Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
ELVESZETT KINCSŐNK
Jókai Mór kínai témájú írásai
Összeállította: Várnai Zsuzsa és Tokaji Zsolt
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Tartalom
Regényrészlet
Kin-Tseu
Elbeszélések
1. Leaotungi emberkék
2. Tsong-Nu
3. Xelenhoa és Toipingvang
Versek - Chinai románcok
1. A szomjas bölcs
2. Az olcsó isten
3. A kajmánok
4. A Yan-cheui szépek
5. A chimleangi kővitézek
6. A cukornád titka
7. A szerelmes páviánok
8. A Hi-hong virág
9. A bölcsek sziklája
10. A vén daru
Egyéb kisebb írások
1. Chinai furcsaságok
2. Egy házmotozás Chinában
1. [A kínai humorról]
Jegyzetek
KIN-TSEU
Részlet A jövő század regényéből
CHAM SÖTÉT IVADÉKA
-----------------
A
bajok megkerülésére vannak Dávidnak tervei; de azokat oly titokban tartja, hogy
még két igazgatótársának sem fedezte fel egészen. Azok csak annyit tudnak, hogy
mikor Tatrangi Dávid negyedévenkinti büdzséjét társainak bemutatja, abban rendesen
egy tétel fordul elő, aminek ez a címe: Kin-Tseu. S e tétel után folyton szaporodó
összegek, mik milliókra mennek, anélkül, hogy hasonló cím alatt valami fedezettel
bírnának. Két társának csupán annyit szokott Tatrangi mondani, ha e tételnél
megállnak, hogy ez "múlhatatlan szükség"; s majd megtudják, hogy mire
való a tizedik évben, addig nem.
Hiszen azt, hogy mi az a "Kin-Tseu", minden ember megtudhatja a földtani
kézikönyvből: az a mennyei birodalomnak, Kínának egy tartománya, négy-ötezer
négyszögmérföldnyi terület. - Hanem, hogy mi lakik ebben a Kin-Tseuban, azt
maga Kína sem tudja; és a mennyei birodalom, amit a kínai faj "Tsung-Kue",
a mongol faj pedig "Kataj" országának nevez, négyezer évig felvitt
krónikáiban nem bír egyéb hiteles tudósítást felmutatni "Kin-Tseu"-tól,
mint hogy az a khokonoori hegyek közt fekszik s onnan ered a birodalom két óriás
folyama: a Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho, s hogy oda embernek közelíteni nem lehet,
s ott semmi császár adót nem szedett soha. Amit beszélnek róla, az mind mese.
Valószínű, hogy a financiér minden áron meg akarta tudni, minő kulcsa lehet
a jövő aggodalmas titkainak a Kin-Tseuban.
És végül - a fekete embernek a szíve is éppen olyan vértől hevül, mint a fehéré.
Rozália szép volt.
Egyszer meglátogatta Mr. Severus Rozáli mintagazdaságát a Léti-szigeten, mely
hírhedett volt különösen arról, hogy nagyszámú új állatfajok voltak rajta meghonosítva,
miket azelőtt Európában nem ismertek; félvad állatok haszonhajtó jószággá szelídítve.
Az afrikai kvagga, a tübeti dzsaggatáj, a kapföldi gnú, a törpe lovacska, a
komrak, a szilaj musztáng, a himalájai jak, a fehér bivaly, a fényes gyapjút
hordó alpaka s a kasmír kecske mind csordaszámra volt már itt elszaporítva,
s innen vitték e hasznos teherhordó, tejelő, gyapjút, zsírt, húst adó állatokat
Európa minden acclimatáló kerteibe és mintagazdászataiba.
Rozáli maga egész szenvedéllyel mutogatta és magyarázta meg vendégének gazdasági
kincseit.
- Hát "egyszarvú" nincsen-e még itten? - kérdezé egyszer Mr. Severus
egész ártatlan arccal.
Rozáli nagyot bámult rá e kérdés után, s azt mondá, hogy ez az állat a mesék
országába tartozik, s Nagy-Britannia címerén kívül sehol sem található.
- De igen - szólt Mr. Severus egészen komolyan -, egy kínai tudományos könyvben
le van írva ez állat: azonban egyedüli lakhelye a hozzájárulhatlan Kin-Tseu
tartomány. Azt hittem, hogy Dávid barátom hozott önnek ilyen ritka állatot,
mert ő sokat jár Kin-Tseuba, s sokat költ e tartományra.
- Sohasem hallottam ezt a nevet - szólt Rozáli elmélázva. - Micsoda ország az?
- Annyit tudok én is felőle, hogy Kína szélén van: Dávid öt év előtt fedezte
azt fel, s innen sokan mennek oda; de vissza senki sem jött még onnan Dávidon
kívül.
Ezzel átvitte a beszédet más tárgyra.
E naptól kezdve nagyon gondolkodó lett Rozáli. Valami rejtélyesre talált férje
életében, akinél megszokta, hogy minden titkát elmondja előtte, akinek ha terve,
ha új ötlete volt, azt már a keletkezés percében elmondá Rozálinak, akinek búvárlatait
hogy megérthesse a nő, egész tudományos irodalmakat kellett végigtanulmányoznia,
ki férje jártát-keltét az általa készített új térképeken figyelemmel kísérni
megszokta, - és most egyszerre megtudja azt, hogy van egy olyan hely a földön,
melyet férje gyakran fölkeres, s melynek nevét mégsem említé neje előtt soha,
melynek térképét sohasem mutatta meg neki.
Mi lehet abban az országban?
Van-e asszony a világon, aki erre a kérdésre választ ne akarna találni?
S a XX. század asszonyai nem hagyják magukat olyan könnyen kizárni a férfiak
által a saisi titkok templomából.
Vannak nő tudósok. Híres nyelvészek, orientalista, chinista hölgyek. A férfiak
nem mondhatják többé: "ez diákul van, nem asszonynak való"; az asszonyok
behatoltak a tudományok szentélyébe, s nem lehet előttük titkot tartani többé.
Rozáli védasszonya, elnöknője volt a nők tudós akadémiájának. Egy ülésben felszólítá
az akadémia leghíresebb chinista tagját, hogy kutassa fel a kínai irodalomban
azt a könyvet, melyből a Kin-Tseu tartományról lehet valamit megtudni.
A tudós nyelvésznő, kinek az Otthon állam nagyszerű könyvtára rendelkezésére
állott, addig kutatott annak kínai termében, a kínaiak által She-Khu-sti-shu-nak
nevezett irodalmi gyűjteményében, míg rátalált a keresett könyvre.
Ez Sze-ma-tsiang kínai történetíró munkájának egyik része, a Szan-hoang-pen-ki.
Ebben jön elő a Kin-Tseu tartomány leírása.
A tudós nő ismerte Sze-ma-tsiang műveit, mikből már a Sze-ki több európai nyelvre,
azok közt magyarra is le volt fordítva. Ez a legnevezetesebb történészük a kínaiaknak,
ki e művében a mennyei birodalom őstörténetét írta meg, kezdve azt kétezer évvel
a keresztyén időszámlálás előtt s összegyűjtve mindazon krónikákat, amik a Heu-dinasztia
idejéből fennmaradtak. Mint tudva van, a következő Ming dinasztia őse az elődei
alatt írt könyveket halommal égették össze, s hogy valaki azokat újra le ne
írhassa, négyszázhatvan tudóst elevenen elásatott. Mégis maradt még tömérdek
régi irat elrejtve a templomokban, a nagy sziklaházban, az aranyládában s különösen
egy palotában, melynek jáspistáblái, mik föld felé voltak fordítva, e takart
oldalaikon rejték az üldözött tudomány betűit bevésve: a kínai hagyomány "ju-pan"
név alatt örökíté meg e kőtáblák iratait. Ezeket Sze-ma-csiang fedezte föl.
Sze-ma-csiang tehát a leghitelesebb történetírójuk a kínaiaknak, aki ha hazudik,
azt a legautentikusabb adatok nyomán cselekszik.
Hanem egy dolgot őszintén meg kell mondanunk.
A tudós chinista nőnek nem volt türelme a bírálatokat is végigtanulmányozni,
amiket az európai és kínai tudósok a bölcs Sze-ma-tsiang műveiről írtak, különben
tudta volna, hogy azok régóta különbséget tesznek e nagy író históriai munkái
és regényes meséi között, s ha ezt tudta volna, akkor mindjárt eleve megmondja
Rozálinak, hogy "asszonyom, ha Sze-ma-tsiangtól akarsz valamit olvasni,
vedd meg Sze-ki utolsó köteteit, azok legkevésbé unalmasak; de a Szan-hoang-pen-kit
ne kívánd olvasni, azt még nem fordította le senki, mert tele van olyan mesékkel,
aminőknek kinyomtatásaért az ember Európában az "erkölcsrendőrséggel"
jön összeütközésbe".
Ahelyett a tudósnő, amint megkapta a keresett könyvet, rögtön maga elé csapta
a Nan-pokuan-hoa-wei-pion című szótárt, s hozzáfogott a fordításhoz.
Akkor aztán, mint igazi nyelvtudós, nem látott többé maga előtt se poézist,
se morált; csak szótárt, nyelvtant és szókötést, s fordította kínai alulról
fölfelé írt sorokat egymás után, nem törődve azoknak tartalmával.
A Szan-hoang-pen-ki az elején leírja a Kin-Tseu tartomány hozzájárulhatlan határait;
azután egész komolyan előadja annak természeti sajátságait, lefesti növényeit,
állatait, a virágokat, miknek kelyhében a virággal együtt élő és elhervadó madárka
laki, a gyümölcsöket, mikről az ember szerelemittassá lesz; a rózsákat, mik
nappal illatoznak, éjjel világítanak, a lepkéket, mik mézet gyűjtenek, mint
a méhek; a tyúkokat, amik igazgyöngyöket tojnak, az egyszarvút, mely a lóhoz
hasonlít, a kígyókat, miknek fejében gyógyerejű drágakő van; a sárkányokat,
a mik repülnek, a halakat, amik éjszaka énekelnek; a fákat, amiknek leveleiről
folyvást hull az eső; a majmokat, amik házakat építenek; a kutakat, amikből
víz helyett tűz jön fel, a csigákat, amik selymet eresztenek, mint a selymér,
s az őzeket, amik illatszereket hordanak, s a roppant koronás sast, mely az
embert megbírja a hátán.
Keverve a mesést az igazival, ami legveszedelmesebb neme a csalásnak.
Mikor aztán csodahegyekkel, folyamokkal, tavakkal (amik közül a legnagyobb,
a Sa-hi-tó, azzal a sajátsággal bír, hogy ha a hajós "tenger"-nek
nem nevezi, hanem "tó"-nak, megharagszik, s a parthoz veri a hajóját),
azután meg a madarakkal és állatokkal elkészült, akkor áttér a kínai író az
emberi lakosságra s annak szokásaira.
A férfiak rútak és rossz termetűek; hanem a hölgyek annál szebbek.
Sze-ma-tsiang érzéki elragadtatással írja le a Kin-Tseu-hölgyek bájait, semmit
ki nem feledő részletezéssel; az egy ország, tele olyan szép asszonyokkal, aminők
az egész mennyei birodalomban nem találhatók.
Szól azután szerző a nép szokásairól.
Az istenséget ember alakban imádják. Éppen, mint a szomszéd országban, a Szi-Tsangban
(mit az európaiak Tübetnek neveztek el). Egy szép ifjú férfi a kin-tseuiak istene.
De hol veszik ők a szép férfit, mikor náluk a fiúgyermeknek már születésekor
bezúzzák az orrát, hogy rút legyen, mint a többi?
A koronás sas hozza nekik az istent. Ez, mikor "érzi" az idejét, lejön
az égő tűz hegyei közül, s szerte kóvályog a szomszéd országok fölött, míg kiszemeli
azt a férfit, aki új istennek alkalmas. Az elé leszáll, azt hátára felveszi,
átrepül vele a Khokonoor vagy Küen-Lün havasain, s leszállítja az égő kutak
városába. A Kin-Tseu népe ott várja már a nagy templom körül; a megvénült régi
istent eltüntetik, az újat diadallal fogadják, s aztán elmondja a szerző, hogy
hogyan teszik meg istenné.
A Kin-Tseu tartományban a nők uralkodnak: a férfi ott rabszolga, igavonó; nők
a hadserege, udvara, papi rendje az ifjú istennek, mégpedig csupa ifjú, szép,
lángvérű nők. Ebből a konstellációból azután Sze-ma-tsiang fantáziája azzal
a szabadsággal alkotott változatos történeteket, amelyet csak a kínai múzsák
engednek meg, akiknek kertjében ismeretlen növény - a fügefa.
A tudós nyelvésznő lefordított lelkiismeretesen mindent. A régészre nézve nincs
semmi botrányos. Sőt, szentségtörés volna csak egy szót is elhagyni vagy megváltoztatni
olyan nagybecsű hagyományokból, amiknek betűi jáspistáblákra voltak vésve, papiruszlevelekre,
áloérostra, halhártyára, hattyúbőr pergamenre, teakfa deszkára, tintahalfestékkel,
cinóberrel, aranymázzal írva, ónirallal róva, viaszba karcolva; templomokban
őrizve, aranyládákban tartogatva, négyezer év penészétől belepve!
És elvégre is - Rozáli már férjes nő, akinek mindent lehet olvasni, veszedelem
nélkül.
Rozáli tehát megkapta a Szan-hoang-pen-kit híven lefordítva, s megtudhatta belőle,
hogy mi lakik a Kin-Tseu tartományban.
Hiszen Rozáli okos asszony volt. Ismerete, ítélő tehetsége volt annyi, hogy
Sze-ma-tsiang történeteit igaz történetekül el ne fogadja. Goromba mesékkel
őt vízre vinni a kínainak sem lehetett.
Hanem van egy tárgy, aminél megszűnik minden bölcsesség.
Az az egy igaz lehet, hogy a Kin-Tseu asszonyai olyan szépek - és olyan szerelmesek!
Szebbek és szerelmesebbek, mint az európai nők.
S abból aztán minden egyéb lehetetlen mese igaz történetté lehet.
Miért titkolja Dávid neje előtt Kin-Tseu létezését? Miért nem szólt előtte soha
egyedül arról, hogy ha e tartományba utazott, holott minden más útját a legapróbb
részletig el szokta előtte mondani?
Miért visz oda sok pénzt, ahogy Severus kibeszélte?
Miért nem enged onnan senkit idejönni, aki hírt mondhatna arról, hogy mi történik
a hozzájárulhatlan Khokonoor és Küen-Lün bércei között?
Ha a kin-tseui asszonyok az égből szokták várni az Istent, kit a koronás sashoz
számukra a hátán: nincs-e Dávid birtokában ez a koronás sas? S mikor ő leszáll
repülő csodagépével a világtól elzárt népek közé, nem hihetik-e azok méltán,
hogy ő az isten?
Dávid, mikor
családjához visszatért, hideg, száraz hangon tudatá Rozálival, hogy holnap hosszabb
időre el fog távozni.
Rozáli hallgatott, és mint jó háziasszony, maga rendezé el férje számára az
úti készülékeket.
Mikor aztán sokáig ott látta ülni férjét maga előtt, mélázva, szótlanul, egyszer
odahajolt hozzá gyöngéden, s minden idegében reszketve, még reszkető hangon
is e kérdéssel lepte őt meg:
- Kedves Dávid - mondd meg nekem, kérlek, mi az a Kin-Tseu ország?...
Dávid, mintha villanyütés érte volna, összerezzent. Eddig mélázva bámuló szemei
szikrákat szórtak, és arca elveresedett.
Egy olyan látnoki pillanat támadt e kérdés után lelkében, mely, mint a villám,
egész tájékot világít meg egyszerre.
Ezt a nevet csak hárman ismerik: a három igazgató.
Kin-Tseuba sokan elmentek már innen; de onnan ki a világba se ember, se levél
nem mehetett soha.
Hogy tudott meg róla valamit Rozáli? Ki árulta el azt neki? Mi oka volt rá?
Mit hisz most Rozáli?
Mind e kérdések egy pillanat alatt keletkeztek Dávid szívében, s abban a pillanatban
a válasz is megjött rájuk, mintha kérdés s válasz egy villanysugár két átellenes
szikrája volna.
Nem felelt Rozálinak semmit; felállt, elhagyta szobáját, s ment Severushoz.
- Uram - monda neki. - Meggondoltam a dolgot. Én nem megyek a pavlofszki kastélyba
Sasza asszonyhoz.
- Ah! - szólt Severus iróniával. - Talán az úrhölgynek vannak kételyei.
- S ha vannak, azokat tisztelni kell. Én nem ismerek olyan magas árt, amiért
nőmnek egy keserű órát engednék szerezni.
- Ez dicséretes felfogás. Tehát ki fog Sasza asszonnyal alkudni az Aleuti-szigetekre?
- Ön.
- Én? Akkor azok sokba fognak kerülni. Alig hiszem, hogy Kleopátra az én fekete
pofámra azokat öt kopekért átengedje, mint a Duna-deltát önnek.
- Mindegy. - Meg kell értük adnunk minden árt.
- Jó. Én elmehetek, ha szükséges, de mégis jó volna tudnom, hogy mi az, amit
megveszek, hogy mit ígérhetek érte. Egy-, két- vagy tízmilliót.
- Ígérhet ön érte százat, kétszázat.
- De hát mi van ott? Arany? Platina? Gyémánt?
- Ma csak én tudom még, hogy mi van ott. Ha önnek megmondom, csak ketten fogjuk
tudni a világon. De őrizze ön magát, hogy egy harmadik meg ne tudja e titkot,
mert attól függ jövendőnk. A világ jövendője.
- Kezem rá.
- Tehát megmondom önnek. Az Aleuti-szigeteken van egy kincsbánya - nem aranyból,
nem gyémántból -, hanem ichorból.
Severus arcán e szóra egy sugára az önkénytelen, őszinte örömnek villant keresztül.
Jobb szellemének ébredése volt az.
- Ez esetben fölösleges volt becsületszavamat lekötnöm - mondta meghatottan
-, e titkot oly kevéssé árulhatnám el, mint ahogy nem képes valaki megenni -
a saját fejét.
- Vigyázzon ön. A világ legravaszabb asszonyával lesz önnek dolga.
- A világ leghidegebb vérű emberének. Az Aleuti-szigetek nélkül vissza nem jövök.
Dávid arra a gondolatra jött, hogy Severus árulkodása Rozáli előtt a bosszú
és spekuláció műve volt. E fontos felfedezés mind a kettőt kiengesztelheté,
kielégítheté. De hátha a harmadik indok is ott volt!?
Sietett haza. Rozáli félelemsápasztotta arccal jött eléje. Dávid hevesen ölelte
keblére a nőt, és csókjaival árasztá el.
-Búcsúzol? - kérdé Rozáli.
- Nem. Itthon maradok, s aztán mindennap veled leszek. Mondom.
S ismételve, végtelen szerelemmel ölelé szívéhez egyetlen boldogságát. Csak
most vette észre, hogy amíg ő a világot megmenteni fárad, itthon közel volt
hozzá, hogy elveszítse saját egész világát.
KIN-TSEU
Dávid a légjáró
segélyével sok világát felfedezte már az ismeretlen földnek, de egyet mégsem
ismert ki egészen.
Azon világ az, amelyet hétezer év óta tanulmányoznak a történetírók, Mózestől
kezdve Gibbonig, és a látnokok, Homértől kezdve Shakespeare-ig, mégsem ismertek
ki: ez az asszonyszív világa.
Ide nem segít az aerodromon.
Azt hitte Dávid, mikor Rozálit oly forrón átölelte, s a rég elfeledett csókokkal
ismét elhalmozá, hogy mármost abban az ismeretlen világban helyre van állítva
a béke.
Ó, be nagyon csalódott.
Mikor egyszer a féltékenység fantáziája felhevül, annak a délibábja egész nap
dolgozik. Megkap egy kaktuszkórót a láthatáron, s csinál belőle egy pálmaerdőt,
tükröt tart a tiszta égre, s mutogat benne városokat, mik sehol nem léteznek.
Rozáli imádta férjét, s ez a bálványozásig menő szerelem adta neki azt a rossz
tanácsot, hogy Severusnak levelet írjon, mikor megtudta, hogy annak Oroszországba
kell utazni, és ott maradni bizonytalan időkig.
A féltés lelke látnok. Rozálinak megsúgta valami, hogy Severusnak azért kell
most az Otthonból eltávoznia, mert a Kin-Tseuról fecsegett Rozáli előtt.
Rozáli tehát ezt írta Severusnak:
"Uram, ha tud ön még meg valamit Kin-Tseuról, tudassa velem. Nekem mindent
kell tudnom. Az engem nagy dologra fog elhatározni."
Severus lelkületére az a levél nagy hatással volt. A féltő nők, a megsebzett
szívek bosszúállásai világtörténeti sarkpontok. Severus maga részére magyarázta
kedvezően a levél végszavait, s jövendő nagy veszélyek spóráit fogadta be azzal
lelkébe, amik egy napon rettentő termést fognak adni.
Pedig hát rosszul értelmezte azt.
Amire a fájó szívű nő készen volt, az nem a bosszúállás. Annál magasabb kín
az: halálvágy. Rozáli arra gondolt, hogy ha Dávid Isten akar lenni, akkor ő
se legyen ember többé: majd lesz szellem. Meg tud halni. Ő is el tudja cserélni
férjét egy fekete vőlegénnyel, de az nem a néger, hanem a halál.
És aztán két ilyen egymással összeforrott lélek, mint Dávid és Rozáli, annyira
együtt él már, hogy egymás gondolatait gondolja. Mikor távol vannak, akkor is
oly közel vannak, hogy egymás kezét megfoghatják.
Hasztalan a mosoly, a derült kedv Rozáli arcán, Dávid csak azt olvassa mosolygó
vonásokból, hogy a nő arra gondol: vajon mit csinálnak Kin-Tseuban? Hasztalan
Dávid visszatért gyöngédsége, atyai örömei: Rozáli még akkor is azt olvassa
ki szemeiből, midőn nejét, gyermekeit csókolja: vajon mit csinálnak Kin-Tseuban?
S jól eltalálják mind a ketten.
Mind arról gondolkoznak.
Dávid pedig mindent elkövet, hogy Rozáli nyugalmát visszaszerezze. Mellette
van éjjel és nappal, csupán a délelőtti órákat tölti - szokás szerint - hivatalában,
a nagy hexagon igazgatósági palotájában. S ott valószínűleg elég komoly dolgai
lehetnek, miután Severus távolléte alatt annak a szakmáját is ő kormányozza.
Csakhogy az asszonyok, akik gyanakodnak, számítani is tudnak.
Dávid azt mondta Rozálinak: "Mindennap itt leszek veled; mondom."
S nála ez a szó az eskünél erősebb Meg is tartotta azt. De azt nem mondá: "és
az alatt soha Kin-Tseuba nem megyek".
Pedig Kin-Tseu csak 38 hosszúsági foknyi távolban fekszik Otthontul, s Dávid
repülőgépe 19 fokot halad egy óra alatt; két óra oda, két óra vissza. Mindennap
játszhatja Kin-Tseuban azt az istent, akit a nők imádnak, s itthon nem tudhat
felőle senki semmit.
S a nők sejtelme profécia!
Azon három hónap alatt, mi Severus eltávozása óta letelt, Dávid tizenkétszer
járta meg az utat Kin-Tseuba; amiről nem szólt senkinek, amit eltitkolt neje
elől; csak pár órai ott időzés végett. Ez időt lopta nejétől, lopta hazája közügyeitől,
lopta erős fogadásától.
És mégsem volt tolvaj, áruló, hitszegő.
Mert az, ami Kin-Tseuban van, drágább az élet minden boldogságánál, drágább
nőnél és gyermekeknél, drágább a becsületnél!
Hajh, mi lehet ilyen rettenes kincse az ismeretlen földnek?
Azt megtudjuk rögtön.
A kínaiak nevezték azt Kin-Tseunak, a tübetiek Pamirnak, a mongolok Ladakh országnak,
és mindannyira nézve a mesék birodalma volt az.
A kínai őstörténetíró óta több tudós foglalkozott e megközelíthetlen országról
szállongó hagyományok összeszedésével.
Mindannyi onnan indult ki, hogy egyszer valamikor volt az ismeretlen országnak
összeköttetése a külvilággal, hanem egy nagy földindulás eltemette a kijárat
völgyeit, s azóta el van zárva a Kin-Tseu minden világtól. Jobban elrejtve,
mint volt Amerika az óceán által Kolombus előtt, amikor létezéséről csak karthágói
Hanno regéi, s az izlandi cethalászok hagyományai meséltek. Éppen így mesélnek
a Kin-Tseuról, a Pamirról, a Ladakh országról. És ezt is egy egész világelem
rejti magában, mely járhatlanabb, mint a tenger: a sziklák világa.
Harminc hosszúsági fok és húsz délöv határozza a területet, melyet a sziklavilág
Ázsia közepén elfoglal. Mintha egész Francia-, Németország, Magyarország és
Ausztria, az al-dunai tartományokkal együtt egyetlen bérctömkeleg volna. Nem
hegylánc, de hegyláncok torladéka, egyik hegygerinc a másikon keresztül fektetve;
örök hó fedte csúcsokkal, mik közt a Dhawalagirit tartották a föld legmagasabb
bércének, kétszerte nagyobb volt a Kárpát hegy lomnici csúcsánál. És már a múlt
században elveszíté a Dhawalagiri királyi rangját. Everest a Himalája csúcsai
között még magasabb hegyet talált; s a Mount-Everest sem volt a legmagasabb
hegy a világon; túl rajta, Tübettől északnak még magasabb hegyóriások emelkednek,
de már azokat nem lehet megközelíteni.
Egy sziklavilág van ott, mely akkora, mint fél Európa, s mi van rajta belül,
azt nem tudja ember.
Ázsia két legnagyobb folyama ez ismeretlen hegyvilágból ered: a Jan-Tse-Kiang
és a Hoang-Ho; de mikor ezek már az emberjárta vidékbe alászakadnak, százöles
zuhatagokban omolva alá egymásra fekvő sziklafalak közül, akkor már azok kinőtt
nagy folyamok. Mely vidékeket jártak be addig, míg így megnőttek, mely mellékfolyamokat
vettek fel magukba a fennsíkok völgyeiből, hol pihentek meg nagy tavak alakjában,
minő partokat mostak tán termékenyítő áradással, arról nem tud senki.
Három hatalmas nagy nemzet hatol előre Ázsia belseje felé. Mindegyiknél hatalom
és kultúra.
Dél felől az angol foglal nyomot nyom után, gazdagsága, gépei, szívós erélye
meghódítják számára a sivatagot; de e hegyek előtt meg kell állania; ezek nem
eresztik odább sem távírdáit, sem vasutait, sem tudós kutatóit.
Keletről a kínai tartja magát e hegyvilág urának, s krónikáiban őrzi a hagyományokat,
amik szerint még összeköttetése volt annak belsejével, s mutogatja a nagy alagutat,
melyet Xio császár kezdett el fúratni a Fang-hegyen keresztül, hogy újra megtalálja
az eltakart országot, ahol a kutioni szelíd tigrisek laknak, amiket házőrző
kutyák helyett használnak, ahol a Pe-ci gyümölcs terem áldás az ínség idején;
ahol a Paping-hegy éjjel világít, mint a hold; s még a rajta lakó pókok és kígyók
is fénylenek a sötétben; hol a Hajang-hegy folyamában halak teremnek, négy úszszárny
helyett négy lábbal ellátva, hol a Hoang-Cio-Ja állat lakik, mely télen hal,
nyáron madár; hol a vízi tehenek kijönnek a tavakból az igazi tehenekkel tülekedni,
hol a honani repülő tekenősbékák a hegyormokon hallatják zivatarhirdető füttyentéseiket;
hol a Xan-Tengi selyembogarak kész kelmévé szövik selyemszálaikat; hol a Huon-Fo
Kien-i szarvas emberek föld alatti városokat építenek, s a Fe-Xe fenevad, melynek
emberfeje van, emberhúsra vadászik; hol a tyúkok toll helyett gyapjút hordanak,
s a Lúva madárral az emberek halakat fogatnak; hol a vasdisznók tenyésznek,
mik megtámadóik ellen hegyes sertéiket fegyver gyanánt felborzolják; ahol a
"napmadár", a csodaszép Fung-Hoang, melynek képét a kínai császárok
címerükben viselik, élő testben található még, fészket rak és költ; hol a szuchueni
páviánok az erdőkben az asszonyokra leskelődnek, akik iránt emberi vágyakat
éreznek (rettentő hybridum, ha sikerre vezetne), s ha már a páviánok így, hát
még az emberek magok! Holott fel van jegyezve, hogy a kínai császárok sok száz
év előtt a jang-kheu-fui hölgyeket vásárolták arany és gyöngy értéken, s azokból
telt ki környezetük, kik közül a Ciam-Caják a felolvasó, írástudó hölgyek, a
Tatujánák az énekelők és táncosnők, a Sia-Aták pedig a konyhaművészet és csemegetár
felügyelői voltak. És mindezektől egy nagy földrengés egyszerre elzárta a mennyei
birodalmat. Kijárás ez országból csak a két folyam medrében van; zuhatag ellen
úszni ki tud? Még a hal sem.
Észak felől végre a nagy orosz nemzet fogja körül érckarjaival a sziklavilágot.
Századok óta nyomul előre; meghódítva mindent ami pusztaság, sivatag, vadon.
Kozák, kirgiz, baskir, turkoman hordái beszáguldják a hajdani mongol birodalom
minden országát, s áldást és civilizációt hordanak magukkal. A kozák portyázók
nyomán megtelepül az orosz birodalom száműzötteinek népe, s a szabad szellem
mártírjai új hazát alkotnak a sivatagból, s amint ekevasaikkal előbbre tolják
a kenyérteremtő világot, szívós jellemük, rideg erkölcseik, keresztyén vallásuk
jóltevő világként árad el a letarolt keleten.
A hódítóknál még egy nyommal előbbre járnak a tudásszomj bajnokai, a felfedező
tudósok, angol, kínai, orosz - egyaránt. A legutolsó teleptől még egy láthatárnyira
le vannak tűzve a hegytetőkön a tudós hegymászók jellobogói.
S még aztán van egy emberosztály, mely előtte jár a tudományos utazónak is:
a civilizált népek elátkozottai. A rablók, gonosztevők, kiket Anglia az afganisztáni
fegyintézetekbe száműzött, kiket Oroszország az urali bányák, a koliváni huták
méreglevegője közé elzárt, a flipampámok, kiket Kína a Fang-hegyi alagút törésére
kényszerít, s kik aztán egy-egy zivataros éjjel rekeszeikből kitörnek, őreiket
legyilkolják, s aztán menekülnek még mélyebben a hegyek labirintja közé; az
angol bagno-rabok nehéz vasakkal lábaikon, mik bokáikon örökké gyógyíthatatlan
sebeket törnek, az orosz elítéltek felhasított orrcimpákkal, s a kínai flipampámok
levágott fülekkel, s ott azután lesznek belőlük gonoszabb rémek, mint a rabló
turkománi volt, mint az emberevő Fe-Xe állat maga. - Némelykor aztán egy-egy
ilyen kóbor gonosztevő, kifáradva a természet és emberiség ellen folytatott
küzdelemben, visszatér börtönéhez, és könyörög elhagyott láncaiért. Még az ily
visszatérő gonosztevő martalóc is kincs a tudományra nézve. Tapasztalatai új
adatok, mik a földismét gazdagítják. De még a bagno-rabok, a kergetett gyilkosok
a hasított orral s a fülvesztett flipampánok sem jutottak el odáig .soha, ahol
a Kin-Tseu országa kezdődik.
Európai tudósok pedig éghajlati összevetésekből arra a megállapodásra jutottak,
hogy az egész Kin-Tseu létezése alapjában mese; a Khokonoor, Küen és Himalája
hegyek által összeszorított világrész emberi lakhely nem lehet: ott örök tél
uralkodik, ott minden tenyészet lehetetlen.
Egyszer aztán jött valami új felfedezés, ami ezt az állítást határozottan megcáfolta.
A kínai kormány aranymosói a Jan-Tse-Kiang partján egy nevezetes találmányra
akadtak.
Az egy vízi építmény roncsa volt. Sajátszerű alkotás. Hasonlít a hajóhoz is,
a malomhoz is, alkatrészei bambuszból és rotangból vannak, belsejében egy készülék
fogaskerekekkel, korongokkal, miknek feladata, úgy látszik, két kemény fatörzset
egymáshoz dörzsölni, amik aztán valami közéjük hulló növény magvait őrölik lisztté.
Ez a mag háromszegletű, a tengerinél apróbb, vörös színű, egész ép szemeket
találtak még a hengerek közé szorulva. És különösen a hajófenékből haránt lefelé
menő vékony bambuszcsövek üregeiben. Kétségtelen volt, hogy ennek a roncsnak
a zuhatagon keresztül kellett ide jutni; először azért, mert ilyen alkotású
malom az egész kínai birodalomban nincs; másodszor azért, mert a bambusz és
rotang tíznapi járásra nem terem; az már dél-kínai növény, s fölfelé a malom
nem úszhatott. És végre, mivel azt a háromszögű lisztes növénymagot senki sem
ismeri.
E lelet nagy zajt ütött a tudományos világban, a talált növénymagokat a világ
minden kertészei iparkodtak csírázásra bírni, hogy megtudják, minő növény támad
azokból; de az a mag, amint a csíráját levegő érte, egyszerre elhalt. Végre
egy kínai tudós rájött, hogy hiszen ez az a mesés Pe-ci növény magja, mely csak
víz fenekén tenyészik. Megkísérték azután vízbe elültetni, ott kikelt, és kifejlett
növényt tenyésztett.
Most jöttek azután rá, hogy mi volt az a megtalált roncs.
Az nemcsak malom volt, hanem egyúttal vetőgép is; mégpedig sorvető. A hosszú
haránt bambuszcsövek hivatása volt a vízfenékbe lerakni az új vetés magvait.
De ezzel a felfedezéssel aztán még bonyolódottabbá lett a talány.
Ha ez a roncs a Jan-Tse-Kiang forrásától jött, akkor azokon a hegyeken belül
valahol olyan égalji viszonyoknak kell lenni, amik mellett a bambusz és a rotang
erdőszámra díszlő növény lehet: talán egy védett, mély hegyöbölnek; s ha azon
a vidéken már annyira jutottak a bennlakó népek, hogy a víz fenekét is bevetik
liszttermő nővényekkel, az először is igen kifejlődött míveltségi állapotokat
árul el, másodszor pedig azt, hogy ott a népesség annyira túl van már szaporodva,
hogy a termő szárazföld nem képes eltartani, s minthogy körülzárt sziklavilágából
semerre ki nem mehet, kénytelen a víz fenekét is kenyér alá mívelni, s úgy látszik,
hogy jó sikerrel, a Pe-ci növény magja hasonló lisztet ád a sulyoméhoz és gesztenyééhez,
ennek nem árt az aszály, fagy és jégeső, mindig terem. A Kin-Tseu tartomány
létezése tehát nem mese; ott emberek laknak ; mégpedig gondolkodó, szorgalmas,
munkás emberek.
Kár, hogy azokat a betűket, amik a roncs bejáratának küszöbére fel voltak róva,
senki sem tudta elolvasni, pedig az egész világ minden régésze összefutott a
találgatásukra. Nem hasonlítottak azok semmi eddig ismeretes írásjegyekhez.
Egyszer egy magyar tudós is megtekintette ugyan e betűket a pekingi múzeumban,
de az sem mondta, hogy értene hozzájuk.
Az pedig Tatrangi Dávid volt. És ő az első tekintetre ráismert a betűjelekre,
mik a csíkszeredai templomfelirattal azonosak. Az ószékely-hun jegyek azok.
A küszöb egyik fáján ez állt: BUNGOR. BÁ FOROGÁ, a másikon ez: ISTEN. LÁD. ÁRMÁN.
NE BÁND.
Aki ott eltemetve lakik, az az ősmagyar nemzet !
………………………………………………………
………………………………………………………
És Tatrangi Dávidnak volt elég önuralma, mikor ezt felfedezte, komor arccal
fordulni el a drága jelektől, s azt mondani a körülállóknak:
- Nem tudtam meg semmit.
Tatrangi Dávid e naptól kezdve erős kitartással kezdett hozzá a Kin-Tseu ország
felfedezéséhez.
Az eszme szülemlésekor azt hitte, hogy ez gyors és könnyű munka lesz. Megvan
az útmutató: a "Sárga folyam", mely a roncsot Kin-Tseuból idáig hozta,
s megvan az aerodromon, mely a folyamóriás zuhatagai mentében is megtalálja
az utat. És mégis évekig nem boldogult e vállalatával. Legelső akadálya volt
a felkutandó tér iszonytató terjedelme; több mint negyvenezer négyszögmérföldet
tesz ki az a hegyvilág, amit a Himalája, Khokonoor, Hindukush, Kara-Koram és
Küen-Lün hegyei határolnak körül; e hegytömeg tízezerről huszonnyolcezer lábnyi
magasra torlaszodik fel, s az aerodromon már e magaslaton felül alig emelkedhetik
még párezer lábnyira, mert ott fenn a légkör nagyon ritka, a lég villanyossága
enyészőfélben, ellenben a hegycsúcsok crystallodja zavarólag hat a repülőgép
villanykészülékére. Emiatt a léghajós nagy látkört nem szerezhet magának; s
ami e látkörbe esik is, annak háromnegyedét a hegyormok takarják; csak azt veheti
ki, ami éppen alatta van. És azt sem mindig. Forró napokon a hegygőz (Höhenrauch)
fekszik a bércvilágon, különösen a kelet-indus dzsangálok tájékán, s ez a mély
völgyeket oly tartós homályba hurkolja, hogy felülről semmit sem lehet bennük
megkülönböztetni, a léghajós kénytelen leszállni a völgybe, ha meg akarja tudni,
mi lakik ott. S újra felszállni a hiú kutatás után, s más völgyöblöt keresni.
Máskor meg öt-hatezer négyszögmérföldnyi területet hetekig eltakarva tart az
alant járó felhőréteg, s a légjáró tehetetlenné válik a felhőszőnyeg miatt,
melybe ha leszáll, könnyen összezúzódhatik. Akárhányszor megeshetett a kutatón,
hogy elrepült a keresett hely felett anélkül, hogy sejtett volna felőle valamit.
Azután a kalauz folyam is cserbehagyta. A Jan-Tse-Kiang e sziklaországban még
egy oly hosszú tekervényes utat fut meg, minő az egész Tisza, eredetétől a torkolatáig.
Néhol megáll tónak, másutt meg két ölre összeszorult szűk hegyszoros medrében
vágtat viharsebességgel. Egyszer aztán egészen eltűnik. A vulkáni rombolás egy
hegyláncot döntött föléje, s most annak a düledékei közül rohan alá a folyam.
Mikor aztán Dávid az útban álló hegygerincen túlemelkedik, már nem látja a "Sárga
folyam" folytatását sehol; az egy hosszú sziklaalagútban tűnt el, melynek
elég magassággal kell bírni, hogy padmalján az elhozott malomépület össze nem
morzsolódott. Hanem az aerodromon ez alagúton csakugyan nem mehet fölfelé. (A
múlt században vállalkozó angol hajósok a kínai kormány segélyével csak a Pojang-tóig
bírtak a folyamon előhatolni, s annak térképét fölvenni; Bethun kapitány Wutsangig
mehetett csak.)
A nappal nem mutat egyebet Tatrangi előtt, mint egymást váltó béreket, havasokat,
jéghegyeket, jégmezőket, és aztán mély, sötét völgyeket, miknek fenekén hegyfolyamok
tajtékzó kígyói tekergőznek alá; néhol egy-egy folt cédruserdőt, a völgyekben
gyakran rátalál Dávid azokra a sajátszerű fákra, miket yabagére név alatt ismerünk;
ezek nem fölfelé, hanem földszint nőnek, hosszában a földhöz lapulva; egyedüli
lakói a rideg éghajlatnak; míg ugyanazon hegyek túlsó oldalán. gyönyörű erdők
terülnek a deodora fenyőből, s kétezer lábnyival alantabb, a fennsíkon már kelet-indiai
növényzet díszlik. Tatrangi végre az éjszakához folyamodott. Ahol emberek laknak,
ott este tűz szokott égni. Ha nappal eltakarja őket a hegygőz, éjjel el fogja
árulni a tűzhelyek világa. Ezentúl éjjel járt a felfedező útra.
Egyszer aztán megtalálta, amit keresett.
Éjfél után, mikor lassú repüléssel haladt észak felé, egy alant széttáruló völgyben
egyszerre egy csoport fényt pillantott meg, melyek egymástól látszólag csekély
távolban a lapály ezüst ködein átviláglottak, távolabb a fénycsoportozattól
egy magasra fellövellő láng tört elő.
Az ott egy város! -gondolá Dávid.-Éjfél után ami emberlakta helyen világít,
az csak utcai lámpa lehet; tehát előhaladt kultúra városa, amely már világított
utcákat ismer. Az a magasra lobogó fény pedig valami gyár kéménye. Itt civilizáció
van honn.
Dávid hevült agyában tarka képei pezsegtek a feltalált ősfaj közé leszállás
ábrándjainak; a hajó üvegfalát kalapáccsal döngetve, messze elringó harangszóval
adott jelt a völgy lakóinak, s hívé már, hogy az álmaikból ébredezők hogy bámulják
az égből alászálló szárnyas gépet, mely világít, mint a csillagfény; s hogy
borulnak le majd arcra a férfi előtt, ki hozzájuk a mennyekből száll alá, és
minő lesz az imádat örömkitörése majd, midőn ez idegen égi vándort tulajdon
azon a nyelven hallják hozzájuk szólni, melyen Istenükhöz szoktak beszélni!
Mámorító gondolat: Istennek lenni.
Ezért a mámorért meg kellett neki lakolnia.
A merész tettnek jutalma szokott lenni; de a kevélységünk büntetése.
És Dávid szívét e percben emberen túljáró kevélység töltötte el.
Isten csak "egy" embert alkotott, s ő azt hitte magáról , hogy most
egy egész nemzetet teremt.
Meglett a bűnhődése érte.
Amint a fénycsoporthoz oly közelre szállt, hogy távcsövével kiveheté annak környékét,
akkor látta, hogy az nem város alatta, hanem egy szikláktól szaggatott hómező
-, s azok a fénygócok ott a hómező közepett nem lámpák, hanem tűzkutak. Ott
a földből feltörő nafta ég, és körüle hóvilág. S az a magasra feltörő lobogvány
nem gyárkémény tüze, hanem egy naftavolcán: süveg alakú jégcsúcs közepéből lövell
fel magasra a földolaj, az világít oly messzire.
Érdekes tünemény, nevezetes tanulmány a természetbúvárra nézve; de mikor az
egészen mást keresett itten! Nem a csodateljes tűzkutakat, nem a mesés naftavolcánt,
hanem mindennapi utcákat, prózai gyárkéményt.
Dávid odairányzá légjáróját a naftavolcán fölé, hogy mint szokás, a magasból
letekinthessen annak látványába. - A volcántűz nem árt az ő gépének.
Mikor aztán éppen felette libegett a fellövellő naftalángoszlopnak, egyszerre
megszűnt a repülőgépe működni, a szárnyai összecsapódtak felül, s többé szét
nem váltak, a gép a légből alázuhant, mint a lelőtt sas.
- Ah, fölfedeztem! - kiálta Dávid öntudatlan örömmel. - A titkot, mely a gép
repülését lehetleníti! Amiért apám elment a túlvilágra. Íme, megtaláltam. A
gép közé csapódó nafta megszünteti a dörzslapok érintkezését, s azzal megszakad
a villanyfolyam.
Hanem e fölfedezésének most már nem sok hasznát vette, mert megbénított gépe
egyenesen és sebes rohammal csapott alá a volcánra. Még annyi lélekjelenléte
volt Dávidnak, hogy a kormány felemelésével a függélyes esést harántossá változtassa,
különben beleesik a volcán gyomrába; így a gép a hegy oldalára esett, s aztán
a cukorsüveg alakú sima meredek jéggúlán sebesen szánkázott alá, míg egyszer
aztán belefúródott egy hómezőbe. Dávid csak a hómezőt fedő jégkéreg ropogását
hallá, s aztán egyszerre körül lett fogva föld alatti sötétséggel. Ki tudja,
hány ölnyi mélyen fúrta be magát az izzó külfalú gép a völgyet betöltő hótömegbe?
Most azután el volt temetve elevenen. És vele együtt titkai, nagy tervei, mind
eltemetve egy soha más által fel nem fedezendő világ legelhagyottabb sírjába.
És mindazt, amit megtudott, sohasem fogja elmondhatni senkinek.
Kiszámíthatá, hogy mi vár most itt reá. A hajó ajtaját a hótömeg miatt kinyitnia
lehetetlen. Az egyik szellentyű, mely a hajó felfelé fordult végén van, nyitva
marad ugyan,de azon keresztül sem fog több légzésre alkalmas levegőt kaphatni,
mint mennyivel e hajóásta kút tele van. Annak a fenekén ő maga a szénenytermelő
tömeg, mely fojtó lég súlyánál fogva az üreg fenekét megtölti, s neki abban
pár nap alattokvetlenül meg kell fulladnia. És ha kiszabadíthatná is magát a
hajóból, hogy menekülhetne ki az önásta mély sírból? A hófal enged, abba nem
lehet megkapaszkodni. De talán az izzó gép esésekor képződött a hóűreg falain
valami jégréteg, abba lyukakat lehetne vágni, s úgy lassankint felkapaszkodni
a felszínig. De hát azután? A gép nélkül, mely a hótömeg alatt fekszik, hogy
mehet innen tovább? És hová? Mi világ van itt? Van-e itt élet?
És mégsem akarta magát elhagyni. Megkísértett egy nehéz munkát.
Eszközei közt volt egy gyémánthegyű üvegmetsző kés. Azzal hozzáfogott a hajó
szabadon álló falán egy akkora darab kikerekítéséhez, amekkorán maga kiférhetett.
Hiszen nyomorultabb eszközzel is ástak már rést menekülni vágyó rabok öles börtönök
falán keresztül. Csakhogy neki nem volt elég ideje ezt kivinni. A hajó üvegfala
a két végén kétujjnyi vastag, s azt átreszelni egy gyémántheggyel nagyobb küzdelem,
mintha öles trachytfalat ásnak ki egy tört patkódarabbal. Hatórai munka után
annyira kifáradt, hogy nem bírt tovább dolgozni. S ha lefeküdt a hajó alsó végébe
pihenni, ott a romlott lég fojotta mellét.
Tizenkét óra múlva lemondott a menekülésről. Ereje fogytán volt, feje elkábult;
érzé, hogy meg kell fulladnia. És mégsem akarta magát megadni a csúf halálnak.
Érzé, hogy azzal, ami az ő szívében lakik, meghalni nem szabad. Nyakkendőjével
karjain keresztül odaköté magát a felső szellentyűhöz, ahol legtovább érheti
ajkát valami éltető lég. Azután nemsokára egyik érzéke a másik után halt el.
Először tagjai lettek érzéketlenné, de még látta maga fölött a halavány világot
a mély hótárna kerek nyílásán át. Azután a látás is elhagyta; de még hallott,
hallott valami olyan hangot, mintha a szíve mázsányi erővel dobogna keblében,
azután mintha sírban feküdnék, s a vakandokok kaparnák koporsója födelét. Azután
a hallását is elveszíté, de még eszmélt. Tudta, hogy hol van, mi történt vele;
hogy most meg fog halni. És aztán elveszté az eszméletet is, talán ez már az
átmenet az életből a halálba. Otthon járt, feleségével beszélt, gyermekeit megcsókolgatta,
azután elment a Székelyföldre, utasításokat osztogatott a munkásoknak; majd
megtalálta az atyját, s számot adott neki róla, hogy miként végezte el azokat,
amik rá voltak bízva. Utoljára úszott valami fényben, mintha millió és millió
ismerős arc ragyogó mind, mint a csillag mosolyogna reá és beszélne hozzá, és
ő azt mind értené, és egyszerre látna mély titkokat, mik az égi tejutakba, a
csillagködfoltokba vannak rejtve, s érezne valami megnevezhetlen gyönyört, mely
nem emberi idegek kéjelgése többé. Ez már talán a halál…
Nagy sokára ismét egy éles sajgás, minő a jéghideg lég érintése, visszaidézte
a túlvilágon járó lelket. Valami tompa fejzúgás, fülcsengés után úgy tetszék
Dávidnak, mintha szavakat hallana, embersusogást. Melle tágulni kezdett, nagyot
lélegzék, s erre egy női hang az öröm csengő rezgésével kiálta fel mellette:
"Él!" - S e szót, mint az erdőben a fuvallatot a fák, zúgta odább
valami.
Ekkor fölnyitá szemeit.
Ugyanaz a hang kiáltá:
"Lát."
Dávid ajkai megnyíltak, a földi fájdalom egészen elállta idegeit; ah, az oly
fájdalmas lehet, megválni a túlvilágtól, s visszajönni a földi életre.
Az a női hang most halkan rebegé:
"Szól."
Tán atyjától vett akkor búcsút Dávid, vagy Istenéhez szólt, ajkai ez igét rebegték:
"Atyám!"
S arra egyszerre megzendült körülötte ezernyi ezer ajakról e szó: "atyám".
Széttekintett. Körüle ifjú hajadonok álltak, fejükön koszorúval, rajtok túl
ősz szakállú férfiak, fehér subákban, hosszít, négyszögű botokkal, miken írásjegyek
voltak végigróva.
De ez a három szó egyszerre: visszaadott életet, eszméletet a tetszhalottnak,
e három rövid, egytagú ige "magyarul" volt mondva.
Ez az ősmagyar nemzet hazája, és akik ott körülállják a tetszhalottat, azok
az ifjú alirumnák, a tűzisten szolgálói, és a "sellők", a vízisten
papnéi, és a "firénék", a földisten fehércselédei, s azok a férfiak
ott a "táltosok", "gyulák" és "garaboncok", az
ősisten papjai; s azok a tűzkutak, az az örök lángú naftavolcán az ő oltáraik
s az a szertartás itt a "Zomotor" a feltámadó tetszhalott tiszteletének
ünnepe az, ahogy az ősmagyar hagyományok fenntarták emlékeiket, ahogy az dívott
még a keresztyén királyok idejében is, amíg azok, a pogány emlékeket tűzzel-vassal
el nem irtották.
Itt a keresett ősmagyar nemzet!
………………………………………………………
De hogy "jött" az ide, hogy "van" az most itt?
E nagy kérdésre megfelelnek az ő sokszázados krónikái, amik sok ideig együtt
folynak az elszakadt magyarokéval. Az Attila-hagyomány az elvált Nyék, Megyer,
Kürtgyarmat Tarján, Ganács, Csabacsingyula, Borotalma, Gézacsopán, Bulcsu, Karabó
vezérek története, Béla, Keve, Kadisa, Kádár, Edömér, Bungor, Uzád, Bojta, Rétel,
Álmos, Előd, Kund, Tas, Huba, Töhötöm vezérek elszakadása az ősnemzettől; az
ifjak, kik még akkor deli hősök voltak: Árpád, Zabolcs, Gyula, Kund, Lehel,
Verbölcs, Örs; és a száznyolc törzs, mely velük együtt indult el Attila örökét
elfoglalni. Itt azután különválik az egy nép két nemzetének története. Mindig
volt a magyar népben két párt: egyik a béke, másik a harc pártja. Már Attila
és Buda története megörökíté a két párt küzdelmét. Attila akarata győzött; lett
győzelmének gyümölcse egy fényes szakasz a világtörténetben; de azért mégiscsak
Buda neve maradt fenn örökül. A fiú, kit Emős lángszülő álmáért Álmosnak neveztek,
kivezette a harcvágyó népet az őspusztákról, s otthon maradt Rapson vezérrel
a békeszerető faj. Ennek az őshazának nem voltak földtani határai; nomád nép
lakta föld volt az, miként még ma is, a Volga és az Ural folyók között.
A XIII. század közepe táján, mikor IV. Béla király uralkodott Magyarországon,
három magyar dominikánus szerzetes elindult felkeresni az őshazában hátramaradt
rokon nemzetet. A három közül csak egy jutott el odáig, Julián; az megtalálta
az ősnemzetet, beszélt vezéreikkel, azok tudaták vele, hogy kelet felől mily
óriási vész közeledik Európa felé, Dzsingisz kán milliónyi hordái megosztoztak
a világ fölött, s indulnak keletnek, délnek, elpusztítani a mívelt népeket.
Ők sürgeték Juliánt, hogy sietve térjen elszakadt testvéreik országába vissza,
s hirdesse közöttük, hogy most kell meghordozni a véres kardot, mert nagyobb
ellenség jő rájuk, mint volt hajdan a kazár és besenyő. Julián vissza is jött,
s tudósításának lapjait a magyar történelemben mint hiteles adatokat őrzik.
Hogy a mongol vérfürdő hogy árasztá el Magyarországot azután Béla király alatt,
az meg van írva ; hanem hogy az ősmagyar nemzetből mi lett, azt nem tudta meg
soha senki. Pedig hiszen az eltávozott száznyolc családon túl még ott maradt
az őshazában kilencvenkét család; csaknem annyi nép, mint az eltávozottaké.
S ha annyi népet kiirtottak volna, valami nyoma csak maradt volna e nagy romlásnak;
egy kunhalom, csontokkal, ércemlékekkel tömve; vagy elhurcolta volna őket a
győztes magával mint rabszolgákat, ahogy elhordta a többit, s a kerek világon
valahol maradt volna fenn egy falu, egy aul, egy szállás, mely a magyar nyelvet
tartogatta volna, mint ahogy fennmaradt az Amur pusztáin nyolcvanhat külön nemzet,
melynek saját nyelve van, mely mással össze nem olvad, s némelyiknek a száma
alig megy már át az ezeresbe. Ezek közt meg kellene találni a magyar ajk népét
is, ha azt is magával sodorta volna a mongol áradat, mint a többit.
De azokat nem ragadta magával.
Tana volt az akkori Volga vidéki magyar nép vezére.
Ez így okoskodott.
Ha Kubláj kán ötszázezer mongol lovasát itt bevárjuk , azok bennünket bizony
levágnak. Ha futni akarunk előlük, minekünk kell az előttünk álló népeket megrohannunk,
s akkor vagy mi vágjuk le azokat, vagy azok minket. Kubláj kán ötszázezer harcosa
pedig még mindig a hátunkon lesz.
Tehát - kikerüljük őket.
Ha ők jönnek keletről nyugatnak, mi megyünk nyugatról keletnek.
A bölcs Tana vezér számítása igen egyszerű volt és természetes.
Háta mögött az Arál-tó. A nomád törzsek ménesei, csordái e tó partjáig szoktak
terjeszkedni, s a törzs vezérei gyakran hírül hozák, amióta a pusztát lakták,
hogy az Arál-tónak szokása némely évben egészen eltűnni. (Hiszen Magyarországon
is megtörtént az az utóbbi tíz év alatt, hogy a Fertő tava egészen kiszáradt,
a medrét birtokbavették, felszántották, épületekkel, gyárakkal beépítették;
az utóbbi években aztán megint előjött a tó, újra megtelt, s most a gyárak kéményein
ungok, békák kuruttyolnak.) Hanem az Arál-tó a Fertőhöz képest valódi tenger.
És mégis el szokott tűnni egy-egy évben, s akkor fű terem a helyén.
Tana vezér messzelátó bölcs volt, nem elégedett meg azzal , amit tudott, az
okát kereste, s rájött, hogy az Arál-tó olyankor szokott kiszáradni, mikor a
két nagy tápláló folyam, az Oxus és a Karassó medrét megváltoztatva másfelé
veszi irányát, s valamerre a kizil-kumi pusztában eltéved. Ha azt a maga bolondságától
megteheti a két nagy folyam, akkor még inkább megteheti, ha emberi ész segít
rajta. Tana vezér nekiállította a népét, s a két folyam torkolatait kövekkel
elrekeszteté, álmedreit kiásatta, fordulóit iránytévesztő sarkantyúkkal megtörette,
s azzal mind a két folyam ahelyett, hogy az Arál-tóba szakadt volna, nekizúdult
a pusztának, melyet hosszában fog körül, mint kettős védsánc, a harmadik erőd
az Arál-tó maga. De minden erődnél jobb oltalom a mocsár. Azon nem tudnak Kubláj
kán lovas hordái keresztültörni. Víz-isten védi a maga népét.
Most aztán mind a két oldalon védett út állt előttünk; egész fel a Bolor-Dagh
hegyekig. Ide a hegyországba akarta elvezetni népét Tana vezér. Több mint kétszáz
mértföldnyi út odáig. De ennél hosszabb útja volt Álmos népének a Kárpátokig,
s harcos nemzetekkel is kellett küzdeniök útközben. Tana vezér népének pedig
az egész kizil-kumi pusztán senki sem állt ellent, s kétfelől védte vonulásukat
a két folyam minden mocsara. A mongol hordák végigrobogtak az útjokat álló két
mocsár mellett, s az Arál-tó vidékén a Volga és Ural között nem találtak már
mást, mint a sátorok tüzeinek helyét; az ősmagyarok még az áldozóhalmokat is
szétbontották, nyomaikat, mint egykor az Egyiptomból menekvő zsidókét, elfedte
az Arál-tó, melynek sekélyein gulyáikkal, méneseikkel átgázoltak.
A kizil-kumi pusztában jól rejtve voltak azalatt, míg Kubláj kán mongol hordái
Európa belsejében dúltak, más táboruk pedig Indiát pusztítá. Ekkor az időt felhasználva,
egyszerre felkerekedtek, s gyors ügetéssel indultak meg a Kara-Dagh hegyei felé.
Tana vezértől hadvezéri remeklés volt e táborjárat. Ahol Dzsingisz kán székhelye
állt, Szamarkánd alatt törni keresztül. És ez is természetes észjárás volt.
Ha a mongolok két világrészt elárasztottak táboraikkal, akkor odahaza nincs
hadseregük. És valóban úgy volt. Mikor Tana vezér félhold alakban felállított
táborával megjelent Szamarkánd alatt, az otthon maradt Mitraj kán ijedten zárkózott
be előle falai közé, s a fenyegető magyar vezérnek sarcot fizetett, pénzt, kelméket,
élelmiszert, marhát, tevét, s öröme nagy volt, mikor a rettentő tábort városa
alól elhúzódni látta, mely ránézéssel százezer lovagra volt becsülhető. Hanem
aztán az öröme nagy hirtelen haragra változott, amint megtudta, hogy a lovagok
fele asszony volt; s a többi része is rosszul fegyverzett, hadhoz nem szokott
nép, hogy ő egy menekvő hadnak fizetett most sarcot. Rögtön utánuk is indult
összegyűjtött harcosaival szégyenét megtorolni.
Csakhogy mire utolérte őket, már akkor azok a Kara-Dagh hegyek között voltak,
s most aztán Föld-isten védi a maga népét.
Szoros utakon, hegyszakadékokon át menekült a békeszerető nép, üldözői elől,
elrontva az utat, betömve a hegyszorost maga mögött, s míg az üldöző az út megnyitásával
vesződött, azalatt a futó nép ismét egy hegybástyával odább hatolt. Így szorították
őket üldözőik; mindig odább, mindig feljebb, egyre kietlenebb völgyek közé,
míg egyszer a vérszomjú ellenség elől egy napjáratig tartó szűk sziklafolyosón
keresztül menekültek át, melynek alig tíz öl széles talapját háromezer lábnyi
magas sziklafalak szorítják közre, s utoljára átalakul a nyílt folyosó egy hosszú,
hegybontó alagúttá, minő a Pausilippo folyosója, vagy az erdélyi római kapu
barlangja, vagy a hírhedett Caspiae portae.
Itt azután elmaradtak tőlük az üldöző mongolok, a föld alá nem volt kedvük ellenségeiket
követni. Tana vezér népe pedig egy völgykebelt talált maga előtt, melyet körös-körül
óriási hegyek kerítettek be.
Ez volt azon rejtélyes ország, amelyből Ázsia óriás folyamai erednek. A természet
remeklő műhelye.
A völgyekben, miket a szelektől minden oldalról szirtfalak védnek, délszaki
növényzet, a tea, cukornád, bambusz szabadon terem. Pálma és kenyérfa éppen
úgy díszlik, mint Kelet-Indiában, azzal az áldott különbséggel, hogy hiányzanak
az erdőkből az indiai zsangálok tengő élődi növényei, a liánok nem fonnak szövevényt
koronáikra, és nincsenek benne maró bogarak, nincs szúnyog, darázs, méh e hegyek
között, annálfogva énekes madár sincs, csak magevők; a buja mezőket uratlan
csordái lepik a kiangoknak (apró, szelídíthető vadlovak) s a hosszú gyapjat
hordó jakoknak, mikben egyesülve van a gyapjúadó juh, a teherhordó teve és a
tejet, húst adó tehén; a hegyoldalakon elszaporodva a finom szőrű lár ma és
teveőz, s egész csordaszámra Marco Polo máshonnan kiveszett vadjuhai. Amellett
éktelen mélységektől átszaggatott völgyek, mikbe rohanó folyamok szakadnak alá,
amik a mélységben eltűnnek, s nem jönnek messze napi járókig elő, míg alantabb
egy-egy nagy, örökké háborgó tó sejteti, hogy tán ez az eltűnt folyam gyűjtőmedencéje,
amiből ez újabb százöles szikla-fokról omlik ismét alá. A völgyekben indiai
léghőség; a magasokban örök hó, jéghegyekkel, melyek költözködnek, odábbcsúsznak,
nőnek és roskadnak, volcánokkal, melyek folyton élnek és naftaforrásokkal, melyek
lángoló kutakat képeznek.
És - ember nem lakta az egész vidéket. Oly szűz volt az minden emberi lénytől,
mint a Mosquito-sziget. Elzárva minden oldalról a szomszéd országoktól, egyedül
a szűk hegyszakadékon hozzájárulható, nem csoda, ha az ember létezése aeonjain
keresztül felfedezetlen maradt.
Most megkapta ős települőit. Kétszázezer lélek, erőteljes, egészséges férfi,
nő, gyermek, béke, szabadság és tiszta erkölcsök népe, kik közt nincs se rabszolga,
se kiváltságos úr, csupán önválasztotta vezérek : rabonbánok, és "kádárok",
kik a rendet fenntartják, s a "perest oldók", kik bíráskodnak, s a
pereket elintézik ős szokás, nem írott törvény szerint, kiknél nincs papi rend,
nincs pozitív vallás; az Istent a nagy természet elemeiben tisztelik: a napban
és az örök tüzekben, mik hegyeik közt égnek; a földben, mely szikláival védi,
gyümölcseivel táplálja az ő népét; a vízben, mely örök zúgásával hirdeti az
örökkévaló hatalmát, s a légben, mely mindennek éltet ad. Alirumnáik a szűzek,
kik az örök tüzeket őrzik; táltosaik, gyuláik a vének, kik a tűzáldozatot, a
fehér ló áldozatot végzik. Mitológiájuk csak a természet jelenségeiből áll;
tündéreik vannak a "bábabukrában" (mit mi szivárványnak hívunk), a
"Nemerében", mely a viharon nyargal; rossz szellemeket sejtenek a
betegségek alatt, s nevezik azokat mirigynek, gutának, csomának; de az ördögöt
nem tartják nagy tiszteletben, annak a neve csak "hopcihér", jót várnak
a lidérctől, őrizkednek a megrontó "kiszétől" s "vahortul";
ereklyéül tartogatják a "kádári kardot", mely égből esett, vasból
készült; a szerződés kelyhét, melybe az esküvő vezérek vérüket csorgatják; tisztán
tartják a forrásokat, megcsókolják a földre esett kenyeret; a csillagokat nevezik
Göncölnek, Cséplőnek, Kaszásnak, Ökörhajtónak, Aranytyúknak, Szitás lyuknak;
de vallást nem csinálnak belőle. Aki akarja hinni, hiszi, aki nem hiszi, nem
égetik meg érte. Aki áldozni kíván, odamehet, aki nem kíván, otthon maradhat.
Az ősökről, viselt dolgaikról, a csodaemberekről énekelnek a hegedősök; azoknak
a dalait utána éneklik, s a hagyomány élő ajkakon száll fiúról fiúra.
A letelepülés első századában a Demavend volcán utolsó kitörése egész világváltozást
okozott a nagy bérctömeg sziklái között. A messze terjedő földrengés ötvenezer
mértföldnyi területet háborgatott fel. Ekkor az a sziklafolyosó is összeomlott,
amelyen keresztül Tana népe új honába menekült. És azután az ott maradt nép
számára nem volt több kijárás az emberlakta világba.
Hét század folyt le fölöttük, és ők be voltak e helyre zárva, mint egy szigetre.
Eleinte téjjel-mézzel folyó Éden kertje volt az rájuk nézve , melyben arany
időket éltek. Hanem azután, ahogy szaporodott a nép, az éden szűkülni kezdett.
Pedig az áldás megjött. Minden új század csaknem megkétszerezte a népszámot,
s bár szigorú erkölcseik, hitvesi hű családéletük által a túlnépesedésnek korlát
volt vetve, de másfelől soha háború nem fogyasztotta a népet; egészséges hegyi
levegőjét nem kereste fel semmi járvány, idegen népekkel érintkezés által nem
hurcoltak be dögvészt, nem haltak az emberek rakásra; sőt mivel minden ember
mértékletesen élt, annál nagyobb vénséget ért, együtt volt az ősapa a háznál
a dédunokákkal.
A hetedik században már hatmilliónyi nép élt akkora földterületen, amekkora
fél Erdély; s annak a térnek is egyharmada szikla, folyammeder és tófenék.
És annak a hatmillió embernek mégis élni kellett azon a körülzárt földdarabon;
mert ki nem mehetett róla. Élnie kellett abból, amit az a darab föld ád, mert
kívülről nem hozhatott be magának semmit.
Ez a helyzet próbálta ki aztán, hogy mire képes a szükségtől kényszerített ember.
Egy nomád nép, mely senkitől nem tanulhatott semmit, mely senkitől nem kérhetett
ismeretet, segélyt, tanácsot, magára hagyva, kényszerítve a vas szükség által,
lassankint átalakult földmívelő, iparűző néppé, s a huszadik századában a keresztyén
időszámlálásnak e kis országnak már nem volt egy foltja, amely mintagazdasággá
át ne lett volna alakítva, s nem volt egy embere, a gyermektől kezdve az állam
vezéreig, aki valami munkával ne szolgálta volna meg azt, amit a föld ád neki.
Egész területük keresztül-kasul volt szeldelve csatornákkal , az volt a közlekedési
hálózat, s egyúttal öntözésre szolgált. A folyamok, csatornák partjain álltak
végigépítve házaik, nem városokká összetömve, s a lépcsőzetes háztetőkön is
konyhanövény tenyészett. Gyümölcsfasorok szegélyeztek minden utat. A legmagasabb
hegyek, mint egy mexikói teocalli fokozatos escarpe-okra vágva, rizst termettek,
melynek öntözését öntalálmányú vízemelő gépek végezék el. Nem volt rossz föld,
nem volt futóhomok az egész országban; mesterséges trágyával a holt agyag és
a sívó fövény is televénnyé lett nemesítve. A hegyszakadékokat gátakkal elzárták,
s úgy fogták fel a tavaszi vízáradásokat, az elzárt völgyeket pedig lassankint
beiszapolta az ár, s lett a sziklavölgyből gyümölcstermő kert. A dúvadak minden
faját kiirtották, fogyott vele az együttevő mihaszna csőcselék, hanem egy párducfajt
megszelídítettek háziállattá, s ez pótolta náluk a kutyát; mit nem hozhattak
magukkal menekvő útjokban, hogy ugatásával el ne árulja a tábor hollétét az
ellenségnek. A szelíd párducot használták vadászatra; egy gémfajt (a lúvit)
pedig halászatra fogtak.
A szükség élesítette a természetes észt. Elzárva a külvilágtól, öntudatlanul
is versenyt futottak azzal. Maguktól kellett mindent feltalálniok: híd- és útépítést,
saját stílt az architektúrában, bányászatot, hutakezelést, kohót, embererőt
sokszorosító gépeket, saját betűikkel öntalálmányuk szerint önkészítette papírra
tanultak nyomtatni, s ismereteiket rendes iskolákban közölték az ifjúsággal,
szövőszéket alkalmaztak a sebes folyamár által hajtott kerék fölé, s szőttek
géperővel. Volt saját időmérő gépük. Rég feltalálták, hogyan kell a naftát a
föld mélyéből bambuszcsöveken át elvezetni a lakházakhoz, s főzéshez, világításhoz
használni. Új szövetanyagokat fedeztek fel, megnemesíték a lámát, hogy gyapja
finomabb lett a merinó juhénál, s jakcsordáik hosszú szőre selyemkint fonható
lett; csalán- és pozsgárfajok rostja termette vászonneműiket; szabadon tenyésző
selymérek adták asszonyaikra a selyemköntöst. - Voltak jeladó harangjaik, s
azok számára épített magas tornyok. Üveget, porcelánt, kőedényt készítettek,
mely versenyzett az európai és kínai gyártmányokkal.
Már a múlt század tudósai, Darwin, Oliphant, Schlagintweit feljegyezték azt
a tényt, hogy - a Himalája hegyvidéknek, valami sajátszerű szelídítő hatása
van az állati életműszerekre.
Tudós Wagner a XVII. században, kínai írók után azt jegyzé fel, hogy amely tigrisek
a kin-tseui hegyek között laknak, az embert nem bántják; Schlagintweit antilopcsordákkal
találkozott, melyek az utazókat egész közelre bevárták; Darwin a Himalája-erdők
madarairól jegyezte fel, hogy azok oly szelídek, mint a háziállatok; mikor az
erdőben leült falatozni, a foglyok, fácányok körülsereglették, vállaira szálltak,
egy fenyőmadár éppen a csészéje szélére szállt le, s engedte magát a csészével
együtt a földre letenni; minden utazó természettudós azt tapasztalá, hogy e
hegyvilágban a tyúkok, pulykák, pávák éppen úgy tenyésznek még vadon az erdőkben,
mint ahogy házi baromfinak szelídültek a fácányok, túzokok és reznekek, pompás
válfajokat szaporítva.
Minő varázs ez? A geodaemon? A égnek, földnek, napnak, víznek összehatása mindenre,
aminek kedélye van? Az állatra úgy, mint az emberre?
Mert az ember is oly békeszerető e vidéken. Nem viselnek itt háborút; még önmaguk
közt sem verekszenek a népek, ami még nagyobb csoda. A Himalája és Karakorum-hegyek
minden nemzete egy embert választ meg Istenének, s azt imádja. S e kultusznak
mély értelme van. Az embertársban tisztelni az Isten képét. A Láma-imádók nem
ölnek embert. Az nekik annyi, mint Istent ölni.
A Kin-Tseut lakó magyar faj is ily békeszerető. Már eredetileg azon ősöktől
örökölte e hajlamát, akik kerülték a hadakozást. A hegyvilág elandalító varázsa
megörökítette ezt bennük. A természet bűbája, a felséges ellentét a völgyek
pálmavirányos öröktavasz látképe s a rögtön előmeredő óriási havasok bálványai
között mindenkire ellenállhatlan bűverővel hat; ez lefegyverzi a nehéz indulatokat
s szeretni tanít.
Aztán a Kin-Tseu népének nincs szeszes itala. Szőlő nem honos ott, s vándormadara
a hegyvilágnak nincs, mely annak magját ott elhullatta volna; a szeszgyártást
nem találták föl; a savanyú lótejtől, a kumisztól undorodnak, a gabnaféle kell
náluk kenyérnek, serkészítésre nem vesztegetik; s a pálmaborkészítést erkölcsi
fogalmaik tiltják, a lecsapott levű pálma kivész, s a gyümölcstermő fát elpusztítani
náluk a földisten ellen való vétek.
A hegyvilág lakói vízimádók. És az a víz meg is érdemli , hogy imádják. Olyan
a Himalája és Khokonoor forrásvize, mintha a föld anyateje volna; tiszta, üdítő,
lélekébresztő ital. Nem lehet vele betelni. Akik ezt isszák, részegei a józanságnak.
Azokra nézve undorító azontúl minden ital.
Nemes ércekben, különösen aranyban gazdagok voltak az ország bércei ; a kínai
kormány maga is aranymosó telepeket tart a két nagy folyam zátonyain, pedig
azok csak a morzsákat iszapolják odáig; itt kifogyhatlan erekben van még a világkormányzó
érc, s darabokban elszórva is található, mint Ausztráliában. S ami aranyat,
ezüstöt kétszáz év óta kibányásztak ez országban, azt nem vihették ki sehová,
az benn rekedt. Milliárdokra kell menni e nép kincsének. Úgy is van. A nép minden
osztálya pompát űz gombok, csatok, láncok dolgában, amik mind ezüstből, aranyból
vannak; leányok pártáján, nők főkötőin, nyakláncain, kösöntyűin hirdeti túlszaporodását
a nemesérc; a gazdagok asztalain tányérok, billikomok, kulacsok tömör drága
ércből, s az ország fővárosában a nap templomának kupolája tiszta vert aranyból
készült.
Dávid felületes felszámítás szerint kétezermillióra becsülte az arany-ezüst
készletet, mely a kin-tseui rokon nép birtokában van. (Hiszen nyolc század alatt
Magyarország arany-ezüst termelése ezt meg is haladja - hol van hát?)
De ami Dávidra nézve becsesebb volt a felfedezett ország minden kincseinél,
az a nép nyelve.
Tiszta, vegyületlen magyar nyelv az. Nem válfaj, nem rokon idióma, de azonos
az európai magyarral, mint ahogy azonos a székely, a csángó; csupán a kiejtésben
van valami idegenszerű. Hiányoznak belőle az európai magyar nyelvben meghonosult
idegen szavak, a tudományosan képzett és bevett műszavak, azok helyett sok ősszó
él benne, tárgynevek, igék, mik a magyarban mint helységek nevei fordulnak elő.
A két nemzet különben tökéletesen megértheti egymást, mint ahogy megértették
az ősök Dávid szavait az első találkozáskor, és Dávid az ő beszédüket.
Azok elmondák neki, hogy éppen hajnali áldozatot tartottak a tűzkutaknál, midőn
megjelent az a fénylő égi csoda hegyeik felett, hangos döngésével zengve le
a magasságból. Mítoszi lény volt az előttük : Csaba vezér szárnyas táltosa.
Mikor aztán a fényes alak a tűzbálvány által lesújtva aláhullott, a hóhegyben,
mély aknát fúrva esésével, a "gyulák" jósszavára a nép hozzáfogott
az akna irányában egy tárnát ásni a hótömeg alá, hogy a leesett tündért kiszabadítsa.
Így találtak rá a légjáró gépre, s kivontatták azt a szabadba, s miután nyitjára
találtak, a benne aléltan fekvő férfit így hozták életre, s most imádattal várják
szavait.
És Dávid beszélt nekik röviden, velősen.
Elmondá, hogy ő nem Isten; hanem rokon. Fia annak a testvér nemzetnek, mely
Álmos alatt messze földre kivándorolt. Elmondá a nép történetét, nehéz küzdelmeit,
mostani sorsát. Felfedezé előttük, hogy künn a nagy világban mennyi új találmánya
az emberi észnek segíté az embert a világ urává lenni. Azok hallgatták áhítattal,
a tudvágy szomjával. Mikor Dávid végül a találmányok koronáját, a légjárót mutatta
be nekik, szemük láttára emelkedve fel azzal a magasba, s ismét leszállva közéjük,
és aztán megmagyarázta nekik, hogy ez nem földöntúli csoda műve, hanem a természeti
erők gépmozdító hatalma, s hogy ilyen hatalom tömérdek van, és az mind az emberi
ész alattvalója, akkor az ősz táltosok nyakába borultak, és könnyezve kérték:
"tanítsd meg hát ezekre a mi népünket".
Éppen ez volt Dávid kívánsága.
Megköszönte a rokonoknak a szabadítást, azok ős szokás szerint megcsókolák,
a férfiak homlokát, szakállát, az áldozó szűzek, az alirumnák, sellők, a firének
arcát és ajkait. Ah, de ezek szűz, szent csókok voltak; s nem a kínai tudós
által leírt "Anaitis bálványozás" sokszorozott kéjmámora, ami többféle
név alatt és névtelenül ismeretes volt Babilonban, Rómában, Párizsban, Szentpétervárott,
a kelet minden városában, csak a magyar és a germán fajoknál nem volt otthon
soha.
Tizenkét táltos és gyula vállalkozott rá, hogy Dáviddal együtt a repülőgépben
utazza végig az országot. Ez ország neve volt a bennlakóknál "Kincső".
Egyszerű, természetes elnevezés, "Kincs ő"; - aki hazát, kenyeret,
aranyat, békességet, egészséget ád fogadott fiainak. A kínai tudósok, amíg a
közlekedés fennállt ez országgal, valószínűleg e szóból csinálták a kínai Kin-Tseut,
mely náluk ismét "hegyországot" jelent. Megfordítva is történhetett.
Mi nevezzük ezentúl Kincsőnek.
Dávidot, ahol csak megjelent, mindenütt az imádat hódolatával fogadták. Nem
voltak nekik villanytávírdáik, a népajk adta tovább a hírt, s az mégis megelőzte
jövetelét. Dávid egy egész hónapot időzött Kincsőben, s az alatt tanulmányozta
a népet és országot. A nép valóban túl volt szaporodva, s a föld a legjobb mívelés
mellett is csak szűken táplálhatta már lakosait. A hegylakók azonban semmi kecsegtetéssel
nem voltak rábírhatók, hogy valaha más hazát keressenek. Oly tiszta lég, oly
tiszta víz, oly szép havasok, oly zöld erdők nincsenek a világon sehol. Ellenben
a rónák lakóinál rögtön gyújtott az eszme más hazát keresni, hol van sok föld,
olcsó föld, láthatártalan puszták; azokon megtelepülni. Mikor Dávid elmondta
nekik, hogy hasonló légjáró, aminőn idejött, sokezerével van még odahaza, a
rónák lakói százezerével gyűltek hozzá, felajánlani magukat, hogy rögtön vele
mennek.
- Lassan a testtel - mondá nekik Dávid. - A honfoglalás nem megy most olyan
könnyen, mint ezer év előtt. Minden darab földnek ura van most, s fegyverrel
nem foglalnak többé földeket. A birtokot meg kell szerezni, a polgárjogot meg
kell szolgálni. Elébb tanulni kell mindent, ami a külvilágban életadó tudomány.
Ha akartok tanulni, én adok nektek tanítókat.
Az ősnép örömmel kapta fel ez ajánlatot. Az első felszólításra kétszázezer ifjú,
tizenkét évestől tizennyolcig, jegyeztette fel nevét azok sorába, kik a világ
tudományát tanulni akarják. Ez bezárt országuk kulcsa.
És akkor kezdte el Dávid Magyarországról a néptanítókat egy mindenki előtt titokban
tartott célra magához gyűjteni. Iskolamesterek és tanárok eddig hallatlan fizetések
mellett szerződtettek, s feloszlatott szerzetek tagjai meghívattak egy magas
misszióra; s azok mind átköltöztek Kincsőbe az új nemzedéket oktatni. Azután
a technikai ismeretek gyakorlati tanítói vándoroltak oda; kik a bányászat, kőszénaknászat
terén új kincsforrásokat nyitottak az országban, kik a gépekkel, gőz- és hőléghajókkal
ismerteték meg a népet, s megtaníták azt saját bányászta, olvasztotta ércből
az újkor leviatánjainak alkotására, kik megtaníták neki a papírkészítést és
a nyomdászatot; kik megismerteték azt a mindennapi élet vegytanával, és végül
megtaníták neki az emberi találmányok legrettenetesebbikének, a lőfegyvernek
kezelését is. Az új nemzedédnek arra is készen kellett lenni, hogy fogadott
hazáját keble tüzével és fegyvere tüzével védelmezze, mert annak ellensége körös-körül
sok, azt nem védi áthághatlan bércfal!
Az új nemzedék tanult és dolgozott szorgalmasan, az új hazába vágyók serege
az évek: folytán felszaporodott félmillióra; ezeknek az oktatása eleinte sok
pénzbe került, később a költséget megtéríté a jövedelem. Kincsőország az új
nemzedék gyárainak termékeit arannyal fizette. De jöttek ismét új kiadások.
Az egész nemzedéket fel kellett fegyverezni és páncélozni. Mindezen kiadások
névtelenül, egyedül e cím alatt "Kin-Tseu" lettek beiktatva az Otthon
állam számadásaiba, s , az igazgatóság és az országgyűlés megnyugodott benne
évekig hogy azok Tatrangi által jó helyre fordított beruházások.
Ő pedig hermetice elzárva tartá a titkot, ami a hegyországon belül történik.
Aki egyszer innen oda hagyta magát vitetni, az kötelezve volt bizonyos ideig
ott maradni, vissza nem jöhetett onnan, s tudósítást itthon maradt rokonainak
csak hírlapi úton küldhetett, s a tudósítások egyedül az Otthon világjegyekkel
nyomott lapjában jelentek meg.
Mikor fognak visszatérhetni mindezek? Mikor jöhet ki az egész átköltözésre kész
nemzedék? Erre bizonyos választ adott a vele szerződötteknek Dávid. - Abban
az évben, mely az Otthon városa alapításától tizedik.
Tudta jól, hogy ez lesz a válságos év, melyben az ármány még egyszer megkísérti
majd felfordítani fejtetőre a világot, s felülkerekíteni bűnt, butaságot, erőszakot.
Az Otthon alapításának tizedik éve nyitja meg Kincső ércfalait.
Azalatt az új nemzedék tanul, gyakorolja magát, mívelődik, dolgozik, pénzt gyűjt,
azt gyümölcsözteti, állami rendhez szokik; egy társasággá tömörül össze, hogy
mikor a hívó óra üt, mint egy óriás léphessen a világ közepébe, tetőtől talpig
felkészülten, betanultan, gazdagon.
Az új nemzedék az ésszerű hitet is felveszi azalatt, szabadon, a hierarchia
rendszerétől menten, ahogy azt a szeretet istene magyarázta meg az emberi szívnek,
s vallása egységes: se nem katolikus, se nem protestáns, se nem zsidó: a szeretet
vallása az. Nincs hitvillongás.
És míg ezek lassan végbemennek, mint a korallszigetek emelkedése: azalatt künn
a nagy világban nem sejti a mozgalmat senki. A légjárók hajósait Tatranginak
adott eskü kőtelezi nem szólni semmit Kíncső titkairól senkinek; még a feleségnek
sem. Ugyanezen fogadás köti viszont Dávidot is velök szemben. S Dávid meg szokta
tartani fogadását. Pedig Rozáli szemei nedvesek voltak, Rozáli arcai hervadtak
Kincső titka miatt, hanem azért Dávid még e drága könnyekért sem árulta el Kincső
titkát.
Hiszen csak két év van már hátra.
Mintegy ötmillióra mehetett a nép száma, melyet Dávid a Kíncső sziklaországban
bezárva talált. Éppen elég - nyereménynek, és nem túlságosan sok. Nagy küzdelem
lett volna a meghódításával, ha akár egy hosszúsági fokkal odább, akár egy szélességi
fokkal lejjebb telepedik le a vándor törzs. Amott a kínai, emitt a kelet-indiai
nép közé kerül. Akár egyik, akár másik szokásait vette volna fel, képtelen erőfeszítésbe
került volna az európai míveltség számára való visszahódítása; a buddhizmus,
lámaizmus, a sámán és brahmin hitágazatok, a dervisek, kanféta papok, boncok
és lámák fanatizmusa kiirthatatlan; a vallásos fogalmakon alapult kasztrendszer
az újkor uralkodó demokrata irányzatának úgy áll ellent, mint az indus dzsangalok
folyondár szövevénye az utazónak. Jó szerencse, hogy el volt zárva e népfaj
minden kínai, mandzsu és indus befolyástól. Megmaradt ős eredetiségében. A magyar
ősnép napimádó, elemeket tisztelő volt. Bálványai nem voltak. Az elemimádástól
az ésszerű valláshoz könnyen átvezethető egy nép. Isten neve náluk is Isten
volt. Régi hagyományok emlegettek egy hadistent is, "Damasek" isten
név alatt: annak már oltára sem volt sehol. De égtek a "tűzhalmok"
a "Runa" tiszteletére, kit a "Béke" istennőjének tartottak.
Rossz szellemeiket nevezték "Ármánynak, Manónak, Mirigynek, Nemerének",
de nem féltek tőlük, a viharnak lisztet szórtak a szemébe engesztelésül, s ha
nem szűnt dühöngeni, kést hajigáltak belé, hogy elvágják a szárnyát; nem nagyon
féltek az ördögtől. Voltak hagyományaik a "vízi hüvelvény"-ről, a
fanyövő vasgyúró óriásoktól, hüvelknyi Pilinkóról; de azok nem emelkedtek a
népmesék mondakörén túl a mítosz magaslatáig. Áldoztak a kutaknál, forrásoknál,
a tűzkutaknál, tűzhányóknál, s áldozattevő papjaikat nevezték gyuláknak, táltosoknak:
de ezek nem emelkedtek a közönséges emberek rangján túl, s az ünnepnapokon kívül
csakúgy folytatták a szántás-vetést, kézimunkát, mint más halandó. Az elemek
papnéi, az alirumnák, sellők, firénék, ha férjhez mentek, megszűntek a szertartásokban
részt venni, s csak vénségükre, mikor arcuk össszetöpörödött, szemeik megveresedtek,
emelkedtek ismét a "kisze" - "kokós" bűbájos hírébe: az
is inkább tréfás elnevezés volt mint komoly. A magyar faj nem volt a fanatizmus
betege soha. Társadalmi rendjükben nem volt sem űr, sem rabszolga: egyenlő volt
minden ember, s szabad ura tetteinek. Minden elöljárójukat szabadon választották;
a rabonbánokat, kik a székek rendét fenntarták, a perestoldókat, kik igazságot
szolgáltattak, a kádárokat, kik a belbékét fenntartották s a horkászokat, kik
a közadót beszedték s a közszükségletre feloszták; végre a hét vezért magát,
s a hét vezér a Tana-családból eredő fejedelmet, ki választása napján megtette
a napvágást az égből esett karddal. Vezérválasztáskor még dívott a szokás, hogy
a vezérek karjaikat megszúrva, vérüket egy közös áldozókehelybe csorgatták,
s ez volt az eskü pecsétje. Mikor egy fejedelem elvénült, elméjében meggyengült,
s látta azt, hogy népének nem használhat többé: önakaratából leszállt a trónját
képező pajzsról, elbujdosott a Khokonoor-hegy örökzöld erdejei közé, nem jött
többé vissza: a táltosok hírül adák a népnek, hogy Damasek isten magához szólítá
a fejedelmet, s a vezérek választottak a Tana törzsből új, fiatal, életerős
fejedelmet.
Ez egyszerű szokások mellett könnyű volt az új kor civilizáló fogalmait meghonosítani.
Nem volt ellenállás sehol. A gőzgép, a villany, a távírda, a nyomda, a repülőgép
ellenállhatlan apostolai az új evangéliumnak.
Előre látható volt, hogy két évtized, minden erőszakos parancsszó nélkül, átidomítja
az egész ősnemzetet, s ha az idő haladtával a két különszakadt testvérnemzet
egymással újra elegyülni fog, mind a kettő kölcsönadandja egymásnak jó tulajdonait,
lesz belőle egy érckolossz, mely egyik lábával Európa, másikkal Ázsia közepén
foglalva állást, fejével a mulandóság gőzkörén túlemelkedik.
Ez érckolosszt látta maga előtt Dávid, valahányszor az Otthon és Kincső közötti
légi utat végigmérte légjárója szárnyaival; nem csoda, ha a fényes bálványképtől
nem látta a magában epedő asszony egyre halaványuló képét.
Forrás: A jövő század regénye (1872-1874)
Kritikai kiadás. Regények 18-19. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.
Csia Csingi
császár tizenhét esztendős volt, amikor atyja halálával a nagy kínai birodalom
trónjára lépett.
Az a szokás Kínában, hogy a koronával együtt mindjárt feleséget is adnak az
új császárnak, azt pedig az anyja, az özvegy császárné választja ki számára
a birodalom háromszáz legszebb hajadona közül, akiket Pekingben minden tartományból
felküldenek.
Csia Csingi azt mondá:
- Sohase fárasszátok azokat a leánykákat, majd választok én magamnak feleséget
a magam tetszésére.
Nagy felháborodást keltett az ifjú császárnak ez a nyilatkozata az egész udvarnál.
Szokatlan az, hogy a kínai császárnak saját akarata legyen, hogy az az saját
szemével akarjon nézni, a saját fejével gondolkozni s a saját kezével utánanyúlni
valaminek: ha mindjárt egy szép leánynak a keze legyen is az a valami.
Az anyakirályné azt mondá a mandarinoknak:
- Rá kell hagyni! Meglátjuk, hogyan kezd hozzá, hogy ő maga válasszon magának
feleséget.
Csia Csingi pedig életrevaló fiú volt - kínai császár létére.
Azt mondá:
- A hónap huszonharmadik napján van a birodalom második fővárosában, Nankingban,
a nagy Nioma-ünnepély, arra én személyesen le fogok menni.
A Nioma a kínai birodalomnak a védőistennője, asszonyi alak, akit minden hajó
orrára kifaragnak, s akinek a legfényesebb pagodákat építik. A nankingi porcelán
torony is az ő tiszteletére lett emelve.
Ennek az ünnepére a kínai birodalom valamennyi szépsége össze szokott seregleni
Nankingban.
A császár elhatározásának semmiképp nem lehetett ellentmondani. Neki kötelessége
trónra léptekor Nankingot meglátogatni.
A hónap huszonharmadik napján az egész pekingi udvar együtt kísérte Csia Csingi
császárt Nankingba. A császár legközvetlenebb kíséretét képezték a három rangosztályba
sorozott hölgyek, akik között a legelső rangfokozatot képezik a Csiamkáják,
azaz "okosak", a másodikat a Tatájunák, vagyis "gondosak",
a harmadikat a Siáták, vagyis "szorgalmasak". Az elsők arra valók,
hogy a császárnak a szavait a közönséggel írásban tudassák, s viszont a császárnak
élő szóval elmondják, amit az alattvalók őhozzá írásban intéztek; a második
osztálybeliek gondoskodnak a császár testi szükségleteiről, ruházatáról; a harmadik
osztálybeliek pedig látnak a konyha után. Férfinak a császárral közvetlenül
beszélni nem szokás.
A Nioma-ünnep kezdődött az istennő pagodájának látogatásával. A Nioma egy bronzból
készült óriási termetű hölgyalak, akinek tizenhat karja van; mindenik kezében
tart valami jelvényt: kardot, evezőt, horgonyt, könyvet, virágot, kalászt stb.
Csak egy keze nem markol semmit.
Ez a tizenhat kar képviseli a kínai birodalom tizenhat tartományát.
Csia Csingi császárnak feltűnt az a dolog, hogy a Nioma bálványnak az egyik
keze nem fog semmit. Azt kérdezte a főpaptól, hogy miért nincs az istennő kezében
semmi jelvény?
A főpap arcra vágta magát, mivelhogy neki a császár megszólítására közvetlenül
felelni nem szabad. Az első Csiamkája aztán felírta selyempapírra a császár
kérdését, azt átadta a főpapnak: ez viszont felírta a válaszát egy darab halhártyára;
arról aztán a Csiamkája leolvasta a császárnak, amit tudni kívánt.
- A Nioma tizenhatodik keze nem markol semmit, mivelhogy az a Leaotung tartományát
képviseli.
- Jól van - mondá Csia Csingi császár. - Olyan okos vagyok, mint eddig voltam.
Gyerünk tovább.
A Nioma pagodájából a császár egész kíséretével átvonult a Pao Lin-xi pagodába,
ahol tízezer szobor van kiállítva, melyeknek mindegyike egy-egy népfaj fiát
vagy leányát képviseli, amelyek a mennyei birodalmat lakják. Valamennyi szobor
hű mintaképe volt az élő alakoknak, élethűen kifestve színekkel.
A császár végignézte valamennyit.
Egyszerre megragadta a figyelmét egy női szobor, mely a többiektől feltűnően
különbözött azáltal, hogy hosszan leomló, aranyszínben játszó szőke haja volt,
nagy kék szemei, karcsú, délceg termete, s amint a feje fölé emelt kezében egy
gránátalmaágat tartott, a bő ruhaujj végigomlott a karján, egész válláig engedve
azt láttatni.
- Kinek a szobra ez itten? - kérdezte a császár a főpaptól.
Ismét a tolmácsoló Csiamkája útján kapta meg a választ.
- Ez itten a híres Xelenhoa képmása, aki Leaotung tartománybeli asszony volt,
ahol a legszebb nők laktanak. Azzal vádolták Xelenhoát, hogy a napát megmérgezé.
Erre Xelenhoa letört egy ágat a virágzó gránátalmáról, s azt mondá: "Ha
én bűnös vagyok, legyen azonnal gyümölccsé ez a virág!" S íme, a gránátalmának
az ága a bírák szeme láttára gyümölcsöt termett Xelenhoa kezében.
- Ez nagyon szép mese - mondá Csia Csingi. - De hol van hát az a Leaotung tartomány,
ahol ilyen szép nők teremnek, mint ez a Xelenhoa?
Az ide-oda írás után ezt a választ nyerte a főpaptól a császár:
- Azt én voltaképpen meg nem mondhatom, mert semmineműképpen nem tudom; de a
nagy csillagvizsgáló torony igazgatója, a Jeo Hui mandarin mindent tud, talán
ezt is tudja.
- No, ezt bizony sok irkafirka nélkül is megmondhattad volna. Akkor hát menjünk
a nagy csillagvizsgálóba.
A nankingi csillagvizsgáló torony híres volt a legrégibb idők óta: ott állt
az a város közepén egy nagy dombon épülve, a tetején volt négy rézsárkány: azoknak
a hátán nyugodott az aranyozott rézből készült, kétöles átmérőjű óriási gömb,
mely a csillagos eget ábrázolta; azonkívül is tele volt a torony mindenféle
csillagvizsgáló eszközökkel; a nagy távcső előtt a napnak és éjszakának minden
percében kellett egy tudósnak állni, akinek az örökös kukucskálástól a szája
szeglete egészen félre volt húzódva. Mind valamennyi felett parancsnokolt a
fő-csillagvizsgáló mandarin: Jeo Hui.
A csillagtudósok nagy parádéval fogadták a látogatásra jött császárt, s készen
tartották a horoszkópot, hogy uralkodásának jövendőjét megállapítsák.
- Hagyjátok el - mondá Csia Csingi -, nem akarom én azt tudni, hogy mi történik
a csillagokban? Hanem inkább azt, hogy mi történik itt a földön? Beszélj nekem
arról, hogy mit tudsz az én Leaotung tartományom felől, amelynek a jelvényét
nem tartja a kezében Nioma istennő?
A tudós mandarin erre föltette a nagy szemüvegét az orrára, s előhozatta a tudósbojtáraival
a könyvesházból azt az összegöngyölített nagy papírtekercset, mely Leaotung
tartomány nevezetességeit foglalta magában. Minden kérdés és válasz a Csiamkáják
kezén ment keresztül.
- A Leaotung tartomány óriási hegyektől körülvett vidék, amely hegység neve
Kiangzi. Egyik oldalát a tenger mossa, s annak a szikláit kőharangoknak nevezik;
mikor a viharos tenger hullámai a sziklákat paskolják, azok olyan hangokat adnak,
mint a harangszó, s figyelmeztetik a hajósokat a veszélyes helyre.
- Egyetlen úton lehet Leaotung tartományába eljutni, egy hosszú sziklahasadékon,
mely a Kiangzit kétfelé nyitja. Ennek a szakadéknak a neve Tien-muen, vagyis
"Az ég kapuja".
Vannak e tartományban olyan hegyek, amelyeknek a csúcsa éjszaka világít. Ez
némelyek szerint a sok világító bogaraktól, mások szerint azon kövektől van,
melyek a napsugarakat magukba szívják, s éjjel kibocsátják.
Ugyanezen hegyeken láthatók a sziklába nyomott óriási emberlábnyomok, melyek
két singnél hosszabbak.
A Jai-muen hegy alakja hasonlít egy emberi orrhoz, s annak az egyik lyukából
jéghideg, a másikból pedig meleg forrásvíz patakzik elő.
Vannak ott tűzforrások, amelyek folyvást lobognak, s azokat a lakosok kohóknak
használják.
Van egy másik forrás, amelyből kész olaj buzog fel.
És ismét egy olyan forrás, amelynek jó szaga van, mint a levendulának. Aki abból
iszik, egész nap nevet tőle, mintha jókedve volna.
De legnevezetesebb az a forrás, amelyben akit megfürösztenek, s aki annak vizéből
iszik, olyan fiatal marad holtig, amilyen volt, mikor a vizet használta. Azért
Ani Lui császár idejében azt a forrást beboltoztatták, s a vizét bambuszcsöveken
át a tengerbe elvezették, hogy senki se használhassa; mivelhogy a fiatalság
és a boldogság egy úton jár, szintúgy az öregedés és a bölcsesség is egy úton
járnak, s az országnak több szüksége van a bölcsességre, mint a boldogságra.
Még azután sok mindenfélét olvasott fel a göngyölegből a mandarin a madártermő
virágról, a repülő majmokról, a Huen-tó halairól, amelyeknek őszre szárnyuk
nő, s madárrá változnak, meg a szelíd tigrisekről, amik házőrző kutyául szolgálnak,
a tehenekről, melyek finom gyapjút adnak, s a szarvasokról, amiket lovaglásra
használnak, a föld alatt termő gyümölcsökről, faggyútermő fákról, amiknek a
lombja vérpiros, meg az ezeréves fűről.
Csia Csingi elveszté a türelmét.
- Ne darálj már nekem annyi minden badarságot össze; hanem beszélj a leaotungi
szép leányokról!
Azoknak is volt szentelve egy fejezet.
- A leaotungi leányok szépségre felülmúlnak minden más nemzetbelieket; különösen
azok, akik Jangcsenfui vidékén születnek. Ezeknek olyan csoda hosszú és sűrű
hajuk van, hogy a fejüket hátrafelé húzza, ami a járásukat annál kecsesebbé
teszi. Termetük karcsú, lábaik, kezeik kicsinyek, arcuk színe fehér és piros,
ajkaik gömbölyűek és szemeik kékek, mint az azúrkő. Énekelni és táncolni csábítóan
tudnak, azért is messze vidékről jönnek értük a kérők, s ezüsttel-arannyal mérik
fel őket: a mázsáló egyik serpenyőjébe állítják a leányt, a másikba fele ezüstöt,
fele aranyat raknak, amennyit a hajadon súlya nyom. Egy ilyen hölgynek a képmását
mutatja a Pao Lin-xi pagoda, akinek a neve volt Xelenhoa. Ezek közül választottak
a császárok számára feleséget.
Csia Csinginek az arca lángolni kezdett erre a leírásra.
- Hát miért nem látni most ilyen alakot sehol?
A nagy göngyöleg erre is megfelelt, csak a legvégére kellett legombolyítani.
Ott állt ez a tudósítás:
- A mennyei birodalom fennállásának hatezer-hétszázötvenkettedik esztendejében,
ezelőtt nyolcvan évvel egy nagy földindulás összedönté a Tien-muen szakadékot:
a mennyei kapu bezáródott, s azóta a leaotungi tartományból se ginzenggyökérben,
se sáraranyban, se szép leányokban nem fizetnek adót a császárnak. Ezért tartja
a tizenhatodik kezét üresen a Nioma istennő.
Csia Csinginek ez nem volt ínyére.
- De ha ez a földindulás ezelőtt nyolcvan esztendővel történt, akkor az apám
meg a nagyapám, akik császárok voltak, miért nem törettek utat a hegyen keresztül?
Arra is megfelelt a tudós mandarin.
- A nagyapád, Ani Lui császár, azon időben nagyon el volt foglalva a tatárok
elleni háborúval: sok vereséget szenvedett; utoljára úgy elbúsulta magát, hogy
kőből faragtatott magának tízezer harcost. Ezzel a kőhadsereggel vette magát
körül; azt nem nyilazhatták le a tatárok. Mikor pedig az apád, Xio császár uralkodásra
került, ő rögtön elrendelé, hogy keresztül kell fúrni a Kiangzi hegyet, utat
nyitni az eltemetett Leaotung tartományba; de már akkor az emberek elfeledték,
hogy merre volt a Tien-muen sziklakapu, s tévedésből a Fang-muen hegyet fúrták
keresztül: azon áttörve pedig egy olyan elátkozott tartományban lyukadtak ki,
ahol szarvas emberek laknak, akik rettenetes emberevők. Siettek is az alagutat
betömetni.
- Hát azóta nem történt semmi? - kérdé az ifjú császár haraggal. - Hát a mandarinok,
a helytartók el hagynak veszi egy egész tartományt a mennyei birodalomból? Hát
nincsenek vén emberek, akiktől tudakozódhatnának, hogy mire emlékeznek a múlt
időkből?
Erre a szemrehányásra Jeo Hui, a tudós mandarin büszkén fölemelte a fejét a
császár előtt, s tenyerét a mellére hímzett kakasra téve így szólt:
- Napnak fia, holdnak öccse, dicsőséges szászár! Aki egy szavaddal ölhetsz és
eleveníthetsz! Csak egyet nem tehetsz meg: azt, hogy egy tudós az ostoba parasztokkal
szóba álljon, és azoktól kérdezősködjék. Az én hivatalom a csillagok járását
kíséri, s ami a könyvekben meg van írva, azt kitanulni; de amit nem a tudósok
írtak: azt én se meg nem hallhatom, se le nem írhatom. Ha haragod ellenem fordul,
holt ember vagyok. Miként nagyapád, Ani Lui császár egy szavára ötszáz tudós
végezte ki magát: én is így tehetek. Itt van a koporsóm; nappal rajta ülök,
éjjel benne alszom. Ha azonban te magad akarsz beszélni olyan halandóval, akinek
az egész tudománya az, amit maga látott és hallott: akkor látogasd meg Luzut,
a barlangi szentet, az fog neked a kérdéseidre felelni: de kendőt köss az orcádra
előbb, mert az az ember büdös.
- No, hát meg fogom látogatni Luzut, a barlangi szentet, s ővele fogok beszélni.
Teneked pedig az lesz a büntetésed, hogy velem fogsz jönni, s egyikünk sem fogja
az arcát betakarni, mikor embertársával beszél.
Szokatlan mondás volt ez egy kínai császár ajkáról; de engedelmeskedni kellett
a parancsszónak. Az egész császári kíséret vitette magát hordszékekben a Luzu
barlangjához.
A Nantos-hegyen van egy nagyszerű kolostor, amelyben száz Buddha-papnak s ezer
búcsújárónak van helye. Ezt a kolostort Luzu építteté. Úgy koldulta össze a
hozzávaló költséget. Messze földről jár oda a népség ájtatoskodni, s kincseket
hord össze a Buddha-barátoknak.
Luzu maga pedig, az alapító szent, ott lakik a hegy oldalán tátongó barlangban,
s él a hulladékokból, amiket a barátok konyhájából kidobálnak.
Száz esztendőn túl van már a szent ember, aki arról nevezetes, hogy ékszerei:
két vasbékó a lábán, vaskarikák a karjain s egy vaslánc a derekán. Ezektől sebes
a teste. S ez az ő világi gyönyörűsége.
Mikor ezt az alakot megpillantá a császár kísérete, egyszerre valamennyi hölgy
sikoltozva takarta el a szemét, s aztán futott szerteszéjjel. A lányok elfeledték,
hogy ők Csiamkáják, a császár tolmácsai, s otthagyták Csia Csingit magára a
százesztendős szenttel. Csak a csillagász maradt mellette.
- Jobb is, ha elszaladtok - mondá Csia Csingi. - Legalább nem lesz az a sok
irkafirka: beszélhetünk, mint egyik ember a másikkal. Te vagy Luzu, a százéves
szent?
- Én vagyok Luzu, a száztíz éves ember, ifjú császár.
- Honnan veszed, hogy én vagyok a császár?
- Annak a veled jött mandarinnak a homlokára van írva.
- Ha te száztíz éves vagy, akkor emlékezned kell arra a nagy földindulásra,
amely a Tien-muen sziklautat összezárta.
- Sőt láttam is, amint egyik sziklafal a másikkal összeborult.
- Mit gondolsz? Nem temették el a hegyek a tartományban lakó embereket?
- Nem. Azok most is élnek és uralkodnak.
- Nem jöhetnek keresztül az összeomlott úton?
- Sok ideig nem jöhettek keresztül, mert az összecsukódott sziklafalak között
nem maradt akkora nyílás, amelyen egy ember, habár hasmánt csúszva, keresztülhatolhasson.
De most már ki tudnak azon a szűk folyosón jönni.
- Hogyan? Megtágult a sziklanyílás?
- Nem. Az emberek lettek olyan kicsinyek, hogy most már elég nekik ez a szűk
csatorna is.
- Kitől tudod te ezt?
- Az aranymenyétektől.
- Szólj világosabban.
- Láthatod, hogy akik az öltözetekben hivalkodnak, azok mindenféle prémeket
viselnek a ruháikon. Ezek közt legdrágább az aranymenyét préme. Ennek az állatnak
a hazája a Leaotung tartomány. Régente a császárnak fizeték ezt a prémet adóban.
Amióta a Tien-muen bezáródott, aranymenyétet csak ritkán fognak. De mégis fognak.
Ez az állat nem jöhet ide a mi völgyünkbe másunnan, mint Leaotungból, ahol otthon
van. Eszerint olyan széles útnak kellett az összedűlt sziklavágány közt maradni,
amennyin egy aranymenyét keresztüljöhet.
- De miért jön az ide egy egész hegyláncon keresztül? Egész hosszú utat téve
a föld alatt?
- Azért, mert üldözi valaki. A vadászok, akik egy-egy ilyen aranymenyétet elfognak,
többnyire a Vu-völgyben, mikor annak az irháját lerántják, rendesen találnak
benne egy vagy két nyilacskát. A nyíl finom acélvégű, a vesszeje pedig tövisszár.
Azok az emberek, akik ilyen nyíllal lövöldöznek, nem lehetnek nagyobbak egy
bakarasznál. Ezekre nézve az aranymenyét akkora szörnyeteg, mint a tatárvadászra
nézve a tigris és párduc, melyet hajtóvadászattal ejtenek meg.
- De hogyan történhetett volna az meg, hogy nyolcvan év alatt egy tartomány
lakossága így eltörpüljön?
- Ha óhajtod megtudni, elmondom. Láthattál japáni bűvészeknél apró kertecskéket,
amikben a tölgyfák, fenyőszálak nem magasabbak egy könyöknél. Vannak olyan bűvészek
is, akik olyan apró kutyácskákat mutogatnak, aminők egy evetkénél nem nagyobbak.
Ennek az a mestersége, hogy a fák magvát csírázáskor és a kikelésük után is
olyan források vizével öntözik, az újszülött állatokat pedig abba mártogatják,
aminő a leaotungi csodaforrás, amelyről azt hiszik, hogy örök fiatalságot ád.
Nem ád. Csak a növénynek meg a testnek a kifejlődését akadályozza meg a benne
levő nedv. Hát mikor a leaotungi tartománynak az útja el lett zárva a világtól,
a helytartó így okoskodott: "Ha ez a nép ki nem mehet innen, s amellett
folyvást szaporodik, ez a föld nem lesz képes annak elég táplálékot adni. Kénytelenek
lesznek, mint más körülzárt völgyek lakói, mint a szigeti vademberek, egymást
felfalni; emberevőkké lesznek." Mit gondolt hát ki? Megkisebbíteni az embereket,
ivadékról ivadékra, míg olyan aprókká lesznek, hogy elég nagy marad számukra
az ország, s még a szűk egérúton keresztül is kijárhatnak a világba.
- No, ez bölcs gondolat volt tőle - mondá Csia Csingi.
A vén szent pedig folytatá:
- Én látom, hogy mit tett a helytartó ezentúl. Minden újszülött gyermeket a
csodaforrásban fürösztetett meg, s ezáltal már az új ivadék magassága leszállt
öt-hat araszra. Ezek bizonyosan korán is fejlődtek, tízéves korukban már nősülhettek.
Ezeknek a gyermekeit ismét a Nanheui-forrás vizében fürösztötték, s ezek ismét
apróbbakká lettek; úgyhogy a hetedik ivadéknál már elérték a bakarasznyi mértéket,
amikor aztán abba lehetett hagyni a törpítést. Ezeknél az apró embereknél a
testi erőnek folyvást tömörülni kellett, úgy, hogy az izmaik képessége hasonlíthat
a szarvasbogáréhoz, mely magánál hússzorta nehezebb terhet elbír. S amit ezenkívül
látok magam előtt, az, hogy a bölcs helytartó nemcsak az emberek ivadékait szállította
ilyen módon lejjebb, hanem a tartományában élő állatokét is, hogy azoknak hasznát
vehessék; úgy, hogy ott most az ökrök nem nagyobbak, mint nálunk a házinyulak,
a tigrisek, mint a mi patkányaink; ló, teve, szarvas, elefánt mind együtt törpült
le az emberivadékkal, csak a vaderdőket lakó aranymenyét, mely nem hagyja a
fiait megfüröszteni a csodálatos vízben maradt meg a maga nagyságában: s az
most már egy óriás szörnyeteg a törpék között, melyre tigrisekkel és elefántokkal
vadásznak.
A kínai sohasem nevet - a mandarin még sohább -, de éppen a császár jelenlétében
legeslegsohább! De azért a bölcs Jeo Hui még sem állhatta meg, hogy erre a furcsa
beszédre ekkorát ne kacagjon, hogy majd kétfelé esett a feje.
- No, te Luzu, ennél bolondabb hazugságokat még soha életedben ki nem találtál.
Ugyan hol látsz te ilyen csodákat?
- Te is látnál ilyeneket - mondá a szent -, ha azt a sötétséget néznéd évről
évre, amit én nézek, s nem bámulnál annyit a könyvekbe meg a csillagokba.
A császár pedig szigorúan mondá a mandarinnak:
- Én azonban azt parancsolom neked, hogy mindezeket, amiket te bolondságnak
neveztél, felírd és megőrizd. Te pedig, mezítelen szent, akinek én semmit nem
adhatok, ajándékozz nekem még egy szót. Ha a leaotungi nép manapság ilyen apró
már, miért nem jönnek ők ki ide miközénk az általuk járható alagúton át?
- Arra legjobban megfelelhetsz te magadnak, ifjú császár. Nem rémülnél-e el
te magad is, ha egy náladnál nyolcszorta nagyobb emberalakkal találkoznál? Azok
onnan többször előjöhettek már, de amint egy vadászt, egy parasztot megpillantottak
maguk előtt, elijedve rohantak a bokrok közé, s a vadász azt gondolta, béka
volt, amely elugrott előle.
- Igazad van. Tehát tudatni kellene az emberekkel, hogy én, Csia Csingi császár
kívánom őket palotámban elfogadni, s mindennemű oltalomról gondoskodom rájuk
nézve útjukban és szállásukon.
- De ki fogja ezt az izenetet megvinni a leaotungi apró nemzetnek a vakondokok
számára való folyosón keresztül? - veté közbe gonoszkodó alázattal a mandarin.
- Majd azt is megmondom én magam, a császár, s nem kérem hozzá a te tanácsodat,
tudós csillagvizsgáló - mondá Csia Csingi. - Fogjanak a vadászok egy aranymenyétet.
Annak a nyakára erősítsenek meg egy ércövet, amire apró betűkben legyen felvésve
az én parancsolatom a leaotungi elöljárókhoz. Akkor azután ennek az aranymenyétnek
a farkára kössenek rá egy csörgettyűt, s eresszék vissza sziklaodúba, ahonnan
kijött. A farkán hordott csörgő az aranymenyétet folyvást kergetni fogja, amíg
csak a leaotungi vadászok kezére nem kerül. Akkor azok el fogják ejteni. Meglelik
a nyakán az én izenetemet vivő örvöt, s attól okosabbak lesznek. Azontúl folytonosan
várjon rájuk a Vu-völgyben az én megbízottaim csapatja, s amidőn elő fognak
jönni, rakja őket elefánt hátára, s hozza fel a császári palotába Nankingba.
Ennek a végrehajtásával téged bízlak meg, Jeo Hui mandarin.
A mandarin térdig hajtá meg a fejét. Luzu pedig így szólt:
- Ó, Csia Csingi császár. Bizonyára te vagy az egész mennyei birodalomban a
legbölcsebb férfiú.
Amire Jeo Hui mandarinnak a hosszú, sarkát verő varkocsa, méltó elszörnyedésében
magasra meredt fel az ég felé.
Amit a kínai császár megparancsol, annak némán kell engedelmeskedni. Még tartott
a Nioma-ünnep Nankingban, ami egy egész hónapot szokott betölteni, amidőn a
kormányzó jelenté a császárnak, hogy Jeo Hui mandarin, a csillagász, útban van
a leaotungi tartomány küldöttségével. Vannak harmincheten, akik mindannyian
elférnek egy elefánt hátán. Maga a kormányzó három fiával, a leányával, négy
táncoló és éneklő bajadérral, négy vadásszal és három kürtfúvóval, egy szövőleánnyal,
négy palankinhordóval, két napernyőtartó és két lámpásvivővel s azonkívül tizenkét
testőrvitézzel. Hoznak magukkal két tigrist, két szelindeket, egy lovat, egy
tehenet, egy tevét, egy szarvast meg egy elefántot; azonkívül egy kalitkába
zárt aranymenyétet. És ez mind összevéve nem tesz ki többet egy közönséges,
jól kihízott mandarin súlyánál.
Csia Csingi császár azt rendelé, hogy az apró alattvalók küldöttségét a nankingi
császári palotába hozzák. Azért nem kívánta azokat a rendes császári rezidenciájában,
Pekingben elfogadni, mert ott az idegenek is tudomást vettek róluk, s ha a világba
kimenne a hír, hogy a kínai nép ennyire eltörpült, ez az ellenséges nemzeteket
arra buzdítaná, hogy a mennyei birodalmat megtámadják. A nankingi palotában
ellenben nem lehet az idegenek szemfülességétől tartani. Ez az egész rengeteg
kiterjedésű palota romokban fekszik már. Amióta a császári udvar Pekingbe költözött,
a tízezer lakóra épített csarnokok ledüledeztek, csak magát a császár pagodáját
tartották épségben cinóbervörösre festett falaival, sárga mázos tetőjével, mely
úgy ragyog, mikor a nap rásüt, mintha aranyból volna. Ennek az udvarában őrzik
azt a harangot is, melynek üregében ötven ember elfér.
Ezen palotában volt egy csarnok, mely a látványosságok számára volt régibb időkben
is berendezve. Itt mulattatták a bűvészek, patkányharcoltatók, kakasviaskodások
a hajdani császárok udvarát. A színpad kertté volt átalakítva, s a talaj finom
fekete homokkal behintve, melybe veres homokkal egy sárkány alakja volt kiformálva.
A mesés emberkéket és csodaállatjaikat zárt tartályokban szállították a palota
belsejébe, s azoknak a bemutatásánál nem volt más hivatalos, mint a nankingi
kormányzó, a csillagász mandarin és a tolmácsoló Csiamkáják.
A császár intésére megnyílt a színpad hátulsó ajtaja, s bevonult rajta az első
csoport.
Ez állt a három kürtfúvóból, hat testőrvitézből, akik közül az egyik a zászlót
hozta.
Az emberkék nem voltak nagyobbak egy hatalmas férfiarasznál; fejük, kezük, lábuk
mind egymással egybetaláló idomú; arcszínük a sárgarézhez hasonló, szakáll és
bajusz nélkül; a hajuk mint egy hosszú patkányfark lógott alá a süvegük tetején
keresztülhúzva; a kürtösök ruhája tarkára festett gyapotból volt; a testőröknek
páncél volt a derekukon, öltözetük valami bőrféle, de nagyon vékony; dárda a
kezükben, olyan nagy, mint egy plajbász s annak hegyében fényes alabárd; a hátukon
puzdra nyilakkal s a vállukon tegez két összerótt ökörszarvból. Az a két összetett
ökörszarv sem volt hosszabb egy arasznál. A kürtök szava olyanforma volt, mint
a rigófütty és a szajkóhang összevegyítve. Erős tüdő adta belé a hangot.
A zászlótartó meghajtá némán a zászlaját a császár előtt, s aztán félreállt
az egész csapat.
Most következett a vadászok csoportja.
Ezt a vadásztigrisek bömbölése és a kopók ugatása hirdeté előre.
Azokat párjával összecorkázva bocsátá maga előtt egy-egy vadászlegény.
A tigris akkora volt, mint egy kéthetes kismacska, gyönyörű karcsú, nyúlánk
testén a fekete sávok narancssárga alapon; a kopók pedig jókora patkánnyal vetekedtek
nagyság dolgában, csak a felkunkorodott farkuk mutatta, hogy valóságos kutyák.
A vadászlegények öltözete állt egy pár pillangószárnyból, mely a derekukra volt
szorítva övvel, s a vállukról lelógó kacagányból, mely változatosság kedvéért
az egyiknél egy veres mókusnak a bőréből volt, másiknál egy darab vakondnak
az irhájából, a harmadiknál egy pettyegetett ürge bőréből, mely hasonlított
kicsinyben a párducbőrhöz. Ezeknek is tegzeik voltak, puzdrával kezeikben rövid,
hegyes nyílú kelevézek.
A tigris bömbölése nem volt különb, mint a pulykakakas öblögető hangja, a kutyák
ellenben adtak olyan erős hangot, mint a lúdgágogás.
Ez a csoport is félrevonult a másik mellé, a kutyák szokás szerint leheveredtek,
s elkezdtek vakarózni. (Még ezeket is bántja valami? Az már nem lehet bolha,
hanem filoxéra.)
Ezután jött elő négy leány, apró szamarakon ülve.
Ezek még a legényeknél fél hüvelykkel kisebbek voltak. Szőke mind a négy, de
más-más forma színben; az arcuk is inkább fehér, mint sárga színű, selyemhajuk
hosszan leeresztve s homlokukon aranyabronccsal átszorítva. Öltözetük valami
oly finom selyemből volt, mely mindenütt hozzátapadt a testükhöz, gyöngéd, halvány
színre festve. Legyezőjük egy egész pávatoll, mellyel igen kecsesen tudtak bánni.
A négy leánnyal együtt jött be egy picinyke teve, vezetve két csatlós által,
a teve púpján ült egy ötödik leány, s a két oldalán volt egy szövőszék.
Amint a leányok leugráltak a szamaraikról, ezek elkezdték magukat azonnal szamarak
módjára viselni. Csakhogy ilyen kicsiny alakban már az mind nem tűnt fel szamárságnak.
Ha az ember egy kis tengerimalacnak hosszú lábakat és nagy füleket képzel, ahhoz
lehettek ezek hasonlók. Olyan kedvesek voltak, mikor elkezdtek egymással szemben
ágaskodni, harapdálózni. Volt közöttük egy tiszta fehér, az egyre felrugdalt,
hogy a többit magától távoltartsa, míg a másik fekete szamár, ostoba kis pofáját
a császár felé fordítva, elkezdett ordítani; csakhogy "iá" helyett
azt mondá, hogy "ié". A négy leány elnevette magát, olyan volt az,
mint ötven verébcsiripelés.
Maga Csia Csingi elmosolyodott az apró furcsaságon.
Most nagyobb toporzékolás hangzott a színpad külső terében, s bevágtatott a
nyitott ajtón egyszerre három, nyeregben ülő vitéz; ezek voltak az alkirály
fiai.
Az egyik ült egy tehénen, a másik egy szarvason, a harmadik egy paripán.
Ezek az állatok is az emberi alakokkal voltak arányos nagyságban. A tehén harciasabb
kiképzésű, mint ősei: előreszegzett szarvakkal és hosszú gyapjúval. A szarvas
nyaka bozontos sörénnyel körülvéve, mely büszkén felemelt fejének kihívó tekintetet
adott, de legbámulatraméltóbb volt maga a szénfekete paripa, melynek minden
lába úgy toporzékolt egyre, mintha nyolc lába volna; a fejét felhányta, a két
hátulsó lábára ágaskodott, s nagyokat szökött oldalvást. Ámde a lovasa is hozzátermett
dalia volt; az alkirály legidősebb fia, ki a szilaj mént erős kézzel tartá zabolán,
s odafordítva a császár felé, kényszeríté a paripát üdvözlő térdhajtással bókolni
a császár előtt.
Akkor aztán leszökött a lováról, s átadta azt a csatlósnak.
Ő maga pedig büszkén megállt a császár előtt.
Volt neki oka büszkének lenni! Teljes egylábnyi magas alak volt; nemzete között
valódi óriás. Arcszíne barnább, mint a többié, állán szakáll, ajka fölött bajusz,
szemei kerekre felnyitva. Termetét fényes bőrpáncél fedi, mely a fácánfej bőréből
készült, fejéről egész sarkáig egy egész aranymenyét bundája omlik alá, a fejbőr
a dalia fejére húzva, míg a lompos fark messze húzódik utána. De karjai, vállai
és lábszárai szabadon vannak, s izmokat engednek láttatni, aminőkről embernek
fogalma nincs; s ez izmok játéka minden mozdulatnál kitűnik. Fegyvere egy hosszú
dárda, melynek nyele vasfából van, ezt baljában hordja. Azonkívül egy arasznyi
kard csügg az oldalán; haránt fekve, a markolatával hátrafelé, ez azért van
így, hogy azt hátulról hirtelen kiránthassa a jobbjával anélkül, hogy a kardhüvelyt
a baljával megfogná.
A dalia, dárdáját meghajtva, üdvözlé a császárt, s azután hátrament, az utána
jövő csoport elé.
Négy palankinhordó jött, egy remek, filigrán munka zsöllyeszéket cipelve, mely
mellett a két napernyőhordó és lámpavivő járult. A szín közepére érve, a dalia
megállítá a palankint, s annak a selyemfüggönyeit szétvonva, kiemelte a benne
ülő hölgyet.
Annak se arcát, se termetét nem lehetett a sok drága öltözettől látni. Csak
félénk mozdulatai bizonyították fiatal létét, amidőn a császár előtt meghajtá
magát. Ez volt a dalia húga.
A színpad hátterében volt felállítva egy mennyezetes trón, annak a szomszédságában
volt egy kisebb aranyos karszék. A dalia arra ültette le a húgát, s azzal ismét
eléje ment az érkező csoportnak.
Tizenkét aranypáncélos testőrtől környezve jött maga a leaotungi alkirály, elefántháton.
Az az elefánt akkora volt, mint egy kéthónapos malac. Ámbár hatalmas felgörbülő
agyarai tanúsították, hogy teljesen ki van fejlődve. A hátán volt egy elefántcsontból
faragott remekművű torony, abban ült maga az alkirály.
Ő még egy fejjel (azaz, hogy egy hüvelykkel) magasabb volt a fiánál. Ő még a
hatodik ivadékhoz tartozott a leaotungiak között.
Öregember volt már, túl a huszadik esztendőn, ami a leaotungi embereknél az
életkor végső határa. Hanem azért egész erejét bírta.
Fiának a kezére támaszkodva, könnyedén szökött le az elefánt hátáról, s azzal
csendes, méltóságteljes léptekkel járult Csia Csingi császár elé, követve a
két kisebb fiától, kik egy nagy hártyatekercset cipeltek utána.
Az alkirály arca nagyban különbözött az alattvalóiétól. Ezek már a hetedik ivadékhoz
tartoztak. Neki még egyenesen felfelé álló üstöke volt, mely kibújt a korona
alól, s szakálla, bajusza hasonlított a macskabajuszhoz, kevés, vastag szálakból
álló. Meglehet, hogy vén korukban a fiainak is ilyen lesz. Hasonló szőrszálak
meredtek elő a szemöldökeiből is.
Mikor a császárral szemben megállt, megszólalt. Ez volt az első emberi hang,
melyet az emberkék társasága hallatott.
Olyan hang volt az, mint mikor a szólni tanított seregély beszél. De meg lehetett
érteni. Kínai nyelven beszélt. Üdvözölte a császárt, s hódolatát fejezte ki
iránta. Elmondta röviden, hogy hét emberöltőn keresztül el volt temetve Leaotung
tartomány népe sziklái mögé, míg sikerült olyan kicsinnyé átalakulnia, hogy
az alacsony sziklaüregen át ismét megjelenhet az anyaországban. Amit rövid mondatokban
előadott, tökéletesen megfelelt annak a találgatásnak, amit Luzu, a furcsa szent
barlangja sötétjében kimorfondérozott. A test növését megállító forrásban fürösztött
újszülöttek, az ivadékról ivadékra törpébbé lett emberalakok és állatok; a férfiaknak
tízéves korukban házasodása, s húsz éven túl a halál. E hét ivadék történetét
tartalmazza ama tekercs, melyet ezennel a császárnak átnyújt.
Az a tekercs a legvékonyabb halhólyagból volt összetákolva, de a betűk, melyek
rá voltak írva, nem voltak olvashatók a legerősebb nagyítóüveg nélkül. Csia
Csingi átadta azt Jeo Hui mandarinnak, hogy a csillagvizsgáló bojtárjai által
írassa le olvasható írásban.
Ekkor aztán az alkirály elfoglalta a számára emelt trónust a leánya oldalán,
s jelt adott, hogy kezdődjenek meg a népies mutatványok.
Egyik szögletében a nagy színpadnak felállították a selyemszövő osztovátát,
amelyhez a leányok egyike leült, s elkezdett egy szövetet vetélni rajta. A fonál,
amit ehhez használt, maga volt az a selyempókszál, amit a selyembogár szokott
a szájából ereszteni. Rendes emberkéz azt soha meg nem tudná szőni: e parányi
kéz alatt gyorsan támadt abból elő a sávolyos, virágos selyemgyolcs, mely olyan
sűrűn van szőve, hogy keresztül nem látni rajta, s azért mégis olyan vékony,
hogy mindent keresztüllátni rajta. Azalatt, amíg az ötödik leány szőtt, a másik
négy leány tündértánchoz kezdett. Olyan gyorsan tudtak pörögni lábujjhegyen,
mint az orsó: hogy az arcuk alig látszott, s hosszú hajuk körben repült a fejük
körül.
Mikor a táncnak vége volt, akkor a csatlósok egy vékony deszkafalat hoztak elő,
s azt a színpad egyik szögletében megtámasztották.
Az alkirály legkisebb fia odaállt e fal elé, s a két kezét a feje fölé emelte.
Ekkor a tizenkét testőr s a három vadász elővette a tegzeit, s a színpad másik
szegletében állva, ami őszerintük tehetett hatvan lépést, elkezdett egyszerre
nyilazni az alkirályfi felé. Az állt mozdulatlanul a fehér deszkafal előtt.
Mikor az íjászok felét ellőtték a nyilaiknak, akkor az alkirályfi előlépett
a deszkafaltól, s íme, valamennyi kilőtt nyíl mind ott maradt a deszkafalba
fúródva, s az ő alakjának a körvonalait tűzködte körül. Így tudnak nyíllal lőni
a leaotungi emberkék.
Csia Csingi tapsolt a derék íjászoknak. A mandarinoknak azonban tiltja az udvari
etikett a császár jelenlétében a tetszésnyilvánítást. Nekik mozdulatlanul kell
maradniok, ha a kerék kiesik is.
Pedig Jeo Hui mandarinnak egy nagy dongó ült az orrára, s az ott nagyon bosszantóan
viselte magát. Ámde a dongót elhajtani az orr hegyéről a császár jelenlétében
tiltják az udvari szabályok.
Észrevette azonban a kisebbik alkirályfi éles szeme azt a szörnyeteget a mandarin
orrán: nem kérdé, szabad-e? Hirtelen kezébe kapta a kézíját a nyílvesszővel,
s egy pillanat alatt lelőtte a dongót a mandarin orráról, s akkor aztán a nyílvesszőnél
fogva felvéve a lelőtt nagy vérszopót, felmutatá azt a császárnak.
Csia Csinginek úgy megtetszett ez a tréfa, hogy hahotával kacagta el magát,
s aztán a környezetének is jelt adott a kacagásra: az udvari etikett szabályai
szerint ekkor bizony mindenkinek kötelessége lett tehetsége szerint egyik fülétől
a másikig terjedő röhejre buzdulni; amiben magának Jeo Hui mandarinnak is részt
kellett venni.
E tréfás jelenetre azonban ismét egy komolyabb előadás következett. Az alkirály
egy jeladásra a pecérek felvonták a kerekeken idetolt kalitkának egy csapó rácsát,
s abból azonnal előszökött egy óriási fenevad.
Óriási fenevad a leaotungi emberkéknek, a neve aranymenyét, mivelhogy azegy
láb és két hüvelyk hosszú, elöl négy éles foga van, amivel egy tyúkot egy perc
alatt meg tud ölni, s ha a két hátulsó lábára feláll, egy leaotungi emberkén
annyira túlmagaslik, mint egy jegesmedve a vadászon.
Ez a főfő ellenségük a leaotungiaknak. Az egyedül megszelídíthetetlen fenevad.
Amint azt a tigrisek és kopók megpillanták, egyszerre elszabadultak a pórázaikról,
s nekirohantak a félelmetes szörnyetegnek vakmerően.
Az aranymenyét azonban mancsainak egy-egy legyintésével jobbra-balra dobálta
az alkalmatlan állatokat. Az egyik tigrisnek olyan pofont adott, hogy az vonítva
kotródott a bokrok közé.
Ekkor aztán szembeszállt a fenevaddal a hozzá méltó ellenfél, az alkirály daliás
utódja. Egyedül toppant eléje, s dárdáját a dühös vadállat torkába ütve bal
kézzel, jobbjával kirántá, háta mögött átnyúlva, a kardját, s azzal a jó éles
pengével egy rendkívül ügyes csapást kanyarítva a szörnyeteg alteste felé, azt
a hasán elkezdve a torkáig végighasítá, s azután végképp legyűrve a vadállatot
maga alá, a sarkával a nyakára taposott, s úgy ölte meg.
Csia Csingi jelt adott a környezetének a tapsolásra.
Részt vettek a tetszésnyilvánításban maguk a leaotungi népségek is: az íjászok
kiabáltak, a táncosnők sikoltoztak, tigris, kutya üvöltött, szamár ordított,
ló nyerített, elefánt bömbölt, a kürtösök trombitáltak.
Az alkirály azonban egyet intett a nagy botjával, s arra elhallgatott mindenki.
Hátravolt a koronája az előadásnak.
Az alkirály trónja mellől alászállt a királyleány, s illendőség szerint egész
a színpad elejéig lépdelt. Ott a cselédei levették a fejéről a fátyolt s a válláról
a palástot, s ekkor ott állt a leaotungi hercegnő egész tündéri bűbájában.
Soha festő ilyen arcot nem álmodott! Melynek zománcát a rózsaszirmok utol nem
érik; szemeinél a zafírok tüze elenyészik, szőke, aranycsillogású haja, mint
egy palást omlik végig rajta. Termete olyan, mint a tündéreké, akik éppilyen
parányiak, ilyen finomak, éjjel a fűben táncolnak, s karéjuk után zöldebb lesz
a pázsit, amit a lábuk hegye megérintett. A kis tündér énekelni kezdett. De
azsem emberi dal volt, hanem fülemileének, pacsirtacsicsergés, eolhárfa zendülése;
olyan ábrándos, olyan túlvilági, hogy aki azt hallja, a szíve megfájdul bele.
Csia Csingi elfeledkezett császár voltáról, s trónjáról leszökve, odarohant
a színpadhoz, s térdre omlott, hogy az énekes tündérnek egyenesen a szemébe
nézhessen.
- Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy engem így el tudsz bájolni? Álmodtam én már tefelőled
sokszor. Mindig ilyen kicsinynek láttalak. Azt hittem, távol vagy. A messzeség
tesz kicsinnyé. Hát nem tudsz közel jönni hozzám? Szeress engem! - S e szóval
odadobta eléje császári pálcáját.
A parányi tündér pihegve állt a nagy hatalmas császár előtt, ki térden csúszott
eléje; s kezeit arca elé takarta.
A daliás alkirály pedig délcegen lépett oda a húga mellé, s érchangon, minő
egy órának az ütése, mondá Csia Csinginek:
- Császár, te legnagyobb vagy a nagyok között; de a leaotungi leányok csak magukhoz
hasonlót szeretnek.
- Ettől én megbolondulok - mondá Csia Csingi.
Jeo Hui mandarin, látva, hogy ez a tréfa nagyon megzavarja az ifjú császár kedélyét,
sietett a saját maga által kigondolt végjelentet színre hozni. Hirtelen előhúzott
egy eldugva tartott kosárból egy nagy, hatalmas kakast, s azt odadobta a színpadra
a leaotungi emberkék csoportja közé.
A harcias természetű szárnyas állat, mely több kakasviadalból pályadíjnyertesül
jött már elő, a színpadra dobatva, megcsapkodta a szárnyaival az oldalait, egyet
rázott a veres taraján, szakállán, s azzal kinyújtva a nyakát, elkiáltá a félelmetes
harci riadót: "kukurikú!"
Erre a rémordításra nosza kereket oldott az egész hadsereg. Íjászok, vadászok
egymás hegyin-hátán szaladtak a színfalak közé. Az elefánt megrökönyödve hátrált
a trón felé, s feldönté az öreg alkirályt karosszékestül; a szép királyleány
pedig akkorát sikoltva, mint egy feketerigó, egy szökéssel leugrott a színpadról,
a császárnak az ölébe, s ott elbújt annak a palástja ujjába.
Jeo Hui mandarin gonosz mosolygással mutatott a szétriadt hadra, amelyet egy
kakas így megfutamított.
Ámde még korán volt az ármánynak diadalhahotát kezdeni.
A dalia nem futott el, miként a többiek. Az ott maradt. S amint a berzenkedő
kakast közelíteni látta maga felé, hirtelen felkapta a Csia Csingi eldobott
pálcáját két kézzel (olyan az, mintha magunkforma ember egy fenyőszálat emelne
kezébe), s ezzel a pálcával olyat húzott a szemtelen kakasnak a fejére, hogy
az azt kiáltotta: "ugrik az okosabb!", s azzal hátat adott.
Erre pedig az elefánt is vérszemet kapott, s felemelt ormánnyal rohant neki
a kakasnak, s mielőtt az a színpadról elmenekülhetett volna, megkapta az ormányával
a farkát, kitépett belőle egy tollat, s azt hozta vissza nagy diadallal.
Gyönyörű egy látvány! Egy elefánt egy kakastollal az ormányában!
A diadalmas hős pedig visszanyújtá a császárnak a pálcáját, mellyel a kakast
elkergette.
- Ez felségsértés! - hebegé Jeo Hui. - Kakast ütni a császári pálcával.
- Ne szólj - mondá Csia Csingi -, bár ilyen katonáim volnának, mint ez a máknyi
makk ember!
Az az apró tündér pedig ott ült a császár tenyerében, két karjával a kézcsuklóját
átölelve. Érezte a szívét dobogni, ahogy érzi az ember egy elfogott madárnál,
amit a kezébe szorít, annak a parányi szívlüktetését. A másik kezével egészen
eltakarhatta. Az övé volt egészen. És mégsem volt az övé. Ő egy óriás, az meg
egy parány.
Csia Csingi lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, azzal a szivárványszóró drágakővel
a közepén. Jegygyűrűnek nem húzhatta a szép mennyasszony ujjára, de a fejére
tehette - koronának.
Aztán megcsókolta a fejét, ahogy megcsókolunk egy fülemülét, mikor szabadon
akarjuk ereszteni, s visszatette daliás bátyja karjai közé.
Ekkorra a többiek is odasereglettek az öreg alkirállyal együtt.
- Mi jót adhatok nektek? - kérdé a császár az alkirálytól.
- Semmit - mondá az öreg. - Ami nekünk van, az neked nem jó; ami neked van,
az nekünk nem való. Vitess bennünket a mi szép világunkba vissza. Ott van a
mi boldogságunk.
- És így az én Leaotung tartományom számomra örökre elveszett?
- Nem veszett el, mert élni fog nálad abban a tudatban, hogy van a nagy "mennyei
birodalomban" egy darab föld, amelyen boldog emberek laknak. S ilyen emberek
fognak lakni az egész földön tízezer esztendő múlva.
A császár visszavitette az egész parányi csapatot a Fu völgyébe, ahonnan hegy
alatti alagútjukon előjöttek. Mandarinjainak pedig megparancsolá, hogy a leaotungi
emberkékről senkinek se szóljanak, a felírt történetet a császáron kívül senkinek
meg ne mutassák. Amit láttak és hallottak, mélyen elfelejtsék.
Csak ő maga nem tudta azt elfelejteni soha. Azt a bűbájos tündéralakot, akit
megálmodott, akit aztán kezében tartott, s aki, mikor igaz volt, akkor is csak
álom volt.
Csia Csingi szászár soha sem vett feleséget.
Forrás:
Mesék és regék, Nemzeti kiadás, XCIII. kötet
TSONG-NU
(Históriai novella)
Hol,
merre nem jártál te egykor, bujdosó magyar nép? - Merre nem hordoztad hajdan
fegyveredet? Melyik föld, melyik nép nem látott még téged?
Hol a Jeges-tenger hófedett partjain alig teng az élet, odáig hatoltál, Oroszország
legtúlsó széléig; - végighajtottad legelő méneseid a Don és Volga végtelen rónáin;
paripáid keresztül-kasul száguldották a három égöv alatt fekvő birodalmat.
Bizánc érckapuját bárddal beütötted; három égöv alatt fekvő lépéssel keresztül
lépted a keleti Róma birodalmát.
Párizst, az egykori Lutetiát, csak védistene, a köd rejté el szemeid elől, s
a chalons-i mezőn, hol a fél világgal küzdöttél, százezer halottja fekszik ellenidnek,
kiknek neve sincs már.
Hol a világváros Róma, nemzeteknek anyja, hetes halmán fekszi, ott is voltál,
láttad őt remegni, láttad könyörögni.
És túl e világrészen, a bölcsektől ismert határok mögött, ott is jártál, ott
is megismertetéd magadat.
Hol a mennyei birodalom, Kína, örökké egyforma századjait éli; hol a sárga folyam
mellett Peking áll porcelán tornyaival s roppant népségével, mely egy országnak
is elég volna: te ott is megjelentél, évrül évre adódat megkérni.
A kínai császárok roppant bástyát emeltek ellened, egy kétszáz mérföldnyi hosszúságú
kőfalat, minden nyíllövésnyire magas tornyokkal.
De a bástya nem védi a népet, ha a nép nem védi a bástyát.
Alig volt készen ez óriási mű, a világnak e hetedik csodája, ismét megjelentek
miriád és miriád lovascsapatjaid, ott, ahol senki sem várta, hol élettelen sivatag,
úttalan rengeteg, parttalan folyamok állták el útjokat.
A hun raj átkelt rajtok. A sivatagon megette a vadat, megitta vérét, a rengetegen
utat égetett magának, s a folyamokat keresztülúszta.
A nép, mely a bástyát építé, ijedve hagyta azt el, a véletlenül megjelent had
elől.
A hun paripák ismét a mennyei birodalom földén dobogtak.
Ekkor a császár, Kao-Ti összegyűjté seregeit; - hegy nem volt elég magas, melyről
beláthatta volna hadainak terjedelmét; - e roppant sereggel megindult a hunok
ellen.
Egy nagy rónát nézett ki magának csatatérül, ott négyszögbe állítá seregeit,
maga középre állt, ahova semmi nyíl nem juthatott, s oda várta elleneit.
A hunok négyfelé váltak, s roppant seregeiket szétosztva, elfoglalák a szomszéd
hegyeket, körülfogva a császár táborát.
A megszámlálhatatlan hadsereg nem tudott hova mozdulni, harmadnapra császárostul
együtt megadta magát elleninek.
Ez idő óta adót fizetett a mennyei birodalom a hatalmas nomád népnek; aranyat,
selymet, porcelánt és a legszebb hölgyeket.
Ez így tartott éveken át. A hun nép nem szántott, nem kereskedett, nem szőtt,
mégis gazdag volt és pompás.
*
Történt azonban,
hogy Kao-Ti császár meghalázozván, legidősebb fia, Tsong-Nu szállana fel a megürült
trónra.
Ennek első dolga az volt, hogy apja háromszázhatvan feleségét mind a tengerbe
hányatta, s valamennyi testvérét, nagybátyját és rokonát lenyakaztatá, míglen
egyedül állott a trónon.
Ekkor kezde széttekinteni országa fölött. Kétszázmillió főnyi népen uralkodék,
s mégis adófizetője volt kétszázezer embernek; a hun követek éppen akkor érkeztek
oda a sarcolt harácsot átvenni, mit a megholt császár mandarinjai eleve nagy
gondoskodva elkészítettek, megrakva ötven nagy teherhajót arannyal és ezüsttel.
Tsong-Nu kivezetteté a követeket a sárga folyam partjára, ahol a hajók állottak.
-Íme, itt a kincs, melyért jöttetek - mondta nekik, s azzal inte a mandarinoknak,
hogy süllyesszék el a hajókat.
A mandarinok az ijedségtől elsápadva hullottak térdre a császár előtt, könyörögve:
hogy ne hozzon veszélyt országára, s ne semmisítsen meg annyi kincset.
Tsong-Nu rögtön leütteté a mandarinok fejeit, s azzal maga ment a hajók fenekét
megfúrni, a szittya követek szeme láttára süllyesztve azokat a víz fenekére.
-Most menjetek, temessétek be az arany- és ezüst-bányákat, a bányászokat vigyétek
onnan a vasbányákba, nem arannyal, vassal fogjuk ezentúl az adót fizetni.
Úgy lőn, amint megparancsolá; a szittya követek elmentek, s a mennyei birodalom
minden kovácsműhelyei fegyvereket kezdtek készíteni.
Fegyver lett elég, de ember nem volt, aki azt viselje.
A népnek egy ezredrésze sem volt képes a hadra. A legnagyobb rész művész volt,
vagy mesterember; pap, kereskedő és hivatalnok több volt az elégnél, hemzsegett
az ország koldusoktól, szemfényvesztőktől -, csak a katona volt ritkaság. Aki
volt is, nem hivatása vitte oda, hanem a kaszt, melyben született.
Tsong-Nu rögtön parancsot adott ki, hogy egész országában minden szövőszéket
össze kell törni, a porcelán kemencéket bedönteni, a kereskedők hajóit elsüllyeszteni,
a bálványokat leszórni, a hivatalnokokat s szemfényvesztőket füleiktől fosztani
meg.
Úgy lőn, amint parancsolá. Egy hét alatt össze voltak törve a bámulatos selyemszövő
székek, a hímzőrámák, az üvegfestő műhelyek, a porcelánhuták, megégették a selyempilléket,
elgázolták a cochemillákat, kitépték tövestül a teafákat, kivágták a kaucsukerdőket;
széthasgatták a kereskedőhajók bambuszból kötözött gördülő vitorláit; városrul
városra kergették a kígyótáncoltatókat, sáskaviaskodtatókat, kötélen ugrálókat,
betanított majmaikkal, egereikkel és papagályaikkal; felforgatták a pagodákat;
összezúzták az agyaras, terpeszkedő állatfejű bálványokat; lekoncolták a hajcsárok
tevéit; hasba szúrkálták, akinek a hasára arany, vagy kék, vagy piros kakas,
mint hivatali rendjel volt hímezve; - volt űzés, hajtás az országban; nekiszabadított
katonák akit elöl-utol találtak, sapkáján keresztülhúzott caffjából, vagy füleiből
vagdaltak el, - pedig kínai ember mindkettőre igen hiú; végre nem maradt egyéb
műszer az országban, mint a földműves ekéje, az a csodálatosan ügyetlen X alakú
ásó, mellyel a kínai földjét fel szokta turkálni? Ekkor ezt is megégetteté a
császár, s az asztagokat felgyújtatta, a gabonát beleszóratta a folyókban, tengerekbe.
Az embereknek nem maradt egyéb hátra, mint éhenhalni, vagy Tsong-Nu hadseregébe
állani.
Vagy még egy harmadik: föltámadni ellene.
Ezt választák a Quenn-Hinn tartomány lakosai, azon időben mintegy húszmillió
lélekből álló nép.
E tartománya volt Kínának mindannyi közt legszebb, leggazdagabb.
Halmain a legbujábban tenyésztek a kávé- és teaültetvények, rónáin leggazdagabb
volt a rizsaratás; kikötőiben legtöbb hajó fordult meg; tenger-homokjában legszebb
gyöngyöket termett a csigaház; egész erdei voltak kenyérfából és banánból; folyamaiban
bottal lehetett ütni a halakat, s kavicsdombjaiban gyémántok teremtek.
Fővárosa, Lieu-King, terjedelmére megközelíté Pekinget; porcelántornyai, függőkertjei,
festett palotái, színes üvegházai, csigákkal kirakott utcái, bronzból öntött
kígyói, szökőkútjai, kalapfödelű pagodái épp oly csodálatosak voltak, mint azé;
itt tudták legjobban készíteni a pálmabort, itt hímzettek legszebben selyemre,
itt szőtték a legcsodálatosabb virágos kelméket, itt ismerék a titkokat, mint
lehet az üveget hajlékonnyá tenni, az aranyat rózsaszínűre, az ezüstöt azurkékre
festeni; itt égeték a legátlátszóbb porcelánt, mely szikrát adott, mint a tűzkő,
s melyet hajlítani lehete, anélkül, hogy összetörjék. Itt tanyáztak a vén tudósok,
kik rég ismerék ama csodás port, mely lángot ád és mennydörög, kik föltalálták
a könyvnyomást, az északtűt, a léghajót, mikor még mindezeknek Európában híre
sem volt; s midőn az év tiszteletére a búcsújárás napján a tartomány népei ide
sereglettek, mennyi tarka népet lehete itt látni! A mandarinokat tányér alakú
üveggombos sipkáikkal, mellükön az arany kakassal, a teakereskedőket hasukig
lelógó vékony bajuszokkal, amint a bazárokelőtt keresztbe vetett lábbal leültek,
s egy öblös tálból két vékony fapálcával rakták szájukba a halból, húsból, zöldségből,
s gyümölcsből összefőtt ételt; amott egy kötélen táncoló körül csoportozik a
nép, ki rézalmákat hajigál a légbe, míg odább táncoló bajadér vonja magára a
bámészok figyelmét, leterített szőnyegén kerengve, szökellve s csörgős dobját
verve feje fölött; itt egy kalitkában felgyürkőzött hentes árul jól meghízott
kutyákat s pórázra feltűzött kövér patkányokat, a kínai nép legkedvesebb csemegéit;
amott a borbély háromlábú székét letéve az utca közepére, ügyesen tépdesi ki
az emberek állaiból a szőrt; a házak tetőin egy-egy szép hölgy hűsel nagylevelű
illatos virágok árnyában, tízhúros hangszerét ütögetve rózsaszínre festett ujjaival,
lábacskái, mik a selyemredők közül kilátszanak, a szánkóorrú papuccsal együtt
alig nagyobbak, mint egy gyermeké. Másutt templomba siet a nép, hol bő ujjú
kaftánban hajtogatja szárny alakú sapkás fejét egy két lábra állított rézvadkan
előtt valami vén főpap; a templomajtó előtt kígyótáncoltató énekli ördöngős
danáit, mik kényszerítik a csörgőkígyót farkára állani s sziszegve táncolni
körös-körül a nép előtt; néhol a nép között málhákkal rakott tollas dromedárok
ügetnek keresztül, másutt poroszlók nyitnak utat egy potrohos tisztviselőnek,
kinek feje fölött hosszú nyelű napernyőt visz egy félmeztelen szerecsen rabfiú,
vagy cafrangos palankinban cepelteti magát egy kényes, elhízott mandarin, felálló
hajcsapja sipkájából kilóg, utána ügyetlen katonák tolongnak, fejükön nyíl végű
sisak, melynek görbe fogantyúja van, mint a teásibriknek, vezetőjük fejéről
pávatollak lógnak, majd elbukik hosszú köntösében, a zászlótartónak cikkcakkos
lobogóján sárkányok vannak festve, sisakján forgandó szélvitorlát visel, és
valamennyi, míg egy kezében valami ügyetlen fegyvert hordoz, görbe kardot, melynek
belül van az éle, nyilat, melyet kézzel kell hajítani, vagy dárdát, melynek
hegye kígyófark alakú, a másik kezében lapátszerű legyezőt tart, mellyel a forróságot
s legyeket űzi magától.
De semmi sem volt oly becses, oly hírhedt Quenn-Hinn tartományban, mint az ottani
nők; ezek a karcsú, érzéki alakok, pici lábaikkal, epedő, hosszúkás, sötét szemeikkel,
halvány arcaikkal, gömbölyű vállaikkal; sehol sem tudták a mandolint úgy pengetni,
mint ők, a hajfürtöket fölfelé fésülve sehol sem tudták oly szeszélyes alakú
kontyba csavarni, s a bogláros emailtűkkel oly ízletesen körültűzködni, az övet
úgy kötni a karcsú derékra. A lefüggő fátyol, a hosszú, bő patyolatujj senkinek
sem illet oly jól, mint őnekik.
Ez a nép szegült Tsong-Nu parancsai ellen. A vének, a mandarinok, a kereskedők,
a selyemszövők testületileg tagadták meg rendeleteinek végrehajtását.
Tsong-Nu ekkor kiküldé katonáit, hogy a lázadókat menjenek megbüntetni; s egy
hét alatt nem volt a Quenn-Hinn tartománynak sem kávé-, sem teaültetvénye; sem
bányái, sem szövőszékei, sem porcelánhutái; Tsong-Nu fegyveresei kivágtak, letörtek,
összezúztak, betemettek mindent.
Ekkor összeszedete Tsong-Nu minden férfit, aki a Quenn-Hinn tartományban lakott;
aki a gyermekkoron felül volt, azt elvitte katonának, aki a férfikoron felül
volt, azt megölette; nem maradt ott egyéb, mint a gyermek és a nő.
A katonának vitt férfiak nem részesültek többé a kényelemben, heverésben, melyben
azelőtt; korán reggeltől késő estig fáradságos hadi gyakorlatokat tartatott
velük Tsong-Nu; az ügyetlen fegyverek helyett kézíjhoz kellett szokniok, s a
legyező helyett nehéz pajzst kellett emelniök. A legkisebb vétség-, mulasztásért
bambusszal vertek a hibázó talpára, s egy engedetlen tekintetért fejét ütötték
el.
Ha valamelyik elszökött, azon városra izentek, amelyből való volt, s jaj volt
neki, ha elő nem teremté a szökevényt, - a földdel tétetett egyenlővé.
Egyszer Quenn-Hinn népfaj közül egyszerre tizen szöktek meg, mind Lieu-Kingből
való ifjak.
Tsong-Nu ráparancsolt a városra, hogy a szökevényeket keresse föl, s midőn az
engedett időre azok meg nem kerültek, kimondá a másfélmillió lakosú városra,
hogy semmivé legyen!
És tulajdon magukat az onnan elhozott férfiakat küldé irtózatos ítélete végrehajtására.
Ez nála szokás volt. A fegyelem legiszonyúbb próbája volt ez, s még nem akadt
rá eset, hogy a szülötte városát elpusztítani kiküldött sereg a parancsot ne
teljesítette volna.
Első eset lőn a Lieu-Kingé. A kiküldött sereg, ahelyett hogy lerombolta volna
apái lakhelyét, megerősíté annak bástyáit, s a piac közepére egy nagy, rézből
öntött fenevadat állíta föl, és aláírta: "e vadállat Tsong-Nu", s
azzal kimondá: hogy városát halálig fogja védeni.
Tsong-Nu három napi böjtöt hirdete e hír hallatára az egész országra, mely idő
alatt naponként háromszor kiálták ki a templomokban, a piacokon, s a városok
kapuiban a császár rettenetes esküjét, melyben felfogadta az isteneknek; hogy
nyoma sem maradand meg Lieu-King városnak, sem a népnek, mely azt építette.
A böjt után összegyűjté seregeit, s minden oldalról betört Quenn-Hinn tartományba.
Ki nem menekülhetett senki, az egész nép a főváros körül torlódott össze, ott
kellett neki magát védni, vagy elveszni.
A halálra ítélt ország a kétségbeesés erejével oltalmazta bástyáit. Három évig
ostromolta Tsong-Nu Lieu-King várost, anélkül, hogy egy házat elfoglalhatott
volna belőle. Szerencséjére a scythák messze fenn az Obi jeges partján táboroztak
ekkor, s nem értek rá őt zaklatni, egész erejét a lázadók ellen fordíthatá.
De az ellentállás megtörhetetlennek látszott; az ostromlottak nagy árkokat fúrtak
a föld alatt oda, honnan legerősebben hányták Tsong-Nu kőhajító gépei a mázsás
sziklákat bástyáikra, s megtöltve azokat ama csodálatos porral, melyet később
Európában Schwarz Berthold fedezett föl, fölvetették őket a levegőbe
Három év alatt Tsong-Nu több embert veszte hadaiból, mint amennyi a várost védte.
Ekkor ő is az elemeket hítta segítségül; vizet a tűz ellen. Míg a városiak tűzaknákat
ástak a föld alatt, azalatt ő a városukon keresztülhullámzó zöld folyamot óriási
gáttal elrekeszté.
A megállított folyam iszonyú erővel fordult meg medrében, s nehány nap alatt
tengerré gyűlt a város körül, víz alá meríté annak utcáit, ledönté a földsáncokat,
kiűzte a lakókat házaikból, s eloltá a föld alá fúrt tűzaknákat.
Tsong-Nu ekkor hajókra, tutajokra szállítá ostromló seregeit, s így támadta
meg a védelemtől megfosztott lakókat, kik a nőttön emelkedő vízár elől házaik
tetejére menekülve, minden rendszeres védelemmel kénytelenek voltak felhagyni.
Az ostromlók egyenként támadták meg a házakat, s utcáról utcára foglalták el
a veszni kényszerített várost, melynek sorsából nem volt egyéb hátra, mint a
halál.
A kétségbeesés e pillanatában fölgyújtá palotáit a nép, s a hullámok és lángok
csatája közt vítta ki utósó harcát, melynek végeztével az egész Quenn-Hinn népből
nem maradt meg egyéb, mint a gyermekek és hölgyek.
Midőn sem tűz, sem víz nem talált mit rombolni többé Lieu-Kingben, akkor széttöreté
a gátokat Tsong-Nu, a kék folyam zuhogva rohant le a pusztult város romjairól,
vért és holttesteket sodorva örvényei között. Tsong-Nu ekkor katonáit ereszté
a városra, hogy azt eltemessék. A szó teljes értelmében el lőn az temetve. A
tornyok, a csonka falak, melyek még állottak, lehordattak a föld színére, a
kőhalmokat behordták földdel, bokrot ültettek tetejökbe, a szétvert paloták
helyét behantolták pázsittal. Semmit sem volt szabad elhozni a városból, a drágaságokat
belehányták a kutakba, hogy még emlék se maradjon utána; nemsokára a hely, hol
a büszke város állott, egy zöld legelővé lőn varázsolva, melyen gyéren ingott
a vadbokor, befutva szúros tövisindáktól, csupán azon szobor csonka talapja
maradt fenn, melyen a réz fenevad állott, Tsong-Nu gyúnyemléke; most e csonka
kőre e szavak lőnek írva;
"Itt volt Lieu-King város!"
Egyéb semmi. Száz mérföldnyi kerületben üres volt és laktalan a vidék.
Az elhullottak koponyáiból egy roppant pyramidot emeltek a zöld folyam mellett,
melynek szegletköveire ez volt írva:
"Itt van azon népnek bölcsessége, mely Tsong-Nu ellen fellázadt!"
Az egész vidék erdői felgyújtattak, s hogy még a vizeknek se legyen lakója,
a nagy zöld folyamba egész hajókkal hordták az ólmot, arsenicumot és timsót.
Azóta sem lakhatik benne hal, s vizével semmi állat sem oltja szomját.
A Quenn-Hinn tartomány megszűnt lenni.
A megmaradt gyermekeket szétosztá Tsong-Nu egész birodalmában rabszolgákul,
s a hölgyeket díjul adta katonáinak.
Csupán egyet tartott meg magának, egy szép, tizenhat esztendős hajadont, ki
az általános romlás alatt a császár lábai elé rogyott, s szépsége bűbájával
egy percre még a bosszút is elaltatá annak szívében.
E hajadon volt Bir-mán-ha, egy árva, kinek apja és testvérei kard által estek
el, s kinek arcán még piroslott családjának ráfeccsent vére, midőn Tsong-Nu
csókjai azt onnan letörölték.
A leány legszebb volt a Quenn-Hinn hölgyek között, és a Quenn-Hinn hölgyek legszebbek
voltak egész Kínában.
Szemeiben azon éjfélsugáros epedés, arcán a bársonyos virághamv, ajkain ama
részegítő hőpirosság, mely el tudta fordítani Tsong-Nu lelkét a halálkiáltástól,
hogy egy percig ne abban gyönyörködjék, hanem őbenne.
És Tsong-Nu keblére ölelte a leányt, s kettős gyönyört érze, midőn ajkai annak
égő arcát érinték s fülei a kiirtott nép halálordítását hallák.
A láng az égre lobogott, a hullám döntögeté a tornyokat, a kardcsapások alatt
százezrek sikoltása hallék, Bir-mán-ha karjai Tsong-Nu vállai körül fonódtak;
ő pedig látott, hallott, ölelt és az mind gyönyör volt.
A láng az eget, a vér a vizet, a csók a lyány arcát festette pirosra; egyik
szebb volt mint a másik, rózsaszínű folyam, rózsaszínű ég, rózsaszínű leány,
- ott egy letört ország, itt egy letört mennyország.
Tsong-Nu beleszeretett a leányba, ki Lieu-King romlása közt osztotta szívének
dobbanásait.
*
Lieu-King pusztulása
után néma lőn az egész ország. A megrémült tartományok reszkettek a szörnyű
példa előtt, s hallgatva teljesíték a magányúr parancsát.
Ha éltüket, vagyonukat, boldogságukat parancsolta volna levetkőzni, - megteendék.
Ha azt kívánta volna, hogy a két tengert kössék össze csatornával, vagy hogy
tornyot építsenek, mely a fellegeken túl érjen, vagy hogy a Po-yang-hu tavat
kiszárítsák s medrébe narancserdőt ültessenek, kivitték volna.
Tsong-Nu mind ennél nagyobbat és váratlanabbat kívánt: összegyűjté seregeit,
s tudtokra adá, hogy át fognak menni Scythiába a hunokat saját országukban küzdeni
le, s birodalmuk fővárosait elfoglalni.
A nép reszketve hallá a parancsot és hallgatott, a bölcsek fejet hajtottak a
császár előtt, és nem mertek szólni.
Tsong-Nu intésére útnak indult a hadsereg, - Mielőtt összesereglettek volna,
eszébe jutott Lieu-King elpusztítójának, hogy azon gyermekek, kiket a Quenn-Hinn
nép közül elhozott, férfiakká fognak nőni az alatt, amíg ő oda lesz, s emlékezni
fognak rokonaik halálára, s föltámadhatnak ellene, azért meghagyá a városoknak,
hogy amely napon a hadsereg megindult, minden gyermeket megöljenek.
S akkor útnak indult.
Az ország határán mustrát tartott hadserege fölött. Több mint egymillió harcosbul
állott az; a számtalan paripák felhőket vertek porbul a légbe; az élelemvivő
tevék, elefántok, s a bivalyoktól vont szekereknek nem lehete végét látni.
Amint a császár bölcsei e roppant sokaságot meglátták, szívök megesett rajta,
s egy közülök a császár elé lépett, magát milliókért föláldozandó.
Ott arcra borult Tsong-Nu aranytrónja előtt, s fölemelve kezeit, ellentmonda
néki.
- Hatalmas császár, minden népeknek parancsolója, napnak öccse, holdnak bátyja,
minden csillagoknak igazgatója, egyedüli uralkodó a földön, minden fehér elefántoknak
ura! ne vesd ki füledből a te szolgádnak beszédét. Mert bizony nem lészen jó
tenéked Scythiába általkelned, hogy a hunok városait elpusztítsad, mert a legközelebb
lévő is azok közül messzebb vagyon országod határaitól kétszáz mérföldnél, melynek
neve Urdombha. Út pedig nem vezet odáig, hanem szakadékos hegyek, rengeteg erdők,
élelem nélküli földek; mert a szittya nép nem vet gabonát a földbe, tejet és
húst eszik csupán, s ha ellensége közelít, odább tereli élelmét, s üldözőit
éhen hagyja veszni. De ha eljutnál is oda, gondold meg, hogy most a hunok ámbár
messze vannak, ama mesés tengernek partjain táborozva, melyet ha "tó"-nak
nevez a hajós, zivatart támaszt ellene; de hamar szemközt jöhetnek rád, s fegyvereik
hatalmasak. Azért gondold meg szándékodat, oh hatalmas uralkodó, és ha már harcolni
akarsz a hunokkal, várd őket határaidra, eljönnek ők, és nem kívánják, hogy
te elébök menj.
Tsong-Nu végighallgatá a bölcs beszédét, s akkor leüttette fejét.
Azzal paripájára ült, s kinyargalt hadserege elé, melyhez ily beszédet tartott.
- Napsugárból eredett vitézek! Egeket reszkettető győzhetlen bajnokok! Sokáig
nyomott bennünket az idegenek rabigája, itt az idő, hogy azt visszavigyük nekik.
Előttünk áll Scythia zsákmányoktól gazdagultan, ahol tej és méz folyik, s zengő
almákat terem az erdő; hátunk mögött maradt Tat-Sin-Koung* elpusztulva, ugarrá
téve. Én pusztítám el ezt, hogy annál több kedvvel rohanjatok Scythiára s ne
kívánjatok itthon maradni; - palotáitokat lerontám, erdeiteket kivágatám, de
ti szebb palotákra, illatosabb fűszer-erdőkre fogtok ott találni; - ötven hajót
süllyesztettem a sárga folyamba arannyal és ezüsttel megrakva, de ti százannyi
kincset fogtok zsákmányolni Urdombha városban, melyet elfoglaltok, -kiosztám
közöttetek a Quenn-Hinn nép leányait, akik a csillagok sugáraiból születtek,
de ti szebb hölgyeket fogtok találni Scythia leányai között, kiknek szemeik
ragyogóbbak, derekuk karcsúbb, ajkuk édesebb, szerelmük forróbb, s kik a ti
öleléseitekre fognak jutni. Azért hagyjátok el itt az ország határán mindazon
nőket, kiknek uraikká tettelek, ők e harcos útban csak terhünkre lennének, s
nehogy visszakívánkozzatok hozzájuk, ha elhagytátok őket, hagyjátok őket itten
halva!
Halotti csenddel fogadta a hadsereg Tsong-Nu szavait.
-Ím én magam megyek a példával elő! - kiálta fel Tsong-Nu, s maga elé hozatva
kedvesét, a gyönyörteljes Bir-mán-hát, keblére ölelé őt, s csókjaival becsukva
annak szemeit, hirtelen kirántá kardját, s a szép leány szívébe döfte.
Aztán ismét megcsókolá, s kit pirosan, mosolygóan vett ölébe, halványan, halottan
letette a földre.
A nép fölkiáltott, minden kard kirepült hüvelyéből, s minden hölgy holtan feküdt
le férje lábaihoz.
Így indult ki Tsong-Nu Kína határából.
A Quen-Hinn népből egy lélek sem maradt élve.
Kietlen, puszta vidék volt Scythia határa. Vad erdők látszottak mindenütt a
szem előtt, hová a fenevad is csak meghalni jár, s megmászhatlan sziklák hegyláncai,
miknek koronás tetején örök a hó.
Tsong-Nu roppant fáradsággal utat vágatott a rengetegen keresztül, áttörette
a hegyláncokat, a mocsárokra hidat építtetett, s mire megtevé a kétszáz mérföldnyi
utat, seregének fele elveszett éhség és fáradságos munka miatt.
De még akkor is elég hatalma volt a hun várost elfoglalni. Kémei útba vezették,
senki sem állt neki ellent, s midőn már azt hivé, hogy a várost kezében tartja,
odaérkezve, annak csak hűlt helyére talált. A hunok városai nem voltak kőből,
facölöpökre kifeszített bőr és vászon képezé házaikat; Tsong-Nu jöttének hírére
fölszedték a sátorkarókat, összehajtották vászonfalaikat, feleségeiket, gyermekeiket
fölrakták ernyős szekereikre, s gulyáikkal, méneseikkel együtt odább mentek.
A hatalmas császár nem kapott ott egyebet, mint a szétdúlt tűzhelyeket, s a
zsákmányéhe hadsereg az ígért paloták, kincsek, a tűzszemű hölgyek helyett nem
talált mást, mint az otthagyott sírokat, azokat mohón feldúlták, de amit bennök
találtak, nem volt egyéb fegyvereknél, s azoknak sem vehették hasznát, mert
nehezek voltak nekik. Az összeragasztott ökörszarvakból készült kézív idegét
nem bírta a kínai kar megfeszíteni, s a buzogányt magára ejté, ha fölemelte.
Tsong-Nu, mint a prédáját elszalasztott oroszlán, futott az előle eltűnt hunok
után. Látta őket a láthatáron, amint sötét felhőként odább húzódtak előle, s
nem engedte megpihenni népeit, míg őket el nem érik.
Az üldözött hunok belemélyedtek Hylaea idegen sivatagába, hol még a vadállat
is éhen hal meg, ha eltéved, Tsong-Nu mindenütt utánuk. Sehol sem érhette be
őket. Seregének ismét fele elhullt a kényszerített üldözésben, s még egyet sem
bírt elfogni a szittyák közül; tevéi, bivalyai elfogytak, lovai kidűltek, s
már hétszáz mérföldnyire volt a sivatag közepében, mégsem tudta elleneit ütközetre
bírni.
Itt megelégelte a dicstelen fáradságot, s miután népének és kincseinek millióit
elpazarlá, kifáradva megállt Hylaea közepén, s amint ott egy kopasz gránitkőszálat
látott a pusztaság közpett fölmeredni, e sziklára roppant betűkkel fölvésette
e szavakat:
"Itt járt Tsong-Nu, a mennyei birodalom ura, minden fejedelmek fejedelme,
a napnak öccse, a holdnak bátyja, az egész földnek örököse, az egyedül győzhetetlen
út; - s ez emléket hagyá itt Scythia közepében hétszáz mérföldnyire, ellenségeit
idáig üldözve és általuk félve."
Másnap, amint táborát kerülné, seregeit véve számba, messziről három lovagot
láta felé közeledni; lovagok viselte, kócsagos süvegeik, vállaikra vetett kacagányuk
s kézíveik mutaták, hogy hun nemzetből valók.
Amint a lovagok a kínai tábort meglátták, megfordultak, s egy közülök hosszan
kürtjébe fútt, melynek mélabús hangjait sokszorosan látszott visszaadni a távol
erdős bércek visszhangja
Tsong-Nu utánuk kiálta: "megálljatok!" s parancsolá lovagjainak, hogy
fogják el őket; a hun paripák azonban a széllel tanultak versenyezni, s míg
a kínai ügyetlen lovasok messze maradtak mögöttük, egyedül a császár s válogatott
kísérte érhetett nyomukba.
Már mintegy négyszáz lépésnyire lehettek egymáshoz, ekkor a középső a hun lovagok
közül hátratekint, s azzal lekapva válláról tegzét, amint nyargalva rohant,
nagy nyugodtan hátrafordulva, egy nyílvesszőt illeszt íjára, s lassan, figyelve
megfeszíté az ideget.
Alig lehete oly távolból kivenni, hogy mit akar; a kínai lovagok lőttek hozzá,
de nyilaik a köztük levő térnek felét sem repülték keresztül.
Ekkor pendült a szittya íjász tegezhúrja, egy balhangzatú süvöltés hallatott
- és Tsong-Nu, torkán keresztülütve az íjász nyilától, holtan hullott le lováról.
Erre körös-körül megzendült a vidék. A hun hadseregek visszatérve az Obi mellől,
minden oldalról rátámadtak a vezére elestén megrémült táborra, - tíz napig tartott
a harc, s tíz országot festett végig vérével.
A harc végeztével visszajöttek a hun vezérek azon kősziklához, melyre Tsong-Nu
nevét és tetteit fölvésette, s ezt írták utána:
"Idáig jött, és itt veszett el minden seregével!"
Forrás: Délvirágok, Nemzeti kiadás, XX. kötet
XELENHOA ÉS TOIPINGVANG
(Kínai novella)
Ha meg akarjátok
hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok hallgatni, nem halljátok.
Xelenhoa volt a legszebb leány Nanking városában, a tizenkilencedik városnegyedben,
a költők így írják le őt.
Arca fehér volt, mint a fehér selyem, illetlen pirosság soha sem látszott azon,
szemei szép hosszúkásak és feketék, szemöldökei vékonyak és hajlottak; hajfürteinek
mesterséges fonadékait reggeltől délig készítette el három ahhoz értő rabszolgáló;
különbnél különbféle tekervényeket alkotva azokból; füleiből gyémántos csengetyücskék
lógtak, amik szép fehér nyakát verték; szája olyan kicsiny volt, mint egy kétfelé
metszett Bilboa bimbó; fogai oly fehérek, mint a porcelán, melyről a császár
ebédel.
Kezeit soha sem sütötte meg napvilág; el voltak azok mindig rejtve hímzett kantusa
ujjai alá, hogy fehérek maradjanak, mint a patyolat. Balkezének körmei tizenkét
esztendő óta nem voltak már levágva, hanem szép arany tokba valának zárva, ahogy
előkelő urak leányaié szoktak lenni, azért, hogy ne tehessenek semmiféle munkát,
ami kezeiknek erejére válnék.
Lábai Xelenhoának oly kicsinyek voltak, hogy ha szél fújt, meg nem tudott rajtuk
állni; három éves kora óta egyforma acélcipőkbe valának azok befűzve, hanem
a cipő kívül gyöngyökkel és rubinokkal ragyogott; ha menni kellett valahová,
négy rabnő vette ölébe, mert az előkelő hölgynek nem is illik, nem is szükség,
hogy saját lábain járjon.
Termete Xelenhoának derékban két arasszal átfogható volt. Azért, hogy ily karcsú
maradjon, naponkint nem kapott egyebet enni, mint száz szem megszámlált rizskását,
vízben főve, s cukros vizet naponkint háromszor; mert az előkelő lyánkák főerénye
az , hogy gyöngék legyenek, s ezért sokat kell szenvedni.
Hanem azért meg volt neki minden gyönyörűsége, ami után előkelő hölgy vágyódik,
voltak selyem ruhái, arannyal és gyöngyökkel hímezve, voltak ezüst tükrei, amikben
egész nap nézhette magát, voltak drága virágai, amiknek illatával eltelhetett,
voltak énekes madarai, amiknek énekében gyönyörködtetett, volt különösen egy
ritka csodálatos madara, amit csín nyelven fuang hoangnak hívnak: a barbarok
úgy híják azt, hogy "napmadár" és ez olyan ritka madár, hogy ilyent
csak fő-főmandarinok tarthatnak maguknak, és azt árúba bocsátani nem is szabad;
azt csak különös kegyképpen lehetajándékul kapni a hatalmas császártól, ki a
fuang hoang madarak örökös ura.
Ha akarjátok meghallgatni, milyen a fuang hoang madár? meghalljátok, ha nem
akarjátok, nem halljátok.
A fuang hoang hasonlít a sashoz és a pávához. A feje búbján van egy korona barnapiros
és sárga aranyfényű tollakból, nyakát ékszínkék örv fogja körül, mely olyan,
mintha gallérja volna, bibor-piros pettyekkel tarkázva; a háta karmazsinpiros,
a melle sáfránszín, a szárnyai sötétzöldek, fehér foltokkal, hosszú szétterített
farka tollai tengervíz-színüek, mindeniknek egy-egy szivárványos pávaszem a
végén, aranyozott rojttal.
Ilyen volt Xelenhoa fuang hoang madara, mellyel magát egész nap mulatta, a madár
ott ült mellette, és Xelenhoa cirógatta annak karcsú nyakát, ragyogó tollait,
és így múlt el egyik nap a másik után, míg egyszer betelt a tizenötödik év Xelenhoa
születése óta, s ez a nap volt kitűzve arra, amidőn Xelenhoának nőül kell menni
Toipingvanghoz, akivel eljegyeztetett születése napján, ezelőtt tizenöt esztendővel.
Toipingvang pedig igen derék nagy férfiú.
Ha meg akarjátok hallgatni, milyen nagy férfiú Toipingvang, meghalljátok, ha
nem akarjátok, nem halljátok.
Toipingvang igen derék férfiú; kétszáz és negyven fontot nyom ruhástul. Azt
tudjátok a mértéktudományból, amit a mennyei birodalomban találtak fel, s a
barbarok innen tanulták el, s most azzal dicsekszenek, mintha az ő találmányuk
volna: - hogy a világon az a legtökéletesebb, ami gömbölyű. Toipingvang tehát
tökéletes férfiú, mert neki göbölyű az arca, a szemei, a körmei; és ami legnagyobb
ékessége a férfiúnak, a hasa is gömbölyű.
Mikor Toipingvang az utcán végigviteti magát elefántcsont zsellyeszékében, előtte
két ember megy hosszú bámbuszbotokkal, akik a csőcseléket terelik félre az útból,
mellette két szolga viszi magas rudakra feltűzve azon ezüst táblákat, mikre
veres betűkkel van felírva Toipingvang rangja, azok után jön négy fogdmeg, akik
bilincseket hoznak azok számára, akik útközben netalán nem üdvözölnék elég tisztelettel
Toipingvangot.
Maga Toipingvang mozdulatlanul ül ilyenkor a zsellyeszékben, szemeit sem jobbra,
sem balra nem fordítja, ölében tartván azon arany ládácskát, melyben a császári
pecséttel ellátott mandarindiploma van zárva, amit magától elhagynia soha sem
is illik; egy rabszolga tarka napernyőt tart feje fölé, másik festett zászlóval
legyezik, és mindezek csak hatalmas és nagy férfiakat illető kitüntetések.
Ilyen hatalmas és nagy férfiú volt Toipingvang.
Ilyen hatalmas és nagy férfiú választá Xelenhoát szerelme tárgyául.
Milyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát? - ha meg akarjátok hallani, meghalljátok,
ha nem akarjátok, nem halljátok.
Toipingvang az egész utat, mely menyasszonya házától az övéig vezetett, behuzatta
tarka virágos gyapottal, s a házakat kétfelől narancsfákkal rakatta ki.
Száz teve, száz ló vitte a sok selymet és ezüstöt, amit menyasszonyi ajándékul
adott neki, száz rabszolgaleány a drága edényeket, kösöntyűket, gyémántos pártákat
és öveket.
Arannyal áttört elefántcsont gyaloghintón vitték Xelenhoát vőlegénye lakába
s tartania kellett őt két rableánynak, hogy a nehéz gyöngyfüzérek le ne rántsák
a földre.
Tizenkét napig tartott a nászünnep, mindennap új meg új ünnepély volt rendezve:
egyik nap bohócok játéka, másikon kakasviadal, harmadikon bűvészek szemfényvesztése,
negyediken trombitákkal és sípokkal csinált hangverseny; ötödiken tűzijáték,
hatodikon kötelenugrálók és lovontáncolók, és mindennap reggeltől estig lakoma,
drága ételek, italok boldognak, boldogtalannak, és Xelenhoának mindennap három
új öltözet, egyik ragyogóbb mint a másik, hogy annál szebbet nem láttak Nankingban
soha.
Ilyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát.
Xelenhoa valóban a legboldogabb nő volt a világon.
Milyen nagy volt Xelenhoa boldogsága? ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok,
ha nem akarjátok, nem halljátok.
Volt neki két kastélya, egyik a városban, másik a városon kívül, volt két kertje,
egyik nyáron hozott gyümölcsöt, másik télen; volt száz rabszolgálója, akik szépen
tudtak énekelni, táncolni, festeni és hímet varrni, tudtak zenézni és mesét
mondani s szép hajat szépen befonni. Kell-e ennél nagyobb boldogság egy asszonynak?
Szobáiban pézsma- és ambra-illat volt, butorai violafából, mely ha megmelegszik,
gyönge violaszagot ad; szőnyegei bársonyból és angoragyapjuból… termeiben szökőkutak
mindenféle illatos vizekből; gyöngye, gyémántja, ékszere annyi, hogy számát
sem tudta, lehetne-e valaki boldogabb, mit ő volt?
- Íme ez mind a tied Xelenhoa, - monda neki Toipingvang, amit szemed, szíved
kiván, amit füled hallani óhajt, ajkad izelni szeret: azt kívánd, azt szeresd,
most már válogathasz benne.
Mert aki már egyszer nő lett, annak boldogság a dolga, az mehet, élvezhet, örülhet;
az jóllakhatik pávanyelvvel, drága tengeri fecskefészekkel, ízlelhet póklábakat,
ananászon hízlalt tyúkot, s ami csak jó és kellemes, mert a férjes nő akkor
szép, hogyha kövér.
- Mit kívánsz még Xelenhoa, hogy legboldogabb légy a nap alatt?
Ha meg akarjátok hallgatni, hogy mit kívánt még Xelenhoa? meghalljátok, ha nem
akarjátok, nem halljátok.
Xelenhoa azt kívánta, hogy boldogsága végett hozzák el neki az a fuang hoang
madarat, mellyel apja házánál oly sokáig együtt töltötte ifjúságát.
Különösek az asszonyok kívánságai.
Toipingvang elhozatta a fuang hoang madarat, pedig azért nagy váltságot kellett
fizetni Xelenhoa apjánál, aki azt a császártól kapta.
Most aztán azt hitte Toipingvang, hogy Xelenhoa egészen boldog.
Ennél nagyobb áldozatot férj nem hozhatott nejének, mert ha a császár megtudja,
hogy Xelenhoa apja eladta vejének a fuang hoang madarat, mind a két férfiúnak
elcseréli a fejeiket.
Xelenhoa azonban most sem örült sem virágnyilásnak, sem gyémánt ragyogásnak,
nem gyönyörködött sem énekben, sem boyadértáncban, még a drága válogatott ételekhez
sem nyúlt, mikkel mindennap háromszor megrakták asztalát, hanem most is a megszámlált
száz rizsszemet hozatta fel magának, az volt mindennapi eledele.
Mikor a fuang hoang madarat elhozták hozzá: azon a napon Xelenhoa csak kilencvenkilenc
szemet evett meg a rizsből, a századikat a napmadárnak adta.
Második napon két szemet adott a napmadárnak, magának tartott kilencvennyolcat.
És így mindennap eggyel több rizsszemet kapott a napmadár, eggyel kevesebbet
Xelenhoa, - a századik napon mind a száz szemet a napmadár ette meg, Xelenhoa
egyet sem többé.
Már ekkor olyan fehér volt az arca, mint a mutangvirágé lehullás előtt.
A százegyedik napon meghalt Xelenhoa, mint ahogy a muntangvirág szokott meghalni,
mely hajnalszínű, mikor kinyílik, s hófehér lesz, mikor elhal.
Csodálatos a virágok és az asszonyok meghalása.
Nagy volt pedig a szomorúság és a gyász Toipingvang házában Xelenhoa halálára.
Ha akarjátok meghallgatni, hogyan gyászolta Toipingvang Xelenhoát, meghalljátok
ha nem akarjátok, nem halljátok.
Az első napon könyveket nyomatott sárga bámbuszpapirosra zöld betükkel, amiket
a rokonoknak, ismerősöknek és előkelőknek elküldött, azokban voltak megírva
a további napok gyászünnepélyei tisztességes rendben: lerajzolva a ruhák, a
cipők és süvegek alakjai, aminőkben a látogatóknak meg kell jelenniük a szertartásnál,
kinek-kinek a maga helye kimutatva rangja szerint, hogy azt el nem lehetett
téveszteni sekinek.
Másodnapon készíttetett Toipingvang üvegkoporsót Xelenhoa számára, abba fektették
Xelenhoát legdrágább köntöseivel és gyöngyeivel felékesítve; úgy feküdt benne,
mint egy alvó.
Akkor beforrasztották az üvegkoporsó fedelét, hogy levegő nem férhetett a halotthoz.
Harmadnap azután felállíták az aranyos árbocokat Toipingvang háza elé, mikről
földig érő selyem-zászlók függtek alá, azokra volt megírva ékes versekben Xelenhoa
szépsége, halála, s a szomorú férj hívogatása, hogy jöjjenek őt megnézni.
Azután minden kapuját kinyitották a háznak, hogy mehessen a meghívott sokaság
a gyászt nézni.
Fehér szőnyegekkel volt az egész palota bevonva, ez a gyász színe a mennyei
birodalomban, fehérre volt öltözve az egész cselédség, és a látogatók mind fehér
köntöst viseltek, tarka ruhában halotthoz közelíteni tiszteletlenség.
Minden szögletben illatos viaszgyertyák égtek, s nagy arany edényekben drága
illatszer füstölgött, mely jószagú kék felhőket képezett a ravatal körül.
A ravatal előtt guggolt ötven bályványpap, egyik énekelt, másik imádkozott,
ki trombitát fújt, ki a dobot verte.
A ravatal mellett jajgattak keservesen Xelenhoa rabnői, fehér fátyollal földig
leterítve.
Az aranyos ravatalon pedig ott feküdt az üvegkoporsó, benne egy fehér halott,
aki még szebb volt most, mint mikor élt.
Mellette balfelől állt a fuang hoang madár, szép tollait felborzolva, tarka
koronáját hátrafelé gunnyasztva, néha piros orrával az átlátszó üveghez csapkodott,
mintha fel akarná ébreszteni úrasszonyát, azután hátradugta fejét szárnyai alá
kedvetlenül gubbadva; egyszer-egyszer felkiáltott fájdalmasan, kiterjesztett
szárnyaival rebbenve, ami keresztül hangzott a trombiták üvöltésén is.
Jobb felől a koporsó mellett pedig maga ült Toipingvang; nem széken, nem zsámolyon,
még vánkoson sem: hanem a puszta földön, s kétrőfös olvasóról imádkozott folyvást.
Szemeit fel nem vevé kezéről soha.
És ez így tartott nyolc napig; - nyolc napig járt a népség megnézni a fehér
halottat az üvegkoporsóban: nyolcad napon kivitték az udvarra Xelenhoa drága
köntöseit mind, s ott a népség előtt máglyát raktak belőlük, meggyújtották,
megégették. Nincs úrnő, aki azokat viselje többé.
Azzal bezárták a kapukat és Toipingvang egyedül maradt a halottal.
Három évig nem hagyta őt eltemetni, három évig ott ebédelt a halottal; annak
felhozatta a száz rizsszemet naponkint, magának csak tízféle ételt; éjszaka
ott feküdt a koporsó mellett szalmagyékényen, parafa-vánkoson, három évig nem
viselt mást, mint fehér ruhát, sem gyaloghintóján nem volt más függöny mint
fehér, és három évig nem vett más feleséget, hanem beérte száz és egynehány
rableánnyal.
Ennyire tudta gyászolni Toipingvang Xelenhoát!
Ha meghallgattátok, tudjátok, ha nem hallgattátok, nem tudjátok.
Forrás: Dekameron, II. rész, Nemzeti kiadás XII. kötet
CHINAI ROMÁNCOK
Írta ezeket ama híres kínai költő Kaó-koas-moár-taong.
I. A szomjas
bölcs
Nagy erényes és tudós Kon-fú-csé
Jára egykor a nagy pusztaságban;
Elmélkedvén, ahogy bölcshöz illik:
Avilágról és a nagy világot
Alkotó négy elementumokról.
Úgymint: tűz, víz, föld és levegőég:
Vala ámde ottan ahol ő járt
Csak a három e világemelemből:
Viz pediglen csak teoriában.
És a bölcs ott szomjazék napestig,
Száraz torkát vigasztalva azzal,
Hogy a víz bár nem látszik; de meg van,
Állván oxigén és hidrogénből.
Este későn nagy tikkadtan ére
Egy pagonyba, szép zöld pálmafákból,
Pálmafák közt volt a hűs vizű kút,
Azt meríték szép lyánkák vederrel.
Bölcs, erényes Kon-fu-csé megállt ott
S első dolga volt: - jót inni? óh nem.
Megkérdezni, e kutat hogy híják?
És feleltek néki a leánykák:
Szép lapos szemű, piros leánykák,
"Hiják ezt zsiványok forrásának,
Minden ember így nevezte azt rég."
Elszörnyedve fordult el Konfúcsé,
És a nyujtott vedret vissza tolta.
"Nem! erényes férfi oly forrásból
Mely ily rút nevet hord inni nem fog,"
S szomjasan tovább ment s más nap estig
Járt, míg áldottabb nevü kutat lelt.
Ily erényes és bölcs volt Kon-fu-csé!
II. Az olcsó
isten
Van egy tartománya Toiping-Vangnak,
Abban vagy egy város Xieng-Fu.
Ottan épült egy cserép-pagóda.
Abban lakik egy bálvány Dsin-Hán-Mum,
Ennek hoznak a buzgó hajósok
Áldozatra csirkét és malackát,
Friss halat és kecskék kis gidóit.
Húsát ennek ők maguk elköltik,
Bálványisten furcsa osztályrészt kap.
Csirkelábnak kapja sarkantyúját,
A malacnak a négy körme héját.
A halaknak farkát és úszóit,
A gidónak két szarvát egészen.
Lehet e már ennél olcsóbb isten,
Mint e jámbor bálványkép, Dsin-Hán-Mum.
III. A kajmánok
Jan-cse-kjangnál, a széles folyónál,
A két parton áll Tao-Ping város;
Nagy kemény híd tartja őket össze.
- Túl a hidon a folyó mentében
Egy sziget van, bámbusszal benőve.
Abban laknak kajmánok sereggel.
- Alkonyatkor, hogy ha feljön a hold
Százával kijönnek ott a vízre,
Játszadoznak, s ismét elmerülnek.
Farkaikkal a vizet locsolva
És nevetnek százfogú torokkal
E csinos kedélyes szörnyetegcsék.
- Tao-Pingben, Kína városában.
Esztendőnkint tízezer leánnyal
Több jön a világra, mint figyermek.
- Alkonyatkor, hogy ha feljön a hold,
Ott a hídról a két város-part közt,
A fölösleges leány-cselédet
Szokták szépen a vizekbe hányni,
A midőn a kajmánok mulatnak,
Hogy ne légyen több leány, mint férfi.
Mert egy bölcsen ellátott országban
Első a jó rend és szép egyensúly.
IV. A Yan-cheui
szépek
Szebb vidék nincs Yan-cheu völgyénél,
Szebb város nincs völgyben Yan-cheunál.
S szebb leányok nem teremnek, mint itt.
Olyan termet: - karcsú, mint a bánfa;
Olyan lábak: - aprók, mint az őzé;
Oly szemek: - tüzesek mint a gránát,
És olyan bőr: - lágyabb a selyemnél!....
- S nem csak szépek a yan-cheui lányok.
Ámde forrón is tudnak szeretni:
Azt tanítják nékik iskolában,
Csak szeretni és gyönyörnek élni.
- S nem csak édes a yan-cheui delnő,
Ám tudós is. A mi nőhöz illik
Drága hímzés, hárfajáték, ének,
Versirás kék és arany tintával.
Fára és cserépre festés tarka mázzal,
Ahhoz mind ért a yan-cheui lyánka.
- S nem csak szépek, kedvesek, tudósok
Yan-cheuban a szelíd leánykák.
Ámde szörnyő drágák is különben.
A vásáron tízezertől százig
És azonfelül is kelnek pengő pénzben.
Forrás: Üstökös, 1858. szeptember 11, 4. szám, 28-29. oldal.
V. A chimleangi kővitézek
Négy hadserege volt Xien császárnak,
Mind a négy szép választott vitéz had.
Gyalogjáró és lovon megülő.
Hátán puzdra, mellén tigris képe,
Hosszú dárdák, cifra, tarka paizsok.
S mindegyiknek oldalán két jó kard:
Ha az egyik eltalálna kopni
Ellenséges nyak-leszabdalásban,
Mindjárt ott legyen kéznél a másik.
Négy hadából egyet elbocsáta
Vad tatárnép szarvait letörni,
S fogva hozni el Chuenzi kánt is.
Azt Chuenzi kán levágta egyig;
Egyet küldött vissza hírmondónak. -
Második hadát küldé a császár
Sárga tengeren túl barbarokra,
Akik a dicső teát nem isszák.
Azt a serget elnyelé a tenger,
S hírmondót sem külde meg belőle.
Harmadik hadát Tibetre küldé,
Drága bálványistenért búcsúra;
Azt a forró szél megölte szomjan
És sivó homokkal eltemette.
Az utolsót ott tartá magánál,
Védelemre és gyönyörködésre,
Azt a sárga szellem Hontiáng-hu
Sátraikban egyenként megölte.
Ekkor elhagyá Xien a császár
Gyönyörű trónját s fényes lakását.
Mandarinjait és hölgyeit mind.
Egy hegyormot hínak Chin-Leangnak.
Arra felment, s ottan a kövekből
Vésetett magának harci népet.
Tizezernyi számu nagy csoporttal
És azok közt éle mind halálig:
Akiken sem ellenségök íja,
Sem vihar, sem hosszú út veszélye,
Még a sárga szellem kardja sem fog.
Most is áll még ott a sziklatábor,
Most is ők ott a legjobb vitézek.
VI. A cukornád
titka
Rég termett már Kínában cukornád.
Ámde azt csak használták baromra.
Ette szarvas állat és juh, nem más.
Mert hogy ebből mit lehet kifőzni?
Azt az édes sót, a hófehéret,
Mit cukornak hí a barbar ajka,
Ezt a titkot Indiában tudták
És tarták azt mélyen rejtegetve
Szörnyű hasznot huzva Csinból érte.
Egyszer egy bonc egy szamárra ülve,
Kína földén a tilosba hajta.
A szamárt ott zálogba lefogták
És a bonc, hogy zálogát kiváltsa,
Felfedé a nádméz drága titkát.
Így ejté el népét nagy haszontul
Így köszönhet Kína annyi cukrot
A mit eddig váltott jó ezüstért
Egy szamárnak - és a gazdájának;
- Gazdájának, a nagyobb szamárnak.
VII. A szerelmes
páviánok
Csing-Makukban a banán erdőben,
Laknak óriási páviánok.
Szörnyű majmok, szőrös emberarccal,
Hosszú karjuk majd a földig ér le,
Négy kezük van négy lábuk helyében
Mind a néggyel oly jól tudnak lopni
Ahogy még Kínában sem tud ember.
E majomfaj, e rút páviánok
Hogy ha látnak szende női arcot,
Sima képű lyánkát, szép menyecskét.
Úgy kísérik, úgy járnak nyomában;
Úgy sikoltnak, nyögnek és epednek.
A bolond szerelmes páviánok.
- Mit használ, hogy oly nagyon szeretnek?
Mit használ, hogy oly forrón epednek?
Ők azért csak még is páviánok.
VIII. A Hi-hong
virág
A Waoni völgyben a pataknál
Part alatt, árnyékba rejtve nyílik
A csodálatos Hi-hong virágszál.
Amidőn az első hajnal fényre
A feselni kezdő bimbó nyílik.
A zománcos, illatos kehelyből
Egy madárka száll ki a szabadba.
Melynek szárnya van, de lába nincsen.
A madárka reggeltől napestig
Repked egy virágról más virágra,
Este ismét visszatér helyére
A Hi-hongnak illatos kelyhébe;
Az zománcos szirmát összecsukja
S benne alszik, bizton a madárka,
Nem találja orzó éj-madár ott.
Nem zavarja fel sivó hideg szél,
A Hi-hong ringatja Őt szeliden
S reggel ismét útnak elbocsátja.
Így virulnak, így örülnek együtt.
A madár és anyja, a virágszál,
Egyszer aztán a virág lefonnyad.
És amint zománcos szirma elhull
A madárka is lehull halottan.
.... Ily madár én is szeretnék lenni.
Forrás: Üstökös, 1858. szeptember 18, 5. szám, 36-37. oldal.
IX. A bölcsek sziklája
Kínában legelsők a tudósok
Ők foglalják mind az első rangot.
Akik tudják a csin alphabetnek
Nyolcvanhétezerhatszáz betűjét.
És kiszámítják a csillagjárást.
És megírják tarka szép írással
Hogy mi történt reggeltől napestig,
És oly híven jóslanak jövendőt:
Hogy mi lesz! mint híven elhazudják
Ami volt: ez nékik hivatásuk.
És ezért ők állnak első rangban,
És viselnek melleikre hímzett
Baglyot, gyólyát s más egyéb madárkát.
Ő utánuk jőnek rang arányban
A vitézek, akik lőni tudnak,
És nyeregben megmaradni futva,
S ellenség fejét levágni, (hogyha annak
Nincs az ellen semmi kifogása)
Kínában övék a második rang.
Ők viselnek mind kitüntetésül
Hímvarrással, vagy mázzal kifestve,
Melleiken, tigris, párduc, macska
S más egyéb vérontó állatarcot.
Történt egyszer, hogy vitéz Xi császár
Sok hadat viselvén barbarokkal.
Azt adá jutalmul hős hadának,
Hogy jövőben első rangban álljon
A vitéz és aztán a tudósok.
Nagy búbánat lett Kínában erre.
Elborult a bölcsek lelke szörnyen.
Ötszázan a legbölcsebb tudósok
Összejöttek a fehér folyónál
Egy magas kihajló sziklaszálon.
S bánatukban ott e sziklaszálról
Mind belé ugráltak a folyóba.
Azt a víz fölé kihajló sziklát
Most is ötszáz bölcs kövének híják.
- Oh de nagy bolond volt mind az ötszáz!
X. A vén daru
Ling Paonnak volt egy régi darva;
Vén madár volt, apjától maradt rá,
És az is még apjától öröklé:
A madár volt már százhárom éves.
Kérdi egyszer Ling Paon a darvat:
"Vén madár, te szörnyen hallgató bölcs,
Mondsza nékem, hogy levél ilyen vén?
Hadd tudjam meg én is azt a titkot,
Hogy legyek majd száz és három éves."
Gazdájának ilyen szép szavára
Megszólalt a darvak vénje, mondván:
"Úgy értem meg száz és három évet,
Hogy nem ültem gazdag asztaloknál,
Tiszta rizsszem volt mindennap étkem,
És italt csak tiszta vízből ittam.
Nem törődtem senki más bajával.
Nem hajoltam meg könyv olvasástól,
Énekléssel nem rontám tüdőmet,
S nem gyötörtem éltemet szerelemmel."
- Monda erre Ling Paon a darvnak:
"Édes darvam, hogy ha titkod ez volt,
Inkább nem leszek százhárom éves,
Minthogy bort ne lássak, és lemondjak
Patkányhúsról s tengervízi pókrul
És más drága ízes csemegékről,
Hogy a költők verseit ne olvassam
És azoknál szebbeket ne írjak,
Hogy ne énekeljek lyány szeméről
És szerelmes hogy ne légyek abba;
Inkább nem leszek százhárom éves."
Forrás: Üstökös, 1858. szeptember 25, 6. szám, 44. oldal.
CHINAI FURCSASÁGOK
Egy régi foliansból kiszedegetve
A kínai ember nagyon szeret urat játszani; mikor valakit vendégül hiv meg, hogy
a tál tetézettnek lássék, az előtte való napról megmaradt csontokat alul rakja
a tál fenekére s arra felül a sültet.
A kínai hajókon nem szabd semmi húsfélét sütni: azt tartják, hogy ha a tengeri
szellem megérzi a pecsenyeszagot, maga is mingyárt pecsenyére vágyik, s a hajósokat
nyeli el.
Kínában van egy hegy, melyen minden állat megszelidül; még a tigrisek sem harapnak.
Vajon a Xantippék is megszelidülnek-e ott? arról nem tudósit az irás.
A Pooting tó Kínában olyan érzékeny, hogy ha követ hajitanak bele, egyszerre
vérvörös lesz.
Kínában vannak olyan fenevadak, melyek éppen úgy nevetnek, mint az ember. Gyakran
megjárja velük az erdőben járó vándor; mikor oda megy, hogy megtudja, mi az
a jó, amin olyan jó izűt tud valaki kacagni? Azt azután megeszik.
Kínában szavahihető utazók láttak olyan madarat, amelyből télire hal lesz; olyan
tyúkot, mely selymet ereszt, mint a selyembogár; tekenős békát, melynek szárnyai
vannak és repül; olyan halat, melynek tehénszarva van és fejni hagyja magát;
s olyan pókot, mely gyöngyöt tud késziteni. Mutatványt nem hoztak belőlük; de
irásban hagyták.
A kínai császárnak háromezer írónője van, kik rendes fizetésben állnak s verseket
és történeteket írnak; de férhez menniök nem szabad.
Van egy pompás madár Kínában, amit csak lefestve látni, úgy híják, hogy "napmadár."
Mikor ez in natura is megjelenik, olyankor a császári családot valami nagy veszedelem
fenyegeti.
A kínai ember azért visel olyan hosszú varkocsot, hogy mikor meghal, a jó szellemek
annál fogva rántják fel a paradicsomba.
A kínaiak darut tartanak a háznál, hogy sokáig éljenek; - minthogy a daru is
sokáig él.
Kínában van egy barlang, melyben olyan agyag terem amiből kenyeret lehet sütni
és megenni.
Kínában vannak társaságban élő kígyók, melyek királynét választanak maguk közül,
s annak a fejére koronát fújnak.
Forrás: Üstökös, 1863. december 5, 23. szám, 179. oldal.
EGY HÁZMOTOZÁS CHINÁBAN
Egy nankingi lapszerkesztő naplójából
A kínai birodalom fennállásának 180052-ik esztendejében, az adóbeszedés-hónap
12-ik napján, éppen amidőn a rendesen láttamozott útlevéllel járó nap első reggeli
sugárait, engedelmes alattvalóhoz illően, a magas politzia departement XIII-ban
vizáltatás végett bemutatná; mely alkalommal az igazgató mandarin ismét kegyes
volt megengedni, hogy "reggel" lehessen, anélkül azonban, hogy ebből
a napra nézve valami további jogok következnének; tehát éppen akkor, amidőn
nálam hetet ütött az óra, persze csak titokban, mert ez a szó "ütött az
óra!" még izgató értelműnek is vétethetnék, kopogtatnak az ajtómon: "szabad!"
(ez az egy volt még szabad.) Belép a magas rendőrség másod-bámbusz-viselője,
három harmadrendű bámbusz-viselővel:
- Alásszolgája.
Értette alatta, hogy én vagyok az ő alázatos szolgája.
- Mi tetszik? Kérdezém, tudhattam volna pedig, hogy ezeknek az uraknak "exoffo"
semmi sem tetszik.
- Engedelmével majd egy kisházmotozástviszünk véghez.
- No arra magam is kiváncsi vagyok.
- Hol vannak önnek az irományai?
- Instálom, én nem szoktam írni, csak úgy diktálok a betűszedőknek, rövidségnek
okáért.
- Azok kellenek, amiket önnek írnak mások.
- Szolgálhatok velük; itt a kulcsom.
Elvették, neki ültek; sorba vették a fiókom tartalmát, megvizitáltak mindent,
és protocollumba vették. Szabókontó, csizmadiakontó, óráskontó, paplanos kontó,
füszerszámos kontó, stb., egyéb gyanusat nem találtak bennök, mint hogy egy
sincs "saldírozva." Azután előfizetési felhívások, régi iskolai bizonyítvány;
nemesi diplóma, leöntve tintával, adóintő cédulák, útlevél, geleitschein, cseléd-bizonyitvány;
hírlap-program; szerelmes levél (nem is nekem szóló) gyermekkórházi, festőiskolai,
műegyleti, s más egyéb nem kamatozó részvények, újesztendei gratulátiók, stb.
stb. stb. - Ez mind nem tetszett nekik.
Kihúzzák a másik fiókot: ez meg tele van ócska anecdota, használhatlan rébusz,
népdalgyüjtemény s más efféle vastag étellel.
A harmadik fenékig volt rakva elavult correctura s kiszedett kézirattal.
A negyedikben már nem volt más, mint levélboríték és reklamáció: Azt is végig
nézték.
- De uraim, mondják meg hát, mit akarnak nálam találni? majd én aztán megmondom,
hogy van-e, nincs-e? Tiltott ópiumot? török dohányt? Pih Kwei proclamátiót?
ágyukat vagy Orsini vetgolyót?
A másod bámbuszos úr meg volt akadva. Fontos arccal felelé: valami gyanús iratokat.
- Valami gyanús iratokat? No hisz akkor éppen kedvem szerint érkeztek. Itt van
egy nagy hombár, tele vad novellával, verssel, humoreszkkel és értekezéssel,
amik még abból az időből maradtak rajtam, amikor a Csing Cseng lapot szerkesztettem.
Magam is gyanakodom ezekre, hogy valami van bennük, s nagyon kedvemre van, hogy
akadt valaki, aki azokat hivatalosan elolvassa.
Amint feltártam a hombárt, utcu az én mandarinjaim kapták a papucsaikat, kezdtek
iramodni kifelé!
De útjokat álltam.
- Ohó uraim, nem oda Buda! önök házkutatásra jöttek, énkövetelem, hogy nekem
ezt a hombárt rendrül rendre olvassák végig. Ellenkező esetben feladom önöket
az első mandarinnak.
A másodbámbuszos úr szörnyen vakarta a tarkóját erre a fenyegetésre. Könyörgésre
fogta a dolgot.
- Bocsánat édes úr; ha tudtuk volna, hogy ilyen veszedelem vár reánk, bizony
ide nem jövünk; inkább majd elvisszük magunkkal a hivatalba ezt az izét, azután
ha átnéztük hivatalosan, majd visszaküldjük.
Tudtam, hogy soha sem kapom vissza; s áldottam magamban Konfucsét, aki bámbuszos
urakat teremtett, akik elviszik a szerkesztőktül a fölösleges lomot, mintha
nem volna maguknak is elég.
Másnap fel kellett mennem az első bámbuszos mandarinhoz, megtudni hivatalosan,
hogy mi okoknál fogva történt nálam a házkutatás? mert erre Kínában szoktak
adni valami okot, nehogy a jámbor mandzsu azt higgye, hogy az egész csak az
ő mulattatása végett történt.
A nagy szemöldökű férfiú komoly ábrázattal fogadott s egy roppant csomag papirosra
mutatva az asztalon; rám támadt haragos kérdéssel.
- Mikor vesztette el ön ezen irományokat?
- Mik légyenek azok?
- Ezek a gonosz rebellis Pih Kwei proklamációi.
- Hát semmit sem tudok én róluk.
- De ha én mondom, hogy ön vesztette el őket, mikor a színházba ment, a kabátja
zsebéből.
- Hiszen nem is férnének azok a kabátom zsebébe.
- Éppen azért vesztette el, mert nem fértek bele. Köszönje, hogy a tegnapi házmotozásnál
nem találtak önnél hasonló veszedelmes korrespondenciákat, hova tette a többit?
- Mondtam már, hogy nem én vesztettem el.
- Vigyázzon magára! A hatóságot meghazudtolni nem szabad. Ismerje el, hogy elvesztette,
nem lesz érte semmi baja.
- Sőt utoljára azt sem hiszem, hogy ezt a micsodát egyátalában-elvesztette volna
valaki.
- Hát micsoda? mitakar ezzel mondani?
- Én azt hiszem, hogy ez az egész ügy csak azért van kerekítve, hogy a pekingi
főrendőr mandarin előtt be lehessen bizonyitani, milyen rettenetes sok dolga
van a nankingi rendőrségnek s ennélfogva tháj-er-ungsz-cu-slág-ért folyamodni.
Hallja az úr, itt ne gorombáskodjék.
- Hadd látom hát, mi van azokban az iratokban?
- Hohó! Azokhoz nem szabad nyúlni!
De már akkor a kezemben voltak, s mielőtt fegyveres karhatalommal meggátolhatták
volna attentátumomat, felnyitám a rettenetes Pih-Kwei lázitó proklamációit tartalmazó
csomagot.
S hát mi volt bennük?
Egy sereg régi theátrumcédula.
K-s M-n
Forrás: Cikkek
és beszédek, 5. kötet 416-419. oldal.
Kritikai kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.
A humor csak szabadelmű és felvilágosult népek tulajdona.
Nemzetek, aki szeretik kimondani az igazságot; mikor nyiltan nem lehet, képes
beszédben, tréfa szine alatt is; akiknek szelleme azon önállóságra jutott, ahonnan
a jót a rossztul nem csupán a hagyományos hit, hanem saját itélőtehetség tudja
megkülönböztetni, akik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos
a humor.
Kínában nincs nyoma a humornak.
Régi évkönyvekben egész halmazát fedeztem fel azon jegyzeteknek, mik kínai népmondákból
gyűjtettek össze: hogy talált Konfucse a pusztában egy kutat, melyből szomjas
levén inni akart, de miután megtudá, hogy azt zsiványok kútjának híják, ott
hagyá és szomjan odább ment; - másutt a kínai bálványisten, hogy engedi magát
az áldozatok hulladékaival kielégíttetni, míg azoknak javát az áldozó magának
tartja: - mint utálja a tengeri szemmel a pecsenyeszagot? - hogy készített Kao
Ti császár kövekbül hadsereget, miután élő népét az ellenség és az elemek elpusztíták;
- hogy viszik fel a kínait halála után hosszú varkocsánál fogva az égbe? - hogy
veri meg a házi bálványistent a kínai kereskedő, mikor veszteségben van? - mind
ezek nekünk elég humoristikus dolgok, de ott egész komolysággal vannak följegyezve
s nincsenek igényeik a kedvderítésre. […]
Forrás: A
magyar néphumorról (részlet), Cikkek és beszédek, 5. kötet, 335. oldal.
Kritikai kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.
Anaitis bálványozás
Anaitis: Anahita zend termékenység-istennő görög neve
Ani Lui császár
Csia Csingi nagyapja, történetisége nem hitelesíthető, feltehetően Jókai fantáziájának
terméke
bagno-rab
gályarab
bánfa
banánfa
Bilboa
azonosíthatatlan növény
Bolor-Dagh
hegylánc a Pamír fennsík keleti oldalán
bonc
buddhista pap, szerzetes
caff
copf
Caspiae portae
Caspia Portae, Kaszpi-hegyekben lévő szoros neve, melyen át Mediából Hyrkániába
és Parthiába lehetett jutni
chinleang
azonosíthatatlan helynév
Chuenzi kán
azonosíthatatlan északi nomád, feltehetően hun vezér neve
cochenilla
bíbortetű, melyből piros festéket állítottak elő
Csia Csingi császár
a kínai történelemben ismeretlen uralkodói név, feltehetően Jókai írói fantáziájának
terméke
csiamkája
ciamcajak - jang-kheu-fui hölgyeknél
csin nyelven
azaz kínaiul, ugyanis Kínát legelőször az 1115 - 1234-ig uralkodott dzsürcsi
eredetű Csin-dinasztia idején ismerte meg a nyugat
Csing-Makuk
azonosíthatatlan helynév
Darwin Charles Robert Darwin (1809 - 1882)
a modern biológia egyik legjelentősebb alakja, az evolúciós elmélet megalkotója
Demavend
az Elbrusz legmagasabb csúcsa
Dhawalagiri
8181 méteres hegycsúcs Közép-Himalájában
Dsin-Han-Mum
azonosíthatatlan bálványnév
dzsangál
dzsungel
Dzsingisz kán
(Temudzsin) (1154 - 1227) mongol kán (1167 - 1227), aki 1209 - 1215-ig folytatott
háborúban meghódította Kínát, majd Európa felé fordult. Unokája, Batu kán 1241-ban
a Muhi pusztánál verte meg IV. Béla király seregét.
Everest
Georg Everest (1790-1866) angol ezredes, az indiai trigonometriai felmérések
vezetője. Tiszteletére nevezte el utódja a Csomokankárt (8840 m) a Himalája
és a Föld legmagasabb csúcsát Mount Everestnek. Mivel sokáig összetévesztették
az előtte álló, de nála jóval alacsonyabb Gauriszankárral, ezért mondja Jókai,
hogy "nem ez volt a legmagasabb hegy a világon."
fang-huang
napmadár.
Fe-Xe-fenevad
Wagner szerint Fokien (Fucsien) tartományban élő emberi külsejű, emberevő állat,
mely úgy nevet, mint az ember. A továbbiakban leírt állatokról is Wagner művében
olvasott Jókai.
fimpampám
kínai gonosztevő megjelölése, azonban kínaiból történő azonosítása eredménytelen
ginzeng
ginszeng, kelet-ázsiai gyógynövény
Hajang-hegy folyamában halak teremnek
Wagner szerint itt négylábú, szerves halak élnek, melyeket a kínaiak szent állatoknak
tartanak
Hi-hong virág
azonosíthatatlan növény
Hindukush
Hindukus, hegység Afganisztán és Nyugat-Pakisztán területén
Hoang Cio-Ja
Wagner szerint Hoangcioya (feltehetően: huang-csiao-ja) - "sárga hal",
mely nyáron madár, ősszel pedig hallá változik
Hoang-Ho
Huangho vagy Sárgafolyó. Kína második legnagyobb folyója. Szintén Tibetben ered
és a Sárga-tengerbe torkollik.
honani repülő teknős békák és Xan-Tengi selyembogarak
Wagner ír repülő teknősbékákról és selymet szövő selyembogarakról
Hontiáng-hu
a Jókai által emlegetett "sárga szellem" kínai nevét kínai forrásokból
nem ismerjük, a huang (vö. hon-) szó jelent ugyan sárgát a hu szónak létezik
egy róka/rókadémon jelentése. Ez azonban csak feltevés, Jókai forrását pedig
nem ismerjük.
Huen-tó
azonosíthatatlan tó
Hylaea
mitológiai sivatag
Jai-muen
azonosíthatatlan hegy
Jangcsenfui
azonosíthatatlan helynév
jang-kheu-fui hölgyek
Wagner a kínai császárt kiszolgáló nők hármas csoportját említi, a "Ciamcajak"
- felolvasónő, a "Tatajuna" - a császár ruháinak, írószereinek és
könyveinek gondozója és a "Siaatae" - felszolgálónő.
Jan-Tse-kiang
Jangce (vagy Csangcsiang) (jelentése: "az óceán fia" illetve "a
hosszú folyam") Kína legnagyobb folyója, mely Tibetben ered és a Kelet-Kínai
tengerbe torkollik
Julián barát
Julianus (? - 1237 után) domonkos-rendi szerzetes, aki IV. Béla megbízásából
a Keleten maradt magyarok megkeresésére indult
kanféta pap
hanafita: az iszlám törvények egyfajta magyarázatát valló pap
Kao-Ti
Kao-ti vagy Kao-cu, a Han-dinasztia (i.e. 206 - i.sz. 220) első császára
Kara-Dagh
hegység Törökországban az iráni határ mentén
Kara-Koram
Karakorum hegység India és Kína területén
Karassó
Jókai valószínűleg a Szír Darjára gondolt
Khokonoor
Kuku-nor, Hegység Kínában
Kiangzi
Kianghszi (Csianghszi), Kína egyik tartománya a Jangcétól délre, a porcelángyártás
központja
Kin-Tseu
Jókai Alexander Humboldt Kosmos c. könyvének 4. kötetében olvasott Kínáról,
aki ott ír Kiung-Tscheu (Kiangcsou, Kingsan) városáról. Feltehetően innen származik
a Kin-Tseu - Kincső név. A regény népszerűségét jelzi, hogy női név lett belőle.
Kizil-kum
sivatag az Amu Darja és a Szír Darja közt
Koliván
szibériai helység Tomszk közelében, a száműzöttek egyik központja
Kon-fú-csé
(Kong Fu-ce, latinos változata: Konfuciusz) Kína leghíresebb bölcse, ókori morálfilozófus,
a konfucianizmus megteremtője
Kubláj kán
(1215-1294) mongol kán, Dzsingisz unokája, aki 1260-tól 1294-ig uralkodott a
meghódított Kínáin is a Jüan-dinasztia császáraként
kutioni szelíd tigrisek
Wagner idézett műve említi a Kutien hegyet, ahol a tigrisek "az embert
nem bántják, bár a hegy szomszédságában levő hegy tigrisei igen vadak és félelmetesek,
de ha erre a hegyre kerülnek, éppoly szelídekké válnak."
Küen-Lün
Kuen-lün, Közép-Ázsia hegyrendszere
Ladakh
Tibet vidéke, 1835 óta Kasmír egyik keleti tartománya. Nevét a Himalája Ladak
nevű vonulatáról nyerte
láma
tibeti vagy mongol buddhista szerzetes
Leaotung
Liaotung, kínai tartomány a koreai határ mentén
Lieu-King
Quenn-Hinn tartomány fővárosa, azonosíthatatlan
mandarin
portugál eredetű szó, amely a magas rangú kínai tisztviselőket, hivatalnokokat
jelöli
Marco Polo
(1261 - 1323) velencei utazó, aki eljutott a Pamír fennsíkjára is
mutangvirág
(mu-tan) bazsarózsa
Nanheui forrás
azonosíthatatlan forrás
Nanking
(Nancsing) A Ming (1368 - 1644) császárok fővárosa volt a Jangce partján, az
ún. déli főváros
Nantos-hegy
azonosíthatatlan hegy
napmadár
Szerencsehozó madár, az előkelők ruháit képével díszítik. Egyesek szerint azonos
a feng-huang, azaz főnix madárral.
Nioma ünnepély
feltehetően Kuan-jin istennőről és annak kultuszáról van szó. Másik neve Avalókitésvara,
akit Kínában női alakban ábrázolnak és a jószívűség és erényesség istennőjeként
tisztelnek.
Obi
az Ob folyó Nyugat-Szibériában
Oliphant
Lawrence Oliphant (1829 - 1888) angol diplomata és útirajzíró
Oxus
az Amu Darja latin neve
pagoda
díszes, felhajló ereszű, toronyalakú templom Indiában és Kelet-Ázsiában
Pao-lin-xi pagoda
történeti hitelessége bizonytalan
Paping-hegy
Wagner ír idézett művében egy hegyről (ő Tienchónak nevezi), amely világít a
rajta lévő világító pókoktól és kígyóktól
Peci gyümölcs
Csongor Barnabás szerint valószínűleg a pi-csi nevű kínai sulyomféle
Peking
(Pejcsing) Kína fővárosa, az ún. északi főváros. A Sárga-folyótól kb. 3-500
kilométerrel északabbra fekszik.
Pojang-tó
tó a dél-kínai hegyvidéken
Po-yang-hu l. fentebb Pojang-tó
Quenn-Hinn
talán a déli Kuanghszi tartományról van szó
rotang
ázsiai pálmafajta
Schlagintweit
három német természettudós neve. Hermann (1826 - 1882), a Kuen-lün megmászója,
Adolf (1829 - 1857) és Robert (1833 - 1885) Indiában kutató utat tettek. Adolfot
Kasgarban meggyilkolták, Hermann és Robert a Result of an scientific mission
to India and High-Asia c. kötetében számolt be tapasztalatairól (Leipzig, 1860
- 64).
Szamarkánd
Üzbegisztán fővárosa
Tao-Ping
elképzelhető, hogy a mai Tajping városáról van szó, amely Nankingtól délnyugatra
található a Jangce partján
Tat-Sin-Koung
Jókai szerint Kínát nevezik így a kínaiak, forrását nem ismerjük, ezt pedig
ebben a formában nem tudjuk megerősíteni.
Tien-muen
(Tienmen) (jelentése: az ég kapuja) szakadék Kianghszi tartományban
Toiping-Vang
azonosíthatatlan tartománynév
Tsong-Nu
Nem tudjuk a név honnan származik. Jókai Edward Gibbon The History of the Decline
and Fall of the Roman Empire c. könyvét használta forrásul, itt Vu-ti (i.e.
140 - 86) a neve annak a Han-dinasztiabeli császárnak, akinek csapatai behatoltak
a hunok följére.
Urdombha
azonosíthatatlan hun városnév
Vu-völgy
azonosíthatatlan völgy
Waoni völgy
azonosíthatatlan helynév
Wutsang
Vucsang, Vuhan dél-kínai város egyik része
Xi császár
történetisége nem igazolható, személye bizonytalan
Xien császár
történetisége nem igazolható, talán Jókai képzelete szülte. Alakját feltehetően
a Kínát első ízben egyesítő (i.e. 221) Csin Si Huang-tiról mintázta, akinek
sírkomplexumát, és abban a több ezer harcost számláló cseréphadseregét pár évtizede
tárták fel, de annak létezéséről a történeti munkák már régóta tudtak.
Xieng-Fu
azonosíthatatlan városnév
Xio császár
A kínai történelemben több Hsziao nevű császárt ismerünk. Bizonytalan, hogy
Jókai melyikre utalhat. Jókai egyik forrása, Johann Cristopher Wagner Das mächtige
Kaiser-Reich, China írja, hogy a császár ötezer emberrel alagutat fúratott a
Fang hegyen át.
Yan-cheu
azonosíthatatlan helynév
L. még:
Jókai Kínával kapcsolatos följegyzései: Följegyzések I., Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1967.
66., 68., 82., 87., 88., 120., 130., 5. 169., 170., 225. oldal.
Tanulmány Jókai és a kínai téma kapcsolatáról: Várnai Zsuzsa: Kincső – Kin-tseu,
in Névtani értesítő, 1993. 15. szám, 309-311. oldal.