Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

jinja

a japán sintoista vallásban az a hely, ahol az istenség szellemét áhítattal őrzik, vagy ahová megidézik. A történelmi időkben a jinjákat szép természeti környezetbe helyezték, a modern korban viszont a városi szentélyek váltak általánossá. Noha méretük a nagy kiterjedésű épületegyüttesektől egészen a kicsiny, jelentéktelen, út menti imahelyekig változhat, általában három részből állnak:

1. honden (más néven shinden), a fő szentély, ahol az istenség szellemét áhítattal őrzik, és ahová rendesen csak a papok mehetnek be;

2. heiden (felajánlások csarnoka), vagy norito-den (imádkozásra szolgáló csarnok), ahol a papok a vallásos szertartásokat végrehajtják; itt mondják el az imákat, amelyekkel odahívják a kamit (istenséget vagy szent erőt), majd innen is küldik el;

3. haiden (kultuszcsarnok), ahol a hívők imádkoznak, és végrehajtják a kultusszal kapcsolatos egyéb kötelezettségeiket.

A nagyobb szentélyeknek lehetnek további részeik, például a kagura-den (emelvény a szertartási tánchoz), shamusho (szentélyhivatal), temizu-ya (az imádság előtti kéz- és szájmosásra szolgáló mosdótál), komainuk (védő állatok szobrai), és tôrô-k (a szentélynek adományozott kő- vagy bronzlámpások). A szent terület határát díszkapuval (torii) és kerítéssel jelölik.

A leghíresebb sintoista kegyhelyek némelyikét, például az isei szentélyben lévő Belső-szentélyt (Naikuu), meghatározott időközönként újjáépítik, de minden alkalommal megőriznek eredeti, ősrégi elemeket, például tartószerkezeti és padlórészeket vagy tetőgerendákat. A sintó építészet egyedi jellegzetessége a chigi, a tető elülső és hátsó részén a szarufák túlnyúló végeiből kialakított ollós tetődísz.

Az 1868-as Meiji-restaurációtól a II. világháború végéig a sintó kegyhelyeket a belügyminisztérium irányította, és kormányforrásokból támogatták őket. A sintó mint államvallás megszűnése és a szubvenciók alkotmányos tilalma miatt a szentélyek saját egyházközösségük híveinek és más hívőknek az adományaiból, valamint a turizmusból és egyéb szolgáltatásokból, például óvodák működtetéséből tartják fenn magukat.

Sok szerzetes vállal másodállást, hogy eltartsa magát és családját. A több mint 97 000 japán szentély túlnyomó többsége a Jinja Honchôhoz (Sintó Szentélyek Egyesülete) tartozik, melynek tagsága magában foglalja Japán 107 000 000 sintoista hívőjének többségét. Minden egyes szentélyt a saját bizottsága irányít, amely papokból és az egyházközösség híveiből vagy képviselőiből áll.