Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Második kép
Szerendib pástétomsütő tanyája a földszínten, Digrán házában. Jobbra, a kemencében – ahová esett – kuksol Nüreddin. Jobbközépen színesüveg ablakfülke, nyolcszögletű aranyasztalkával; a fülke mellett balról bejárat az utcáról, oldalt padka. Alig pirkad.
1. jelenet. Nüreddin, majd Szerendib. A szín egy pillanatra üres.
Szerendib hazajövet benyit. Hej, ez a legénysor, ez a keserves. Mindig magamban ődöngeni! S aki gondomat viselje – senki: sok ez, egy pástétomsütőnek! Ahol ni: se olajam, a mécset se találom. Ilyenkor hajnalban, hogy rámjön a kandúrtermészet, csak kóborolnék napestig, sehol nyugtom nem lelem – falnak megy. – olyan vagyok, mint a holdkóros, még rosszabb: kupánvágott a kemencém. Hiszen felvitte Alláh a dolgomat, udvari pástétomsütőig, de – kivert kutyának is inkább. Fü! Kiköp. Micsoda élet. Megpróbálom, az örménynek, hogy van-e. Kiáll az ajtóba. Te Digrán, hé!... Úgyis késő éjszakáig csodaszert kotyvaszt. Felszól a toronyba. Van egy kis olajad?!... Nem felel, az ajtaja is tárva. Fékomadta örménye, elcsatangol. Megvárjuk hát a hajnali imádkozás idejét, az öböl felett már pirkad. Végigdől a padkán, ásong.
Müezzin hangja. La iláhá ill’Alláh! Va Mohammadun raszuuul!...
Szerendib. No: a vakok. Vakkantanak már. Szebben énekel, ha nem lát bele az udvarokba. Mondják, vannak olyan szerájok, ahol némely becstelen személyek térdig pucéron lábferedőznek – – – a szégyentelenek. Ej! Hagyjuk ezt. Mi is megimádkozunk szép komótosan, aztán – dologra. Kopognak. A manóba – felpattan – kerülj beljebb! Félre. Ki az ördög lehet, ilyenkor?
2. jelenet. Előbbiek, Dajka; kisvártatva Aysán.
Dajka mélyen lefátyolozva. Belép. Uram, ne tagadd meg tőlünk e jámbor szolgálatot. Ifjú úrnőmmel vagyunk, kinek kilétét nem árulhatjuk el – hazatérőben a palotából. Az imádság ideje meglepett s ha nem adsz némi vizet, elmulasztjuk a szent tisztálkodást.
Szerendib. Lépjetek be! A színesüveg ablakfülkén betűz a nap első sugára.
Aysán belép. Finom gőggel. Légy üdvöz.
Szerendib lelkendezve. Te is, úrnőm. Tekintsd magadénak, amit látsz, beleértve szolgádat. A kemencém Mekka felé mutat, vegyétek imaszőnyegeimet – egymásután teregeti a szőnyegeket – ezt az aranyosszegletűt vagy ezt a két-ezüstmadarast, ezt a nefelejtsekkel telehintett csupakéket vagy ezt a szépséges mákvirágokkal díszített aranybarnát –
Aysán – nekem a kék-ezüstmadarast.
Dajka – nekem a mákvirágost.
Szerendib. – csak aztán el ne repüljenek, amíg vízért rohanok, a csintalan szőnyegecskék; ellépek máris, vízért, hozom hozom, eltűnök, ne zavartasd magad. Mire megvolnátok az imádkozással, a friss pástétomot az aranyasztalkán találjátok. Kisidőre elrohan.
Aysán. Nem találod az ifjút nyájasnak és délcegnek, dajkám?
Dajka. Ha délcegnek nem is, de kedvesnek.
Aysán. Ugye, ugye?! Én is. Több ez a délcegnél. Valami kedvesnek találom!
Dajka. Vigyázz, te kis szeszélyes. Kalamajka lesz a vége –
Aysán. Ugyan, dajka! Ha arra gondolok, hogy a szultána előtt semmi sem lehetetlen, ha kérném...
Dajka. Még fel vagy hevülve a fejedelmi ünnep látványától. Csillapodjál –
Aysán – ó! Mindenben álmot látok; és ez be szép is volna, be szép...
Szerendib visszatér a vízzel. Úrnőm, ájtatoskodjál. Igérem, hogy tekintetemmel messze elkerüllek.
Aysán. Tégy úgy – bár a neved sem tudjuk.
Szerendib. Szerendib vagyok, Sztambul éke – a te szolgád.
Dajka. Fordulj el, Szerendib. Aysán a padkára veti vállkendőjét; Szerendib jobbfelől, lekuporodva lesi. Aysán és a dajka az ablakfülkében: tisztálkodnak, ájtatoskodnak.
Dajka. La iláhá ill’Alláh! Va Mohammadun raszul!...
Szerendib a padka mellől; leskel. Mi van velem, megszédültem? Még a szent pillanatokban is bűnös vágy vesz rajtam erőt. Ezt az imádkozó hurit az életben többé nem látom viszont; mi volna? Ha... ha emlékül ellopnám kásmíri fátyolkendőjét. De mit mondok majd, ha észreveszi?! Ó, ez a kísértés, csak ez ne volna. A kendő felé nyúl.
Aysán. La iláhá ill’Alláh! Va Mohammadun raszul –
Szerendib. Ó, ez a hang! Átperzseltél a szívemen, hangoddal, elperzseltél, mint a villámcsapás. Ellopom, el én, még ma a kádi előtt a két kezemmel lakolok is – ellopja a fátyolkendőt.
Dajka. Siess, Aysán!
Szerendib elbűvölten ismétli. Aysán!
Aysán. Istenhozzád, ifjú Szerendib. El.
Szerendib. A pástétomok az asztalon, s frissítők... Aysán! Úrnőm!
Dajka. Derék mozlim vagy, pástétomos. Ne, fogadd e pár aranyat.
Szerendib. Nem volnék igazhitű, ha elfogadnám. Vedd vissza.
Aysán hangja. Istenhozzád, ifju Szerendib!
Dajka. Nos, ahogy gondolod. Ég veled, Szerendib. El.
3. jelenet. Szerendib, Nüreddin, az előbbiek nélkül.
Szerendib az ajtóban. Istenhozzád, szépséges Aysán! Reggelizik. Magasra tartja a kendőt, gyönyörködik benne. Világszép Aysán! Ha rádnézek, látom bájos derekad, amelyet megöveztél vele; és ha illataiba temetem arcomat, szerelmetes személyeddel itt vagy egészen... A kendőbe temeti arcát; felüvölt. Te bornyú! Főrangú hölgyre vetni a szemed?! Pofozza magát. Nesze, nesze neked, pástétomsütő létedre te bornyú, amiért a magosba emelted mocsok szemedet... Ej, micsoda moslék élet! Sír.
Nüreddin a kemencében; a betűző nap sugarainál üvegesen felfénylik a szeme.
Szerendib. Huh! Mit látok?! – szemét dörzsöli – Tolvaj. Felbuzdul, lekap a falról egy serpenyőt és – asztalok, falfülkék mögül perelve-lopakodva, fedezékről-fedezékre – megostromolja a kemencét. Pástétomaim dézsmálója, most megvagy: te tolvaj. Rühesek-rühese! Félre. Masallah, még én piszkolom tolvajnak, én, a másik tolvaj? Nagy ég, ez a fickó látta, hogy elemeltem a kásmírkendőt... Rikoltva tör előre. Mi?! Nem felelsz?! Te, igenis te! Hogy tanúja voltál; holnap bevádolsz a kádi előtt, amiért a kásmírkendőt Aysántól elloptam. Kutya! Ezért meghalsz.
Nüreddin a kemencében; oldaltdől.
Szerendib. Még bujkálsz is, elbújsz, te pogány? Éjnek idején belopakodni? a házakba? pástétomot dézsmálni?!... Közel ér Hogy hívnak?! Csend! Ne feleselj, ne vágj közbe, itt én beszélek. Azt mondom, gyere elő, mert ha nem, Alláhra, nem mászol ki többé. Jól van, pajtás – a sütőserpenyőt kétmarokra fogja – ha belédrekedt a szó. Elnémítlak én egészen. Ne! Ne! Üti-veri. Te jómadár! Te féreg! Tetű! Ne! Ne! Megtisztítom a földet a mocsoktól, aki vagy – abbahagyja – hogy hívnak?... Fü, de kimelegedtem... Juszufnak vagy Alinak? He?! Beszélj, nem bántlak. Kivonszolja és betámasztja a kemence mögötti falfülkébe. Muzulmán vagyok én is, nem bántlak, ha mondom. Szedd a rongyaidat és pusztulj, amerre látsz; most ezegyszer még nem viszlek a kádi elé... No! Igyál. Igyál egy keveset – itatni próbálja – nem iszik. Elengedi. Nüreddin hátraesik. A könyörületes Alláhra, agyonvertem egy mozlim testvéremet. Gyilkos vagy, ifjú Szerendib! Zokog. Mért tetted ezt velem, drága barátom, felelj! Én is tolvaj, te is tolvaj: magunk közt vagyunk. Vigasztalj meg azzal, hogy élsz!... Keseregve ődöng. Mihez fogjak, mitévő legyek? Csak még az egyszer, ebből a csávából kimászni... biszmillah! Mindjárt reggel és miattad még az imáról is megfeledkezem – én méltatlan! Hátha utána Alláh megvilágosítja elmém! Leteríti imaszőnyegét, tisztálkodik-ájtatoskodik.
Müezzin hangja. La iláhá ill’Alláh! Va Mohammadun raszul!...
Szerendib. La iláhá ill’Alláh! Va Mohammadum raszul – – –
4. jelenet. Előbbiek; kisvártatva a dajka, majd Aysán. A nők kezdő párbeszéde kívül, a nyitott ajtóban.
Aysán. De ha mondom, dajka. Tedd, amit parancsoltam.
Dajka. A vesztünket akarod, Aysán. Atyád a nagyúr, megnyúz elevenen.
Aysán. Nem nyúz. Megharagszom! Szerendib felfigyel.
Dajka. Szeszélyes vagy, csillagocskám. Istenneki. De hogy mondjam?
Aysán. Indulj már!
Dajka félrehúzza az ajtó tüllfüggönyét és belép. Szálem.
Szerendib felkel a szőnyegről. Szálem.
Dajka küszködve. Segíts ki nagy bajomból, ifjú Szerendib. Kendőjét hagyta el, jövök, hogy tán ittmaradt. Úrnőm azzal fenyeget, elkerget a palotából, ha –
Szerendib – A kendő miatt?!
Dajka szipog. Hiszen ha csak az volna! De elűz, ha –
Szerendib – ha?!
Dajka – ha meg nem tudom, milyen hajlandósággal vagy iránta.
Szerendib levegő után kapkod. Ho-ogy milyen hajlandósággal? Ó, anyácskám: igaz szívbéli-szerelmetes hajlandósággal, amilyennel férfi csak a teremtés ez ékessége iránt lehet. Tüzet nyelnék érte, borotvahídon táncolnék, felaprítanék százezer hitetlent, ha elragadnák – hogy megmentsem és a papucsára borulnék... És ő?! Milyen hajlandósággal van irántam?
Dajka. Hajlik feléd; elégedj meg ennyivel.
Aysán betoppan. Kegyes jóindulattal vagyunk irányodban, ifjú Szerendib. Pástétommal kínáltál és mi nem fogadtuk el. Kíváncsivá teszel; vezess aranyasztalkádhoz!
Szerendib. Úrnőm! Aysánt az ablakfülkébe vezeti, az asztalhoz
Aysán. Tartunk tőle, hogy megmérgezel pedig –
Szerendib – én?! Mivel?
Aysán. A szerelemnek édes mérgével. Fellibenti fátylát.
Dajka. Aysán, mit tettél? Mutatkozol egy idegen férfiú előtt?
Szerendib eléberogy. Megbűvöltél egészen. Tehetetlen vagyok ellene, holott nem volna szabad.
Aysán. Nem idegen: őt szívünkben mindenkinek elébe helyezzük!
Dajka. Így beszélsz atyádról, a hatalmas –
Aysán. Csend, Szerendib, szerelmem. Nézz rám. Ha férjemmé fogadnálak, nődül fogadnál-e?
Szerendib. Aysán, szerelmem!
Dajka. Alláh irgalmazzon mindannyiunknak: mi történik itt?!
Aysán félrehárítja. Ének.
Egyszer meg kell hogy tanuljuk
úgy is, drága dajkám,
szerelemnek édes mérgit
mérgező keservit;
mért ne az legyen tanárunk,
néki csüggve ajkán,
kit szívünkben megvallottunk:
ő legyen, Szerendib!
Aysán és Szerendib (refrain)
Ami késik, el nem múlik
– s édes, ami késik:
úgy-de-úgy-de-úgy ölelj az
összetévesztésig,
ne tudd, hol-melyik az egyik,
hol-melyik a másik,
úgy-de-úgy-de-úgy ölelj a
belepistulásig
Szerendib
kis puszikkal üldöznélek
cirmolnálak kis vándor-
puszikkal – addig-addig
míg belátnád: csóktanárban
nincsen olyan pajzán
s oly mohó, mint a türelmes
szemérmes Szerendib
Aysán és Szerendib (refrain)
Ami késik, el nem múlik
– s édes, ami késik stb.
Szerendib boldogtalanul. Könyörületes Alláh! Adj erőt, hogy ennyi szerencsét el tudjak viselni egy napon és ennyi szerencsétlenséget!
Aysán. Hogyan: szerelmünket szerencsétlenségnek nevezed?
Szerendib. Ó nem-nem!
Aysán. Beszélj!
Szerendib zokog. Sok ez, egy pástétomsütőnek!
Dajka. Embereld meg magad. Abdul-Basi, egész Sztambul fő-fő rendőrcsausza, a szultán kedves embere–
Aysán. Atyám.
Dajka. Aysán maga Moáttár szultána első udvarhölgye. Segíthetünk –
Aysán. Hatalmasak vagyunk.
Szerendib. Engedd meg hát, nemes hölgy, hogy valamiképp feltártam szerelmemet előtted, feltárjam bűnömet. Alig, hogy kiléptetek, tolvajt fogtam. Ó, én nyomorult! Egy igazhívő gyilkosa vagyok!
Aysán. És a tolvaj?
Szerendib. Itt van a sarokban. Odamutat.
Aysán Nüreddin láttán hátrál. Huh! Ilyen hatalmasak nem vagyunk.
Szerendib siralmasan. Íme kupáján a halálos nyomok...
Dajka. Jótollú buzogányod van, Szerendib.
Szerendib. Csak a serpenyőm boldogabbik végével sóztam –
Aysán. Ha nem káprázom, ez Nüreddin Hamid, a szultán kedvenc bolondja. Tűvé teszik érte a palotát.
Szerendib. Óriási csávában vagyunk.
Dajka sírósan. Lásd, minek is keveredtünk bele. Tudtam, hogy kalamajka lesz!
Aysán. Csitt! Hadd gondolkozom. Ha visszacsempésznénk a palotába és a függőkertekben, turbánja nélkül találnák?!... Majd azt mondjuk, hogy napszúrást kapott.
Szerendib. Pompás volna!
Aysán. Dajka. Szólíts ide valami lebzselőt.
Dajka. Mi lesz ennek a vége! El.
5. jelenet. Előbbiek, dajka nélkül.
Szerendib. De hogyan?
Aysán. A hogyanról majd mi gondoskodunk. Rakjad ládába serényen és tett az ajtód elé. Ha eltűnik, keresd; ha keresik, tűnj el.
Szerendib magára talál. Ohohó! Megsétáltatunk, tolvaj barátom. Itt a subládám, fényes-vadonatúj; ki a bugyogódat – bele a bolondot – Nüreddint a ládába gyömöszöli – még ilyen borszagú hullával se volt dolgom. Így ni – rá a kétkerekűre és még csak gyanút sem foghatnak: ilyenkor viszek a palotába pástétomot.
Aysán. Azt mondottam, itt maradsz. Zárd le, támaszd ajtód elé.
Szerendib. Úrnőm! Megteszi. „Ha eltűnik, ne keresd; ha keresik, tűnj el”... és ha fülöncsípnek?!
Aysán hátraveti fátylát. Jer. Hét pecséttel pecsételem le a szád: tanulj ebből – őrizni titkot. Csók.
Szerendib. Aysán!
Aysán. Szerendib!
Szerendib áradozik. Ha – ha elevenen megnyúznak, akkor se; ha tüzes fogókkal, akkor se, ha –
Aysán szájára tapasztja tenyerét – elég. Majd küldök érted.
Szerendib. Aysán: szerelmem!
6. jelenet. Előbbiek, dajka; lebzselő (hangja)
Dajka visszatér. Itt a lebzselő, Úrnőm!
Aysán. Istenhozzád, pástétomos!
Dajka. Ég veled!
Nők el.
Szerendib az ajtónyílásban. Hol a fickó. Vedd kétkerekűmet, pástétomot viszel, amerre a két nemes hölgy vezet. Ez az a láda.
Lebzselő hangja. Nem kell a talyiga, elbírom uram.
Szerendib. Ízleni fog, úrnőm. Máskor is, pástétomért!
Aysán hangja. Hová mégy? Dajka!
Dajka. Irgalmas Alláh: haza. Hát nem...?!
Aysán. Ugyan. Erre, fiú! Erre van a velencei követ palotája...
A tüllfüggöny mögött elvonulnak hárman; lebzselő ládával a hátán.
7. jelenet. Szerendib egyedül; később Digrán, Bedreddin, Zubaida.
Szerendib karbafont kézzel mereng. „A velencei követ palotája”... ördög ismeri ki magát nagyurak dolgában... A kásmírkendőt bontogatja; táncraperdül. Végre! Végre! Tralala! Bülbülöm, paradicsommadaram! Aysán! A mindenségben nincs még olyan boldog csillag, mint a föld, a földön még olyan boldog város, mint Sztambul, Sztambulban még olyan boldog fickó, mint Szerendib, a pástétomsütő! Digrán, Bedreddin, Zubaida csataordítása messziről.
Hárman. Fickó! Szerendib! Pástétomsütő!
Szerendib. Hallga!... Eltüntetni a nyomokat, hamar. Kapkodva tesz-vesz a fülkében, felborítja az aranyasztalt. Amazok hárman betódulnak – elsőnek Digrán.
Digrán. Hova tetted?! Pástétomos!
Szerendib. Mit?
Bedreddin. Nüreddint!
Szerendib. Miféle Nüreddint?
Zubaida. Ne add a hülyét!
Szerendib. Mit akartok?
Digrán. Hová tetted a sétáló hullát?!
Szerendib. Fényes nappal hullák sétálnak Sztambulban: csudálkozom, Digrán, tudós létedre –
Digrán. Elég! Pofonveri Szerendibet.
Szerendib. Jáj!
Digrán. Egyem azt a maszületett bárány-képedet. Majd emlékszel, de mindjárt. Újból pofonveri.
Szerendib. Váj!
Zubaida. Mindent látunk ám: mi ez a széjjelség, kivel dulakodtál?
Szerendib. Csak csókoltam, de nem dulakodtam, nem vetkőztettem!
Digrán. Csókoltad, de nem vetkőztetted?! Te pimasz!
Bedreddin nyakonfogja Szerendibet. Hová tetted?!
Szerendib. A... fátylát?
Zubaida. Nem a fátylát, te gézengúz, nem a fátylát; a bugyogóját! A papucsát és aki benne volt!
Szerendib. A... a tolvajt?! Aki ott ült a kemencében?!
Bedreddin. Azt-azt, éppen azt!
Szerendib nagyot nyel. Soha színét se láttam.
Digrán. Még hogy soha színét se láttad?! No várj csak, pernahajder!
Bedreddin. Majd a kádinak beszélsz, ha nyúznak elevenen, ne félj.
Zubaida. Majd a tüzes fogónak beszélsz, megátalkodott bitangja.
Digrán. Majd a kádinak elmondod, mikor pástétomot sütnek belőled!
Bedreddin. Majd móresre tanít!
Zubaida. Kesztyűbe dudálni! Páholják.
Szerendib. Örmény! Ezt megkeserülöd, pogány kutya – jáj!
Digrán. Még feleselsz? Még bezsebelnéd a százezer tanygát, egyedül?!
Bedreddin. És néznéd, hogy mozlim testvéreid éhenforduljanak...?!
Szerendib. Kegyelem! Miféle százezer tanyga?!
Digrán. A hulla köntösében a szultána kárbunkuluskelyhe. Százezer aranyat tűztek a tolvaj fejére... Ne add a féleszűt!
Szerendib. Százezer... – fejéhez kap – a tolvajom zsebében?!
Mind. Ott, ott!
Szerendib. Amelyik itt ült a kemencémben?
Mind. Abban, abban!
Szerendib. Most légy okos, Szerendib. Bambán. Ki tudja, merre van a velencei követ palotája?
Mind felkapják a szót. A velencei követ palotája! Elrohannak.
Szerendib. Hé, Digrán, megálljatok! Jövök én is!... Ad spectatores. Oda a becsület – – – huszonötezerért. Utánuk, el.
Függöny
HARMADIK FELVONÁS
Kapucsarnok a szultán palotájában. Oszlopsoros hátfal, áttört ráccsal, melyen keresztül jól látni az érkezőket. Jobbról hárembejárat, balról párnatrón.
A rácsajtónál janicsárőrség; az ajándékhozó követek ládáik mellett várakoznak és a főeunuchhal alkudoznak; a velencei követ a dajkával folytat eszmecserét. Forgalmas délelőtt.
1. jelenet. Dzsayur, Muzaffir, Messer Cornaro, dajka; Ibrahim-Aga, janicsárbasi, két janicsár.
Digrán, Fedreddin, Zubaida, Szerendib: négyen a rácson túl, az oszlopok mögül pislognak elő.
Dajka. Ez az a láda, uram.
Cornaro. Jól van; beszéltem úrnőddel, tudok mindent.
Dajka. Akkor hát nincs mit szólanom; ti velenceiek ismeritek
a szerelem hatalmát. Unokaöcsénk –
Cornaro. Megértjük úrnőd unokaöccsének halálos szerelmét
a világszép szultána iránt: Velence örül, hogy a lovagnak
e szíve-hölgyéhez vezető úton kengyeltartója lehet.
Dajka. Ha látnád úrnőm velencés gyűjteményét! Ő csodálója mindennek, ami pogány.
Cornaro. Vidd úrnődnek e kristályszelencét s véle hódolatunk. Átadja
Dajka. Ó uram! Hátrálva el.
Cornaro. Hé janicsár! A ládát a többi közé. Megteszik. Ezalatt a rács mögött feltünedeznek: Digrán, halász, halászné, Szerendib.
Szerendib. Szálem. Nem ismersz, dajka?
Dajka. Alláhra: hacsak nem te vagy a pástétomsütő.
Szerendib. Szerendib.
Dajka. Valami rémlik. Oly régen volt –
Szerendib – reggel volt –
Dajka. Nem is tudom. Mit álljátok utamat?!
Digrán vészjóslóan törleszkedve. Dehogy álljuk, tiszteletreméltó dajka. Sőt inkább viszünk magunkkal.
Dajka. Mit beszélsz?! Félre. Tudtam, hogy ez lesz a vége.
Szerendib. Azt, hogy adjátok vissza a ládámat. Vadonatúj szantálfaláda volt, még a tartozásom is rajta az asztalosnál.
Dajka. Miii-iféle ládáról beszélsz, hiszen semmit sem láttál! Pástétomos!
Szerendib. Elloptátok a kárbunkuluskelyhemet! Hullarablók!
Zubaida. Rászedtétek ezt a jámbort.
Szerendib. Ó, én jóbolond!
Digrán öklét mutatja. Ide a ládát! Vagy a százezer aranyat.
Dajka. Zsarolni mersz?! Eressz utamra!
Digrán. Csak ami az enyém. Nem addig a’! Huzakodnak.
Dajka. Micsoda kalamajka. Segítség, janicsárok, őrség!
Zubaida. Majd megadnád még szívesen azt a százezrecskét!
Bedreddin. Meg a dupláját is, mordizomadta!
Szerendib. Ide a ládám!
Dajka. Szabadítsatok ki! Visítok!
Ibrahim felfigyel. Mi az, miféle ricsaj ez Szulimán palotájában? Janicsárok!
Janicsár-basi. Már jóideje figyelem az ólálkodókat. Az őrséghez. Fogjátok le mind! A janicsárok körülfogják a dulakodókat.
1. Janicsár. Még rúgsz is, örmény kutya?!
2. Janicsár. Még harapsz, sárkány némbere?!
1. Janicsár. Majd lekushadtok a tömlöcben.
Szerendib. Mozlim vagyok, ártatlan!
Dajka. Áruló vagy, pástétomos. Csak tudja meg úrnőm.
Szerendib. Hazudsz! Üti a dajkát.
Dajka. Én is ott leszek, ha nyúznak. Te tolvaj te, te! A kásmírkendőt is te loptad el!
Szerendib. Megáll az ember esze!
Dajka visítozva. Ládaszám állnak nála a lopott kásmírkendők, összelopkodta!
Janicsár-basi. Te ki vagy?
Dajka. Abdul-Basi kíséretéhez tartozom. A lánya, a dicső Moáttár szultána első udvarhölgye – neveltem.
Janicsár-basi. Itt vársz dajka és el nem mozdulsz, amíg az urad kivált. A többit vigyétek.
Mind. De basi!
A janicsárok elhurcolják négyüket; a dajkát a janicsár-basi elvezeti.
2. jelenet. Előbbiek – a dajka, Digrán, Bedreddin, Zubaida és Szerendib nélkül.
Muzaffir. Hallatlan esetek! Napirenden vannak Sztambulban, mint sehol. Mondják, holnap hajnalban végzik ki Abdul-Basit, a csauszok parancsnokát. Távoli jajgatás.
Dzsayur dadog. Aha! Már kokokoko-korbácsolják!
Cornaro. Csudálatos világ! Tegnap éjfélkor annyi kincset dobáltak az Aranyszarvba, amennyiért megvehetnék a velencei hajóhadat; holnap hajnalban már négyelik-kaszabolják egymást.
Dzsayur. Nem is lehet, csak koko-korbáccsal egy ilyen züzüzüzü-zülött birodalmat.
Ibrahim bosszúsan. Hát már sohasem fogyunk ki belőletek?!
Muzaffir. Ajándékokkal háborgatnánk, fényesábrázatú Ibrahim-Aga, királyi urunk részéről – ha befogadnád. Egy ládára mutat.
Ibrahim a ládát rugdalja. Ez volna?
Muzaffir. A felséges szultána tudja már. Ez – de kérlek, törékeny!
Ibrahim. De finnyás vagy. És te?
Dzsayur mint fent. Nananana-napkeleti süteményeket hozunk, Ibrahim-Aga, I...India urától.
Ibrahim. Mutasd.
Dzsayur. A Nagymogul parancsa az, hogy érintetlenül juttassam el a felséges momomomo-Moáttár szultánához: az aranykukukuku-kulcsocskát hozzá külön futár hozza...
Ibrahim. Az én parancsom az, hogy mutasd!
Muzaffir. Ibrahim, légy tekintettel. Követi jogunkhoz tartozik –
Ibrahim. Nem vagyok tekintettel! Csak a minap is, hogy tisztátalan sertést hoztatok, sülten is még röfögött!
Dzsayur. De ezek nananana-napkeleti sütemények!
Ibrahim. Ha nem nyitod ki, majd – átfurkálja a lándzsájával – nyitom én. A belét!... Mi az, ami mozog?!
Dzsayur sopánkodva. Élő gaga-galamb volt benne, cukorkakakakakakakalitkában! Összetörted építményeinket, oda a tötötötö-török-indiai örökbarátsági- és megnemtámadási szerződés!
Ibrahim ráreccsen. Nahát!
Muzaffir elismerőleg. Fehér galamb, cukorkalitkában!
Dzsayur. Nem volt szabad elárulnom: megyek is majd sz... száműzetésbe! Bőg.
Ibrahim Messer Cornaróhoz. Hát te?! Mivel kedveskedel?
Cornaro. Elsőbbed is e csomagocskával kedveskedünk neked, Ibrahim-Aga.
Ibrahim. Nekem?! Az más. Mosolyra gömbölyödött képpel bontogatja: aranyozott teknősbéka kerül elő – nyakát-lábát nyújtogatja és tátog. Halálraváltan elejti. Miféle pokolkígyót hoztál, hitetlen kutya?! Vedd vissza – juj! Sziszeg a nyelvével!
Cornaro hízelegve. Aranyos masina ez, Ibrahim, fortélyra jár –
Ibrahim. Nem szenvedhetem. Álnokok vagytok valamennyien.
Muzaffir. Fogadd be ládáinkat.
Ibrahim. Ez kié?
Dzsayur. Már nem is tudom, össze is keke-kevertük.
Cornaro. A velenceieké. Ne szurkáld meg, Aga, bíborszövetek vannak benne.
Ibrahim. Bíbor? Nem bíborpalackok vannak benne, színültig színborral?!... Vedd vissza.
Cornaro. Nem bor: bíbor.
Ibrahim. A próféta tilalma ellenére. Borral áztatjátok a muzulmánok lelkét. Tönkretennétek az országot!... Ha én nem volnék! Ha lehetne.
Cornaro. Brokátok és selymek –
Ibrahim. Akkor mi csörög benne?! Rázza.
Cornaro. Nem csörög.
Ibrahim. Csörög, ha mondom. Nyisd ki.
Cornaro a követekhez. Urak, panaszra járulunk a Fényes Porta elé.
Ibrahim. Ne csipogj! Régóta gyanús vagy nekem, kutyahitű.
Cornaro. Akadékos vagy, Ibrahim-Aga. Hatalmaddal visszaélsz.
Ibrahim. Majd meglátjuk, simanyelvű vesztegető. Minden portékát kinyitni! Elsőnek ezt. A két janicsár nekiesik Dzsayur ládájának és feszegeti, míg fedele felpattan: galamb repül elő belőle. Ibrahim-Aga a cukorkalitkát majszolja
Dzsayur. Ibrahim-Aga, nem akarom elmérgesíteni a hehehehe-helyzetet, de ez már több a soknál!
Ibrahim aki addigra rátelepedett az egyik ládára. A cukor jóféle. Lándzsájával Nüreddin ládájára mutat. Most azt. A két janicsár nekiesik a ládának.
Cornaro. Megálljatok!
Ibrahim. Ki parancsol itt, te parancsolsz vagy én parancsolok?!
3. jelenet. Voltak; kisvártatva Abdul-Medzsid, majd apródok. Távoli moraj; menekülők vészrikoltása, korbácsoltak jajveszékelése: fut az udvar a Vérfagyasztó Üvöltés elől. A janicsárok elengedik a ládát; Ibrahim feláll.
Cornaro. Megállj, Ibrahim. Velencével packázol?
Muzaffir. Perzsiával packázol?
Dzsayur. Indiával papapapa-packázol?
Ibrahim rimánkodva. Jaj-jaj! Mozlimok és te is, gyönyörűhitű velencei, én csak ami a kötelességem... A vérfagyasztó üvöltés felcsattan a színfalak mögött. Jaj, Már érzem, vakarják a hátamat, pedig nem is viszket.
Abdul-basi a hárem felől; mint akit kergetnek. Jaj nekem! Mindenki meneküljön, amerre lát! Ijedt mozgolódás. Abdul meglátja Ibrahimot. Itt vagy, jópipa?!
Muzaffir sértett-árulkodósan. Uram, Perzsiával hepciáskodik a Herélt!
Abdul-basi. Mit, hogy Perzsiával?!
Dzsayur. Uram, Indiával heee-epepep-ppciáskodik a Herélt!
Abdul-basi. Mit, hogy Indiával?! A vészjósló üvöltés egyre fenyegetőbb. Abdul-Basi korbáccsal kergeti Ibrahimot. Nesze! Nesze!
Ibrahim. Jaj nekem!
Abdul-basi. Engem csapnak – én is csapok. Nesze neked, nesze. Jóságosan veri. Ereszd el a vizeletedet, fiam, úgy megkönynyebbülsz.
Ibrahim. Jájj! Vájj! Körülöttük menekülő apródok futnak el sivákolva.
Apródok. A szultán!
4. jelenet. Előbbiek, a szultán.
Szulimán a vérfagyasztó üvöltés tulajdonosa. A hárem felől beront. Uuuú! A csököm, a csököm, a bikacsököm! Eltört a bikacsököm valakinek a hátán, már nem tudom kinek!
Abdul-basi. Mindannyiunkén, Mekka Oroszlánja. Fájdalmasan hátát simogatja. Vedd addig enyémet.
Ibrahim Abdulnak adja a magáét. Ne – addig, uram.
Janicsár-basi Ibrahimnak adja a magáét. Fogd uram – addig is.
Szulimán. Hadd lám. Végigvág Abdulon.
Abdul-basi. Jájj! Váááj! Végigvág Ibrahimon.
Ibrahim. Au! Au! Au! Végigvág a janicsárbasin.
Janicsár-basi. Jujjujjujjuj-jujjujjujuj!
Szulimán. Rettentő kedvemben vagyok. Morajló üvöltés. Reszkessen a föld, ha világverő Szulimán haragos kedvében van. A törökök eléborulnak; a követek mély bókkal üdvözlik.
Szulimán. Mi történik itt?! Hárman, pergő egymásutánban, szinte egyszerre.
Cornaro. Hatalmas –
Muzaffir. Fényesszakállú –
Dzsayur. Igazhívők ura és papapapa-parancsolója –
Szulimán. Elég! Beszélj, velencei.
Cornaro. Hatalmas szultán, Velencével bakafántoskodik a Herélt –
Dzsayur. Uram, kaka-kapcáskodik Indiával!
Muzaffir. Pocsékká teszi ajándékainkat –
Dzsayur. Süteményeinket a felséges momomomo-Moáttár szultána helyett hahahaha-hamm! bekapja: ő! ő!
Abdul-basi szemrehányóan, Ibrahimnak. „Hamm”...?!
Janicsár-basi le męme jeu. „Hamm”...?!
Szulimán. Csend! Vészjóslón Ibrahimra mered – de váratlanul Abdult veri: Ibrahimra néz, Abdulra csap. Abdul-Basi! Micsoda káposztafejűt teszel te a hárem élére?! Micsodás rendet tartsz te Sztambulban? Mi?!
Abdul-basi. Jájj! Váááj!
Ibrahim akit Abdul csépel. Au! Au! Au!
Janicsár-basi akit Ibrahim csépel. Jujjujjujjuj-jujjujjujjuj!
Szulimán. Hangot se! Velőtrázó – főúri nyájassággal. Nagyköveti testületünket megsérteni a vendéglátó Sztambulban és horgas újjal kotorászni a főfeleségünknek szánt ajándékokban? Hová gondoltok?! A követeket vállonveregeti.
Követek elbájolva – mélyen bókolnak.
Szulimán nyomatékkal. Majd magam. Nyugtalan moraj. Követek összenéznek.
Szulimán. Nyissátok ezt!... Ezt!... Hadd lám. Brokátok, bíborszövetek... Most ezt – A janicsárok sorranyitogatják a ládákat és Nüreddin ládájához érnek.
Janicsár-basi a felnyíló ládába belepillant. Irgalmas Alláh!
5. jelenet. Voltak, Nüreddin.
Szulimán belenéz a ládába. Muzulmán hitemre... Abdul-Medzsid! Mi ez?
Abdul-basi nézi. Nüreddin bolondunk!
Szulimán odainti. Ibrahim!
Ibrahim. Az-az, mindvalóságosan!
Szulimán Nüreddint rázza. Már hideg... Ördög és pokol! Velencei kutya, mit jelentsen ez?!
Cornaro. Nagyúr, semmit sem értek az egészből.
Szulimán. Visszaélni a vendégbarátsággal?!
Cornaro. Elkeveredett, uram; a láda nem a miénk.
Szulimán. Nem a tiétek?!
Cornaro. Hiszen szantálfa, ha jól megnézed. Szantálfa nálunk nem terem.
Szulimán. Hát akkor kié?!
Muzaffir. A miénk se!
Dzsayur. A mimimm-miénk se!
Szulimán. Emeljétek elő. Nüreddint apródok kiemelik a ládából és a párnatrónra helyezik. Elveszettnek hitt, legkedvesebb ugrifülesünk... Igazítsátok meg a turbánját. Kutassátok ki. Janicsárok szorgoskodnak Nüreddin körül.
Janicsár-basi. Uram, egy kelyhet leltünk a köntösében. Felmutatja.
Abdul-basi. A szultána kárbunkuluskelyhe!
Mind. A szultána kárbunkuluskelyhe!
Szulimán a féltékenység fojtott haragjával. A szultána kárbunkuluskelyhe Nüreddin bolondunknál... Ha ez igaz, rettentő leszek haragomban. Való?! Hát bennünket már mindenféle sétáló hullával is felszarvaznak?! Üvölt. A tűz égeti meg valamennyit! Rájukgyújtom a háremet, rájukgyújtom. Moáttár!
Mind. Jaj, lesz nemulass.
Szulimán síri hangon. Hívatjuk a szultánát.
Hangok kívülről. A felséges szultánát! Hamar –
Szulimán. Első főfeleségem voltál az idén, de turbánomra fogadom: te leszel az utolsó!...
6. jelenet. Előbbiek; Moáttár szultána és hölgyei, közöttük Aysán.
Moáttár mély bókkal. Mozlimok ura és parancsolója, kegyes hívásodra megjelentünk.
Szulimán álkegyesen. Felséges szultána, te bizonyára szereted a természetes halált.
Moáttár. Én?!... Uram –
Szulimán. Igen. És nem szereted, ha arravaló iparosok metélik el tündöklő napjaid végét. Mindegyre vészjóslóbb. Azért, világszép Moáttár, ami a gégéden kifér, azt most mondd el, mert holnap már nem találod törzseden fejedet!
Moáttár. Alláh!
Szulimán felmutatja a kelyhet. Mit keres a szultána kárbunkuluskelyhe a bolond köntösében?!
Moáttár eléberogy. Én nyomorult –
Szulimán reszket haragjában. Most beszélj!... mert turbánomra fogadom –
Moáttár nyúl utána. A kárbunkuluskelyel!...
Szulimán. Szultánod felszarvazója – felelj!
Moáttár megpillantja a bolondot. Nüreddin! Édes-egy pojácám!
Szulimán. Ha! Most!... Elszólta magát. Elárulta... Huuú! Dühöng. Őrség! Janicsárok! A toronyba véle! Vigyétek ezt a – Aysán az udvarhölgyek közül előront és a szultán elé veti magát. A felséges szultána ártatlan, mozlimok ura és parancsolója.
A bűnös én vagyok!
Szulimán. Szavambavágsz?! A hóhért.
7. jelenet. Előbbiek, a hóhér.
Szulimán a hóhérhoz. Abdurramán! Lépj mögé, fiam és ha intek – máris előttünk a feje.
Aysán. Uram, a velencei követ kért meg, hogy csempésszük vissza a palotába Nüreddint, akit elgázolt a lovával.
Szulimán. Hallottad, kutyahitű? Még mindig olyan fehér bárány vagy?!
Cornaro. Felség, semmiről nem tudok. Tényvaló, hogy Abdul-Basi egy belső cselédje hozzámlépett és kérte, tegyem az ajándék közé.
Szulimán. Abdul-Basi? Már megint?!
Abdul-basi. Nem tudok semmit, Felség. Gyomorbántalmaim vannak.
Szulimán. Abdul-Basi. Sztambul főfő-csausza semmiről nem tud semmit. No jó. Abdul-Medzsid. Állj a hóhér elé.
Abdul-basi lerogy. Uram, holnapra mondtuk!
Szulimán. Zsiványkodol?!
Cornaro. Amolyan dajkaféle lehetett, azt mondta – ura parancsára.
Janicsár-basi. Mi fogtuk el, uram, néhány ólálkodóval abajogtak nagyon –
Szulimán. Ha! Hozzátok a dajkát. Hozzátok valamennyit! Izgatott moraj.
Szulimán a hóhérra. Majd mi ketten Abdurramánnal a végére járunk: ezt turbánomra fogadom.
8. jelenet. Előbbiek; a dajka, Digrán, Bedreddin,
Zubaida, Szerendib. A janicsárok taszigálva hozzák őket.
Janicsár-basi. Lódulj! A dajkát a szultán elé penderíti.
Szulimán felmutatja. Honnan a kehely?!
Foglyok ámuldozva egymáshoz. A kárbunkuluskehely!
Dajka. Nem ismerem, a próféta minden rokonára: sohasem is láttam.
Szulimán. Nem ismered?! Állssza hóhérnak elejbé!
Dajka leborul. Kegyelem árva fejemnek, felséges Szulimán!
Szulimán. Meg tudnád mondani, mért sétálnak a hullák Sztambulban kárbunkuluskehellyel a köntösükben?
Dajka Nüreddinre. Teremtőm – a Szerendib tolvaja.
Szulimán. Miféle Szerendib?!
Szerendib reszket, mint a nyárfalevél. É-én volnék, nagyúr –
Szulimán förmedve. Hol a helyed?!
Szerendib a hóhér elé pattan és lerogy. Pástétomsütőd vagyok és a te szolgád, mozlimok fejedelme, ne taposs el, mi egy tetűt?!
Szulimán. Mit keresett nálad a banya?
Szerendib m. f. Ná-álam imádkoztak ma hajnalban, ifjú úrnőjével.
Abdul-basi. És én erről semmit sem tudok... Hajnalban?! Aysán!
Aysán beismerőleg. Atyám...
Szulimán. S ez a bolond?
Szerendib. Elbújt a kemencémben. Dézsmálta a pástétomot!
Szulimán. Hazudsz! Üsd le a fejét, Abdurramán.
Hóhér bárdját suhogtatja.
Szerendib. Üsd le! Ha már a cinkosai is rajtam keresik azt a kelekótya bolondot... Zokog.
Szulimán. Várj még, ne üsd le! Elhárítja a csapást. Majdnem elhamarkodtuk. Szigorral. Cinkosának nevezed a szultánt?!
Szerendib. Nem te, uram: ez a haramis örmény! Zokogva. Az egész majomház!
Szulimán. Az örménnyel a hóhér elé!
Digrán a hóhér elé rogy – onnan rimánkodik. Uram, én dobtam bele a kéménybe, de nem én öltem meg. Ezek hozták a házamba, holtan. Kegyelem!
Szulimán. Kik –, „ezek”?! Bedreddin és Zubaida maguktól a hóhér elé lépnek.
Bedreddin a hóhérhoz. Mi következünk, mozlin testvér.
Szulimán. Háromig számolok!
Bedreddin leborul. Uram, szegény halász vagyok, Nüreddin cimborám; vacsoránál locskák voltunk és szálka akadt a torkán: úgy vittük az örmény doktorhoz, venné ki szegénynek –
Szulimán – és kivette?!
Digrán. Felség, a csillagok kedvezőtlen állása –
Szulimán. Szóval meg se próbáltad... Veszed ki nyomban!
Digrán Nüreddin mellé telepedik és bajlódik szálkájával.
Szulimán. Az életed függ tőle. Bedreddinhez. Ismeritek ezt a kárbunkuluskelyhet?
Zubaida. Masallah!
Bedreddin. Hatalmas szultán, már látom, semmi sem segít. Mikor a fejedelmi gályákról vízbedobáltátok a kincset, mi meglékeltük a kifogóhálót: hogy ne potyára halásszunk. Töredelmesen. Én vagyok az aranyholmik dézsmálója – kincshalász.
Szulimán elbámul. Elhalásztátok?!... Haha! Szedte-vedte kópéja! Hát neked dobáltuk a tengerbe, te gézengúz?!
Bedreddin. Szánom-bánom –
Szulimán álharaggal – „szánom-bánom”?!
Bedreddin. Felséges úr, az arany, ami a te hálód szemén kicsúszik, neked meg se kottyan: nekünk talált kincs. Alkudozik. Ha megbotoztatnál!...
Szulimán. Meglékelték a kifogóhálót. Haha! Pukkadozik a nevetéstől.
Digrán hosszú göcsörtös csontszálat mutat. Nagyuram: a szálka.
Szulimán. Az a hátgerince, dugd vissza hamar! A szálkát mondtam, te víziló. Kacag.
Digrán. Iparkodva visszadugja és ijedten tovább kutat Nüreddin torkában.
Szulimán. Hozzátok el, amit a halász kifogott: igazat szól-e.
Bedreddin. Hogyne szólnék, uram, egész halasládám telis-deteli drágábbnál-drágább drágasággal –
Digrán. A szálka! Diadalmasan felmutatja.
Mind. A szálka!
Nüreddin ébredezik-nyújtózik; hatalmasat prüsszent. Hssz...csi!
Abdul-basi. Él! Él! Nüreddin!
Ibrahim-aga. Él! Él! Nüreddin!
Moáttár. Aranyos pojácánk!
Nüreddin feláll és mámorosan imboly-táncot jár. Szőnyegen repültünk a világszép szultánával és még álmunkban is éreztük naspolyaízét a szájának cupp! – cupp! – cupp! Szulimánhoz ér. Úgy éltünk, mint a galambok. Megöleli a szultánt.
Szulimán ellöki. Borszagú pogány te! A próféta tilalma ellenére, te részegeskedel?!... Turbánomra, de felnégyeltetlek-kiszegeztetlek: „így jár, aki a hitetlenek borát issza”. Verjétek vasra.
Nüreddin kábán. A hajába temettem ezt a képes felemet, uram-bocsá – A hóhér vasra veri.
9. jelenet. Előbbiek, Husszein majom; később konyhabasi.
Hangok. A halász ládája! Két janicsár hozza; Husszein majom láncon kullog utánuk – horgászbot a kezében.
Janicsár-basi. Felséges szultán, itt hozzuk a halasládát, lezárva hat lakatra; a hetedik a majom.
Szulimán. Ördöngös kópé. Kiérdemelted! Legyen tiéd, a furfangodért. Mutasd hát gazdagságodat!
Halk zene.
Bedreddin kinyitja; a láda zsúfolásig ficánkoló hallal. Alláh nagy!... Csodálkozás moraja.
Konyhabasi a hárem felől; besiet és a szultán elé borul. Hatalmas Szulimán: csoda! Ma reggelre minden aranytál a helyén-termett...
Szulimán. Halász, hazudtál.
Bedreddin. Megkövetlek, nagyúr: aranytálat halásztam, nem hazudtam.
Szulimán. Hazudtál, halat fogtál.
Bedreddin. Megölhetsz. Aranytálat fogtam, a tieid.
Szulimán. Hallhattad: a mieink megvannak, hiánytalanul. Akkor hát?
Bedreddin. A gonosz dzsin a hálómra ült!
Szulimán szelíd gúnnyal. Tán nem is dobáltuk a tengerbe és te nem is fogtad ki őket, szegény halász...
Bedreddin. Hát a kincshalászat –
Nüreddin. Hát a szőnyegrepülés a szultánával –
Zubaida. Mind csak álom lett volna...?!
Husszein serényen horgássza a szultán turbánját.
Szulimán. Ne búsulj, tiéd az Aranyszarv minden hala és a százezer arany tanyga ráadásul, mert megfogtad a tolvajt. A foglyokhoz. Szabadok vagytok. Digrán, Szerendib, Bedreddin, Zubaida hálálkodnak.
Négyen. Nagyurunk!
Szulimán a hóhérnak. Abdurramán! Állj a bolond mögé.
Nüreddin. Nem hallottad? Odaállj. A szultán mögé mutat.
Szulimán. Turbánomra! Valakinek a feje leesik ma még... Nyugodj bele. Nüreddin fiam: te már voltál Sztambulban egy napig sétáló hulla.
Moáttár. Urunk, ha tetszésre találok még színed előtt: kegyelmezz neki!
Szulimán. A tolvajnak?
Moáttár. Nem tolvaj ő: a becsület megtaláló!
Szulimán kedvetlenül. A kutyahitű. Bort ivott –
Moáttár. Engedjétek szabadon. Jer, pojáca. Nüreddint elengedik.
Abdul-basi. Méghogy ez a pástátomsütő! Majd lakol a két kezével.
Aysán Ad spectatores. A derekam körül.
Szulimán. Hát kit végezzünk ki, Abdurramán fiam?! Megfogadtam turbánom –
Husszein majom horogra kapja a szultán turbánját.
Szulimán. A turbánom!Utánakap. Te voltál, te mákvirág?! Hóhér! A majmot kivégezni.
Moáttár. Az oktalan állatot? De Szulimán...
Szulimán nyöszörögve. Hát csak nekünk – a nyomorultnak, ne teljék kedvünk?!...
Husszein majom a hóhér vállára ül.
Mind. Kegyelmezz a majomnak!
Szulimán. No jó. Ma senkit nem végeztünk ki, ma rossz napunk van: születésünk napja.
Unottan párnáira telepszik; mellette jobbról Moáttár, balról Nüreddin, mögöttük Szerendib, Aysán, Abdul; tableau. A többiek táncraperdülnek.
Tutti. Elmúlik, el, ez a nap is, ez a nap is, ez a
nagy, ez a galibai nap
anélkül, hogy valakit feltrantran-
trancsírozzanak
A nagy szuli hős szuli szuliszulimán
Szulimán Szulimán
szüliszüli-születésnapi ünnepi
ülnapot ülni kíván
derék janijani-janicsárok síppal-dobbal
dibedobbal
nyenyerével
s aki néző tapitapi vastapi-vastapi
tapsoljon henye
tenyerével
heviben mint aki örömét leli benn leli benn
leli benne ma
úgy járjad
a világbiri-biribiri-birodalomalapító szulu
szuluszulu
szultánnak
Függöny
Vissza a Keleti kulisszákba
