Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Zeami
世阿弥 元清 Zeami Motokiyo (c.1363-1443)
Zeami (írói név); Oniyasha; Saburō; Sō-zen; Shiō; Zenpō; Hadano Motokiyo; Yūza-ki Saburō Motokiyo; Kanze Saburō Moto-kiyo; Zeami Motokiyo (névváltozatok); (Nara környéke, Yūzaki falu?, 1363—Kyōto, 1443. aug. 8.): japán drámaíró, színházelméleti szakíró, színész, zeneszerző. Az édesapja, Kanami (1333—1384) által kialakított nō színpadi formanyelvének és ki-fejezésrendszerének, esztétikájának, szcenikai és zenei hátterének továbbfejlesztője és kikristályosítója. Kilencéves korában, atyja oldalán lépett először színpadra. Két évvel később, 1374-ben a művészetszeretetéről híres katonai kormányzó, Ashikaga Yoshimitsu shōgun (ur.: 1367—1395) látta egy közös előadásukat, s mindkettőjüket pártfogásába vette. A kormányzó támogatásának köszönhetően a nō művészete a szamurájréteg kedvelt szórakozásává, a katonai arisztokrácia eszményeinek és ideológiájának megtestesítőjévé vált. A shōguni udvarban a fiatal Zeami a neves rengaköltő, Nijō no Yoshimoto (1320—1388) szellemiségének hatása alá került. Kanami 1384-ben bekövetkezett halála révén Zeami lett az apja által vezetett társulat, a nō egyik karakteres stílusirányzatát képviselő Kanze-iskola feje. Yoshimitsu shōgun halála (1408) után annak fia, Ashikaga Yoshimochi (ur.: 1395—1423) egy másik nō-társulatot tüntetett ki pártfogásával, így Zeami kegyvesztett lett. Az udvari élettől visszavonulva teljesen a nō művészi tökéletesítésének és teoretikus megalapozásának szentelte magát. 1422-ben buddhista szerzetesnek állt, társulata vezetését pedig fiára, Kanze Jūrō Motomasára (1394—1432) bízta. Motomasa tíz évvel későbbi halála után Zeami unokaöccse, Onami Motoshige (1398—1467) irányította tovább a Kanze-iskolát. Bár az akkori shōgun, Ashikaga Yoshinori (ur.: 1428—1441) pártfogásába vette Onamit és társulatát, Zeami változatlanul mellőzött maradt. Sőt 1434-ben száműzték Sado szigetére, ahonnan csak hét évvel később, a shōgun meggyilkolása után térhetett vissza. Hátralévő két évét veje, a kitűnő nōdráma-szerző, Konparu Zenchiku (1405—1470) házában élte le. Őt tekintette művészi örökösének, reá hagyta írásait is.
Zeami írta vagy dolgozta át, ill. neki tulajdonítják a napjainkban is színre kerülő nō-repertoár majdnem felét, közel 120 darabot. Ezek közül az alábbi tíz mű - régebben általában német nyelvből, az 1980-as évektől japán eredetiből fordítva — magyarul is olvasható: Hagoromo (Barátosi Balogh B., A pehelyruha, 1906; Rapaics R., A tollruha, 1930; Schönau Beatrix, Hagaromo. 1992); Takasago (Rapaics R., Köszöntő-No-Takaszago, részletek, 1930; Kemenczky Judit, Két fenyő, 1974; uő, Takaszago, 1994); Atsumori (uő, Acumori fuvolája, 1974; uő, Acumori, 1994); Haku Rakuten (uő, Az isten és a költő, 1974); Yamanba (uő, Jamamba, 1984; Schönau Beatrix, ua., 1992; Kemenczky Judit, Jamanba, 1994); Matsukaze (uő, Macukaze, 1989); Tomoe (Schönau Beatrix, Tomoe, 1992); Kiyotsune (Kemenczky Judit, Kijocune, 1994); Shōkun (uő, Sókun, 1994); Tōboku (uő, Tóboku, 1994).
Zeami 1400 és 1436 között huszonnégy színházelméleti, ill. -esztétikai tárgyú művet írt. Közülük huszonegy maradt fönn, háromnak csak a címét ismerjük. Ezek az írások a nō művészetének teljes összefoglalását nyújtják, a szerző figyelme a legapróbb részletekre is kiterjedt. Több könyvben tárgyalta a színészi alkotás módszereit, a játék lehetséges technikáit, a képzés folyamatának helyes fölépítését, az állandó tréning fontosságát, a nō esztétikai elveit, a zenei szerkesztés kérdéseit; s egy-egy értekezést szentelt a nō kialakulása történetének. filozófiájának, a darabírás fortélyainak és szervezeti, közösségi kérdéseknek, írásos hagyatékát családja titkos örökségként őrizte, így művei — egyetlen könyvének 1665-ös kiadását kivéve — csak 1909-ben jelentek meg nyomtatásban. Leghíresebb traktátusában, amely a Kadensho ('Tanítás a virágról'), ill. a Fūshi-kaden ('A virág átadása') címeket viseli, és 1400 és 1418 között keletkezett, a nō-előadás hatását a színész belső sugárzásából, a monomane (a dolgok utánzása) és a yūgen (fölfoghatatlan káprázat; misztikus szépség; a valóságtól független mélység és tünékenység) együtteséből származtatja. E két minőség jelenléte teszi képessé a színházat a hana (virág), vagyis az előadás értelme és üzenete átnyújtására a közönségnek, amely ezáltal transzcendens élménnyel, a világ immanens törvényeinek átérzésével gazdagodhat.
Duró Győző
In: Világirodalmi lexikon 18. Z–INDEX (1995), pp. 118-119.
Zeami: Fúsikaden,
a Hagyománykönyv a stílusokról és a művészet kivirágoztatásáról
(Részletek)
Eredetiből fordította és a jegyzeteket írta Zentai Judit
A japán irodalom történetében a XIV-XV. században a régebbi zenés-táncos-akrobatikus-komikus népi műfajokból, mint például a kínai eredetű efféle vegyes műfajból származó szarugaku-ból vagy a rizsültető ének, zene, tánc a dengaku-ból kifejlődott a japán hagyományos színház, a nó-színház az Asikaga sógunok hathatós támogatásával, amelyet Kanami (1333-1384) és fia Zeami (1363-1443) emelt művészi szintre. A Tang-kínai vegyes műfaj hatására kialakult szarugaku a XIV. század első felére szinte zenés-színházi műfajjá fejlődött, s nagy templomokhoz és szentélyekhez tartozó színészei szarugaku-zát, céhszerű tömörülést alkottak. A XIV. század második felében egy Jamato (ma Nara) vidéki szarugaku-zát vezető Kanami a szarugakut továbbfejlesztette az akkoriban nagyon népszerű dengaku és különböző más népi műfajok értékeire alapozva. Zeami a Heike monogatari és más irodalmi alkotások felhasználásával a szarugaku tartalmát irodalmilag is művészi szintre emelte, így kialakult a nó-dráma. A nó-játék a sógun, a szamurájok és nemesek kedvelt műfaja lett, s a nó-előadások a bakufu fontos évi eseményévé váltak. Zeami számos nó-darab mellett nó-elméleti írásokat is írt, amelyek a nó-dráma művészeti alapjait megteremtették. A Fúsikaden Zeami legfontosabb és átfogó nó-elméleti írása. Eredeti szöveg: Zeami, Zencsiku. [Nihon siszó taikei 24. /A japán eszmék nagysorozata 24./]. Ivanami soten, Tokió, 1974. (Y. M.)
Fúsikaden
Amikor e szarugakunak[86]mondott életmeghosszabbító műfaj eredete után kérdezünk, vannak olyanok, akik úgy vélekednek, hogy vagy az Ókori Indiából[87]indult el, vagy pedig Dzsinmu császár előtti, istenek korszakától kezdve kezdett átöröklődni. Azonban ahogy teltek-múltak az évek, az egyes korszakok eltávolodtak, és egyre nehezebbé vált a régi stílusok akkori állapotának utánzása. Mostanság ami az emberek szórakozását illeti, Szuiko császárnő idején, Sótoku herceg megparancsolta Hada no Kókacunak[88], hogy a császárság nyugalma, valamint a nép szórakoztatása érdekében tartsa meg a hatvanhat előadásból álló, evéssel-ivással egybekötött táncos-énekes összejövetelt. Attól kezdve kezdték szarugakunak nevezni, az emberek generációkon keresztül a természet szépségét „kölcsönvették”, és a szarugaku megszépítésének eszközévé tették meg. Azután később Kókacu leszármazottja - aki továbbfolytatta ezt a művészetet - Kaszuga, valamint Hie szentélypapja[89]volt. Annak köszönhetően mára igen népszerűvé vált, hogy Jamato és Ómi tartományok[90]„szarugaku” előadói minkét szentély isteni szertartásain részt vesznek. Ezért amikor a régi dolgokat tanulmányozzuk, az újdonságok megízlelésekor sem szabad a hagyományos stílusokat elhanyagolnunk. Azonban csak csupán azokat hívhatjuk a szokásokat teljesen átörökítő mestereknek, akiknek éneke és szövege nem alacsonyszintű, és játszásuk pedig, magasztos, szép megjelenésű?
Először is azok, akik úgy gondolják, hogy el akarnak jutni a tökéletességre a nó-művészetben, nem szabad a „szarugakutól” eltérő más művészeti utakat gyakorolniuk. Azonban mivel a vaka-verselés útja[91]az élethosszabbító tevékenység legelső műfaja, ezért azt szabad gyakorolnunk. Nagyjából megpróbálom leírni a fiatal kortól kezdve megfigyeléssel és meghallgatással megszerezhető út gyakorlásának[92]feltételeit.
- A három fő tiltó előírás[93]- a bujaság, a szerencsejáték, az iszogatás – Zeami elődeinek szabályai.
- A gyakorlásoknak szigorúaknak kell lenniük, és nem szabad, hogy beképzeltség, és makacsság legyen.
(...)
Második rész, az előadásmódok részleteiről
A szerepjátszás[94]különféle fajtáinak összességét nagyon nehéz leírni teljesen. Azonban eme út lényegéről van szó, ezért a különféle fajtákat egyre gondosabban és gondosabban kell gyakorolni. Röviden mondva a fő alapelv a jó utánzás, méghozzá úgy, hogy semmit sem hagyunk ki. Azonban az utánozandó dolgok szerint tisztában kell lennünk, hogy melyik játszásmódnak kell kifejezőbbnek, erősebbnek lenni, és melyiknek visszafogottabbnak. Először is a királyoktól, valamint miniszterektől kezdeném, a nemesek megjelenését, a szamurájok viselkedését és életmódját illetően, mivel mi nem tudunk a közelükbe férkőzni, ezért eljátszásuk nagyon nehéz. Ezért jól utána kell járni a szóhasználatnak, megfigyelni a stílust, továbbá a nézők véleményét is meg kell hallgatni. Ezen kívül a magas tisztséget viselő hivatalnokok szerepét, valamint a vaka-verselésben lévő eleganciát[95], minél jobban, aprólékosan kell visszaadni. A földművesek, a vadon dolgozók esetében nem szabad alakjukat túlságosan közönségesen eljátszani, de például a favágó, fűkaszáló, a szénégető, a sómerítő stb. színpadi előadás tárgyát képező sajátos szerepeket részletesen kell eljátszani. Azonban az ezeknél alacsonyabb rangúak alakját nem szabad eljátszanunk, mivel nem ildomos, hogy lássák őket a nemesek. Azonban ha mégis eljátsszák ezeket a szerepeket, akkor mivel az annyira közönséges, egyáltalán nem lesz az előadás érdekes. Alaposan ügyeljünk eme egyensúly[96]megtartására!
(...)
7 éves
A gyakorlást a művészetben először hét éves kortól kezdjük. Ami a nó gyakorlását illeti ennek az életkornak megfelelően, feltétlenül hagyjuk a gyermek spontán megnyilvánulását kibontakozni, hiszen mindenképpen biztosan rendelkezik saját, veleszületett játékkal. A nó játék alapmozgásai[97]és a tartalmat kifejező mozgásokon[98]belül, még ha nó-zenéről, vagy erőteljes játékról[99]stb. van is szó, hagynunk kell, hogy az általa ösztönösen elkezdett játékot úgy adja elő, ahogy szeretné. Ily módon tehát, még nem szabad megtanítanunk a jót és a rosszat. Hogyha erőszakosan figyelmeztetünk, azzal a gyermek elveszti kedvét, fáradságos, kínzó érzés támad benne a nó iránt, és végül abbahagyja a nót. Csakhogy a nó-zenén, a tartalmat kifejező mozgáson, valamint a táncon kívül mást nem szabad gyakoroltatni. A bonyolult utánzások[100]esetében, ha azt mégis művelni szeretnénk, még akkor sem szabad tanítanunk. A legelső nó darab alkalmával nem szabad tágas színpadon szerepeltetni. Egy napos előadássorozaton belül, a harmadik vagy negyedik előadásban, saját magának legmegfelelőbb játékot adja elő, amely a legügyesebben megy.
34-35 éves
Ami eme életkor nó-játékát illeti, ez a virágzás korszaka. Ekkorra megérti a Fúsikaden alapgondolatát, és ha elsajátítja a kíváló tudást, akkor biztosan az emberek körében nagy hírnévre is szert tehet. Ha ekkor már az emberek elismerése sem elég számára, és már nem tud elég hírnevet szerezni, bármennyire is ügyes, tehetséges, tudnia kell, hogy saját maga még nem jutott el a tökéletesség szintjére. Ha nem sikerül eljutnia odáig, akkor már negyven év felett a nó hanyatlásnak indul, és ez később egyre bizonyosabbá válik.
Így tehát, a fejlődés harmincnégy-harmincöt éves korig tart, a hanyatlás pedig, negyven éves kortól kezdődik. Ismételten csak azt mondom, ha ebben a korban nem sikerül az emberek elismerését megszerezni, akkor nem szabad azt gondolnunk, hogy később sikerül eljutni a nó tökéletességének csúcsára. Ide eljutván, még inkább alázatosan igyekezni kell. Ebben az életkorban az elmúlt időszakokat is értékelni kell, valamint a következő lépések lényegét is jól kell ismerni. Ha ekkorra még nem sikerül elérni a tökéletességet, akkor azt követően már az emberek elismerését megszerezni - ismételten mondva - igen nehéz lesz.
50 felett
Ebben az életkorban nagyjából már semmit sem kell tenni. Tartja a mondás:„még az egy nap ezer ri-nyi[101]távolságot lefutó kitűnő paripa[102]is, ha egyszer megöregszik, a lassú gebénél is rosszabb lesz.” Ezért ha igazán tehetséges nó-színészről van szó, akkor annak ellenére, hogy a szerepjátékok mind eltűnnek, s a jó és rossz értékes rész is egyre kevesebb, a virág biztosan megmarad.
Édesapám[103]ötvenkét évesen ötödik hó tizenkilencedikén hunyt el, azonban ugyanabban a hónap negyedik napján Szuruga[104]-tartomány Szengen szentélyben sintó-buddhista jellegű nó[105]-előadást adott elő. Az akkor előadott szarugaku különösen gyönyörű volt, s a legelőkelőbb emberektől a legalacsonyabb társadalmi rangú emberekig, mindenki nagyon dicsérte. Körülbelül, akkor már sok előadást adott át kezdőknek, s csak a könnyű részeket tette színesebbé, azonban a művészi szépsége így is csak nőttön-nőtt. Mivel ez igazából megszerzett és tökéletességre eljuttatott virág, ezért, még ha a „nó” ágai és levelei is egyre kevesebbek, és kiöregedett fává válik, virágai még sem hullnak le, hanem megmaradnak. Ez bizonyíték a szemmel látható, öregedés ellenére is megmaradt virágra.
(...)
