Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

Határ Győző
A MAJOMHÁZ

Vidám színpadi játék három felvonásban
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Szereplő személyek:

Nüreddin, a szultán első bolondja

Bedreddin halász, a cimborája

Zubaida, halászné

Husszein majom, szegény rokon a halászéknál

Szerendib, pástétomos

Digrán, örmény orvostudor és csillagjós

Szabahaddin papagáj, Digrán családja

Orhán bagoly, Digrán családja

Szulimán szultán

Moáttár szultána

Aysán, a szultán udvarhölgye

Abdul-Basi, Sztambul rendőrfőnöke, Aysán apja

Dajka, Aysán bizalmasa

Ibrahim, főeunuch

Dzsayur, India követe a Portánál

Muzaffir, Perzsia követe a Portánál

Messer Cornaro, Velence  követe a Portánál

Ezenkívül: janicsárbasi, konyhabasi, hóhér, lebzselő, janicsárok, udvarhölgyek, apródok.

Történik Sztambulban, Nagy Szulimán uralkodása idején

 

ELSŐ FELVONÁS

1. jelenet (a függöny előtt). Aysán, Szerendib, Dográn, Abdul-basi, Ibrahim a Hóhérral és Husszein majom; Aysán középen. Betáncolnak és énekelnek.

Tutti (Hadaródal)

Elmúlik, el, ez a nap is, ez a nap is, ez a

nagy, ez a galibai nap

anélkül, hogy valakit feltrantran-

trancsírozzanak

A nagy szuli hős szuli szuliszulimán

Szulimán Szulimán

szüliszüli-születésnapi ünnepi

ülnapot ülni kíván

Derék janijani-janicsárok síppal-dobbal

dibedobbal

nyenyerével

s aki néző tapitapi-vastapi-vastapi

tapsoljon henye

tenyerével

heviben mint aki örömét leli benn leli benn

leli benne ma

úgy járjad

a világbiri-biribiri-birodalomalapító szulu

szuluszulu

szultánnak

Kitáncolnak a másik oldalon; a függöny fel. A széles ajtónyíláson az Aranyszarv karélya látható: Sztambul a holdfényben. Éjfél. Balra halasláda, azon üldögél Husszein majom és a legyeket kapkodja; jobbra bogrács rotyog a tűzön. Középen rozoga kecskelábú.

2. jelenet. Husszein majom, Zubaida; kisvártatva Bedredin.

Bedreddin a kinccsel teli háló terhe alatt roskadozva. Asszony, segíts. Néznéd, hogy beleszakadok.

Zubaida. Segítsek ugye, most jó vagyok? Eredj onnan, Husszein.

Husszein leugrik és a bográcshoz sántikál. Kavarja.

Bedreddin. Azt hittem, sose értek ide.

Zubaida. Te telhetetlen. Nem lesz jó vége.

Bedreddin. Ne volna? Ennyi kincstől még megszakadni is jó. Nyisd ki a halasládát, hadd öntöm bele.

Zubaida. Attól nem féltlek, hogy beleszakadsz, mert Alláhnak hála, erős vagy, akár a marha; de hogy elválasztják a fejed a törzsedtől, ettől már inkább.

Bedreddin. Nézd ezt a tálat: aranytál. Vedd ezt a gyönyörűséges kelyhet vagy micsodás kárbunkulus-jószágot.

Zubaida. Hiszen még a nevét sem tudod!

Bedreddin. Ezt a rubintos sótartót, ezt a berakásos olajkanalat. Még egy fogás és nem halászunk többé.

Zubaida. Hányadszor mondod ezt? Nem meghirdette törvényosztó Szulimán szultánunk – Alláh nyújtsa hosszúra árnyékát! – hogy vérdíjat tűz a tolvaj fejére, aki dézsmálja a palota aranyneműjét?!

Bedreddin. De én nem vagyok tolvaj – fogd be a lefetyelőkédet, Zubaida, mert már magam is elhiszem, hogy tolvaj vagyok – ez meg az Aranyszarv vize, nem a kincstár; meg se tudnám mutatni Sztambulban, hol tartja kincseit a szultán.

Zubaida. Tudom-tudom. Egy diadémot nézeget; Husszein utánakap. Eredj majom a dolgodra!

Bedreddin. Menj, Husszein, hozz vizet.

Husszein a kantával, makogva – el.

Zubaida gyönyörködik az ékszerben. Bedreddin te! Ha ezt a diadémot nekem adnád...

Bedreddin. No ládd. Ugye kell, ugye jó. Ez afféle senki-jószága, elhagyott holmi. Sok gazdag hajó süllyed el, sok portékát vet partra ám a víz: bolond, aki mérgelődik halász létére, hogyha hal helyett – aranytál akad a hálójába.

Zubaida. Masallah!

Husszein visszatér a kantával és vizet önt a halasládába.

Zubaida. Nézd – nézd, az oktalan állatja!

Bedreddin a kincseket a ládába üríti. Ez azt hiszi még, halat tartunk a halasládában.

Zubaida. Tudod, ki fog hóhérkézre juttatni? Nüreddin, a cinkosod.

Bedreddin adja a bambát. Melyik Nüreddint, a borbélyt gondolod?

Zubaida. Az eszed tokja.

Bedreddin. Akkor tán az olajkáros Nüreddin?

Zubaida. Olajkáros a majd megmondom micsoda.

Bedreddin. A karavános Nüreddin a szerálynál? Nüreddin, kiérdemesült müezzinünk, Nüreddin dervis, már hogy árulna el, egy igazhívő mozlimot?

Zubaida. Nem az a Nüreddin, jól tudod.

Bedreddin. Más Nüreddint pedig nem ismerek. Az ujjain számlálja.

Zubaida. Nem-e? Hát Nüreddin, a cimborád?!

Bedreddin diadalmas óbégatással. A cimborám!

Zubaida. Igen-igen. Vagyis inkább hogy a cinkosod, a palotabéli bolond. Még túljárnál a feleséged természetes eszén – he?!

Bedreddin. Zubaida: verés lesz a vége!

Zubaida. Mert keveset adsz neki, Nüreddinnek; vásik a foga, kevesli a koncot. Keveset adsz a zsákmányból, azt is horgas kézzel adod. Azért fog feljelenteni.

Husszein a láda szélére telepszik és turkál a kincsben.

Zubaida elbűvölve, mohón. Addsza! Adi! Adjátok a kezembe azt a szépragyogású mártástartót!...

Bedreddin. Megér vagy ezer tanygát. Ne! Odaadja. A fedele nincs meg, de hátha a következő fogásnál.

Nüreddin odakint. Énekel.

Elmúlik, el, ez a nap is, ez a nap is, ez a

nagy, ez a galibai nap

anélkül, hogy valakit feltrantran-

trancsírozzanak...

Bedreddin. Jön valaki! Gyömöszöli a kincseket. Nézz ki hamar, ki gajdol ilyen késő éjnek-évadján. Mars majom! Husszeint lezavarja a ládáról.

Zubaida kinéz. Hiszen ez Nüreddin! Előre megmondtam. Legjobb volna, ha eltennénk láb alól –

Bedreddin. Kettéhasítlak te! Az én cimborámat ne bántsd, akit úgy szeretek, mint a szememfényét – Ő meg a bort szereti úgy, mint a feleségedet. Hitetlenek vagytok, kutyák, nem haltok meg turbánnal a fejeteken –

Nüreddin odakint. Közelér. Hahó, Bedreddin cimbora! Hahó!

Bedreddin. Hamar! Minden a ládában?! Rá a fedelét. Fennhangon. Hahó, Nüreddin cimbora! Kapkod. Gyorsan: pántot-lakatot... mi az ördög van ezzel a lakattal, mit csináltál vele?

Zubaida. Hozzá se nyúltam –

Bedreddin. Átkozott lakatja. Beragadt.

3. jelenet. Előbbiek, Nüreddin.

Nüreddin fülig vigyorodva, nagyon hangon beállít. Nüreddin, udvari szajkó és szájhasbél, a világverő Szulimán szultán születésnapi üdvözletét hozom. Szálem alejkum.

Bedreddin Zubaidához, súgva, a ládára. Csapd le, ülj rá vagy nem bánom, csinálj vele valamit. Nüreddinhez. Vaalejkum aszszalum. Nini koma! De hol jártál, hogy éktelen veres az orrod?

Nüreddin. A paprikamalomban! Harsogva nevet.

Bedreddin. Köszönöm a nagy tisztességet. Aztán honnan tudja Mekka Oroszlánja, hogy ma van a születésem napja? Mert akkor rosszul tudja.

Nüreddin. Nem „tudja”: elrendeli, te pupák! Neki-neki, nem neked: ma a nagy Szulimán szüliszüli-születésnapi ünnepi ülnapot ül. Minden hétre esik egy születésnapja. Kapatosan körülőgyeleg.

Zubaida elállja a ládát. Üdvözöllek, fényesábrázatú Nüreddin, bolondok gyöngye –

Bedreddin. A kereplődet, te! Nem hallod, hogy most a férfiak beszélnek? Nüreddinhez. Sóhajt. És milyen jókor!

Nüreddin. Erre keveredtem, mondok, benézek ebbe a majomházba. Szálem, Husszein majom! Ölelkeznek a majommal. Játék.

Bedreddin. Ide! Vagy ide! Az ülőpárnákat a halasládától meszszirehajigálja, úgy kínálja hellyel Nürredint.

Nüreddin. Még ne, majd inkább – A halasláda felé somfordál

Zubaida. Nem ennél egy kanálkával ebből a frissenfőtt halacskából?

Bedreddin Zubaidát fenyegetve. Te!

Zubaida. Ülsz-e már? Utána majd kapsz egy kis pergettmézes, túrós-tepertős piláfot.

Husszein a halasládára telepszik.

Bedreddin Zubaidához. Nem fogod be a kotnyeledet mindjárt?! Amíg férfi szólal, nem mukkansz.

Zubaida. Nem.

Bedreddin. Mi...?!

Zubaida. Igenis: nem.

Bedreddin ráüvölt. Nahát akkor!

Husszein csintalan kárörvendő.

Bedreddin mézesmázos. Drága barátom, Nüreddin. Nem ennél egy kanálkával ebből a frissenfőtt halacskából?! Ülsz-le-hamar: utána kaphatsz pergetett-mézes, túrós-tepertős piláfot.

Nüreddin. Nem mondom, a piláfot elengedem; de ha a halhoz valami jóféle is kotyogna a butykosodban, Bedreddin koma, a csempészhajóról...

Bedreddin. Bor?... Van-e?!

Zubaida. Van, van!

Bedreddin. Hát mért nem szólsz, asszony: itt állsz, olyan vagy, mintha megkukultál volna.

Zubaida. Egyszer a mukk is sok, másszor a kukk is kevés: ördög igazodik el rajtatok.

Nüreddin. A próféta szakállára, akkor leülünk. Lócafélére telepszik balfelől, a ládának háttal.

Zubaida. Ti teremtés koronái. Itt a bor. Kancsót, poharakat hoz.

Husszein tolakodó.

Nüreddin. A mai fogásra, Bedreddin koma.

Bedreddin. A holnapira –, mert ma még nem voltam. Koccintanak, isznak.

Nüreddin. Jut a majomnak is. Poharat nyom Husszein kezébe. A holnapi fogásra, Husszein majom.

Husszein örül.

Zubaida. A pokolban végzitek: két hitetlen gyaur. Isztok, mint a pápa.

Nüreddin. Azok a kutya velenceiek, értik, mi a jó. Mifelénk még olyan kecskék se teremnek, amilyenekből ezt a bort fejik.

Bedreddin. Nem kecskéből fejik, te tulok.

Nüreddin. Hát miből, te bivaly?

Bedreddin. Rókából. Ez csipkerókabor.

Nüreddin. Csipkeróka: bánom én. Úgy pezseg, hogy belekönnyezem. Csak volna egy kristályserlegem, hozzáillő... Bedreddin, nincs a ládádban?

Zubaida tálal.

Bedreddin. Nincs, nincs, majd holnap. Ess neki a halnak, egészségedre koma, most mondom, mert innen kezdve elhallgatok; neked is ajánlom. Nagyapám szálkába halt bele, százesztendős korában.

Nüreddin. Hihihi! Hahaha! Még van hetvenöt esztendőm.

Zubaida. Egyél-igyál.

Nüreddin. Huhu! Jól élünk a majomházban. Feláll, rázendít.

Elmúlik, el, ez a nap is, ez a nap is, ez a

nagy, ez a galbai nap –

Bedreddin és Zubaida lenyomják a helyére.

Bedreddin. Drága barátom, Nüreddin Ali. Nem venném a lelkemre a szálkát, hogyha a torkodon akadna. Zubaidához, súgva. Add a gerincét, annak is a farkarészét, ahol csupa-szálka! Nüreddinhez. Igyál előbb.

Nüreddin. Adnál előbb egy takaros kárbunkulus-kelyhet nekem, nem bánom, a holnapi fogásból.

Bedreddin. Honnan vegyem a holnapit, te józaneszű?!

Nüreddin kapatosan. A szultán első bolondja vagyok, rangban megelőzöm a hasbeszélőt. Ne bántsd az eszemet, mert megharagszom. Pityerkél.

Zubaida. Kökényszemű Nüreddin, hiszen legszerelmetesebb barátunk vagy és jóltevőnk –

Bedreddin. Megosztjuk veled mindenünket, testvériesen –

Zubaida. Megosztjuk veled mindenünket, asszonyok kedvence –

Husszein makogva simogatja-vigasztalja.

Nüreddin. Ugye? Holnap megadod, amivel tartozol: harminchat aranytálat, tizenkét rubinserleget, harminc –

Bedreddin. Meglesz, minden meglesz holnap. Zubaidához. Te meg zavard el azt a majmot. Nüreddinhez. De most egyél.

Nüreddin. Pompás ez a hal, Zubaida.

Bedreddin. Ez aztán a borkorcsolya, hékás!

Nüreddin. Ez az.

Zubaida a majmot zavarja. Husszein a ládikóra! Gazdikó mondta. Ne, az ikrástál, zabálj.

Husszein a ládára ugrik és kuporogva majszol.

Nüreddin. Holnap csak győzd a halászatot. Vízilakomát rendez újra szultánunk az öbölben, velencés követünk tiszteletére –

Bedreddin. Meg a mi tiszteletünkre. Igyál, Nüreddin! Isznak.

Nüreddin csemcseg. Ez már kecskéből van.

Bedreddin. Csak tivornyázzanak: mi se alszunk a majomházban.

Nüreddin. Ne is! Tegnap csak bámult a velencei, amikor a beglerbégek meg a lányok a tengerbe szórták az aranyholmit. Ha tudná a pogány, hogy tányérfogó háló feszül ám a vízen!

Bedreddin. Hát még a szultán! Ha tudná – a hálóját, hogy lékelik!

Nüreddin. Haha! Előkapja görbe kését. Ezzel a jatagánnal bontogattam!

Bedreddin. Én meg nem győzöm facsarni a hálót; kotortam az öblön vele végig: ni –

Nüreddin a lelógó hálót vizsgálja. Hazudsz Bedreddin. Halászni voltál.

Bedreddin. A próféta koporsójára: ez még a tegnapi!

Nüreddin. És ez a gyémántokkal rakott kehely, ami a szemen fennakadt? Kikapja belőle. Hazudsz!

Zubaida. Mi jut eszedbe, pintyőkém?! Megsúghatom, te asszonyok-átka... Olvadozva sugdos Nüreddin fülébe.

Bedreddin Zubaidához. Sugdolódzol?!

Nüreddin. Elég. A kehely az enyém. Köntösébe rejti.

Zubaida. A kehely a tiéd!

Nüreddin. Halat.

Zubaida eléberakja a bográcsot. Ne, egész bográccsal.

Husszein horgászbot kerül a kezébe; rendetlen és lármás.

Zubaida Husszeinhez. Ne lármázz, majompofa. Nüreddinhez, hízelegve. Ha látlak, ugrál a szívem.

Nüreddin felemelkedik ültőhelyéből. Nekem mondtátok, hogy majompofa?!

Bedreddin. Asszony, eltángállak, ha bántani mered a barátomat – Egy seprővel püföli Zubaidát –, hogy az eget is bőgőnek nézed.

Zubaida. Dehogy-dehogy, jaj, jaj!

Nüreddin. Hagyd el. Igyunk.

Bedreddin. Igyunk! Szent a béke.

Husszein Nüreddin turbánját horgássza.

Nüreddin. Szent. Ezt kiénekeljük. Zubaida, elő a csörgődobot, hadd szóljon a majomházban!

Zubaida csörgődobot kap elő és úgy kíséri Nüreddin énekét.

Nüreddin. A nagy szuli hős szuli szuliszulimán.

Szulimán Szulimán

szüliszüli-születésnapi ünnepi

ülnapot ülni kíván

Ha kárkárkárbuli-bunkuli gyémánt serlegeid

halihalhálónkba gurítod hej

Szulimán tata! lesz muri lesz hecc:

akárkárkár de akár pere-pere-pereputtyostul

Szulimán magad is belebuk-bele-hej

Szulimán belebukfencezhetsz

(Refr.:)

A nagy szuli hős szuli szuliszulimán

Szulimán Szulimán

szüliszüli-születésnapi ünnepi

ülnapot ülni kíván

Husszein a dal végén Nüreddin turbánját horogra kapja és a magasba rántja. Macskazene.

Nüreddin. Ohó! A turbánom! Visszaveszi.

Zubaida a majomhoz. Te csibész! Mert láttad, hogy engem elraknak, azt hiszed, már én nem raklak el?! Veri; Husszein visongat.

Nüreddin. Éljen az ünnepelt! Kacagja.

Bedreddin. Nyughass, Zubaida –

Zubaida veri a majmot. Mert mindenemből kizabálsz?! A boromat iszod?! És még packázol velem?

Nüreddin zabál. Hagyd el: szegény rokon. Ma neki is ünnepe van a majomházban. Fejével eltűnik a bográcsban.

Bedreddin. Hallgass cimbora, ennek kétágú szálkája van: Alláh irgalmazzon annak, akinek ez a torkán akad.

Nüreddin. Asszonyok dísze! Nevezz kurafinak, ha nem nyalom ki a bográcsodat.

Zubaida. Ízlik ugye!

Husszein felmászott a gerendára Nüreddin fölött és horgászni kezdi a kincseket a halasládából, amelynek födelét előzőleg már felnyitotta.

Zubaida kétségbeesetten fenyegeti.

Bedreddin. Azért megtehetnéd cimbora, hogy ha már akkora tivornya készül a szultán születésnapjára és megint a tengerbe dobálják a drága holmit, hogy vágnál egy jó kétrőfös lyukat a kifogóhálón. Világbíró Szulimán szultán azt a pár aranytálat meg se érzi; nekünk meg, két hű alattvalójának, jól jön.

Nüreddin hatalmasan fal. Meglesz, Bedreddin koma. Zubaidához. Mit integetsz?

Zubaida. Hogy ne szólj, amíg halat eszel.

Husszein majom már előhorgászott egy aranybilikomot és elégedetten himbálja.

Bedreddin. Majd ha teli a ládánk: elszelelünk és mint előkelő illatszerkereskedők nyugalomba vonulunk valahol Korasszánban vagy Szmirnában vagy tudomisén –

Nüreddin tele pofával. Nem bánom; de előbb ideadod a harminchat aranytálat, a tizenkét rubinserleget, a harminc – Orra előtt elkalimpál az aranybilikom. Felemelkedik, hátrafordul és rámered a kincsesládára: tárva-nyitva

Bedreddin buzgón. Meg ne szólalj, amíg halat eszel. Úgy szeretlek, mint az apósomat. Nüreddin! Rángatja.

Nüreddin. Ö...ö...ö – – – A torkához kap. A szálka! A kétágú szálka! Öklendezik.

Zubaida. Alláh segíts! Bedreddinhez. Verd a hátát, te gyámoltalan! Mindketten páholják.

Nüreddin. A kétágú szálka: megfulladok. Nagyobbat üssetek!

Bedreddin. Drága barátom, ne vedd rossznéven. Fejenvágja.

Nüreddin. Ne a fejemet: hát a fejemben van a szálka?!

Zubaida Bedreddinhez. Eredj innen te sátán! Doronggal hátbaveri Nüreddint. Megmentlek, asszonyok vígasza, nem engedlek megölni.

Bedreddin. Kezet emeltél a barátomra?! meglakolsz! Lazsnakolja Zubaidát.

Zubaida. Áj-váj!

Nüreddin fuldokolva. Engem verjetek, ne egymást: ne hagyjatok nyomorultul elpusztulni. Elterül.

Bedreddin. Irgalmas Alláh! Szegény barátom, élsz-e még?!

Zubaida. Magányos óráim megszépítője – üdvöm-büdvöm! Nüreddinre borulva zokog.

Bedreddin. „Üdvöm-büdvöm”? Szóval így vagyunk. Összeszűrted a levet!

Zubaida. Te ölted meg.

Bedreddin. Én? Én mondtam, hogy tegyük el láb alól?!

Zubaida Nüreddint rázza. Nem mozdul.

Bedreddin. Ördög és pokol! Ha a bolond este hiányzik a palotából, a szélrózsa minden irányában szétküldik az őrjáratot – és akkor végünk van.

Zubaida. Észretérsz-e már?!

Husszein butykosból kínálja Nüreddint.

Zubaida oldalbavágja a majmot. Elhordod magad, te pogány!

Husszein visongva a sarokba vonul és nagyot húz a butykosból.

Bedreddin. Adj tanácsot, Zubaida.

Zubaida. Mikor a férfi szólal, az asszony nem beszél.

Bedreddin nekitámad. Hóhérkézre juttatni engem, mi? Elszelelni az arannyal meg a pojácával, mi?! Buja szamárkanca.

Zubaida. Ostoba tökfilkó vagy, Bedreddin: azért szerettelek.

Bedreddin. Ezt a majmot elverem a háztól. Te! Kikapja Huszszein kezéből a butykost, nagyot húz belőle és a köntösébe rejti. Cseppet nem hagyott. Nüreddin előtt, jajveszékelve. Biszmillohu rahmonu ráhim!...

Zubaida. Van kurázsid?

Bedreddin. Mit tegyek?

Zubaida. Még nincs veszve minden. Zárd le a ládát.

Bedreddin. Zárom. A pántot, a lakatot, mind a hatot – ej, hogy előbb rá tudtam volna tenni!

Zubaida. Láncold hozzá a majmot is, annyival is több.

Bedreddin megteszi. Mint gyilkost visznek holnap a kádi elé. Nincs, ki örökölje aranyamat!

Zubaida. Ne óbégass!

Bedreddin. Csak még az egyszer, ebből a csávából –

Zubaida. Hős oroszlán. Fogd meg a lábát és vigyük, hátha még nem késő –

Bedreddin. – Hová? Felkapják Nüreddint.

Zubaida. Itt lakik abban a tornyos palotában Digrán, az örmény csodadoktor. Ha valaki, akkor Digrán megmentheti.

Kicipelik.

4. jelenet. Husszein majom egyedül.

Husszein. Ének-makogás.

Nem múlik el bizibizi biz e nap biz e

nagy biz e galibai nap

Anélkül, hogy valakit ne trantran-

trancsíroz-zanak...

A láncán körüljárja, lármásan bele-belekukucskál és boldogtalanul veri a ládát.

Végzene; függöny

MÁSODIK FELVONÁS

Első kép

Digrán házában. Kandallós toronyszoba. A kandallótól balra bejárat, jobbra meredek lépcső a könyvtárerkélyre. Az erkélyen armilláris, szextáns, csillagkukucskáló, kristálygömb; két karikahinta a madaraknak. Olajlámpás világít a könyvtárerkélyen és a pislákoló csillagok, amelyek elmozdulnak néha. A toronyszoba alsó szintje egyelőre sötétben marad.

1. jelenet. Abdul-Medzsid Basi, Digrán örmény csudadoktor, Orhán bagoly és Szabahaddin papagáj a toronyerkélyen.

Abdul. Mióta legkedvesebb kárbunkulus-serlege eltűnt, a felséges Moáttár szultána ételt-italt elutasít magától és kijelentette, szomjan pusztul, ha a gyémántkelyhet meg nem kerítjük neki. Már harmadszor jövök hozzád: segíts, hatalmas Digrán!

Digrán kövér óriás. Megmondtam, ezer tanyga, csengő aranyakban.

Abdul. Biszmillah! Annyi pénz talán egész Sztambulban sincs.

Digrán. Másnak egy kád aranyért sem. Ha ideborítod elém, ha megtöltenéd színültig ezt a tornyot... A tulajdon édestestvéremnek is kétezer.

Abdul. Mit mondasz? Felejted, hogy Sztambul fő-fő rendőrbasijával beszélsz?

Digrán. Nem felejtem, uram.

Abdul. Hogy nélkülem nem árulhatod a tudományodat?!

Digrán. Nem az enyém a tudomány: a csillagoké és a jeleké –

Abdul. Jójó. Ugyan már kaptál ezer-ezer tanygát, de – Masallah. Odanyújtja a zacskót. Legyen meg.

Digrán óriás testével elégörnyedve, elveszi. Nem számolom: elhiszem, uram –

Abdul. Hogy számolod-e?! Még csak az kéne, örmény létedre, hogy pimaszkodj egy igazhitűvel.

Orhán bagoly huhog. Hu! – Hu! – Huncut! – Huncut!

Digrán megrója a baglyot. Ej-ej, nagybátyám! Engesztelő bókkal Abdul-Basi felé. Alláh szaporítsa napjaidat, uram.

Abdul. Fogj hozzá ízibe –

Digrán. Fognék én: de a jeleket nem lehet hajtani – Nekilát. Körülpörgeti az armillárist, kiint a tárt ablakon

Abdul. Kinek integetsz?

Digrán. A csillagaimnak, uram. Könyveit konzultálja.

Abdul könyörgőre fogja a dolgot. Szaporán, szaporán! Láss hozzá, neked semmi sem lehetetlen. A szultán százezer aranyat tűzött a tolvaj fejére. „Micsoda csausz-basi vagy te, micsodás rendet tartsz te Sztambulban?!” – förmed rám. Ha holnap éjfélig a szultán kárbunkulus-kelyhe nem kerül elő – fejem lehull!

Szabahaddin papagáj. Fejem lehull! Fejem lehull!

Digrán megrójja a papagájt. Ej-ej, öcsém. Abdul-basi felé, mély bókkal. A csillagok kedveznek. Lássunk munkához –

Abdul. – igen, láss munkához, csudálatos Digrán. Mióta legkedvesebb bolondunk, Nüreddin Hamid is eltűnt a palotából, nem merek urunk szeme elé kerülni. Olyan, mint a felbőszült tigris, világbiró Szulimán szultán! Ha látom, a könnyű vizelés vesz rajtam erőt –

Digrán. Ne aggódj, megleljük a dicső szultána kárbunkulus-serlegét.

Abdul. Segíts, Digrán, segíts egy hatvanéves, kilencvenhatgyermekes családapán!

Orhán bagoly huhog. Hu! Hu! – Huncut! – Huncut!

Digrán. Nos, lássuk csak – távcsövezi – Algenib, a Tolvajszem hogy merre jár. A csillagok elmozdulnak.

Abdul. Algenib, a Tolvajszem?

Digrán. A Majom házában! Még mindig... De már –

Abdul. Átkozott majomház!

Digrán – átlépett a Teknősbéka házába.

Abdul. Teknősbéka?! Harmadnapja azt mondtad, „lubickol hazafelé”. Ki hallott még olyat, gyémántkehelyről: „lubickol”!

Digrán. Uram, nem én mondottam: Szabahaddin.

Abdul. Szabahaddin? Miféle Szabahaddin?!

Digrán a papagájra mutat. A testvéröcsém, Szabahaddin papagály.

Abdul meghökken. Bókkal a karikahinta felé. Szálem.

Szabahaddin papagáj. Alejkum. Szálemalejkum-kumkumkum!

Abdul fejét csóválja. Tegnapelőtt azt mondottad, „fiadzik a majomházban”. Gyémántkehelyről – még hogy „fiadzik”!

Digrán. Uram, nem én mondottam: Orhán.

Abdul. Orhán? Miféle Orhán?!

Digrán a bagolyra mutat. A nagybátyám, Orhán bagoly.

Abdul álmélkodik. A nagybátyád?

Digrán. Ő. A karikán az öcsém, amott a nagybátyám: kiitták a varázsszert, kíváncsiságból. Hallani kívánod történetüket?

Abdul. Hogyne! Szörnyen kíváncsivá teszel.

Digrán. Majd elmondják ők maguk.

Orhán bagoly és Szabahadin papagáj kettős

Digrán egyszer hazaruccant

Örmény-Ázsiába,

s mi betörtünk lepecsételt

titkos kamrájába.

annyi bűvös por s kenőcs közt

hátha megtalálnánk

az örökifjúság ritka-

nagy panáceáját.

Végigettünk-nyaltunk minden

bürköt, zsírt, beléndet,

mire meghaltunk vón’ – bennünk

volt az ellenméreg.

Egyszeribe összerándult

mind a kettőnk béle,

hánytorogtunk, azt hivénk, hogy

meg nem ússzuk élve.

tolladozva-szárnyadozva

– hát tükörbenézünk,

s látjuk: telik-teljesedik

madárrávedlésünk!

De kevés volt két madárnak

nem járt át a méreg,

s emberszív maradt a szívünk

– szomorú történet! –

irigyeljük aki ember

emberszájjal csókol,

hiába is csücsörítjük

csőrünk csak kajmókol,

irigyelünk ifjak, szépek

bőrötökbe bújnánk:

szánjátok hát Szabahaddint

sajnáljátok Orhánt!

Kell is az – örökifjúság

kutya meg a mája!

Ne igyatok mérget, melynek

nincsen cédulája...

Így kapaszkodunk belétek,

semmivel se mással,

papagájrikácsolással,

bagolyhuhogással.

irigyeljük, ha ki ágyba

párja mellé tér meg

és nem madárkarikára...

– szomorú történet!

Abdul. Hát ez bizony szomorú történet.

Digrán. Még szomorúbb, amit a könyveim mondanak. Felpillant a fóliánsból.

Abdul. Csak nem?!

Digrán. Itt a bökkenője... A Beteigeuze, az alattomos!

Abdul. Jaj, jaj! Viszket a fejem a nyakamon.

Digrán a csillagokat kémleli. Uram, ilyen még nem esett velem. Egy csillag, ami szőrénszálán elveszett!

Abdul. No szépen vagyunk. A nyomravezető – és az is elveszett. Csak megtalálnánk Moáttárnak a kárbunkuluskelyhet. Kitör. Áldóját, azok a fajankó csillagok! A csillagok méltatlankodva megimbolyognak

Digrán. Uram, ne szidd a csillagjaimat: rossznéven veszik.

Abdul. Dehogy szidom, ott egye meg őket a fene. Tegnap meg azt mondottad, „majom ül rajta”.

Digrán. Uram, világosan láttam a kelyhet a kristálygömbben.

Abdul. Ha! „Majom ül rajta”. Talányosan beszélsz!

Digrán. Lássuk. Azimech, Rablófény merre jársz – forgatja az armillárist; egy csillag kiválik és elindul.

Orhán bagoly huhog. Hun! – Cut! Hun! – Cut!

Abdul fel-alá jár. Felhajtottam Sztambul összes majmait az állatkereskedőktől a mutatványosokig és berendeltem valamennyit ülőgumóvizsgálatra. Megvizsgáltam negyvenezer majmot, hatvanezer ülőgumót – még a létszámfelettieket is: egyiknek sem voltak áruló kárbunkulusok a fenekéhez ragadva. Még ilyet, egy kehelyről: „majom ül rajta”! 

Digrán hatalmas testével fölémagasodva. A tudományban kételkedel?!

Szabahaddin papagáj. A tudományban kételkedel?!

Abdul. Dehogy-dehogy kételkedem.

Digrán. Tegnap azt mondottuk: „majom ül rajta”. De ma már – A csillag megállapodik. Más csillagok bolyongnak-szóródnak körülötte

Abdul. – ma már?!

Digrán. Ma már Algenih, a Tolvajszem kilépett a Majom házából és a Rablólidérc Azimech vezérel. Most még a nagyonfényes Aldeháránt –

Abdul. No! No!– Allahra, ha meglelnénk a tolvajt –

Digrán. Felhőbe bújt.

Abdul. Jaj nekünk!

Az állócsillag felfényesül.

Digrán. Nem baj: fülöncsíptem már. Páratlan szépségű Aldebárán! Hogy mosolyog, milyen fenségesen árad!

Abdul. Beszélj!

Digrán. Hadd telek el fényével!

Abdul. Megparancsoltam csauszaimnak, legyenek készen; már várják a parancsot –

Digrán. Várj, Abdul-Basi, a csillagok nem kapkodnak –

Abdul. – biszmillohu rahmonu ráhim!

Digrán lázasan. Ez kedvező jel. Fölöttébb kedvező jel.

Abdul. Fülöncsíptük?

Digrán. Hogy fülön? Üstökön! Kapkod. Most lássuk, mit mutat a kristálygömböm. Delejezi, nézi.

Távoli zene.

Orhán bagoly huhog. Hu! – Hu! – Huncut! – Huncut!

Abdul. Mekkába zarándokolok: csak még az egyszer, ebből a csávából –

Digrán. Psssz! Szentenciózusan. Hulla sétál vele.

Szabahaddin papagáj. Hullasétálvele!

Abdul hüledezve. „Hulla sétál vele”! Tegnap majom ült rajta, ma hulla sétál vele. Digrán, az én türelmemnek is van határa –

Digrán. Abdul-Basi, a csillagok szóltanak, nem én.

2. jelenet. Előbbiek, Bedreddin és Zubaida. A halász-házaspár az alsó szinten; Nüreddint hozzák.

Zubaida. Alláh segíts! Sóhajt. Ide a lépcső elé. Leteszik.

Bedreddin. Csak még az egyszer, ebből a csávából...

Abdul odafent a könyvtárerkélyen. „Hulla sétál vele”. Mikor van hullának sétálnivaló kedve?! Oda a százezer tanyga! Oda a fejem!

Digrán. Csak azt mondhatom, uram, amit a jelek.

Abdul. Hát én most ásassam fel talán Sztambul temetőit holnap éjfélig? Ó – Digrán, Digrán, így sohasem akadunk nyomára. Nézzed meg még egyszer, fiam –

Zubaida a lépcső alján. Istenuccse nem bírtam volna már; leszakad a karom.

Bedreddin. Azért gondolom, hogy elszállt a párája. Ha eleven volna, nem volna ilyen sózsák –

Nüreddin gurgulázva sóhajt. U-uuú...

Zubaida. Te! Mintha sóhajtott volna. Lehajolnak, élesztgetik.

Bedreddin. Élsz-e, szólalj, élsz-e Nüreddin!

Zubaida. Virágszálam, élsz-e?!

Bedreddin. Biszmillah: beszélj, cimbora!

Nüreddin hörög. Bort.

Bedreddin. Mit mond?

Zubaida. Bor! Bor kell a bolondosnak: adssza a butykosból.  Megitatják. Nüreddin fuldoklik.

Bedreddin. Nem kellett volna! Ládd-e, ládd-e, megint okoskodtál. Ha eddig nem halt meg, most öltük meg vele... Nüreddin! Rázza. Akár a tuskó.

Zubaida. Most kellene az örmény, de hamar –

Bedreddin. Szólalj már! –

Zubaida. Én-e? Szólalj te, amíg én leeresztem a fátylamat.

Bedreddin. Szálem alejkum.

Digrán lemordul. Vaalejkum asszalum. Ki az?!

Bedreddin. Szegény halásznép volnánk és i... igazhívő mozlimok, engedelmeddel; a... alázatosan könyörögnénk –

Digrán. Teliholdkor nincs alamizsna!

Szabahaddin papagáj. Teliholdkornincsalamizsna!

Bedreddin. Uram: fogyóban van!

Digrán. Az alamizsna is. Kotródjatok.

Szabahaddin papagáj. Azalamizsnaiskotródjatok!

Zubaida Bedreddinhez. Eredj, te ökör. Majd én. Más hangon. Nagyurunk, nem ismersz meg? Aki a halat hozni szoktam!

Digrán. Ezzel versz fel, halat hozol, éjszaka? Átadjalak a csauszoknak?!

Bedreddin. Megállj! Zubaidához. A csauszoknak. Végünk van.

Zubaida sziszegve. Elhallgass, ostoba! Fennhangon. Nem halat hoztunk: beteget. Csengő arannyal fizetünk.

Digrán. Hogy? Mi? Há?! Az más. Felragadja a lámpást.

Abdul. Ne vidd el az olajlámpást, Digrán: félek a sötétben – Reszket.

Bedreddin. Siess, urunk! A beteg halálán van –

Digrán. Ej, csak az árnyékszékre járkáló mécsesem megtalálnám. Itt van!... Nem az. Megvan!... se nem ez. Mindegy, nem baj.

Abdul. A saját bagolyváradban csak ismered a járást?

Digrán. Ismerni ismerem, de igen szédülékeny vagyok a sötétben. A felhágónál a földreteszi a lámpást az erkélyen; az éles, rézsut fény mellett az erkélylépcső vetett-árnyékba kerül .

Zubaida. Uram, szálka akadt a torkán: ha sietsz, még csodát tehetsz!

Digrán dohogva botorkál lefelé. Jójó; a csodát nem lehet siettetni... Botlik. Átkozott setétség –

Zubaida. Óvatosan siess, uram!

Digrán. Jaj! Gurulva lekalimpál, lábával egyenest Nüreddin torkának. Jaj, de megütött! Tápászkodik. Mit tettetek a lábamügyébe, hogy orrabukjak?!

Zubaida. A betegünk! Oda a reménység!

Bedreddin. Mit tettél? Megölted, uram!

Digrán. Megvesztél, rühes?! Lefetyeltek összevissza? hol? hol?

Bedreddin veszékel. A torkának léptél, uram!

Digrán megszeppen. Átkozott setétség; megszédültem. Mutasd. Lehajol Nüreddinhez, a szívverését hallgatja. Még él.

Bedreddin. Már hogy élne?! Hiszen ezzel a dromedár testtel csak agyonütni lehet!

Szabahaddin papagáj Csakagyonütnilehet! Csakagyonütnilehet!

Zubaida. Úgy-úgy, uram, tisztességgel szólván, ezzel a dromedár testtel!

Bedreddin. Agyonvágtad! Tönkrelapítottad!

DIRGÁN. Mmmm... mimimi... mi jut eszedbe, derék halász

– hogy is hívnak? Ezt a jóasszonyt ismerem, de téged csak hírből... eee... ehehe... te vagy az a híres aranyhal-halász...?

Bedreddin rémülten. Csak pontyhalász, uram! Bedreddin, szegény pára vagyok, ez meg itt a sárkányom, Zubaida. A cimborám aki ez volna, ma még élne, Nüreddin és igazhívő mozlim, mint jómagam...

Digrán. Már hogyne élne?! Mi a panasza?

Zubaida. Szálka akadt a torkán.

Bedreddin. Biszmillah! Tégy csodát, urunk –

Digrán. Szálka? Lássuk csak. Nüreddin mellé térdel.

Orhán bagoly huhog. Hu! – Hu! – Huncut! – Huncut!

Digrán. Ad spectatores. Elgázoltam: kotyog a csigolyája. Gyilkos vagyok, végem van.

Abdul odafent az erkélyen. Digrán, hallod-e?!

Digrán félre. Örmény létemre, egy muzulmánt: én! És a toronyban Sztambul főfő rendőrbasija; még csak az kell, hogy megtudja!

Abdul. Jössz-e már?!

Digrán. Jövök. Abdul-Basi! Nüreddint vizsgálja.

Bedreddin. Szólalj, uram!

Digrán. Csak-csak-csak-csak, nocsak-nocsak, semmi-semmi-semmi az egész.

Zubaida. Hiszen hül már kifelé!

Digrán. Mit, hogy kihül? Teremtő atyám! Tapogatja. De a szaga! Végigszimatolja. Én a szag után megyek. Soha ilyen jószagú hu... hu... hullócsillag az égen, nini, nini, jó jel, kedvező jel!

Zubaida. Már a borotvahídon táncol!

Digrán. Ez?! Úgy illatozik, hogy Shirász rózsái se különbül.

Bedreddin. Meg tudod menteni?

Digrán. Még nem veszett el minden, még –

Bedreddin pénzt ad. Jóságos vagy, urunk!

Digrán – még van remény. De a betegnek itt kell maradnia.

Zubaida. Hát a szálka? Nem veszed ki?!

Digrán. A szál...?! Észbekap. A szálka?! Kivesszük, hogyne vennénk; csakhogy ez a szálka, ez már –

Zubaida és Bedreddin – a szálka?!

Digrán – felszívódott. Csak apránként lehet icke-picke-induri-pinduri darabokban kiszeddeveddegélni. Korpuszkuláris abszorbeállás állott be nála, az ő szálkája esetében, csak-csak-csak, semmi-semmi-semmi... Kezét dörzsöli.

Bedreddin. Milyen bölcs vagy, uram!

Zubaida. Milyen jó!

Digrán. Nocsak-nocsak-nocsak ne hálálkodjatok, a kúra kissé hosszadalmas, de a beteg – megnyomja a szót – jómarokban   lesz. Most eredjetek haza és nyugodjatok meg, igazhívő mozlimok, eredj-eredj, derék halász, mi a neved?

Bedreddin. Bedreddin Ali volnék az ükapám után és a te szolgád, uram.

Digrán. Derék Bedreddin halász, csak eredj-eredj; asszonyod bejáratos nálunk és igen megszerettük; kedveljük a halat, a halasnépet. – A halászék indulnak.

Zubaida. Ó! Majd hozok minden nap egy szatyor halat –

Digrán – ne! ne! soha. A betegnek még a szagát sem szabad megéreznie, mérföld közel. Majd... majd magam megyek hozzátok időről-időre, hova is?

Bedreddin. A parton, a Majomházban!

Digrán. Persze-persze, a Majomházban. Most már menjetek.

Bedreddin. Áldalak, amíg élek, urunk! Hajlongva hátrál, Zubaidával el.

3. jelenet. Előbbiek, a halászék nélkül.

Digrán Nüreddin mellé kuporodik. Boldogtalanul. A szaga már savanyú!

Abdul. Jössz-e tüstént?!

Digrán. Tüstént, Basi! Nüreddint vonszolja a földön.

Abdul a baglyot simogatná a karikahintán. Szép bagoly! Bölcs bagoly! Fülesbagoly!...

Orhán bagoly tompán huhog, szemei megragyognak Hun! – Cut! – Hun! – Cut! Belecsíp a Basi kezébe.

Abdul elugrik. Juj, ebadta baglya! Hőköl.

Orhán bagoly szárnyával verdes – a lámpást lobogtatja.

Abdul a lépcső felé hátrál. Alighanem – – – Digrán! A bagoly fél tőlem.

Digrán. Ad spectatores. Szent Lukáver, mitévő legyek? Csak még az egyszer ebből a csávából... Dobálja Nüreddint. Hová dugjalak?!... Körülvizslat. Megvan! Majd csodálkozik a pástétomsütő odalent, ha megtalálja: onnan kezdve az ő baja – Nagy sietséggel belegyűri a kéménybe, Nüreddin lepottyan; tompa puffanás – szent Konufor, Lukáver, Kanifác, csak most az egyszer –

Abdul lekiált. Mi volt az?! Digrán!

Digrán. Semmi, Abdul-Basi!

Orhán bagoly huhog. Hu! – Hu! – Huncut! – Huncut!

Digrán félre. Huncut a nevem, ha nem tagadok mindent, amíg szusz van bennem.

Abdul megjelenik a lépcső tetején, magasra tartja a lámpást és levilágít. Már azt hittem, valami történt.

Digrán. Jövök, nagyuram.

Abdul. Maradj, sietnünk kell, nagyon feni rám a bárdját a bakó. Lejön. Erről a puffanásról jut eszembe: te Digrán, te okos

– mondd. Ha lenyakaznak, a fejem még hallhatja a saját puffanását?!

Digrán hőköl. Nem hallottam semmit, nagyuram. Miről beszélsz?

Abdul. Avagy gonosz dzsinek tréfálkoznak öregfüleimmel?! No jó. „Hulla sétál vele” – mondod. Láttad a gyémántos kelyhet nála vagy nem?!

Digrán. Uram, a kristályom mutatta!

Abdul. Te Digrán. Ha netán mégse kerül meg a kehely és engem halálra keresnek, egy üveggel kell nekem abból a te varázsszeredből és papagájjá változom.

Digrán. Uram, kevés van, magamnak is kell!

Abdul. Minek az neked? Te makulátlan ember vagy, nem úgy, mint akinek vaj van a fején.

Digrán. Nagy ára van, Abdul-Basi!

Abdul. Megadom.

Digrán. Tiéd, ha a találós kérdésemre felelsz.

Abdul. Halljam hát.

Digrán. Melyik az igazmondó a halak között?

Abdul. Melyik?!

Digrán. A sülthal. A többi sületlen csak néma: de ez még azt is elhallgatja.

Abdul. Ej, a te talányaid! Legyint. Ez az utolsó álmatlan éjszakánk a bajadéroknál: lesz min törni a kobakunkat. El.

Digrán földig hajol a távozónak. Nagyuram!

4. jelenet. Előbbiek, Abdul-Basi nélkül.

Digrán felegyenesedik és a kandallóra bámul. Szent Kanifác, aki megvilágosítod gyarló elmémet: én ökör! „Hulla sétál vele”... Hiszen amaz is ilyenforma volt, a kristálygömbben, nincs másként... Legalább megmotoztam volna: oda a kárbunkuluskehely!

Halk zene.

És Bedreddin, a halász, aki tucat arannyal fizetett, kéretlenül... arannyal, egy ágrólszakadt halász meg a bugyogós némbere, a halaskofa... ohó, Bedreddin barátom, hohó! Az ajtóban; kiáltva. Bedreddin! Hahó!

Orhán bagoly huhog. Hun! – Cut! Hun! – Cut!

Digrán öklével fenyeget a sötétben arra, amerre távozott a halász. Megállj, huncut: vagy osztozunk, vagy megkóstoljuk a hóhér levesét. Utánarohan.

A zene felárad.

Függöny

 

folytatás