Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Si Naj-an, Vízparti történet
Szerző: 施耐庵 Si Naj-an (Shi Nai'an)
Cím: 水滸傳 Suj hu csuan (Shui hu zhuan)
Terjedelem: 120 huj (hui) fejezet
Si Naj-an, Vízparti történet I–II. (Csongor Barnabás fordítása, előszava, jegyzetei), A Világirodalom Klasszikusai sorozat, Európa Könyvkiadó, 1961, XX, 554 + 618 lap
A Vízparti történetről (Csongor Barnabás)
Előszó a Vízparti történethez (Li Cse)
A szerző előszava (Csin Seng-tan)
Regény 73 fejezetben [rövidített és átszerkesztett változat az első 71 fejezetből]
Si Naj-an, Vízparti történet I–II-III. Javított és bővített kiadás (Csongor Barnabás fordítása, utószava, jegyzetei), A Világirodalom Remekei sorozat, Európa Könyvkiadó 1977, 398 + 403 + 331 lap
„E kiadás kisebb változtatásokkal az első hetven fejezetben az 1961-es fordítás szövegét
reprodukálja. Új benne a teljes regény 71-119 fejezeteinek tartalmi kivonatban s az utolsó,
százhuszadik fejezet egészben való közlése. Ezekkel a bővítésekkel – hozzájuk értve még az 1644-
es Csin Seng-tan-féle kiadás befejezését, amelyet a hetvenedik fejezet jegyzetei közt közlünk – a
regény három fő változatát egyszerre akarjuk bemutatni az olvasóknak. A Kínai Népköztársaságban
1954-ben megjelent kiadás, amely az 1961-es magyar fordítás alapja volt, a teljes kiadás első hetven
fejezetéből, művészileg értékesebb feléből készült. Érdeme, erőssége, hogy a tetőpontján állítja meg
a cselekményt, nem told hozzá semmit az eredeti szöveghez, de befejezetlenségével az olvasót
optimista várakozásban hagyja meg.
Az 1954-es kiadást megelőzően mind Kínában, mind Kínán kívül fordításokban a Vízparti
történet a nagyközönség számára jóformán csak az 1644-es Csin Seng-tan-féle, ugyancsak
hetvenfejezetes, de merőben másként végződő kiadásban volt ismeretes. Csin Seng-tan nagy
irodalmi műveltségével és érzékenységével felismerte a regény művészi értékeit, ugyanakkor
azonban elutasította magától a lázadók felmagasztalásának még a gondolatát is: kiadása évében
hódították meg ugyanis Kínát a mandzsuk, a mandzsu hódítást pedig, az utolsó nemzeti dinasztia
bukását egy egész Kínát megrázó hatalmas felkelés tette lehetővé, amelynek a császár is áldozatul
esett. Csin Seng-tan közvetlenül a felkelést okolta a hódítók győzelméért, s ennek kifejezésére
nemcsak hetven fejezetesre kurtította a regényt, de új befejezéssel is látta el, amelyben a liangsani
lázadók megsejtik rettentő bűnhődésüket. Ez a befejezés meglehetősen elnagyolt, suta: Csin Seng-tannak
azonban nagy érdeme az, hogy az első hetven fejezet szövegét megtisztította a korábbi
kiadások hagyományos verses és ritmikus prózában írt terjengős leíró betéteitől, a szó jó értelmében
prózaibbá (azaz epikusabbá), olvashatóbbá tette a szöveget.
A százhúsz fejezetes kiadás végül a regény eredeti, Csin Seng-tant megelőző legteljesebb
szövege.”
(Idézet Csongor Barnabás Utószavából)„De hogyan lehetséges, hogy a Vízparti történet második kiadása bővített kiadás volt, ha már az elsőről azt állítottam, hogy a teljes szöveget ültette át? És mielőtt erre rátérnénk, érdemes megemlíteni, hogy ennek a regénynek már volt egy 1950-es magyar fordítása Goda Gézától [Hsi-Nai-An. Vízparti történet. Fordította Goda Géza. Budapest: Athaeneum, 1950.], amely azonban egy rövidített német fordítás alapján készült. A klasszikus kínai regényeknek olyan szövegtörténetük van, hogy a magamfajta nyugati textológus csak csettinteni tud elismerése kifejezéséül. A Vízparti történet leghosszabb, egy 1614-es előszóval ellátott változata 120 fejezetből áll. Ennek a rövidített változatát fordította németből Goda. Valamikor a 17. század közepén azonban Jin Shengtan (1610—1661) készített egy kommentált, de rövidített és átszerkesztett változatot, tulajdonképpen az első 71 fejezetből. Ez a Vízparti történet leginkább olvasott változata, és Csongor Barnabás ezt fordította le teljes egészében 1961-ben. Pontosabban ennek egy 1954-es, a Kínai Népköztársaságban megjelent kiadását, amely a befejezés 2-3 oldalát elhagyta, és így lezáratlanul, optimista várakozásban fejezte be a narrációt. Az 1977-es kiadás a következőkkel lett bővítve: 71-119. fejezetek harminc oldalas tartalmi összefoglalása, a 120. fejezet fordítása, valamint a jegyzetek között a 70. fejezet befejezése a Jin Shengtan-féle edícióból. Mint az utószó fogalmaz: „Ezekkel a bővítésekkel […] a regény három fő változatát egyszerre akarjuk bemutatni az olvasóknak.” A teljesség tehát maga is relatív fogalom lehet a szerteágazó szöveghagyományú regények tekintetében. Ha valaki az eredetiből fordít, legalább tudja, mit hagy ki és miért, még ha esetleg rövidít is, de ez az olvasó szempontjából nem nagy különbség. Mindenesetre az 1977-es utószóban Csongor a Jin Shengtan-féle edíciót „gyökeresen megkurtítottnak” nevezte, és jellemzőnek mondta, hogy „1954-ben új, pozitív kicsengéssel végződő kiadás készült”, és annak „határozott politikai színezetéről” beszélt. Amiből az következik, hogy bő másfél évtized elteltével már nem akarta vállalni a fordítandó kiadás kiválasztásának politikai tendenciózusságát. Az is igaz azonban, hogy az 1960-as években sokkal könnyebb volt kínai könyvekhez jutni Magyarországon, mint az 1950-esekben, az 1970-es években pedig kifejezetten nagy nehézségekbe ütközött. Elképzelhető, hogy amikor a Vízparti történetet először fordította, csak az a kiadás állt rendelkezésére, és később belátva, hogy az mennyire ideologikus kiadás volt, igyekezett korrigálni, amennyire tudta.”
(Hajdu Péter: Mennyire regény magyar fordításban a klasszikus kínai regény?)
A Vízparti történet sorsa a Kínai Népköztársaságban in: Keletkutatás 1988. ősz, 67–73.
https://korosicsomatarsasag.hu/wp-content/uploads/2017/01/Keletkutat%C3%A1s-1988.-%C5%91sz.pdf
A földtulajdon kérdéséhez Kínában – a csuang-birtok a Vízparti történet c. regényben in: Keletkutatás 1990. tavasz, 3–22.
https://korosicsomatarsasag.hu/wp-content/uploads/2017/01/Keletkutat%C3%A1s-1990.-tavasz.pdf
