Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Zeami


世阿弥 元清 Zeami Motokiyo (c.1363-1443)

Zeami (írói név); Oniyasha; Saburō; Sō-zen; Shiō; Zenpō; Hadano Motokiyo; Yūza-ki Saburō Motokiyo; Kanze Saburō Moto-kiyo; Zeami Motokiyo (névváltozatok); (Nara környéke, Yūzaki falu?, 1363—Kyōto, 1443. aug. 8.): japán drámaíró, színházelméleti szakíró, színész, zeneszerző. Az édesapja, Kanami (1333—1384) által kialakított színpadi formanyelvének és ki-fejezésrendszerének, esztétikájának, szcenikai és zenei hátterének továbbfejlesztője és kikristályosítója. Kilencéves korában, atyja oldalán lépett először színpadra. Két évvel később, 1374-ben a művészetszeretetéről híres katonai kormányzó, Ashikaga Yoshimitsu shōgun (ur.: 1367—1395) látta egy közös előadásukat, s mindkettőjüket pártfogásába vette. A kormányzó támogatásának köszönhetően a művészete a szamurájréteg kedvelt szórakozásává, a katonai arisztokrácia eszményeinek és ideológiájának megtestesítőjévé vált. A shōguni udvarban a fiatal Zeami a neves rengaköltő, Nijō no Yoshimoto (1320—1388) szellemiségének hatása alá került. Kanami 1384-ben bekövetkezett halála révén Zeami lett az apja által vezetett társulat, a nō egyik karakteres stílusirányzatát képviselő Kanze-iskola feje. Yoshimitsu shōgun halála (1408) után annak fia, Ashikaga Yoshimochi (ur.: 1395—1423) egy másik nō-társulatot tüntetett ki pártfogásával, így Zeami kegyvesztett lett. Az udvari élettől visszavonulva teljesen a művészi tökéletesítésének és teoretikus megalapozásának szentelte magát. 1422-ben buddhista szerzetesnek állt, társulata vezetését pedig fiára, Kanze Jūrō Motomasára (1394—1432) bízta. Motomasa tíz évvel későbbi halála után Zeami unokaöccse, Onami Motoshige (1398—1467) irányította tovább a Kanze-iskolát. Bár az akkori shōgun, Ashikaga Yoshinori (ur.: 1428—1441) pártfogásába vette Onamit és társulatát, Zeami változatlanul mellőzött maradt. Sőt 1434-ben száműzték Sado szigetére, ahonnan csak hét évvel később, a shōgun meggyilkolása után térhetett vissza. Hátralévő két évét veje, a kitűnő dráma-szerző, Konparu Zenchiku (1405—1470) házában élte le. Őt tekintette művészi örökösének, reá hagyta írásait is.

Zeami írta vagy dolgozta át, ill. neki tulajdonítják a napjainkban is színre kerülő nō-repertoár majdnem felét, közel 120 darabot. Ezek közül az alábbi tíz mű - régebben általában német nyelvből, az 1980-as évektől japán eredetiből fordítva — magyarul is olvasható: Hagoromo (Barátosi Balogh B., A pehelyruha, 1906; Rapaics R., A tollruha, 1930; Schönau Beatrix, Hagaromo. 1992); Takasago (Rapaics R., Köszöntő-No-Takaszago, részletek, 1930; Kemenczky Judit, Két fenyő, 1974; uő, Takaszago, 1994); Atsumori (uő, Acumori fuvolája, 1974; uő, Acumori, 1994); Haku Rakuten (uő, Az isten és a költő, 1974); Yamanba (uő, Jamamba, 1984; Schönau Beatrix, ua., 1992; Kemenczky Judit, Jamanba, 1994); Matsukaze (uő, Macukaze, 1989); Tomoe (Schönau Beatrix, Tomoe, 1992); Kiyotsune (Kemenczky Judit, Kijocune, 1994); Shōkun (uő, Sókun, 1994); Tōboku (uő, Tóboku, 1994).

Zeami 1400 és 1436 között huszonnégy színházelméleti, ill. -esztétikai tárgyú művet írt. Közülük huszonegy maradt fönn, háromnak csak a címét ismerjük. Ezek az írások a nō művészetének teljes összefoglalását nyújtják, a szerző figyelme a legapróbb részletekre is kiterjedt. Több könyvben tárgyalta a színészi alkotás módszereit, a játék lehetséges technikáit, a képzés folyamatának helyes fölépítését, az állandó tréning fontosságát, a nō esztétikai elveit, a zenei szerkesztés kérdéseit; s egy-egy értekezést szentelt a nō kialakulása történetének. filozófiájának, a darabírás fortélyainak és szervezeti, közösségi kérdéseknek, írásos hagyatékát családja titkos örökségként őrizte, így művei — egyetlen könyvének 1665-ös kiadását kivéve — csak 1909-ben jelentek meg nyomtatásban. Leghíresebb traktátusában, amely a Kadensho ('Tanítás a virágról'), ill. a Fūshi-kaden ('A virág átadása') címeket viseli, és 1400 és 1418 között keletkezett, a nō-előadás hatását a színész belső sugárzásából, a  monomane (a dolgok utánzása) és a yūgen (fölfoghatatlan káprázat; misztikus szépség; a valóságtól független mélység és tünékenység) együtteséből származtatja. E két minőség jelenléte teszi képessé a színházat a hana (virág), vagyis az előadás értelme és üzenete átnyújtására a közönségnek, amely ezáltal transzcendens élménnyel, a világ immanens törvényeinek átérzésével  gazdagodhat.

Duró Győző
In: Világirodalmi lexikon 18. Z–INDEX (1995), pp. 118-119.