Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Dadzai Oszamu
太宰治 Dazai Osamu (1909-1948)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Dazai_Oszamu
A költözőmadarak (渡り鳥 Wataridori, 1948, Vihar Judit és Szente Cintia fordítása) Műhely, 2018/5-6.
Villon felesége (ヴィヨンの妻 Viyon no tsuma, elbeszélés, 1947, Hani Kjóko fordítása) Modern japán elbeszélők, Európa, Bp., 1967; Egy magyar lelkű japán: Hani Kjóko, szerk. Hidasi Judit, Vihar Judit. Budapest: Balassi, 2018.
Cseresznyék (桜桃 Ōtō, Hanák János fordítása) Nagyvilág, 2012/10, 915-919. o.
Vakságom könyve (盲草子 Mekurasōshi, Hajnal Krisztina fordítása) Irodalmi szemle, 2014/2, 17-21. o.
Hanyatló nap (斜陽 Shayō, kisregény, 1947) Simonyi István fordítása; Európa, Bp., 1987
Többé nem ember. (人間失格 Ningen sikkaku, 1948) Bagyó Johanna fordítása; Atlantic Press Kiadó, 2024. 200 o.
Dazai Osamu: Ő, ősz
Kiss Marcell (1978-) fordítása
https://1749.hu/szepirodalom/proza/dazai-oszamu-o-osz.html
Hivatásos költő vagyok, éppen ezért mindig vannak kész anyagaim, hiszem bármikor jöhet egy-egy megkeresés.
Ha az “őszről” kérnek verset, hát jó, mondom, legyen és előhúzom az “Ő” betűs vázlatokkal teli dossziémat, átlapozok örömön, őrön, ősön majd előszedem átolvasásra az őszre vonatkozó jegyzeteket.
Szitakötő. Átlátszó, áll a papíron.Mintha arra utalnának ezek a szavak, hogy bármennyire is elgyengülnek és haldokolnak ősszel a szitakötők, a lelkük tovább repked. Átlátszónak tűnnek az őszi napfényben.
Az ősz a nyár hőjének maradéka, áll a papíron. Felperzselt föld.
A nyár csillár. Az ősz kőlámpás, áll még a papíron.
Kozmosz, szégyen.
Egyszer régebben, miközben a hűtött szoba tésztámat vártam egy külvárosi kifőzdében, kinyitottam az asztalon heverő régi újságot. Az 1923-as nagy földrengés fényképét pillantottam meg benne. A kiégett pusztaságban egy magányos, kockás jukatát hordó nő guggolt kimerülten, egyes egyedül. Annyira szerettem azt a szerencsétlen nőt, hogy szinte lángra kapott a mellkasom. Vad vágyat éreztem. Nyomorúság és vágy, mintha ugyanannak az érmének a két oldala lennének. Alig kaptam levegőt a szenvedéstől. Ugyanezt a fájdalmat éreztem az elszáradt kozmosz pusztaságán. Rögtön fojtogatni kezdett, akár ősszel a kerti folyondár.
Az ősz ugyanakkor jön el, mint a nyár, áll a papíron.
A nyárban már ott rejtőzik az ősz. A legtöbb ember észre sem veszi a perzselő hőségben. Pedig, ha fülelünk és valóban odafigyelünk, hallhatjuk a zümmögő bogarakat, és ha jól megnézzük a kertet, már a nyár kezdetén láthatjuk virágozni az őszi harangvirágokat. Eredetileg még a szitakötők is nyári lények, és az őszi datolyaszilva is nyáron hoz gyümölcsöt.
Az ősz furfangos démon. Gúnyos vigyorral görnyedve rakja össze magát nyáron. Ám én, a felvilágosult költő átlátok ám a szitán. Szánalommal szemlélem a nyáron a tengerhez vagy a hegyekbe utazva gyönyörködő családokat. Az ősz már itt van velünk a nyárban megbújva. Az ősz ez a félelmetes fenyegetés.
Kísértethistória, jól van. Anma masszázs. Halló?
Elhívás, pampafű. És alatta sírok.
Útbaigazitást kérés, elnémuló nő, elszáradt mező.
Sok mindent nem értek abból, amit leírtam. Jegyzetek, hivatkozások magamnak, de még én is alig fogom fel az értelmüket.
Az ablakomon túl, a kertem fekete földjén egy csúnya, őszi pillangót látok vánszorogni. Szokatlan erővel ragaszkodik az élethez. Nem menekül, áll a papíron.
Hatalmas fájdalom vett erőt rajtam, amikor ezt írtam. Sohasem fogom elfelejteni. Ám erről most nem fogok beszélni.
Elhagyatott tenger, áll a papíron.
Úsztál valaha a tengerben ősszel? Törött papíresernyőket mos ki a víz a partra, a vidámság nyomait. Eldobált, japán zászlóval díszített lampionok, hajtűk, papírfoszlányok, lemeztöredékek, tejesüvegek, a sötétvörösen zavaros víz hullámokat ver.
Ogatának voltak gyerekei?
Szeretem, ahogy a bőröm kiszárad ősszel.
Ősszel a legjobb repülőre szállni.
Nem sokat értek ebből. Talán egy ősszel elkapott beszélgetés részletei.
Ugyanakkor még ez is ott van:
Egy művésznek a gyengék szövetségesének kellene lennie.
Ennek aztán semmi köze az őszhöz. Leírtam ugyan, de talán inkább csak az évszak során eszembe jutott gondolat.
Meg ez a másik:
Falusi család. Képeskönyv. Ősz és katonák. Őszi selyemhernyó. Tűzeset. Füst. Egy templom.
Mennyi zagyvaságot írtam össze.
Dazai Osamu: Fuss, Moirosz!
(走れメロス Hasire Meroszu, novella)
Eredetileg megjelent:
Dazai Oszamu Zensú 3. (Dazai Oszamu összegyűjtött művei 3.)
Csikuma Sobó, Tokió, 1998.
https://1749.hu/szepirodalom/proza/dazai-oszamu-fuss-moirosz.html
Dobószéli Eszter (1993-) fordítása
2022
Moirosz éktelen haragra gerjedt. Eldöntötte, hogy bármi áron meg fog szabadulni attól a velejéig gonosz, zsarnok királytól. Moirosz nem értette a politikát. Moirosz csak egy egyszerű, falusi pásztor volt. Fújta a sípját és vigyázta a juhait, így élt egész életében. Ám a gonoszságra olyan érzékeny volt, hogy nem akadt párja sehol.
Egy reggel Moirosz felkerekedett, elhagyta a falut, átvágott mezőkön-hegyeken, és elment a majd’ negyven kilométerre fekvő Szürakuszai városába. Moirosznak sem apja, sem anyja nem volt, még felesége sem. Tizenhat éves szelíd kishúgával élt. Ennek a kishúgnak hamarost az egyik falusi pásztor – aki egyébként igen rendes ember volt – lesz a hitvese. A menyegző már a nyakukon volt. Moirosz éppen azért indult a messzi városba, hogy megvásárolja a menyasszony ruháját, és finom ételeket, italokat hozzon a lakodalomra. Miután mindent megvett, ráérősen bandukolt a város főutcáján. Volt neki egy gyerekkori barátja, Szelinuntiosz, aki kőfaragóként dolgozott Szürakuszaiban. Őt készült tehát meglátogatni, s mivel régen nem látták egymást, nagyon várta már a találkozást. Ám ahogy ballagott, valami gyanús dologra lett figyelmes a városban. Valahogy minden nagyon csendes volt. Igaz, a nap már lenyugodott, így nem volt meglepő a sötétség, de valahogy úgy érezte, nem csak az éjszakának köszönhető, hogy az egész hely olyan borzasztóan elhagyatott és szomorú. A mindig gondtalan Moirosz egyre nyugtalanabb lett. Megállított egy fiatal férfit az úton, és azt tudakolta, vajon történt-e valami, hisz mikor két évvel ezelőtt a városban járt, még éjszaka is mindenki az utcán énekelt, minden tele volt élettel? A fiatal férfi azonban csak a fejét rázta, és nem válaszolt. Következőnek, ahogy továbbindult, egy öreggel találkozott, és ezúttal nyomatékosabban tette fel a kérdését. Az öreg nem mondott semmit. Moirosz két kézzel megragadta, megrázta, s úgy kérdezte újra. Ekkor az öreg, miután meggyőződött róla, hogy nem hallja őket senki, suttogva így válaszolt:
– A király embereket öl.
– Aztán miért öli meg őket?
– Aszongya, hogy mer’ tele vannak gonoszsággal. De nincs itt senki, aki olyan gonosz vóna.
– Aztán sokat megölt?
– Igen. Első vót a saját húgának a férje. Osztán jött a saját örököse. Utána meg önnön húga. A húgának a gyereke. Még saját feleségét, a királynét is megölte. Meg Alekisz urat, bölcs alattvalóját is…
– Hallatlan! Megőrült talán?
– Nem bolond az. Csak aszongya, nem tud megbízni senkiben. Mostanság saját követőiben is kételkedik, osztán ha azok kicsit is előkelőbben élnek, túszokat követel tőlük. Aki a parancsot megtagadja, aztat keresztre feszítik. Ma hatot végeztetett ki.
Ahogy ezt meghallotta, Moirosz éktelen haragra gerjedt.
– Milyen gyűlöletes király ez! Nem hagyhatjuk életben.
Moirosz egyszerű ember volt. Úgy, ahogy volt, hátán a megvásárolt holmikkal, elbaktatott a királyi palotáig, s be is ment. Persze szinte azonnal elfogták a köreiket rovó őrök. Mikor átkutatták, Moirosz zsebéből előkerült egy tőr, és ekkor aztán még nagyobb lett a hajcihő. Moiroszt a király elé állították.
– Mit akarsz ezzel a tőrrel? Felelj! – szólította fel csöndes méltósággal Dionüsziosz, a zsarnok. A király arca sápatag volt, homlokán a ráncok olyan mélyek, mintha a bőrébe vésték volna őket.
– Megmenteni a várost egy zsarnok kezétől – felelte Moirosz vakmerően.
– Hogy te? – mosolyodott el a király szánakozva. – Szégyentelen. Mit sem tudsz az én magányomról.
– Elég legyen! – pattant fel Moirosz, és dühödten visszavágott: – Nincs nagyobb szégyen annál, mint amikor az emberek jó szívében kételkedsz. És te, király, saját alattvalóid hűségében sem bízol.
– Éppen ti tanítottátok meg nekem, hogy jól teszem, ha mindenekelőtt kételkedem. Az emberek megbízhatatlanok. Hiszen mi más is az ember, mint egy nagy rakás önös érdek és kapzsiság? Nem hihetek bennük – mormolta a zsarnok nyugodtan, majd megkönnyebbült sóhajt hallatott. – Noha én magam is a békét óhajtom.
– És milyen béke lenne az? Ha csak a rangodat akarod megőrizni vele – nevetett Moirosz gúnyosan. – Milyen béke az, ahol ártatlanokat ölnek?
– Fogd be a szád, paraszt! – vágott vissza a király felemelt fővel. – A szavakat mindenki úgy forgatja, ahogy neki tetszik. Én azonban könnyedén az emberek szívének legmélyére látok. Majd ha te is a keresztre kerülsz, hiába könyörögsz majd sírva, akkor sem bocsátok meg.
– Ó, bölcs király. Rátartiságod nem lep meg. Jómagam azonban felkészültem a halálra. Az életemért könyörögni biztos nem fogok. Ám ha… – mondta Moirosz, egy pillanatig hezitált, tekintetét a földre szegezte. – Ám lennél oly kegyes, adj nekem három napot a kivégzés előtt. Szeretném férjhez adni egyetlen húgomat. Engedj vissza a szülőfalumba, három nap alatt meglesz a lakodalom, én pedig visszatérek ide.
– Bolond – nevetett rekedten a zsarnok. – Milyen képtelen hazugságokkal áltatsz! Hát visszatér-e a kalitkájából kiengedett madár?
– Igen. Ez a madár visszatér – mondta Moirosz kétségbeesetten. – Én megtartom az ígéretemet. Csak három napot engedj. Kishúgom várja, hogy hazatérjek. S ha még így sem hiszel nekem, legyen. Él a városban egy Szelinuntiosz nevű kőfaragó. Ő a legkedvesebb barátom. Itt hagyom őt túszként. Ha megszöknék, ha nem érnék vissza a harmadik nap alkonyáig, kivégezheted őt a helyemben. Könyörgök, adj három napot!
Ahogy a kérést hallgatta, a király kegyetlenül elmosolyodott. Milyen pimaszul beszél. No hiszen, úgysem jön vissza. Érdekes volna úgy tenni, mintha hinnék ennek a hazugnak, és szabadon engedni. Aztán a helyébe álló férfit a harmadik napon megöletném – az nagy elégedettséggel töltene el. Szomorú arccal keresztre feszíteném itt maradt barátját, hogy lám, hát ezért nem lehet megbízni az emberekben. Milyen jó példa lenne, megmutatnám ezeknek, milyenek is a „becsületes emberek”.
– Legyen hát. Hívassátok ide azt, aki helyette marad. Te pedig térj vissza a harmadik nap napnyugtáig. Ha elkésel, kivégzem a barátodat. Sőt, jól is tennéd, ha késnél egy keveset. Ha így teszel ugyanis, akkor minden bűnödet örökre megbocsájtom.
– Hogy mi? Miről beszélsz?
– Haha! Ha kedves az életed, késve jössz. Tudom ám, mire gondolsz a szíved mélyén.
Moirosz mérgében csak toporzékolni tudott. Mondania már nem volt mit.
Szelinuntioszt, Moirosz gyerekkori barátját késő éjjel a királyi palotába hívatták. A két jó barát két év után először a zsarnok Dionüsziosz előtt üdvözölte egymást. Moirosz mindent elmondott a barátjának. Szelinuntiosz szótlanul bólintott, és szorosan magához ölelte Moiroszt. Kettejüknek ennyi elég volt. Szelinuntioszt megkötözték. Moirosz azonnal hazaindult. A kora nyári ég csillagoktól sziporkázott.
Moirosz aznap éjjel egy szemhunyást sem aludt, úgy tette meg a majd’ negyven kilométernyi utat, és mikor másnap délelőtt megérkezett a faluba, a nap már magasan járt, a falubeliek pedig nekikezdtek dolguknak a földeken. Moirosz tizenhat éves húga aznap bátyja helyett vigyázta a birkanyájat. Mikor meglátta a teljes kimerültségtől szédelegve érkező testvérét, megdöbbent. Hangosan zúdította rá a kérdéseit.
– Nincs semmi baj – erőltetett ki magából egy nevetést Moirosz. – Maradt egy befejezetlen ügyem a városban. Muszáj is lesz hamarosan visszatérnem. Holnap megtartjuk a lakodalmat. Jobb lesz minél gyorsabban.
A kishúg elpirult.
– Örülsz? Csodaszép ruhát vettem neked. No, eredj, mondd meg a falubelieknek is, hogy holnap esküvő.
Moirosz újra imbolyogva nekiindult, hazament, feldíszítette a házi oltárt, előkészítette a lakodalomra a székeket, aztán bedőlt az ágyába és olyan mély álomba zuhant, hogy szinte alig lélegzett.
Este lett, mire magához tért.
Ébredés után azonnal a vőlegény házához sietett. Ott aztán elmagyarázta, hogy bizonyos váratlan körülmények miatt szeretné, ha a lakodalmat már másnap megtartanák. A vőlegény igen meglepődött; azt mondta, azt aztán nem lehet, hiszen ők még semmi előkészülettel nem végeztek, legalább a szőlőszüretet várják meg vele. De Moirosz csak erősködött, hogy mindenképpen másnap kell megtartani, nem várhat tovább. A fiatal pásztor ugyancsak makacsul a maga igazát fújta. Sehogy nem sikerült dűlőre jutniuk. Hajnalhasadtáig vitatkoztak, mire végül sikerült meggyőzni a vőlegényt, s az beleegyezett Moirosz kérésébe. A lakodalomra délben került sor. Éppen mikor az ifjú pár befejezte eskütételét az isteneknek, fekete felhők borították el az eget: előbb csak szemerkélt, de kisvártatva igazi felhőszakadás kerekedett. A lakodalmon részt vevő falusiak úgy vélték, ez bizony baljós előjel, de rossz érzéseiket félretéve jó kedéllyel viselték a szűkös házikó párás levegőjét, nagy kedvvel énekeltek és tapsoltak. Moirosz arcára is kiült a boldogság, egy kis időre még a királynak tett ígéretéről is megfeledkezett. Ahogy beköszöntött az este, a vigadalom is a tetőfokára hágott, a vendégek immár mit sem törődtek az odakint tomboló viharral. Bár örökre itt maradhatnék – gondolta magában Moirosz. Azt kívánta, bár ezekkel a jó emberekkel élhetne az idők végezetéig, noha tudta, hogy az élete már nem az övé. Kívánsága azonban nem teljesülhetett. Megacélozta hát akaratát, és eldöntötte, hogy hamarost nekiindul. Sok ideje volt még másnap alkonyatig. Alszik egy keveset, és utána rögtön indul is, gondolta. Addigra talán az eső is eláll. Csak még egy kicsit hadd időzzön itt, a házában. Néhanapján még egy olyan férfinak is, mint Moirosz, elöntötték a szívét az érzelmek. Közelebb húzódott az egész este kábultan, a boldogságtól szinte megrészegülten üldögélő menyecskéhez, és így szólt:
– Sok boldogságot. Jómagam igen elfáradtam, ha nem bánod, lefeküdnék aludni. Amint felébredtem, indulok a városba. Fontos dolgom van még. Most már van egy szerető férjed, soha nem leszel magányos többé, akkor sem, ha én már nem vagyok. Te is jól tudod, hogy én a kételkedőket és a hazugokat utálom a legjobban. Ezért aztán neked és az uradnak sem szabad titkolóznotok egymás előtt, csak ennyit akarok neked mondani. Talán derék ember a bátyád, erre legyél mindig büszke.
A menyecske álmodozó arckifejezéssel bólintott. Moirosz aztán az ifjú férjhez fordult, és megveregette a vállát.
– Egyikünknek sem volt ideje a megfelelő előkészületeket elvégezni. Az én házamban nincs más kincs, csak a húgom és a bárányok. Rajtuk kívül semmi. Mindet neked adom. Aztán légy büszke rá, hogy Moirosz sógora lettél.
Az ifjú férj elpirult, s összedörgölte a tenyerét. Moirosz nevetve köszönt oda a falusiaknak is, aztán otthagyta a lakodalmat, bevackolta magát a juhakolba, majd olyan mély álomba zuhant, hogy szinte halottnak tűnt.
Mikor megébredt, odakint félhomály derengett. Moirosz kipattant az ágyból: Egek! – gondolta magában – csak nem elaludtam? De nem, ha most rögtön elindulok, még bőven odaérek a megbeszélt időre. Ha törik, ha szakad, ma megmutatom annak a királynak, hogy igenis léteznek igaz emberek. Aztán nevetve mászok fel a keresztfára. Moirosz halkan készülődni kezdett. Az eső is egészen lecsendesedett. Elkészült, majd az esővel mit sem törődve nagy karlendítéssel futásnak eredt: repült, mint egy nyílvessző.
Ma este meghalok. Azért futok, hogy megölhessenek. Azért futok, hogy megmentsem a barátomat. Azért futok, hogy móresre tanítsam a gonosz királyt. Így hát nem szabad megállnom. Megölnek majd. Meg kell védenem a becsületemet. Viszlát hát, drága szülőföldem. Az ifjú Moirosznak nem volt könnyű dolga. Sokszor majdnem megállt. Ilyenkor nagy hangon szidta, biztatta magát, és futott tovább. Maga mögött hagyta a falut, keresztülszelte a földeket, átvágott az erdőn, és mire elérte a szomszédos falut, az eső is elállt, a nap magasan járt az égen, az idő pedig igen melegre fordult. Moirosz öklével törölte meg izzadt homlokát, s arra gondolt, most, hogy idáig eljutott, minden rendben lesz, szinte nem is érez már semmit a szülőfaluja iránt. A húga és a férje egész biztos remek házaspár lesznek. Nincs már, amin aggódnom kéne, elég eljutnom a király váráig. Annyira sietnem sem kell. Sétára lassított; visszatért optimista kedélye, és kieresztve szép hangját énekelni kezdte egyik kedvenc dalát. Ráérősen baktatva megtett négy kilométert, aztán nyolcat, de ahogy útjának felét maga mögött hagyta, egy váratlan katasztrófa megállásra késztette. Ó, jaj, a folyó, ami előtte kígyózott! A tegnapi heves esőtől felduzzadtak a hegyi források, s most a zavaros víz megállíthatatlanul zúdult lefelé, ereje alatt összeroppant az egykor ott álló híd is: visszhangzó ropogás kíséretében a háborgó folyó elsodorta a darabokra tört deszkákat és pilléreket. Moirosz a döbbenettől kővé dermedve állt. Ide-oda kapkodta a tekintetét, és kétségbeesetten elkiáltotta magát, de ha volt is itt valaha hajó, azt a hullámok nyom nélkül magukkal rántották, és révészt sem látott sehol. A folyó vize úgy megemelkedett, hogy már-már tengernek tűnt. Moirosz összeroskadt a parton, és kezét a magasba emelve sírva Zeusz könyörületéért imádkozott.
– Ó, csendesítsd le, kérlek, ezt a nagy vízförgeteget! Vészesen fogy az időm! Hisz a nap már a zenitjén jár. Ha nem érek a király palotájába azelőtt, hogy a horizont alá süllyed, legkedvesebb barátom hal meg miattam!
Mintha csak gúnyosan nevetne Moiroszon, a zavaros vízfolyam sodrása még inkább felerősödött. Hullám hullámot falt fel, magukba fordultak, majd újra feltámadtak, az idő pedig egyre csak fogyott. Moirosz tudta a dolgát. Nem tehetett mást, át kellett úsznia a folyót.
– Hadd lássák az istenek! Íme, a szeretet és az igazság ereje nem veszít még a sötét folyóval szemben sem! – A férfi hangos csobbanással a hullámok közé vetette magát, és ezzel megkezdődött elkeseredett harca a vad kígyók módjára tekergő hullámok ellen, amelyek ide-oda dobálták.
Teste minden erejét a karjába összpontosította, karcsapás karcsapást követett, így verekedte keresztül magát az örvénylő áramlatokon, amelyek a mélybe akarták húzni, és a fiatal férfi vakmerő, emberfeletti kitartását látva az istenek is megsajnálhatták, mert végül megkönyörültek rajta. Bár tovább hánykolódott az áramlatoknak kiszolgáltatva, csak sikerült elérnie a másik partot, és megkapaszkodnia egy fatönkben. Sikerült kievickélnie, megrázta magát, mint egy paripa, majd azon nyomban továbbindult. A nap már igencsak nyugat felé vándorolt. Egyetlen vesztegetni való perce sem volt. Levegő után kapkodva mászott, csak mászott fel a hegy csúcsa felé, s mikor már éppen megkönnyebbült volna, hirtelen elé ugrott egy csapat hegyi bandita.
– Megállj!
– Mit akartok? Nekem napnyugtáig a király palotájába kell érnem, eresszetek tovább!
– Dehogy eresztünk! Adj oda mindent, ami nálad van.
– Nincs nekem semmim, csak az életem. És az életemet is hamarosan a király kezébe adom.
– Ha csak az életed van, azt akarjuk.
– Csak nem a király parancsára támadtatok rám orvul?
A banditák egy szó nélkül magasba emelték botjaikat. Moirosz azonban összegörnyedt, és mint egy madár, repült neki legközelebbi támadójának, s megszerezte a botját.
– Sajnálom, hogy így alakult, de igaz ügyért teszem! – kiáltotta, és egyetlen vad támadással három banditát is leterített, s azok, akik állva maradtak, úgy megijedtek, hogy Moirosz könnyedén elszaladt mellettük, le egyenesen a hegy másik oldalán. Sikerült tehát egyszerre leküzdenie a hegyet, de ettől persze igen elfáradt, s akkor már a délutáni, égővörös nap is könyörtelen forróságot árasztva sütött le rá. Moirosz többször is megszédült; nem adhatom fel – biztatta magát újra és újra, s megtett megint botladozva két-három lépést, ám végül egyensúlyát vesztve térdre esett. Nem képes már felállni. Égre emelt tekintettel keserű könnyeket hullajtott.
Jaj, jaj, Moirosz, ki annyi akadályt legyőztél. Átúsztad a folyó zavaros vizét, három hegyi banditát is leterítettél, oly gyorsan futottál, mint Hermész. Igaz, bátor hős vagy, Moirosz. Mekkora szégyen, hogy itt értél erőd végére, és most mozdulni sem tudsz. Kedves barátodat megölik, pedig csak annyi a bűne, hogy hitt benned. Milyen megbízhatatlan vagy te, éppen, ahogy a király is gondolta – így korholta magát, de minden ereje elszállt, s annyit sem tudott haladni, mint egy csupasz kukac. Elterült az út mellett a fűben, és elaludt. Ha a test elfárad, a szellem is meggyengül. Minden mindegy most már – efféle gondolatok fordultak meg a fejében, s az ilyen hitehagyottság egyáltalán nem volt méltó egy hőshöz. Mennyit küzdöttem, hogy idáig eljussak. Eszemben sem volt megszegni az ígéretemet. Az istenek a tanúim, mindent megtettem, ami csak az erőmből telt. Addig futottam, amíg már mozdulni sem tudtam. Nem vagyok áruló. Ó, ha képes lennék rá, úgy felnyitnám saját mellkasom, hogy megmutassam benne mélyvörös szívemet, amit a szeretet és az igazság vére pumpál. De éppen most, mikor a legfontosabb volna, szellemem elfáradt, erőm elfogyott. Mily’ szerencsétlen férfi vagyok én! Biztos kinevetnek majd, és kinevetik a családomat is. Elárultam a barátomat. Félúton összeesni olyan, mintha kezdettől fogva semmit nem tettem volna. Áh, minden mindegy most már. Talán ez volt a sorsom. Szelinuntiosz, bocsáss meg nekem. Te mindig hittél bennem. Én pedig nem akartalak becsapni. Igazán, a legjobb barátok voltunk. Sosem borult szívünkre a gyanakvás sötét fellege sem. Hiszen most is ártatlanul vársz rám. Ó, hogy vársz! Köszönöm, Szelinuntiosz. Hittél bennem, s ha erre gondolok, szívem csordultig megtelik hálával. A világon a legnagyobb kincs nem más, mint a barátok közötti bizalom. Szelinuntiosz, én futottam. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy eláruljalak. Higgy nekem, kérlek! Rohanvást jöttem idáig. Legyőztem a háborgó folyót. Mikor banditák fogtak közre, kisurrantam gyűrűjükből, s egyenesen levágtattam a hegytetőről. Senki más nem lett volna erre képes. Ó, de ne várjatok tőlem már semmit. Hagyjatok békén! Most már mindegy. Vesztettem. Szánalmas alak vagyok. Nevessetek csak! A király azt suttogta a fülembe: „Gyere kicsit késve.” Megígérte, ha késve érkezem, akkor a túszát megöli, nekem pedig kegyelmet ad. Hogy gyűlölöm a király aljasságát! És most mégis, minden úgy alakul, ahogy a király akarta. Hiszen úgyis elkésem. A király ezt elfogadja, kinevet, majd minden további nélkül elereszt. De számomra ez a sors még a halálnál is rosszabb. Így örökre áruló leszek. A legbecstelenebb ember a föld kerekén. Szelinuntiosz, én is meghalok. Engedd, hogy meghaljak veled. Tudom, hogy bármi történjék is, te hiszel nekem. Vagy talán csak magamat győzködöm ezzel? Éljek inkább tovább becstelenül? Hiszen ott áll a házam a faluban. Birkáim is vannak. A húgom meg a férje biztos nem küldenének el. Igazság, bizalom, szeretet – ha jobban belegondolok, micsoda sületlenségek! Ölsz azért, hogy életben maradhass. Hát nem ez a dolgok rendje az emberek világában? Semminek sincs értelme. Rút áruló vagyok én is. Mindegy, kit érdekel? Feladom. Moirosz kezét-lábát szétvetve elbóbiskolt.
Egyszerre csak sustorgó hangot hallott, mintha csobogó víz lenne. Felemelte a fejét, mély levegőt vett, és hegyezte a fülét. Úgy tűnt, néhány lépésnyire vízfolyás lehet. Feltápászkodott, és ahogy jobban megnézte, egy szikla repedéséből halkan susogva tört elő egy forrás. Moirosz a forrás fölé hajolt, s az mintha el akarta volna nyelni őt. A vízbe merítette két tenyerét, és felemelve jókorát kortyolt belőle. Nagyot sóhajtott, mint aki mély álomból ébred. Tovább tud menni. Tovább is megy. Teste visszanyerte az erejét, és vele együtt kis remény is ébredt benne, hogy teljesíteni tudja a kötelességét. Remény, hogy halálával meg tudja védeni a becsületét. A lenyugvó nap ragyogó vörös fényében úgy tűnt, mintha a fák levelei és ágai lángba borultak volna. Van még idő napnyugtáig. Valaki vár rám. Kételyek nélkül, csendben várja, hogy megérkezzek. Bízik bennem. Kit érdekel az én életem? Ha a barátom meghal, mit sem ér már a bocsánatkérésem. Meg kell hálálnom a bizalmát. Ez minden. Fuss hát, Moirosz!
Hisz bennem. Hisz bennem. Az imént a fülembe sugdosó ördög csak álom volt. Rossz álom. Felejtsd el! Mikor minden porcikád elfárad, van, hogy ilyen rossz álmokat látsz. Nem kell ezt szégyellni, Moirosz. Lám, mégiscsak igazi hős vagy. Hát nem újra talpra álltál, és futásnak eredtél? Hála az égnek! Így az igazság bajnokaként halhatok meg. Ah, lenyugszik a nap. Milyen gyorsan lenyugszik! Várj csak, Zeusz. Becsületes ember voltam, mióta élek. Engedd, hogy becsületes férfiként is haljak meg.
Moirosz rohant, mint a szélvész, félrelökte az úton haladókat, hogy némelyik szinte repült. Az egyik mezőn mulatságot tartottak, és Moirosz megijesztette a mulatozókat, ahogy átvágott közöttük; kutyákat rúgott félre, patakot ugrott át, és tízszer gyorsabban futott, mint amilyen sebesen a nap lenyugodott. Éppen egy csapat utazó mellett haladt el, mikor baljós beszélgetésre lett figyelmes.
– Mostanra keresztre feszítették már azt a férfit.
Ó, az a férfi, hát őérte futok most lélekszakadva. Nem halhat meg. Siess, Moirosz! Nem késhetsz el. Most kell megmutatnod, milyen erős a szeretet és az igazság. Kit érdekel, hogy nézek ki? – gondolta Moirosz, hiszen eddigre már szinte meztelen volt. Levegőt is alig kapott, kétszer-háromszor vért köhögött. De már látszik! A messzeségben aprónak tűnt ugyan, de ott voltak Szürakuszai városának tornyai. Az épületek ragyogtak a lenyugvó nap fényében.
– Moirosz uram! – A nyöszörgő hang a széllel együtt érte el őt.
– Ki az? - kérdezte meg sem állva.
– Philosztratosz, jó uram. Barátod, Szelinuntiosz tanítványa vagyok – kiáltotta a fiatal kőfaragó, ahogy Moirosz után szaladt. – Nincs már mit tenni. Nincs már mit tenni. Állj meg, uram. Nem tudsz már a mesteremen segíteni.
– Hisz a nap még nem nyugodott le.
– Éppen most készülnek a kivégzésére. Ó, elkéstél, jó uram. Mily sajnálatos! Ha csak egy kicsit, egy egészen kicsit gyorsabb lettél volna!
– Hisz a nap még nem nyugodott le. – Moirosz úgy érezte, meghasad a szíve, s tekintetét az óriási, vörös napra szegezte. Nem tehet mást, mint hogy fut.
– Hagyd abba, kérlek. Állj meg, jó uram. Most már a te életed a fontos. A mesterem hitt benned. Mikor a kivégzésre hurcolták őt, akkor is nyugodt volt. Pedig a király hogy gúnyolta őt, és mégis megmaradt az erős hite, egyre csak azt felelte: „Moirosz el fog jönni.”
– Éppen azért futok. Azért futok, mert hisz bennem. Nem az a kérdés, hogy odaérek, vagy nem érek oda. Még csak nem is az emberéletről van szó. Ennél valami sokkal nagyobb, sokkal fontosabb dologért futok én. Tarts velem, Philosztratosz!
– Hát megőrültél? Akkor fuss csak. Még az is lehet, hogy időben odaérsz. Fuss hát!
Philosztratosznak ezt mondania sem kellett. A nap még nem nyugodott le. Moirosz kétségbeesetten, utolsó erejét összeszedve futott. A feje teljesen kiürült. Semmire nem gondolt. Csak futott, valami érthetetlen, emberfeletti erővel. A nap közben lassan a horizont alá süllyedt, és éppen mikor az utolsó napsugár is eltűnőben volt, Moirosz, mint a friss szellő, elérte a vesztőhelyet. Megcsinálta.
– Állj, azt az embert nem ölheted meg! Moirosz visszatért. Visszatért, ahogy ígérte! – akarta Moirosz kiáltani a vesztőhelyen összegyűlt tömegnek e szavakat, ám torka kiszáradt, hangja rekedt volt és gyenge, az emberek pedig észre sem vették, hogy megérkezett. A keresztfát már felállították, magasra nyúlt, a megkötözött Szelinuntioszt pedig éppen felfelé húzták. Moirosz ezt látva összeszedte megmaradt bátorságát, és ahogy nem olyan régen átúszott a zavaros vízfolyamon, úgy szelte most át a tömeget.
– Hóhér, én vagyok az! Engem kell megölni! Moirosz vagyok. Értem lett túsz, és én most itt vagyok! – ordította teljes erejéből, rekedten, miközben felmászott az emelvényre, amelyen a kereszt állt, és belekapaszkodott a kötélen lógó barátja lábába. A tömeg felmorajlott. Kiáltások harsantak mindenfelől: Hála az égnek! és Eresszék el! Szelinuntiosz köteleit eloldozták.
– Szelinuntiosz – mondta Moirosz könnybe lábadt szemmel. – Üss meg. Vágj pofán, amilyen erősen csak bírsz. Idefelé félúton egyszer rossz álmot láttam. Ha nem ütsz meg, úgy nincs jogom, hogy magamhoz öleljelek. Üss meg!
Szelinuntiosz bólintott, mint aki mindent ért, és akkora ütést mért Moirosz jobb orcájára, hogy a hangja visszhangot vert a vesztőhelyen. Az ütés után gyengéden elmosolyodott és így szólt:
– Moirosz, üss meg. Üss meg, s csattanjon legalább olyan hangosan az arcomon, mint ahogy az én ütésem csattant. Ez alatt a három nap alatt egyetlenegyszer, egyetlen pillanatra kételkedtem benned. Életemben először kételkedtem benned. Ha nem ütsz meg, nem ölelhetlek magamhoz!
Moirosz keze zúgva csapódott Szelinuntiosz orcájának.
– Köszönöm, barátom – mondták egyszerre, és szorosan megölelték egymást, aztán örömükben nagy hangon sírva fakadtak.
A tömegből is zokogás hangja hallatszott. A zsarnok Dionüsziosz a tömeg mögül meredten bámulta a két barátot, majd kis idő elteltével halkan odalépdelt hozzájuk, és elvörösödve így szólt:
– Kívánságotok teljesült. Győzedelmeskedtetek a szívem fölött. A bizalom köztetek nem csak üres káprázat. Nem fogadnátok hát engem is barátotoknak? Ha lennétek olyan kedvesek teljesíteni a kívánságomat… nagyon szeretném, ha magatok közé vennétek.
A tömeg hangos éljenzésben tört ki.
– Éljen! Éljen a király!
Egy fiatal lány lépett elő a sokaságból és egy vörös palástot nyújtott Moirosznak. A férfi teljesen összezavarodott. Kedves barátja azonban tapintatosan kisegítette:
– Moirosz, hiszen te meztelen vagy. Vedd csak magadra azt a palástot. Ez a kedves ifjú hölgy nem bírja elviselni, hogy a tömegnek látnia kell pőre testedet.
A hős nyakig elvörösödött.
A jó győzelme a gonoszág és a kishitűség felett (Dazai Oszamu Fuss, Moirosz! című művéről)
Dobószéli Eszter esszéje
https://1749.hu/fuggo/essze/a-jo-gyozelme-a-gonoszag-es-a-kishituseg-felett.htmlDazai Oszamu japán prózaíró, a huszadik századi japán irodalom egyik legmeghatározóbb alakja. Magyarul mindössze egy kisregénye (Hanyatló nap, ford. Simonyi István) és néhány novellája jelent meg (a Villon felesége, ford. Hani Kjóko; Cseresznyék, ford. Hanák János; Vakságom könyve, ford. Hajnal Krisztina; Költöző madarak, ford. Vihar Judit és Szente Cintia). Dazai Oszamuról irodalmi díjat neveztek el, amellyel novellákat tüntetnek ki, egy hosszabb megszakítás után 1999 óta folyamatosan, évente átadják.
Munkásságának fő témája mindig is a társadalmi elidegenedés, a hanyatlás, a depresszió, a szorongás és az öngyilkosság volt, ezek a problémák saját életéből szivárogtak át írásaiba. Mind írói pályájára, mind életére nagy hatással volt Dosztojevszkij, Akutagava Rjúnoszuke, illetve Muraszaki Sikibu (a Heian-kori író és udvarhölgy, akinek legismertebb munkája Hamvas Béla fordításában Gendzsi regénye, Gy. Horváth Lászlóéban Gendzsi szerelmei címen olvasható). Életútját azonban minden kétséget kizáróan Akutagava befolyásolta a leginkább, sorsuk bizonyos szinten össze is fonódott. Az író 1927-es öngyilkossága akkora hatással volt Dazaira, hogy megakadt tanulmányaiban, alkoholhoz és prostituáltakhoz fordult, majd két évvel később, 1929-ben ő maga is öngyilkosságot kísérelt meg. Ez a kísérlet csak az első volt az író életében, a halál innentől egész útját és munkásságát végigkíséri. 1930 és 1937 között további három alkalommal próbált meg véget vetni saját életének, miközben az egyetemről először kirúgták, majd családja befolyása miatt visszavették, ám befejeznie végül így sem sikerült. Első házassága tönkrement, és kis híján kettős öngyilkossággal ért véget, szakmai téren is csalódások érték, noha egyike volt azon szerzőknek, akiknek több munkája is átsiklott a cenzúrán, és a világháború alatt is megjelenhetett. Gyógyszer- és alkoholfüggőséggel küzdött, melyeken tartósan az elvonókúra sem tudott segíteni, ráadásul együttesen tovább erősítették benne a magány és a kívülállóság érzését. Ez a keserűség dolgozott benne akkor is, amikor megírta legismertebb munkáit. Ezekben nagyon gyakori, és egyben Dazai védjegyévé is vált az én-elbeszélő. Jellemző még ezekre az írásokra, hogy a saját életéből átemelt elemekkel dolgozott.
Életének utolsó évében, 1948-ban, elhagyta második feleségét és a házasságukból született három gyermeket. Szeretőjével, aki egyébként egy rajongója volt, és akitől szintén született egy lánya, kettős öngyilkosságot hajtott végre. Holttestüket csak napokkal később találták meg, vízbe fulladtak. Ebben az utolsó, depresszióval és keserűséggel teli évben fejezte be talán legismertebb művét, a Ningen Sikkakut („Az elbukott ember”), amelynek cselekménye nemcsak párhuzamba állítható a szerző életével, de főszereplője egyben Dazai hangja is, aki arról beszél, hogy milyen nehezek voltak számára az interperszonális kapcsolatok és maga az emberi lét.
Életének tükrében különösen érdekes, hogy a kései műnek számító, ráadásul a II. világháború első éveiben írt Fuss, Moirosz! sokkal optimistább történet, mint Dazai legtöbb munkája. A történet klasszikusnak számít Japánban, iskolai tananyag, és számtalan helyen tisztelegnek előtte és szereplői előtt: dalszövegeket, televíziós sorozatokat, képregényeket ihletett meg, sőt, vonatot is neveztek el Moiroszról. Maga a történet Friedrich Schillerrel jutott el Japánba: a Die Bürgschaft (A kezesség, ford. Kálnoky László) című ballada szolgál a novella alapjául. A történet gyökerei azonban még ennél is régebbre nyúlnak vissza, hiszen Schiller egy római írótól, Hyginustól kölcsönözte. Az eredeti történet két főszereplője Damón és Phütiasz, akik Püthagorasz követői, maguk is filozófusok voltak. A három történet főbb pontjaiban szinte teljesen megegyezik: adott egy zsarnok uralkodó, s két barát, akiknek egymás iránt érzett szeretete nem ismer akadályt. Damón és Phütiasz saját példájukon keresztül a püthagoreusok klasszikus barátságképét mutatják be, a Fuss, Moirosz!-nak pedig ugyancsak ez a központi eleme, noha a karaktereket máshogy hívják, itt Moiroszt és Szelinuntioszt követjük. Moirosz nemcsak a gonosz ellen, a saját igazáért harcol, hanem a barátság eszméjéért is, a jó végső győzelméért, az önfeláldozás árán is. Egyszerre kell megküzdenie az úton elé kerülő nehézségekkel és saját belső démonaival.
Bár a történet egy olyan, mindenki által jól ismert és tulajdonképpen egyszerű toposszal dolgozik, mint „a jó győzelme a gonoszság, a kishitűség felett”, magyarra való átültetése mégis tartogatott nehézségeket. A fordítás során a szereplők nevének átírása volt az egyik legnehezebb kérdés, mert már Schiller balladájában is több névváltozat létezett, bár Japánba végül a „Möros” jutott el. Mivel a novella japán címében Meroszu alakban szerepel, magyarra általában Melosznak írják át. Ebben a fordításban az eredeti név nyomán végül Moirosz lett a címszereplő.
Mindezek mellett a Fuss, Moirosz!, és általában Dazai történeteinek megjelenése magyar fordításban nemcsak azért fontos, mert hiánypótlók, hanem mert most egy szélesebb olvasóközönséget is megszólíthatnak. Nem a novella címszereplője az egyetlen, aki élénken él a japán köztudatban, ahogy Dazai személye sem csak az irodalmi körökben ismert. Aszagiri Kafka nagy sikerű ifjúsági regénye és a belőle készült képregény-adaptáció, a Bungó Stray Dogs egyik szereplője maga Dazai Oszamu. Igaz, nem sok köze van az egykori íróhoz, de a történet Magyarországon is kifejezetten népszerű a tinédzserek körében. Úgy gondolom, emiatt most még nagyobb igény és szükség van arra, hogy az író munkái végre magyar fordításban is megjelenjenek.
