Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dzsalál ad-Dín ar-Rúmí

más néven MAULÁNÁ (szül. 1207. szept. 30. k. Balkh, Ghúrida Birodalom [ma Afganisztánban] - megh. 1273. dec. 17.), a perzsa nyelv legnagyobb szúfi misztikusa és költője. Leghíresebb műve a Masznaví-jé Mánaví (Spirituális párversek), amely óriási hatással volt a muszlim misztikus gondolkodásra és irodalomra. Rúmí halála után követői a mavlavíja nevű rendbe szerveződtek; Nyugaton keringő dervisekként ismerik őket.

Dzsalál ad-Dín apja, Bahá ad-Dín Valad híres misztikus teológus, író és tanító volt. Elsősorban a közeledő mongoloktól tartva, a család 1218 körül elhagyta szülővárosát. Egy legenda szerint aztán Nísápúrban (Irán) a család megismerkedett Faríd ad-Dín Attárral, a perzsa nyelvű misztikus epikai művek neves szerzőjével, s ő megáldotta a fiatal Dzsalál ad-Dínt. A mekkai zarándoklat teljesítése és számos közel-keleti barangolás után Bahá ad-Dín és családja elérte Anatóliát (Rúm, innen a „Rúmí” név). Ez a terület ekkoriban a szeldzsuk-törökök uralma alatt békés és virágzó korszakot élt. A család rövid ideig Larandában (Karamán) élt, itt született Dzsalál ad-Dín első fia, és itt halt meg az anyja. Ezután a fővárosba, Konyába hívták őket (1228); Bahá ad-Dín itt tanított a szépszámú medresze (vallástudományi iskola) egyikében, s 1231-ben bekövetkezett halála után fia követte az állásban.

Egy évvel Konyába költözése után Bahá ad-Dín egy régi tanítványa, Burhán ad-Dín Muhakkik is ideérkezett, és mélyebben beavatta Dzsalál ad-Dínt az Iránban kifejlődött misztikus elméletekbe. Burhán ad-Dín nagy hatással volt Dzsalál ad-Dín lelki fejlődésére; 1240 körül távozott Konyából. Úgy tartják, hogy Dzsalál ad-Dín egy vagy két utazást tett Szíriába, de az is lehetséges, hogy már családjuk Anatóliába érkezése előtt is kapcsolatban állt szíriai szúfi körökkel. Szíriában esetleg találkozhatott Ibn al-Arabíval, a vezető muszlim teozófussal, akinek fordítója és fogadott fia, Szadr ad-Dín al-Kunaví Konyában Rúmi kollégája és barátja volt.

Rúmí életének döntő pillanata 1244. november 30-án jött el. Ekkor találkozott ugyanis Konya utcáin a vándorló tabrízi dervissel (szent emberrel), Samsz ad-Dínnel („a Vallás Napja”), akit előzőleg talán már Szíriában is láthatott. Samsz ad-Dín nem tartozott a hagyományos misztikus testvériségek egyikéhez sem, viszont személyiségének ereje Dzsalál ad-Dín előtt feltárta az isteni dicsőség és szépség misztériumát. A két misztikus hónapokon át együtt élt; Rúmí teljesen elhanyagolta tanítványait és családját, ezért felháborodott környezete 1246 februárjában arra kényszerítette Samszot, hogy távozzon a városból. Dzsalál ad-Dín teljesen magába roskadt; végül legidősebb fia, Szultán Valad visszahozta Samszot Szíriából. A család képtelen volt tudomásul venni Dzsalál ad-Dín és Samsz szoros kapcsolatát, s 1247 egy éjszakáján Samsz végleg eltűnt. Csak a legújabb kutatások mutatták ki, hogy valóban meggyilkolták - Rúmí fiainak tudtával, akik sietve el is temettették egy Konyában máig létező kút mellett.

A szerelem, a vágyódás és a veszteség élménye költőt faragott Rúmíból. Misztikus költészete kb. 30 000 versből és nagyszámú rubáíból („négysoros”) áll. Versei végigkövetik szerelmének különböző állomásait, egészen addig, míg - ahogy fia írta - „megtalálta Samszot saját magában, holdfényként sugározva”. A szerető és a szeretett személy teljes azonosulása abban is kifejeződik, hogy saját költői neve helyett Samszét írta legtöbb lírai verse végére. A Díván-é Samsz c. mű (Samsz összes költeményei) Rúmí élményeinek hű visszaadása a költészet nyelvén; nyelvezete sohasem vész bele a szellemi magasságok taglalásába, sem ködös spekulációkba. A friss nyelvezetet erőteljes ritmusok hatják át, a forma gyakran a népköltészetével rokon. Nem ok nélkül állítják a krónikások, hogy költészetének jó része extatikus állapotban született. Az extázist a furulya vagy a dob hangja éppúgy előidézhette, mint az aranyművesek kopácsolása vagy a Meram melletti vízimalom zaja, ahová Rúmi sokszor kijárt tanítványaival, hogy élvezzék a természet szépségét. A természetben megtalálta a Vallás Napja sugárzó szépségének mását, s úgy érezte, a virágok és a madarak is átérzik szerelmét. Verseit gyakran keringő tánc közben adta elő.

Néhány évvel Samsz ad-Dín halála után Rúmí hasonló elragadtatást élt át, miután megismert egy írástudatlan aranyművest, Száláh ad-Dín Zarkúbot. Úgy tartják, hogy egy nap meghallotta a kopácsolást Száláh ad-Dín műhelyéből, a konyai bazárban, és azonnal táncba kezdett. A műhely tulajdonosa már régóta Rúmí egyik leghűbb és legközelibb tanítványa volt, s lánya Rúmí legidősebb fiához ment feleségül. Ez a szerelem újra versírásra késztette Dzsalál ad-Dínt. Száláh ad-Dín halála után Huszám ad-Dín Cselebi lett új lelki szerelme és helyettese. Az ő hatására írta meg legfontosabb művét, a Masznaví-jé Mánavít. Huszám ad-Dín ugyanis arra kérte, hogy kövesse Attár és Szanáí szúfi költők példáját. Utóbbiak a misztikus tanításokat hosszú, anekdotákkal, tanmesékkel, bölcs mondásokkal és allegóriákkal megtűzdelt költeményekben adták elő. Munkáikat a misztikusok, köztük Rúmí tanítványai is, buzgón olvasták. Dzsalál ad-Dín megfogadta Huszám ad-Dín tanácsát, s a következő években megalkotta a Masznaví csaknem 26 000 párversét. A hagyomány szerint verseit még a fürdőben vagy úton járva is hangosan szavalta, az őt kísérő Huszám ad-Dín pedig folyamatosan feljegyezte őket. A Masznaví bemutatja a XIII. századi szúfizmus valamennyi összetevőjét, s gyakran ragadja laza gondolattársításokra az olvasót, így megértetve, mi minden foglalkoztatta a mestert életének egy bizonyos szakaszában. A mű az isteni szerelem élményét tükrözi: Rúmí számára Szaláh ad-Dín és Huszám ad-Dín egyaránt Samsz ad-Dín - a mindent besugárzó fény - újbóli megtestesülései voltak. Huszám ad-Dínt éppen ezért Dijá al-Hakknak („az Igazság Fénye”) nevezte el (dijá a napfény arab neve).

Rúmí a Masznaví befejezése után már csak rövid ideig élt. Mindvégig a konyai társadalom megbecsült tagja maradt; társaságát a vezető állami hivatalnokok ugyanúgy keresték, mint a keresztény szerzetesek. Utóda Huszám ad-Dín lett, őt pedig Szultán Valad követte, aki Rúmí követőinek laza testvériségéből megszervezte a Mavlavíja-rendet. Ennek tagjait nevezik Nyugaton keringő derviseknek, a legfőbb rítusukat jelentő misztikus tánc miatt. Rúmí szellemi fejlődéséről a legfontosabb forrásanyag Szultán Valadnak az apja életéről szóló költői beszámolója. A verseken kívül fennmaradt Rúmi beszédeinek egy kis gyűjteménye is; ezt barátai jegyezték le Fíhi má fíhi (Az van benne, ami benne van) címmel. Ebben visszaköszönnek költészetének fő gondolatai. Néhány levele is fönnmaradt.

Gondolatainak rendszerezése lehetetlen feladat; ezek gyakran egymásnak is ellentmondanak, s szimbólumainak használatában a költő zavarba ejtően következetlen. Költészete a misztikus élmények mélyen emberi kifejeződése, minden egyes olvasó megtalálhatja benne a számára legkedvesebb gondolatokat és érzéseket, a mennyekbe tett átszellemült utazásoktól a mindennapi élet lényegre törő leírásáig. Nehéz lenne eltúlozni a hatást, amelyet Rúmí gyakorolt a török kulturális életre. Zöld Kupola néven ismert mauzóleuma ma múzeum Konyában, s máig ezrek zarándokolnak el ide minden évben.

Versei magyar fordításban a Terebess honlapon