Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Horváth
Z. Zoltán (1955-1996)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Horv%C3%A1th_Z._Zolt%C3%A1n
https://www.tkbe.hu/emlekoldal/horvath-z-zoltan-1955-1996
Horváth Zoltán (Budapest, 1955. március 12. – Budapest, 1996. szeptember 14/15.) az ELTE bölcsészettudományi karán, tibeti–általános nyelvészet szakon végzett. A Magyar Tudományos Akadémia Orientalisztikai Munkaközösségének munkatársa volt. Elsősorban buddhista (indiai és tibeti) logikával foglalkozott. 1992-től tanított a szegedi József Attila Tudományos Egyetemen, a budapesti Buddhista Főiskolán és 1986-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.
Horváth Z. Zoltán: A szenvedés egyetemessége. Sgam-po-pa: Thar-rgyan.
In: Fehér Judit (szerk.) Tibeti buddhista filozófia. (Történelem és kultúra 11.) Budapest, Balassi Kiadó - MTA Orientalisztikai Munkaközösség, 1994. 77-90.
Művei online:
Benedek professzorék átlagos parasztjai, avagy az agyafosztott béka kalandjai a tibeti misztikával. In: Kapu. 2. Különszám, 1989. május, 72-85.o.
Mircea Eliade: A jóga: Halhatatlanság és szabadság. Horváth Z. Zoltán fordítása, Budapest: Európa, 1996.
https://www.tkbe.hu/kiadvanyok/kereknyomok/kereknyomok-09-szam-2015
Bethlenfalvy Géza: Horváth Z. Zoltán (1955–1996) …7
Kicsi Sándor András: Horváth Zoliról …13
Végh József: Horváth Z. Zoltán műveinek jegyzéke …16
Végh József: Hit és tudás: Képzeletbeli beszélgetés Horváth Z. Zoltánnal …22
Horváth Z. Zoltán,
a fiatalon elhunyt keletkutató, nyelvész, filozófus, fordító, oktató - és még
ki tudja, milyen kategóriákba sorolhatnánk őt - nem volt szélhámos, így természetszerűleg
marad a másik lehetőség, a szerző értő partnersége. A Fordító – és itt nem sajtóhiba
a nagybetű használata – hűen követte a francia szöveget, ám ahol szükség volt
rá, kiegészítette azt az angol vagy német kommentárokból. Mivel azonban ezek
a nyelvek néha többszörös félrefordításra adhattak volna lehetőséget, Horváth
Z. Zoltán biztosra ment. Elővette az eredeti szanszkrit szövegeket, s felülbírálta
az adott fordítások minőségét, helyenként kiválasztva a már meglévő idézetek
fordítása közül a legmegfelelőbbet, adott esetben mindet elvetve saját fordításával
korrigálta.
A szanszkrit
kifejezések latin betűs átírásában a legpontosabb és legkövethetőbb, nemzetközileg
elismert módszert választotta, nem elégedve meg az Eliade által megadott szövegtagolással.
Amennyiben szükségesnek látta, az érthetőség érdekében feltüntette a szanszkrit
szandhi (hangösszeolvadás) - vagy ha már ragaszkodunk a pontos átíráshoz: sandhi
– szabályai alapján az adott kifejezések eredeti formáját.
Így jelenhet
meg hát magyar nyelven – ezúttal már második kiadásban – Eliade egyik alapműve
olyan minőségű fordításban – és a fentiek alapján tulajdonképpen interpretációban
is - amelyet maga a szerző is bátran elfogadhatna. (Forrás: Nagy Zoltán: Utószó.
Eliade, M., Jóga. Budapest: Európa, 1996. 563-564. o.)
A pesti bölcsészkaron
ismerkedtünk össze úgy 1979 körül: mindketten harmadévesek lehettünk, de ő két
évvel idősebb nálam. Ő tibeti, én kínai szakos voltam. Az egyetemen később logikai
kurzusokon és Gyulai Imre legendás jegyzetboltjában is találkoztunk. Azt hiszem,
mindkettőnknek fontos volt valakit találni, akivel az ember jól szót tud érteni
Radics Béláról éppúgy, mint Roman Jakobsonról, a keleti filológiák ezoterikus
kérdéseiről, a fennálló rendszerrel szembeni – és egyáltalán is létező –, logikailag
és antropológiailag is megalapozott etikai tartásunkról, valamint, már később,
minősíthetetlenül aljas – de könnyeden végrehajtott és sikeres – könyvlopásainkról.
(Ezeket egyébként az elképzelhető legjogosabb fizetés-kiegészítésként értelmezhettük.)
A könyveket persze leginkább pénzért vettük, s – ahogy később ő fogalmazott
– “túlkönyveztük magunkat”. Az antikváriumok világában otthonosan mozogtunk–
ki-ki a saját útjain. Sok antikvárius kedvencünk között kitüntetett volt a Váci
utcából Simó Jenőné, másoknak – nálunk idősebbeknek – csak “Jutka”. (Antikváriumból,
s egyáltalán könyvesboltból egyébként gyakorlatilag nem is loptunk.)
Hosszú-hosszú
éjszakákat mulattunk és beszélgettünk át a korabeli Budapest leglehetetlenebb
szórakozóhelyein, … Sok-sok éjszakát ittunk és beszélgettünk át Zolival sokféle
felállásban … Zoli egyébként napközben és az éjszakában is kétfajta emberféleséget
tüntetett ki megkülönböztetett bizalmával: az orientalistát és iskolatársát,
volt osztálytársát.
Közben kiváló
indológussá és főleg tibetistává képezte magát – aligha tudott bárki a világon
annyit a tibeti, s egyáltalán a buddhista filozófiáról, mint ő.
A Toldiban érettségizett
(1973), az ELTE bölcsészettudományi karán, tibeti–általános nyelvészet szakon
végzett (1982). 1974-tôl 1983-ig az MTA Irodalomtudományi Intézetében könyvtáros
(mivel Sőtér Istvánnal egy utcában sétáltatta a kutyáját), majd az MTA Orientalisztikai
Munkaközösségének munkatársa volt. Elsősorban buddhista (indiai és tibeti) logikával
foglalkozott, kandidátus is lett. 1992-től tanított a szegedi József Attila
Tudományos Egyetemen, a budapesti Buddhista Főiskolán és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen
közvetít valódi tudásából. Kiváló barátságban volt az általam alig ismert, szintén
fiatalon elhunyt tibetistával, Szerb Jánossal. (Sok tekintetben – ráadásul a
“szerb” meg a “horvát” – hasonló módon voltak szellemesek és modorosak. Alighanem
mindketten olyan komolytalanok voltak, hogy nagyon modorosnak – meg tibetistának
– kellett lenniük, hogy valahogy elfogadhattassák magukat. Zoli állítólag a
Szerb halálától kezdődve számolt saját halálával.) A szakmában mesterei voltak
Uray Géza, Kara György – akinek a szemináriumára vagy tíz éven át járt – … mentora
volt még az osztrák Ernst Steinkellner, később kitüntetett pártfogója volt Tőkei
Ferenc …
Ahol megjelent,
intellektuális fölénye, hasonlíthatatlan humora révén percek alatt a társaság
vezéregyénisége, más asztalok által is megcsodált alakja lett. Sok ezer – általában
mindannyiunk által elfelejtett – viccet, poént vitt a sírba, sok ezer snóblipartit
nyert meg és vesztett el. (Később sokat sakkoztunk is: mindig a józanabbikunk
nyert, pedig ő az Almássy térre is lejárt.) A pesti éjjeli “Bermuda-háromszög”
(Alföldi, Pilseni, Wernesgrüner...) és még sok más hely (nagy kedvence volt
kezdetben a vízivárosi Vörös Sün) több száz szereplőjét ismertük meg. Manifeszt
hülyékre is hosszú órákat – néha fél napokat – pazaroltunk, pedig tőlünk telhetően
a közepesen “közönséges” helyeket látogattuk. … Zoli humora a frissen szabadult,
kekec bűnözőt éppúgy derűre kényszerítette, mint mondjuk egy taxist is. Mindenesetre
a nehezebben elérhető nyugatnémet zöldekhez meg más alternatívokhoz – tehát
nemcsak az ekkor még végképp elérhetetlen Tibethez – romantikus elvágyódást
érzett. Monumentális könyvtárában megvolt például – mindenféle nyelvészet, filozófia,
orientalisztika, irodalom társaságában – Ulrike Meinhof rádiójátékának kiadása
is. Autodidaktaként elég jó pszichiáterré (tulajdonképpen antipszichiáterré)
képezte magát, s ennek gyakorlati gyümölcseként sokunk katonakönyvében ott éktelenkedik
az “alkalmatlan” minősítés. (Ezzel egyben megvalósítottuk a korabeli viccbeli
kétféle alternatívát: őrültek háza és alkoholizmus.) Azokban az időkben elképesztő
volt az a határozottsága, ahogy a minket – az éjszakában kóborló gyanús elemeket
– igazoltatni készülő rendőröket, rendőri mivoltuk, nevük, valamilyen számuk
stb. felől kezdte faggatni.
Talán nemcsak
látszólag, Zoli sok tekintetben ügyesnek bizonyult, megtalálta számításait:
egy valamit azért jövedelmező szinekúra és sok alkalmi szellemi munka, gyönyörű
család, … lakható lakások zsúfolt könyvespolcokkal (Hunyadi János utca, Szilágyi
Dezső tér, Almássy tér, majd végül újra a Hunyadi János utca), pompás kutyák
(Titán, Bozont – az előbbi farkaskutyára fiatalon, az utóbbi pulira később hasonlított),
ösztöndíjak (Soros, Bécs, London, Mongólia, Kína, Tibet), ...
Hosszú évekkel
előtte, még úgy 1984 körül, nyáridőben, féléveken át hétvégéink a következő
forgatókönyvet követték. Szombaton Zoli, Mohamed és én felmentünk focizni a
Bécsi Kapuhoz, egytől ötig–hatig labdarúgás, a tőlünk telhető (néha azért a
mai NB I-et megütő) tempóban. Utána le a Batthyány tér felé, … s az odáig is
ragyogó sportteljesítményt úgy hétfő reggelig (vagy délig) öblítettük le. Közben
pedig megtárgyaltunk a napi politikától Feyerabendig és Chomsky-ig mindent,
ami érdekes. Kitüntetetten hálás témánk volt – mindenféle példán illusztrálva
– az, hogy mit ér a tudás, meg az, hogy az aktuális társadalomba való beilleszkedése
érdekében az egyén milyen áldozatokat hozhat, illetve kell, hogy hozzon, s személyiségéből
adódóan hol megy túl egy határon. Nemcsak a pszichiátriát illetően sokat foglalkoztunk
a deviancia és az épség … legkülönbözőbb megjelenési formáival.
Előtte is, közben
is és később is hétvégéken sokat jelenthettem hiányzót: az alapok betonozásától
a tetőfedésig sokféle, akkor jól fizető építkezésen vettem részt – ő … sokféle
más dolognak is köszönhetően kimaradt ezekből. (Talán joggal, valami keze hibájára
hivatkozott – pedig egykor bokszolt –, ha felvetettük neki, hogy nem végez kellő
mennyiségben testi munkát – ami pedig ekkor sokkal jobban fizetett, mint a szellemi.)
Mindenesetre sokféle méltatlan és méltó szerzőt fordítottunk le, többféle nyelvből
(főleg ő, neki a nagy Mircea Eliade is kijutott – őt szinte átdolgozta), hogy
valahogy megéljünk. Mindketten rengeteg lexikoncikket írtunk …, s a megélhetésért
elképesztő dolgokat elvállaltunk. Például az 1980-as évek végén mindketten –
ki-ki a maga külön útjain – egészen misztikus számítógép-alkatrészeket importáltunk.
Később Zoli szinekúrája mellett vagy három egyetemen is tanított. Sokat beszéltünk
arról, s én máig sem tudom a megfejtést, hogy Kelet-Európában a fizetéseket
miért pont úgy állapítják meg, hogy abból az illető a rezsijét még bőséggel
ki tudja fizetni, egyébként pedig ne tudjon megélni belőle. Megtárgyaltuk azt
is, hogy pont éppen Magyarországon a szakmai közösségekben a munkatársak egymás
iránti utálata, gonoszkodása a domináns attitűd, s ez például se Bécsben, se
Erdélyben, se ezektől nyugatra vagy keletre nem szokás. …
Éjszakai csúcsteljesítményünk
talán az volt, amikor kb. 1986-ban, nyáron, úgy éjféltájban Zoli, csak úgy viccből,
a Fő utcában, a katonai ügyészség – ahol, s ezt tőle tudom, Nagy Imrét is kivégezték
– első emeletének párkányára dobta Judit fapapucsát. Az előrohanó géppisztolyos
őröktől körbevéve vette le Zoli a papucsot – a vállamon állva. …
Szerettük a
Városligetet, ahol gyerekeket sétáltattunk (ő még kutyát is …), s ahol néha
délután egy-két sört és/vagy unicumot megittunk, de focizni a régi stílusban
már nem mertünk, talán nem is tudtunk volna. Nemcsak elvben a kelleténél többet
adtunk fel határozott alapállásunkból, ő talán többet – talán mert ambiziózusabb
és öregebb volt, talán mert okosabb is ... Tapasztalhattuk azt is, hogy a házasság
– úgy egyáltalán – nem tökéletes intézmény, meg hogy a Szovjetunió nem volt
nagyságrendekkel rosszabb az USA-nál.
Végül pedig
– lesöpörve saját asztalunkat – rájöttünk arra is –, de valahol vagy tizenöt
éve tudtuk –, hogy a tibeti logika, a kínai verstan, de egyáltalán a filozófia
és fonológia meg effélék nagyon érdekesek ugyan, érdemes foglalkozni velük,
de valahol ezek is bődületes baromságok. Magyarország – s hogy ide születtünk,
soha egy percig se bántuk – ingoványos talaján állunk, mozgunk, ahol – mint
ahogy másutt se nagyon – ezek a dolgok nem érnek semmit, jó lenne odafigyelnünk,
magunkra vigyáznunk, mert az alkohol, cigaretta, meg éjszaka fenn lenni – mindenre
bő antropológiai magyarázatot is találtunk –, nálunk adekvát válaszok, de veszélyesek.
Zoli nem eléggé vigyázott, avagy hajszoló és fenyegető világunkban a neki rendelt
túlélési stratégia vezetett korai halálához. (Forrás: Kicsi Sándor András visszaemlékezései.
Kiadatlan.)
… Noha kétségkívül
ő volt az az ember, aki Magyarországon - de talán ennél jóval nagyobb területen
is - a legtöbbet tudott a buddhista filozófiáról és a buddhista logikáról, elképzelhetőnek
tartom, hogy nem mindenki tekintene csodálattal arra a rendkívül széles spektrumú
életre, amelyet ő élt. Ez az élet a budapesti valóságban telt el.
A zseniális
elméleti ismeretek szoros kapcsolatban voltak a mindennapi élet jelenségeivel,
és maguk az ismeretek sem korlátozódtak pusztán a szorosan vett orientalisztika
világára, hanem a körülöttünk - akkor - lévő politikai rendszer szemlélete,
ismerete, és természetesen kigúnyolása éppúgy részét képezte a fiatalember világának,
mint a buddhista logika egyes speciális részterületei.
A kettősség
- melyet inkább továbbra is széles spektrumú életvitelnek neveznék - folyamatosan
jelen volt. Egy, az ELTE keretein belül rendezett tibetisztikai konferencián,
ahol sorban követték egymást az érdekes vagy érdektelen előadások, amikor Horváth
Zoltánra került sor, az addig elegánsan öltözött és mindenképpen értelmesnek
tűnni akaró előadók után ballondzsekijében az asztalhoz lépett, rákönyökölt,
és egy elképesztő előadással kápráztatta el a népes közönséget.
Az MTA Orientalisztikai
Munkaközösségében, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a szegedi egyetemen és
a Buddhista Főiskolán végzett oktatómunkája kiegészítéseként folyamatos kapcsolatban
volt az őt körülvevő világgal, amely állandó kihívást jelentett számára, és
ezért annak határait próbálgatta.
Kevés műve jelent
meg a buddhista filozófiáról, ám azok annál mélyebbek. Nem zárkózott el a népszerűsítő
irodalom fordításától sem, így számos nyelvből fordított Tibet kultúrájáról
szóló munkákat. Az ő munkájaként fordult magyarra a XIV Dalai Láma önéletrajzi
könyve, de fordított Mircea Eliadét, vagy akár tibeti orvosi ismereteket taglaló
művet oroszból: Hamarosan elérte, hogy a tibetisztikában ő lett a „horvátzoli",
ami természetesen rangot, és nem is akármilyen rangot jelentett.
Ez a rang kísérte
el őt a budapesti éjszaka különféle kocsmáiba, ahol éppúgy tudott kapcsolatot
teremteni a valójában csak az éjszakára szakosodott emberekkel, mint saját kollégáival,
akik közül többen is vele tartottak ezeken a kalandozásokon. A kocsmák boxaiban
gyakran folyt a beszélgetés kedvenc buddhista szakterületéről, de e szakterület
semmivel nem érvényesült jobban a beszélgetésekben, mint akár Petri György munkássága
vagy az '56-os események akkoriban még szabadon nem tárgyalható részletei. Mindezek
a témák talán komolynak tűnnek első pillantásra, és mintha a komolyság merevséget
hozna magával - nála azonban ugyanehhez a humor járult. A vidámság és a sajátos
humor volt az, ami - megkockáztatom a kijelentést -nem engedte, hogy bármit
is túlságosan komolyan vegyen, ettől azonban mindaz, amiről humorral szólt,
megőrizhette méltóságát.
Az általa választott
életmód, a nap 24 órájának kiterjesztése, a hegy és egyéb nedvtermők levének
mértéktelen fogyasztása nem segítette elő a hosszú létet a „szamszárában”.
A virtuális szamszárának azonban azóta is része, az általa fordított könyveket ma is forgatjuk mindannyian, a magyarországi tibetisztika és buddhológia már a legfontosabb nevek között tartja számon Horváth Zoltánt. Útkeresése közben lassan ráébredt arra, hogy érdemes lenne vigyáznia magára, de akkor más késő volt.
(Forrás: Nagy Zoltán: Horváth Zoltán. In: Lángra lobbant a szikra. Emlékkönyv a buddhizmus magyarországi meghonosítóiról. Szerk. Kalmár Csaba. Budapest, 2004. A Tan Kapuja Buddhista Egyház. 123-126. o.)
