. De a bátyámtól eddig még semmit. Pedig én mindig adok neki ajándékot.

Édesanyámtól egy olyan naplót kaptam aján

* Japánban a középiskola hat elemi után, tizenkét éves korban kezdődik. Az iskolaév áprilistól márciusig tart Édesanyám a napló lapjait pergetve bólogatott.

– Igen, igen. Anna ezt a naplót egy Kitty nevű fiktív barátnőjéhez írta. Úgy szólította meg: „Kedves Kitty!"

– FIKTÍV? Mi az, hogy fiktív?

– Nem valóságos. Egy képzeletbeli barátnőnek írta ezt a naplót.

– Hm.

– Eljössz a kiállításra? – tért vissza az előbbi témára édesanyám.

– Nem, nem hiszem. Olyan ijesztő ez az egész, inkább nem.

Végül is azt mondtam, hogy nem megyek. De az, hogy Te egy Kitty nevű FIKTÍV barátnődnek írtad a naplót, az nagyon megtetszett. Meg az is, hogy titokban, búvóhelyen éltél. Valahogy ez olyan romantikus, így aztán én is elhatároztam, kedves Anna, hogy Neked címezve naplót írok. Mert csak úgy írogatni, az olyan unalmas. De vajon nem haragszol-e? Egy olyan kislányt, aki még a kiállításodra sem akar elmenni, biztosan nem szeretsz, ugye? Tudod, miért nem akarok elmenni? Mert van »valami riasztó előérzetem. Én nem szeretem a rémes dolgokat. Ha csak rágondolok, megroggyan a lábam. Pedig a felnőttek sokszor beszélnek ijesztő dolgokról. Földrengésről, háborúról, környezetszennyezésről...

Kedves Anna!

Te milyen országból való vagy? Édesanyám mondta, hogy zsidó, de van ilyen, hogy Zsidóország? Legközelebb majd megkeresem az országodat a földgömbömön, amit magam csináltam. Mikor hatodikos voltam, egy kerek labdára térképet ragasztottam. Gyűrött nagyon, de majd erős na gyítóval keresem. A te országodban van földrengés? Én most legjobban a földrengéstől félek. Nemsokára lesz. Mindenki azt mondja, hogy óriási földrengés közeleg. A tévé is mondja, tudod. Azt persze, hogy a gyerekek ilyenkor mennyire félnek, a felnőttek nem tudják.

Én Tokió nevű városban lakom, ez egyike a világ három legnagyobb fővárosának, és egy Japán nevű országban van. Van itt összevissza egészen magas épület és kis gyufásdoboz nagyságú házikó is. Itt születtem és nevelkedtem. De sajnos Tokióban kb. 70 évenként egyszer egészen biztosan van egy óriási földrengés. A legutolsó 1923ban volt, ezért mindenki azt mondja, hogy nemsokára megint lesz. Ezért félek.

Csak egy hónapja, hogy jött egy rengés. Már alkonyodott, és én egyedül voltam itthon. Jó régóta foglalkoztat a gondolat, hogy talán ha a földrengés alatt ugrálnék, nem is lenne olyan félelmetes. Mindig ki akartam próbálni, de tudod, az úgy van, hogy jön egy kis rengés, azután ugrálok egyet-kettőt, és már vége is a földrengésnek. Ezért egyáltalán nem sikerült kipróbálnom, hogy mennyire hatásos.

Mindenesetre a múltkori földrengés jó sokáig tartott, úgyhogy teljes erőmből ugráltam. Hopphopp, hopp-hopp, hopp-hopp, végül már úgy lihegtem, hogy – na, ebből elég! – felkiáltással abbahagytam. Hát még mindig rengett! Elfogott a félelem, kinyitottam az ajtót, és kiszaladtam, hátra az udvarba. Akkor aztán végre abbamaradt. Ebben a pillanatban hívott fel édesanyám, aki éppen távol volt. Mikor mondtam neki, hogy hátraszaladtam, azt mondta, hogy olyan szűk helyre nem szabad húzódni. Kértem, hogy jöjjön haza gyorsan, mire ő:

– Mész balettre? – kérdezte, mire én:

– Megyek hát! – mondtam, erre ő:

– Akkor jó, nekem még úgyis maradt munkám – és letette a kagylót.

Elmentem a balettstúdióba, hát ott is mindenki azt kiabálta, hogy úgy féltem, úgy féltem!


Kedves Anna Frank! VII. 22.
(szombat) derült, meleg idő

Ma bemutatom Neked a családomat: édesanyám (úgy hívják, hogy Fukiko), a bátyám (úgy hívják, hogy Naoki), egy Dzsuna nevű kutya, egy Kú nevű fekete macska és Kú menyasszonya, a hófehér Fúko, valamint öt díszponty. Édesanyám foglalkozását úgy nevezik: riporter. Anyagot gyűjt, és azután megírja. Édesapám korán meghalt. A bátyám másodéves egyetemista, ő abban a városban lakik, ahol tanul, panzióban. Most nyári szünete van, de munkát vállalt az egyetem közelében. És vagyok én.

Idén nyárra az a tervünk, hogy Kanadába megyünk hármasban. De én Fúkóért aggódom. Fúko pocakos. Mi lesz vele, ha megszületnek a kicsinyek? Szeretnék legalább egyszer újszülött kismacskákkal élni. És még valami. Szeretném inkább megnézni a nálunk vendégszereplő Bolsoj * balett Don Quijote * * előadását. Csakhogy édes

* Moszkvai Nagyszínház

* * (Ejtsd: dón kihóte) Cervantes (ejtsd: szervantesz) spanyol író regénye alapján L. Minkus zenéjére balettfeldolgozás is készült anyám a kanadai útra nagy igyekezettel gyűjtötte a pénzt, úgyhogy biztos haragudna, ha ilyet mondanék.

Megjött Fúko. Hófehér, és olyan gyönyörű kék a szeme, mint a tavaszi égbolt. Fúko elhagyott, kóbor macska volt, a bátyám hozta haza messziről. Annyira szép, szinte elképzelhetetlen, hogy kóbor cica volt. A szája halványpiros!

Fúko, nehéz lehet neked, megsimogatom a hasadat, jó? A naplóírásnak vége.


Kedves Anna! VII. 23.
(vasárnap) derült idő

Idén nyáron olyan nagy a hőség, hogy mindenki fájtat. Tegnap egy teniszező középiskolás meghalt a hőségtől. FÉLEK! Egy Szaitama megyei középiskolás. Sportkörön tegnap mi is soft balloztunk * , de közben meg-megpihentünk az árnyékban.

* Teniszütőhöz hasonló alkalmatossággal és puha szivacslabdával űzött páros játék

Délután a kertet locsoltam. Egyszer csak csengetés, majd csattanás, aztán élénk hangokat hallottam. Á, ez Macsiko néni, gondoltam, és kezemben a slauggal a kapu felé léptem. És már meg is jelent Macsiko néni, és rázúdult a víz. A kis Micsijo és az unokahúgocskák, Szá és Ki csuromvizes lett.

– Jaj, eltaláltak! – sivalkodott Macsiko néni, majd így kiáltott: – Malacpontyó, malacpontyó, végállomás! Tessék kiszállni, ne felejtsenek itt semmit! Macsiko néni mindig ugrókötélből készített vonaton érkezik, és húzza maga után az egész társaságot. Mikor megkérdeztem, hogy mi az a malacponty tó, azt felelte:

– Van nálatok egy aranyszínű malacponty, igaz? Azt jöttünk megnézni. – És elindult a tóhoz.

– Hé, malacponty, gyere csak, gyere idemondta, és ölbe vette a kis Micsijót.

Nahát, ez elképesztő! A mi pontyunkat nevezték el malacpontynak! Van egy rettentően nagy és kövér aranyszínű díszpontyunk. Én királynak hívom. Erre ért ki édesanyám, és:

– Ó, még hogy malacponty! Ó, szegénykém! – mondta együttérzően.

Mivel azonban az aranyszínű királyponty BUTÁCSKA, boldogan előjött, és tátogva kapkodta a kekszdarabokat. Azért hízott így meg, mert falánk, és így persze bolondot csinálnak belőle.

Na, aztán később.

Mindnyájan hideg árpateát ittunk éppen, amikor édesanyám hirtelen haragosan megszólalt:

– Macsiko, nem találkozol mostanában DzséDzsével? Szólj neki, ha találkozol vele! Mégis micsoda dolog az, hogy náci horogkeresztet visel a ruháján, amikor énekel! Ez tűrhetetlen!

Erre Macsiko néni is (úgy mondom, hogy néni, de fiatal még, szép és olyan belevaló, hogy vonatosdit is játszik) egyszerre elkomorult.

– Szerintem is helytelen. Egyesek szerint ez csak divat, de ezt azért nem lehet szó nélkül hagyni, ugye?

Édesanyám és Macsiko néni vészjósló arccal morogtak.

– Várj csak, a jövő héten a tévéstúdióban talál közöm Dzsé-Dzsével. Van egy közös műsorunk. Akkor megmondom neki.

– De feltétlenül, jó? Mondd meg, hogy mindenki föl van háborodva!

Macsiko néni becsszóra megígérte édesanyámnak, hogy szól. Komolyan, mind a ketten olyanok felnőtt létükre, mint a gyerekek.

Ez a Dzsé-Dzsé egy énekes. Külföldies neve van, de rendes japán férfiénekes, és természetesen van japán neve is. Da valamiért mindenki DzséDzsének hívja. Ennek a Dzsé-Dzsének új lemeze jelent meg. Ezt a műsort nézte édesanyám egyszer a tévében, amikor hirtelen felugrott és kiabálni kezdett:

– Nahát! Egy horogkereszt! Egy náci horogkereszt! Micsoda alak ez a Dzsé-Dzsé?!

Aznap otthon volt épp a bátyám.

– Neki ez olyasféle, mint a lányoknak a csizma, egyfajta divat és kész. Édesanyám is hord csizmát, nem? – mondta kegyetlen nyugalommal. Úgyhogy édesanyám egyre dühösebb lett.

– Hogy lehet azt mondani, hogy divat? A nácizmus nem divatkérdés!

Olyan nagyon hevesen mondta ezt, hogy Kú, a fekete macska felugrott és kimenekült. Fúko is el akart szaladni, de nehéz a pocakja, hát megint visszafeküdt.

Kú és Fúko a világon a legjobban a porszívó hangját utálja. Amikor a porszívó felbúg, mind a kettő FEJVESZTVE menekül. Utána a legjobban bizonyára édesanyám veszekedő hangját utálják. Na, hol is tartottam?

Mindenesetre édesanyám és Macsiko néni remekül megértették egymást, és abban maradtak, hogy megmondják a magukét Dzsé-Dzsének. Szegény Dzsé-Dzsé!... Pedig különben mind a ketten Dzsé-Dzsé-raj ongók!

Ja, igen, nem tudom pontosan, de úgy látszik, Macsiko néni az ilyen énekesekkel akármikor találkozhat. Lemezgyárban dolgozik, és dzsessz-, rock-, főik- meg mindenféle koncertet csinál. Hívott a múltkor, és elmentem rockot hallgatni, de úgy hasogatott a fejem, rémes volt. A fogam fájt éppen, és egyre erősebb lett a fájdalmam. Édesanyám meg közben ilyen furákat mondott: „A rock olyan, mint egy remek fürdő", és finomkodó képet vágott. Pedig Mozartot szereti! De fura édesanya!

Szóval Macsiko néninek ez a foglalkozása, és biztosan ezért mondogathat oda Dzsé-Dzsének. Vajon hogyan fogja megmondani? Kíváncsian várom!


Kedves Anna Frank! VII. 24.
(hétfő) derült idő

Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt! Ma reggel remek dolog történt. A közelünkben reggelenként kakasok kukorékolnak. Az egyik olyan, mintha ásítozna, a másik szeleburdi, van harcias meg mindenféle, de van közöttük egy, amelyik mostanáig sehogy sem tudta a kukurifcút kiénekelni. A leghátulsó volt, és csak ennyit tudott, ku-ku-kukori...

De ma reggel tisztán kukorékolta: kukurikú! örömömben ugrálva mentem reggelizni. Elmeséltem édesanyámnak, mire ő is eldicsekedett avval, hogy ismeri a bagoly hangját fiókakorától felnőttkoráig. Azt mondja, a bagoly úgy huhog: Hú, hú, egér huss! Amikor meg még nem tud ügyesen huhogni, azt mondja: Jú, jú, egérlyuk! Igaz lenne? Édesanyám kitalál néha ilyeneket, úgyhogy én nem nagyon hiszem.

Kedves Anna!

Talán különösnek találod azt, hogy Tokióban baromfit tartanak. Pedig így van. Tőlünk körülbelül hárompercnyire tíz tehenet vagy többet is tart egy gazda. Ott van baromfi is, és a kakasok a tehénistállóban futkosnak körbe-körbe. A tehén egy kis réten legeli a füvet. A mellette levő füves részt hívják „játszótér"-nek, és édesanyám ott szokott Dzsunával futni.

Édesanyám jókor reggel, még sötétben kel, és megfuttatja Dzsunát. Igen ám, de felfigyelt arra, hogy ezen a füves területen nagyon sok az elszórt üdítős doboz meg nejlonzacskó. Azt mondja, a reggeli napfény meg-megcsillan a nejlonzacskókon.

– Micsoda dolog ez! – bosszankodott, és Dzsunával egy új gyakorlatba kezdett: egyenként felvették a zacskókat, majd a játszótér szélén levő szeméttartóhoz futottak.

– Jobb, mintha csak úgyvfutnánk – mondja. Egy nap édesanyám ragyogó arccal, mintha valami remek dolgot talált volna ki, így szólt:

– Júko, figyelj! Mit szólnál, ha Dzsunát betanítanánk, ha üres dobozt lát, vegye a szájába, és kocogjon a szeméttartóhoz?

Én hevesen tiltakoztam:

– Nem, nem! Még hogy Dzsuna szemétszedő kutya!

Dzsuna kölyökkutyaként került hozzánk, de valahogy rettentően büdös volt. Megmosdattam, mert mindenki mondta, hogy: hú, de büdös, és ráadásul még hajápolóval is bekentem. Ezután már jó illata lett. És mégis szemétszedő kutya legyen belőle? Én meg éppen tegnap mosdattam meg! Az arcomat Dzsuna farkához szorítottam, úgy mondtam neki:

– Na nem, ugye nem? – Dzsuna vadul meglengette illatos farkát, megpördülve felém fordult és megnyalt.

Ja igen, ma vásárolni megyünk.

Tegnap megjött a bátyám, befejezte a munkát. Ma este indul Hokkaidóba, expressz vonattal. Úgy látszik, édesanyám venni akar neki valamit. Nem szívesen megyek velük, de mit csináljak.

Szervusz!


Kedves Anna Frank! VII. 25.
(kedd) derült idő

Hurrá! Figyelj csak ide!

Fúkónak három kismacskája született! Reggel Fúko kint nyávogott az ablak előtt, kinyitottam hát az ablaktáblát, és beengedtem. Miközben az ágyra helyeztem, és a hasát simogattam, Fúko arca elváltozott. A szeme, a kék szeme hirtelen kitágult, arca aggodalmassá vált, és körmeit a paplanba vájta. Én megijedtem, hívtam édesanyámat. Édesanyám szaladt, és Fúkót óvatosan egy papírdobozba fektette, amit a folyosó sarkánál levő faliszekrényben már előkészített. Kis idő múlva alig hallható csöpp hang: halk nyávogás hallatszott. Huh! – sóhajtottam. Az első kiscica fehér. A második fehér, de fekete folt van a feje búbján, mintha ecsettel pingálták volna rá. Az utolsó fehér-fekete foltos lett, mint a képregényben Foltos, a kutya. De még csak egy villanásra láttam őket. Mikor édesanyám belesett hozzá, Fúko dorombolt, de mikor én akartam, fújni kezdett. Ezért is hívják Fúkónak. Ingerlékeny őkelme. Ha Fúkót felbosszantjuk, dühbe gurul, Kúhoz vágtat, és váratlanul rácsap a vétlen Kúra. Aztán nagy robajjal felfut az emeletre. Szegény Kú azt sem tudja, miért kapott, csak áll zavarodottan. Fúkónak, ha haragszik, rögtön rózsaszínű lesz a szeme fehérje. Ez olyan helyes, meg az is, ahogy hófehér mancsával ráüt a fekete Kúra, úgyhogy én szeretem gyötörni Fúkót, hogy haragosan fújtasson.

De most Fúko anyacica lett. Meg kell őt becsülni. No, indulás az uszodába! Képzeld csak, kedves Anna! Tokióban huszadika után is tovább tart a nyár közepére jellemző hőség.


Kedves Anna Frank! VII. 26.
(szerda) derült idő

Naplót akartam írni, de fáj az ujjam, és nem megy. A mutatóujjam hegye vörösre dörzsölődött. Tegnap az uszodában gyakoroltam a víz alá merülést. A gyakorlat a hosszú ideig tartó lemerülés volt. Mivel ez azonban magában unalmas, a medence fenekére a tenger szót írtam. A tenger szó az er-re végződik, igaz? Kerestem még ilyeneket. Azt írtam, henger, aztán gondolkoztam, hogy mi is van még. Aha, ember, aztán kender, szeptember, október, november... Ekkor elfogyott a levegőm, és feljöttem. Aztán megint alámerültem, és írtam: december, karakter, ver, mer. így szórakoztam, az ujjam hegyéről a bőr meg ledörzsölődött.

Hazamentem és elmeséltem édesanyámnak, mire ő:

– Ó, hát én többet is tudok – mondta –, lássuk csak, tápszer, gyógyszer, aztán kötszer, igazi – És hipp-hopp, már le is írta. Az édesanyám csak az írásban ügyes. És még ő mondja nekem, nagy mellénnyel: „Tanulj, fiam!"

– Fáj az ujjam – vetettem oda.

– Csak nyalogasd!

– Az elég?

– Talán tegyél rá higanyos kenőcsöt!

– A higanyos kenőcs méreg! Szúko néni megmondta.

– Születésed óta már körülbelül ötödször használod, úgyhogy nem lesz semmi bajod.

– De ha egyszer azt mondta, hogy méreg! Más gyógyszer nincs?

– Nincs.

– Akkor legközelebb vegyél, jó?

– Jó, majd legközelebb.

Persze biztos vagyok benne, hogy legközelebb sem vesz. És engem nyugtalanít az ujjam, úgyhogy tettem rá ragtapaszt. De így is fáj. Ezért mára a naplóírást befejezem.

Ja, igen, egy fontos dolgot elfelejtettem. Lemértem az újszülött kiscicák súlyát.

Fehér: 108 gramm

Bóbitás: 100 gramm

Foltos: 98 gramm

(Édesanyám szerint is egy réges-régi képregény hősére, Foltosra, a fekete-fehér kutyára hasonlít.)

Bóbitás pedig a fején levő ecsetvonásnyi fekete „bóbitáról" kapta a nevét.

Fúko sem nem evett, sem nem ivott mostanáig, ám ma reggel, mikor sült algával kevert rizst adtam neki, egyszer csak vadul falni kezdett. A farka még halvány piros a vértől. Ettől egy kicsit elszomorodtam. Nehéz dolog a gyerekszülés, ugye, Fúko?!


Kedves Anna! VII. 28.
(péntek) derült idő

Jaj, de meleg van! De lehet, hogy közeledik a tájfun * , úgyhogy már kicsit fúj is a szél. Fáj az ujjam, nem megyek ma uszodába.

* Forgóvihar Kelet-Ázsiában használatos neve

Kjúsú szigetén súlyos vízhiány van. Mi lehet vajon az aranyhalakkal? Állítólag a bátyám kicsi korában, amikor látta a filmhíradóban az esőzések utáni árvizet, elsírta magát: „Most mit fogtok csinálni, aranyhalacskák?" Ámbár a vízhiány biztosan rosszabb az aranyhalaknak.

Ha már a bátyámnál tartunk: telefonált. Azt mondta, Abasiri megyében van éppen.

– Fúkónak kiscicája született. Három is. Nem mehetünk Kanadába! – újságoltam neki.

Ja, elfelejtettem írni, hogy a kanadai út amúgy is elmarad. Az a repülőtársaság, aminek a gépén utaztunk volna, már egy ideje sztrájkol, de mi úgy gondoltuk, hogy majd csak vége lesz. Most mégis azt mondják, nem hagyják abba.

– Nem baj, megyünk jövőre! – vigasztalta bátyám a telefonhoz siető édesanyámat.

Azt mondják, Kanadában rengeteg a mókus, és felmásznak az ember karjára, vállára. De nem baj. Nekem elég, ha megnézhetem a Don Quijote előadását, és játszhatok a kiscicákkal. Csak édesanyám duzzogott, mint egy kisgyerek.


Kedves Anna! VII. 29.
(szombat) felhőátvonulások Képzeld csak!

Ma reggel Fúko, szájában a kismacskákkal, megjelent az ágyamban. Először a fehér-fekete Foltost hozta, utána a hószín Fehért és utolsónak Bóbitást. A három kiscicát a karomba vettem, mire Fúko odafurakodott. Erre a kiscicák Fúko testéhez nyomták orrukat, és cuppogva szopni kezdtek. Cupp-cupp, glugy-glugy, a cuppogást és korty olást tisztán hallani ám. Csak Bóbitás szimatol körbe-körbe, neki nem sikerül a tejecskére rátalálnia. Hiába mutatom, hogy itt ni! – csak ődöng körbe, míg végül Foltos és Fehér közé begurul, és popsiját feltartva szopásba merül.

Nincs kedvesebb, mint ez a három, ahogy sorban rátapadnak az anyjukra! Fúko még mindig csatakos. Elég sokat nyalogatta, tisztogatta magát, de azért egészében véve mintha leromlott volna az állapota. Édesanyám szerint jobb, ha szülés után rögtön nem mosdatjuk meg. Fúko valóban olyan, mint egy anya. Büszkén, tágra nyílt szemekkel nézi kicsinyeit, és közben nyugodt méltósággal szoptatja őket.

Én közben csendesen elszunyókáltam. Mikor felébredtem, Fúko nem volt ott, a három kiscica alukált. Egy darabig még ágyban maradtam a cicák miatt, végül mégis felkeltem, és épp indultam le a lépcsőn, amikor a tekintetem találkozott a lépcső alján álló Fúkóéval. Fúko szeme úgy villogott rám, mintha azt mondaná: „Micsoda dolog ez, én rád bíztam őket, miért jöttél le?!" – és már szaladt is a kicsinyeihez.

Megmondtam Fúkót édesanyámnak.

– Fúko azt képzeli, hogy óvónéni vagyok! Nem vigyáztam a kölykeire, és erre csúful néz rám.

Édesanyám csak nevetett. Tényleg, Fúko olyan, mint édesanyám. Vajon később ő is otthagyja majd a gyerekeit, és elcsatangol erre-arra? Alighogy ezen így eltűnődtem, megszólalt édesanyám:

– Júkókám, holnap megint anyaggyűjtésre megyek. Légy ügyes!

Igen, igen, tudom.

Erről jut eszembe, a barátnőim a balett után itt alszanak. Juj de jó!


Kedves Anna Frank! VII. 30.
(vasárnap) derült idő

Édesanyám elment anyagot gyűjteni két napra, ezért három balettstúdiós barátnőm nálunk aludt.

Teiko, aki két évvel idősebb nálam, Csigusza, aki.21 egy évvel, és Keiko. Ők hárman jöttek. Irtó érdekes volt ám.

Először elvittük Dzsunát a rétre – ahol a tehén is van –, és játszottunk, aztán hazajöttünk, és a kertben bulit rendeztünk hússütéssel. Háromféle mártást készítettünk. Teiko kínai mártást kevert. Én hagymát pároltam, felengedtem borral és ecettel, majd barna szósz hozzáadásával elkészült a francia mártás. Ez nem volt nehéz, mert a barna szószt még a múltkor keverte nagy fáradsággal édesanyám, és a jégre tette. Csigusza retket és erőspaprikát reszelt le együtt, majd a reszelékhez keserű narancs levét öntötte. Azt mondta, ez is egyfajta japán szósz. Keiko fejes salátát készített. A mártásokat körbeadtuk, és a húst különböző ízesítéssel ettük. Olyan, de olyan finom volt! Degeszre ettük magunkat! Közben az égbolt nyugati oldalán feltűnt és egyre nagyobb lett a Skorpió csillagkép. Mi pedig bolondoztunk, és egyperces népmeséket találtunk ki.

Kedves Anna, szeretnéd hallani? íme az első.

Barackgyerek

Apó horgászni ment, Anyó a patakra mosni. Látja ám Anyó, a víz egy barackot sodor. De szép barack! Apó kérdi:

– Hát a belseje? – Anyó mondja:

– Kerek!

– Nem kerek az, hanem gyerek!

Aztán a következő. Szerencsés apó

Szerencsés apó kölcsönadta kincskereső kutyáját a fösvény szomszédnak. Vitte a kutyát a fösvény: kaparj! De a kutya csak követ és szemetet talált.

– Hát én miért nem vagyok szerencsés? – kérdi a fösvény, és farkánál fogva pörgetni kezdi a kutyát. Az ordít:

– Engedj el, te SZERENCSÉTLEN!

Ezután aludni mentünk, de már hajnalban felébredtünk. Persze, mert olyan volt az egész, mintha osztálykiránduláson lettünk volna.

Kedves Anna! Hallottad-e már a madarakat csicseregni, mikor még alig dereng, de már közel a hajnal? Igazán nagyon kedvesek: csip-csip-csirip, bruk-burukk. Még álmosak, de már fecsegnek... És ekkor belép a kakasok vidám kukorékoló kórusa!...

Mi meg újra elaludtunk. Régóta mondogattuk már, hogy szeretnénk egyszer együtt maradni éjszakára is. Igazán jól szórakoztunk.

– Csipkerózsikák vagyunk – mondtuk, és újra elaludtunk.

Ja igen, Fúko kicsinyei közül az egyiket, azt mondta Teiko, magával vinné. Úgy örülök! Igen, mert ha Teikónál van, elmehetek hozzá megnézni.


Kedves Anna! VIII. 1.
(kedd) esik az eső

A nagy meleget hozó nyári szünet augusztus havához ért. Tegnap este óta esik. Közeleg a tájfun. Juj!

Este átszaladt hozzánk Macsiko néni – kivételesen egyedül.

– Képzeljétek csak! Tegnapelőtt találkoztam Dzsé-Dzsével, és megmondtam neki!

– Tényleg? Mit mondtál neki? És ő mit felelt? Édesanyám éppen hogy megérkezett a gyűjtő útról, de erre gyorsan leült.

– Tudod, mielőtt a stúdióba mentem volna, benéztem a tévé éttermébe. Hát Dzsé-Dzsé éppen spagettit evett.

– Aha, szóval spagettit!

Édesanyám ilyen semmiségektől máris elájul. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Nagisza jött, édesanyám barátnője.

– Jó estét! Tegnap jöttem meg Párizsból. Ott elég hűvös az idő. Itt meg, mondják, hőség volt. Hogy? Dzsé-Dzsé horogkereszttel a ruháján énekel? Pfuj! Mondjatok el mindent nekem is! – Nagisza is gyorsan leült.

– Igen, szóval nem lett belőle különösebb beszélgetés... Mindenesetre rendeltem én is egy spagettit.

– Uhum, és?

– Megszólítottam: „Bocsásson meg, hogy ebéd közben alkalmatlankodom, de igazán lelkes rajongója vagyok, és azt szeretném tudni, hogy nem énekelhetne-e náci horogkereszt nélkül? Ezt nemcsak én kérem, hanem jó néhány rajongója...!"

– És erre ő?

– Csak nézett rám merőn, és azt kérdezte: „Miért, ez olyan nagy baj?" „Mindenképpen – mondtam –, csak gondolja meg, mit tettek, mit műveltek a nácik! Ha Dzsé-Dzsé, a fiatalok halványa, karján horogkereszttel énekel, az úgy tűnhet, mintha dicsőítené a nácikat. Ez félelmetes."

Édesanyám és Nagisza borzasztó komoly arccal bólogatott.

– Dzsé-Dzsé befejezte a spagettievést, felállt a helyéről, és azt mondta, hogy majd gondolkozik a dolgon. De úgy tűnt, hogy megértette.

– Micsodát?

– Na, tudod, nekünk közös öltözőnk van az énekesekkel. Láthatta, hogy nemcsak egy egyszerű rajongó vagyok... Á, mindegy.

Macsiko néni kidugta egy picit a nyelvét, és elnevette magát.

Édesanyám elgondolkozott. Nem nevetett.

– Szeretnék egyszer elmenni Auschwitzba. Már régóta tervezem, de egyedül nincs hozzá bátorságom, meg aztán biztosan nincs is ilyen út – mondta.

– Igen, azt hiszem ilyen társasút nincs – bólintott Nagisza is.

Nagisza utazási irodánál dolgozik. Azt mondják, hallás után tud angolul gyorsírni. FANTASZTIKUS! Mikor a bátyám gimnazista volt, Nagisza tanította angolra.

– Ja igen, ne haragudj a kanadai út miattmondta Nagisza, mint akinek éppen most jutott eszébe, és a beszélgetés a légi sztrájkra terelődött.

Most befejezem.


Kedves Anna! VIII. 2.
(szerda) derült idő

Micsoda meglepetés! A kiscicák súlya megduplázódott.

Fehér 260 gramm

Bóbitás 250 gramm Foltos 240 gramm

Anna! Szeretnéd tudni ugye, hogy melyik a hím és melyik a nőstény? Ma reggel megjött a bátyám, nyakon csípte a cicákat, és megnézte nekem. Az derült ki, hogy Fehér hím, Bóbitás nőstény és Foltos is hím.

Na, ma megnyílt az új szupermarket, az Orgona. Cunnal és Fúval elmentünk bevásárolni. A nyitás tiszteletére árleszállítás volt. Megvettük a konzervet, az olajat meg a kenyeret, amit édesanyám kért, és kaptunk fejenként három léggömböt. Én pirosat, sárgát és kéket kaptam, Cun két rózsaszínűt és egy fehéret, Fú meg két kéket és egy sárgát. Rákötöttük a léggömböket a biciklire, és úgy karikáztunk haza. A három léggömbre filctollal ráírtam, hogy „Gratulálunk a kiscicákhoz!", és Fúkónak adtam. De Fúko kerekre tágult szemmel nézett rám, és én megéreztem, hogy ez veszélyes mulatság, úgyhogy inkább feleresztettem őket a szobámban.

Utána hármasban teniszeztünk és fagyiztunk.

– Jó hely ez az Orgona!

– És jó kis tér is van előtte vörös téglával kirakva!...

– Fákat is ültettek!

– Meg pad is van...

– Ma nagyon sokan voltak, de legközelebb ott fagyizunk! – fogadtuk meg egymásnak.

Fagyizás után Dzsunával a parkba mentünk. És ott érdekes dolog történt. Észrevettünk egy kb. három-négy éves kisfiút, aki úgy sírt, hogy az orra is csörgött. – Mi baj van? Miért sírsz? – kérdezgettük, és megtöröltük az orrát. De hiába hoztuk rendbe a gyereket, ahogy meglátta közvetlenül maga mellett Dzsunát kitátott, piros szájjal lihegve, újfent bőgni kezdett. Igencsak bajban voltunk. Megtöröltük még egyszer az orrát, letöröltük a könnyeit, Dzsunát is leültettük, és megkérdeztük, hogy mégis miért sír. A kicsi hátranézett, és a fa tetején fennakadt léggömbre mutatott. Egy sárga lufi volt.

– Aha, az Orgonában kaptad, ugye? Jól van, leszedem neked.

Felmásztam a fára (mestere vagyok a famászásnak), és leszedtem. Ekkor gyors léptekkel odajött egy általános iskolás forma fiú, lehetett úgy ötödikes, és azt mondta:

– Á, koszi!

– Tessék? Te vagy ennek a kicsinek a bátyja? – kérdeztem, mire a kis taknyos vékony hangon így szólt:

– Ez a fiú a vezér! A vezér engedte el a léggömbömet!

Hát ez nem igaz!

– Na felelj, ha tudsz a találós kérdésemre! – mondta nagyképűen a vezér. – Első kérdés. Melyik disznó nem volt soha malac?

– Ó, hát ez igazán könnyű: a sündisznó.

– Na jó, második kérdés. Egy fán ül tizenkét veréb. Ha a vadász egyet lelő közülük, hány marad a fán?

– Tizenegy – előzött meg Cun.

– Nem! – kiáltotta vigyorogva a vezér. – Döntetlen!

– De hát miért?

– Mert egy sem marad a fán: a többi elrepül. A vezér elégedetten nézett fel az égre.

– Na, most én teszek fel találós kérdést – mondtam egy kicsit bosszúsan. – Hegyen hó, völgyben tó, malomban egy kő se jó. Többet hátra, mint elé, minden nap már lefelé. Mi az?

– öhöm, izé. – A vezér igencsak gondban volt. – Na mi?

– öregember. Ősz öreg, könnyes szemmel, kevés a foga.

– Hú, de ócska!

De azután összebarátkoztunk a vezérrel meg a kicsivel, és mielőtt hazamentünk, együtt játszottunk hintafogót. A nagyobbik srácot úgy hívják, hogy Mizuno Cutomu. Azt mondja, ősszel elköltöznek. Kár. Ha a mi középiskolánkba jönne, én lennék a nagyobb.


Kedves Anna! VIII. 3.
(csütörtök) felhős idő

Édesanyám tegnap este Aomoriba ment. Helyébe hazajött a bátyám Hokkaidóból, barnára sülve.

Ezen az útján édesanyám egy samiszenen * játszó asszonyról készít riportot. Már régóta ír egy sorozatot egy nőknek szóló folyóiratba. A sorozat címe Japán nők, és nem híres emberekről van szó. Névtelen, háttérben élő nőket keres fel, és emiatt utazik sokat. A bátyám azt mondja, ez nagyon jó munka. Ha ezzel a riporttal elkészült, édesanyám egy aomoribeli nénitől népmeséket gyűjt. Tudod, a tegnapi találós kérdést az öregemberről, azt is egy Mijagi megyében élő nénitől tanultuk. Remélem, megint hall majd érdekes történeteket.

* Háromhúros japán népi hangszer

Ma elmentünk egy nagy parkba biciklivel, kb. húsz perc volt az út, és vázlatokat csináltam a tavon úszkáló kacsákról. Utána a bátyám csónakázni vitt, és végül sült tésztát ettünk. Nagyon finom volt! De a bátyám rémes, azt mondja, hogy evvel meg is volt a vacsora. Mindig ezt csinálja, ha ketten vagyunk itthon, így hát nem volt más választásom, sütöttem magamnak palacsintát, tettem bele tejszínhabot, fagyit meg banánt, és leöntöttem jegesteával. Zöld teát ittam hozzá.

Ajjaj! Kezdhetem megint írni a leckét! Hogy milyen mérhetetlenül sok van! Szinte elsüllyedek a lecketengerben.

Kedves Anna! Nálatok is szenvednek a gyerekek a sok leckétől?

Hallgasd csak, kedves Anna! Az előbb bekapcsoltam a porszívót. Fúko, aki erre mindig elmenekült, most magához húzta kicsinyeit, és kibírta. Milyen derék cicamama! Talán még édesanyámnál is anyásabb. 2. Fukikótól Annának


Anna Franknak
1978. VIII. 6.
(vasárnap)

Magam sem értem, hogy az új jegyzetfüzetbe miért a Te nevedet írtam le először. A könyvedet legalább tíz éve, nem, húsz éve is megvan, hogy olvastam.

Az igazság az, hogy Júko azért kapta meg tőlem tizenharmadik születésnapjára az Anna Frank naplójáí, mert úgy gondolom, ez egyike azon könyveknek, amit fiatal lányként egyszer mindenképpen el kell olvasnia.

Mondhatnánk, hogy a te életed egy kissé távol esik az enyémtől. De akkor mégis miért írtam a te nevedet először a noteszbe? Ahogy az okok után kutattam, ugyanúgy megdöbbentem, mint akkor, amikor rájöttem, hogy egyidősek vagyunk.

Múltkor, egy nappal Aomoriba indulásom előtt történt. Felvettem Júko asztaláról az otthagyott Anna Frank naplójáí. „Nahát, ez a gyerek! Úgy látszik egy oldalt sem olvasott még belőle!" – pöfögtem magamban, és közben belelapoztam. A szövegrész előtt az ismerős fotó, egy nagy szemű, okos fiatal lányarc, mellette a búvóhely képe és a napló első oldalának fényképe. Ekkor hirtelen rájöttem valamire. Borzongás futott végig rajtam. Odaültem Júko asztalához, és számolni kezdtem. Igen, egyezik. Mikor én tizenhárom éves voltam, te is éppen tizenhárom... Megkerestem az életrajzodat; a könyv végén rátaláltam.

Anna Frank 1929. VI. 12-én született, Frankfurtban.

Egy évben születtünk, és ráadásul ugyanabban a hónapban. Én június 6-án, és így 6 nappal vagyok idősebb nálad. Annyira meglepődtem, hogy egy kis ideig még ülve maradtam Júko asztalánál, és elméláztam. Nekem te mindig a fényképen látható, a fiatal lány Anna voltál. Mindig tizenhárom éves. Pedig ha a nácik nem öltek volna meg, most velem egyidős anya lennél. Élnél. Ahogy ezt elgondoltam, a szemem akaratlanul megtelt könnyel. Szívembe markolt nyomorúságos sorsod, hogy gyermekként öltek meg.

Leányom, Júko most tizenhárom éves. Szereti a macskákat, folyton velük játszik. Szeret balettozni, legszívesebben folyvást táncolna. Ha versenye van, vagy fellépése, saját számának zenéjét magnóra veszi, és még ebéd közben is hallgatja. Imádja a bábszínházat. Forgatókönyvet ír, összehívja barátait, és lelkesen próbálnak. Mi meg ott ülünk, belépőjeggyel a kezünkben, ő meg azt mondja, várjunk, amíg megszólal a csengő. Kisvártatva cserregveberregve, szabályosan megszólal a csengő, kezdődik az előadás. Furcsa – gondolom magamban, mi csenghetett? Azt mondja, az ébresztőórát állította be.

De a tanulás nem érdekli. Júko rémesen lusta. Egyre kevesebb könyvet olvas, még a te tizenhárom évesen írt Naplódat is otthagyja az asztalon, bele se pillant. Mégis, ha elnézem, ahogy gyermekdeden, gondtalanul, vidáman él, s nem agyonhajszolt a sok tanulástól, mint a többi gyerek, akkor bizony úgy gondolom, jobb is ez így.

Igen, ez a gyerek tizenhárom éves.

Megráztam a fejem, ahogy végiggondoltam, mert olyan furcsa: te meg én egyidősek lennénk, de te a tizenhárom éves lányommal is egyidős vagy.

Aki meghal, őrzi halálakor betöltött korát. Milyen kegyetlen dolog a korai halál! Ha ránézek élő, nevető lányomra, akkor értem meg igazán ennek a kegyetlenségét. Mosolygó arcod képe összemosódik az övével.

Nem értettem, eddig miért nem jöttem rá, hogy azonos évben születtünk. Pedig már régóta őrzöm a könyved. Lehajtottam a fejem, töprengtem... és rájöttem! Nálunk Japánban nem Krisztustól kezdődik az időszámítás, hanem a mitikus Dzsinmu császár uralkodásától, vagyis Krisztus előtt hatszázhatvantól. Ezért a nyugati időszámítás szerinti születési évem sem ugrik be. így történhetett, hogy nem vettem észre: mindketten 1929-ben születtünk. Hát ez az oka, dünnyögtem...

Másnap este, míg az Aomori felé tartó éjszakai vonat kusettkocsijában zötyögtem, újra és újra végiggondoltam az egészet. Hogy ennyire egyidősek vagyunk, egészen új és megdöbbentő élmény! És még valami, amire felfigyeltem. Anna, te nem újságíró szerettél volna lenni? Rólam talán merészség volna azt állítani: újságíró, csak riporter vagyok. Nem azért, mert ez szerettem volna lenni, inkább úgy mondanám, valahogy belesodródtam. Később meghalt a férjem, a gyerekeket fel kellett nevelni, és én haladtam tovább ezen az úton.

Azok közé tartozom, akik hajszál híján élték túl a Hirosimái atomtámadást 1945. augusztus 6-án. Pedig ha bírtad volna erővel még egypár hétig, talán te is megmenekültél volna a nácik kezei közül. Mikor téged nővéreddel, Margot-val a németországi Bergen-Belsenbe, a koncentrációs táborba vittek, én egy Hanaura nevű kisvárosból jártam be Hirosimába, a leányiskolába. Illetve nem is volt ez iskolába járás. Diákok voltunk ugyan, de az iskola helyett hadiüzembe jártunk dolgozni. Volt ott mindenféle munka. Hol puskagolyókat számoltunk, hol füvet nyírtunk, de előfordult, hogy gyógyszert csomagoltunk ládákba.

Feledhetetlen munka volt a lila égők ellenőrzése. Azt mondták, ezeket tengeralattjárókon használják. Az égőket egyenként a csatlakozóhoz érintettük, felvillant a lila fény. Oly gyönyörű volt, egészen olyan, mint a lila akác a napfényben. Egyszerre több kapcsolótáblán is villant a fény, és mi még azt is élveztük, ahogy nyikorog a foglalat be- és kicsavarás közben. Megfeledkeztünk arról, hogy háború van, és mi hadiüzemben dolgozunk.

Nyelvtanra és irodalomra egy alacsony, fehér bőrű, kicsit fiús tanárnő tanított bennünket, akinek nagyon jól állt a lila színű, bokáig érő japán szoknyanadrág, a hakama. Volt egy tanítványa, Taneko. Ez a Taneko a lila szint kedvelő tanárnőnek tavasszál apró őszirózsát, íriszt, iszalagot vitt, néha egy csokor lila akácot, máskor harangvirágot, de mindig csak ennek a tanárnőnek az órájára díszítette fel az asztalt. A tanárnő szeme ilyenkor elidőzött az asztalán álló virágon, gyengéden elmosolyodott, és az asztalt díszítő virághoz kapcsolódó verset vagy történetet mondott el. Ezután kezdődött az óra.

Mondanom sem kell, hogy Lila tanárnő és Taneko mennyire örültek ennek a munkának a lila égőkkel. De nemsokára el kellett válnunk. A lila égők ellenőrzésére otthagytak néhány embert, nekünk pedig azt mondták, szúnyoghálót gyártó üzembe kerülünk, és varrógépen dolgozunk majd. Taneko a lila égőket ellenőrzők között maradt. Lila tanárnőre bízták a felügyeletet. Taneko örömében ugrott egyet, mi pedig nehéz szívvel megindultunk a szúnyoghálót gyártó üzembe. Feladatunk egyszemélyes szúnyoghálók elszegése volt. Úgy mondták, a dzsungelben van ezekre szükség. Zöld festékpor szállt a levegőben, és hiába viseltünk szájvédőt, az orrlyukunk, a szájunk környéke egészen zöld lett. De mi azért tapostuk a gépet, az egész testünket belepő, pórusainkba hatoló, fojtogató zöld porfelhőben. Augusztus 5-én, azt a végzetes napot megelőzően valahogy kifogyott az alapanyag, és váratlanul azt üzenték, otthon maradhatunk.

Augusztus 6-án reggel nyolc óra tizenöt perckor, a világon először, egy amerikai gépről, az Enola Gayről atombombát dobtak le. Az atombomba elpusztított kétszázezer embert, és romhalmazzá változtatta Hirosimát. Taneko és Lila tanárnő is meghalt. Azt mondták, a leányiskola tanulóinak haja égnek meredt, testükbe megszámlálhatatlan üvegszilánk fúródott. Ha lett volna alapanyag a szúnyoghálóhoz – mint ahogy általában volt –, én is meghaltam volna a hirosimai üzemben. Égnek álló hajjal, üvegszilánkkal borított testtel.

Anna! 1945-ben, amikor te meghaltál, nekem is meg kellett volna halnom.

Mégis, mostanában augusztus 6-án, miközben hallgatom a tévéből a Hirosima-szerte zengő békeharangot, úgy érzem, bár imádkozunk, lelkűnkben az ima üressé vált már.

Kedves Anna!

Elmondom neked a másik okot, amiért hozzád címeztem a naplómat.

Egy Dzsé-Dzsé nevű énekesről van szó, aki fellépésekor ruháján a nácik jelét, a horogkeresztet viselte. Macsiko mesélte a múltkor, mikor itt járt – ő is ezek között a művészek között dolgozik –, hogy az a valaki, aki Dzsé-Dzsé ruháját tervezte, egy hetilap riporterének így válaszolt: „Fiatalok vagyunk, ezért semmi közünk ahhoz, hogy mit csináltak a nácik."

Macsiko dühbe gurult:

– Bolondok ezek? Attól, mert fiatalok, még lehet azt tudni, hogy mit műveltek a nácik Auschwitzban!

Ekkor újra fájdalmas ürességet éreztem. Én azt tartottam magamról, hogy sok mindent olvastam a nácikról, többek között a te Naplódat is, Anna. Az idők folyamán azonban elhalványult az emlék, és ha szívemben kutatok, csak valami fájó emlékfoszlányt találok. Csak egy távoli fájdalom, hogy ezt többé nem szabad tenni, ennyi maradt csupán. Ezt, Anna, nem titkolhatom előled.

3. Júkótól Annának


Kedves Anna Frank! 1978. VIII. 6.
(vasárnap) derült, néhol felhős idő

Ma van az atombomba ledobásának évfordulója. Édesanyám kérte, hogy mondjak imát, úgyhogy imádkoztam.

Megkérdeztem őt, hogy megmoshatom-e Fúkót, mert a kiscicák születése óta már 10 nap telt el, és az volt a válasz, hogy igen, úgyhogy samponnal jól megmosdattam. Hajápolóval is bekentem. Aztán hajszárítóval alaposan megszárítottam. Fúko a porszívó hangjára menekül, de ha a hajszárítót használom, az egy cseppet sem zavarja. Maga nyújtja a mellső meg a hátsó lábát, összegömbölyödik, hogy minél ügyesebben szárítkozzon. Mégiscsak igazi hölgy, nem? Mikor megszáradt, lazán egy bordó bársonyszalagot kötöttem a nyakába. A kék szeme világított, és Fúko megint olyan szép tiszta, hófehér cica lett, mint egy királynő. Igen ám, de a mosástól, szárítástól úgy kimelegedtem, hogy csak úgy fújtattam. Mint Fúko szokott. Ha már belekezdtem, Dzsunát is megmosdattam, ugatott örömében. Dzsuna is, Fúko is jó illatos lett.

Csak Kú kandúr mogorva. Kiscicái születtek, mégsem látszik valami boldognak.

Nem akarok árulkodni, de Kú, amikor Fúko szült, mélyen aludt! Azt mondják, nem minden macska ilyen. Édesanyám egyik ismerősének a macskájának a férje (hú, de bonyolult!), mikor a feleség-macska szül, úgy segít neki, hogy a hasát nyomja meg nyalogatja. Mikor furcsállottam, édesanyám azt mondta, cicaférj is sokféle van, meg emberférj is.

Azért sajnálom Kút. Mindenki a kiscicákért van oda. – Majd én szeretgetlek! – mondtam, mire Kú azt felelte: miau!


Kedves Anna! VIII. 7.
(hétfő) derült idő

Ma boldog napom van.

Megyek a Bolsoj Balett előadására, a Don Quijoté hoz. Olyan régóta szerettem volna látni! Ezért nem bírok most magammal örömömben. De milyen drága a jegy egy külföldi balettelőadásra! Ezért mondtam édesanyámnak én, hogy nem fontos idén nyáron sehova se mennünk! Persze szomorú, hogy elmaradt a kanadai út, viszont játszhatom Fúko kiscicáival, láthatom a Don Quijotét, és kaptam egy spanyol legyezőt, amit táncoláshoz használnak.

Jaj, drága Anna, hogy szeretném neked megmutatni, mennyire csodálatos ez a spanyol legyező! Régebben láttam már a televízióban a Don Quijote című balettből a női főszereplő táncszámát, és nagyon-nagyon tetszett! Nap mint nap eltáncolom, sőt még a saját elképzeléseimet is hozzá variálom. Hát ezért olyan fontos nekem, hogy mindenképpen lássam. És íme elérkezett a nagy nap! Csak egy valami bánt. A ruhám. Fehér alapon apró fekete cseppmintás ruha, három sor fodorral, a fodrok fekete csipkével szegettek. Az ujja rövid, a szélén szintén fekete csipkével szegett, és egy élénkpiros, széles öv tartozik hozzá. Francia gyártmány, roppant elegáns ruha. Édesanyám barátnőjétől, Takako nénitől örököltük. Nem arról van szó, hogy nem szeretem az örökölt holmit. Születésem óta mindig örökölt ruhákban jártam, hozzászoktam. Ráadásul ez a ruha nagyon finom, és mivel összesen háromszor volt rajtam, szinte még új.

A szoknyával van itt a baj. Három sor fodor van rajta, ezért szellősnek látszik, de valójában meglehetősen szűk. Nem lehet benne ugrálni. És én utálom az olyan ruhát, amiben nem ugrálhatok kedvemre.

– Nem mehetnék farmerben vagy a hétköznapi szoknyámban? – kérdeztem édesanyámtól, mire összehúzott szemmel így szólt:

– A Bolsoj Balettre mész, nem? Akkor öltözz fel szépen! – Aztán hozzátette: – Látod, ezért mondtam múltkor, hogy veszek neked még egy nyári ruhát!

A múltkor, az akkor volt, amikor a bátyámnak vásároltunk, Hokkaidóba indulása előtt. A bátyám a hegyekbe indult, meg úgy láttam, a pénz is fogytán, hát ezért mondtam, hogy nekem nem kell ruha. A bátyám meg rákontrázott, hogy: „Persze, ugye hogy neked nem kell?" Inkább neki vettünk hálózsákot, konzerveket. Jó, hogy a bátyámnak is volt egy kis pénze, de nekem úgy tűnt, édesanyám is jócskán belead. Ezért mondtam le a ruháról, de ezt senki se méltányolja! Ajjaj, ha akkor ilyen nagylelkű voltam, most mehetek ebben a túl elegáns ruhában! Hüpp-hüpp. Jaj, mennem kell! Szia!

Kedves Anna! Megjöttem. A Bolsoj csodálatos volt. De amit a legjobban vártam, hát azt egészen más koreográfiával táncolták. Nekem az tetszett, amit régen a tévében láttam, és ezért is akartam megnézni, de szörnyen csalódtam. Mindenesetre megértettem, hogy ugyanaz a balettkar sem táncolja mindig ugyanazt és ugyanúgy. De azért persze szép volt az előadás. Édesanyám olyan fura. Azt hitte, hogy annál a résznél, ahol Don Quijote a szélmalomnak nekirohan, a szélmalom majd felhúzza magával.

– Azt mondják, a moszkvai előadáson fennakad a szélmalmon, az felrántja és puff, odacsapja. De kár, hogy kimaradt! – mondta csalódottan.

Rémes, ha valaki lényegtelen dolgok miatt morog. Persze, azért tényleg izgalmas lett volna, ha Don Quijotét felrántja a szélmalom.

Hazafelé menet megtárgyaltuk, hogy a Roland Petit-féle francia balettkar jobban tetszett. A Coppelia, amit a múltkor láttunk, üdítően friss volt. A Roland Petit-re két jegyet kaptunk, úgyhogy a bátyámmal láttam, édesanyám meg később a tévében nézte meg. Magyaráztam neki, hogy itt meg itt, ilyen és ilyen színűek a jelmezek, mire ő hümmögött: „Aha, szóval ilyenek!"

Tudod, miért kellett elmagyarázni neki? Mert fekete-fehér a televíziónk. Vajon hány olyan család lehet egész Japánban, ahol nincs színes televízió? A mi készülékünket előbb-utóbb úgyis múzeumba viszik.


Kedves Anna! VIII. 10.
(csütörtök) felhős idő

Újra Fúko-hírek következnek. Ma, amikor hazaérteni Dzsunával a sétából, Fúko, aki addig a bátyámmal játszott, hirtelen felborzolta szőrét, a farka olyan lett, mint egy hajkefe, és hatalmas ugrással Dzsunára vetette magát. Hrr, krrr, uuuú!...

Egy szempillantás alatt rettenetes küzdelem alakult ki.

– Jaj, segítség! – visítottam, a bátyám felugrott és elkapta Fúkót. A mellső lábán harapott seb éktelenkedett, és a füle is vérzett.

– Fúko már múltkor is ráugrott Dzsunára – mondta bátyám, és a ziháló Fúkót bevitte a szobába, amíg én Dzsunát tereltem a kutyaólba. – öregem – mondta –, ez az anyai szeretettől van! Félelmetes tigris lett Fúko!

És Fúkónak még mindig égnek állt a szőre.

Hú, de meg-i-jed-tem!

Tulajdonképpen a történtek előzménye az, hogy úgy látszik, Fúkónak már nem tetszik a régi helye a szekrényben a papírdobozában, és a kismacskákkal a szájában folyvást költözködik.

Múltkor Fehérrel a szájában a tetőről ugrott le. Úgy látszik, azt hitte, senki sem lesz ott, de sajna édesanyám éppen akkor lépett ki a hátsó ajtón. Fúko meg pont elé ugrott le, szájában a kiscicával. Édesanyám dühös lett.

– Mit csinálsz, Fúko?

Édesanyám porszívónál is félelmetesebb hangja megugrasztotta Fúkót, aki szomorúan visszasompolygott helyére, a szekrénybe.

De Fúko nem adta fel. „Ha így állunk, akkor majd..." felkiáltással a kiscicákat egyenként a nappali szobába költöztette. Ez így rendben is lenne, de a nappaliból Dzsuna ólját egyáltalán nem lehet látni. Ezért ugrott rá Fúko Dzsunára, amikor váratlanul megpillantotta.

– Igazán bátor ez a Fúko! – mondta őszinte elismeréssel a bátyám. Meghallotta édesanyám is, és így szólt nagy büszkén:

– A nő lehet gyenge, de az anya erős! Vajon édesanyám rávetné-e magát valakire az érdekünkben, mint Fúko? Fúko meg is halhatott volna! Megborzongtam a félelemtől, amint erre gondoltam. Csak a kiscicák aludtak nyugodtan, egymáshoz simulva, mint hófehér szőrpamacsok.


Kedves Anna! VIII. 11.
(péntek) időnként felhős idő

Ma elmesélte a bátyám, hogyan találkozott medvével Hokkaidóban.

– Ez akkor történt, amikor Ójubari közelében a hegyek között tábort ütöttem. Mondták, hogy vigyázzak, mert a környéken gyakran jár medve, de én nem hittem. Bebújtam a hálózsákba, és elaludtam. Éjszaka már jó mélyen aludtam, egyszer csak valaki meglök. Na, ne lökdössél már – motyogtam félálomban, de újra csak bököd. Közben fel is ébredtem, és elfogott a rémület: a sátrat kívülről taszigálta valaki. A lélegzését is hallani. Medve! – gondoltam, és tudod, egyből remegni kezdtem. Az a mocsok medve meg ledőlt a sátor mellé, testét bátyokad testéhez szorította – épp csak egy szál sátorlap választott el tőle –, és elaludt. Bátyókád persze nem alhatott. A félelemtől csak úgy vert a szívem. A szorosan hozzám simuló medvének a szíve dobbanását is hallottam. Hát az valami félelmetes volt!... Reggel aztán úgy tűnt, a mackó feltápászkodik, és lassan, cammogva elindul, úgyhogy óvatosan kilestem a sátorból. Hát valóban egy koromfekete medve imbolygott a reggeli ködben a hegy belseje felé.

Miközben hallgattam, nekem is vadul kalapált a szívem. De most már kétlem egy kicsit, hogy igaz volt. Hiszen a bátyám nagy mestere az ilyen kitalált történeteknek.

Erről jut eszembe, mondott a bátyám más történetet is. Azt állítja, hogy Hokkaidóban egy ember tizennégy éven keresztül élt egy üregben, a hegyek között. Nem japán volt, hanem kínai. A háború alatt japán katonák a földeken dolgozó kínai parasztokat szuronnyal kényszerítették Japánba, ahol bányákban dolgoztatták őket. Onnan menekült el ez az ember, és élt tizennégy éven keresztül a vadonban.

– Ez nem lehet igaz! Hogy lehetne Hokkaidóban kályha nélkül, hősugárzó nélkül élni? Megfagyna, nem? – mondtam. De a bátyám komoly arccal erősködött:

– Tényleg így történt. Igazán. Azt mondják, egy vadász talált rá a hegyek között Tobecu közelében.

Megkérdeztem tőle, mégis mikor történt ez, mire közli, hogy 1958-ban találták meg. Mi a csuda, én meg azt hittem, most nyáron!

Kedves Anna! Te elhiszed ezt a két históriát?


Kedves Anna! VIII. 12.
(szombat) derült idő

Utálom, utálom, utálom! A bátyámat utálom a legjobban!

Mindig olyat mesél, amitől én félelmemben egy hétig nem tudok aludni. Ha ilyen történeteket hallok, annyira félek, hogy nem tudok aludni. És mire végre elfelejteném, a bátyám újrakezdi. Le sem tudom írni. Ha leírom, még jobban kétségbeesem. Azt hiszem, a bátyám szerencsés: nem ismerte még a háborút, és megérte már az egyetemista kort. Én meg csak 13 éves vagyok, és nem szeretek folyton félelmetes dolgokat hallani. Ilyenkor tényleg felüdülés, hogy itt van Fúko és Kú meg a kiscicák. Most mind idehoztam őket, és lefektettem az ágyamba. Melegek, puhák, halkan ver a szívük, dorombolnak és szuszognak. Nagyon szeretem a cicákat! Bolond bátyám, utálom!


Kedves Anna Frank! VIII. 15.
(kedd) derült idő

Ma átmentem az Orgonába kenyérért, és a vörös téglás téren fagyiztam éppen, mikor a szemem láttára elesett egy öreg néni. Odaugrottam és felsegítettem. Észre sem vettem, hogy a fagyit meg elejtettem. Szaladt a biztonsági őr, megnézte, nem történt-e a néninek baja, és utána vett nekem egy új fagyit. A bácsival (az őrrel) nagyon összebarátkoztam. Azt mondta, van mókusuk meg kacsájuk, és legközelebb majd mesél róluk. Úgy hívják a bácsit, hogy Kobajasi. Mikor aztán hazaértem a kenyérrel, édesanyám összehúzott szemmel, dühösen így fogadott:

– Júko fiam, micsoda dolog ez, így összevizezni a lepedődet!

– Ne mondj ilyeneket, csak nem képzeled, hogy bepisiltem! – mondtam, mire jól kikaptam:

– A kiscicák voltak. Soha többet nem szabad az ágyadba vinni őket!

A paplanom csuromvizes volt. De talán mert még egészen kicsik a cicák, egyáltalán nem volt szaga. Édesanyám mondta, hogy a kiscicák pisijét és kakiját születésük óta Fúko nyalja fel. Fúko, te ezt bírod? Nem utálod? Szóval egy cicamamának még pisit és kakit is kell nyalnia! Elképesztő! Lassan egy hónaposak a kiscicák, úgyhogy állítólag már önállóan végzik a dolgukat.

– Na, szobatisztaságra kell őket szoktatnunk! Édesanyám hozott egy bádogdobozt, amiben előzőleg rizskeksz volt, kibélelte újságpapírral, és erre vécépapírt terített. Utána a három kiscicát egymás után a dobozba tette. Először megfogta a mellső lábukat, és úgy tett velük, mintha kaparná a papírt, aztán így csinált, hogy „ps-pss-sss", és leültette őket.

– Ide figyeljetek! Ide kell ezentúl pisilni! Pssss-sss!

Mi a bátyámmal hahotáztunk.

– Azt hiszed, hogy ezt megértik?

Szóval kigúnyoltuk. És erre mi történt? Fehér belecsurrantott a dobozba!

– Na, ez elég is.

– Miért?

– Mert ha itt a szaga, akkor már tudják, hogy itt kell elvégezniük.

– TÉNYLEG?

Édesanyám igazat mondott. A három kiscica azóta szabályosan a bádogdobozhoz megy és belepisil. Lehet, hogy édesanyám beszél macskául? Nem, nem, inkább a mi kiscicáink értenek japánul. Hát nem derék dolog?

Ja igen. Van egy jó hírem. A bácsi az Orgonából, a biztonsági őr, azt mondta, magához vesz két kiscicát.


Kedves Anna! VIII. 16.
(szerda) felhős, zivataros idő áramszünet

Ma borzasztó vihar volt. Dzsuna félelmében ugatott és ugrált.

– Bátorság, Dzsuna, bátorság! – biztattam.

Dzsunával kapcsolatban egy érdekes felfedezést tettem. Előfordul, hogy Dzsuna bánatosan, szinte panaszosán vonyít. Furcsállottam, úgyhogy elkezdtem figyelni.

A hulladékpapír-gyűjtő a környéket járva hangosbeszélőn értesíti a lakókat:

– Itt a hulladékpapír-gyűjtő, elnézést kérek a zavarásért! Volna-e fölöslegessé vált újságpapír, folyóirat? Azonnal vécépapírra cserélem!

Tovább figyeltem Dzsunát, és a mai napon már negyedszer hallottam vonyítani, ahogy jött ez a kocsi. Ez a Dzsuna akkor vonyít, ha a hulladékgyűjtő megjelenik!

Éppen ezért nagyon dühös lettem édesanyámra.

– Dzsuna azért vonyít, ha jön a hulladékpapír gyűjtő – mondtam –, mert te összeszedetsz vele mindenféle üres dobozt! Édesanyám felkacagott.

– Valamelyik nap a játszótéren figyelmesebben elolvastam a táblát, és az állt rajta, hogy kutyát sétáltatni tilos. A füves területet is rendbe hozták már, úgyhogy abbahagytuk az elhajigált szemét gyűjtését.

Elmeséltem Cunnak és Fúnak a történteket. Cun azt mondta, hogy Dzsuna talán hulladékpapír-gyűjtő volt előző életében. Az is lehet, hogy a hulladékpapír-gyűjtő kedvese volt. De Fúnak ez nem tetszett. Fú rendszerint azért jön hozzánk, mert szeret Dzsunaval sétálni. Cun meg mosogatni szeret. Ha kész az uzsonna, Cun azonnal mossa is el a tányérokat, poharakat.

– Mi voltál előző életedben, Dzsuna? – kérdeztem tőle, de csak a farkát csóválta.

Na, most már neki kell állni az angol- és a matekleckének. Még rengeteg van. Belehalok!

Ja, persze! Édesanyámat úgy látszik nagyon megdöbbentette ez a papírgyűjtő történet, mert Dzsunát ülő helyzetbe parancsolta, és elmagyarázta neki, ezentúl ha Mozartot hall, ugasson úgy, hogy au-au-aú! Aztán játszott neki a Figaro házasságából. De Dzsuna csak nézett rémülten, nem mondott sem au-t, se vau-t. Szerintem a Figarónál a Hattyúk tava sokkal jobban illene Dzsunához. Mert annak a dallamát, ha így kiénekeljük, hogy „itt-a-hullahadék-pahapiir-gyühüitő-ehel-nézést

J. i. Ói/ J kéhérék-a-zahava-ráháséhért-tralala", az éppen ráillik.

Édesanyám bosszankodott, hogy aki balettet tanul, az miért keveri a Hattyúk tavát a hulladék papír-gyűjtéssel. Különben, akik nem is tanultak balettozni, azt mondják, a Hattyúk tava a legszebb, és különösen Odette szerepe csodálatos. És szerinted? Tényleg így van? Égy kicsit szemtelen leszek, de én egyszer majd a Fekete hattyút szeretném eltáncolni. Jaj, de szeretném egyszer eltáncolni!


Kedves Anna! VIII. 21.
(hétfő) derült idő

Úgy örülök! Úgy örülök!

Ma újra megkezdődött a balettstúdió. Kb. 20 nap vakációnk volt. Négy főből álló csoportunk, a legjobb barátnők, egymást öleltük, kiabáltunk, ugráltunk, úgyhogy a tanár ránk is szólt. De sebaj, később ő is nevetett. Ráadásul, ha hosszabb szünet után újra balettóra van, általában történik valami jó. Különös, de így van. Például, mikor sorban táncolunk, pont a tükör elé kerülök vagy ilyesmi. Ma is történt egy jó dolog. Jól ment a piruett. Általában nem valami ügyesen forgók, de ma megdicsért a tanár: „Jó, jó lesz!"

Ja, és Teiko megkérdezte: „Hogy van az én kiscicám?" Remekül!!!


Kedves Anna Frank! VIII. 27.
(vasárnap) derült idő

Édesanyám rémes. Mikor megjöttem az uszodából, minden átmenet nélkül előrántotta azt a bizonyos vízcseppmintás elegáns ruhámat, és így szólt:

– Ha megebédeltél, öltözz át! Megnézünk egy új balettet.

Édesanyámnak az a rossz szokása, hogy mindent az utolsó pillanatban mond meg.

Elfelejtettem leírni a naplóba, voltunk a múltkor a Császári Színházban, a Hamletet láttuk. A kanadai út elmaradt, így hát édesanyám úgy döntött: „Legyen az idei nyarunk a művészeteké!" Olyanról már sokszor hallottam, hogy őszi művészeti hetek, de hogy a nyarat sokan művészettel töltenék, azt nem hiszem. Tényleg, hisz mi júliusban kabukiban * is voltunk. Szóval ha az eredményt nézzük, lehet, hogy mégiscsak művészeti nyarunk van?

* Klasszikus japán színház; színházi műfaj (történelmi darabok, táncdrámák)

Kedves Anna! Te láttad a Hamleteti Azt mondják, világhírű, örök érvényű színdarab, igaz? De az a Hamlet, amit én legutóbb láttam, az... na, szóval hallgass ide! A díszlet olyan volt, hogy el se hinnéd. Csupa lépcső! A lépcsősorok felvonásonként hol hármas tagozódásúak, hol kettes sorrá alakulnak, kereszteződnek, majd egy lépcsősorrá egyesülnek, szóval az egész színpad mozog, változik. De folyton-folyvást lépcső! A jelmez is szokatlan volt. Bő, zsákszerű ruhák, az aljuk olyan hosszú, hogy végig azon izgultam, mi lesz, ha beakad a lépcsőbe, és a színész lezuhan.

– Remek dolog a klasszikus Hamletet ilyen új stílusú előadásban látni, nem? De vajon Ophelia figurája jó-e így? – veszkődött édesanyám magában.

Édesanyám, mikor én még kicsi voltam, Londonban a Királyi Színházban látta a Kaméliás hölgyet. Akkor a díszlet egységesen fekete-fehér volt, mint a mi televíziónk. Azt mondják, nagyon elegáns volt. Csak egy sál vagy egy-két igazán apró dolog lehetett halványlila, esetleg halványkék, és ez nagyon hatásos. A kamélia virága, az meg persze... vörös lehetett, nem? Csak a díszlet alapján is milyen más lehet ugyanaz a darab!

Kedves Anna! Te a Hamletet meg a Kaméliás hölgyet biztosan jól ismered. De a hagyományos japán színházat, a kabukit nem ismered, ugye? Én szeretem, mert nagyon érdekes. Júliusban az Ivafune Honejosze című darabot láttam. A sötét színpadon egy csontváz hevert darabokban. Sípszó hangzott, majd dobütések, és kék színű lidércfény gyulladt. Erre a darabok összeálltak, hirtelen felemelkedett a csontváz, és egy gyönyörű nő lett belőle. A nő napernyőt tartott a kezében, és legyezővel hűsítette arcát, miközben a színpadról a levegőbe emelkedett, és a „hanamicsi" * fölött ellebegett. Fantasztikus, nem? Ugye hihetetlen?

* Keskeny út, mely mint egy híd összeköti a szinpad előterét a színfalak mögötti résszel

Ennél a darabnál egy csöppet sem féltem. Édesanyám meg is jegyezte:

– Hogy megváltoztál, Júko! Pedig a földrengéstől meg a háborútól hogy tudsz félni! De mikor olyan más egy színdarab meg a valóság, nem?

Hoppá, mit is akartam még írni? Ja igen, hogy az nagyon jó, ha új balettot nézünk meg, de ez azt jelenti, megint azt az elegáns ruhát kell felvennem. Ezen aztán veszekedtünk egy sort, végül úgy döntöttem, az agyonmosott, fáradtrózsaszín pamutruhámat veszem föl (most különben is ez a divatos). Hosszú ujjú, de nem baj, a színház úgyis légkondicionált. Ebben akár ugrálhatok is, olyan bő a szoknyarésze. Hát akkor elmentem!

Majd írok!

Kedves Anna!

A műsort nem Tokió valamelyik központi színházában láttuk, hanem Nagy-Tokió egyik külvárosának előadótermében.

A cselekmény egy hegyi ördög és egy falusi leány szerelmének története. Juki, a vadász leánya, vak. Egy napon az ördög elrabolta őt, és ezentúl a hegyek között kellett élnie. Az ördög kimondhatatlanul szerette Jukit. Mivel azonban az ördög félénk volt (ördögök közt is van ilyen is, olyan is, igaz?), nem szólt semmit, csak fújta a furulyáját, Juki meg hallgatta. Talán megértette ezt a szerelmet, ki tudja, észrevétlenül ő is beleszeretett az ördögbe.

– Legalább ne lennék vak, hogy láthatnálak – sóhajtozott a lány. – Ha ördög vagy is, legalább egy szempillantásra szeretnélek látni. – Az ördög szerette volna meggyógyítani a lány szemét, és elment gyógyfüvekért, de közben a vadász lelőtte, és meghalt. Az a vadász Juki apja volt. Juki bánatában egy szakadékba vetette magát, és meghalt.

Én mostanáig csak külföldi balettet láttam, a Hattyúk tavát, a Don Quijotét vagy a Giselle-t, úgyhogy a japán balett az ördöggel meg a vadásszál teljesen új volt nekem, és nagyon meglepett. Ha belegondolok, baj, hogy nincs több japán balett, hiszen japánok vagyunk, nem?

Odafelé menet a taxiban egy kicsit rosszul lettem, és ezért a műsor elejét nehezen bírtam. Ráadásul egy csomó ember odaszólt, hogy „jaj, de megnőttél!", megbámultak, úgyhogy végül elegem lett mindenből.

Engem kicsi koromtól kezdve nagyon sokan szeretgettek, neveltek. Egyrészt azért, mert édesapám korán meghalt, másrészt azért, mert édesanyám dolgozott, ráadásul a munkája, a riportírás olyan, hogy sokat kellett utaznia, sokat volt távol. Ha az ujjamon akarnám megszámolni, hány ember volt anyám helyett anyám, talán nem is lenne elég az összes ujjam.

– Ezért néznek így rád, ezért mondják, hogy „de megnőttél", meg „de helyes vagy" – magyarázta édesanyám. Ezt persze én is így gondolom, de valahogy mostanában megutáltam a felnőtteket. Rosszat mondanak arról, aki éppen nincs ott, nem ugyanazt mondják, mint amit cselekszenek, nem válaszolnak rendesen, mikor a gyerekek lelkesen beszélnek hozzájuk, s épp akkor küldenek ki valahonnan, amikor semmi kedvünk elmenni, meg minden! Meg aztán folyton szomorú dolgokról beszélnek. Nem mintha nagyon odafigyelnék, de néha meghallok foszlányokat. Tudod: földrengés, háború meg a betegségek. Na és a tévé meg az újság a gyilkosságokkal meg az öngyilkosságokkal, ezek is félelmetesek.

Ezért inkább megfuttatom Dzsunát, meg felkapom a kiscicákat, és velük játszom, ja, meg képregényt nézegetek, mert így egy kicsit távolabb kerülnek a félelmetes dolgok. Jaj, de elálmosodtam! Lefekszem aludni.

Ja, igen: a mai balettdarabnak ott volt a szerzője az előadáson. Szanetó Akirának hívják. Ezek szerint egy baletthoz is kell szerző. Ezen csodálkoztam. 4. Fukikótól Annának

1978. VIII. 29. (kedd)

Ma végre maradt egy kis szabadidőm, és leforgattam a hónap elején Aomoriban felvett szalagot, amin egy öreg néni mesélt. A szalagról népmese szólt, amit a Dzsúszan-tó – a tengerparttól a legtávolabb eső tó – melletti faluban hallottam. Mikor vége szakadt a mesének, hirtelen elmondhatatlan rémület és nyugtalanság fogott el. Kinyújtottam a kezem, és megállítottam a szalagot. Vajon miért tört rám ez a rémület? Vissza-visszajátszottam a szalagot, és meghallgattam újra a nehezen érthető cugarui tájszólást.

Az öreg néni megszólalt:

– „A mese címe: Az ördög szeme.

Élt egyszer régen egy leány. Egy őszi napon felment a hegyre gombászni. Észre sem vette, s eltévedt. Már egészen beesteledett. Félni kezdett, de csak ment, meg nem állt. Hát túlfelől az erdőben valami világot lát. Elindult a világosság felé. Egy udvarház volt, nagy fekete kapuval.

Eltévedtem az úton, kaphatnék-e szállást éjszakára?kérdte, s zörgött a kapun. Kijött erre egy legény, s jó szívvel behítta.

Olyan pompás épület volt, amilyet a leány még sose látott.

A leány ott maradt, s ettől fogva a legénnyel élt. A legény reggel korán kelt, a tolóajtókat széthúzta, s a ház távoli végébe ment. Este csodamód fáradtan és sápadtan tántorgott vissza. Hiába kérdte a leány: – mit csináltál? – nem mondta meg.

– Ne kérdezősködj arról, hova megyek, s mit csinálok!

A leány szörnyen nyugtalan volt. Aztán egy napon lopva a legény után eredt. Nyitotta az ajtókat, húzta be maga után, nyitotta, csukta, számlálhatatlan sokszor. Csak ment befele, egyre mélyebben a házba, s mikor már úgy sejtette, a legbelső szobánál jár, egyszer csak hangokat hall odabentről.

Bekukucskált, hát rengeteg ördög volt benne. Egy vak ördög – tán ez volt a vezér – parancsára a legényt ütötték, rúgták, sütögették, végül izzó, vörös nyársat döftek belé, s még lábánál fogva fel is lógatták – valóságos pokol volt. S közben egyre azt üvöltöttek:

Add vissza a szemét! Add vissza a szemét! – De a legény egyre csak azt hajtogatta, nem tud ő arról semmit sem.

A leány remegve, a rémülettől szinte rogyadozva hátrált vissza a szobájukig.

Kicsiny idő múlva beesteledett, s a legény kimerültén visszatért. Átadott a leánynak egy kulccsomót, s így szólt:

Magányos vagy te így egyedül, íme 13 kulcs. Nyisd ki evvel a kamrák ajtaját, s menj be! Akkor nem leszel egyedül. Csak a 13. kamrát, azt ne nyisd ki semmiképpen! Én sem tettem soha, még apámuram tiltotta ezt meg nekem.

A következő naptól a leány egyenként kinyitotta az ajtókat.

Az első napon az első kamrát nyitotta ki. Hát odabent éppen újév volt. Faütőkkel tollaslabdáztak, pörgettyűket pörgettek, s roppant vidámság volt. Amint belépett a leány a kamrába, hittak, egyen rizses tisztás édességet, kínálták ízes reteksalátával, hozzá lapi, répa és sült lazac volt. Jóltartották!

A következő napon a második kamrát nyitotta ki. Javában virágzott a szilva, mint februárban rendesen, s a gyermekek sárkányt eregettek. Beállott közéjük sárkányt eregetni, kapott édes rizsbort, s felmelegedve tért vissza szobájába.

A harmadik kamrában a leányok ünnepe folyt. A negyedik kamrában éppen a szántóföldre mentek mind dolgozni. A leány is segédkezett, s ahogy hirtelen felpillantott, a legényt látta maga előtt. Meglepetésében felkiáltott, de nem a legény volt az. A szántóföldön étellel kínálták, s aztán leszegett fővel hazament.

Az ötödik kamrában éppen a pontyzászlót tűzték ki a májusi fiúk ünnepe alkalmából. A hatodikban rizst ültettek, a hetedikben tanabata* ünnepét ülték, a nyolcadikban augusztusi telihold volt. A kilencedikben gombászni mentek, a tizedikben aratták a rizst, a tizenegyedikben kiakasztották a retekfüzéreket aszalódni, és zöldséget mostak, a tizenkettedikben pedig már esett a hó, s a gyermekek hóembert építettek meg szánkáztak.

* Csillagok találkozásának ünnepe júliusban

Nap nap után megnézett egy-egy kamrát a leány, míg elérkezett a tizenharmadikhoz. Ez volt az, amire azt mondták: «Ezt az egyet ki ne nyisd!»

Azt mondta, ki ne nyisd! Azt mondta, ki ne nyisd! – ismételgette a leány magában, mint egy varázsigét, de a keze öntudatlanul is a zárba illesztette a kulcsot. Hirtelen elszánta magát, kinyitotta az ajtót, benézett, de semmi sem volt odabenn. A nagy setétségben csak egy dobogó volt, rajta egy fekete ládikó. «Hát ez meg ugyan mi lehet?»gondolta, leemelte a ládikó tetejét, s talált benne két síkos, kerek üveggolyószerű valamit. Gondolkodott, hogy mi lehet az, kezébe vette, s kiment, hogy a napvilágnál jobban szemügyre vegye. Csakhogy elbotlott, elesett, s az egyik golyót az ott csörgedező patakba ejtette.

Jaj, mit tettem? – Sebesen visszatért a házba. A legény már otthon volt, sápadtan, mint rendesen. Azon az éjjelen nagy csattogás, zaj támadt. A legbelső szoba f elől ajtónyitás-csukás zaja ismétlődött, s egyre közelebbről! A leány reszketett. Hirtelen rántással nyílt az ajtó, s az ördögvezér nyomul befelé. A többi ördög is felsorakozik, így szól az egyik:

Megtaláltuk az egyik szemgolyót! – S valóban, az ördögvezér sötét barlanghoz hasonlatos szemgödrében egy szem.' villogott.

Szüléitek idejében elvették szemem világát, mert azt mondták, rosszat cselekedtem. Ma végre meglett az egyik. Add vissza a másikat! Ha visszaadod, eztán nem fogunk ütni-verni! Meg sem égetünk! Sőt még kincseket is kaptok! No, add vissza hát a másik szememet!

De a legény nem szólt semmit. Az ördögök csudára megharagudtak, ordítozni kezdtek, s felkapták a vasrúdjukat. A leány ezt már nem bírta tovább.

Ez a golyó, ami nálam van, ez lenne az? – kérdezte, s előrántotta kebléből a golyót, ami oly hasonlatos volt az üveggolyóhoz.

Ez az!

Az ördögök örömükben összecsapták tenyerüket, majd tisztelettel átnyújtották vezérüknek a szemgolyót. A vezér a golyót visszaillesztette tátongó, sötét üregű szemgödrébe, s a szem fényleni kezdett.

Az ördögvezér alakja nőttön-nőtt, a házon is túlnőtt.

– Adjatok nekik kincseket!mennydörögte, hangjával szelet kavart, s alakja a semmibe tűnt.

A legény s a leány a kincsekkel boldogan élt, míg meg nem halt. Vége."

A cugarui néni még több népmesét meg azon a vidéken elterjedt történetet is mondott, de engem már az első megfogott, sőt mélységesen f elkavart. És azóta sem hagy nyugodni Az ördög szeme. Van benne valami, amit nem értettem. Sőt amiről ma sem állíthatom, hogy egészen pontosan értem. Egy ehhez hasonló történetet láttam régen, amikor Naoki még kicsi volt, bábopera formájában. Fülemülelány volt a címe. Nemcsak bábok szerepeltek benne, operaénekesek is felléptek; volt hagyományos keleti oroszlántánc és zenekari kíséret is. Érdekes, szép operaelőadás volt. A cselekménye hasonlít az előbbi népmeséhez.

Egy fiatal rőfös vándorolt a hegyek között.

Teát, hajtűt, rúzst, púdert vegyenek! – árulta harsányan hirdetve portékáját, míg csak el nem tévedt. Végül egy villához ért, ahol egy gyönyörű lány lakott. Ott maradt vele ő is, és együtt éltek. Egy szép napon a lány elment hazulról, a fiatalember egyedül maradt. A lány meghagyta, a tizenharmadik kamrát ne nyissa ki, de ő mégis benézett. Odabent mindenfelé virágzó szilvafákat látott, meg egy tojását költő fülemülét. A fülemüle elszállt, és egyszer csak ott állt a lány. Az ifjú nem vette észre őt.

Pedig már nemsokára gyerekünk lett volna! kesergett a lány, és eltűnt. Mire a fiatalember észbe kapott, már egy szál maga volt a hegyek között.

A két történet nagyon hasonló. És mégsem.

A fülemülemesében értem a tiltott kamrát, van róla valami elképzelésem. De abban, amelyik az ördög szeméről szól, van valami mélyebb, valami baljós sejtelem.

Ez a szem engem néz.

Mintha a Föld méhéből sötéten morajló hangot hallanék.

A leány, aki a szemgolyót átadja... akár énmagam is'lehetnék!

Anna, nem tudom pontosan, de valami azt súgja, az ördög szeme kapcsolatban van veled.

Anna!

Észrevétlenül szétesett az életem.

Reggel felkelek. Bekapcsolom a mosógépet. Dzsunát futtatom. Elkészítem a reggelit. Kitakarítok. Aztán a munka, az írás. Egyszer egy falusi leányról, máskor családi öngyilkosságról, újságkihordó kutyáról, a gyógyszerek okozta ártalmakról vagy éppen esküvői szokásokról. Előfordul, hogy egyazon napon délelőtt az étkezési szokásokról, délután a kettős öngyilkosságról kell írnom. Egy másik nap a japán virágrendezés a téma, és még aznap este interjút készítek egy avantgárdé darabot játszó színésszel. Megint máskor Mozart-zenét hallgatva cikket írok az anyukák röplabdacsapatáról, és közben kigondolom a vacsora fogásait, vagy kicserélem a szalagot a cicákon. Minden elaprózódik, semminek nincs folytatása, csak telnek a napok, az órák, elúsznak a másodpercek, csak a televízió zúg időről időre.

Szeretném, ha ez a napló, amit hozzád írok, ívet alkotna a percekből, egybetartaná a széteső időt. Másképp talán kiszáradt, kiégett teremtés válna belőlem, még ha látszólag megőrizném is emberi külsőmet, látszólag elégedett ember benyomását kelteném. S ha akkor azt kérné az ördög: add vissza a szememet! – valószínűleg habozás nélkül átadnám neki. S még úgy magyaráznám, humánus okból tettem, hogy segítsek a legényen.

Anna! Már kis híján elbóbiskoltam az előbb, most ismét éber vagyok. Azt mondják, a japánok feledékenyek. Az ördög szemét visszaadó leányban én a japánok engedékenységét látom, más szóval önmagamat. Én képtelen vagyok hosszú időn át gyűlölni. Rögtön felejtek, rögtön nyújtom a kezem, rögtön egyezséget kötök. Akárhogy vesszük, nincs rendjén így ez a mese. A végét újra kell írni.

„A vezér visszaillesztette a szemét a sötéten tátongó szemüregbe, és a szeme fényleni kezdett. Az ördög ereje nőttön nőtt.

– Miénk a világ! – mennydörögte és zengett a röhögése, miközben a környék hirtelen besötétedett. A leány remegve tapogatózott a sötétségben, de a ház is, a legény is eltűnt. A gyér fényben koponyák sokasága sejlett..."

Nem ilyen befejezést kíván ez a népmese? Ámbár, nem. Mint mese jó így, de a valóságban szörnyűséges, hogy szegény lány a koponyák sokasága között marad...

Jaj, teljesen összezavarodtam. 5. Júkótól Annának


Kedves Anna Frank! 1978. VIII. 31.
(csütörtök) felhős idő

Ma van a vakáció utolsó napja, és ezért édesanyám elvitt minket a bátyámmal vendéglőbe.

Előtte kaptam egy nyakba lógatós tárcát meg egy egybeszabott, kantáros farmert, amire már régóta fájt a fogam. De édesanyám zsugori, és csak nem akarta megvenni nekem. Ilyen tárcát én már vettem magamnak a zsebpénzemből még akkor, mikor senkinek sem volt, és hordtam. Elefántos volt, amilyen a többieknek nem volt.

Kedves Anna! Ugye most gondolkozol, hogy mi is lehet az a nyakba lógatós tárca? Úgy képzeld el, mint egy zsebet, amire pántot erősítettek, és a vállon át keresztben lelógatva is lehet hordani. És ez a zseb lehet elefánt formájú, cica formájú, víziló formájú.

– Középiskolás létedre ilyen kisbabás holmit hordani!... – nevetett édesanyám. De nem baj, én szeretem és kész. A ma kapott tarsoly fekete és cica formájú. Olyan boldog vagyok! Kúnak és Fúkónak is meg kell mutatnom.

Na, szóval egy Poro-poro nevű, fiataloknak való jópofa vendéglőbe mentünk. Én amúgy nem szeretek vendéglőbe járni. Azt sem szeretem, ha otthon eszünk vendéglői kosztot. Az otthon főzött ebédet szeretem. De édesanyám szerint fárasztó dolog folyton azon törnie a fejét, hogy mit is főzzön aznap. Úgyhogy „néha a vendéglőt is kibírjátok" jelszóval elvisz minket enni. Ez a Po

Én is nevettem, de azért bántott a dolog. Miért gondolja a bátyám, hogy soha, de soha nem jön el az az idő! Fuu!

De aztán hamar elcsitultunk, és újra illedelmesen ültünk a helyünkön.

– Édesanyám! – kérleltem. – Édesanyám, miről szól majd? Mondd el nekünk, légy szíves! – De ő csak a fejét rázta.

– Nem mondom el, mert csak kinevettek! Na, azért végül elmondta. Az ördög szeme volt a címe.

– Megint ördög? – kérdeztem teli szájjal, mert éppen a húst rágcsáltam.

– Teli szájjal ne beszélj! – szólt rám undokán édesanyám.

– Mi az, hogy „megint ördög"? – kérdezte a bátyám.

– Múltkor láttunk egy új balettet, egy népmese-feldolgozást, abban volt ördög – mondtam.

– Az, amelyik szeretett furulyázni? És jó ember, illetve jó ördög volt? De az én történetem most más. Ez egy félelmetes ördög.

A gyertyafény meg-megcsillant édesanyám arcán, miközben elmesélte nekünk az ördög szemének történetét. Tényleg félelmetes volt.

– Nem kockázatos egy ilyen gonosz ördögnek csak úgy visszaadni a szemét? És tényleg boldogan éltek tovább? – aggodalmaskodtam. Ugyanis én nem hiszem, hogy az ördög attól, hogy visszakapja a szemét, egyszeriben jó ördöggé váljon.

– Ez a bökkenő, igaz! – bólogatott a bátyám is. – Igen. A végét meg kellene változtatni. Ha visszaadja a szemgolyót, biztos, hogy nem lesznek boldogok. De ha nem, milyen út nyílhat előttük? – mondta édesanyám is, és mély hallgatásba merültünk mind a hárman.

Anna, te hogy gondolod?

A balettdarabok általában csodálatos szerelemmel fejeződnek be. Még ha itt a Földön nem is lehetnek egymáséi a szerelmesek, így van a Hattyúk tavában is, Giselle pedig szellemként jelenik meg az imádott herceg előtt. Az ördög szemében is boldogok lesznek a végén, de mintha nem lenne igazságos az egész.

– Éppen ezért szerintem – mondta édesanyám

– úgy kéne befejezni, hogy „a lány átadta az ördögnek a szemgolyót, a környék besötétedett, és számtalan..."

Ekkor odajött a pincér, és tisztelettudóan így szólt:

– Parancsolnak kávét vagy teát? Édesanyám nem folytatta a történetet.

A befejezetlen balett, Az ördög szeme véget ért. Jaj, istenem! össze kell szednem a vakációra feladott leckéket! Már tíz óra. Juj!


Kedves Anna! IX. 1.
(péntek) felhős idő

Igazán furcsa idő van. Nyáron sültünk, főttünk a melegben, most meg, ahogy szeptember lett, egyszerre lehűlt a levegő. A kiscicák elevenen ugrálnak körbe-körbe, és már bele-beledugják az orrukat Fúko vagy Kú ételébe. Már mindegyik elérte a 600 grammos súlyt. Édesanyám azt mondta, hogy lassan valakinek oda kell adnunk őket. Nagyon elkeseredtem. Kár, hogy vége a nyári szünetnek! Viszont találkozhatom a sulibeli barátaimmal, a balettstúdió is újra kezdődött, az ottaniakkal is együtt lehetek, úgyhogy ki lehet bírni.

Csak egy megdöbbentő dolog történt. Mizuno Szatoru padjába egy horogkereszt van bevésveolyan, amilyet az a Dzsé-Dzsé hordott. De miért?


Kedves Anna Frank! IX. 4.
(hétfő) felhős idő, időnként kiderül

Ma ültetés volt az osztályban. Megbeszéltük, hogy a csoportok maradjanak az első félévi ültetés szerint.

– Azért jobb lenne, ha a padsorok felcserélődnének – javasolta valaki. Kő-papír-olló versenyt rendeztünk a csoportok között, és a mi 3-as csoportunk meg Szatoru csoportja győzött.

– No rendben, akkor az utolsó forduló álljon találós kérdésekből. A győztes lesz az ablaknál, igaz? Rajta, válasszatok képviselőt magatok közül, és győzelemre fel!

Ez az, amiben Kavamura tanár úr más, mint a többiek. Kicsit dedós, de nagyon mulatságos. A választás rám és Szatorura esett, és így megkezdődött a mi párharcunk.

Rögtön eszembe jutott az a találós kérdés, amit annak a parkbeli gyereknek mondtam. Az öregemberes. Oké, én ezt dobom be.

Először kő-papír-olló verseny, a győztes pedig... Mizuno Szatoru!

Bemutatom neked röviden ezt a fiút. Elsőben, mikor Kavamura tanár úr az osztályfőnökünk lett, tudod, milyen szórakozottak a tanárok, ahogy szólította névsor szerint a gyerekeket, azt mondta:

– Mizuno Szatosi. – Mizuno nem felelt. – Mizuno Szatosi nincs itt? – Erre Mizuno hirtelen felállt, és fenyegetően csendes hangon így szólt:

– Mizuno Szatoru vagyok! – Erre kitört a röhögés.

Szatoru egy picit nagyképű, de Cun szerint, aki általánosban egy osztályba járt vele, másodikos korukban egy másik iskolából jött át, és akkor még alig mert bemenni az osztályba. Kapaszkodott az ajtófélfába, és sírdogált.

Nos, ez a Szatoru most a tőle megszokott halk hangon nekifogott:

– Reggel négy lábon mászik, délben két lábon jár, este meg hármon botorkál. Mi az?

Á, ez a szfinxrejtély lesz! A bátyámtól tanultam még régebben. Nagy hencegve megfeleltem:

– Hát ember. Mégpedig azért, mert az ember csecsemőként négy lábon mászik, utána feláll és két lábon jár, végül megöregszik, és bottal lesz háromlábú.

Szatoru csak meresztette rám a szemét. Hát igen!

– Lássuk most Mórit a 3. csoportból!

– Hegyen hó, völgyben tó, malomban egy kő se jó. Többet hátra, mint elé, mindennap már lefelé. Mi az?

– Na, Mizuno, tudod-e? Hm, ez nehéz ám! – Kavamura tanár úr az orrát vakarta, a fejét rázta, de Szatoru is hol felnézett, hol lenézett, a száját biggyesztette, míg végül kivágta:

– Öregember.

– Mi?! – A megdöbbenéstől teljesen paff lettem. De bosszantó!

– Éljen! Megvan! Éljeeeen!

A fiúk – nem egészen értem, miért – úgy örültek, mintha győztek volna. Örömükben a padot verték. A lányok meg bosszankodtak és siránkoztak.

– Jól van. Az első forduló döntetlen. Hanem, miért is öregember a válasz?

Úgy tűnik, a tanár úr nemigen értette meg.

– Azért, mert a hegyen hó, az az ősz haj, a völgyben tó, az a könnyes szem, és a malomban a kövek, az a sok rossz fog.

Mindenki elbámult egy kicsit, de aztán nevetgélni kezdtek: „Ja persze, az ősz haj meg a rossz fog, persze."

– Hm. Elég különös találós kérdés. Kitől tanultad?

– Anyámtól.

Kicsit el voltam keseredve, mert azt hittem, senki sem ismeri.

– És te, Mizuno,' akkor te kitől hallottad? Ismerted, igaz?

De Szatoru nem válaszolt, mogorván hallgatott. Ahogy ezt az arcot néztem, hirtelen beugrott az a gyerek a parkban. A vezér. Arra hasonlít. Lehet, hogy annak a testvére. Tényleg, megnézem majd a nevét a naplómban.

Ilyenkor hasznos, ha van az embernek naplója, igaz, kedves Anna?

A találóskérdés-verseny még hosszan folytatódott. Végül az l. csoport, Szatoruéké elfoglalta az ablak felőli padsort.

Kedves Anna! A zsidóknál is ismerik a találós kérdéseket? Hazafele menet Kavamura tanár úr megállított.

– Hallottam, Móri, nálatok nagyon finom sült édeskrumpli szokott lenni. Egyszer szívesen megkóstolnám!

– Holnap hozo. – Ígértem meg.

Este jutott csak eszembe, és mikor édesanyámnak elmondtam, hát rémülten ugrott fel.

– Miért ilyenkor kell ezt mondani? A kutyafáját! Na nem! Olyan kis hitvány, egérfarkinca krumplink van, és kevés is. A kutyafáját! Ebből csak egészen kevés telne, meg hát olyan kis hitvány, meg sem tudnám finomra sütni.

– Nem baj, elég lesz egy kevés is!

– Majd viszel holnapután.

– De már megígértem! Megcsinálja-e vajon édesanyám?

folytatás