Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Rúmí
VERSEI

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Brodszky Erzsébet fordításai
Demény Ottó fordításai
Faludy György fordításai
Franyó Zoltán fordításai
Hamvas Béla fordításai
Malik Tóth István fordításai

Nagy Imola fordításai
Simon Imre fordításai
Sudár Balázs fordításai
Vas István fordításai
Weöres Sándor fordításai

RÚMÍ, MAULÁNÁ DZSALÁL-AD-DÍN MUHAMMAD IBN MUHAMMAD ("Mauláná" annyit jelent, mint "a mi mesterünk" Rúmí pedig, hogy római, azaz kisázsiai, minthogy Kis-Ázsia korábban a Keletrómai Császársághoz tartozott.) R. Bálkhban született 1207-ben és mintegy 14 éves volt, mikor atyját, a mohamedán teológust, száműzték a városból. A család nem kis szerencséjére, mert így megmenekültek a mongol vérfürdőtől. Hosszú bolyongás után a kis-ázsiai szelcsuk szultanátus fővárosában, Konjában (Iconium) telepedtek le. Atyja halála után R. vette át a teológiai katedrát és atyja prédikátorságát. Nemcsak mecsetekben, hanem köztereken is szónokolt, nagyszámú hallgatóság előtt. A szúfizmusba (iszlám misztikába) atyja egyik tanítványa vezette be, de R. életének döntő változása akkor következett be, amikor egy Sámsz-i Tábrízí nevű vándordervis érkezett Konjába. R. rajongó imádattal fordult a hipnotikus tekintetű ember felé, akiben "Allah tökéletességének földi tükörképét" vélte felfedezni. R. tanítványai féltékenyek lettek a dervisre, úgyhogy fenyegetéseik elől Sámsz-i kétszer menekült el Konjából, de R. fiát küldte utána és visszahozatta. Harmadszorra, 3 évvel érkezése után, 1247-ben a dervis nyomtalanul eltűnt; állítólag R. tanítványai tették el láb alól. A következőkben R. azonosította magát a nyomaveszett dervissel, mintha annak inkarnációja volna, és tulajdon verseit is annak neve alatt (Diván-i Sámsz-i Tábrízí) adta ki. Ezután megalapította táncoló, másként őrjöngő dervisek rendjét, melynek ő lett első nagymestere. 1273-ban halt meg Konjában; sírja mindmáig zarándokhely, a mellette épült Mevlivi (Mauláná) közösség rendházaival és iskoláival. - A legjelentősebb perzsa misztikus költő 60000 párrímet hagyott az utókorra. Ezekben, virágnyelven bár, de közérthetően, nem annyira a szúfik tanait, mint életérzését adja elő. Szúfizmusa számos forrásból táplálkozik, elsősorban Plotinoszból és a hellén neoplatonistákból, de helyet kap benne a panteizmus, a gnoszticizmus és nemegyszer Mózes, Krisztus, Buddha, Mohamed szellemi örökségének egy-egy töredéke. A világ azonos az istenséggel. A nap és a porszem egyformán az ő partikulája. Az ember, a Mindenható kiszakadt része, visszavágyódik, nem Istenhez, hanem Istenbe. A szúfik közössége részegen fetreng a kocsmában, mert berúgtak az istenség jelenlététől. (A kocsma és a részegség szimbólikusan is értelmezhető.) Isten angyala légyottra hívja az aszkétát, és szerelmi mámorban ölelkezik vele, de az istenséggel való végleges egyesülést csak a halál hozza meg. Mindezt - és még sokkal többet - a szúfik nem dogmák formájában hirdették; a dogmákat náluk rajongás pótolta. Ugyanekkor aszkézisük megfért egyfajta szelíd hedonizmussal; valamennyien egyetértettek az ember istenítésében, a panteizmus szeretetteljes kiterjesztésében állatra, növényre, holt tárgyakra és egyetértettek a három monoteista vallás fanatizmusával szemben a vallási toleranciában. Ennek az irányzatnak volt legköltőibb és - tulajdon kifejezése szerint - legbolondabb képviselője Rúmí. 120000 sor verse a szúfi hívő Bibliája; a nem-bennfentest a versek tematikus azonossága untatja, a metaforák és kifejezések szűntelen ismétlése fárasztja, csakúgy, mint Ibn al-Arábi versei, Buddha szerzeteseinek zsoltárai, vagy a keresztény egyházi énekek Szent Ambrustól XIII. Leó pápáig.
(Faludy György gyüjtése)

DZSELÁL ED-DÍN RÚMÍ - Irán és talán az egész világ legnagyobb misztikus költője (született Balkhban 1207-ben, meghalt a kisázsiai Konjában 1273-ban). A mongol invázió elől a család Konjába (Iconium) menekült. Rúmi, apja mesterségét folytatva, teológiát tanított, mikor 1244-ben Konjába érkezett a rejtélyes vándorló szúfí, Samszo'd-Dín Tebrízí, akinek hatására Rúmí is szúfí lesz, és szakít addigi életével. Lelki mestere ihletésére írta dívánját, a szúfízmus legköltőibb és legmélyebb lírai emlékét, amely mestere, Samsz-e Tebríz nevét viseli (Kolliját-e Samsz-e Tebrízí). A mintegy huszonhétezer párverset számláló monumentális műve, a Meszneví-je ma'naví (A dolgok belső értelméről szóló didaktikus költemény) a szúfízmus summája, s az eredetileg illusztrációként szolgáló, de már-már teljesen önállósuló (gyakran népi eredetű) történetek kimeríthetetlen kincsesbányája.

Bolgár - Volga-parti város neve, Kazantól száz mérföldnyire.
Szaqszín - két város neve, az egyik Kína határán, a másik - valószínűleg erről van szó - a kazárok földjén.
Irák két királyságát - az egyik Iráq-e'adzsamí, Perzsia nyugati provinciája, a másik Iráq-e 'arabí, a Tigris és Eufrátesz közti vidék.
Az első ő, a végső ő - a Korán 57. szurájának 3. verséből. Az eredetiben arabul.
Záf hegy - a népi hiedelem szerint ötszáz paraszanga (1 paraszanga = 6240 m) magas hegy, amely körülveszi a földet. A dévek és a perík lakhelye. A muszlim geográfusok a Kaukázussal azonosítják.
Anqá - mitikus óriás madár, amely talán azonos az Ezeregyéjszaka Rokhjával. A szúfik szimbolikájában az ismeretlen isten jelképe.
Ibn Szína - a legnagyobb muszlim filozófus, akit a középkori Nyugat-Európában Avicenna néven ismertek (született 980 körül, meghalt 1037-ben).
sár-házban - a testben.
Madaram - a szúfík gyakran nevezték így a lelket.
seríf - a próféta leszármazottjait hívták így.
Dzsunaid - iráni származású híres szúfí (meghalt Bagdadban 909-ben).
Bájazíd - a legnagyobb szúfík egyike, iráni származású, igazi neve Abú Jazíd Basztámí (meghalt 874 körül).
pír - szúfí sejk, mester.
kháridzsita - muszlim szekta, amely Alí és Mu'ávija küzdelme során keletkezett. Később több ágra bomlott. Az iszlám betű szerinti, szigorú betartását követelte, politikai téren pedig a kalifának a közösség által történő választását hirdette. Itt: hitetlen.
ghúl - rossz szellem, démon.
Vaszít - híres arab jogtudományi mű.
Mubít - a tudós al-Száhib ibn'Abbád (megh. 995) híres szótára.

 

RUBÁÍK
Sudár Balázs fordításai

A szépségektől csókot veszel...
– szólt kedvesem – Az enyém nem kell?
Aranyat adjak? – kérdem. – Értéktelen.
A lelkemet kéred? – így felelt: – Igen.

 

Míg a lélek napjának arca fenn ragyog
A szúfi, mint minden porszem, táncolni fog
Azt mondják, a sátán műve ez
E sátán szép. S a léleknek ő a test.

 

Reám pillant kedvesem.
Zokogok keservesen.
A szóbeszéd szél nekem:
Tüzemet vele gerjesztem.

 

Míg velem vagy, nem hagy aludni
szerelmem
Ha nem vagy itt, nem hagy nyugodni
keservem
Ó, Istenem! Két napja kerül az álom
S te jól tudod, egyforma mindkét éjjelem.

 

Ej, kemény szavú! Összetörted szívemet
Méltatlan tán? Miért nem adsz kegyelmet?
Ó, jaj! Édes szád nem szól keményen
sosem
Én hordom magamban keserűségemet...

 

Szerelmed tüzétől gyúlt a szívem lángra
Szavaid árja ömlött lelkem folyójába
A víz káprázat, a tűz villám volt csupán
A mesének vége. Álom volt talán.

 

Hajnalban eljött hozzám az, akit
szép arcáért irigyelnek az égiek is.
Tekintetét szívemre szegezte:
S míg eljött a reggel, sírt ő, és sírtam én.
Akkor azt kérdezte:
Kettőnk közül vajon melyikünk szerelmes?

 

Lelkem! Szíved s szívem közt út halad
Szívem ismeri azt az utat.
Szívem olyan, mint az áttetsző, tiszta víz
Tükrében a holdfény húz vonalat

 

Jer éjszaka!
Sötéted a titkok útikalauza
Mert idegen szemek elől rejtett.
Szememre álom borult, szívemre szerelem.
Kedvesem szépsége, nézd, mit tett velem.

 

Múlt éjjel, hasonszőrű legényekkel
A fűbe heveredtünk.
Volt borunk, égett a tűz, szólt a zene.
Bár Te lettél volna ott, más senkise.

 

Ej pohárnok! Oly bort adj nekem
Mely vizet s földet nem látott sosem
Nem a testem, a szívem beteg
Mire jó a sörbet? Bort adj, bort nekem!

 

Bűvös tekintetedtől megrészegedtem
Miért küldesz el? Hozzád jöttem
Nem elég nekem, ha ajkam nedvesítem
Szerelmed tengerébe fullassz bele engem

 

Mi értelem, s nem színes kép,
ki látja azt?
Mi a szív titka, s nem szép beszéd,
ki látja azt?
A világ létezése a világtól nincs messze.
Ki látja azt?
Mit nem tart fogva a lét s a nemlét,
ki látja azt?

 

Ha szívemet keresem, melletted találom.
Ha lelkemet keresem, hajfürtödben látom.
Ha szomjúságtól űzve a tó fölé hajlok
Tükrében a Te arcod képmását csodálom.

 

Nincs, ki ne volna ama vágy bolondja
Nincs, ki ne tudna róla
S ha látszik is a boldogság tokja
Őt magát nem látod soha

 

Halladzs-i Manszur szólt:
Isten vagyok!
Ám addig
Isten útjait
Pillantásával tisztára söpörte
Alábukott önnön
semmisége
tengerébe
Isten vagyok: e tudás gyöngye
feltárult előtte.
Örökre.

 

Ej, Isten titkainak szent írása:
te vagy az
Ej, a szultán szépségének képe, mása:
te vagy az
Nincs rajtad kívül az, mi a világban létezik
Magadban keresd, mi szíved vágya:
te vagy az

 

Ej, világ lelke! Én a világot s a lelket
elveszítettem.
Ej hold! Én az eget s a földet elveszítettem
A bort ne a kezembe add, öntsd a számba
Szerelmedtől az utat, mi számhoz vezet,
elveszítettem

 

Az isteni titkok tárháza: mi vagyunk
A tenger igazgyöngyös árja: mi vagyunk
A holdtól a halig mindenhol ott vagyunk
Aki felül a szultán trónjára: mi vagyunk

 

Kedvesem ajkai suttogtak valamit
Eszem megbomlott, elhagyta javait
Istenem! Miféle varázsszó lehetett,
hogy szívem kövén otthagyta nyomait?

 

Mióta a szerelmesekről hallottam
Szívem, lelkem, szemem útjukon
nyugtattam
A szerető s a szerelmes kettő - gondoltam
Ám a kettő egy volt, én kancsalítottam

 

Ej, te bálvány! Hol lelem pogány
templomod?
Szólt: Összetört szívedben láthatod
Én a Nap vagyok,
csak romok közt járhatok
Ej, mámoros! Legyen a te szíved is romos!

 

Nem vagy te földből, s vízből való
Más vagy, mint e vándorló sárgolyó
A szív folyó, a lélek az élet vize
De ahol te vagy, róluk sem tud senkise

 

A szerelmes kóborol, kedvesét keresi
Az aszkéta leborul, Istenét szereti
Egyik inni vágyik, a másik enni akar
Éhség gyötri emezt, azt forró tűz égeti

 

Mióta megszerettem kedvesem
Sírok, s nem alhat mellettem
Se szomszéd, se idegen
Most, hogy panaszom elfogyott
Szerelmem csak még nagyobb
Mert ha fellobban a tűz
Tüstént eltűnik a füst

 

A semmi földjéről jövünk, szerelmet
hozunk
Az egység borától fényes éjjel is utunk
A szerelem-hitűeknek nem tiltott e bor
A semmi hajnaláig ettől nedves ajakunk

 

Okos és megfontolt voltam, mint te
Rá sem néztem a szerelmesekre
De hirtelen
Részeg, bolond és óvatlan lettem
Te azt mondod
Ilyen voltam egész életemben

 

Nincsen kupánk, se borunk
Mégis vidámak vagyunk
Jóhírünk vagy szégyenünk,
egyként megfelel nekünk
Nem juttok így semmire
Olvassák a fejünkre
Ha eredményre nem lelünk
Az is megfelel nekünk

 

Jobb, ha te megsebzel, mint más
gyógyszere
Jobb, ha fukar vagy, mint más
száz kegye
Jobb, ha csalfa vagy, mint más
hűsége
Jobb, ha szidalmazol, mint más dicsérete

 

Elment. Senkinek nem volt szebb kedvese
Elment. Arcát nem felejtem sohase.
Elment. Szívemnek nincsen már
gyógyszere
Elment a rózsa.
Elment, s nekem itt maradt a tövise

 

Szerelmedet mértem, s megmérettem.
Szerelmed eltörtem, s megtörettem
Éjjel nem alhatom
Nappal nem ehetem
A barátod lettem
s önnön ellenségem

 

Tegnap éjjel kegyesen eljött hozzám
kedvesem
Kértem az éjt csendesen
Titkunk ne fedd fel sosem
Az éj így felelt nekem:
Nézz körbe figyelmesen
A Nap nálad pihen
A hajnalt honnan vegyem?

 

Víz vagy te, mi növények vagyunk
Király vagy te, mi szegények vagyunk
Te vagy, ki mondod, mi vagyunk a hangod
Te vagy, ki keresel, hozzánk mért nem
jössz el?

 

Az ész ellentmondásaid közül nem tud
választani
A vallásigéreteidtől nem tud elszakadni
A tudomány mélységedig nem tud elhatolni
Az aszkézis csapdáidtól nem tud szabadulni

 

A szerelmes mit tehet mást, alázatot mutat
Éjjelente mit tehet mást, utánad kutat
Ne csodálkozz, ha csókolja hullámos hajad
A bolond mit tehet mást, rázza a láncokat

 

Igen, kedvesem. A megoldás magától
érkezett
Jött az álom, s elválasztott minket
Aludj nyugodtan, míg én reggelig
Dicsérem álom-zárta szemeid

 

Szavad szótlanná tett engem
Tetted tétlenné tett engem
Nehogy megfogj engem
Szívem házába futottam
Szívem háza volt a csapda
Raboddá tett engem

dance

 

ÁLLANDÓ KAPCSOLAT
Simon Imre fordítása

ki a legszerencsésebb az egész zenekarban?
a fuvola; a szája
megérinti az ajkadat hogy zenét csaljon ki belőle
az összes fuvola közül leginkább
a cukornád alkalmas erre
a nádasokban himbálóznak szabad táncot járva
nélküled a hangszer megszűnne létezni
az egyik egészen közel ül melletted
egy másik hosszú csókban veled van
a tambura így könyörög:
érintsd meg a bőrömet hogy saját magam lehessek
hadd érezzem át hogy benne vagy minden porcikámban
ami tegnap éjszaka elhalt az tejessé válhat ma
mi értelme van józanságban élni és eltávolodni tőled
ezt nem tenném
részegíts le vagy hagyjál magamra
most már érzem azt mit jelent együtt lenni Veled

 

FRISSESÉG
Simon Imre fordítása

a szeretet felülmúlta a megszokott gyakorlataimat  
és a költészet kifejezése költözött belém  
próbáltam halkan ismételni de nem volt annyi erőm  
magam erejéből képtelen voltam  
énekelnem és tapsolnom kellett  
tiszteletre méltó és megbízható voltam  
de ki az aki ellen tud állni a viharos szélnek  
és élni a régi emléknek?  
ahogy a hegy magába szívja mélyen a visszhangot  
úgy dédelgettem magamban a te hangod  
egy darabka fa vagyok az égő tüzedben  
amely hirtelen füstté válik  
megláttalak és megszűntem létezni  
ez a nem létezés sokkal csodálatosabb
mint a létezés  
megtisztítja azt és egy újabb Létezést alkot  
Kék az ég  
a világ vak emberként kussol az úton  
de aki képes együtt lenni veled  
az túl fog látni a vakemberen és a kékségen  
ritka lelkek, mint Mohamed és Jézus  
észrevétlenül elvesznek a város tömegében  
senki sem ismeri fel őket  
dicsérve majd áldva  
tapasztalhatjuk átadva magunkat  
a magasabb létezésnek  
dicsérni a napot az annyit jelent  
hogy szemeid áldva lesznek  
dicsérd az óceánt egy kis hajó  
ringatózik  
a tengeri utazás folytatódik  
vajon ki tudja merre hová!  
az óceán tudatában élni a
legnagyobb szerencse  
micsoda ébredés!  
miért is a szomorúság hogy
eddig mély álomban  
szenderegtünk?  
az nem számit hogy meddig voltunk tudatlanok  
gyengék vagyunk de szabaduljunk meg a múlttól  
és érezzük a pillanat gondoskodását  
ezt a frisseséget körülöttünk és mindenhol

 

CSEND
Simon Imre fordítása

Meghaltam
Megszületett bennem egy új Szeretet
Kitárult előttem az igazi Élet
Válj eggyé a végtelenséggel
Törd szét a börtönöd falát
Szökj meg
Szüless bele egy új színbe
Azonnal cselekedj
Sűrű felhő vesz körül
Osonj ki észrevétlenül
Halj meg és élj a csendben
A nyugodtság a legbiztosabb jele annak
hogy meghaltál
A régi életed egy eszeveszett rohanás
volt a békesség elől
De most a szótlan telihold tündöklik fenn
az égen

 

FORRÁSOD VIZÉBŐL
Simon Imre fordítása

Mi volt abban a gyertya fényben
ami oly hamar megnyitott és
elemésztett
Jöjj vissza barátom
A mi szeretetünk nem egy
mesterséges formalitás
Semmi sem tudna segíteni rajtam
Csak is az a szépség
Emlékszem arra a hajnalra
amikor lelkünk találkozott
Én akkor a Te forrásod tiszta vizét
ittam
És eggyé váltam veled

 

AMI KÖZTÜNK VAN
Simon Imre fordítása

Ami köztünk van
az nem egy
képzelődés

Nem is szomorúság
de nem is öröm

Nem is egy vélemény alkotás
Vagy lelkesedés
De nem is egy bánat


Azok csak jönnek és mennek

Ami köztünk van
az állandó

A most és a jelen

 

A FOGADÓ HÁZ
Simon Imre fordítása

Az emberi lény mint egy fogadóház
Minden reggel más vendéget vár
Az öröm a szomorúság és a
hitványság
Gyakori vendégek
De nagy ritkán a tudatosság is betéved
Fogadd be őket szívesen
Még ha a fájdalom is durván bedörget
Adj neki helyet
Hisz ő is a te vendéged
Fogadd be őket szívesen
Mert új örömöket hoznak neked
A szégyenkezés a rosszindulat
Borús gondolatok
Szívéllyel fogadd őket úgy szintén
Légy hálás mindegyiknek
Mert mindnyájan Istentől jönnek

 

DE MIT VALLJAK, MUZULMÁNOK...
Weöres Sándor fordítása

De mit valljak, muzulmánok, ha nem vallom saját lelkem
Muzulmánnak, kereszténynek, zsidónak, még pogánynak sem,
Keletről nem, nyugatról nem, se földtájról, se tengerről,
Se természet homályából, s a forgó ég se szült engem,
Se földmélyből, se tengerből, se szellőből, se tűzlángból,
Se menny-trónról, se rög-porból, se ős-kútból nem ébredtem,
Ha sem Kínát, se Hindosztánt, ha sem Bolgárt avagy Szaqszínt,
Se Irák két királyságát, se Khorászánt nem ismertem,
Az életből, se másikból, se fentről vagy pokolmélyből,
Se Ádámtól, se Évától, se Édenből nem éledtem;
Ha oly tér szült, ahol tér nincs, ha oly jel zár, amily jel nincs,
Ha testem nincs, ha lelkem sincs: imádottam az én lelkem:
Egyet vágyón, egyet érzőn, egyet hivón, egyet látón,
A kettősség nem él bennem, a két lét már közös bennem,
Az első ő, a végső ő, a külső ő, a belső ő,
Csak ő él, más tudásom nincs, imádottam megismertem,
Szerelmének kupájától vagyok részeg, s a két létet
Nem is látón, e mámorral s mulatsággal betöltettem;
Ha éltemből csak egy percet hiányoddal kicsorgatnék,
Ez órától szünet nélkül de bánkódnék, miért lettem;
S ha egy percig te vagy nékem magányosság megosztója,
Letiprom mind a két létet, kezem táncban kiterjesztem.
Ó, Tebrízí, olyan részeg vagyok már én ez életben,
A mámorról tudok szólni, de minden mást felejtettem.

 

AZ ÉLETBŐL CSAKIS TÉGED KIVÁNLAK...
Weöres Sándor fordítása

Az életből csakis téged kivánlak,
Vaj' illő-é, hogy árvultan kószáljak?
Irótoll lett a szívem a kezedben,
Te vagy nyitja a bánatnak, vígságnak.
Azon kívül, mit óhajtasz: mi sem kell;
Azon túl, mit mutatsz: én mit se lássak.
Ha tüskét, vagy rózsát nőttetsz belőlem,
Szagát érzem tövisnek, vagy rózsának.
Ha úgy tartasz, olyan lettem tenéked,
Ha így kívánsz, ilyen lettem, te lássad.
A korsóból, ahol színt adsz a szívnek,
Szerelmem, vagy gyülőlségem kiárad.
Az őskezdet te voltál, s léssz a végső,
Te tégy jobbá csukásnak mint nyitásnak.
Ha rejtőzködsz, leszek sok közt hitetlen,
Ha feltárulsz, hiszek léted szavának.
Azon túl, mit te adtál, nincs fityingem:
Gyanakvásod zsebemben mit találhat?

 

SZÜLETTEM AZON NAP...
Weöres Sándor fordítása

Születtem azon nap, mikor Név se volt,
Se kit Név jelezzen, az ős Lét se volt.
Belőlem fakadt Név s a Névveljelölt
Azon nap, mikor még Mi és Én se volt.
Szerelmem hajából Jelentés fakadt,
Mikor még hajában végesség se volt.
Keresztet kutattam keresztül-kasul,
De Ő és keresztre-feszítés se volt.
A bálvány-seregben pogányság helyén
Bolyongtam, de ott még a tűz s lég se volt.
Herát s Gandahára hegyéről körül
Tekinték, de fenn s lenn, irány s tér se volt.
A Qáf hegy csucsáról figyeltem, ahol
Az Anqá madár ült, de föld s ég se volt.
A Kábára néztem, de arrafelé
Az ifjú sosem járt, a vénség se volt.
És Ibn Szína bölcset faggattam magát,
De Ibn Szína akkor személy s lény se volt.
A titkok helyéhez közel jártam én,
A felső nagy udvarban ő mégse volt.
De végül tekintém tulajdon szivem,
S imé ott enyém lett, ki másé se volt.
Jó Samsz-e Tebrízí de megrészegült!
Ily ittas szerelmes teremtmény se volt.

 

CSODA PERC VOLT...
Weöres Sándor fordítása

Csoda perc volt, mikor ültünk palotában, te meg én,
Alakunk pár, de a lélek közös áram, te meg én.
A virág-szín, a madár-hang eleven kút, csobogó,
Amidőn kert öle vár ránk: ime párban te meg én.
Magas égbolt valahány csillaga bámul mireánk,
Mi a holdat nekik adjuk sugarában, te meg én.
Te meg én, és sohatöbbé te meg én: a gyönyör egy;
A szavaktól szabadultunk e világban, te meg én.
A madár-nép eszi máját a kerek menny magasán,
Ahol egy lett ez a kettő, kacagásban, te meg én.
S az a legfőbb csoda: én itt veled együtt heverek,
S ugyanakkor Khorászánban meg Irákban te meg én.

 

OLYAN SZÉP Ő...
Weöres Sándor fordítása

Olyan szép ő, ki Venust és Lunát vágyakra oktatja,
Tekintése varázsától a menny nézése bécsukva.
Ti óvjátok, muzulmánok, a bensőtök, de én immár
Vele eggyé-ötvöződtem, mint szív vélem sosem tudna.
Szerelméből szült ő engem, végül szívem nekiadtam.
Fa ágán ha gyümölcs hintál, az ágon csüng reáforrva.
A hajfürtje beszél hozzám: Jövel hát, táncolj kötélen!
A gyertyája felém lángol: Elégsz, lepkém, belém hullva!
Hogy jól táncolhass kötélen, ó, lelkem, légy kerek, fürge;
Ha gyertyája feléd lángol, azonnal bukj belé halva.
Ha ízlelted a tűz kéjét, csak égést vágysz örökkétig,
Az életvíz se csábít el a tűz-öltől, nem élsz újra.

 

SZERELEM: AZ ÉG FELÉ REPÜLNI...
Weöres Sándor fordítása

Szerelem: az ég felé repülni,
Percenként ezer fátyolt széttépni,
Kezdetben életünket feladni,
Vég-lépés után láb nélkül lépni,
A létet szemeinkből kivetni,
Tulajdon szemeinket se nézni.
Mily áldott - igy szóltam a szivemhez -
Szeretők hajlékába beférni,
Szemeid látókörén túllátni,
A keblek utcájába betérni.
Ó, lelkem, honnét jött a lehellet,
És szívem dobogása! ki érti?
Madaram, legyen hangod madár-nyelv,
Rejtett értelmét elmém megérti.
Szólt szívem: Láttam az ős mühelyben
Víz és sár hajlékát forrni-égni,
Az anyag házából kirepültem,
Az anyag háza teremtett élni,
Azután, erőm fogytán, befogtak,
Formátlan létet, formába térni.

 

FOGD KEGYÉNEK RUHAFODRÁT...
Weöres Sándor fordítása

Fogd kegyének ruhafodrát, mert hirtelen tovaszökken.
De ne ajzzad, mint az íjat, nyilsebesen tovaszökken.
Alakoskodó, csalóka, ravaszsága mennyiféle?
Hogyha színleg jelen is van, de lélekben tovaszökken.
Ha keresed a mennybolton, holdként tündököl a habból,
Ha vizen jársz őt keresve, fenn az égen tovaszökken.
Ha kutatod tértelenben, néked jelet ád a térből,
De ha térben kutatod őt, tértelenben tovaszökken.
Képzeleted madara ő, nyílként röppen el az íjról,
Tudd meg, képzeleted elől mindenképpen tovaszökken.
Menekülök mindkettőtől, félelemből, nem közönyből,
Mert szépséges kedvesem is mindkettőben tovaszökken.
Vihar vagyok, de szellővé szelidít a vágyott rózsa,
Hervadástól fél a rózsa, kertből őszben tovaszökken.
Hogyha megnevezni vágyod, még neve is elfut, elhagy,
Mire kimondanád végig: valaki fenn tovaszökken.
Mindig menekűl előled! Hogyha lefested a képét,
Hamis a kép, mert a táblán és szivedben tovaszökken.

 

LÁM, SZENÁ'Í, SZÓLTAK...
Brodszky Erzsébet fordítása

Lám, Szená'í, szóltak, a Mester, halott.
Nagy dolog ez lám: ilyen ember halott!
Nem volt ő szalma, mit elfúj a szél,
Vízcsepp sem, tél hidegén megfagyott.
Sem fésű, mit kicsi hajszál kitör,
Mag sem, mit föld röge megnyomhatott.
Kincs volt ő, éke e földnek, színarany,
Ég- s földért árpaszemet sem adott.
Földi alakját leveté s dobta el,
Lelkit az égnek ajánlá, s feljutott.
Színbora seprűvel bár elvegyült,
Az csak a seprű, amit itthagyott.
Lelke kiáradt, nem láthatja nép -
Mondom: a Kedvesnek juttatta ott...
Utközben marvazi, kurd, rázi és
Rumi találkozván ment, baktatott.
Mindük már most hazatér, másfelé.
Posztóhoz durva daróc hogy jutott?
Hallgass már, mint az iránytű, a sáh
Szó-könyvéből kitörült, nem vagy ott.

 

FESTŐ VAGYOK ÉN...
Brodszky Erzsébet fordítása

Festő vagyok én, töltsem sok képpel a kedvem bár,
Akkor, ha te itthon vagy, nem kell nekem egy sem már.
Száz szép alakot formál ábrándom a vággyal telt -
Téged ha szemem meglát, tűzlángba vetem, s nem kár.
Csapláros-italt mérsz tán, vagy józanok ellen törsz?
Én bármit is építek, rombolni kezed nem vár.
Lelkem veled eggyé vált, egy ötvözetet formál,
Mert illatod általjárt, hát vágyom ezentul már.
Ontsd vérem, a hulló csepp mind áldja porod, mondván:
Szerelmed a színem, s érzésed heve általjár.
Már szívem e sár-házban vígaszt sose lelhet, lám,
Vagy lakj te e házban, jer, vagy én hagyom azt el már.

 

CSILLAGOT KÜLDTEM TEHOZZÁD...
Brodszky Erzsébet fordítása

Csillagot küldtem tehozzád tegnap éjjel, kedvesem,
Mondtam: Ó, vígy hírt a Holdnak, rólam adj hírt csendesen!
Térdre hullván esdekeltem: Hódoló szóm vidd neki -
Ő a Nap, melynek hevétől gyúl arany kő-szirteken.
Felnyitottam keblemet és megmutattam mély sebét,
Kedvesemnek, vérszivómnak, róla, kértem, hírt vigyen.
Minden úton járva-jártam, hogy szivem csituljon el,
Mint a kisded ringatással hogyha szunnyad csendesen.
Hogy ne sírjon, tejjel éltesd árva szívem kisdedét,
Te, ki folyton száz hasonlót boldogítsz, tégy jót velem!
Szívemet színig betölti s egyre hozzád hajt a vágy;
Számüzésben meddig éljen, meddig engedsz sínylenem?
Némulok már, ám agyam míg kábaságból józanul,
Jöjj, csapos, hej, részegítsd meg mámoros tekintetem

 

MESZNEVÍ-JE MA'NAVÍ
(RÉSZLETEK)

A NYELVÉSZ ÉS A HAJÓS TÖRTÉNETE
Demény Ottó fordítása

Egyszer egy nyelvész beült egy csónakba,
És a révészt ily szavakkal faggatta:
"Tudsz te nyelvtant?" - "Nem tudok" - szólott emez.
"Nem? no akkor semmiérő élet ez!"
Bús a révész, szinte összetört szegény,
Még se szól ő, tartja nyelvét a helyén,
Ámde szél jő és a csónak megremeg,
S szól a révész ércesen az ár felett:
"Mondd, az úszáshoz mit értesz, ó, tudós?"
És felelt az: "Semmit én, szép s bőlcs hajós."
"Igy, barátom, semmiérő életed!
Mert e víz vad örvényével eltemet."

 

A SÜKET LÁTOGATÁSA BETEG SZOMSZÉDJÁNÁL
Demény Ottó fordítása

Egy sükethez szól a gazdag hangosan:
"Halld, a szomszédod beteg lett súlyosan!"
S szól a süket önmagához: Mit tegyek?
Úgy se hallom, hogy az ifjú mit hebeg.
Hisz beteg lett s hangja gyöngén hallható,
Mégis megyek, csak ez az út járható,
S majd ha látom, hogy a szája szóra nyit,
Lesz ahogy lesz - mondok én is valamit,
Mondom: "Ó, hogy vagy te szegény szenvedő?"
"Jól vagyok! pompás a kedvem" - mondja ő.
Szólok: "Ittál? Ó, Allahnak köszönet!"
Mondja: "Ittam édesízű sörbetet!"
Szólok: "Épülj tőle. És ki orvosod?"
Mondja ő - ejh, valamit majd csak motyog.
S szólok: "Áldottlábu ő, jól ismerem,
Jóra fordul sorsod immár, kedvesem.
Hol csak ő jár, ott a szükség megszünik,
Bárhova megy, lába nyomát ismerik."
Így kigondolt kérdést, választ s fölvidul,
És betoppan betegünkhöz jámborul.
Mondta: "Hogy vagy?" - "Végem!" - "Így hát köszönet."
Ámde attól az csak jobban szenvedett.
"Ellenem lett itt ez? Ej, hát mit köszön?"
Rossz a szó, bár eszme fölmerült özön.
Szól: "Mit ittál?" - "Mérget!" - igy szólott amaz.
"Úgy egészségedre váljék!" - mondja az.
S kérdi aztán: "Mondd, ki volt itt orvosod,
Hogy segitsen?" Ám ez ordít s fölzokog.
Szóla: "Azraél jön, elvisz s tűnj te is!"
És felel ez: "Légyen áldott lépte is!"
Elmegy és künn szóla vigan: "Ó, Allah!
Hála néked, hogy segélted útamat."
S szól a másik: "Lám, ez ellenemre van.
Durva lelkét most kiönté piszkosan."

 

HOGYAN VÁLASZTOTTA EL
A KERTÉSZ A SZÚFIT,
A JOGTUDÓST ÉS A PRÓFÉTA
LESZÁRMAZOTTJÁT?
Demény Ottó fordítása

Egyszer egy kertész kinézett ablakán,
S három embert lát a kertnek pázsitán.
Egy tudóst, egy serifet s egy bőlcselőt.
Három aljas, csalfa lelkű léhütőt.
Szólt: "Ha érvem volna száz is ellenük,
Három egyhez - erősek ám így együtt.
Hogy tudok megvívni vélük, csak magam?
Elszakítván őket - úgy majd biztosan;
S ők egyenként itt maradván majd velem,
Akkor én szép bajszukat megtépkedem."
Szőtte tervét és a szúfit küldi már,
S társait megrontani is készen áll.
Szóla: "Menj csak, szúfi, hozz egy szőnyeget,
Hogy barátid ne a földön üljenek."
Indul az s ő szól ezekhez peckesen:
"Lám, tudós vagy, és te is, bőlcs serifem.
Döntesz és élünk mi döntésed szerint,
Tudsz s tudásod tartja fönnen szárnyaink.
Míg e másik hercegünk és jó urunk,
Kit Mohammed unokájának tudunk.
Ám e nagybélű, kiféle volna ő?
Szemtelen csak s hozzátok törleszkedő.
Hogyha megjő, jobb, ha elkergetitek,
És a kertem hét napíg a tietek.
Mért a kertem? hisz tiétek életem!
Ó, ti, kik vagytok sugárzó jobbszemem!"
Így beszélt lelkükre - hallgatták azok,
Ó, ne tűrjétek, ha elvész társatok!
Mert alighogy szélnek eredt a szúfi,
Már az ellen megy nyomába és üti.
Mondja: "Ó, hát mily gaz szúfi szófiák
Hordtak erre, hogy gyümölcsöm fölzabáld?
Dzsunaid mutatta utad? Vagy Bájazíd?
Mely pír és sejk súgta álnok terveid?"
Ütte őt, hogy ottmaradt az egymaga,
Majd beléhalt, vérzik orra, homloka.
S szóla az: "Lám, büntetésem végetért.
Ám ti társak - jól vigyázzatok ezért!
Hagytatok megszólni engem, társatok,
Bár, ha mint ez, csirkefogó nem vagyok.
Mit megittam, majd megisszátok ti is,
Ily ital jár egyhamar tinéktek is."
Mert e föld hegycsúcs s a hang itt visszaszáll,
Csak kiálts és hangod újból megtalál.
Hogy a szúfit helybehagyta álnokul,
Már a kertész, lám, uj ürügyet kohol,
S szól: "serífem, eredj csak a házba be,
Mert van ott ám jóizű mézes pite.
S mondd a szolgának, ha látod, hozza hát
Azt a tegnap készitett jó sült libát."
Útnak indult, ő meg így szólt: "Ó, tudós!
Hogy te bölcs vagy, lásd, előttem bizonyos.
És seríf ő? - mondja, és még elhiszi -
Bár az anyját tudja ég, ki gyömködi.
Mert az asszonyt mind ti hűnek vélitek
S bár butácska, érte dobban szívetek.
Ez magát, lám Mohamedhez férceli,
És a földön van bolond, ki hisz neki."
Isten ellen így beszél, sok fajtalan,
Mocskol és sző rút gyanakvást cinkosan.
Bárki, mert szédül fejében s tántorog,
Látja házát is forogni s hánytorog.
Lám a kertész is fecsegve mit beszélt?
Így gyalázván ő az ég hű gyermekét.
Bíz a szentről nem beszél ő így soha,
Hogyha nem lett volna oly korcs ő maga.
Álszavát ez hitte mégis szerfelett,
S már a kertész kergeté a serifet.
Szól: "Szamár vagy! hogy kerülsz kertembe te?
Tán a tolvajlás próféták öröke?
Mint oroszlán kölyke - pompás és nemes -
Ám te, mondd, mért nem vágsz semmi égihez?"
És az öntelt már a serífet veri.
Mint akármely kháridzsita, csépeli.
Mint ahogy bármely ghul és dév megveri,
Mohamed hivét ha bárhol fölleli.
S ím a serif tönkreverve fölzokog:
"Én a vizből, lásd, kimásztam s már futok,
Állj szilárdan, jogtudós, most egymagad,
Mint a vert dob úgy duhogjon nagy hasad,
Hogyha nem voltam elég jó társ neked,
És e durva, rongy alaknál kedvesebb!"
S már jön is, hogy véle végzett s szól: "Tudós?
Ó, mi még nem? tolvaj és gyalázatos!
Kertem ellen jössz, te rusnya elitélt?
Tolvaj, kinek lemetélték félkezét.
Tán a Vaszít-ból tanultál ily jogot,
Hogy hogyan lopj, tán a Muhít-ból tudod?"
S szól emez: "Verj, mert te vagy fenn s én alul,
S mert barátim cserbehagytam álnokul."

 

MISZTIKUS SZERELEM
Faludy György fordítása

Ez a szerelem nem kíván kommentárt,
sőt nem is tűri el. Ha az ember szóra
nyitja száját, összezavarodik.
Dzsalál-Ad-Dín Rúmí ezerszer nekikezdett,
hogy írjon róla,
ami mellesleg hivatása lenne:
de mikor írni próbál, kettétörik a tolla.

 

MESTEREM, SÁMSZ-I TÁBRÍZÍHEZ
Faludy György fordítása

Szerelmesem egy fürt haját küldte borravalónak;
azt zsebre vágtam, s őt magát kerestem, s nem találtam.

Kutattam krisztiánusok közt, a Golgotán álltam,
hol a keresztből vér buzog, de Őt ott nem találtam.

Jártam a hindu templomok mélyén, s pagodákban,
míg sarum talpa elkopott, de Őt mégsem találtam.

Megmásztam Herát hegyeit, bolyongtam Kandahárban,
dombon, síkságon, ott meg itt, de Őt csak nem találtam.

A Káf sziklája égmagas, lihegtem, míg fölértem,
ott fészkel a főnix-kakas, de Őt ott sem találtam.

Azt hittem, hogy a Kábakő majd megsegít, s csalódtam:
hány férfi jár ott, mennyi nő! De Őt mégsem találtam.

És Avicenna könyvei! Mely bölcsesség és bőség!
De Isten túl nagy őneki, ezért ott sem találtam.

Mondják: Ő egy araszra sincs az oroszlánudvartól,
de ez az arasz végtelen, mert Őt ott sem találtam.

Így futottam utána, míg szívem mélyére szálltam,
és ráébredtem: ott lakik, bár máshol nem találtam.

Sámsz-i Tábrízí, te tiszta szív! Nem élt még soha részegebb,
zavarosabb két színbolond a földön, mint te s én veled.

 

HIT ÉS HITETLENSÉG
Franyó Zoltán fordítása

Uram! Mind, ki hisz vagy ki nem hisz, mit árt?
Ha kétlők pörölnek, se tesz semmi kárt!
Nem ismer, ki énjébe nem szállt le még,
A lángban se hisz, lám, a tönk, míg nem ég.
Mit kívül mutatsz, az mint árny surran el,
A vágyunk lehet csak, mi lényedre lel.
A szellem s a lét ősi kútfője vagy,
Mi tőled kiindul, beléd tér, te Nagy!
Igazság ered tőled és fut beléd,
Amit látsz: csupán fény meg árnyék a lét.
Vad árból kis ér lesz, kis érből vad ár,
Közöttük folyó s pára körtánca jár;
Kezed fogja szent rendbe és fejti szét,
Mint földet s egét, mint a partot s vizét.
Sziromként pereg szét napod mindahány,
De számodra nincsen se nagy, se parány.
Se multad, se mád nincs, nem ér hő, se fagy,
A Minden te voltál s a Minden te vagy.
Mit ér hát a hitlen kevélység s a hit?
Halandó nem áldhat, nem átkozhat itt.
Mit ember teremtett, ha rossz az, ha jó,
Mint kis polyvaláng, semmivé illanó;
Ha töprengve fürkész az ész, mégse lát,
Csupán kik szeretnek, találnak reád!

 

SZENÁ'I, MINT ÍRJÁK...
Franyó Zoltán fordítása

Szená'i, mint írják, nem él már, halott!
Ily mester halála be fájva hatott!
Ő nem volt se porszem, mit elkap a szél,
De víz se, amit befagyaszthat a tél,
Se fésű, mit eltör a telt, busa haj,
Se rozsmag, mit elfojt a meddő talaj;
Aranykincset ér, hiszen ő tudta csak:
A kettős világ ikeréletű mag.
Ő mindent, mi földi volt, félrevetett,
De szíve és lelke az égbe lesett.
Felszállt a bor és poros alja vele,
Majd elvált a kettő - kitisztult leve.
És esküszöm - bár sose volt, ki megért -,
A lelkét cserélte baráti kegyért.
Az út egyesíti az embereket,
Hazájuk arab föld vagy Merv is lehet.
Hisz mindegyik mégis utóbb hazatér,
Daróccal a taftselyem össze se fér.
Mert Ő kitörölne, barátom, a nagy
És végzetes könyvből - ma csöndben maradj!

 

MÉG MEDDIG SÍRJON
Franyó Zoltán fordítása

Még meddig sírjon test nélkül is lelkem ily panaszt,
Lombhullatón, mint ősztől sárgult, szomorú haraszt?
A szívemet sok baj, sok őrlő gond égette meg -
Mért rejtsem lángját - épp ez az, mi ittmaraszt?
Barátom, mint ellenség, testem, lelkem marja szét.
Ó, szívem, meddig tart, amíg a kínzás szétszakaszt?
Szerelmi hívő én, szerelmem mélyén kérdezem:
Még meddig kérhetek "kegyet", mit rabtartóm halaszt?
Ó, Hold, ha álomképed elfolyt vérem tengerén
Korán hozzám sietne fel - hogy várhatnék tavaszt?
Keservem vízzé old követ, de sajnos nem vagyok
Kőszikla én: a szó belőlem lángokat fakaszt.

 

UTAZTAM ÉS BEJÁRTAM...
Franyó Zoltán fordítása

Utaztam és bejártam annyi várost,
S nem leltem mást, kit véled összemérjek,
De mindenünnen el tudtam szakadni,
Hogy hozzád, boldogságom, visszatérjek.
Hisz szépséged kertjén kívül az ízes
Gyümölcsök, pompás rózsák mit sem érnek.
Midőn a balsors tőled elszakított,
Eltűrtem szitkát száz pimasz herének;
Mit mondok? Nélküled halálra váltam,
De Isten feltámasztott, s újra élek.
Ó, hadd csókoljam kezed, lábad, arcod:
Ma ünnepem van - ajándékot kérek!
A neked szánt ajándék, drága József,
E tiszta tükör: ezt szántam cserének!

 

VAGYUNK A RÓZSAÁG...
Franyó Zoltán fordítása

Vagyunk a rózsaág, nem kis fű, gyér moha,
Amit kívánunk, az csak díszelgő csoda.
Vagyunk virágbokor az égi kert ölén,
Vagyunk az isteni találkozás bora.
Mi nem patak vagyunk, hanem dagályos ár,
És felhők sem, hanem a hold tűzhomloka.
És nem betűk vagyunk, de írónád hegye -
Kard, zászló - nem hadak kisrangú harcosa.
Minket beteggé tett egy pillantás nyila
S egy hajfürt úgy befont, mint más eddig soha.

 

HITETLENSÉG AZ ÉJ...
Franyó Zoltán fordítása

Hitetlenség az éj, a hit mint mécses ég;
Az éjben, ó, ne hadd, hogy mécsed elvegyék!
A fényt reméljük, azt, miből fogant a mécs,
S mit ő nemzett: a fény, szolgálna néha még.
De hogyha kél a nap, kihuny az éj s a mécs,
S tűnődés lesz, mi hit vagy hitlen nyegleség.
Mit sejtesz, éjes éj? Mit rejtesz, pisla mécs?
Napménektől süvít messze az átszelt lég.
Az éj a völgyben ül, vak zugban ég a mécs,
S a csúcsra pírt borít a hajnalfényes ég.

 

A HIVŐ...
Franyó Zoltán fordítása

A hivő ittas, ha bort se kapott,
A hivő étel nélkül jóllakott.
A hivő mindig lelkesül, rajong,
A hivő éhet, álmot elhagyott.
A hivő: sah, még a csuhában is,
A hivő lom közt kinccsé válhatott.
A hivő lénye nem szél, sem homok,
A hivő nem rejt lángot, sem fagyot,
A hivő végtelen nagy tengerár,
A hivő gyöngyöt oszt és csillagot,
A hivő úr lett száz csillag fölött,
A hivő fenntart száz holdat s napot.
A hivő Isten kegyéből tudós,
A hivő tudást nem könyvből kapott,
A hivő túl van bűnön és jogon,
A hivőnek hit és nem-hit halott.
A hivőnek hit és nem-hit halott.
A hivő a nemlétből nyargal el,
A hivő lovon éri el lakod.
A hivő, ó, Samsz-ud-dín, rejtve él;
A hivőt keresd - s megtalálhatod!

 

KI SÍROM MELLETT...
Franyó Zoltán fordítása

Ki sírom mellett elhalad - megittasul,
Akár elmegy, akár marad - megittasul,
Ha tengerbe lép, ittas lesz a tenger,
Ha sírba megy: a sírgarat megittasul.

*

Vén lettem, és te ifjúvá avattál,
Meghaltam, te a sírtól elragadtál,
Ha féltem is, hogy elkerüllek - mégse
Tévedtem el, mert hívó jelt te adtál.

 

GHAZÉL
Franyó Zoltán fordítása

Miként a rózsa tér a rózsaházba, mégy el,
S én véled, bár te csak magad, danázva mégy el.
Száz nyelven zengi most dicső csodád a liljom;
Be szép, óh rózsa, hogy te liljomnászra mégy el!
A bor rubinlevét kiosztod korhelyek közt,
Be szép, hogy bort vivén a lelki lázra, mégy el.
A szépek szépei mint csillagok kísérnek;
S te köztük mint a hold, buján pompázva mégy el.
Mivel szándékod az, hogy minden lángra gyúljon,
A szíved kőkemény lesz és te fázva mégy el.
Mint porszem táncolok, óh Nap, sugártüzedben,
Ha ablakom mögött reám vigyázva mégy el.
Hogy Tebriz napja jól ragyogjon; - óh te szív, mint
A festékpor, mitől a szem szikrázna, mégy el!

 

TE MEG ÉN
Khonok án dam ke-nesasztím
Vas István fordítása

Némán hevertünk a Palotában te meg én,
Egy lélek a két testbe' csodásan, te meg én.
Élet vize árad, a madárhang, a lugas,
Kertekben, a színes lobogásban, te meg én.
Ég csillaga csillog körülöttünk, s ha a hold
Felsüt, ki ragyog más sugarában? Te meg én.
Nincs én, se te, együtt a gyönyörben szabadon,
Őrület ölében, de vidáman, te meg én.
Hallgatnak a hangos papagájok, szerelem
Száll most a világnak tavaszában, te meg én.
Némán heverünk itt, s ugyanakkor mi vagyunk
Egyszerre Irakban s Khoraszánban, te meg én.

 

SZERELMESEK, SZERELMESEK
Ej áseqán, ej áseqán
Vas István fordítása

Szerelmesek, szerelmesek! Halljátok? Égi dob pereg.
A búcsúzás, az indulás nagy perce már elérkezett.
A tevehajcsár jó korán ébren volt, csak egy szót kíván,
Már készen áll a karaván. Ó, társaim, ébredjetek!
A készület sok hangja szól, csengőre csengő válaszol,
A végtelenbe vándorol s egyenként indul a menet.
Megfordított gyertyák alatt, ahol a kék függöny hasad,
Kilép csodálatos csapat, minden titkok felfénylenek.
Forog, forog az égburok, szívedre ólomsúlyt dobott,
Nehéz álmodtól óvakodj, vesd el a könnyű életet.
Te őr, vigyázz! Itt az idő! Nem alhatik az őriző.
Ó, szív, barátot kereső, indulj, mert vár a kedvesed.

 

SZUFI SZÖVEGEK
Hamvas Béla fordítása

A szerelmes kopogtat a szerető ajtaján.
- Ki vagy?
- Én vagyok - hangzik a válasz.
Felelet nincs, újabb kopogás.
- Ki vagy?
- Én vagyok itt.
Az ajtó nem nyílik, harmadszor is kopog.
- Ki az?
- Én vagyok itt, te magad.
Az ajtó kinyílik.

 

A világ olyan, mint a kút, minden cseppjében ezer nap alszik.

 

Minden porszemet könnyű fátyol takar. Ha felemeled, rejtett tűz sugárzik elő.

 

- Helyes, ha az ember beavatását egy embertől nyeri?
- Helyes, feltéve, ha a második beavatás nem követeli az első megsemmisítését.

 

Az igazi szent a nép között járkál, azzal eszik és alszik és a piacon ad és vesz és megnősül és a társalgásban részt vesz - és Istent soha, egy pillanatra sem felejti el.

 

Ha valamit elvesztettél, ne bánkódj, semmiség.

 

Ha vagyont szereztél, ne örvendj, semmiség.

 

Az imában az ember saját isteni lényéhez emelkedik.

 

Az Egység az, ami oszthatatlan és ugyanakkor a legoszthatóbb.

 

Hercegem, te magas lélek vagy, mondd csak, miképpen süllyedt le a szellem ebbe a világba? Hogyan történhetett, hogy ez a szabad lény trónusáról lezuhant, és ebbe a börtönbe jutott?
- Tudd meg, varázslat tette, Isten varázsszava, amelyet a szellemnek mondott, hogy a semmiből varázslat legyen, ami láthatatlan volt a semmibe rejtve, abból világ keletkezzék. Varázslat az, ami a semmiből lényt teremt, varázslat, amely a való létet árnyékká teszi. A rózsa fülébe mondta ezt a szót, és a virág illata elárasztotta a világot. A testnek varázsszót mondott, hogy szellem legyen, az éjszaka népének, hogy most nap legyen. Ismered a varázslatot, amit a földnek mondott, ami a teremtés óta nem hallgatott el? Minden ember, akit kétség kínoz, Isten varázslatának rejtélyét fájdalmasan hordja magában. Ha e káprázat átkából ki akarsz lépni, tépd ki füledből ezt a zűrzavart, és meglátod a tiszta valóságot, s akkor füled megszokja a szellem hangját, a nyelvet, amelyet az érzékek nem hallanak. A szellem füle és szeme Isten fénye, amelyet sem az ész, sem az érzék nem ért.

 

 

RÚMÍ
MINT A FELHŐ, MINT A SZÉL
(SZÁZHARMINCHAT RUBÁ'Í)

Válogatta, fordította,
a jegyzeteket és az utószót írta
NAGY IMOLA

MENTOR KIADÓ
Marosvásárhely, 2003

TARTALOM
Mint a felhő, mint a szél (136 rubá'í)
Jegyzetek
Éneklő nádszál (Nagy Imola)

Köszönet Homajúnnak és Szásszánnak

Tabrízi Samsz, jelenj meg,
mert gyöngédséged felélesztette
a szenvedély tüzét a szeretőkben.

1
Bort ittam, és a lélek szolgált kelyhemül:
Az örömtengertől - elmém megrészegült.
A gyertyaláng lelkemben felizzott fényét,
A Nap is pillangóként zsongja körül.

2
Az sem volt elég, hogy ellopta álmaim,
Meg sem hallgatta esdeklő sirámaim.
Orvul támadott és végignézte, ahogy
Elnyelnek a folyó édes hullámai.

3
Így szóltam: "Te vagy a bor és én a serleg,
Én meghaltam, de kérve kérlek, édes mester,
Tárd ki nekem a kapud." Így szólt: "Csak csendben,
Ki enged be a házába egy őrültet?"

4
Megjött diákod, a szív, a szerelmedért.
Kívánkozik beléd, mint nappalba az éj.
Szerelmemnek arca beégett szemembe,
Úgy keresem őt, mint olaj a mécsesét.

5
Feledd magányod, hisz a szív megnyitója,
Szívmelengető dallamok dúdolója,
Ki a bánat szárnyait leszakította,
Megérkezett Qáf hegyéről a nagy Homa.

6
Kacagva jöttél világra, mint a virág.
Ritka lesz a sorsod: nem szűnő boldogság.
Büszke vagy és szabad, mint a magas ciprus,
Furcsa ciprus, kit nem köt a földi világ.

7
Életforrás fakad a lelked mélyében,
Kristály képződik a tested rejtekében.
Tudod, hol keress, bolyongó szúfi lélek,
Reménytelen a zarándokutad, térj meg.

8
A szerelmesek és a muszlimok másak.
Gyengék vagyunk, Salamon meggyötört mása.
A szürkearcút, a nyomorultat keressd,
Messze innen az árusok tivornyája.

9
Magányos útjára készül a nagy barát.
A kert megszűnik, ha elfordítja arcát.
Porhalom világunk szétesik nélküle,
Ha nincs égő közép, hogy lehet társaság?

10
Megvonta szerelmem tőlem az együttlét
Örömét. Társammá vált a keserűség.
Őrzöm küszöbét, akár a kivert kutya;
Egyszer talán megosztja velem szívügyét.

11
Álmatlanságom eszembe juttatja őt,
A virrasztó bolondot, aki úgy döntött,
Utolsó lesz, aki elalszik. S nem tudja:
Isten mindig átvirrasztja a börtönőrt.

12
Öreg, mire meglátod a napvilágot,
Én már hetedhét országon túl járok.
Sötét éj, tarkómon érzem a leheleted,
Pirkadat előtt az árnyékomat sem látod.

13
Emléked nem hagy tisztán látni, szerelmem,
Tündöklő arcod az álarcod, szerelmem,
Vágyam űrt hasít ajkad és ajkam közé,
Ajkad a fátyol az ajkadon, szerelmem.

14
Vibrál az ég, ha a Szaturnuszom mesél,
Moszkusz-illat terjeng a kertek rejtekén.
Kínos sejtelem markolja a szívem,
Messze jár szerelmem, de ott is az enyém.

15
Már megint hét bőrt hasít le rólam. Édes.
Nincs nyugta, míg az utolsót el nem érte.
Meztelen lelkemet a karjába fojtja,
Csúfot űz oly árva testemből, s negédes.

16
Az életedbe fog kerülni ez az út.
Ha jól csinálod. Ha nem, mi megbocsátunk.
A kétes elme soha nem érkezik meg,
Úgy keres, hogy a mocsárból ki sem mozdul.

17
Hozta ajándékát, az érzéki gyönyört,
Ruhát is szőtt hozzá, csontból s vérerekből.
Testem egy szál köpeny, szúfi szívem körül,
Kolostor a világ, mester a szeretőm.

18
Minden otthonban, ahova betettem lábam,
Jelenléted valamilyen jelére vártam.
A szerelem sivatagában vándorolva,
Testrészeket, porba hullt fejeket találtam.

19
Nincsen a dervisnek se élte, se holta,
Nincsen a nincsenek se szélte, se hossza.
Isten nem adta a világnak a dervist,
Nincs más világ, csak a dervis szolgálója.

20
A rubintos bort választottam arámul,
Így búcsúztam egyre-másra a kupáktul.
Rád emeltem mindig a teli kupámat,
Ne kérdezd a többit, hisz elmém elborult.

21
Szívet és aranyat kértél, te szívtelen.
Lehetetlen az egyik, s a másik nincsen.
Hogy kérhetsz olyat, mi már rég a tied?
S mióta van aranyuk a szegényeknek?

22
- Hogy vagy? Én pompásan érzem magam veled,
Éjszaka eltűnök, s nappal megjelenek.
- Én meg zsálya lettem a tekintetedtől,
S boldogan lángolok, lángolok tebenned.

23
Ha magad keresed, szűnjön meg az éned.
Ne állj meg, amíg a folyót el nem éred.
Ne járj, mint a barom járma után körbe,
Fordulj egyet, s lépj a világ tetejére.

24
Beitta arcomat a Hold, az éteri.
Szerelmes arcával egyre őt keresi.
Nem is tudom, hogy megint miről fecsegek?
Beszélek én róla, ki magát figyeli.

25
Szerelmesek tapodják a keskeny utad,
De könnyen átadják magukat a búnak.
Keményre döngölt föld vagyok küszöbödön,
A többiek átjárnak rajtad, mint a huzat.

26
Elvitt az áradat, mit nekem a beszéd!
Ürmöt ittam a minap, s lám, élek még.
Azt hiszik, elkapnak a lábamnál fogva,
Nincs olyan lánc, ami vad szívemnek elég.

27
Légy gyógyír, szerelem a szomorúaknak.
Látod, Világom, szépséget szomjúhoznak.
Mit veszít arcod pompás gyümölcsöskertje,
Ha megosztod velük őszibarackodat?

28
Megölöd a dogmával a szürke arcút.
Szamár, hátadra való az édes aszú.
S ha szembenézel magaddal a tükörben,
Öklöddel ütöd, mint aki megbolondult.

29
Fürkésző szemnek láthatatlan az a szál,
Mi összeköt minket. S én sem találom már.
Olyan hegyi tóvá kell váljon a szívem,
Amiben a Hold is megcsodálja magát.

30
A holló elalszik. Nem úgy a pacsirták.
Van egy kert szemünkben. Smaragdzöld sugárzás.
Gyopárként kinyílunk a belső valónkból.
Patakként tekergünk a dombok palástján.

31
Érzem jelenlétét, akármerre járok,
Mind a hat irányban az ő arcát látom.
Csalogány, kerengés, virágok és a társ -
Mind kifogás - ő az egyedüli álmom.

32
Napfény a szeretőm, a tavaszi napfény,
Kereng a világ, és én vagyok kerengés.
Átjár Szába szele, s szerelmes költője,
Mint szélben elszáradt ág, hogyha táncra kél.

33
Melléfogtál megint: hogy lenne a Hold Ő?
És mondd, ugyan mitől olyan előkelő?
Azt ismételgeted, hogy "Későn kelsz", de azt
Mondd meg: ha velem a Nap, számít az idő?

34
Szenvedélyed csak egy kitűnő alakítás,
Csillogó mámorod sem tart tovább e dalnál.
Én nem értem, miért kaszabolsz pengéddel,
Míg elég lenne egyetlen ostorcsapás?

35
Így szólt a szív: "A szenvedély útja hosszú."
És szólt az éj: "Sötét, selymes haja hosszú."
És szólt a ciprus: "S mily sudár a termete..."
Ő maga a lét. Mondjátok, legyen hosszú.

36
Nem vagy szerelmes, hát menj, és tegyél-vegyél.
Menj, cserélgess színt, ruhát, szakmát, százfélét.
Nem tudod, mit a szerelem bora: jussod
A barátok konyhájából a maradék.

37
Teliholdam kipenderül pályájáról,
S magával lendíti az éteri hálót.
Ellepi a világot miatta víz?
Tükrében a Telihold lejti a táncot.

38
Letépem én a türelem-fátyolodat.
Kitörlöm szemedből az álmosságodat.
Legyalulom a legmagasabb hegyeid,
Kiszárítom tüzemmel a forrásodat.

39
A barátaim ellenségévé váltam,
És ellenségévé minden útitársnak.
Az ellenség hírnökével barátkozom,
Örökösen vér áztatja a ruhámat.

40
Ez sem elég, ez sem elég, ez sem elég.
Hiszen kerülget engem a főnyeremény.
Ki elégszik meg a rókahússal akkor,
Mikor elnyerheti oroszlán szerelmét.

41
Féltékeny vagyok a fésűre s a kőre,
Mert veled mennek, szerelmem, a fürdőre.
Az egyik himbálózik göndör hajadon,
És a másik sima talpadnak az őre.

42
Haragosnak lenni neked merő szokás.
Feltehetnéd magadnak a kérdést: "Ha már
Ilyen könnyen forgatom szemgolyóimat,
Mi az oka annak, hogy nem látják egymást?"

43
Nincs a szerelemnek se társa, se bora,
Nincs az életemnek mélyen szántó oka.
Kértem, hadd láthassam, de válasza ez volt:
"Aki engem látott, nem távozik soha."

44
Kértem egy csókot, és te hatot adtál.
Micsoda mester vagy! Kinél tanultál?
Nemes, nagy szerelem sugárzik belőled,
aztán mindenkinek kiadod az útját.

45
Napközben a lélek kígyó, és éjszaka hal.
Nyisd ki szemed, és ismerd meg az útitársad.
Néha Harút varázslóval a kút mélyén vagy,
Néha a Vénusz szívéről őrzöd a Holdat.

46
Harmatcsepp hull a földre, Ádám megszületik.
Néhány cseppből egy teljes világ kerekedik.
Szerelem nyílai ostromolják a lelket,
Az egyik csepp meghasad, és szívnek nevezik.

47
Ahol megszólal a nádsíp s a dob,
Magtáramból származnak a magok.
Ahol szárba szökken az áhítat,
Engem ünnepelnek titokban ott.

48
Magas láz emészti testem, ő leckéztet,
Őtőle származik minden betegségem.
Mondjanak akármit orvosok, kuruzslók,
Ma csak ajkáról lecsorduló bort kérek.

49
Akik alszanak, nem ismerik a borod.
De nem úgy ám az, aki hallja a hangod.
Szerelmes szavakat suttog a fülembe,
A magányos örök jussa a bánatod.

50
Lennék az a porszem, az a gyertyafény,
Mi távozó árnyékod őrzi örökké.
A kínok kínja lesz a válasz, tudom, de
Általa mérem le hűséged erejét.

51
Ez vagy te. Csupa panasz és kiábrándultság.
Megcsókolnám a lábad nyomát is, ha tudnám.
Tűz vagy víz szülte ajándékod, egyre megy,
Te vagy az egyedüli teljhatalmú szultán.

52
Szememben tövis, szakad könnyem, mint a zápor,
Elalél szívem nyílaid zuhatagától.
Üssél csak úgy, mint egy rossz dobot, az öklöddel,
Akkor sem engedem ki kezemből kaftánod!

53
Csak megjelensz, s a világ szerelmeskedik,
Szárnyak bomlanak, s a szív felmelegedik.
Engem se hagyjál ki, ölj, ha ez a dolgod,
Hol a Barát gyilkol, ott élet születik.

54
Imáim keltette tűz szülte a hangom.
Mikor minden leégett, maradt a hangom.
Maradt a Líra papnőjének a hangja:
Ezer szűz és ezer terhes Mária szólt.

55
Írás, kerengés, szerelmes dal, költemény,
Minden elúszott a hullámok tetején.
Jót, rosszat, erényes életet, perzsa vért
Hozott és elvitt az a különös Holdfény.

56
Ma hajnalban két Nap jelent meg az égen.
Oly különös nap ez, nincs benne a hétben.
Távoli hang hívja mennyegzőre őket,
Kik szívükkel értik ezt a jelenséget.

57
Rubab édes hangja, milyen szél hozott?
Mitől vagy oly tüzes? Miért vagy kihívó?
Isteni küldötte egy messzi városnak,
Minden hangodban a szív ügynöke szól.

58
Mikor elnyelte a tűz a képzeletét,
Ezer lángnyelv lobbant fel a nyelve hegyén.
Mikor a testemből törtek ki a lángok,
Üvöltöttem volna, számra tette kezét.

59
- "A szemem", - "Figyeld az érkezését", mondta.
- "A zsigereim", - "Hasítsd fel őket", mondta.
- "A szívem", - "Mi van a szívedben?", kérdezte.
- "Irántad érzett bánatom", - "Tartsd meg", mondta.

60
Szolgálatra engem a Korán tanított,
Mesterem Mohamed, a Felszabadító.
Ha valaki másképp érti szavaimat,
Megvetem őt, s megvetem ezt a szót.

61
Enyhe mámor veszi körül a síromat,
És mind megállítja az arrajárókat.
Onnan útjuk a tengerhez vezet, s később
Magukkal viszik a földbe mámoromat.

62
Körbeforgom ma éjjel a szeretőm házát,
Meg sem állok hajnalig, járom az éj táncát.
Hűs nektár is a nevét tőle származtatja,
Úgy tartom e koponyát, mint az ő kupáját.

63
Szolgád vagyok, szolgád vagyok, szolgád vagyok.
Megbocsátó mosolyod szolgája vagyok.
Ó, életvíz, hogy gondoljak a halálra,
Mikor Khizrrel együtt iszom a kutadból?

64
Szerelmem maga a tökély, tökély, tökély.
Képzelt a szenvedély, szenvedély, szenvedély.
Fényben a dicsőség, dicsőség, dicsőség.
Ma újra itt van az egység, egység, egység.

65
Isten útját járta az a tudós Manszúr,
S testruhájától is szépen megszabadult.
"Én vagyok az Igaz!" - kiáltotta Manszúr.
"És hogy ki volt Manszúr?" - maga az Úr, azúr.

66
Menj, repülj a szerelemmel, semmit se félj.
Olvasd a szentírást újra, semmit se félj.
Meglelted helyed a mindenségben, és most,
Szerelmedben magad látod, semmit se félj.

67
Kérdeztem: "Mi legyen velem?" Azt mondta: "Halál."
"Tisztára mosom életem." azt mondta: "Halál."
"Én leszek a gyertyád, a pillangód, és arcod
Maga lesz a tündöklés." Azt mondta: "Halál."

68
Én sem vagyok én, te sem te, s te sem vagy én.
De én én vagyok, te te vagy, és te vagy én.
Úgy összegabalyodtunk mongol szeretőmmel,
Hogy nem tudom, én vagyok én, vagy te vagy én?

69
Eggyé válni a szomorúsággal, jó lenne,
Érezni azt, ahogy megáld vele, jó lenne.
Féltve őrizd szomorúságát, szabad lélek,
Meglátod, a szomorúság az ő lényege.

70
Embert csak a szerelem tehet boldoggá,
Mert szerelemből született a boldogság.
Nem az anyám, hanem a szerelem szült engem,
Ezerszer éljen szeretett, drága anyám.

71
Poros ajtód kedvesebb a Kauszar vizénél,
Feléd vezető lábam, kedvesebb elmémnél.
Mikor meghallotta a Hold a dobok hangját,
Örömében kettévált: jobb így a kerengés.

72
Kocsma ez, hol a szerelem ütött tanyát.
Ki látott még ilyen részeges tivornyát?
Még a világ teteje is borban ázik,
De látott valaki egy kézben is kupát?

73
Óxosz folyóvá dagad a szerelmes vére,
Ott lubickol a szépem a közepében.
A szerelem a víz, és te a malomkerék,
Egyetlen fordulatot sem tehetsz nélküle.

74
Feloldott a száma, és addig keringtünk,
Míg foszló tavaszi felhőkké vált szívünk.
Nyisd ki a tenyered, te nagylelkű Vénusz:
Zenészek és rajongók, mind kimerültünk.

75
Napjaim társa, hogy megy sorod nélkülem?
Imádott Barát, hogy megy sorod nélkülem?
Olyan lettem nélküled, mint a kopár ősz,
Te tavaszarcú, hogy megy sorod nélkülem?

76
Ha találtál a szerelem útján megállót,
A szerelmesek közt mi keresnivalód?
Okos tövisként közelíted a büszke rózsát,
S néha még el is kapod, aztán mellékarolsz.

77
Tökéletes a szerelem, de hol a szív?
Szívem tele szavakkal, de kezem nem ír.
Hallottál már ilyen furcsa történetet?
Szomjúzom, s mellettem csobog a tiszta víz.

78
Gyógyvizű forrás fakad a szerelmében,
Egyetlen tövis se nő az ő kertjében,
Azt mondják, ablak nyílik ott a világra;
Milyen ablak, ha egy fal sincs a környéken?

79
Úgy lekötöttél, hogy mozdulni sem tudok,
Másokkal üzengetsz, hogy hagyjalak nyugton.
Találtál valaki hasonló nevűt, hogy
Éjszaka a hívásodra válaszoljon?

80
Részeges szeretőm ostromol naponta.
Vággyal telt kupáját újra elém hozza.
Ha elveszem tőle, bukik az értelem,
Ha meg nemet mondok, vége a napomnak.

81
- Hogy vagy, Holdam, éppen szomorú, vagy boldog?
- Miért érdekel a kedélyállapotom?
Nem te csodálod meg égi szépségemet,
Valahányszor feléd fordítom az arcom?

82
Koronám az elmúlt, hiú képzeleté.
Akár arabsorsra jutott jajgató én.
Lejárt az az idő, kifogás sincs többé,
Az önáltatás is legyen hát a múlté.

83
Néha rejtőzködöm, néha előbújok.
Muszlim, zsidó, keresztény vagyok az úton.
Hogy minden ember szívét megérinthessem,
Minden egyes nap egy új álarcot húzok.

84
Mikor elértem az egyesülés menhelyét,
A ház nagy ura mosolygó arccal jött felém.
Úgy ölelt át, mint a fiát, és azt suttogta
Fülembe: "Várva várt mester, üdvözölve légy!"

85
Aki iszik szenvedélyed párlatából,
Páraként emelkedik fel e világból.
Még a halál is keresi társaságom,
De megrészegült a hajad illatától.

86
Mester jelenléte nélkül leélt élet,
Vagy álcázott halál, vagy csak álomélet.
A jól adagolt méreg tisztít, mint a víz,
De a poshadt víz, ha szomjat olt is: méreg.

87
Azt mondod, együgyű vagyok, mint egy bolond.
Bölcsességet vársz tőlem, hát te vagy a bolond.
Szememre veted, hogy szenvtelen az arcom,
Nem szépít a tükör, azért olyan pontos.

88
Eltűntem, mint sókristály a tiszta vízben.
Istenkáromlás, hit, kétely, mind megszűntek.
Szívem közepében megjelent egy csillag,
S elnyelte csillagait a hét égi körnek.

89
Azt mondják, az égi halhatatlan halott.
Azt mondják, hogy kiapadt minden bizalom.
Már a házunkba is betört az ellenség,
Behunyt szemmel kiabálnak: "Eltűnt a Napom!"

90
Arcod látván, kikerekedett a világ.
Napfényedben a róka oroszlánná vált.
Lábaddal tiprod az önelégült fejét,
Én is meghajtom fejem előtted, király.

91
Éltem én is emberek közt egy ideig.
Nem találtam se igaz illatot, se színt.
Mint víz a vas és tűz a kő belsejébe,
Jobb, ha elrejtőzködöm előlük megint.

92
Fény öntötte el a világ minden sarkát,
Láttam az arcodban a mindenség arcát.
Hiányod a bánat egyetlen forrása;
Ebből a forrásból iszik a szabadság.

93
Elvész szerelmedben a világmindenség,
Hiányod kikezdi az élet közepét.
A szív, amit ezer lélek sem rendít meg,
Egy mosolyodba kerül, s örökre tiéd.

94
Megjelent az Úr a prófétának mondván:
"El ne hagyd többé a szerelmesek útját.
Az egész világ tőled kapja melegét,
S amíg hamuról beszélsz, kialszik a láng."

95
Mikor végigpásztázott éles szemével,
Átalakult teljes, rézből-való lényem.
Míg csapkodtam felé, ezer kar vágyával,
Kinyújtotta kezét, és elkapta térdem.

96
Minden világban egy-egy pupillát látok.
Minden pupillában egy világot látok.
Az a kancsal, aki egy helyett kettőt lát,
Lám, én kettő helyett is csak egyet látok.

97
Valaki mindig virraszt a szerelmedért.
Valaki ámbraillatát hozza a szél.
Valaki éppen festőként buzgólkodik,
Valaki Tabrízt fest nagyban a kedvemért.

98
Én sem tudom megfejteni - merő talány,
Ma úgy ébredtem, mint egy harmatos gyopár.
Csak nevetgéltünk a falu bolondjával,
Ki hajnali szellőnek álmodta magát.

99
- Lélek, hozzád képest minden csalfa álom.
- Lélekről ne szólj, agy kerüld társaságom.
- Miért bánsz velem mindig ilyen kegyetlenül?
- Úgy látom, még mindig önmagad imádod.

100
Mikor a lélek végleg feléli testét,
S leveti magáról, mint rossz köpönyegét,
Porhüvelyünk porrá lesz megint, s a lélek
Újra megteremti fényéből a testét.

101
Én vagyok a világ-mocsár rejtett kincse.
Én vagyok a végtelen terek őrzője.
Kiálltam már a sár és a víz próbáját,
Én vagyok Khizr, én vagyok az élet vize.

102
Beszélni kezdett hozzám a Hold: "Drága Szultán..."
De beleszóltam: "Te vagy az utolsó szolgám."
Úgy gondolta a csodálóra büszke Hold,
Azt fogom mondani: "Te vagy a legfőbb múzsám."

103
Nem vettem észre, és körbefont a sötét,
Mióta láttam arcát, nincs számomra éj.
Éjszaka, csak gyászolj, mert nem láthatod őt,
Nappal, tőle tanuld meg, hogy mi az a fény.

104
Ha én szél vagyok és te levél, követsz engem?
Ha nem gyakorlod, amit mondok, értesz engem?
Mikor egy kődobásra szétesik a korsód,
Mi lesz benne, ha nem a gyöngyök és a tenger?

105
Láttam a rejtőző csalót és gyógyítót,
Lábnyomát szemem sarkában még elkapod.
Isten küldötte ő, vagy maga az Isten?
Múzsám, maradj velem még egy pillanatot.

106
Közeli örömök forrása, nyelvet oldó,
Te vagy a társaságunk lelke, el ne osonj.
Éretlen gyümölcs voltál, magányos kalandor,
Ne változz vissza szőlővé, te rubintos bor.

107
Ahogy megjelentél, Holdam, felragyogtál.
A mennyország neked járta büszke táncát.
Mikor átszőtte a tudatodat a lét,
Eltűntél, mert felöltötted a lét fátylát.

108
Ott volt egyszercsak ő is a vigadóban,
És én nem zárhattam nyíltan a karomba.
Odahajoltam az arcához, s kínomban
Úgy tettem, mintha közölnivalóm volna.

109
Te drága Barát, fogadj útitársadul,
És részegedjünk meg a két világon túl,
S ha más utakon jár a szívem, hadd égjen
Bensőt elemésztő tűzben, míg megtisztul.

110
Csak a napok múlnak, nincsenek éjszakák,
Nincsen hit nélküle, s nincs szerelem-vallás.
A szerelem szabad, parttalan óceán,
Egy jaj sem hagyja el áldozata ajkát.

111
Félrevontam az öreget, s megkérdeztem,
Hogy feltárná-e a világ rendjét nekem?
Alig hallhatóan és lassan suttogta:
"Az olyasmi, amit látni kell. Légy csendben."

112
Mondják, jobb okosan szerelmesnek lenni,
Jobb a hitek között különbséget tenni.
Csillognak szavaid, mint az arany. Samsznak
Ajánlott életem meg sem közelítik.

113
Tiszta jellem a megsemmisülés útján
Könnyű szélként repült az óceánon át.
Egy hajszálvékony szál még a földhöz kötötte,
Nem volt elég szegény, és hitetlenné vált.

114
Te vagy a lélek, s keresed a lélek helyét.
Kenyérmorzsák után kutatsz, s te vagy a kenyér.
Ha ismered e titok nyitját, azt is tudod:
Nincs mit keress e világban, minden a tiéd.

115
Azt akarom, hogy tartson a vágyakozás
Addig, míg mögöttem marad mindkét világ,
Míg napfényed eléri esőcseppjeim,
S könnyű felhőként emelkedem fel hozzád.

116
Az ikrek izzásából született a bíbor.
Hozzám intézett szavaidban a szív szólt.
Délibáb lett a vízből, és kihűlt a tűzhely,
Csak addig tart a történet, amíg ezt írom.

117
Tiszta és mocskos és hívó és istentelen,
Öregember és gyermek és csecsemő lettem.
Ha meghalok, ne a halálról pletykáljatok,
Azt mondjátok: "A szerető magához vette."

118
A szerencsést felismerik illatáról,
A szerencsétlent kerülik, mint az átkot.
A tövis az, ami túléli a tüzet,
De a rózsa a tűz belsejében lángol.

119
Mikor szerelmed hatalmába keríti
Szívem, semmiség a démonnal megvívni.
Amit elérsz egyetlen pillantásoddal,
Mesterünknek tolla meg sem közelíti.

120
Hajnali derengés, te amilyen jó vagy,
Elmondhatnád a történetem a Holdnak.
De nem, mégsem, hisz nem vagy közénkvaló, ha
Még mindig őt keresve, körbebolyongasz.

121
A király, ki minden maszkodat ismeri,
Hallgatsz vagy üvöltesz, tud benned olvasni.
Mindenki emelvényről akar oktatni,
Akit én szolgálok, a csendet tiszteli.

122
A Barát befelé hatol. Már a húsban
Van. Keresi lényem közepét, csak kutat.
De nem találja meg. Utolsó ötlete:
Előrántja kardját, s összevissza vagdal.

123
- Oly piciny, alig észrevehető vagyok.
Vágyaim - ki hinné - azok hatalmasok.
- Nézd meg a szemed, milyen apró, és mégis
Benne van minden, ami szemmel látható.

124
Testem megtörik, se vége, se hossza kötél
Fonja be védtelen szívem, s szorítják még
Mindig áldozatuk a gyilkos göndör fürtök;
Halott voltam, s hurkot kötött a nyakam köré.

125
Parányi fénymag lakik valahol belül.
Ha nem töltöd fel magaddal, elszenderül.
Erős hullámok ragadnak el. A hajad!
Ki tud nyugodt lenni? Nem a mi emberünk.

126
Egy titok pörög bennünk. És tőle pörög
az egész univerzum. Láb és agy között
Semmi kapcsolat. Nem foglalkoznak vele.
Hisz mind a kettő megállás nélkül pörög.

127
Vérontás van a szerelmeseknél, megint,
És kardjaikat a mi testünkön fenik.
Én megszűntem a végtelen természetben,
De szólj neki, hogy az önfegyelem segít.

128
Küszködöm nagyon. Már lenyeltem temérdek
Vizet. Én vagyok a csónakom, de még nem
Merültem el: épp a felszín felett tartom
Magam. És régóta lenn a mélyben élek.

129
Sétálj le a kúthoz, és úgy pörögd körül,
Ahogy Föld és Hold teszi: szerelme körül.
S ahogy körbetáncolják a középpontot,
Úgy pörögnek a saját tengelyük körül.

130
Megérintettem a fejemmel küszöböd,
Leláncolták szívemet a göndör fürtök,
Életem elérte ajkaimat - hol vagy,
Hogy átadhassam neked, akár egy gyöngyöt.

131
Azt hiszed, hogy nagyon tudom, mit csinálok,
Mikor fél lélegzetre magamnál vagyok.
Annyira, mennyire a toll tudja, mit ír,
Vagy a búgócsiga, hogy merre kanyarog.

132
Mikor együtt vagyunk, virrasztunk reggelig.
Ha egyedül vagyok, nem alszom reggelig.
Isten áldja mind a két álmatlanságot.
És a közöttük levő különbséget is.

133
Bennem látta sok tanítvány a jó mesterét.
Örültem annak, ha barátok jöttek felém.
Most elmondom neked a történetem végét:
Úgy jöttem, mint a felhő, s úgy megyek, mint a szél.

134
Furulyám van, pedig kezem ág után nyúlt.
Gonoszkodom, mégis minden jóra fordul.
Mondom, nem jó a szent hónapban utazni.
Elindulok, s az út csodásan alakul.

135
Nagy hordó bor, és nincs pohár, de semmi gond.
Tündöklünk minden este, s minden hajnalon.
Azt beszélik, hogy elittuk a jövőnket.
Teljesen igazuk van. De nincs semmi gond.

136
Néha bornak neveztem, néha kehelynek.
Néha színaranynak, néha nyers ezüstnek.
Néha magnak, imának és néha nyűgnek.
Míg nevén nem hívom, megmarad rejtélynek.

 

 

JEGYZETEK

SZÚFI TERMINOLÓGIA

A szeretett, a kedves, a barát - Isten. Isten és a misztikus kereső között olyan személyes kapcsolat vagy annak emléke) létezik, mint a legjobb barátok, szerelmesek, társak, szeretők között. Erre utalnak még a következő kifejezések: tündöklő arcú, Nap, öreg, öreg bölcs, tavaszarcú, drága vendég, nagy magányos, mester, szultán, király, kedvesem, szeretőm, szépem, szerelmem, Holdam.

A szürke arcú szerető, szúfi, szerelmes - a kereső, akinek az arca szürke, sápadt, beesett. A keresett barát arca ezzel szemben tündöklő, vibráló, mint egy rózsa.

Szerelem - Isten és a világmindenség iránt érzett mély, élő, az egész lényt átitató szeretet. A perzsa misztikusoknál ez kimondottan érzéki formát is ölthet, ugyanis náluk nincs olyan mély szakadék hit és érzékiség között, mint például a keresztényeknél.

Szív - a bölcsesség, tisztánlátás, intuíció, azaz a gnózis szerve. A misztikus, gnosztikus szíve az a szem, amivel Isten saját magát látja. Perzsául: ghálb.

Bor - a szerelem rubintszínű nektárja, az élet misztériumának a jelképe. Perzsául: méj, badé, sárab.

Az élet vize a halhatatlanság belső nektárja, az újjászületés forrása, a teremtés esszenciája.

Részegség - szellemi elragadtatás, eksztázis, amit a szerelmessel való egyesülés vált ki.

Dervis - perzsa szó; az egyén, aki lemondott erről a világról. A kerengő dervisek rendjének fő devocionális gyakorlata a saját tengelyük körül való kerengés.

Haj - arra az állapotra utal, amit a szerető szerelme jelenlétében érez, és amit úgy írt le Rúmí, hogy a szeretőt körbefonták szerelmének göndör, illatos fürtjei.

Halál - az én halála, az evilági kötelékek, határok megszűnése, a teljes nyitottság; a Khizrrel való találkozás előfeltétele. Perzsául: kostán - megölni, fána - megszűnni.

Szomorúság - bánat, keserűség, gyász, melyet a kedves hiánya, Isten távolléte okoz.

Óceán - a lét óceánja, a kozmosz szülőanyja, a tudatosság síkja, amelyen az egyénnek keresztül kell hatolnia az önmegvalósításért.

Fátyol, lepel - a lét fátyla, maga az élet, amely elrejti előlünk a lét belső lényegét, de ugyanakkor formát is ad neki.

Serleg, kupa - a lélek formája, amely felfogja az élet vizét. Perzsa misztikus jelentése ugyanaz, mint a Grál-kehelyé.

Kert - a szépség, jóság, arány és összhang egyik jelképe. Felépítésében gyakran a világmindenséget tükrözi. Megjelenik a versekben úgy is, mint gyümölcsöskert, virágoskert, virágmező, Paradicsom.

Lángoló - az a fájdalom, amely együtt jár a szellemi növekedéssel, tisztulással; az az égő gyönyör, amelyet a szerelmes érez.

Szellő - a szeretett lény életadó lehelete. Perzsául: bádészába: a hajnali szellő, amely a kedves közeledtét jelzi.

Nász, egyesülés - a lélek egyesülése Istennel. Perzsául: vász'l, egyesülés, menyegző.

Csalogány - a szeretett lénynek éneklő madár. Perzsául: bolbol. Ellentéte a holló, a sötét erők jelképe.

Rózsa - a szeretett, tökéletes és örökkévaló szépségének a jelképe. Perzsául: gol, ami általában virágot is jelent. Ellentéte Rúmí verseiben a tövis.

Gyöngy -az egyén jellemének a kiteljesülését jelképezi. Perzsául: dor.

Két világ - az egyik a számunkra érzékelhető, felfogható, megjelenő világ; a másik ennek az előzménye és folytatása, a szellemi világ. A szellemi világ körbefogja, tartalmazza a számunkra megjelenő világot.

Szegénység - a szúfi meg kell feleljen ennek az utolsó elvárásnak, erénynek, mielőtt beléphetne a szellemi világba. Perzsául: "egyszerűséget" is jelent.

***

Tábrízi Samsz - Rúmí barátja, szerelme, mestere; lásd az utószót.

5. Qáf hegye - A képzelet világának a közepe. Fenséges és elérhetetlennek tűnő hegycsúcs, amit a perzsák Dámavánd hegyével (Teherán mellett) és a Fény hegyével (szintén az Elburz hegyvonulat része) azonosítottak földrajzilag, amikor a két világ közti átjárásokat keresték.
Homa-madár - A Qáf hegyén lakik a homamadár, a perzsák turulmadara. Királyi korona vagy földöntúli boldogság vár arra, akinek feje felett átsiklik a madár ritka árnyéka. A homamadár abban a paradicsomi kertben szokott megpihenni, ahol az Élet Forrása ered, de ezt Khizr vezetése nélkül nem lehet megközelíteni.

45. Harút varázsló - Harút és Marút angyalok voltak, akik panaszkodtak Istennek az emberi természet gyengesége miatt. Isten emberi formát adott nekik, hogy bizonyítsák be, ők erősebbek, de emberi formában ők is ugyanúgy viselkedtek, mint az emberek.

63. Khizr - a Zöld Lény, az iszlám smaragd-kristálya, Hyperborea királya. Éliással, Szent Györggyel és Szent Patrikkal is szokták azonosítani.

65. Manszúr - Manszúr al-Halládzs, szúfi, akit 922-ben Bagdadban kivégeztek, mert kijelentette: "Én vagyok az Igazság."

71. Kauszar - folyó a mennyországban, gazdagságot hoz.

73. Óxosz - a mai Ámú Darjá folyó régi neve; Türkmenisztán és Tádzsikisztán határán folyik, majd Afganisztánban folytatja útját.

74. száma - rituális zenehallgatás, tánc, lásd az utószót.

 

ÉNEKLŐ NÁDSZÁL

"Olvass verseket olyan nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat, mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne törődj, de lehetőleg ismerd meg az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat. Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át." Ez az idézet úgy hangzik, mintha Weöres Sándor és Rúmí-vers felett töprengve írta volna, az Út a teljesség felé című munkájában; ez a feltételezés nem is áll olyan távol a valóságtól, hisz Weöres fordított Rúmít is. De fogadjuk meg a tanácsát, és olvassunk el egy perzsa négysorost magyar átírásban:

Sáb gást-o mára níszt hábár, áz sáb-o rúz
Rúzászt sábám, zé rújé an rúz afrúz
Éj sáb, sáb áz ani ké áz ú bihabari
Éj rúz, boro, rúz-e ú, rúz amúz.

A perzsa nyelv zeneisége és szavainak hangzásbeli-szimbolikus kapcsolata miatt könnyen szül alkalmat a versírásra. Ha elmondasz két perzsa mondatot egymás után, jó esélye van annak, hogy ritmusos, rímelő kétsorost alkotsz, még ha ettől nem is lesz feltétlenül vers belőle. Kicsit szégyenkezve is mondják a mai perzsák, hogy minden második ember költő a hazájukban. És talán ez lehet az egyik oka annak is, hogy azt a nagyon szigorú formai kötöttséget, amelyben rendkívül gazdag irodalmukat írták, csak a huszadik század (perzsa kalendárium szerint a tizennegyedik század) elején szegték meg először.
Az arab hódítások a perzsa nyelvet sem hagyták érintetlenül. A 7. századtól kezdve az arab átvette az irodalmi nyelv szerepét, az avesztán írásformát helyettesítették az arabbal, a perzsa ábécébe bekerültek az arab torokhangok, és számos perzsa szó kihullt az emberek emlékezetéből. Zarathusztra (angyali) nyelvét mára már csak szakértők ismerik. az állandósult belső viszályok, az arab és mongol pusztítások közepette nem maradt más lehetőség, mint a nyelvben megőrizni az előző évszázadok műveltségét. Firdauszí korában, a 11. században azonban már maga a nyelv is veszélyeztetetté vált. Ennek tudatában és a perzsa nyelvet megőrizendő, Firdauszí megírta a perzsák mitikus-valós identitástörténetét, a Királyok Könyvét, ötven-hatvanezer sorpárban. A Királyok Könyvét1 mind a mai napig a perzsa nyelv mércéjeként használják. Úgy tűnik, hogy míg a perzsákat főleg a pusztuló civilizációk bizonytalansága, addig az arabokat főleg a nomád élet nehézsége vezette el ugyanazon felismerésig, mely szerint egyetlen biztos javuk a nyelvük.
A perzsa és arab nyelv egyik mesterembere, aki a nyugati kultúrában nagyságrendben Dantéhez és Shakespearehez mérhető, Mauláná Hodavándegar Dzsalál ad-Dín Muhammad ibn Muhammad al-Balkhi al-Rúmí. Ez nevének csak egy rövidebb változata, amiből megtudjuk, hogy ő a mi mesterünk, igazi perzsa úriember, akit a hit világossága foglalkoztat; valamint azt, hogy kapott neve, akárcsak az apjáé, Muhammad; továbbá, hogy Balkhban született, és úgy is szólítják, hogy az "Idegen", azaz a "Római", avagy a "Bizánci", ami azt jelenti, hogy a kis-ázsiai Anatóliában él. Nevének hosszabbik változata még finomítja is a róla alkotható képet, de a végső eredmény ugyanaz: a név szinte mindent elmond a viselőjéről, és szinte semmit.
---------
1 A Királyok Könyve magyarul is olvasható Devecseri Gábor szép fordításában (Magyar Helikon, 1979).

Rúmí 1207 szeptemberében született, a mai Afganisztán északi területén levő Balkh városában. Apja, Bahá' ad-Dín, vallásoktató, író, teológus volt, aki személyesen vezette be fiát a szúfi világába is. A mongol vész, valamint a helyi nézeteltérések elől menekülve, Bahá' ad-Dín családjával együtt elhagyta Balkhot, és pár év múlva Qonjában (latin nevén: Iconiumban), a régi Anatóliában, azaz a mai Törökországban telepedett le, körülbelül kétezer kilométerre otthonától. Itt medreszékben, jogot is oktató vallásos egyetemeken tanított, és kisebb misztikus követő-tábor vette körül. Misztikus vízióit "Má'aref című könyvében örökítette meg. Halála után, személyes tanítványa, Burhán ad-Dín folytatta fia oktatását, Rúmí ugyanis a maga során apja helyét hivatott átvenni mind az iskolákban, mind pedig misztikus körökben, ezért később Aleppóban és Damaszkuszban tanult, ahol a hagyományos vallásos és jogi doktrínákon kívül kapcsolatba került kora nagy szúfi mesterei, köztük Ibn al-'Arabí tanításaival, Szaná'í és 'Attár költészetével, valamint Gházáli misztikus írásaival is. Rúmí népszerű tanítómester, saját, nagyszabású munkákkal és követő-táborral rendelkező tudós teológus és többgyermekes családapa volt immár, amikor (1244 novemberében) Tabrízi Samsz megjelent Qonjában.
Samsz ad-Dín Muhammad Tabrízí, a "Hit Napja", az 1180-as években született a nyugat-iráni Tabrízban. Samsz idejében legalább hetven élő szentet tartottak számon Tabrízban, de talán egyik sem volt olyan megfoghatatlanul ellentmondásos, mint a "Gnosztikus Szellem Tengelye". Egyesek szerint Samsz, a vándordervis, hétköznapi kalandor volt (ghálándár), faragatlan utcai árus, mások szerint pedig maga a "Tiszta Fény". Bejárta kora nagy tanulóközpontjait, köztük Bagdadot, Damaszkuszt és Aleppót, és olyan hírességeket hallgatott, mint Ibn al-'Arabí, de a kielégíthetetlen vágy, hogy megtalálja az igazi mestert, nem hagyta sehol sem leragadni. Samsz nem kereste iskolák, intézmények támogatását, alkalmi munkákból élt, teljes inkognitóban utazgatott hosszú éveken keresztül, és időről időre elkeseredetten kereste a saját mesterét, vagy legalábbis egy olyan embert, aki képes elviselni a társaságát. Találkozott egyszer álmában valakivel, aki megkérdezte tőle, hogy mit ad akkor, ha megtalálja azt, akit keres. A válasz az volt, hogy "A fejemet."; mire a titokzatos lény Qonjába küldte Samszot, hogy ott majd megtalálja azt, akit eddig is keresett. A történet szerint, Samsz volt az, aki odalépett az addig számára teljesen ismeretlen Rúmíhoz a zsúfolt qonjai piactéren. Rövid beszélgetésük után Rúmí hirtelen lefordult a szamaráról - olyan erős hatással volt rá ez a karizmatikus, váratlan találkozás.
De ki is találkozott itt kivel? Samsz a mesterét kereste, de Rúmí nem az volt. És Samsz mégis megtalálta azt, akit keresett. Rúmí nem keresett senkit, és nem vált Samsz tanítványává sem, viszont a találkozás gyökeresen megváltoztatta az életét: kapcsolatuk meghaladta az ortodox szúfi mester és tanítvány viszonyát is. Ez a találkozás nem egy életre szólt, hanem azon is túl. Samsz életéről nem maradt fen szinte semmi adat, a Rúmíéról pedig túl sok is talán.
Az aszketikus, tudós teológus Rúmí életében, Samsz hatására, helyet kapott a misztikus rajongás, életöröm, költészet és zene. A számát, a rituális tánccal együttjáró zenehallgatást egész családjával, feleségével, lányaival együtt művelte, nyíltan áttért a versírásra, és napokra bezárkózott Samsszal, hogy misztikus, bensőséges beszélgetésüket (szohbet) zavartalanul folytathassák. Egyszóval Rúmí egy sor olyan eretnek-gyanús tevékenységbe kezdett, amit szigorúan tiltott a korabeli muzulmán világ. Ehhez még hozzá kell tenni kettejük viszonyának légies megfoghatatlanságát is, és rögtön érthetővé válik az az erős ellenszenv, ami részben Rúmí szűkebb háztartásából, részben tanítványai köréből származhatott, és végső soron a Qonjából való távozásra kényszerítette Tabrízi Samszot. Rúmí viszont belebetegedett ebbe a váratlan fordulatba, olyannyira, hogy Rúmí környezetéből hamarosan mindenki beleegyezett abba, hogy sürgősen hívják vissza Samszot. A két barát másodszori találkozásának ereje újból sokakat megdöbbentett, majd lassanként ugyanazokat az ellenséges érzületeket váltotta ki, mint a legelső együttlétük, annak ellenére, hogy akkorra már Samsz be is házasodott a Rúmí családjába. Egy év sem telt bele, és Samsz végleg, immáron nyomtalanul eltűnt 1247 decemberében. Egyes feltételezések szerint a féltékeny tanítványok meggyilkolták, mások szerint viszont a saját belátásából távozott titokban - pontosan nem lehet tudni, hogy mi történt. Rúmí kétségbeesésében egész Szíriát átkutatta utána, gyakran fiait és tanítványait is bevonta a gyötrelmes, évekig tartó keresésbe, de másodszorra már nem sikerült megtalálni Samszot.
A Samsz eltűnése okozta fájdalomból és megtalálásának misztériumából született a világ egyik legszebb és leghosszabb szerelmesvers-gyűjteménye, a Díván-i Samsz-i Tabrízí. Életének utolsó huszonöt évében írta meg a Mathnaví-i ma'naví című munkáját, a szellemi tanításokat tartalmazó spirituális kétsorosok gyűjteményét, amit az iszlám-perzsa világ legátfogóbb epikus leírásának tartanak, és Perzsa Koránnak is szoktak nevezni. Rúmí a megteremtője, mondhatni: a szellemi szülőatyja a Kerengő Dervisek rendjének is. A történeti hagyomány úgy tartja, hogy amikor Maulánát elragadta az ihlet, és ezerszámra rögtönözte-mondta-rögzítette-énekelte kristálymetszésű ghazaljait2 és rubá'ít3, el-elkapott, megfogott egy-egy oszlopot a háza tornácán, és csak keringett, elkeringett körülötte. Azonközben pedig íródeákjai szorgosan jegyezték le a rögtönzött verseket. Ez a keringés aztán kozmikus jelentésűvé szélesedett, és a világ körforgás általi egységességének a tudását lett hivatott feleleveníteni a Kerengő Dervisek körében. Rúmí 1273 decemberében halt meg Qonjában. Sírhelye szent zarándokhellyé lett az idők folyamán.
A szúfi rendek az Istennel való teljes, e világi azonosulás (fáná) és az ebben a valóságban való élés (bághá) szellemi útját követik. Kr. u. 1000 körül alakultak át az iszlám legjelentősebb ezoterikus ágává. Bár általánosan elfogadott, hogy Imám Alitól, Mohamed unokatestvérétől és vejétől származtatják magukat, tanításaikat korántsem egyszerű körülhatárolni, egyetlen próféta vagy szentkönyv köré csoportosítani. Szent könyvüknek tartották a Koránt, de a Bibliát, a Talmudot és Buddha tanításait is. Nyugaton a görög, főleg platonikus iskolákhoz, a gnosztikusokhoz és a keresztény hermetikusokhoz kapcsolódnak, a keleti iskolák közül a mahájána-buddhizmus és a samanizmus volt hatással rájuk. a szúfi út talán egyetlen rendszeres, bár "madárnyelven írt" allegóriáját Faríd ad-Dín 'Attár A madarak nyelve című könyvében találjuk meg, amelyben a madarak király-választó gyűlése után több ezer, különféle madárból álló gyülekezet indul útnak, hogy megkeresse a nagy Szímurghot, elfelejtett Istenüket, aki nélkül az élet elnehezült. Vezetőjük a búbos banka, aki még Salamon és Sába közvetítőjeként szerezte tapasztalatait. A madarak útja a rejtélyes Hét-völgyön vezet keresztül: a Keresés, a Szeretet, a Misztériumokba aló Beavatás, a Lelki Függetlenség, az Egység, a Félelem meg a Szegénység és a Semmi völgyén át... Mindegyik völgy megkéri a maga áldozatát, és az út végére csupán harminc madár (szí morgh) marad. Csak ők szembesülhetnek a fenséges Szímurghgal, egy nagy tükörben.
----------
2 ghazal - arab eredetű rímes-időmértékes versforma.
3 rubá'í - perzsa négysoros, epigrammatikus, rímes-időmértékes vers, rímképlete: a a x a, vagy a a a a.

A perzsa misztikus irodalomban a megismerhető világot hét völgynek, hét éghajlatnak és hét bolygónak is nevezik. Ez az a világ, ahol a lélek megmérettetik. A kereső lélek egyik völgyből a másikba kerül, és úgy tűnik, hogy egyetlen tájékozódási lehetősége az égbolt. Valami vagy valaki intenzíven hiányzik. az egyesülésre való vágyakozás az elviselhetőség határát súrolja. Rúmí a szürke arcú, szerelmes keresőről ír, aki Barátja, Szerelme hiányában, az Ő arcát látja mindenütt ebben a világban. A szerelem szublimálása, a vágyakozás egyesüléssé való transzformálása csak a nyolcadik völgyben történik meg. A vándor ekkor már egy hegyorom tetején áll.
A nyolcadik völgy feltérképezésénél Szohravárdi4 az egyik alapforrás: nála a nyolcadik völgy úgy jelenik meg, mint Na-kodzsa-ábád, azaz a Sehol Helye, amit ugyanabból a finom szövésű anyagból szőttek, mint álmainkat, vágyainkat, avagy az egység, a harmónia lenyomatát őrző emlékeinket. A szív közvetítésével az érzékfeletti ismeretek érzéki formát nyernek itt: a Hét-völgy próbáját kiállta szerelem egyetemessé és egyedivé válik. Henri Corbin5 nagyon szép és mélyreható tanulmányokban mutatta ki a Nakodzsa-ábád nem-utópikus jellegét, és Mundus Imaginalisnak fordította munkáiban.
---------
4 Szohravárdi - a 12. századi perzsa felvilágosodás filozófusa
5 Henri Corbin (1903-1978) - híres francia iránológus, a perzsa nyelv és irodalom szakértője

A szúfi út ezen a világon vezetet keresztül, és a mester egyik feladata az volt, hogy bevezesse tanítványát ebbe az imaginárius világba, a mesteri tanítás pedig mindig egy erőteljes személyes kapcsolat formájában nyilvánult meg, ezért helyesebb is lenne különféle, személyesebb szúfi utakról beszélni. A szúfi út belső magvát soha nem lehet a maga teljességében kifejezni, mert amint a mester és tanítványa között egy túl szilárd, túl merev forma kezdett kialakulni, azt a tanítás belső, személyes, kifejezhetetlen magvának épsége érdekében rögtön szét is kellett zúzni. Sokszor a tanítvány egyik legnehezebb feladata éppen az volt, hogy megtalálja a maga mesterét, aki a tanítvány előtt álló utat előzőleg már bejárta. Néha azonban formálissá is vált a mester-tanítvány kapcsolat. Így, ha valaki hitelesnek számító leírásokat akart nyújtani a Na-kodzsa-ábádról, meg kellett neveznie mesterét, és annak mesterét, lehetőleg Mohamedig visszamenőleg. Ezt a szálat hivatott felszabadítani Khizr, az álombeli, smaragdszínű Zöld Lény, amikor megjelenik kiválasztottainak az álmában, és személyesen vezeti be őket a Na-kodzsa-ábádba. Khizr léptei nyomán zöld fű sarjad, akkor is, ha útja sivatagon vezet keresztül; Khizr szabadon jár-kel a különböző világokban, így az álmok világában is: az ő felségterülete a Na-kodzsa-ábád. Khizrnek köszönhetően, az Uvaisi szúfik, egy álmodó rend tagjai, azt vallották, hogy nekik nem volt szükségük élő mesterre ahhoz, hogy a világ igaz útjára találjanak. Ide kapcsolható még az asszaszinek6 Feltámadás Napja is. Ők, akik magas hegyekbe épült várrendszerükből visszaverték mind a kereszteseket, mind pedig az arab hódítókat, azt vallották, hogy a törvény lánca megszakadt a Feltámadás Napján: a szabadság nem tűr korlátokat, tehát mindent szabad annak, aki felkészült rá. Persze, Khizr nemcsak az álmodóknak jelent meg, hanem a sivatagban szomjazóknak is: vizet vitt nekik. Khizr avatta be a gnózisz világába Rúmít és Samszot, Szohravárdit, és Ibn al-'Arabít, valamint a perzsa felvilágosodás, illetőleg az arab reneszánsz sok más jeles képviselőjét is.
-----------
6 Asszaszinek - (1090-1257) Haszan Szábah vezetése alatt álló iszmá'íliták, akiknek egyik fellegvárát, az Alamutot végül is a mongolok verték szét, ám a mai világ turista-attrakcióvá változtatta romjait.

De hol találta végül is meg Rúmí Samszot? A Díván-i Samsz-i Tábrízí alkotása közben Rúmí nem Samszhoz hasonló hangon, hanem magának Samsznak a hangján szólalt meg egy idő után. Olyannyira, hogy fenntartás nélkül, Tábrízí Samszként írta alá egész szerelmesvers-gyűjteményét. A Samsz eltűnése okozta fájdalom olyan mélyrétegeket szakított fel, nyitott meg benne, amelyekben a szerelem univerzálissá és egyedivé képes válni. Más szóval, Rúmí szellemileg egyesült Samsszal a Mundus Imaginalisban. Rúmí későbbi írásait is létező személyekhez, élő múzsákhoz, barátokhoz kötötte, úgy, hogy közben névtelen szellem írta a verseket, s legfennebb a hamús, azaz a "Csendes" költői álnév jelent meg a versek végén. Szúfí terminológiával élve: versei az értelem mögötti értelemből a ghálbnak nevezett nagylelkű adakozásból származnak.
Rúmí kétségkívül tudatosan bánik a költői szubjektummal, akárcsak vágyakozásának tárgyával vagy múzsájának kilétével. Néha játékosan, máskor meg kíméletlen következetességgel tágítja vagy oldja az "én"-t. Megpróbálja végigjárni az én minden lehetőségét, a semmitől a kozmoszig, de úgy, hogy közben paradox módon egyenként szeretné megérinteni az "én" minden egyes megnyilvánulását. Néha azt az érzést váltja ki, mintha gazdátlan manifesztációval állnánk szemben, de egy árnyalt, sokszintű manifesztációval, ami végül is az olvasó személyes tapasztalatához apellál ahhoz, hogy személyesen is megszólaljon.
Rúmít a perzsa és az arab nyelv mestereként tartják számon, és ez az egyik előfeltétele annak, hogy sikerült neki, úgymond, felszabadítani a szöveget. Gyakorlatilag folyik belőle a szöveg, ami legtöbbször igen pontos szerkezetű verset jelent. Itt meg kell említeni, hogy olyan mennyiségű verset mondott, diktált, rögtönzött (az íródeákjai jegyezték közben), amennyit minden valószínűség szerint lehetetlen volt valaha is újraolvasnia, átjavítania. Azt lehetne mondani, hogy ritmusban beszélt, miközben nagyon összetett versformákban kerek költői képeket közvetített, adott át. A ritmusos beszéd egy más, de ma is létező formáját megtalálhatjuk, például egyes afrikai törzseknél is: ez lebegő jelleget ad beszédüknek, szinte meglebbentik és megemelik a beszéd fátylát. Számukra a beszéd mindenkori alkalom a nyitásra, ami által egyéni problémáikra a közösség szellemei válaszolnak, akikkel mindig is együtt élnek, de egy konkrét kérdéssel kapcsolatos megszólaltatásukhoz el kell kapniuk a megfelelő ritmust, a megfelelő hangvételt; ez tehát a beszéd, a hang rituális megközelítése. Tulajdonképpen a legegyszerűbb és legbonyolultabb zenéről van szó, amelyben fontos szerepet játszik az ismétlés és az egyetlen témának a szonátaszerűen újra meg újra visszatérő megközelítése, körbejárása, kibontása. Rúmí nagyon sok népi bölcsességet, szájhagyományt, mondókát is megelevenített a verseiben, nagyon sokat pedig ő maga teremtett: bármily paradoxul is hangzik, Rúmí egyebek közt verses közmondásokat is költött. A perzsák mind a mai napig úgy szavalnak el egy-két sort a verseiből, mint ahogyan mi egy-egy közmondást alkalmaznánk bizonyos helyzetek tömör megfogalmazására. Rúmí képes volt olyan belül üres, azaz "nyitott tudatú" nádsíppá válni, amely akkor is megszólal, amikor egy véletlen szél fúj rajta keresztül. A nádsíp hangja voltaképpen nagyon is emberi: a mindenséggel empatikus együttérzésé.
Számos verse tartalmaz közvetlen szellemi tanításokat, mindennapi szúfi útmutatásokat, felszólításokat. A korabeli szúfi próbálkozás egyik feladata ugyanis az volt, hogy az ortodox vallásos élmény alól felszabadítson, mindenfajta felszabaduláshoz pedig kíméletlen önismeretre van szükség, amit egy vérbeli misztikus úgy ér el, hogy az ego lerakódásait fokozatosan lebontja a lélekről. Ismerd meg Istenedet, és megismered saját magad. Ehhez kapcsolódik a Rúmí-versek alkímiai rétege is. Korabeli felfogás szerint, a szövegnek beavató jellege van, azaz alkímiai változásokat képes előidézni mind az olvasóban, mind az íróban. Így Rúmí, a Hold, és Samsz, a Nap, egyesüléséből megszületet a bölcsek köve, ami egyrészt mindent verssé alakított körülöttük, másrészt a versek lélek-alakító hatását szolgálta, ezért a versek úgy is olvashatóak, mint valamely alkímiai átváltozás képletei, amelyek által az ember lelke, szelleme arannyá válik, avagy, amelyek által Rúmí végső soron Samsszá vált. Nem meglepő tehát, hogy verseit jóslási és meditációs eszköznek is használták, és használják mind a mai napig, mégpedig úgy, hogy a kérdező felüti a Mathnavít, és ahová épp kinyílik, ott megtalálja a választ a kérdésére, vagyis a versek egy "magasabb" tudatállapotba emelik a kérdezőt, és ezáltal hozzásegítik konkrét kérdésének egy "magasabb" szinten való megvilágításához.
Perzsa felfogás szerint Rúmí verseit numerológiai szempontból is meg lehet közelíteni. Minden perzsa (akárcsak héber és arab) betűnek megfelel egy szimbolikus értékű szám, amiből a szavak illetve verssorok számértékét is ki lehetet számolni. Ez főleg abban nyilvánult meg, hogy a verssoroknak az értéke egyformán ugyanannyi kellett legyen egy versen belül; néha az azonos értékű szavak kapcsolatát fedték fel a numerológia segítségével, máskor meg csupán a szakmai ügyességüket bizonyították olyképp, hogy a vers egyik sora a vers születésének a dátumát is tartalmazta.
Rúmí versei tulajdonképpen az én és a te misztikus beszélgetését jelenítik meg. Az énnek a te felé tartó útján sorozatos halálokon kell átesnie. Mindenik halál (az én egy-egy újabb kígyóbőrének a levetése) egy új állomáshoz vezet, és mindenik állomás tartalmazza az előzőeket, tehát az én fokozatos tágulásáról van szó, ami a végső identitás eksztatikus szintjén már mindent magába foglal. A mindenséggel való eksztatikus egyesülés legközvetlenebb útja a szerelem: a szerelem, a szó minden általunk ismert és nem ismert értelmében, ugyanis ez nem kizárásos, hanem bennefoglalásos alapon működik; a szerelem az egyetlen ige, amely képes mindent leírni, átvilágítani az elveszettségtől, az idegenségtől, a gyűlölettől a spirituális szerelemig. Rúmí költői merengésének a közege a szerelem volt: az eksztatikus egyesülés pillanatában minden a maga teljességében működik, s ez távolról sem egy tudattalan, hanem egy megváltoztatott, nyitott tudatállapot, amely a kiáradó napfényhez, a lét intenzív boldogságában való levéshez hasonlatos. Rúmí az unio mystica csúcsán belekiált a kozmoszba: "Mondd, hogy én te vagyok." A szépség az érzéki rajongást szellemivé, az eksztázis a szenvedélyt időtlen élvezetté változtatja a mindenségben.
Ha a Pascalé gondolkodó, akkor a Rúmíé éneklő nádszál. A nádszál kiszakad a nádasból, otthagyja bensejét, édes emlékeit, lelkét, és teljesen kiszárad. Amikor elkezd fújni a szél, a nádszál égő, bánatos, tiszta, szerelmes, vágyakozó, emberi hangon énekelni kezd: "Úgy jöttem, mint a felhő, úgy megyek, mint a szél."

***

Fordításaim alapjául Sharam T. Shiva perzsa-angol nyelvű kötetét, a Rending the Veilt (Fátyolszakítás, Hohm Press. Prescott, Arizona 1995) és a Furúzánfár gondozásában megjelent perzsa kritikai kiadást. (Amír Kabír Kiadó, Teherán, 1988) használtam. Az olvasó egy igen merész fordítói kísérletet tart a kezében. Úgy is lehetne mondani, hogy személyes ügyet. Szívügyet. Mégis, ha általa Rúmí magyar nyelven is elérhetővé s egy cseppet is ismertebbé válik, máris megérte fordítói vakmerőségemet.

Nagy Imola

 


Mondd, hogy te én vagyok
Malik Tóth István fordítása

Porszem vagyok a napfényben,
A napkorong én vagyok.

Maradj! - mondom a porszemnek,
A napnak pedig: Csak haladj!

Reggeli köd vagyok,
Én vagyok mindennek lélegzete.

A liget koronáján én vagyok a szellő,
S én vagyok a sziklán megtörő tajték.

Árboc, kormány, kormányos és tőkesúly,
De én vagyok a korallzátony is, melyen a hajó megfeneklik.

Én vagyok a fa, s ágain a beszélő papagáj,
A csend, a gondolat és a hang,

A fuvolán lebbenő dallamos lég,
A kőből kicsapó szikra, a fémben a villanás.

A gyertya s az őrülten köröző
Molylepke is.

A rózsa és a fülemüle,
Ki elvész az illatárban,

Én vagyok a létezők minden rendje,
A keringő galaxis,

A fejlődő értelem,
A felemelkedés és a zuhanás.

Ami van és ami nincs.
Te, ki ismered Dzsaláladdínt,
Te, a mindenben Egy,
Mondd meg, ki vagyok!
Mondd, hogy te én vagyok!

Senki sem tudja, hogy miért
Ébred a lélek oly boldogan.

Talán a hajnali szellő fellibbentette
Isten orcájáról a fátylat.

Ezer újhold kél fel,
S a rózsák kacagva nyílnak.

A szívek tökéletes rubintokká válnak,
Mint Badahsán drágakövei,

A test teljesen szellemmé lesz,
A levelek ágakká válnak ebben a szélben!

Miért oly könnyű most az önátadás,
Még azoknak is, kik már lemondtak magukról?

Ezekre a kérdésekre ne várj választ,
Senki sem ismeri az öröm forrását.

A költő pásztorsípjába fúj,
És minden hajszála muzsikál.

Samsz sárrögöket szór le a háztetőről,
Mi pedig ajtónállóiként szolgáljuk.

 

Légy maga a Nap!
Malik Tóth István fordítása

Az igaz keresőnek meg kell haladnia azokat az örömöket és gyönyöröket, amelyek Isten dicsőségének csupán sugarai és tükörképei. Nem szabad megelégednie ilyen dolgokkal, még ha ezek a dolgok Istenéi is, Isten kegyelméből erednek és Isten gyönyörűségének ragyogásával bírnak, hiszen nem örökkévalóak. Isten vonatkozásában örökkévalóak, az ember vonatkozásában azonban nem.
Gondolj a házakra ragyogó nap sugaraira! A nap sugarai ezek, fénysugarak, de a naphoz tartoznak, nem pedig a házakhoz. Amikor a nap lenyugszik, a napsugarak sem lesznek jelen többé.
Mit kell tennünk tehát? Magává a Nappá kell válnunk, hogy örökre eloszoljon minden félelmünk az elkülönültségtől.

(Levelek)

 

Ezzel a Fejjel foglalkozz!
Malik Tóth István fordítása

Az egyesülés ideje ez, a látomásé,
A feltámadás ideje, és az örökkévalóságé.

A kegyelem ideje ez, a nagylelkűségé,
A tökéletes tisztaság tengeréé.

Az ajándék kincsek megérkeztek,
S a tenger ragyogása kilobbant.

Felvirradt az áldás hajnala.
Hajnalt mondtam? Nem, Isten fénye ez.

Mi ez az "alak", ez az "arc"?
Ki ez a "császár", e "herceg"?

Mi ez az "ősi tudás"?
Csupán fátylak mindezek:

Csak az ilyen elragadtatások
Által juthatsz túl rajtuk.

Az ilyen életvizek forrása benned,
A fejedben és a szemedben fakad.

Ezzel a fejjel foglalkozz!
Ám valójában két fejed van:

Az agyagfejed a földből ered,
A tiszta fejed pedig a mennyországból.

Hány tiszta fejnek kellett a véres porba hullania,
Hogy megtudd: ettől a fejtől függ minden!

Eredendő fejed rejtett, csak tükörképe látható.
E mögött a világ mögött végtelen univerzum nyílik.

(Ódák)

 

A valódi munka
Malik Tóth István fordítása

Egyetlen dolog van ezen a világon, amit sohasem szabad elmulasztanod. Ha minden egyebet elfelejtesz, de ezt nem, akkor nincs miért aggódnod. Ám ha minden másra emlékszel, de erről elfeledkezel, akkor semmit sem vittél végbe az életedben.
Olyan ez, mintha a király egy feladattal elküldött volna téged egy távoli országba, s te száz más munkát elvégzel ott, csak éppen azt nem, amiért küldettél. Az emberek tehát azért jöttek erre a világra, hogy egy bizonyos munkát elvégezzenek. Ez a munka a cél, és mindegyik munka az adott emberre szabott. Ha nem végeznéd el, az olyan lenne, mintha egy felbecsülhetetlen értékű indiai karddal rothadó húst szeletelnél. Mintha egy aranyedényt arra használnál, hogy fehérrépát főzz benne, noha az edény egyetlen darabkájából száz főzésre alkalmas lábost vehetnél. Mintha a legnemesebben edzett késed a falba szúrnád, hogy mindenfélét ráaggass.
Te azt mondod erre: "De hát vedd észre, hogy legalább használom a tőrt! Nem hever haszontalanul." Ugye milyen nevetségesen hangzik ez? Egy garasért vehetnél egy vasszeget, hogy ezt a feladatot elvégezze. Te azt válaszolod: "De én az erőmet nemes vállalkozásokra fordítom! Jogtudományt és filozófiát, logikát és csillagászatot, gyógyászatot és egyéb fontos dolgokat tanulok!" Ám fontold meg, miért teszed mindezt! Hiszen ezek belőled nőttek ki!
Emlékezz lényed gyökerére, urad jelenlétére. Add az életedet annak, aki már birtokolja a lélegzeteidet és a pillanataidat. Ha nem teszel így, akkor hasonló leszel ahhoz az emberhez, aki fog egy értékes tőrt, majd a konyhájának a falába veri, hogy arra akassza a lopótököt. Elfecsérled az értékes lelkesedést, és balga módon tudomást sem veszel méltóságodról és életed céljáról.