Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

szélharang, szélcsengő

egy harang vagy egy sor hangvisszaverő csengő-zengő tárgy, amelyet a szél mozgat és szólaltat meg. Három fő változata van:

1. felfűzött fém-, üveg, kerámia-, bambusz-, tengerikagyló- vagy fadarabok, amelyek csilingelő hangot adnak, amikor a szél fújja őket;

2. egymás mellett felfüggesztett harangok sora, középen egy fémlemezhez erősített harangnyelvvel, amely a szél hatására megmozdul, és megszólaltatja a harangokat;

3. egyetlen harang, amelynek a nyelve egy lapos lemezhez van erősítve, hogy belekapjon a szél.

Bár a szélharang bizonyos kultúrákban már az őskor óta jelen volt, főként Ázsia keleti és déli részén, Balitól Tibetig és Japánig terjedt el széles körben, ahol különleges díszítésű, öntött vagy faragott változatait többnyire szent épületek ereszére akasztották fel. Különösen a buddhisták kedvelték, és kedvező széljárás esetén a templomok, szent helyek vagy pagodák ereszére felakasztott több száz vagy akár több ezer szélharang csilingelése az egész vidéket elárasztotta. Ázsiában és a Földközi-tenger medencéjében a szélharanggal hívták a jó szellemeket. Kínában és Japánban a magánházak és a szent épületek díszítő eleme volt; a XIX. és XX. században a nyugati országokban is egyre népszerűbbé vált.

Lásd még! fúrin - japán szélcsengő