Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

sintó

(japán: „a kami [szent hatalom] útja”), a Japánban őshonos vallási tanítások és gyakorlatok összessége. A sintónak nem volt alapítója, nincs írott kinyilatkoztatása és dogmatikája, és nem tekinthető formális vallásnak vagy filozófiának sem. Mindennek ellenére máig erősen áthatja a japán emberek erkölcsi értékrendjét, hagyományait és mindennapi életét.

Három fő ága a kegyhelyes (vagy szentély-) (jinja shintô), a felekezeti (vagy szekta-) (kyôha shintô) és a népi sintó (minzoku shintô). A kegyhelyes sintó a Japán Császárság történetének kezdeteitől a jelenkorig folyamatosan él, és a sintó hagyomány fő áramlata. A II. világháború után felszámolt államsintó (kokka shintô) elemei a felekezeti ágban maradtak fenn. A felekezeti sintó 13 olyan szektát foglal magába, amelyek a XIX. század táján születtek meg, továbbá számos olyat, amelyek 1945 után jöttek létre. A népi sintó különféle népi hiedelemrendszerek gyűjtőfogalma, de ezek szoros rokonságban állnak a többi ággal. A népi sintónak nincs intézményrendszere és nincsenek doktrínaszerű megfogalmazásai, középpontjában az út menti istenábrázolások tisztelete és a földműveléssel összefüggő családi rituálé áll. A három típus szerves kapcsolatban van egymással: a népi sintó a vallás szellemi alapja, míg a felekezeti sintó híve általában valamely szentélynek a tagja (ujiko).

Története. A sintó fogalma történeti értelemben nem foglalja magában a japán vallás őskori formáit, és a szó az írott forrásokban sem jelenik meg a Kr. u. VI. század második feléig. A Kr. u. IV. századra kialakult nemzetségi társadalomban minden nemzetségnek (ujinak) megvolt a maga védistene (ujigamija), amelynek kultuszát a nemzetségfő irányította. Ekkoriban már szokás volt szentélyt építeni az ujigami vagy kami („szent hatalom”, „isten”) számára. A korai sintóban két világkép élt egymás mellett. Az egyikben a kozmosz - a szibériai és mongol sámánisztikus kultúrákéhoz hasonlóan - függőlegesen tagolódott a Magas Menny Síkjára (Takama no Hara, a kamik világa), a Középső Földre (Nakatsukumi, a jelen való világ) és az Alvilágra (Yomi no Kuni, halál utáni világ). A másikban a kozmosz vízszintes elrendeződésű: ezt a világot véghetetlen tenger választja el az Örök Országtól. Az előbbi világkép a japán mítoszokban tükröződik, az utóbbi a néphitben dominált. Az egységes japán nemzetállam létrejöttét megelőző korban (IV-VII. sz.) a legtöbb közösségi vallási funkció vélhetően az erős kami-természettel felruházott helyeken összpontosult. Ezeknek a helyeknek a kamiját fokozatosan összefüggésbe hozták az ott uralkodó nemzetséggel. A Yamato régió (a mai Nara közelében) egyik klánjának vezetőit a mindenki által elismert legfelsőbb kami, vagyis Amaterasu napistennő leszármazottainak kezdték tekinteni. Ennek a kitüntetett szerepnek köszönhetően később a családot Japán uralkodóinak ismerték el.

A konfucianizmus vélhetően a Kr. u. V. században jutott el Japánba, és a VII. századra elterjedt a taoizmussal, továbbá a jin és jang filozófiájával együtt. Mindezek serkentően hatottak a sintó etikájának kifejlődésére. Az államszerkezet fokozatos központosításával párhuzamosan kialakult az összjapán mitológia, s a sintó mindinkább nemzeti vallássá vált. A X. század elejére mintegy 3000 szentély részesült császári adományokban.

A buddhizmust 552-ben fogadták el hivatalosan Japánban. A VIII. században olyan irányzatok jelentek meg, amelyek a sintót a buddhizmus nézőpontjából értelmezzék. A sintó kamikat a buddhizmus védelmezőinek tekintették, ezért számukra szentélyeket építettek a buddhista templomok területén, buddhista templomokat emeltek sintó szentélyek mellett, és buddhista szútrákat is recitáltak a kamik színe előtt. A VIII. század végén a kamikat avatárnak, azaz buddhák, ill. bódhiszattvák megtestesülésének kezdték tekinteni. Olykor buddhista papok vezették a sintó szentélyeket.

A buddhizmus növekvő térnyerésének ellensúlyozására a sintón belül új ágak alakultak ki. Az isei (watarai) sintó volt az első olyan buddhizmusellenes irányzat, amely megkísérelte kiszorítani a buddhista fogalmakat, és megpróbálta létrehozni a teljes egészében japán, tiszta sintót. Ennek fő kamijai Konton (Káosz) és Kizen (Nemlét) voltak, őket tekintették minden létező alapjainak, beleértve a buddhákat és a bódhiszattvákat. A Yoshida-sintó, amely Kyôtóban alakult ki a XV. században, számos jellegzetességet örökölt elődjétől, az isei sintótól, ugyanekkor némi taoista hatást is mutat. A Yoshida-iskola doktrínáit nagyrészt Yoshida Kanetomo (1435-1511) dolgozta ki. Nála az alapvető kami a Nagy Magasztos, Taigen Sonjin, minden élő és élettelen dolog forrása. Tanítása szerint ha valaki teljesen megtisztul, lelke a kami lakhelyévé válik. Az ideális belső megtisztulás olyan misztikus tudatállapot, amelyben a hívő a lelkében lakozó kamit imádja. Az isei és a Yoshida-sintó minden buddhista befolyástól mentes volt, a taoizmus hatása azonban megfigyelhető bennük.

A Tokugawa-sogunátus létrejötte (1603) után a sintó és a konfucianizmus kapcsolata erősödött meg. A tudósok neokonfucianus nézőpontból igyekeztek értelmezni a sintó tanításait, hangsúlyozván a két vallás közös elemeit, s a szamurájok számára kötelezővé tették a konfucianizmus tanulmányozását. Az államelméletben, az uralkodói és alattvalói erények megfogalmazásában is a konfuciánus elvek kaptak hangsúlyt.

A XVIII. század második, és a XIX. század első felében virágzó fukko sintó arra törekedett, hogy a sintót megtisztítsa a buddhista és konfuciánus elemektől. Az iskola erősen hatott a modern sintó megszületésére, és nagy szerepe volt a Meiji-restauráció szellemi előkészítésében.

A sintó ősi egységét a császári restauráció (1868) után keltették új életre, és új jelentőséget adtak neki azzal, hogy a szentélyeket emelték a nemzeti lét főbb céljait elsőrendűen megfogalmazó, felmagasztaló és támogató fórumokká. E folyamat eredményeként jött létre a kokka sintó (államsintó), amely a II. világháború végéig Japán hivatalos államvallása volt. Ugyanakkor a nagyarányú társadalmi változások számtalan új, egymástól is igen különböző irányzat megszületéséhez vezettek; ezek alkották később a felekezeti sintót.

A II. világháború végén a kokka sintó hitelét vesztette, intézményeit a megszálló hatalmak felszámolták, de utóbb - politikai felhangok nélkül - a kegyhelyes sintó formájában újraszerveződött.

Sintó irodalom és mitológia. A sintónak nem volt alapítója. Mikor a japán nép és a japán kultúra öntudatra ébredt, a sintó már létezett. A vallásnak nincs a Bibliához vagy a Koránhoz hasonló szent könyve, kinyilatkoztatása. A Kojiki (Régi dolgok krónikája) és a Nihon-gi (másképpen Nihon shoki; Japán krónikái) azonban bizonyos értelemben a sintó szent iratainak tekinthető. A mitológia magját az Amaterasu Ômikamiról, a császári család ősének tekintett napistennőről szóló mesék, valamint azok a mondák alkotják, amelyek elbeszélik, hogy közvetlen leszármazottai miként egyesítették uralmuk alatt a japán népet. Ezek számos eleme megtalálható Kelet- és Délkelet-Ázsia egyéb mítoszaiban is, stílusuk pedig kínai hatást mutat.

Az idők kezdetén megjelent bizonyos számú kami, közülük kettőnek, Izanaginak és Izanaminak a gyermekeiként születtek meg a japán szigetek, valamint az őket benépesítő nemzetségek ősei is. A legfontosabb kami Amaterasu, a Takama no Hara uralkodója, Tsukiyomi no Mikoto holdisten és Susanoo (Susanowo) no Mikoto, a másvilág uralkodója volt. Amaterasu leszármazottja, Jimmu lett Japán első császára. A japán mitológia szerint a Három Szent Kincset (a tükröt, a kardot és az ékszert), amelyeket mindmáig a császári család legféltettebb jelképeinek tekintenek, Amaterasu ajándékozta unokájának. Az isei Belső-szentélyt (Naikuu), a sintó legfontosabb kegyhelyét Amaterasunak szentelték. A japán klasszikusok egyébként „800 miriád” (8 millió) kamiról tudnak.

Tanítások. A sintó hitelveinek középpontjában a kamik teremtő, a teremtést összhangba hozó misztikus ereje, valamint az igazsághoz vezető útja, ill. igazságos akarata áll. A kamik természete szavakkal nem írható le teljesen, mert meghaladja az emberi elme képességeit, az igaz hívők azonban megismerhetik a hit által.

Az egy bizonyos szentélyhez tartozó hívők annak kamiját tekintik a létezés és az emberi élet forrásának. Minden kaminak isteni személyisége van, és válaszol az őszinte imára. A kami megmutatja akaratát (makoto) az embereknek, és úgy vezérli őket, hogy azzal összhangban éljenek. A hagyományos japán gondolkodás szerint az igazság a tapasztalati létezésben is megnyilvánul, időben és térben végtelen változatosságot mutatva, az ember és a kami találkozása során minden dologban, minden pillanatban felfedezhető. A sintó tanok szerint a kamik valamennyien együttműködnek, és az ő akaratukkal összhangban élt élet olyan misztikus erőt hoz létre, amely megszerzi egy bizonyos kami védelmét, segítségét és helyeslését.

A helyes életvitellel kapcsolatban a sintó alapvető fogalma a makoto no kokoro („az igazság szíve”) vagy magokoro („igaz szív”), amelyet általában az őszinteség, a tiszta szív és a becsület fogalmaival értelmeznek. Az ilyen magatartás a kami igaz mivoltának az emberben való megnyilatkozásából következik. Ez általánosságban nem más, mint hogy az ember becsületesen igyekezzék a lehető legtöbbet teljesíteni az általa választott munkában és emberi kapcsolataiban. Az ilyen életszemlélet forrása csak az emberben tudatosult isteni lét lehet.

Bár a sintó etika nem hagyja figyelmen kívül az olyan erényeket, mint az engedelmesség, a gyermeki ragaszkodás, a szeretet, a hűség és hasonlók, általában jóval fontosabbnak tekinti a magokoro keresését, ez ugyanis az a dinamikus életszemlélet, amely az ilyen erényeket felszínre hozza. Az ilyen lelkiállapot eléréséhez a sintó kiemelkedően fontosnak tartja a testi és lelki megtisztulást, mivel az ember és a kami közötti kommunikáció csak ilyen állapotban lehetséges.

A sintó tanítása szerint „az ember a kami(k) gyermeke”, ezért az emberi természet is szent. Ennélfogva az egyénnek tiszteletben kell tartania a maga és mások alapvető jogait. A sintó nem ismeri az eredendő bűn fogalmát, sőt az embert eredendően isteni lénynek tekinti. A valóságban azonban az ember szent természete a legritkább esetben mutatkozik meg, a megtisztulás így szimbolikus értelemben az egyén tudatát fedő tisztátalanságok eltávolítását szolgálja. A sintót úgy szokták leírni, mint a tsunagari („folytonosság” vagy „egyesség”) vallását. A japánok elismerik ki-ki személyiségének egyéni voltát, de az egyént nem tekintik elszigetelt, magányos léleknek, hanem épp ellenkezőleg, egy ősi folytonosság továbbvivőjének, az elődök és leszármazottak közti összekötő láncszemnek, továbbá különféle társadalmi csoportok felelős részesének. Ahhoz, hogy valaki közvetlenül részt vehessen a világ örökké tartó fejlődésében, teljesen meg kell élnie az egyéni élet minden pillanatát, s annyira megtelíteni erénnyel, amennyire csak lehet.

Ünnepek és szertartások. A sintó hagyományok lényegében azonosak a japán nemzeti tradíciókkal. Az évszakokhoz kapcsolódó és egyéb ünnepeken (matsuri) szinte mindenki részt vesz. Ezek általában magukba foglalják a rituális megtisztítást, a kaminak felajánlott ételáldozatokat, az imádkozást, szent zenéket és táncokat, csendes elmélkedést, az öröm kifejezését.

A sintó hívők tetszésük szerinti időben kereshetik fel szentélyüket. Sokan minden hónap 1. és 15. napján, valamint az ünnepek alkalmával teszik ezt, mások minden reggel.

Fontos szerepük van a különféle átmenetrítusoknak. Az újszülöttet életének 30-100. napján bemutatják védelmező kamijának. A gyermek ekkor lép a hívők sorába. A november 15-én rendezett shichi-go-san („hét-öt-három”) ünnep alkalmával az ötéves kisfiúkat, valamint a három- és hétéves kislányokat viszik el a szentélybe, hogy köszönetet mondjanak a kami gondoskodásáért, és imádkozzanak egészséges fejlődésükért. Január 15-e a felnőttek napja; régen a falusi ifjak ezen a napon léptek be a fiatal férfiak közösségébe, ma a 20. évüket betöltött fiatalokat köszöntik ezen a napon. A japánok általában sintó szertartás szerint házasodnak, és a kami színe előtt mondják ki a hitvesi esküt. A sintó halotti szertartások kevésbé elterjedtek; a japánok többsége a sintó és a buddhista vallást egyaránt követi, temetkezési szokásaikban rendszerint a buddhista rítusokat alkalmazzák.

A japán otthonokban általában van egy sintó házioltár - a család kamijának és Amaterasunak - és egy buddhista oltár az ősöknek. Mindemellett a hétköznapi élet számos eseményéhez kapcsolódnak sintó szertartások.

A szentély. Kezdetben a sintó nem használt szentélyépületeket. Az ünnepek alkalmával a hívők egy élőfa-szimbólumot helyeztek el a szent helyeken, vagy ideiglenes szentélyt építettek a kami megidézéséhez. Később állandó épületeket emeltek, s hitük szerint ez a kami lakhelye volt.

A szentély területének bejáratánál egyszerű, fából készült kapu (torii) áll. Mögötte, az épülethez vezető út mellett medence található, ahol a hívő megmossa kezét és kiöblíti a száját. Ezután általában kis áldozatot helyez el az imahelyen (haiden), és imát mond. Olykor felkér egy papot, hogy végezzen el valamilyen beavatási szertartást, vagy mondjon külön imát. A templom központja a fő vagy belső szentély (honden), ahol a kami szent jelképe, a shintai („a kami teste”) található. Ez a jelkép általában tükör, de lehet faszobor, kard vagy valamilyen más tárgy is. Ezt gondosan eltakarják és szekrénybe helyezik. A belső szentélybe csak a főpap léphet, mindenki más számára szigorúan tiltott hely.

 

fukko shintô

magyarul A SHINTÔ HELYREÁLLÍTÁSA vagy A SHINTÔ REFORMJA, nagy jelentőségű japán vallási irányzat a XVIII. században. Célja az ősi shintô vallás visszaállítása a maga eredeti tisztaságában, éspedig a japán klasszikusok filológiai alaposságú tanulmányozása útján. Az iskola a modern shintô-gondolkodás fejlődésére is hatott.

Kialakulásában úttörő szerepet játszott Kada Azumamaro (1669-1736). Kamo Mabuchi (1697-1769) a shintô buddhista és konfuciánus interpretációját egyaránt visszutasította, szembeállítva velük az égi és földi rendnek megfelelő egyszerű, tiszta erkölcsiséget, amely az ősi japán hagyományban tükröződik. Tanítványa, Motoori Norinaga elfordult ettől a taoista jellegű eszmeiségtől, hangoztatva, hogy a shintôt Amaterasu Ômikami napistennő hozta létre a teremtő istenség, Takamimusubi no Kami kinyilatkoztatása alapján. Motoori hosszú éveket fordított a Kojiki (Régi dolgok krónikája) elméleti és filológiai tanulmányozására; a műhöz írt kommentárjait 1798-ban fejezte be. A fukko shintô időrendben utolsó jeles tudósa Hirata Atsutane (1776-1843) volt, ő teljes shintô teológiát akart kifejleszteni, támaszkodva Matteo Ricci és Didacus de Pantoja jezsuiták kínai nyelven írott szövegeire.

 

kokka shintô

más néven ÁLLAM-SINTÓ vagy NEMZETI SINTÓ, Japán hivatalos nemzeti vallása az 1868-as Meiji-restaurációtól a II. világháború végéig.

Az állam-sintó az ősi saisei itchi, vagyis a vallási tevékenység és a kormányzás egyesítésének eszménye alapján jött létre. Hagyományosan a kamikat (istenségeket vagy szent erőket), a japán uralkodót, az alattvalókat és a nemzet egészét mind közös ősök leszármazottjának tekintették, s közös boldogulásukat az emberek politikai tevékenységének és az istenek akaratának összhangja biztosíthatta. De később a sintóra rányomta bélyegét a buddhizmus és a neokonfucianizmus, a császárt pedig háttérbe szorították a katonai kormányzók, a sógunok. A középkorban a sintó és a császári hatalom helyreállítására tett kísérletek sorra kudarcot vallottak.

Végül Japánnak a Meiji-korszakban (1868-1912) végbemenő modernizálódásával együtt járó gyökeres társadalmi és kulturális változások idején a kormányzat hozzálátott a sintó intézményesítéséhez. Államosították a sintó szentélyeket, külön minisztériumot hoztak létre az irányításukra, korlátozták a többi vallást, valamint a sintón belüli önálló felekezeteket, szektás mozgalmakat is. Noha az 1889-es alkotmány névleg garantálta a vallásszabadságot, a sintó szentélyek tiszteletét minden japán hazafias kötelességének tekintették, s ezt akkoriban a japán keresztények, buddhisták és a kyôha shintô (lásd ott) követői is elfogadták. Az ország több mint 100 000 sintó szentélyének igazgatását a kormány végezte; a sintoista jellegű erkölcsi tanításokat (shuushin) kötelezővé tették az iskolákban, és a politikai vezetés hangsúlyozta az uralkodó isteni mivoltát (arahitogami).

A szövetséges megszálló erők rendelete 1945-ben eltörölte az állam-sintót, betiltotta a sintó szentélyek állami támogatását, s tagadta az arahitogamit. Mindez a háború utáni alkotmányban is benne maradt. A szentélyek többsége, amelyeket korábban az állam felügyelt, újjászerveződött a kegyhelyes sintó (lásd ott) jegyében.

 

kegyhelyes sintó

más néven SZENTÉLY-SINTÓ, japánul JINJA SHINTÔ a japán sintoizmus egyik formája, amely a népi és szektás vallásossággal (lásd kyôha shintô) ellentétben a nyilvános szentélyekben való imádságot állítja előtérbe. Az állam-sintót (lásd kokka shintô) váltotta fel, miután ezt a nacionalista szellemű kultuszt a II. világháború után a szövetséges megszálló erők betiltották, később pedig a japán alkotmányból is törölték. A több mint 80 000 szentély, amelyet addig majdnem kivétel nélkül a kormány igazgatott, a Sintó Szentélyek Egyesületébe (Jinja Honchô) tömörült. Ez nem részesül állami támogatásban, ezért a kegyhelyek fenntartását és a papok megélhetését magánadományokból fedezik.

 

kyôha shintô

magyarul FELEKEZETI SINTÓ, SZEKTÁS SINTÓ vagy SZEKTA-SINTÓ, azon önálló japán népi vallási közösségek csoportja, amelyet 1882-ben egy kormányrendelet különített el a vallások felett álló nemzeti kultusztól, az állami sintótól (ma „szentély-sintó”). Ezektől a közösségektől megtagadták a köztámogatást, és kyukainak („egyház”) vagy kyuhának („vallásfelekezet” vagy „szekta”) nevezték őket, szemben a már működő szentélyekkel, jinjákkal, amelyeket állami intézményeknek tekintettek.

A kormány 1908-ig 13 ilyen felekezetet ismert el. A tudósok több csoportba sorolják őket, ezek közül a fontosabbak:

1. Újjászületési sintó: Shintô Taikyô („A sintó nagy tanítása”); Shinrikyô („Az isteni igazság vallása”); Izumo-ôyashirokyô, más néven Taishakyô („Az izumói nagy szentély vallása”).

2. Konfuciánus szekták: Shintô Shuusei-ha („Tanító és fejlesztő sintoista iskola”); Shintô Taisei-ha („A sintó nagy beteljesítő tanítása”).

3. Hegyekhez kötődő kultuszok: Jikkukyô („A gyakorlatias viselkedés tanítása”); Fusôkyô („A Fuji-hegy vallása”); Mitakekyô vagy Ontakekyô („Az Ontake-hegy vallása”).

4. Megtisztulást hirdető felekezetek: Shinshuukyô („Az isteni tanulás vallása”); Misogikyô („A megtisztulás vallása”).

5. Utópisztikus vagy imával gyógyító kultuszok: Kurozumikyô („Kurozumi vallása”, amely alapítójáról kapta a nevét); Konkôkyô („Konkô vallása”, amely egy kamiról, szent erőről kapta a nevét); Tenrikyô („Az égi értelem vallása”) - ez a legnagyobb hatású irányzat.

Ezekből számos további felekezet és vallásos közösség vált ki, így a II. világháború után, amikor engedélyezték az önállósodásukat, az eredeti 13 helyett már 75 kyôha shintô vallásfelekezet létezett. Némelyikükben hangsúlyos szerep jutott a gondosan kidolgozott doktrínának és a misszionárius tevékenységnek, ezzel előképei voltak a mai Japánban feltünedező „új vallások”-nak.

http://animamundi.hu/tanform.php?tsz=21
http://animamundi.hu/tanform.php?tsz=27