Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

jóga (1)

A jóga szó azt jelenti, "összekapcsolódni". Arra az útra utal, amelyet járva az ember összekapcsolódhat Istennel. E folyamat komoly szellemi út, amely nem csupán testgyakorlatokat jelent. A különböző testhelyzetek, gyakorlatok pusztán azt a célt szolgálják, hogy a jógát végző személy fizikailag és szellemileg felkészüljön a meditációra, a Legfelsőbbön való elmélkedésre. A legismertebb jógarendszer az "astánga", vagyis a nyolcfokú jóga, amely nyolc lépcsőben vezet el Isten végső megvalósításához, megértéséhez. Ennek alapelveit Patandzsali Jóga-szútra című munkájában írta le, amelyben megemlíti, hogy a tökéletesség eléréséhez vezető út egyik feltétele a Legfelsőbb Személy előtti meghódolás. E cél nélkül a jóga gyakorlása csupán kellemes időtöltés, amelynek semmi komoly, transzcendentális eredménye nem várható.

 

jóga (2)

(szanszkrit: „leigázás” vagy „egyesülés”), az ind filozófia hat ortodox rendszerének (a hat darsanának) egyike. Hatása az indiai gondolkodás csaknem valamennyi irányzatában föllelhető. Alapszövege a Patandzsali (kb. Kr. e. II. sz.) által írt Jóga-szútra.

A jóga gyakorlati oldala sokkal fontosabb, mint az elméleti, amely egyébként nagyobbrészt a szánkhja filozófián nyugszik, annyi kivétellel, hogy a jóga elfogadja a személyes istenség létezését, aki a törekvő számára a szellemi felszabadulás modellje. A jóga a szánkhjával együtt úgy véli, hogy a felszabadulás akkor következik be, amikor az én (purusa) levetkőzi az anyag (prákriti) kötelékeit; utóbbiak eredete a tudatlanságban és az illúziókban keresendő. A szánkhja világképében a kozmosz fejlődése jól körülírható állapotokon át vezet, a jóga pedig arra törekszik, hogy megfordítsa ezt a folyamatot, a személy tehát elindul visszafelé, mígnem eljut a kiindulóponthoz, a tudat őseredeti tisztaságába. Ha a jelölt megtanul uralkodni a saját szellemén, képes száműzni a zavaró és fölösleges tudati jelenségeket, továbbá nem ragaszkodik az anyagi valósághoz, akkor eljuthat a szamádhiba, azaz a mély koncentráció állapotába, amely a végső realitással való misztikus egyesülést jelenti.

A jóga gyakorlata nyolc szintre oszlik (astánga-jóga, „nyolctagú jóga”). Az első két szint lényege az erkölcsi felkészülés, úgymint jama („tilalmak”), azaz tartózkodás más lények bántalmazásától (ahimszá), a hazugságtól, a lopástól, a paráználkodástól és a bírvágytól; és nijama („előírások”), azaz fizikai tisztaság, megelégedettség, igénytelenség, szemlélődés és az istenség iránti hódolat.

A következő két szint a fizikai előkészületeké. Eszközei az ászanák („ülések”), különféle pozitúrák, amelyek a tanuló testét rugalmassá, hajlékonnyá és egészségessé teszik. Az ászanák kitartó gyakorlása révén az ember képes lesz arra, hogy bármely előírt testhelyzetben tetszőleges ideig mozdulatlanul és fizikai kényelmetlenség nélkül megmaradhasson. A pránájáma („légzésszabályozás”) gyakorlatai a légzés ritmusát szabályozzák, egészen a légzés csaknem teljes felfüggesztéséig.

Az ötödik szint, a pratjáhára („visszavonulás”) magába foglalja az érzékszervek fölötti uralmat is, amennyiben a törekvő érzékelését a külvilágról a belső tudati objektumokra irányítja át.

Az első öt stádium összefoglaló néven a jóga külső eszközeit alkotja; a maradék három már tisztán szellemi vagy belső eszköz. A dháraná („fenntartás”) a tudatnak valamely objektumra történő kizárólagos és hosszan tartó összpontosítása (a koncentráció irányulhat pl. az orrhegyre vagy valamely istenség képmására). A dhjána („meditáció”), az én határain túllépve ragadja meg az objektumot, a legfelső szint pedig a szamádhi („összeszedettség”), amely a létforgatagból való kiszabadulás kapuja is. A meditáló személy az objektumot és a saját lényét ezen a szinten már azonosnak és szétválaszthatatlannak tapasztalja.

A jóga előtörténete homályos. Korai védikus szövegek már említést tesznek a révület állapotában időző személyekről, akik a későbbi jóginok (vagy jógik, azaz jógakövetők) előfutárai lehettek. Később a jóga önálló iskola (darsána) lett ugyan, de hatása és gyakorlatainak nagy része felbukkan más iskolákban is. Idővel a jóga bizonyos szintjei is önállósultak, például a légzésszabályozás az ászanákkal együtt a hatha-jógát alkotja. Patandzsali jógáját a más irányzatoktól való megkülönböztetés érdekében rádzsa (királyi) jógának is nevezik.

Kevésbé technikai értelemben a jóga az istenséggel való eggyé válást jelenti, ebben az értelemben használja a Bhagavad-gítá, hogy a vallási tökéletesedés más útjaitól (márga) megkülönböztesse.

A XX. század folyamán a jóga filozófiája és gyakorlatrendszere Nyugaton mind népszerűbbé vált. Ma a jóga fizikai és szellemi technikáit mind az Egyesült Államokban, mind pedig Európában számos szervezet, iskola és televíziós műsor népszerűsíti.