Horváth Z. Zoltán: Benedek professzorék kalandja a tibeti misztikával, Bírálat Benedek István: Tibeti orvoslás című könyvéről

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Horváth Z. Zoltán
BENEDEK PROFESSZORÉK ÁTLAGOS PARASZTJAI
AVAGY AZ AGYAFOSZTOTT BÉKA (FROG) KALANDJA
A TIBETI MISZTIKÁVAL
Kéziratként a szerzőtől
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Bírálat Benedek István: Mandragóra – Tibet
(Kultúrtörténeti tanulmány különös tekintettel a varázslásra és gyógyításra)
Gondolat, Budapest, 1979. című könyvéről
Második kiadás: Tibeti orvoslás és varázslás, Gondolat, 1987

"Nincs hamisabb dolog, mint mikor az ember azt gyűlöli, amit nem ért, ha szinte gyűlölségre méltó volna is. Mert akármi is akkor méltó gyűlölségre, mikor megismerjük méltó voltát: mely isméret nélkül nincs igaz mentsége az gyűlölségnek. Ha jól megértenék, semmiképpen nem gyűlölhetnéjek. De csak ebben restül meg az emberi elmének nyughatatlan volta; érteni sem akarják, amit egyszer mód nélkül meggyűlöltek."

Pázmány Péter, Az mostan támadt új tudományok hamisságának tíz nyilvánvaló bizonysága (ÖM I. 386)

Nagy írásbeliségű, eddig kevéssé föltárt műveltségű népek kutatói többnyire annyi elvégzendő munkát, bejáratlan területet látnak maguk körül, még az ún. "szűkebb szakterületük" kerítésén belül is, hogy ritkán veselkednek neki mások munkái behatóbb bírálatának. Most azonban, hogy Benedek István (ezentúl: BI) könyve a tibeti orvoslásról másodszor is, lényegi változtatás nélkül, noha új címen megjelent; én, aki a tibeti kultúra egynémely területének óvatos vizsgálatára adtam a fejem, úgy érzem, egyszerűen nem szabad tovább hallgatnom. Igazság szerint már az első kiadás olvastán is orcapirítónak éreztem, hogy egy ilyen könyv egyáltalán megjelenhetett, ráadásul minden visszhang nélkül, akkoriban, még egyetemistaként úgy gondoltam, akad nálam fölkészültebb e munka elvégzésére. Nos, nem akadt, ami alighanem egyik oka annak, hogy a könyv ismét megjelenhetett, s félő hogy most sem akadna, noha a szerző immár "egy esetleges harmadik kiadás"-sal fenyegetőzik (9. oldal; ezentúl csak a puszta számot írom le). Fölveszem hát a (gumi)kesztyűt, s magam látok a műtéthez, jóllehet a műtőasztalra pillantva nem egészen világos, vajon operáció vagy takarítás-e a feladatom.

Ne rémüljön meg az olvasó, nem elsősorban a keletkutatás "belügyeiről": átírási, fordítási, értelmezési kérdésekről lesz itt szó (az adott esetben olyan lenne ez, mintha egy tömegszerencsétlenség áldozatait neurózisukból akarnánk először kigyógyítani), inkább a könyv mögött rejtőző szemléletmódot szeretném megmutatni.

A FORRÁSOK
avagy: "Figyelmes olvasónak szemet szúrhat bizalmatlanságom a saját bizalmatlanságom iránt" (275)

E szemléletmód megértéséhez azonban először is az azt tápláló forrásokat kell szemügyre vennünk. Címe szerint a könyv a tibeti orvoslásról (és varázslásról) szól, vagyis csupán egyetlen részterületéről egy olyan "egzotikus" műveltségnek, amelynek még egészét sem mutatta be megbízható könyv magyarul. Ez persze nem volna akadálya annak, hogy valaki rögvest a tibetiek orvoslását tárgyalja, csakhogy BI könyvének nagy része nem a tibetiek orvoslásáról szól, hanem "magukról" a tibetiekről. A könyvnek csaknem egy harmadát kitévő terjedelmes első rész (13-105) az egy-két kivétellel a háború előtt magyar fordításban (sőt: "átdolgozásban") is megjelent, ilyen-olyan útleírások hevenyészett olvasónaplóját közli, ezeknek is kizárólag azokat a részeit, ahol a szerzők ostoba európai gőgje kap szabad teret, vagyis mond lesújtó véleményt az egész tibeti nép testi-lelki állapotáról. Csakhogy míg az utazók többsége a múlt században, vagy századunk elején járt Ázsiában, amikor az efféle kevélység, ha nem is volt okos és méltányos, azért legalább valamennyire érthetőnek és szokásosnak mondható, a valaha is elhangzott legsötétebb kijelentésekből a 20. sz. végén egy breviáriumot összeállítani enyhén szólva meghökkentő vállalkozás.

Mivel pedig ezek a nem mindig tiszta, olykor pedig kifejezetten mérgezett és bűzös források a könyv későbbi részeit is táplálják, érdemes némelyikükkel közelebbről is megismerkednünk. BI láthatóan legkedvesebb szerzője az a Landor, akiről máig nem bizonyosodott be, hogy járt-e egyáltalán Tibetben. Ha járt is, pusztán kalandvágyból hatolt be oda, minden előzetes ismeret s közelebbi cél nélkül. Természetes, hogy fogadtatása is ennek megfelelő lehetett. Ritkán írtak le személyes sérelemtől indíttatva egy nép egészéről nála durvább és ostobább kijelentéseket, amely ma már nem több mint egy múltszázadi kalandor frusztrációjáról fönnmaradt pszichiátriai dokumentum. De lehet-e kijelentéseire a mai Magyarországon egy könyvet építeni? (Lehet.) BI számára pedig kifejezetten perdöntőek Landor mocskolódásai, senkitől annyit nem idéz, mint tőle, s szokatlan toleranciával áll ki mellette, megvédve a "furcsa akadémikus gőg"-től, amely nem tudta "megbocsátani neki, hogy majdnem (!) eljutott Lhászába" (86), másutt pedig igazat ad Landornak, hogy az utálta a tibetieket: "meg is volt az oka rá" (161).

Arra még majd visszatérünk, hogy Landor, s nyomában legjobb magyar tanítványa, BI szerint a tibeti nép úgy ahogy van, piszkos, agyalágyult, gyáva, hazug stb., most inkább BI forráskezelésére szeretnék egy igen jellemző példát bemutatni. Van Landornál néhány oldal, ahol az emberi ostobaság mélyrétegeiből újra meg újra fölbukkanó vérvádat fogalmazza meg. Rendkívül tanulságos ahogyan ezt BI értelmezi:

"Landor hozzáfűzi elbeszéléséhez azt is, hogy a lámák állítólag különlegesen sóvárognak az embervér után, és hajdan a kolostorokban található koponyaserlegekből vért ittak. Hogy ez igaz-e, bajos megállapítani; Landor maga is mint hallomást adja tovább." (90, kiemelések tőlem).

A képlet világos: egy kalandor, aki nem biztos, hogy járt Tibetben, úgy hallotta, hogy a tibeti lámák hajdan állítólag embervért ittak. S mit fűz ehhez BI? Azt, hogy "nem lehet elzárkózni az elől, hogy ilyen is volt" (90). Mindennek fonák ostobaságát talán maga is megérezte, mert sietve hozzáfűzi: "Általánosságban persze a lámák nem élnek embervérrel...". A tibeti buddhisták vérivó szokásairól tehát annyit tudunk meg a könyvből, hogy egyfelől nem lehet kizárni, hogy élnek, másfelől azonban általánosságban nem élnek ilyen itallal. A forráskezelés kapcsán talán szabad egyetlen egyszer BI gyakran homályos megfogalmazásain is eltűnődnünk. Ugyan mit érthet BI azon, hogy "a lámák állítólag különlegesen sóvárognak az embervér után"? Két megoldás kínálkozik; vagy úgy értjük ezt, hogy a lámák nem úgy sóvárognak az embervér után mint a többi rendes ember, hanem valahogy másképp, egyedi (talán éppenséggel perverz) módon. A másik megfejtés az lehet, hogy a népszerű író egyszerűen rossz magyar kifejezést használt vérvádja megfogalmazásakor; ha "különösképp/en/"-t olvasunk, akkor az lesz az eredmény, hogy minden tibeti sóvárog a nedű után, csak a láma-tibetiek még inkább. A kérdést a további kutatásra hagyom, én most inkább a gondolatmenetre hívnám föl a figyelmet, ez az a taktika ugyanis, amelynek segítségével a világon mindent be lehet mocskolni és rossz hírbe lehet hozni, legalábbis a kevésbé figyelmes vagy tájékozott olvasó előtt. Épp ezért lett a bulvárlapok kedvelt harcmodora. Kár, hogy nálunk épp egy (sőt: a) tudományos ismeretterjesztésre szakosodott könyvkiadó vállalkozott újbóli meghonosítására. (A föntiek ismeretében már igazi szőrszálhasogatás megemlíteni, hogy Landor ezt az egész ostobaságot nem hallomásként adja tovább.)

Ide kívánkozik az az örvendetes tény, hogy a lámákról BI tapasztalatai már jobbak Landoréinál, a második kiadás előszavából megtudjuk tőle, hogy egyik példányuk egy kongresszuson "elpilledve"nála ebédelt, "bordó szerzetesi csuhájában jóízűen ette a csirkegulyást meg a sültoldalast", mi több: "angolul igen okosan elbeszélgetett tibetológus feleségemmel". (A szórend sugallata szerint más nyelven már kevésbé bizonyult okosnak, de csak türelem) (8)

Nyilvánvaló, hogy ilyen forrásból egyetlen csepp is tönkretesz egy hordónyi tiszta vizet, hát még ha literszám öntik, s ráadásul a többi forrás vize sem makulátlan.

Itt van például a Landornál sokkalta árta/lma/tlanabb szerző, Juhász Vilmos, aki a harmincas évek végén összeollózott a nyugati irodalomból egy Tibet-könyvet, mégpedig anélkül, hogy egyetlenegy (!) forrását föltűntette volna. BI a következőket említi meg róla, mielőtt hosszú oldalakon át idézni kezdené:

"könyve 1938-ban jelent meg, tehát a századelő ismereteit közli" (146, saját kiemelésem),

vagyis mintha ezt írnánk: a könyv 1988-ban jelent meg, tehát az 50-es évek tudását tükrözi. (Persze könyve válogatja; az épp ismertetett kapcsán ez inkább dicséretként hatna!) BI megállapítja még Juhászról, hogy megbízható forrásokból dolgozott, s közli, hogy "utóbb egy New York-i egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára lett" (uo). Ennél többet pedig senki ne várjon egy Tibetről szóló könyv írójától. BI-on azonban erőt vesz a hypercritica elfojthatatlan szelleme, és így ír:

"Megbízhatósága dacára legyünk óvatosak az adataival: nem a szemtanuk tapasztalását, hanem a 'kikerekített' történetet adja tovább – relata referat." (146-47).

Engedelmet; most megbízható-e Juhász, vagy kikerekíti (megnevezetlen) forrásait? Melyek a megbízhatóság criteriumai ha valaki Tibetről ír? Talán, hogy más témáról "megbízhatóan" írt korábban? Hogy nem veri a feleségét? Hogy New Yorkban magyartanár volt? Ismét egy rejtély.

Ilyen forrásokból vett idézetek alkotják az egész könyvnek jó egynegyedét, s körülbelül ugyanennyit a hasonló szellemben hozzájuk fűzött elmélkedések. Sajnos az idézetekkel is baj van. Azt kár is említeni, hogy a hosszú oldalakon át futó újraközlésekben a - gyakran bekezdésnyi - kihagyásokat BI nem jelzi, néhány szót átír, egy hibás tibeti alakot egy másik hibással cserél föl stb. Sokkalta szomorúbb az a mód, ahogy BI szándékaihoz igazítja Tucci és Ghersi útleírásának egyik passzusát. BI föltette magában, hogy a közelmúlt tibeti orvosai "elsámánosodtak", s mivel sem többé, sem kevésbé megbízható könyvben nem talált megfelelő leírást, hát "csinált" egyet. "Tucci részese volt egy orvosi szertartásnak" - írja (201). Majd hosszan idézi Tucciék beszámolóját egy falusi ünnepségről (!), utána pedig levonja következtetését:

"Ez bizony semmiben sem különbözik az ősi samanizmus hagyományos szertartásaitól. A Tucci-Ghersi-expedíció legfontosabb tanulsága ez, amit ha ők nem vontak le, mi ne habozzunk kimondani: a tibeti orvosok sámánok voltak." (162)

Érdekes módszer; BI egy népünnepélyt előbb orvosi szertartásnak nevez ki (igaz sajnálkozik afölött, hogy Tucci nem szól róla, volt-e ott beteg egyáltalán - 160), majd ezt az expedíció fő eredményévé teszi meg, s a résztvevők helyett mindjárt a tanulságot is levonja. S ez még semmi; ez a "következtetés" lesz az ottani orvoslásról szóló fejezetének legfőbb elméleti alapja (erre még visszatérünk).

Örvendetes viszont, hogy BI ha elvétve is, de találkozik valódi szaktekintélyek könyveivel is. Tuccinak egy másik könyvét is ismeri, azt a talán egyetlen népszerűsítő könyvet, amelyet a tibetológia nemrég elhunyt vezéralakja valaha is írt. E műben már más szellem uralkodik, mint amilyet BI megszokott, vagy igényel, ezért gyorsan ki is jelenti: "sok újat nem tudunk meg könyvéből" (189)!
Ennyit a forrásokról, amelyek zömének egyetlen közös vonása van: magyar vagy német nyelven is hozzáférhetők.

A TIBETI ÉS A TÖBBI IDEGEN NYELV
avagy: "A legnagyobb nyelvi nehézséget nem a szövegek megértése és fordítása okozta, hanem a tibeti szavak angol fonetikus átírása." (ti. Csomának!, 72)

BI természetesen nem tud tibetiül, hiszen a legutóbbi évekig mifelénk ez volt egy Tibetről szóló könyv megírásának egyetlen szükséges és elégséges feltétele. Sajnos a tibeti írásról sincs fogalma, annyit tud róla, "hogy bár indiai mintára alakult ki, teljesen egyéni és nagyon bonyolult" (14, saját kiemelésem). (Aki próbálta, tudja, hogy néhány nap alatt meg lehet tanulni.) Ám az igazi nehézséget BI számára az átírási rendszerek okozzák:

"minden nemzet, sőt úgyszólván minden szerző a maga tetszése szerint használja"

kesereg egy jegyzetében (15, saját kiemelésem). Az igazság ebből annyi, hogy valóban van 4-5 nemzetközileg alkalmazott átírási rendszer, amelyek egyértelműen és automatikusan átfordíthatók egymásba, s első pillantásra komolynak tetsző különbségeiknek óriási előnye is van: az ember csak belepillant egy Tibettel foglalkozó könyvbe, s azonnal meg tudja állapítani, megtette-é a szerző azt a legeslegelső lépést, amely ahhoz szükséges, hogy őt s művét komolyan vegyük.
Megfeddi ugyanakkor BI a honi tibetistákat, hogy "hajbakaptak" az átírásmódokon, pedig csak az történt, hogy a keleti nevek (és szavak) magyar helyesírását rögzítő szótárba kétféle átírás került: egy pontatlan, használhatatlan, tehát teljesen felesleges, kiejtést követő, valamint egy csaknem pontos, "magyaros" betűket használó átbetűző rendszer. Mondani is kár, hogy BI az első formát választotta, s a könyvébe innen-onnan fölvett tibeti szavakat úgymond "átvezette" a 2. kiadásba, ami két apró dolog miatt nem egészen pontos:

(1) az 1. kiadás egyik jegyzetében (Mandragóra I., 27. o., 4. j.) áll, hogy szándéka szerint már akkor is ezt használta (holott még nem jelent meg),

(2) szándéka ellenére azonban mindkét kiadás lapjain össze-vissza keveri a legkülönbözőbb átírási és -betűzési rendszerekből való "helyes" és pontatlan alakokat.

Így azután megnyugtathatjuk BI-t, aki már most attól fél, "hogy egy esetleges harmadik kiadás idején nem kell-e ismét megmásítani a tibeti-magyar helyesírást", (9), hogy ez kb. olyan súlyú dilemma, mint kivégzésünk hajnalán azon töprengeni, mossunk-e fogat vagy se.

Mármost Tibetről lehet úgy írni, hogy nem tudunk tibetiül, úgy írni azonban, hogy az angolnak az olvasás szintjén sem vagyunk urai, az már világszerte páratlan vállalkozás. Pedig BI szemmel láthatóan akkor nyúl csak angol könyvhöz, amikor minden kötél szakad, teljesen általános utalásai számosak ugyan az angol szakirodalomra, de igazán földolgozott könyvet csak egyet találtam, Rechung Rinpoche Tibetan Medicine-jét, amelyet BI legalább 2 szerzői és 4 (fejezet) címen idéz teljes összevisszaságban.

Fenti gyanúmat igazolja BI kalandja "az ezoterikus lamaizmus és transzcendens tibeti metafizika" útvesztőjében. A 111. oldalon írja, hogy e terület népszerű magyarázataiból nem értette meg a tanokat, majd "csupán szerény névsor"-ként fölsorol egy futballcsapatnyi szerzőt (akik közül igazából csak kettő foglalkozott a témával). Hozzáfűzi, hogy a balsiker saját fogyatékosságának tulajdonítható, s mint kiderül, ez inkább tárgyilagos, mintsem szerénykedő kijelentés. A meg nem értett szerzők között szerepel (az angol) Evans-Wentz is, majd azok következnek, akiktől BI tanult valamit a tibeti misztikáról (hogy mi ez a "valami", arról később). Schmidt József, Szimonidesz Lajos és Glasenapp is itt sorakoznak, noha ők egyetlen értékelhető mondatot sem írtak a témáról. Itt van azután Hamvas Béla, aki Tibeti misztériumok c. rövid antológiájában Evans-Wentz angol fordításaiból válogatott (sajnos e tényt könyvében nem említette); Kazi Dawa-Sandup láma, aki csak Evans-Wentz-cel közösen publikált (tehát senki nem mondhatja, hogy érti az egyiket és nem érti a másikat), s itt van Govinda láma magyarázata is, amely viszont Evans-Wentz-ék angol Halottaskönyv fordításának magyarázatokkal kisért német fordítása. BI kissé körülményesen tehát a következőket közli: "az ezoterikus lamaizmus és transzcendens tibeti metafizika" bonyolult kérdéskörét nem tudta megérteni az olyan könyvekből, amely ez:

(1) valami másról szólnak, vagy
(2) angolul íródtak,

megértett "valamit" azonban a megfelelő könyvek magyar vagy német fordításából. Quod erat demonstrandum - mondhatnánk a könyv szellemében. Amikor azonban szembeszáll az angol nyelv nehézségeivel, arról rögtön értesít bennünket is. Rechung Rinpoche könyvét ismertetve kitér rá, hogy a "kivonatos ismertetés" kifejezés eredetije "brief account" volt (223), s az sem mindennapi, amikor BI saját szövegének egy szavát adja meg angolul (254). Az igazi nyelvi szakadéknál azután részletes leírást kapunk a legyőzésére tett heroikus erőfeszítésről. BI az említett könyv egyik, gyógyszerekről szóló részletét ismertetvén ezt írja:

"...nyolcfajta gyógyszert tárgyal: megnevezésüket Dzsampál Kunszang nyomán angolul közlöm, mert az általa használt szavaknak több magyar megfelelője van (ezeket zárójelbe teszem), nem tudhatjuk, melyikre gondol:..." (251, kiemelés tőlem).

Bizony bizony, minden fordítás örökös problémájával állunk itt szemben. Lássuk hát az ördögi passzust:

"heavy (súlyos, heves), smooth (sima), cool (hűvös), soft (lágy), light (könnyű, vagy világos, fényes), rough (durva, nyers vagy savanyú, fanyar), warm (meleg), sharp (csípős, éles, hegyes)."

E bravúros nyelvészeti-filológiai megoldáshoz csak egyetlen halk megjegyzést fűzhetünk: amellett, hogy a heavy szónak (a sharp-pal ellentétben) nincs "heves" jelentése (alighanem a hangalakok hasonlósága zavarta meg a szótározót), a rough-nak (a 2. kiadás múlhatatlan érdeme, hogy elhagyta a szó végéről a -t betűt) sokadik jelentése a "fanyar" s csak a rough wine összetételben, az összes többi szónak pedig több jelentése van az itt fölsorolt/ak/nál, mindemellett tehát az első pillantásra világos, hogy a súlyos-könnyű, sima-durva, hűvös-meleg, lágy-csípős ellentétpárokról van szó, ez a talány talán még a Füles gyerekrovatába sem kerülhetne be. Jóllehet, ha ilyen könnyedén állnánk a dologhoz, akkor nem tehetnénk népünk közkincsévé az elemi (és sajnos hibás) szótározás során teleírt (és egyre dráguló) papírlapokat.

Hasonló filológiai hadonászásain máskor sem tud úrrá lenni a szerző. Így pl. szeretett Landorja könyvét idézve rendre megadja a német és a magyar kiadás oldalszámát, függetlenül attól, hogy mindkettő az angol eredeti fordítása csupán. Amikor egy magyarra átdolgozott útleírásból idéz (s nem is első ízben), végtelenül akkurátusan hozzáteszi:

"az eredeti szöveggel ezt nem vetettem össze."
(108, saját kiemelésem)

Máskor egyetlen elegáns mellékmondattal óvja meg az olvasót, hogy teljesen torz képet alakítson ki magában a tibeti orvoslásról:

"Sir Charles Bell angol diplomata - nem tévesztendő össze a száz évvel korábbi hasonnevű neurológussal..." (179).

Hangsúlyoznom kell, hogy az eddig elmondottakat egy valamelyes jó szándékkal, bizonyos összefogottsággal és a szellemi integritás némi jelével megírt könyv esetében soha nem tenném szóvá. Ezeket a voltaképpen formai jegyeket azért soroltam csak föl, mert mindenképpen meg akartam mutatni, hogy az ezután sorraveendő "tartalom" milyen alapra épül, pontosabban hogy BI minden kijelentése gyakorlatilag teljesen alaptalan. Vegyük hát sorra a nagyobb témaköröket.

A TIBETI NÉP ÉS LAKOSSÁG JELLEMZÉSE
avagy: "Némi magyarázatra szorul, miért beszélek viszonylag oly sokat Tibetről" (19)

A társadalomról eddig fölhalmozott minden tudásunk sutba vágható lesz, ha BI a - várva várt - 3. skk. kiadásokban kifejti majd itt csak röviden és olykor weberi homállyal körvonalazott képét a tibetiek társadalmi szerkezetéről. A kép lényege az a rendkívül finom distinctio, amelyet "lakosság" és "nép" között állít föl.

"A lakosság - mint értesülünk róla - nomád pásztorokból, letelepült földművelőkből, kereskedőkből, szerzetesekből, rablókból és koldusokból áll." (14)

E meglehetősen különös módon tagolódó társadalom ugyanakkor szinte egységesen "jórészt a nomádság ősi szellemi szintjén él" (19), ami azért szokatlan dolog.
Mármost a nép első definíciója igen hasonlít a lakosságéra:

"A tibeti nép földművesekből, lámákból, rablókból és koldusokból állt; e négy csoport nem választható el élesen egymástól..." (129, saját kiemelésem)

a kereskedők hiánya, no meg a múlt idő finom használata itt nyilván egy archaikus állapotra hivatott utalni, amit a második tagmondat is alátámasztani látszik; akkoriban a lakossággá még nem szerveződött nép tagjai reggel nyilván földecskéjüket művelgették, délben eltemették egyik-másik társukat, majd rabolni mentek s egy kolduló menettel tették föl napjukra a koronát.
Sokkal újszerűbb a második meghatározás, amely szerint:

"Népen nemcsak a nomád és félnomád törzseket kell érteni,... hanem a kolostorok alacsonyabb rangú szerzeteseit is, akik pusztán abban különböznek a nomádoktól, hogy megtanulnak írni, olvasni, imádkozni és a néptől elszedett sarcból viszonylag jól élnek, természetesen munka nélkül." (89, saját kiemeléseim)

Ha szabad a föntiek alapján összegeznem azt, amit a - nyilván - készülő szintézisből előre látok, akkor a tibetiek között a következő társadalmi csoportokat vagyok képes BI nyomán megállapítani. Van egyrészt a voltaképpeni (analfabéta) nomádság, másrészt az írni-olvasni-imádkozni tudó nomádság, vagyis a lámák. (Pontosabban csak egy részük; sajátos köztes helyet foglalhatnak majd el a végleges rendszerben a BI által lépten-nyomon emlegetett írástudatlan szerzetesek.) A lámák mármost kizsigerelik a népet, amelybe meghatározásunk szerint önmagukon kívül a nomádok tartoznak. A két osztály (?), népréteg (?) egységes képét és rejtett belső tagolódását BI míves és újszerű társadalomlélektani tulajdonságokkal festi meg: "babonásak, tudatlanok, piszkosak és gyávák" (89), míg az írni stb. tudó nomádok megkülönböztető jegye az, hogy "amellett fanatizáltak és kegyetlenek is." (uo.) A kegyetlenség szerencsére komparábilis paraméternek bizonyul a B-féle társadalom-leírásban: "Meglepő módon sokkal kegyetlenebbek, mint a tibeti rablók." (uo.) (Papságról ilyesmit hallani valóban meglepő, még ha buddhistákról van is szó.) A lakosság fennmaradó rétegei közül a földművelők, noha letelepedettek, "beérik annyival, amennyit a természet magától nyújt" (33) (ezeket nevezte a BI előtti terminológia "gyűjtögetők"-nek), s hogy annyival beérik, az nem akármi, hiszen - amint e valóságos (noha kissé zilált) tibeti enciklopédiából megtudjuk - Przsevalszkij, a "kitűnő botanikus" (szabadidejében: tábornok) szerint: az ország "növényvilága satnya", "rendkívül terméketlen mindenütt, alig teng rajta néhány elkorcsosodott növény" (150, 31. j.). A fönnmaradó osztályokkal kapcsolatban fölmerül a kérdés: kivel s mivel kereskednek a kereskedők, kitől mit rabolnak a viszonylag szelíd rablók, s kapnak a koldusok. Fölbukkan másutt még egy osztály, a népen-lakosságon kívül állani látszó katonáké, amellyel kapcsolatban "a nép megszokta, hogy gátlástalanul elszedi minden javukat" (94). A fentiek fényében nem dúskálhatnak a prédában.
A tibeti gazdasági-társadalmi helyzet ismeretében azután nem csodálkozhatunk, hogy arrafelé:

"Feltűnően sok a nyomorék: sánta, púpos, görbe lábú, ferde fejű. A nehéz fülkarikáktól megnyúlik a fülük. Ép foguk alig van. A gyermekeknek akkora a hasuk, hogy sokszor járni sem tudnak, ez állítólag később fokozatosan elmúlik. Gyakori a süketség, dadogás, beszédhiba, süketnémát ellenben nem látni..." (87, a két kiemeléssel episztenológiai aggályaimnak adtam hangot).

A későbbiek során BI enged - nyilván olvasói kedvéért - elméleti szigorúságából, s lakosság és nép egyszerűen "a tibetiek"-ké olvad, ám jól kimunkált s kellően dokumentált jellemzéseknek továbbra sem vagyunk híjával.
Első szempillantásra talán valahogy külsődlegesnek látszik az a könyv egyik vezérelvéül választott megfigyelés, amely szerint a tibetiek egész egyszerűen piszkosak. Nem hogy kezüket nem mossák, de - érdekes néprajzi adalék! - ujjaikat sem (69). Piszkosak persze nőik is (34), ráadásul könnyűvérűek (14), miközben azért ők végzik a munka nehezét (33). Érdekes házassági szokásaik lehetnek, hiszen hozzászoktak a poliandriához (13), miközben a "lakosság legnagyobb része monogám" (35). E zömmel egyférjű többférjűek azután könnyen összeálltak pár évre a kínaiakkal, "aminek eredményeként rengeteg a kínai-tibeti keverék" (13-14).

A tibetiek külkapcsolatait illetőleg azonban BI - nyilván jó okkal - inkább az angol gyarmatosítást veszi bonckése alá, s a tőle mindig várható meglepetés ezúttal sem marad el. Leszögezi ugyan, hogy "az angol gyarmatosító háborúkat általában nem a humanizmus jellemzi" (105, saját kiemelésem), a tibetieket azonban úgy tűnik ezúttal is el kell különítenünk az emberiség jóravaló többségétől, hiszen - mint kiderül - az angol csapatok "a tibetiek baráti szövetségét megnyerni" vonultak be Lhászába, s kézenfekvő, hogy "ennek érdekében humanisták is lehettek" (105). Tulajdonképpen elég lenne mindezek elfogadására az akcióban részt vevő egyik ezredes tiszti becsület szava, akit egyébként BI szerint "ma tibetisztikai szaktekintélyként" tartanak számon. (Ebből annyi igaz, hogy ha gyöngéd lenézéssel írt könyveit gyöngéd elnézéssel olvassuk, több dolgot valóban ma is megismerhetünk belőle. Mindenesetre nem lehetett egyszerű személyiség, ha BI így jellemzi: "legalább annyira katona, amennyire orvos, és legalább annyira angol, amennyire orientalista" 93). Akárhogy is, BI villámfényű bizonyítékot tár a saját bizalmatlanságuk iránti bizalmatlansággal szemben továbbra is bizalmatlanok elé az angolok barátkozó kedve ügyében: "itt azonban csakugyan nem területet akartak szerezni" írja, hiszen: "túl nagyvolt a terület, nem tudnának (!) mit kezdeni vele" (105)! Ez az érv új távlatokat nyithat meg a brit birodalom világhódításának értelmezésében. Csakhogy, a szedett-vetett tibeti katonaság neki támadt a mosolyogva közelgő állig fölfegyverkezett angol csapatoknak, nem mintha elpárolgott volna - BI szerint közmondásos - gyávaságuk, hanem mert a bolondokat egy hamis jóslat bátorította az értelmetlen ellenállásra (99). Erre persze a végtelenül barátságos angolok is puskájukhoz kaptak, s az európai (= egyedül racionális) gondolkodás örök diadalára "a mágikus erő azonban az angolok lőfegyverében volt" (99). De ne ijedjünk meg: "ez a csetepaté elenyészően csekély emberveszteséggel járt" (92). Hadizsákmányt persze vittek magukkal a friss barátok, ha már egyszer arra jártak, de az a "néhány tibeti kódex (!) meg templomi kegytárgy" amiket az angolok nyílt mosollyal elraboltak "meg sem közelíti azoknak a számát, amiket (!) azóta a tibeti lámák suttyomban elkótyavetyéltek a műgyűjtő szenvedélyű külföldi utazóknak" (92). Ismét csak kiderült hát, ki a tibeti nép igazi ellensége. Suttyomban, de elég nagy tételekben kellett a "kódexeket" elvesztegetniük a lámáknak, hiszen a legutóbbi évekig fél tucat külföldi utazó ha járt azon a vidéken.
A baráti brit sortűz után a "lakosság hamar összebarátkozott az angolokkal" akik rögvest megkötöttek egy (nyilván szokás szerint a másik fél számára előnyös) egyezséget, amelyet aztán "a tibetiek éppúgy nem tartottak be, mint a korábbiakat" (93), korábban (91) egyébként megtudhatjuk, hogy most is efféle becstelenség miatt jöttek az angolok barátkozni.

A TIBETI "MŰVELTSÉG"
avagy: "vállalkozásom eleve reménytelen: megértetni az olvasóval azt, amit magam sem értek" (111)

BI e témakörben továbbra is a jól bevált módszerrel él; a kedvelt utazóitól vett idézeteket ütközteti a belőlük merített ismeretekkel, s így meglehetősen homogén képet sikerül elénk tárnia a tibeti nép állapotáról. Erős kritikai érzékenysége azonban még a talpig úriember gyarmati katonatiszttel kapcsolatban sem hagyja el, hiszen ezt írja:

"Arra is gondolhatnánk..., Waddell talán szántszándékkal túlozza a tibetiek szellemi szintjének bemutatását, ezzel igazolva a 'felsőbbrendű' angolok behatolásának erkölcsi jogosultságát."

Ám ezt a nevetséges ötletet egyetlen cáfolhatatlan és hajszál pontos ellenérvvel lesöpri az asztalról:

"Csakhogy az általa közölt adatokat azóta számos kutató megerősítette, s nemcsak angolok." (105, saját kiemelésem)

Ha számosan, s nem is csupán angolok (hanem olyan kontemplatív szelídségű, visszahúzódó népek múlt századi fiai is, mint mondjuk a németek, franciák stb.) akkor nyilván szó sincs a "szellemi szint bemutatásának szándékos túlzásáról". Egy valamit azonban nem értek, mégpedig azt, hogy miért tette idézőjelbe BI az angolokkal kapcsolatban a felsőbbrendűség szót. Hiszen a tibetiek általa fölsorolt és folyvást emlegetett tulajdonságait (butaság, gyávaság, piszok, hazudozás stb.) nyilván nem tartja az angol népre is érvényesnek, ha pedig így van, akkor BI-nak igenis felsőbbrendűeknek kell mondania az angolokat, ha mindazt, amit leírt komolyan gondolja.
Egyértelműen így áll a dolog a következők fényében. BI széleskörű szakirodalmi kalandozásai után nekilát a szintézisnek. Az idegen gondolkodásmódot a tőle megszokott óvatossággal közelítve meg azt írja;

"túlságos (az 1. kiadásban: túlságosan) szimplifikálás volna... elintézi azzal, hogy 'idealista szemlélet'. Természetesen az, de..." (173)

S amivel ezt az idealista szemléletet egy egész nép gondolkodásmódja kapcsán pontosítja, az túlzás nélkül mondva a magyar gondolkodás (és könyvkiadás!) történetének leghitványabb rétegéhez tartozik:

"sajátos testi és lelki állapot, amit csak az elmekórtanból kölcsönzött szavakkal lehet megközelítő pontossággal leírni: doxazma, vízió, hallucináció, egzaltáció, eksztázis, katatónia, dereizmus, depriváció, amencia, emollíció cerebri és hasonlók. Lényege ennek magyarul: téveseszme-rendszer, látomások, önkívületi állapot, lelki megmerevedés, elvonatkoztatás a valóságtól, szellemi leépülés egészen az agylágyulásig." (173)

Ez a tibetiek elleni hisztérikus kitörés úgy látszik BI saját, lelke valamely sötét bugyrában megfogalmazódott véleménye, hiszen így folytatja:

"Az utazók azonban, akik a régmúltban vagy a közelmúltban találkoztak a tibetiekkel, egyértelműen vallják, hogy semmiféle ilyen elmebajos vonást nem észleltek rajtuk, ellenkezőleg: derűs és kiegyensúlyozott emberek, iskolázatlanságukban is természetes észjárásúak, ..." (uo.)

Már-már gyanakodni kezdenénk, hogy valamit félreértettünk a fenti, világviszonylatban is párját ritkító népmocskolás olvastakor, amikor BI ekképp zárja le tudathasadásos gondolatsorát:

"Fogadjuk el tehát a tibetieket normálisnak így, ahogyan köztünk csak elmebetegek élnek." (uo.)

Én sajnos nem rendelkezem ekkora türelemmel, ezért azt javaslom: ne fogadjuk el, hogy ma Magyarországon valaki egy számára teljesen ismeretlen népről úgy írhasson, ahogy másutt csak elmebetegek írnak.

Ugyanakkor bizonyos mértékig megnyugtató, hogy a fentieket nem beszűkült etnocentrizmusa íratta BI-nal. Kiderül: odacsap ő bizony a többi babonás fajzatnak is, ha másképpen nem, hát szemének egy villanásával. A tibetiek mentségére hozza föl, hogy csupán

"talán egy fokkal babonásabbak a mi átlagos parasztjainknál..." (173)

Világos beszéd, bár egyetlen részletkérdés azért homályban marad, nevezetesen, hogy ki lehet az a mi. Mert hogy professzor uraméknak saját parasztjaik volnának, azt nehezen hihetem, bár könyve második kiadásánál ez sem lenne nagyobb meglepetés. Akkor viszont csak arra gondolhatok, hogy a magyar parasztságot emlegeti "a mi parasztjaink"-ként, vagyis a magyar nép egyik feléről állapítja meg a huszadik század végén, hogy alig kevésbé babonásak, mint a tibetiek, akikről ugyanazon a lapon tudjuk meg, hogy szellemileg a maguk részéről már teljesen leépültek. Érdekes néprajzi megfigyeléseit immár százezrest is meghaladó példányszámban terjeszti az országban a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat kiadója, láthatólag nem tartva tőle, hogy a könyv még egy átlagparaszt portájára is elvetődhet. A címe szerint a tibeti orvoslással, valójában s velejében inkább a tibeti nép gyalázásával foglalkozó könyv e lapon éri el mélypontját. Nem remélhetjük eléggé, hogy BI figyelmét (azaz haragját) továbbra is elkerüli a magyar népi gyógyászat, s némi bíztatást jelent, hogy ez ügyben a Gondolat talán egy időre foglalt (ott jelent meg ugyanis tavaly Oláh Andor remek könyve a témáról).

Ezután a (a szó mindkét értelmében:) kimerítő általános kultúrmorfológia után nézzük meg mi BI véleménye a tibeti "kultúra" egyik-másik területéről.

Filozófia
BI forrásait elemezvén láthattuk már kalandját "az ezoterikus lamaizmus és transzcendens tibeti metafizika" rejtélyeivel, ennek lehet valamiféle rokon területe a "cen nyid, filozófia és metafizika" (147).
"aminek (!) legfőbb feladata a temetések rendezése" (148)
állapítja meg BI. Újszerű álláspontját sajnos nem bontja ki, pedig legalább olyan érdekes, mint ha az európai filozófiát "szubsztancia"-ként emlegetnénk s kijelentenénk róla, hogy nem egyéb lakodalmi rigmusok gyűjteményénél. Elméletének egy más irányú kiterjesztését olvashatjuk a következőkben:

"Európai mentalitásunktól a tibeti gondolkodás azért teljesen idegen, mert a célját nem tudjuk kívánatosnak tartani: az elembertelenedésnek az a foka, amire a tibeti misztikusok törekszenek, számunkra sem társadalmilag, sem egyénileg nem vonzó." (142-143, saját kiemelésem)

Ezen elembertelenedett gondolkodás tartalmi jegyeivel kissé korábban találkozhattunk:

"Az ilyen bölcselkedés - amely arra lyukad ki, hogy az én nem önálló egység, hanem a nagy természet szerves része, következésképp a tudatunk is a makrokozmosz egy jelensége..."

Nos, ez valóban elgondolkodtató alapállás, ha túlságosan elembertelenedettnek nem is mondanám. BI azonban szikéjével ismét a felszín alá hatolva tárja föl a mélyebb rétegeket, amikor így folytatja:

"... roppant megejtően hangzik, és könnyen elkábítja azt, aki még sohasem látott... egy egyszerű élettani kísérletet, például az agyától megfosztott béka lábának elektromos ingerlését." (130, utóbbi kiemelés tőlem)

Hát igen, aki még soha nem ütötte ki egy béka fejéből a velőt, hogy aztán lábába áramot vezessen, az könnyen uszályába kerül olyan ordas eszméknek, amelyek szerint az én a természet egy s csekélyke része csupán. S a tibetieknek, akiknek agyműködését BI nem kapcsolta bár ki, de - mint láttuk - elvitatta, egyetlen vigaszuk marad: a béka talán az ő világukat választaná. Persze még a műtét előtt... Azért várjuk csak ki a dolog végét, ki tudja mi lesz abból a folyamatból, amelyről BI ekképp tudósít: Tibetben "most fonódik össze a buddhista misztika az internacionális technikával." (8).

A TIBETI ORVOSLÁSRÓL
avagy: "Gyógyító lámát munkában még nem láttam, eredményeit nem ismerem" (10)

BI-hoz hasonlóan én is a végére hagytam a könyv címében jelzett "tulajdonképpeni" tárgyát. Úgy a könyv 200. oldala táján fog BI a tibeti orvoslás taglalásába, s őszintén meg kell mondanom, itt már zavarban vagyok, innentől kezdve ugyanis nem világos mit s miért ír BI. (Eddig teljesen egyértelmű volt minden mondata, sajnos.) A dolog a tibeti orvoslás európai kutatóinak a fölsorolásával kezdődik, majd visszatérünk Csomához (183), közbevetőleg sok hasznos ismeretmorzsát csippenthetünk föl a keleti művelődéstörténet köréből, pl.

"az egész Buddha-történet nem tibeti, hanem indiai legenda, Tibetben a szanszkrit ősszöveg átvétele." (187, saját kiemelésem)

és hasonlók. A tibeti orvoslás legendás kezdeteiről félelmetesen kusza egyveleg tudósít, BI láthatólag sorra közreadja valamennyi jegyzetét, amelyeket a kezébe került néhány könyv olvastakor készített. A (tibeti) orvoslás isteni eredetében való hitet olyasvalaminek véli, ami egyáltalán bizonyításra szorul, ezért hát egy "Tibet-járó magyar újságíró"-hoz utasít bennünket, a legendás G-ju-thog nevének egyazon magyarázatát először "Olschak asszony" értelmezése szerint kapjuk (203), másodszorra már egy hosszadalmasan elmesélt, Rechung Rinpoche könyvéből szabadon fordított legenda részeként (207). A forrást egyébként az utóbbi esetben csak az éppen használt átírás sajátosságaiból lehet kikövetkeztetni, BI ugyanis elfelejtette megadni.

Ezután jön Csoma orvosi cikkének ismertetése (az olvasó jobban jár, ha Duka magyar fordításában olvassa el). BI szerint a tibeti orvoslásról szóló európai irodalomban

"egyedül Puncog láma és Kőrösi Csoma közleménye abszolút hiteles" (241),

annak ellenére, hogy

"Szangje Puncog láthatólag elunta, hogy a laikus Csomának részletekbe bocsátkozzék" (243).

E rész kedves epizódja, ahogy BI történeti igazságot szolgáltat egy lámának. A Csoma-cikket minden áron Puncog láma "szellemi tulajdonának" akarja elfogadtatni. Arról ír, hogy ez a cikk a leggazdagabb ismeretforrás a tibeti gyógyításról (tegyük rögtön hozzá: valóban az, a magyarul és eddig olvashatók közül), s ezt nem csak BI tudja, de még a "tájékozott tibetológusok" is (183). Amit azonban már sem a tájékozott tibetológusok, sem maguk a tibetiek nem tudnak, hanem csak BI, az az, hogy

"Csoma műve Szangje Puncog láma szellemi tulajdona" (183),

ezért aztán a cikket a 224. oldaltól kezdve "Puncog-Kőrösi jelzéssel" közli. Dicső dolog ez a nemes kiállás egy szellemileg leépült nép fia mellett, ami azonban a dolog lényegét illeti: BI nem tudhatja, hogy amit védence Csomának elmondott, azt bármely, ez irányban valamit is tanult láma talán szó szerint ugyanúgy mondta volna el, a tibeti oktatási rendszer lényegi vonásából fakadóan. Magát az orvoslást illetően BI egy sajátos elméletet alkotott meg, ha jól értem. Az "ősi tibeti" orvosi tudást és az azt ránk hagyományozó Rgjud-bzsi-t ("Gyü-si") bizonyos tisztelettel kezelve szembe állítja a későbbi tibetiek "samanisztikus gyógyításával", amelynek egyetlen bizonyítékát - mint láttuk - maga BI kreálta azzal, hogy a Tucciék leírta népünnepélyt gyógyító szertartásnak keresztelte el. A Rgjud-bzsi-t (más tibeti orvosi könyvről BI természetesen még csak nem is hallott) a "Punceg-Kőrösi" cikkből ismerteti, a hajdani orvosi gyakorlatot és a gyógyítás legendás kezdeteit pedig Reshung Rinpoche (sokféleképpen emlegetett) könyvéből. Mindkettő tárgyilagosan s viszonylag pontosan szól a témáról, ami BI korábbi forrásaival mind hangban mind tartalomban élesen szemben áll, mintegy érvényteleníti az azokból megtudottakat. Ezért volt hát BI-nak égető szüksége azüsámán "elsámánosodás" újszerű hipotézisére, így lehetett csak megmenteni mindazt, amivel a könyv első kétszáz lapját teleírta. E kettősség azonban végletesen összekavarodott a műben, nehezen lehet megszabadulni attól az érzéstől, hogy ezt a részt nem egy ember írta. Ilyeneket olvashatunk:

"Az ősi tibeti orvoslás... pontosan olyan modern volt, mint a mai európai orvostudomány, még ha eszközei kezdetlegesek voltak is... A szemlélete nem avult el..." (241),

"A rendszer fejlettségét mutatja, hogy a Négy gyökér nemcsak a gyógyításról szól, hanem a betegségek megelőzéséről, az egészséges életmódról is." (271)

"... Szangje Puncog és Dzsampál Kunszang elénk tár egy középkori tankönyvet, amely a korabeli európai skolasztikánál magasabb rendű orvosi gyakorlatot.... oktat." (275)

S itt jön a könyv legfontosabb mondata:

"Ezek a tények ingatták meg előbb a bizalmamat, aztán a bizalmatlanságomat a tibeti gyógyítás iránt." (uo.)

E kulcsmondatból végre-valahára megtudjuk, hogy amit olvasunk, az nem egy tibeti orvoslásról szóló könyv, hanem egy fejlődésregény, amelynek részei az író mindenkori érzelmeit rögzítik tárgyával kapcsolatban. Durván három korszak látszik megkülönböztethetőnek:

(1) amikor BI még semmit nem tudott a tibeti orvoslásról, akkor bizalommal volt iránta,

(2) katonatisztek és (ka)landorok több napos, olykor több hetes ott tartózkodásáról írt beszámolói ezen ősbizalmat megrengették,

(3) ám rögtön visszatért az, amikor BI végre valóban a tibeti orvoslásról szóló könyveket kezdett olvasni.

Ily módon a könyvnek csupán azt róhatjuk föl, hogy e három fő korszakból származó kijelentéseket valamilyen (pl. nyomdatechnikai) eszközzel nem választotta el egymástól. Így fordulhatott elő, hogy a Négy gyökérről az előbb idézettek mellett ilyen kijelentések állnak:

"Hátha a Gyü-si teljes szövege mély bölcsességeket tartogat...? Csalóka reménység ez: ismerjük a forrásokat, amelyekből a Tan összeállt és ismerjük az eredményt, a tibeti kuruzslás-varázslás gyakorlatát - nincs okunk a kettő közt valaha létezett igazi tudományt feltételezni." (237)

Ez nyilvánvalóan a második korszak sűrűjéből való, aminthogy ez is:

"Anatómiában és sebészetben teljesen járatlanok, ritkán operálnak, de akkor végzetes eredménnyel..." (87).

A harmadik korszak nyitányát jelenthette, amikor BI e mondatot vetette papírra. (a Rgjud-bzsi-ről):

"a szöveg bámulatos pontossággal írja le hétről-hétre a magzati fejlődés stádiumait" (227).

S a korszak csúcsát ez jelenti:

"Huszonkilenc anannesztikus kérdés nem kevés. Sok mai orvos nem tanúsít ennyi érdeklődést a betegség kórelőzménye iránt. Ha a tibeti orvosok lelkiismeretesen föltették kérdéseiket és elvégezték a felsorolt vizsgálatokat, akkor kellő gyakorlattal és rátermettséggel többé-kevésbé reális képet alkothattak az általánosságban előforduló betegségek legnagyobb részéről. Nem minden betegséget tudtak gyógyítani, és igen rokonszenves vonásuk, hogy ezt be is vallották." (248)!

Más idézetekkel tovább árnyalhatnánk e fejlődésrajzot, amely azonban csak a tibeti orvoslásról írottakból hámozható ki, a tibetiek balszerencséjére BI antropológiai, néprajzi és vallástörténeti érdeklődése nem futott be hasonló pályát, amint ez kiderül a Landor Tibet-gyűlöletét okadatoló lábjegyzetből is (129, 12.j.) Ebben Przsevalszkij és Lóczy Lajos mondják el mindennek a tibetieket (erkölcsileg legromlottabbak, ravaszság, pénzvágy, tolvajlás és kétszínűség, meghunyászkodó gyáva nép, kapzsiak, fukarok, könnyelműek: ezek a gondosan idézett jellemzések vezérszavai). BI is érezhette, hogy ilyen nép talán nincs is, ezért a jegyzetet a 2. kiadásban e sorokkal toldotta meg:

"A későbbi utazók azonban, akik már emigrációban vagy a határszéli államokban, esetleg Svájcban ismerték meg a tibetieket, homlokegyenest ellentétes véleményen vannak: kedvességüket, becsületességüket, okosságukat és vidámságukat dicsérik, s mindenekfelett szelídségüket, ami a korábbi utazók tapasztalataival semmiképp sem egyezik" (129, 12.j., kiemelések tőlem)

Ezzel az egy kitételével BI maga taposta szét az addig fölhalmozott kupacát; e "homlokegyenest" ugyanis vagy azzal magyarázható csupán, hogy a tibeti nép rövid fél évszázad alatt az addig rá jellemző jegyek ellentétét öltötte magára (ha vannak egyáltalán egy nép egészét jellemző "jegyek", amiben kételkedem, de ez más kérdés, vagy pedig arról van szó, hogy kétféle tudósítót (és tudósítást persze) ismerünk a tibetiekről; az egyikben kalandorok, gyarmatosító tisztek s hasonló jószándéku emberek tartoznak, akiknek egyetlen közös tulajdonságuk, hogy nem ismerik a bennszülöttek nyelvét s nem érdekli őket a helyi műveltség. Útjukat megismételni, s így beszámolóik - amúgy is kétes - hitelét ellenőrizni senki sem tudja, azt írnak magyarán, amit akarnak. Itt vannak azután a másik csoport tagjai, akik a nyelv ismeretével, a műveltség iránt legalábbis némi fogékonysággal érkeznek a terepre, útjukat bárki megismételheti, beszámolóikat egy egész szakma figyeli s ellenőrzi. BI, akinek - mint az új előszóból kiderül - szerencsére nincs kifogása ez újkeletű "információáradat" ellen (9) látja is az ellentmondást, majd ír egy többszáz oldalas könyvet az előbbi csoport magyarra vagy németre átdolgozott "élménybeszámolóiból", s megemlíti a másodikat egy lábjegyzet utolsó négy sorában, ott is érdekes ellenpontképpen. S a könyv nem csak megszületik, meg is jelenik, el is fogy, ezért a legjobb magyar könyvkiadó ismét kiadja, a kis népek ügyéért oly sokat tenni akaró Magyarországon, 1987-ben.

A MÁSODIK KIADÁSRÓL
avagy: "Szövegemen nem kellett semmi lényegi változtatást tenni..." (8)

A költészettanból jól tudjuk, hogy minden ismétlés különös nyomatékot ad mondandónknak. Nincs ez másként egész könyvek megismételt kiadásainál sem; tartalmuk ilyenkor a véglegesség, de legalábbis az újragondolás nyomatékát hordozza, különösen ha - mint esetünkben - csak lényegtelen változtatásokkal élt a szerző. (Az már más kérdés, hogy - mint láttuk - az egyik lábjegyzet végére odavetett három sorocska az egész könyv alól kihúzta az alapot, ami aligha állt BI szándékában. Az új kiadásnak ez az egyetlen érdeme.)

A kötet meglepő módon bővített kiadásnak nevezi magát, noha az első kiadás 26,5 ívéből csak 22,5 maradt, a különbség nyilván az egykori "Elöljáró elmélkedés" (szerencsésnek mondható) elhagyásából származik. Az új kiadás külseje ugyanakkor "méltatlanabb" a tartalomhoz; szebb papírra nyomták s képanyaga is sokkal jobb minőségű. Nem udvariasságból mondom, tényleg semmit nem ront a kötet színvonalán, hogy a 121. oldalon bemutatott két tibeti könyvoldal ezúttal is fejjel lefelé szerepel, ez apró hibát az elkövetkező kiadások valamelyikében azért érdemes volna kiigazítani.
A 2. kiadás egyvalamiben csakugyan a nyolcvanas évek második felének szülötte; lapjaira befútt a glasznoszty friss szele. Az egész könyvben talán ha féltucatnyi új megjegyzést találunk, ezek egyike azonban nem tudósít másról, mint hogy Badmajeff az "1917-es forradalom után... tibeti növényeivel A. Tolsztojt, Bucharint (!), sőt Sztálint is kezelte." (176, kiemelések tőlem).

A peresztrojkát szemmel láthatólag sem a szerző, sem a kiadó nem tartotta időszerűnek vagy szükségesnek, az anyag némi fölfrissítése azonban mégis megtörtént - BI szerint. Dolgozatom Források c. részében már megpróbáltam rögzíteni azokat a rendkívül finom mozdulatokat, amelyekkel BI átrostálta a hatalmas irodalmat. A 2. kiadás előkészítése során azonban mégis tudott újat s példamutatót nyújtani a szakirodalom kiválogatásának módszertanát illetően. Ahogy az új előszóban meg is írja:

"Családi természetű ok folytán egész csomó tibetológiai könyvhöz... jutottam" (9).

Nemzetünk amúgy is meg-megrendülő szellemi tartására nézvést kifejezetten szerencsés körülménynek kell mondanom, hogy e "családi természetű ok" nem - mondjuk - a magyar szellemi néprajz tárgyköréből juttatta BI-t egész csomó könyvhöz.

Másrészt azonban arról is be kell számolnom, hogy ha engem valamilyen téma érdekel, a bibliográfiákból stb. kiválogatott anyagot könyvtárakból, külföldi rendelések útján s hasonló ókonzervatív módokon próbálom megszerezni, s azért ezeknek is megvannak a maguk előnyei.

BI a könyvét lezáró Megjegyzésben homályos utalást tesz a Dharamszalában dolgozó orvosok irodalmi tevékenységéről. "1985-ben nyolc orvosi sorozat jelent meg" (339) - írja. Nyilvánvalóan a Tibetan Medicine / gSo rig c. periodikára gondol, amelynek 1985-ig "nyolc" (kilenc) füzete jelent meg. Ez a kiadvány valóban a tibeti orvosi tudás tárháza, ennek cikkeivel kezdve kell a témában elmélyülnie annak, aki az eredeti nyelvet nem ismervén akar a tárggyal megismerkedni. Sajnos BI könyvének ez a zárómondata:

"Ezeknek beszerzésére,... nem volt módom." (339)

S itt van az említettem konzervatív anyaggyűjtés előnye: a nehezen beszerezhető füzeteket bárki elolvashatja az Akadémia Keleti Gyűjteményében (Bp. V. Roosevelt tér 9. a földszinten jobbra). Csakhogy sajnos mindezt a témáról szóló 30 oldalas szemináriumi dolgozat megírása előtt is némiképp sértő megjegyezni, nemhogy egy 30 íves könyv második kiadása után.

S ha már azt írtam, a Roosevelt téren kellett volna e könyv írásába fogni, hadd fejezzem be e (szokványos "tiszteletkörnek" talán nem nevezhető) bírálatomat is egy innen vett képpel. BI könyvének első kiadása olyan hatással volt rám, mint amikor először megpillantottam az itteni zöld (?) irodaépületet; a Könyv s a ház egyaránt borzalmas, de létükhöz hozzá lehet valahogy szokni. A második kiadás azonban úgy hatott rám, mint az, ha egy szép napon a zöld előtt még egy ugyanolyan, csak épp lila színű ház is magasodna...

Végezetül pedig egy kéréssel fordulok mindazokhoz, akiket ez illethet. BI új előszavának utolsó mondatából:

"Megőrizni valamit ebből a lehanyatlott kultúrából, és közvetíteni Európának, a világnak: méltóbb feladatnak érzem, mint balga csodákban hinni." (11, saját kiemeléseim)

fenyegetést hallok ki. Nagyon jó lenne pedig, ha e könyv megmaradna a magyar nyelv (ezúttal: áldott) börtönében.

(A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat könyvkiadója BI könyvének második kiadását követően lemondott arról a fontolgatott tervéről, hogy magyar fordításban megjelentesse R. A. Stein professzor összefoglaló művét a tibeti műveltségről, mely munka a téma legpontosabb és legtömörebb bemutatásának számít az egész világon.)