Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
mamlúk
más írásmóddal MAMELUK, rabszolgakatona, a különféle középkori muszlim államokban politikai befolyáshoz jutó rabszolgaseregek tagja. Az Ajjúbidák szultánsága idején a mamlúk hadvezérek kihasználták hatalmukat, és dinasztiát hoztak létre, amely 1250 és 1517 között uralkodott Egyiptomban és Szíriában. A „mamlúk” név arab nyelven rabszolgát jelent.
A mamlúkoknak mint a hadsereg egyik fő alkotórészének az alkalmazása már a IX. században az iszlám civilizáció fontos vonása volt. Al-Mutaszim, a bagdadi Abbászida-kalifa (ur. 833-842) kezdeményezte ezt a gyakorlatot, majd a szokás rövidesen az egész iszlám világban elterjedt. A politikai következmények szinte mindenütt egyformák voltak: a rabszolgák kihasználták a nekik jutott katonai hatalmat, s ellenőrzésük alá vonták a legitim politikai intézményeket, gyakran ugyan csak átmenetileg, de néha meglepően hosszú időszakokra is. Így például al-Mutaszim uralkodása után röviddel maga a kalifátus is áldozatul esett a török mamlúk vezéreknek, akik szinte teljesen büntetlenül taszíthattak le a trónról és ölhettek meg kalifákat. Bár a kalifátust mint a legitim hatalom jelképét megőrizték, a valóságos hatalom a mamlúk hadvezérek kezébe került, és a XIII. századra a mamlúkok létrehozták saját dinasztiáikat mind Egyiptomban, mind Indiában.
A mamlúk dinasztia. A hatalom megragadásának imént leírt folyamatát látványosan tetőzte be annak a mamlúk dinasztiának a létrehozása, mely 1250-től 1517-ig uralkodott Egyiptomban és Szíriában, s amelynek leszármazottai fontos politikai erőként maradtak fönn az egyiptomi török hódoltság korszakában (1517-1798). Szaladin kurd hadvezér, aki 1169-ben vonta ellenőrzése alá Egyiptomot, a régi muszlim hagyományt követte akkor, amikor a kurdok, arabok, türkmének és más szabad elemek mellett egy rabszolgahadtestet is csatolt a hadseregéhez. Ugyanezt tették utódai. Al-Malik asz-Szálih Ajjúb (ur. 1240-49) állítólag mindenkinél több rabszolgát vásárolt, főleg törököket, hogy így védje meg szultánságát mind a többi Ajjúbidától, mind a keresztesektől. Amikor 1249-ben meghalt, kemény küzdelem indult a trónjáért, s ennek során a mamlúk hadvezérek meggyilkolták az örökösét, és sikerült maguk közül szultánná emelniük al-Muizz Ajbahot. A következő több mint 250 évben Egyiptom és Szíria fölött végig mamlúkok vagy mamlúkok fiai uralkodtak.
A történetírás hagyományosan két korszakra osztja a mamlúk uralom időszakát: az első 1250-től 1382-ig, a második 1382-től 1517-ig tartott. A nyugati történészek az elsőt „bahrí” korszaknak, a másodikat „burdzsí” korszaknak nevezik aszerint, hogy az adott korszakban melyik nagyobb katonai egységé volt a hegemónia. A kortárs muszlim történetírók viszont „török” és „cserkesz” korszakról beszélnek, utalva ezzel a mamlúkok etnikai összetételében beállt változásra. Ez a változás Barkúk trónra lépésekor (1382) indult el, és később is igen nagy hatással volt az állam sorsának alakulására.
Általános vélemény szerint a mamlúk állam a török szultánok alatt élte fénykorát, majd a cserkesz szultánok idején hosszú hanyatlás következett. A török mamlúkok legnagyobb sikere az volt, hogy kiűzték a Levantéből a megmaradt kereszteseket és kisöprűzték a mongolokat Palesztinából és Szíriából; mindezzel elnyerték minden muszlim háláját, hiszen megmentették a pusztulástól az arab-iszlám civilizációt. Kétséges azonban, hogy ez a cél lebegett-e szemük előtt; sokkal inkább az egyiptomi birodalmat akarták helyreállítani a maguk vezetésével. Igyekeztek kiterjeszteni hatalmukat az Arab-félszigetre, Anatóliára és Kis-Örményországra, és hogy egyiptomi hátországuk biztonságban maradjon, Núbiában is meg kívánták erősíteni jelenlétüket.
Hogy megszilárdítsák helyzetüket az iszlám világban, a mamlúkok újjáélesztették a kalifátust, amelyet a mongolok 1258-ban szétvertek, s az ellenőrzésük alatt álló kalifát ültették a trónra Kairóban. Ugyanezzel a céllal gyámkodtak az arábiai szent városok, Mekka és Medina uralkodói fölött. A háborús hadszíntereken és a diplomáciában elért látványos sikereket kiegészítette az ipart és a kézművességet támogató politikájuk, akárcsak az, hogy Egyiptomot sikerült ismét a Kelet és a Mediterráneum közti fő kapoccsá tenniük.
A legsikeresebb mamlúk szultánok közé tartozott I. Bajbarsz (ur. 1260-77) és al-Malik an-Nászir (ur. 1293-1341). Az utóbbi halála után azonban a mamlúkok nem tudtak megfelelő utódot találni, s ez meggyöngítette és bizonytalanabbá tette uralmukat. A dinasztia hanyatlásának idejét mégis az első cserkesz szultán, Barkúk 1382-es trónra lépésétől szokás számítani; a történészek szerint az államszervezetben és a hadseregben az előmenetel ettől fogva inkább a (cserkesz) származástól függött, nem pedig a hadvezetésben mutatott képességektől. Az etnikai hovatartozás megnövekedett szerepe azonban a hanyatlásnak csupán egyik oka volt, legalább ilyen fontosak - vagy még fontosabbak - a gazdasági és egyéb tényezők. Az ellenséges frakciókra osztott mamlúkok nem tudták a beduinok ellen megvédelmezni a békés kereskedelmet és mezőgazdaságot. Az Egyiptomban és keleten máshol is dühöngő pestisjárványok okozta népességveszteség ugyancsak hozzájárult a gazdasági hanyatláshoz. Ilyen körülmények között a mamlúk kormányzók képtelenek voltak megvédeni Szíriát a mongol hódító, Timur (Lenk) 1400-as támadásától. Barszbáj szultán uralma alatt (1422-38) egy időre helyreállt a belső stabilitás, és a mamlúkok dicsősége is visszatért Ciprus meghódításával 1426-ban. De az ilyesfajta vállalkozások finanszírozásához szükséges, egyre tetemesebb adók is csak tovább növelték a mamlúkok pénzügyi nehézségeit. A gazdaságra a végső csapást az mérte, hogy a portugálok 1500 körül veszélyeztetni kezdték a vörös-tengeri kereskedelmet. Ezzel egy időben az oszmán-törökök meghódították a szíriai mamlúk birtokokat. Minthogy a mamlúkok a várostromokon kívül sehol sem tudták bevetni a tüzérséget, döntő vereséget szenvedtek a törököktől mind Szíriában, mind Egyiptomban, s 1517-től kezdve csupán egy voltak az egyiptomi politikai struktúrát alkotó sokféle erő közül.
Kulturális tekintetben a mamlúk korszak elsősorban a történetírásban és az építészetben elért eredményekről, valamint egy meghiúsult társadalmi-vallási reformkísérletről híres. A mamlúk kori szerzők buzgón írták a krónikákat, életrajzokat és enciklopédiákat, ám nem voltak különösebben eredeti gondolkodók, az egyetlen Ibn Khaldún kivételével, aki viszont életének meghatározó éveit a mamlúk területeken kívül, a Maghrebben (Északnyugat-Afrikában) töltötte. Mecsetek, iskolák, rendházak és mindenekelőtt síremlékek építtetőiként a mamlúkoknak köszönhető Kairó néhány nagyszerű épülete. A mamlúk sírmecsetek jól fölismerhetők kőkupoláikról, amelyeknek tömbszerűségét geometrikus faragványok oldják. A korszak messze leghíresebb vallási figurája Ibn Tajmíja volt, akit a hatóságok többször is bebörtönöztek, mert próbálta megtisztítani a mamlúk kori iszlámot a babonáktól és a rárakódott idegen hatásoktól.
A mamlúkok az oszmán-török uralom alatt (1517-1798). Az oszmán-törökök mamlúkok fölötti győzelmével 1516-17-től Egyiptom és Szíria visszasüllyedt a birodalmi tartomány státusába. Bár a mamlúk szultánság megsemmisült, a mamlúkok társadalmi osztályként megmaradtak Egyiptomban, s továbbra is meglehetősen nagy befolyást gyakoroltak az állam ügyeire. A mamlúk elitet a továbbiakban is a rabszolgapiacon vásárolt emberekkel töltötték föl. A kiképzés időszaka után a rabszolgák a hadsereg magvát alkották, s hamarosan sokukat kinevezték a kormányzat különféle posztjaira. A mamlúkok így fokozatosan be tudtak szivárogni az oszmán-török uralkodó osztály soraiba, és végül annak vezető rétegévé váltak.
Egy nagy újítás azonban megváltoztatta a mamlúk osztály jellegét. Régebben, a mamlúk szultánság idején a mamlúkok fiai csak a nem rabszolga egységekben teljesíthettek katonai szolgálatot, és nem tölthettek be a mamlúkok számára fönntartott állami hivatalokat. Az oszmán-török uralom alatt azonban az a tilalom megszűnt, így a mamlúk összetartás szellemét aláásták a rokoni kapcsolatok. Emiatt az oszmán kori mamlúkok immár nem a tagok halálával megszűnő katonai alakulatokba szerveződtek, hanem kialakultak a mamlúk „házak”, amelyek a fiúgyermekeken át éltek tovább. Mindegyikük a többi fölötti hegemóniára tört, és ez még inkább destabilizálta a mamlúk intézményrendszert. Másfelől az oszmán-török kormányzók ki akarták használni ezt a megosztottságot, éppen ezért a mamlúkok politikai-igazgatási befolyása megmaradt. A XVII. század vége felé - amikor az oszmán-törökök hatalma az egész birodalom területén hanyatlásnak indult - a mamlúkok újra teljesen kezükbe kaparintották a hadsereg, az adóztatás és a kormányzat ügyeit. Isztambul hatalma végül arra korlátozódott, hogy azt a mamlúk klikket ismerje el vezetőnek, amelyik garantálja bizonyos összeg évi befizetését az oszmán kincstárba. Így történhetett, hogy amikor Napóleon 1798-ban megtámadta Egyiptomot, mamlúk seregekkel és mamlúk állammal állt szemben. A mamlúkok hatalmát végül Egyiptom új ura, Muhammad Ali pasa zúzta szét: 1811-ben lemészároltatta sok vezetőjüket.
