Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Horváth Z. Zoltán (1955-1996)

Horváth Z. Zoltán, a fiatalon elhunyt keletkutató, nyelvész, filozófus, fordító, oktató - és még ki tudja, milyen kategóriákba sorolhatnánk őt - nem volt szélhámos, így természetszerűleg marad a másik lehetőség, a szerző értő partnersége. A Fordító – és itt nem sajtóhiba a nagybetű használata – hűen követte a francia szöveget, ám ahol szükség volt rá, kiegészítette azt az angol vagy német kommentárokból. Mivel azonban ezek a nyelvek néha többszörös félrefordításra adhattak volna lehetőséget, Horváth Z. Zoltán biztosra ment. Elővette az eredeti szanszkrit szövegeket, s felülbírálta az adott fordítások minőségét, helyenként kiválasztva a már meglévő idézetek fordítása közül a legmegfelelőbbet, adott esetben mindet elvetve saját fordításával korrigálta.

A szanszkrit kifejezések latin betűs átírásában a legpontosabb és legkövethetőbb, nemzetközileg elismert módszert választotta, nem elégedve meg az Eliade által megadott szövegtagolással. Amennyiben szükségesnek látta, az érthetőség érdekében feltüntette a szanszkrit szandhi (hangösszeolvadás) - vagy ha már ragaszkodunk a pontos átíráshoz: sandhi – szabályai alapján az adott kifejezések eredeti formáját.

Így jelenhet meg hát magyar nyelven – ezúttal már második kiadásban – Eliade egyik alapműve olyan minőségű fordításban – és a fentiek alapján tulajdonképpen interpretációban is - amelyet maga a szerző is bátran elfogadhatna. (Forrás: Nagy Zoltán: Utószó. Eliade, M., Jóga. Budapest: Európa, 1996. 563-564. o.)

A pesti bölcsészkaron ismerkedtünk össze úgy 1979 körül: mindketten harmadévesek lehettünk, de ő két évvel idősebb nálam. Ő tibeti, én kínai szakos voltam. Az egyetemen később logikai kurzusokon és Gyulai Imre legendás jegyzetboltjában is találkoztunk. Azt hiszem, mindkettőnknek fontos volt valakit találni, akivel az ember jól szót tud érteni Radics Béláról éppúgy, mint Roman Jakobsonról, a keleti filológiák ezoterikus kérdéseiről, a fennálló rendszerrel szembeni – és egyáltalán is létező –, logikailag és antropológiailag is megalapozott etikai tartásunkról, valamint, már később, minősíthetetlenül aljas – de könnyeden végrehajtott és sikeres – könyvlopásainkról. (Ezeket egyébként az elképzelhető legjogosabb fizetés-kiegészítésként értelmezhettük.) A könyveket persze leginkább pénzért vettük, s – ahogy később ő fogalmazott – “túlkönyveztük magunkat”. Az antikváriumok világában otthonosan mozogtunk– ki-ki a saját útjain. Sok antikvárius kedvencünk között kitüntetett volt a Váci utcából Simó Jenőné, másoknak – nálunk idősebbeknek – csak “Jutka”. (Antikváriumból, s egyáltalán könyvesboltból egyébként gyakorlatilag nem is loptunk.)

Hosszú-hosszú éjszakákat mulattunk és beszélgettünk át a korabeli Budapest leglehetetlenebb szórakozóhelyein, … Sok-sok éjszakát ittunk és beszélgettünk át Zolival sokféle felállásban … Zoli egyébként napközben és az éjszakában is kétfajta emberféleséget tüntetett ki megkülönböztetett bizalmával: az orientalistát és iskolatársát, volt osztálytársát.

Közben kiváló indológussá és főleg tibetistává képezte magát – aligha tudott bárki a világon annyit a tibeti, s egyáltalán a buddhista filozófiáról, mint ő.

A Toldiban érettségizett (1973), az ELTE bölcsészettudományi karán, tibeti–általános nyelvészet szakon végzett (1982). 1974-tôl 1983-ig az MTA Irodalomtudományi Intézetében könyvtáros (mivel Sőtér Istvánnal egy utcában sétáltatta a kutyáját), majd az MTA Orientalisztikai Munkaközösségének munkatársa volt. Elsősorban buddhista (indiai és tibeti) logikával foglalkozott, kandidátus is lett. 1992-től tanított a szegedi József Attila Tudományos Egyetemen, a budapesti Buddhista Főiskolán és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen közvetít valódi tudásából. Kiváló barátságban volt az általam alig ismert, szintén fiatalon elhunyt tibetistával, Szerb Jánossal. (Sok tekintetben – ráadásul a “szerb” meg a “horvát” – hasonló módon voltak szellemesek és modorosak. Alighanem mindketten olyan komolytalanok voltak, hogy nagyon modorosnak – meg tibetistának – kellett lenniük, hogy valahogy elfogadhattassák magukat. Zoli állítólag a Szerb halálától kezdődve számolt saját halálával.) A szakmában mesterei voltak Uray Géza, Kara György – akinek a szemináriumára vagy tíz éven át járt – … mentora volt még az osztrák Ernst Steinkellner, később kitüntetett pártfogója volt Tőkei Ferenc …

Ahol megjelent, intellektuális fölénye, hasonlíthatatlan humora révén percek alatt a társaság vezéregyénisége, más asztalok által is megcsodált alakja lett. Sok ezer – általában mindannyiunk által elfelejtett – viccet, poént vitt a sírba, sok ezer snóblipartit nyert meg és vesztett el. (Később sokat sakkoztunk is: mindig a józanabbikunk nyert, pedig ő az Almássy térre is lejárt.) A pesti éjjeli “Bermuda-háromszög” (Alföldi, Pilseni, Wernesgrüner...) és még sok más hely (nagy kedvence volt kezdetben a vízivárosi Vörös Sün) több száz szereplőjét ismertük meg. Manifeszt hülyékre is hosszú órákat – néha fél napokat – pazaroltunk, pedig tőlünk telhetően a közepesen “közönséges” helyeket látogattuk. … Zoli humora a frissen szabadult, kekec bűnözőt éppúgy derűre kényszerítette, mint mondjuk egy taxist is. Mindenesetre a nehezebben elérhető nyugatnémet zöldekhez meg más alternatívokhoz – tehát nemcsak az ekkor még végképp elérhetetlen Tibethez – romantikus elvágyódást érzett. Monumentális könyvtárában megvolt például – mindenféle nyelvészet, filozófia, orientalisztika, irodalom társaságában – Ulrike Meinhof rádiójátékának kiadása is. Autodidaktaként elég jó pszichiáterré (tulajdonképpen antipszichiáterré) képezte magát, s ennek gyakorlati gyümölcseként sokunk katonakönyvében ott éktelenkedik az “alkalmatlan” minősítés. (Ezzel egyben megvalósítottuk a korabeli viccbeli kétféle alternatívát: őrültek háza és alkoholizmus.) Azokban az időkben elképesztő volt az a határozottsága, ahogy a minket – az éjszakában kóborló gyanús elemeket – igazoltatni készülő rendőröket, rendőri mivoltuk, nevük, valamilyen számuk stb. felől kezdte faggatni.

Talán nemcsak látszólag, Zoli sok tekintetben ügyesnek bizonyult, megtalálta számításait: egy valamit azért jövedelmező szinekúra és sok alkalmi szellemi munka, gyönyörű család, … lakható lakások zsúfolt könyvespolcokkal (Hunyadi János utca, Szilágyi Dezső tér, Almássy tér, majd végül újra a Hunyadi János utca), pompás kutyák (Titán, Bozont – az előbbi farkaskutyára fiatalon, az utóbbi pulira később hasonlított), ösztöndíjak (Soros, Bécs, London, Mongólia, Kína, Tibet), ...

Hosszú évekkel előtte, még úgy 1984 körül, nyáridőben, féléveken át hétvégéink a következő forgatókönyvet követték. Szombaton Zoli, Mohamed és én felmentünk focizni a Bécsi Kapuhoz, egytől ötig–hatig labdarúgás, a tőlünk telhető (néha azért a mai NB I-et megütő) tempóban. Utána le a Batthyány tér felé, … s az odáig is ragyogó sportteljesítményt úgy hétfő reggelig (vagy délig) öblítettük le. Közben pedig megtárgyaltunk a napi politikától Feyerabendig és Chomsky-ig mindent, ami érdekes. Kitüntetetten hálás témánk volt – mindenféle példán illusztrálva – az, hogy mit ér a tudás, meg az, hogy az aktuális társadalomba való beilleszkedése érdekében az egyén milyen áldozatokat hozhat, illetve kell, hogy hozzon, s személyiségéből adódóan hol megy túl egy határon. Nemcsak a pszichiátriát illetően sokat foglalkoztunk a deviancia és az épség … legkülönbözőbb megjelenési formáival.

Előtte is, közben is és később is hétvégéken sokat jelenthettem hiányzót: az alapok betonozásától a tetőfedésig sokféle, akkor jól fizető építkezésen vettem részt – ő … sokféle más dolognak is köszönhetően kimaradt ezekből. (Talán joggal, valami keze hibájára hivatkozott – pedig egykor bokszolt –, ha felvetettük neki, hogy nem végez kellő mennyiségben testi munkát – ami pedig ekkor sokkal jobban fizetett, mint a szellemi.) Mindenesetre sokféle méltatlan és méltó szerzőt fordítottunk le, többféle nyelvből (főleg ő, neki a nagy Mircea Eliade is kijutott – őt szinte átdolgozta), hogy valahogy megéljünk. Mindketten rengeteg lexikoncikket írtunk …, s a megélhetésért elképesztő dolgokat elvállaltunk. Például az 1980-as évek végén mindketten – ki-ki a maga külön útjain – egészen misztikus számítógép-alkatrészeket importáltunk. Később Zoli szinekúrája mellett vagy három egyetemen is tanított. Sokat beszéltünk arról, s én máig sem tudom a megfejtést, hogy Kelet-Európában a fizetéseket miért pont úgy állapítják meg, hogy abból az illető a rezsijét még bőséggel ki tudja fizetni, egyébként pedig ne tudjon megélni belőle. Megtárgyaltuk azt is, hogy pont éppen Magyarországon a szakmai közösségekben a munkatársak egymás iránti utálata, gonoszkodása a domináns attitűd, s ez például se Bécsben, se Erdélyben, se ezektől nyugatra vagy keletre nem szokás. …

Éjszakai csúcsteljesítményünk talán az volt, amikor kb. 1986-ban, nyáron, úgy éjféltájban Zoli, csak úgy viccből, a Fő utcában, a katonai ügyészség – ahol, s ezt tőle tudom, Nagy Imrét is kivégezték – első emeletének párkányára dobta Judit fapapucsát. Az előrohanó géppisztolyos őröktől körbevéve vette le Zoli a papucsot – a vállamon állva. …

Szerettük a Városligetet, ahol gyerekeket sétáltattunk (ő még kutyát is …), s ahol néha délután egy-két sört és/vagy unicumot megittunk, de focizni a régi stílusban már nem mertünk, talán nem is tudtunk volna. Nemcsak elvben a kelleténél többet adtunk fel határozott alapállásunkból, ő talán többet – talán mert ambiziózusabb és öregebb volt, talán mert okosabb is ... Tapasztalhattuk azt is, hogy a házasság – úgy egyáltalán – nem tökéletes intézmény, meg hogy a Szovjetunió nem volt nagyságrendekkel rosszabb az USA-nál.

Végül pedig – lesöpörve saját asztalunkat – rájöttünk arra is –, de valahol vagy tizenöt éve tudtuk –, hogy a tibeti logika, a kínai verstan, de egyáltalán a filozófia és fonológia meg effélék nagyon érdekesek ugyan, érdemes foglalkozni velük, de valahol ezek is bődületes baromságok. Magyarország – s hogy ide születtünk, soha egy percig se bántuk – ingoványos talaján állunk, mozgunk, ahol – mint ahogy másutt se nagyon – ezek a dolgok nem érnek semmit, jó lenne odafigyelnünk, magunkra vigyáznunk, mert az alkohol, cigaretta, meg éjszaka fenn lenni – mindenre bő antropológiai magyarázatot is találtunk –, nálunk adekvát válaszok, de veszélyesek. Zoli nem eléggé vigyázott, avagy hajszoló és fenyegető világunkban a neki rendelt túlélési stratégia vezetett korai halálához. (Forrás: Kicsi Sándor András visszaemlékezései. Kiadatlan.)

… Noha kétségkívül ő volt az az ember, aki Magyarországon - de talán ennél jóval nagyobb területen is - a legtöbbet tudott a buddhista filozófiáról és a buddhista logikáról, elképzelhetőnek tartom, hogy nem mindenki tekintene csodálattal arra a rendkívül széles spektrumú életre, amelyet ő élt. Ez az élet a budapesti valóságban telt el.

A zseniális elméleti ismeretek szoros kapcsolatban voltak a mindennapi élet jelenségeivel, és maguk az ismeretek sem korlátozódtak pusztán a szorosan vett orientalisztika világára, hanem a körülöttünk - akkor - lévő politikai rendszer szemlélete, ismerete, és természetesen kigúnyolása éppúgy részét képezte a fiatalember világának, mint a buddhista logika egyes speciális részterületei.

A kettősség - melyet inkább továbbra is széles spektrumú életvitelnek neveznék - folyamatosan jelen volt. Egy, az ELTE keretein belül rendezett tibetisztikai konferencián, ahol sorban követték egymást az érdekes vagy érdektelen előadások, amikor Horváth Zoltánra került sor, az addig elegánsan öltözött és mindenképpen értelmesnek tűnni akaró előadók után ballondzsekijében az asztalhoz lépett, rákönyökölt, és egy elképesztő előadással kápráztatta el a népes közönséget.

Az MTA Orientalisztikai Munkaközösségében, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a szegedi egyetemen és a Buddhista Főiskolán végzett oktatómunkája kiegészítéseként folyamatos kapcsolatban volt az őt körülvevő világgal, amely állandó kihívást jelentett számára, és ezért annak határait próbálgatta.

Kevés műve jelent meg a buddhista filozófiáról, ám azok annál mélyebbek. Nem zárkózott el a népszerűsítő irodalom fordításától sem, így számos nyelvből fordított Tibet kultúrájáról szóló munkákat. Az ő munkájaként fordult magyarra a XIV Dalai Láma önéletrajzi könyve, de fordított Mircea Eliadét, vagy akár tibeti orvosi ismereteket taglaló művet oroszból: Hamarosan elérte, hogy a tibetisztikában ő lett a „horvátzoli", ami természetesen rangot, és nem is akármilyen rangot jelentett.

Ez a rang kísérte el őt a budapesti éjszaka különféle kocsmáiba, ahol éppúgy tudott kapcsolatot teremteni a valójában csak az éjszakára szakosodott emberekkel, mint saját kollégáival, akik közül többen is vele tartottak ezeken a kalandozásokon. A kocsmák boxaiban gyakran folyt a beszélgetés kedvenc buddhista szakterületéről, de e szakterület semmivel nem érvényesült jobban a beszélgetésekben, mint akár Petri György munkássága vagy az '56-os események akkoriban még szabadon nem tárgyalható részletei. Mindezek a témák talán komolynak tűnnek első pillantásra, és mintha a komolyság merevséget hozna magával - nála azonban ugyanehhez a humor járult. A vidámság és a sajátos humor volt az, ami - megkockáztatom a kijelentést -nem engedte, hogy bármit is túlságosan komolyan vegyen, ettől azonban mindaz, amiről humorral szólt, megőrizhette méltóságát.

Az általa választott életmód, a nap 24 órájának kiterjesztése, a hegy és egyéb nedvtermők levének mértéktelen fogyasztása nem segítette elő a hosszú létet a „szamszárában”.

A virtuális szamszárának azonban azóta is része, az általa fordított könyveket ma is forgatjuk mindannyian, a magyarországi tibetisztika és buddhológia már a legfontosabb nevek között tartja számon Horváth Zoltánt. Útkeresése közben lassan ráébredt arra, hogy érdemes lenne vigyáznia magára, de akkor más késő volt. (Forrás: Nagy Zoltán: Horváth Zoltán. In: Lángra lobbant a szikra. Emlékkönyv a buddhizmus magyarországi meghonosítóiról. Szerk. Kalmár Csaba. Budapest, 2004. A Tan Kapuja Buddhista Egyház. 123-126. o.)

Horváth Zoltán (Budapest, 1955. március 12. – Budapest, 1996. szeptember 14/15.) az ELTE bölcsészettudományi karán, tibeti–általános nyelvészet szakon végzett. A Magyar Tudományos Akadémia Orientalisztikai Munkaközösségének munkatársa volt. Elsősorban buddhista (indiai és tibeti) logikával foglalkozott. 1992-től tanított a szegedi József Attila Tudományos Egyetemen, a budapesti Buddhista Főiskolán és 1986-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.

Művei:
Az összetett mulandóságról való tanítás. In: Ecsedy I. (szerk.), Uray Géza emlékére. (Történelem és Kultúra 8.) Budapest: MTA Orientalisztikai Munkaközösség, 1992, 69-78. o.
Benedek professzorék átlagos parasztjai, avagy az agyafosztott béka kalandjai a tibeti misztikával. In: Kapu. 2. Különszám, 1989. május, 72-85.o.
Klong-rdol's Classification of Valid Logical Reasons. In: Acta Orientalia Academiae Scientiarium Hung. 43, 1989, 391-397.o.
Structure and Content of the Chad-ma rigs pa'i gter. An epistemological treatise of Saskya Pandita. In: Ligeti, L. (szerk.); Tibetan and Buddhist Studies. Commemo rating the 200th Anniversary of the Birth of Alexan der Csoma de Körös. Vol. 1. Budapest: Akadémiai kiadó, 1984, 267-302.o.
The Classification of Valid Logical Reasons in Terms of their own Nature (no-bo). In: Uebach, H. - Panglung, J. L. (szerk.), Tibetan Studies. München: Bayerische Akademie der Wissenschaften, 1988, 203-207.o.
Tibeti irodalom. In: Szerdahelyi I. (szerk.), Világirodalmi lexikon 15. Taa-tz. Budapest: Akadémiai kiadó, 1993, 487-490.o.
Kuijp, L. W J. van der, Contributions to the Development of Tibetan Buddhist Epistemology. Wiesbaden: Franz Steiner, 1983 (ismertetés). Indo-Iranian Journal 30, 1987, 314-321.o.

Fordításai:
Száműzetésben - szabadon. A tibeti Dalai Láma önéletírása. Budapest: Írás Kiadó, 1990
Eliade, M., Jóga. Budapest: Európa, 1996.
Bazaron, E., Tibeti medicina. A tibeti orvostudomány körvonalai. Budapest: Noran kiadó, 1998 (Nagy Zoltánnal)

http://www.freedomfortibet.org/index.php/magyarok-keleten/159-magyarok-akik-igy-vagy-ugy-esetleg-amugy-kapcsolatba-kerueltek-kelettel.html