Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

hál

(arab: „állapot”), a muszlim szúfik, azaz misztikusok szóhasználatában azokat a lelkiállapotokat jelöli, amelyek elhatalmasodnak a szúfin az Istenhez tartó útja különböző állomásain. A hálok isteni ajándékok, amelyeket emberi erőfeszítéssel lehetetlen elérni, ill. megtartani. Amikor a lélek megtisztul az anyagi világ kötelékeitől, akkor is csak türelmesen várhat Istennek ezekre az ajándékaira, amelyek, ha elérik a szúfit, vágyódással töltik el, hogy újult erővel és újult várakozásokkal folytassa útját.

A legtöbb szúfi két szempontból tesz különbséget a hálok és a makámok (állomások) között. Először is a hál múló jelenséget jelent: mint a villámcsapás, olyan hirtelen éri el a szívet, s ugyanolyan gyorsan el is múlik. Másodszor: míg a hál tisztán isteni kegyelem eredménye, a makámot Isten az ember érdemei és erőfeszítései nyomán adja.

Noha a szúfik körében száz- és százféle hál volt ismeretes, a következőket emlegették a leggyakrabban:

1. A murákaba („megfigyelés”) nevű hál félelemmel vagy örömmel tölti el a szúfit aszerint, hogy Isten melyik jellemzője tárul föl előtte.

2. A kurb („közelség”) nevő hál olyan állapot, amelyben a szúfi képes kisöpörni a tudatából saját tetteit, és felismerni Isten jótetteit és neki szánt adományait.

3. A vadzsd („eksztázis”) nevű hált a szúfik hihetetlen érzésnek írják le, amely rátelepszik a szívre, és sokféle hatást kelt benne: szomorúságot és vidámságot, félelmet és szeretetet, elégedettséget és nyugtalanságot.

4. A szukr („mámor”) nevű hál során a szúfi ugyan félig-meddig tudatában van a körülötte lévő dolgoknak, mégis mámorossá válik, ahogy Istennel való kapcsolata elhomályosít előtte minden mást. A szeretett lény (Isten) mindent elborító tudata megszünteti a misztikus ama képességét, hogy megkülönböztesse a testi fájdalmat és élvezetet. A szukr pillanatait közvetlenül követi a szahv („kijózanodás”), de az előző élmény emléke élénken megmarad az elmében, és határtalan lelki örömforrássá válik.

5. A vudd („imádat, bensőséges kapcsolat”) nevű hál jellemzője az, hogy „megszűnik minden idegesség, miközben megmarad a lenyűgözöttség”. A szúfi nyugalommal, elégedettséggel és bizonyossággal telik el, és az isteni jelenlét mindenen elhatalmasodó tudata olyan tisztelettel tölti el a szívét, amely mentes a köznapi félelemtől.