Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

ELVESZETT KINCSÕNK
Jókai Mór kínai témájú írásai
Összeállította: Várnai Zsuzsa és Tokaji Zsolt
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

Regényrészlet
Kin-Tseu

Elbeszélések
1. Leaotungi emberkék
2. Tsong-Nu
3. Xelenhoa és Toipingvang

Versek - Chinai románcok
1. A szomjas bölcs
2. Az olcsó isten
3. A kajmánok
4. A Yan-cheui szépek
5. A chimleangi kõvitézek
6. A cukornád titka
7. A szerelmes páviánok
8. A Hi-hong virág
9. A bölcsek sziklája
10. A vén daru

Egyéb kisebb írások
1. Chinai furcsaságok
2. Egy házmotozás Chinában
1. [A kínai humorról]

Jegyzetek

KIN-TSEU
Részlet A jövõ század regényébõl
CHAM SÖTÉT IVADÉKA

-----------------
A bajok megkerülésére vannak Dávidnak tervei; de azokat oly titokban tartja, hogy még két igazgatótársának sem fedezte fel egészen. Azok csak annyit tudnak, hogy mikor Tatrangi Dávid negyedévenkinti büdzséjét társainak bemutatja, abban rendesen egy tétel fordul elõ, aminek ez a címe: Kin-Tseu. S e tétel után folyton szaporodó összegek, mik milliókra mennek, anélkül, hogy hasonló cím alatt valami fedezettel bírnának. Két társának csupán annyit szokott Tatrangi mondani, ha e tételnél megállnak, hogy ez "múlhatatlan szükség"; s majd megtudják, hogy mire való a tizedik évben, addig nem.
Hiszen azt, hogy mi az a "Kin-Tseu", minden ember megtudhatja a földtani kézikönyvbõl: az a mennyei birodalomnak, Kínának egy tartománya, négy-ötezer négyszögmérföldnyi terület. - Hanem, hogy mi lakik ebben a Kin-Tseuban, azt maga Kína sem tudja; és a mennyei birodalom, amit a kínai faj "Tsung-Kue", a mongol faj pedig "Kataj" országának nevez, négyezer évig felvitt krónikáiban nem bír egyéb hiteles tudósítást felmutatni "Kin-Tseu"-tól, mint hogy az a khokonoori hegyek közt fekszik s onnan ered a birodalom két óriás folyama: a Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho, s hogy oda embernek közelíteni nem lehet, s ott semmi császár adót nem szedett soha. Amit beszélnek róla, az mind mese.
Valószínû, hogy a financiér minden áron meg akarta tudni, minõ kulcsa lehet a jövõ aggodalmas titkainak a Kin-Tseuban.
És végül - a fekete embernek a szíve is éppen olyan vértõl hevül, mint a fehéré.
Rozália szép volt.
Egyszer meglátogatta Mr. Severus Rozáli mintagazdaságát a Léti-szigeten, mely hírhedett volt különösen arról, hogy nagyszámú új állatfajok voltak rajta meghonosítva, miket azelõtt Európában nem ismertek; félvad állatok haszonhajtó jószággá szelídítve. Az afrikai kvagga, a tübeti dzsaggatáj, a kapföldi gnú, a törpe lovacska, a komrak, a szilaj musztáng, a himalájai jak, a fehér bivaly, a fényes gyapjút hordó alpaka s a kasmír kecske mind csordaszámra volt már itt elszaporítva, s innen vitték e hasznos teherhordó, tejelõ, gyapjút, zsírt, húst adó állatokat Európa minden acclimatáló kerteibe és mintagazdászataiba.
Rozáli maga egész szenvedéllyel mutogatta és magyarázta meg vendégének gazdasági kincseit.
- Hát "egyszarvú" nincsen-e még itten? - kérdezé egyszer Mr. Severus egész ártatlan arccal.
Rozáli nagyot bámult rá e kérdés után, s azt mondá, hogy ez az állat a mesék országába tartozik, s Nagy-Britannia címerén kívül sehol sem található.
- De igen - szólt Mr. Severus egészen komolyan -, egy kínai tudományos könyvben le van írva ez állat: azonban egyedüli lakhelye a hozzájárulhatlan Kin-Tseu tartomány. Azt hittem, hogy Dávid barátom hozott önnek ilyen ritka állatot, mert õ sokat jár Kin-Tseuba, s sokat költ e tartományra.
- Sohasem hallottam ezt a nevet - szólt Rozáli elmélázva. - Micsoda ország az?
- Annyit tudok én is felõle, hogy Kína szélén van: Dávid öt év elõtt fedezte azt fel, s innen sokan mennek oda; de vissza senki sem jött még onnan Dávidon kívül.
Ezzel átvitte a beszédet más tárgyra.
E naptól kezdve nagyon gondolkodó lett Rozáli. Valami rejtélyesre talált férje életében, akinél megszokta, hogy minden titkát elmondja elõtte, akinek ha terve, ha új ötlete volt, azt már a keletkezés percében elmondá Rozálinak, akinek búvárlatait hogy megérthesse a nõ, egész tudományos irodalmakat kellett végigtanulmányoznia, ki férje jártát-keltét az általa készített új térképeken figyelemmel kísérni megszokta, - és most egyszerre megtudja azt, hogy van egy olyan hely a földön, melyet férje gyakran fölkeres, s melynek nevét mégsem említé neje elõtt soha, melynek térképét sohasem mutatta meg neki.
Mi lehet abban az országban?
Van-e asszony a világon, aki erre a kérdésre választ ne akarna találni?
S a XX. század asszonyai nem hagyják magukat olyan könnyen kizárni a férfiak által a saisi titkok templomából.
Vannak nõ tudósok. Híres nyelvészek, orientalista, chinista hölgyek. A férfiak nem mondhatják többé: "ez diákul van, nem asszonynak való"; az asszonyok behatoltak a tudományok szentélyébe, s nem lehet elõttük titkot tartani többé.
Rozáli védasszonya, elnöknõje volt a nõk tudós akadémiájának. Egy ülésben felszólítá az akadémia leghíresebb chinista tagját, hogy kutassa fel a kínai irodalomban azt a könyvet, melybõl a Kin-Tseu tartományról lehet valamit megtudni.
A tudós nyelvésznõ, kinek az Otthon állam nagyszerû könyvtára rendelkezésére állott, addig kutatott annak kínai termében, a kínaiak által She-Khu-sti-shu-nak nevezett irodalmi gyûjteményében, míg rátalált a keresett könyvre.
Ez Sze-ma-tsiang kínai történetíró munkájának egyik része, a Szan-hoang-pen-ki. Ebben jön elõ a Kin-Tseu tartomány leírása.
A tudós nõ ismerte Sze-ma-tsiang mûveit, mikbõl már a Sze-ki több európai nyelvre, azok közt magyarra is le volt fordítva. Ez a legnevezetesebb történészük a kínaiaknak, ki e mûvében a mennyei birodalom õstörténetét írta meg, kezdve azt kétezer évvel a keresztyén idõszámlálás elõtt s összegyûjtve mindazon krónikákat, amik a Heu-dinasztia idejébõl fennmaradtak. Mint tudva van, a következõ Ming dinasztia õse az elõdei alatt írt könyveket halommal égették össze, s hogy valaki azokat újra le ne írhassa, négyszázhatvan tudóst elevenen elásatott. Mégis maradt még tömérdek régi irat elrejtve a templomokban, a nagy sziklaházban, az aranyládában s különösen egy palotában, melynek jáspistáblái, mik föld felé voltak fordítva, e takart oldalaikon rejték az üldözött tudomány betûit bevésve: a kínai hagyomány "ju-pan" név alatt örökíté meg e kõtáblák iratait. Ezeket Sze-ma-csiang fedezte föl.
Sze-ma-csiang tehát a leghitelesebb történetírójuk a kínaiaknak, aki ha hazudik, azt a legautentikusabb adatok nyomán cselekszik.
Hanem egy dolgot õszintén meg kell mondanunk.
A tudós chinista nõnek nem volt türelme a bírálatokat is végigtanulmányozni, amiket az európai és kínai tudósok a bölcs Sze-ma-tsiang mûveirõl írtak, különben tudta volna, hogy azok régóta különbséget tesznek e nagy író históriai munkái és regényes meséi között, s ha ezt tudta volna, akkor mindjárt eleve megmondja Rozálinak, hogy "asszonyom, ha Sze-ma-tsiangtól akarsz valamit olvasni, vedd meg Sze-ki utolsó köteteit, azok legkevésbé unalmasak; de a Szan-hoang-pen-kit ne kívánd olvasni, azt még nem fordította le senki, mert tele van olyan mesékkel, aminõknek kinyomtatásaért az ember Európában az "erkölcsrendõrséggel" jön összeütközésbe".
Ahelyett a tudósnõ, amint megkapta a keresett könyvet, rögtön maga elé csapta a Nan-pokuan-hoa-wei-pion címû szótárt, s hozzáfogott a fordításhoz.
Akkor aztán, mint igazi nyelvtudós, nem látott többé maga elõtt se poézist, se morált; csak szótárt, nyelvtant és szókötést, s fordította kínai alulról fölfelé írt sorokat egymás után, nem törõdve azoknak tartalmával.
A Szan-hoang-pen-ki az elején leírja a Kin-Tseu tartomány hozzájárulhatlan határait; azután egész komolyan elõadja annak természeti sajátságait, lefesti növényeit, állatait, a virágokat, miknek kelyhében a virággal együtt élõ és elhervadó madárka laki, a gyümölcsöket, mikrõl az ember szerelemittassá lesz; a rózsákat, mik nappal illatoznak, éjjel világítanak, a lepkéket, mik mézet gyûjtenek, mint a méhek; a tyúkokat, amik igazgyöngyöket tojnak, az egyszarvút, mely a lóhoz hasonlít, a kígyókat, miknek fejében gyógyerejû drágakõ van; a sárkányokat, a mik repülnek, a halakat, amik éjszaka énekelnek; a fákat, amiknek leveleirõl folyvást hull az esõ; a majmokat, amik házakat építenek; a kutakat, amikbõl víz helyett tûz jön fel, a csigákat, amik selymet eresztenek, mint a selymér, s az õzeket, amik illatszereket hordanak, s a roppant koronás sast, mely az embert megbírja a hátán.
Keverve a mesést az igazival, ami legveszedelmesebb neme a csalásnak.
Mikor aztán csodahegyekkel, folyamokkal, tavakkal (amik közül a legnagyobb, a Sa-hi-tó, azzal a sajátsággal bír, hogy ha a hajós "tenger"-nek nem nevezi, hanem "tó"-nak, megharagszik, s a parthoz veri a hajóját), azután meg a madarakkal és állatokkal elkészült, akkor áttér a kínai író az emberi lakosságra s annak szokásaira.
A férfiak rútak és rossz termetûek; hanem a hölgyek annál szebbek.
Sze-ma-tsiang érzéki elragadtatással írja le a Kin-Tseu-hölgyek bájait, semmit ki nem feledõ részletezéssel; az egy ország, tele olyan szép asszonyokkal, aminõk az egész mennyei birodalomban nem találhatók.
Szól azután szerzõ a nép szokásairól.
Az istenséget ember alakban imádják. Éppen, mint a szomszéd országban, a Szi-Tsangban (mit az európaiak Tübetnek neveztek el). Egy szép ifjú férfi a kin-tseuiak istene.
De hol veszik õk a szép férfit, mikor náluk a fiúgyermeknek már születésekor bezúzzák az orrát, hogy rút legyen, mint a többi?
A koronás sas hozza nekik az istent. Ez, mikor "érzi" az idejét, lejön az égõ tûz hegyei közül, s szerte kóvályog a szomszéd országok fölött, míg kiszemeli azt a férfit, aki új istennek alkalmas. Az elé leszáll, azt hátára felveszi, átrepül vele a Khokonoor vagy Küen-Lün havasain, s leszállítja az égõ kutak városába. A Kin-Tseu népe ott várja már a nagy templom körül; a megvénült régi istent eltüntetik, az újat diadallal fogadják, s aztán elmondja a szerzõ, hogy hogyan teszik meg istenné.
A Kin-Tseu tartományban a nõk uralkodnak: a férfi ott rabszolga, igavonó; nõk a hadserege, udvara, papi rendje az ifjú istennek, mégpedig csupa ifjú, szép, lángvérû nõk. Ebbõl a konstellációból azután Sze-ma-tsiang fantáziája azzal a szabadsággal alkotott változatos történeteket, amelyet csak a kínai múzsák engednek meg, akiknek kertjében ismeretlen növény - a fügefa.
A tudós nyelvésznõ lefordított lelkiismeretesen mindent. A régészre nézve nincs semmi botrányos. Sõt, szentségtörés volna csak egy szót is elhagyni vagy megváltoztatni olyan nagybecsû hagyományokból, amiknek betûi jáspistáblákra voltak vésve, papiruszlevelekre, áloérostra, halhártyára, hattyúbõr pergamenre, teakfa deszkára, tintahalfestékkel, cinóberrel, aranymázzal írva, ónirallal róva, viaszba karcolva; templomokban õrizve, aranyládákban tartogatva, négyezer év penészétõl belepve!
És elvégre is - Rozáli már férjes nõ, akinek mindent lehet olvasni, veszedelem nélkül.
Rozáli tehát megkapta a Szan-hoang-pen-kit híven lefordítva, s megtudhatta belõle, hogy mi lakik a Kin-Tseu tartományban.
Hiszen Rozáli okos asszony volt. Ismerete, ítélõ tehetsége volt annyi, hogy Sze-ma-tsiang történeteit igaz történetekül el ne fogadja. Goromba mesékkel õt vízre vinni a kínainak sem lehetett.
Hanem van egy tárgy, aminél megszûnik minden bölcsesség.
Az az egy igaz lehet, hogy a Kin-Tseu asszonyai olyan szépek - és olyan szerelmesek! Szebbek és szerelmesebbek, mint az európai nõk.
S abból aztán minden egyéb lehetetlen mese igaz történetté lehet.
Miért titkolja Dávid neje elõtt Kin-Tseu létezését? Miért nem szólt elõtte soha egyedül arról, hogy ha e tartományba utazott, holott minden más útját a legapróbb részletig el szokta elõtte mondani?
Miért visz oda sok pénzt, ahogy Severus kibeszélte?
Miért nem enged onnan senkit idejönni, aki hírt mondhatna arról, hogy mi történik a hozzájárulhatlan Khokonoor és Küen-Lün bércei között?
Ha a kin-tseui asszonyok az égbõl szokták várni az Istent, kit a koronás sashoz számukra a hátán: nincs-e Dávid birtokában ez a koronás sas? S mikor õ leszáll repülõ csodagépével a világtól elzárt népek közé, nem hihetik-e azok méltán, hogy õ az isten?

Dávid, mikor családjához visszatért, hideg, száraz hangon tudatá Rozálival, hogy holnap hosszabb idõre el fog távozni.
Rozáli hallgatott, és mint jó háziasszony, maga rendezé el férje számára az úti készülékeket.
Mikor aztán sokáig ott látta ülni férjét maga elõtt, mélázva, szótlanul, egyszer odahajolt hozzá gyöngéden, s minden idegében reszketve, még reszketõ hangon is e kérdéssel lepte õt meg:
- Kedves Dávid - mondd meg nekem, kérlek, mi az a Kin-Tseu ország?...
Dávid, mintha villanyütés érte volna, összerezzent. Eddig mélázva bámuló szemei szikrákat szórtak, és arca elveresedett.
Egy olyan látnoki pillanat támadt e kérdés után lelkében, mely, mint a villám, egész tájékot világít meg egyszerre.
Ezt a nevet csak hárman ismerik: a három igazgató.
Kin-Tseuba sokan elmentek már innen; de onnan ki a világba se ember, se levél nem mehetett soha.
Hogy tudott meg róla valamit Rozáli? Ki árulta el azt neki? Mi oka volt rá? Mit hisz most Rozáli?
Mind e kérdések egy pillanat alatt keletkeztek Dávid szívében, s abban a pillanatban a válasz is megjött rájuk, mintha kérdés s válasz egy villanysugár két átellenes szikrája volna.
Nem felelt Rozálinak semmit; felállt, elhagyta szobáját, s ment Severushoz.
- Uram - monda neki. - Meggondoltam a dolgot. Én nem megyek a pavlofszki kastélyba Sasza asszonyhoz.
- Ah! - szólt Severus iróniával. - Talán az úrhölgynek vannak kételyei.
- S ha vannak, azokat tisztelni kell. Én nem ismerek olyan magas árt, amiért nõmnek egy keserû órát engednék szerezni.
- Ez dicséretes felfogás. Tehát ki fog Sasza asszonnyal alkudni az Aleuti-szigetekre?
- Ön.
- Én? Akkor azok sokba fognak kerülni. Alig hiszem, hogy Kleopátra az én fekete pofámra azokat öt kopekért átengedje, mint a Duna-deltát önnek.
- Mindegy. - Meg kell értük adnunk minden árt.
- Jó. Én elmehetek, ha szükséges, de mégis jó volna tudnom, hogy mi az, amit megveszek, hogy mit ígérhetek érte. Egy-, két- vagy tízmilliót.
- Ígérhet ön érte százat, kétszázat.
- De hát mi van ott? Arany? Platina? Gyémánt?
- Ma csak én tudom még, hogy mi van ott. Ha önnek megmondom, csak ketten fogjuk tudni a világon. De õrizze ön magát, hogy egy harmadik meg ne tudja e titkot, mert attól függ jövendõnk. A világ jövendõje.
- Kezem rá.
- Tehát megmondom önnek. Az Aleuti-szigeteken van egy kincsbánya - nem aranyból, nem gyémántból -, hanem ichorból.
Severus arcán e szóra egy sugára az önkénytelen, õszinte örömnek villant keresztül. Jobb szellemének ébredése volt az.
- Ez esetben fölösleges volt becsületszavamat lekötnöm - mondta meghatottan -, e titkot oly kevéssé árulhatnám el, mint ahogy nem képes valaki megenni - a saját fejét.
- Vigyázzon ön. A világ legravaszabb asszonyával lesz önnek dolga.
- A világ leghidegebb vérû emberének. Az Aleuti-szigetek nélkül vissza nem jövök.
Dávid arra a gondolatra jött, hogy Severus árulkodása Rozáli elõtt a bosszú és spekuláció mûve volt. E fontos felfedezés mind a kettõt kiengesztelheté, kielégítheté. De hátha a harmadik indok is ott volt!?
Sietett haza. Rozáli félelemsápasztotta arccal jött eléje. Dávid hevesen ölelte keblére a nõt, és csókjaival árasztá el.
-Búcsúzol? - kérdé Rozáli.
- Nem. Itthon maradok, s aztán mindennap veled leszek. Mondom.
S ismételve, végtelen szerelemmel ölelé szívéhez egyetlen boldogságát. Csak most vette észre, hogy amíg õ a világot megmenteni fárad, itthon közel volt hozzá, hogy elveszítse saját egész világát.


KIN-TSEU

Dávid a légjáró segélyével sok világát felfedezte már az ismeretlen földnek, de egyet mégsem ismert ki egészen.
Azon világ az, amelyet hétezer év óta tanulmányoznak a történetírók, Mózestõl kezdve Gibbonig, és a látnokok, Homértõl kezdve Shakespeare-ig, mégsem ismertek ki: ez az asszonyszív világa.
Ide nem segít az aerodromon.
Azt hitte Dávid, mikor Rozálit oly forrón átölelte, s a rég elfeledett csókokkal ismét elhalmozá, hogy mármost abban az ismeretlen világban helyre van állítva a béke.
Ó, be nagyon csalódott.
Mikor egyszer a féltékenység fantáziája felhevül, annak a délibábja egész nap dolgozik. Megkap egy kaktuszkórót a láthatáron, s csinál belõle egy pálmaerdõt, tükröt tart a tiszta égre, s mutogat benne városokat, mik sehol nem léteznek.
Rozáli imádta férjét, s ez a bálványozásig menõ szerelem adta neki azt a rossz tanácsot, hogy Severusnak levelet írjon, mikor megtudta, hogy annak Oroszországba kell utazni, és ott maradni bizonytalan idõkig.
A féltés lelke látnok. Rozálinak megsúgta valami, hogy Severusnak azért kell most az Otthonból eltávoznia, mert a Kin-Tseuról fecsegett Rozáli elõtt.
Rozáli tehát ezt írta Severusnak:
"Uram, ha tud ön még meg valamit Kin-Tseuról, tudassa velem. Nekem mindent kell tudnom. Az engem nagy dologra fog elhatározni."
Severus lelkületére az a levél nagy hatással volt. A féltõ nõk, a megsebzett szívek bosszúállásai világtörténeti sarkpontok. Severus maga részére magyarázta kedvezõen a levél végszavait, s jövendõ nagy veszélyek spóráit fogadta be azzal lelkébe, amik egy napon rettentõ termést fognak adni.
Pedig hát rosszul értelmezte azt.
Amire a fájó szívû nõ készen volt, az nem a bosszúállás. Annál magasabb kín az: halálvágy. Rozáli arra gondolt, hogy ha Dávid Isten akar lenni, akkor õ se legyen ember többé: majd lesz szellem. Meg tud halni. Õ is el tudja cserélni férjét egy fekete võlegénnyel, de az nem a néger, hanem a halál.
És aztán két ilyen egymással összeforrott lélek, mint Dávid és Rozáli, annyira együtt él már, hogy egymás gondolatait gondolja. Mikor távol vannak, akkor is oly közel vannak, hogy egymás kezét megfoghatják.
Hasztalan a mosoly, a derült kedv Rozáli arcán, Dávid csak azt olvassa mosolygó vonásokból, hogy a nõ arra gondol: vajon mit csinálnak Kin-Tseuban? Hasztalan Dávid visszatért gyöngédsége, atyai örömei: Rozáli még akkor is azt olvassa ki szemeibõl, midõn nejét, gyermekeit csókolja: vajon mit csinálnak Kin-Tseuban?
S jól eltalálják mind a ketten.
Mind arról gondolkoznak.
Dávid pedig mindent elkövet, hogy Rozáli nyugalmát visszaszerezze. Mellette van éjjel és nappal, csupán a délelõtti órákat tölti - szokás szerint - hivatalában, a nagy hexagon igazgatósági palotájában. S ott valószínûleg elég komoly dolgai lehetnek, miután Severus távolléte alatt annak a szakmáját is õ kormányozza.
Csakhogy az asszonyok, akik gyanakodnak, számítani is tudnak.
Dávid azt mondta Rozálinak: "Mindennap itt leszek veled; mondom." S nála ez a szó az eskünél erõsebb Meg is tartotta azt. De azt nem mondá: "és az alatt soha Kin-Tseuba nem megyek".
Pedig Kin-Tseu csak 38 hosszúsági foknyi távolban fekszik Otthontul, s Dávid repülõgépe 19 fokot halad egy óra alatt; két óra oda, két óra vissza. Mindennap játszhatja Kin-Tseuban azt az istent, akit a nõk imádnak, s itthon nem tudhat felõle senki semmit.
S a nõk sejtelme profécia!
Azon három hónap alatt, mi Severus eltávozása óta letelt, Dávid tizenkétszer járta meg az utat Kin-Tseuba; amirõl nem szólt senkinek, amit eltitkolt neje elõl; csak pár órai ott idõzés végett. Ez idõt lopta nejétõl, lopta hazája közügyeitõl, lopta erõs fogadásától.
És mégsem volt tolvaj, áruló, hitszegõ.
Mert az, ami Kin-Tseuban van, drágább az élet minden boldogságánál, drágább nõnél és gyermekeknél, drágább a becsületnél!
Hajh, mi lehet ilyen rettenes kincse az ismeretlen földnek?
Azt megtudjuk rögtön.
A kínaiak nevezték azt Kin-Tseunak, a tübetiek Pamirnak, a mongolok Ladakh országnak, és mindannyira nézve a mesék birodalma volt az.
A kínai õstörténetíró óta több tudós foglalkozott e megközelíthetlen országról szállongó hagyományok összeszedésével.
Mindannyi onnan indult ki, hogy egyszer valamikor volt az ismeretlen országnak összeköttetése a külvilággal, hanem egy nagy földindulás eltemette a kijárat völgyeit, s azóta el van zárva a Kin-Tseu minden világtól. Jobban elrejtve, mint volt Amerika az óceán által Kolombus elõtt, amikor létezésérõl csak karthágói Hanno regéi, s az izlandi cethalászok hagyományai meséltek. Éppen így mesélnek a Kin-Tseuról, a Pamirról, a Ladakh országról. És ezt is egy egész világelem rejti magában, mely járhatlanabb, mint a tenger: a sziklák világa.
Harminc hosszúsági fok és húsz délöv határozza a területet, melyet a sziklavilág Ázsia közepén elfoglal. Mintha egész Francia-, Németország, Magyarország és Ausztria, az al-dunai tartományokkal együtt egyetlen bérctömkeleg volna. Nem hegylánc, de hegyláncok torladéka, egyik hegygerinc a másikon keresztül fektetve; örök hó fedte csúcsokkal, mik közt a Dhawalagirit tartották a föld legmagasabb bércének, kétszerte nagyobb volt a Kárpát hegy lomnici csúcsánál. És már a múlt században elveszíté a Dhawalagiri királyi rangját. Everest a Himalája csúcsai között még magasabb hegyet talált; s a Mount-Everest sem volt a legmagasabb hegy a világon; túl rajta, Tübettõl északnak még magasabb hegyóriások emelkednek, de már azokat nem lehet megközelíteni.
Egy sziklavilág van ott, mely akkora, mint fél Európa, s mi van rajta belül, azt nem tudja ember.
Ázsia két legnagyobb folyama ez ismeretlen hegyvilágból ered: a Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho; de mikor ezek már az emberjárta vidékbe alászakadnak, százöles zuhatagokban omolva alá egymásra fekvõ sziklafalak közül, akkor már azok kinõtt nagy folyamok. Mely vidékeket jártak be addig, míg így megnõttek, mely mellékfolyamokat vettek fel magukba a fennsíkok völgyeibõl, hol pihentek meg nagy tavak alakjában, minõ partokat mostak tán termékenyítõ áradással, arról nem tud senki.
Három hatalmas nagy nemzet hatol elõre Ázsia belseje felé. Mindegyiknél hatalom és kultúra.
Dél felõl az angol foglal nyomot nyom után, gazdagsága, gépei, szívós erélye meghódítják számára a sivatagot; de e hegyek elõtt meg kell állania; ezek nem eresztik odább sem távírdáit, sem vasutait, sem tudós kutatóit.
Keletrõl a kínai tartja magát e hegyvilág urának, s krónikáiban õrzi a hagyományokat, amik szerint még összeköttetése volt annak belsejével, s mutogatja a nagy alagutat, melyet Xio császár kezdett el fúratni a Fang-hegyen keresztül, hogy újra megtalálja az eltakart országot, ahol a kutioni szelíd tigrisek laknak, amiket házõrzõ kutyák helyett használnak, ahol a Pe-ci gyümölcs terem áldás az ínség idején; ahol a Paping-hegy éjjel világít, mint a hold; s még a rajta lakó pókok és kígyók is fénylenek a sötétben; hol a Hajang-hegy folyamában halak teremnek, négy úszszárny helyett négy lábbal ellátva, hol a Hoang-Cio-Ja állat lakik, mely télen hal, nyáron madár; hol a vízi tehenek kijönnek a tavakból az igazi tehenekkel tülekedni, hol a honani repülõ tekenõsbékák a hegyormokon hallatják zivatarhirdetõ füttyentéseiket; hol a Xan-Tengi selyembogarak kész kelmévé szövik selyemszálaikat; hol a Huon-Fo Kien-i szarvas emberek föld alatti városokat építenek, s a Fe-Xe fenevad, melynek emberfeje van, emberhúsra vadászik; hol a tyúkok toll helyett gyapjút hordanak, s a Lúva madárral az emberek halakat fogatnak; hol a vasdisznók tenyésznek, mik megtámadóik ellen hegyes sertéiket fegyver gyanánt felborzolják; ahol a "napmadár", a csodaszép Fung-Hoang, melynek képét a kínai császárok címerükben viselik, élõ testben található még, fészket rak és költ; hol a szuchueni páviánok az erdõkben az asszonyokra leskelõdnek, akik iránt emberi vágyakat éreznek (rettentõ hybridum, ha sikerre vezetne), s ha már a páviánok így, hát még az emberek magok! Holott fel van jegyezve, hogy a kínai császárok sok száz év elõtt a jang-kheu-fui hölgyeket vásárolták arany és gyöngy értéken, s azokból telt ki környezetük, kik közül a Ciam-Caják a felolvasó, írástudó hölgyek, a Tatujánák az énekelõk és táncosnõk, a Sia-Aták pedig a konyhamûvészet és csemegetár felügyelõi voltak. És mindezektõl egy nagy földrengés egyszerre elzárta a mennyei birodalmat. Kijárás ez országból csak a két folyam medrében van; zuhatag ellen úszni ki tud? Még a hal sem.
Észak felõl végre a nagy orosz nemzet fogja körül érckarjaival a sziklavilágot. Századok óta nyomul elõre; meghódítva mindent ami pusztaság, sivatag, vadon. Kozák, kirgiz, baskir, turkoman hordái beszáguldják a hajdani mongol birodalom minden országát, s áldást és civilizációt hordanak magukkal. A kozák portyázók nyomán megtelepül az orosz birodalom számûzötteinek népe, s a szabad szellem mártírjai új hazát alkotnak a sivatagból, s amint ekevasaikkal elõbbre tolják a kenyérteremtõ világot, szívós jellemük, rideg erkölcseik, keresztyén vallásuk jóltevõ világként árad el a letarolt keleten.
A hódítóknál még egy nyommal elõbbre járnak a tudásszomj bajnokai, a felfedezõ tudósok, angol, kínai, orosz - egyaránt. A legutolsó teleptõl még egy láthatárnyira le vannak tûzve a hegytetõkön a tudós hegymászók jellobogói.
S még aztán van egy emberosztály, mely elõtte jár a tudományos utazónak is: a civilizált népek elátkozottai. A rablók, gonosztevõk, kiket Anglia az afganisztáni fegyintézetekbe számûzött, kiket Oroszország az urali bányák, a koliváni huták méreglevegõje közé elzárt, a flipampámok, kiket Kína a Fang-hegyi alagút törésére kényszerít, s kik aztán egy-egy zivataros éjjel rekeszeikbõl kitörnek, õreiket legyilkolják, s aztán menekülnek még mélyebben a hegyek labirintja közé; az angol bagno-rabok nehéz vasakkal lábaikon, mik bokáikon örökké gyógyíthatatlan sebeket törnek, az orosz elítéltek felhasított orrcimpákkal, s a kínai flipampámok levágott fülekkel, s ott azután lesznek belõlük gonoszabb rémek, mint a rabló turkománi volt, mint az emberevõ Fe-Xe állat maga. - Némelykor aztán egy-egy ilyen kóbor gonosztevõ, kifáradva a természet és emberiség ellen folytatott küzdelemben, visszatér börtönéhez, és könyörög elhagyott láncaiért. Még az ily visszatérõ gonosztevõ martalóc is kincs a tudományra nézve. Tapasztalatai új adatok, mik a földismét gazdagítják. De még a bagno-rabok, a kergetett gyilkosok a hasított orral s a fülvesztett flipampánok sem jutottak el odáig .soha, ahol a Kin-Tseu országa kezdõdik.
Európai tudósok pedig éghajlati összevetésekbõl arra a megállapodásra jutottak, hogy az egész Kin-Tseu létezése alapjában mese; a Khokonoor, Küen és Himalája hegyek által összeszorított világrész emberi lakhely nem lehet: ott örök tél uralkodik, ott minden tenyészet lehetetlen.
Egyszer aztán jött valami új felfedezés, ami ezt az állítást határozottan megcáfolta.
A kínai kormány aranymosói a Jan-Tse-Kiang partján egy nevezetes találmányra akadtak.
Az egy vízi építmény roncsa volt. Sajátszerû alkotás. Hasonlít a hajóhoz is, a malomhoz is, alkatrészei bambuszból és rotangból vannak, belsejében egy készülék fogaskerekekkel, korongokkal, miknek feladata, úgy látszik, két kemény fatörzset egymáshoz dörzsölni, amik aztán valami közéjük hulló növény magvait õrölik lisztté. Ez a mag háromszegletû, a tengerinél apróbb, vörös színû, egész ép szemeket találtak még a hengerek közé szorulva. És különösen a hajófenékbõl haránt lefelé menõ vékony bambuszcsövek üregeiben. Kétségtelen volt, hogy ennek a roncsnak a zuhatagon keresztül kellett ide jutni; elõször azért, mert ilyen alkotású malom az egész kínai birodalomban nincs; másodszor azért, mert a bambusz és rotang tíznapi járásra nem terem; az már dél-kínai növény, s fölfelé a malom nem úszhatott. És végre, mivel azt a háromszögû lisztes növénymagot senki sem ismeri.
E lelet nagy zajt ütött a tudományos világban, a talált növénymagokat a világ minden kertészei iparkodtak csírázásra bírni, hogy megtudják, minõ növény támad azokból; de az a mag, amint a csíráját levegõ érte, egyszerre elhalt. Végre egy kínai tudós rájött, hogy hiszen ez az a mesés Pe-ci növény magja, mely csak víz fenekén tenyészik. Megkísérték azután vízbe elültetni, ott kikelt, és kifejlett növényt tenyésztett.
Most jöttek azután rá, hogy mi volt az a megtalált roncs.
Az nemcsak malom volt, hanem egyúttal vetõgép is; mégpedig sorvetõ. A hosszú haránt bambuszcsövek hivatása volt a vízfenékbe lerakni az új vetés magvait.
De ezzel a felfedezéssel aztán még bonyolódottabbá lett a talány.
Ha ez a roncs a Jan-Tse-Kiang forrásától jött, akkor azokon a hegyeken belül valahol olyan égalji viszonyoknak kell lenni, amik mellett a bambusz és a rotang erdõszámra díszlõ növény lehet: talán egy védett, mély hegyöbölnek; s ha azon a vidéken már annyira jutottak a bennlakó népek, hogy a víz fenekét is bevetik liszttermõ nõvényekkel, az elõször is igen kifejlõdött míveltségi állapotokat árul el, másodszor pedig azt, hogy ott a népesség annyira túl van már szaporodva, hogy a termõ szárazföld nem képes eltartani, s minthogy körülzárt sziklavilágából semerre ki nem mehet, kénytelen a víz fenekét is kenyér alá mívelni, s úgy látszik, hogy jó sikerrel, a Pe-ci növény magja hasonló lisztet ád a sulyoméhoz és gesztenyééhez, ennek nem árt az aszály, fagy és jégesõ, mindig terem. A Kin-Tseu tartomány létezése tehát nem mese; ott emberek laknak ; mégpedig gondolkodó, szorgalmas, munkás emberek.
Kár, hogy azokat a betûket, amik a roncs bejáratának küszöbére fel voltak róva, senki sem tudta elolvasni, pedig az egész világ minden régésze összefutott a találgatásukra. Nem hasonlítottak azok semmi eddig ismeretes írásjegyekhez.
Egyszer egy magyar tudós is megtekintette ugyan e betûket a pekingi múzeumban, de az sem mondta, hogy értene hozzájuk.
Az pedig Tatrangi Dávid volt. És õ az elsõ tekintetre ráismert a betûjelekre, mik a csíkszeredai templomfelirattal azonosak. Az ószékely-hun jegyek azok. A küszöb egyik fáján ez állt: BUNGOR. BÁ FOROGÁ, a másikon ez: ISTEN. LÁD. ÁRMÁN. NE BÁND.
Aki ott eltemetve lakik, az az õsmagyar nemzet !
………………………………………………………
………………………………………………………
És Tatrangi Dávidnak volt elég önuralma, mikor ezt felfedezte, komor arccal fordulni el a drága jelektõl, s azt mondani a körülállóknak:
- Nem tudtam meg semmit.
Tatrangi Dávid e naptól kezdve erõs kitartással kezdett hozzá a Kin-Tseu ország felfedezéséhez.
Az eszme szülemlésekor azt hitte, hogy ez gyors és könnyû munka lesz. Megvan az útmutató: a "Sárga folyam", mely a roncsot Kin-Tseuból idáig hozta, s megvan az aerodromon, mely a folyamóriás zuhatagai mentében is megtalálja az utat. És mégis évekig nem boldogult e vállalatával. Legelsõ akadálya volt a felkutandó tér iszonytató terjedelme; több mint negyvenezer négyszögmérföldet tesz ki az a hegyvilág, amit a Himalája, Khokonoor, Hindukush, Kara-Koram és Küen-Lün hegyei határolnak körül; e hegytömeg tízezerrõl huszonnyolcezer lábnyi magasra torlaszodik fel, s az aerodromon már e magaslaton felül alig emelkedhetik még párezer lábnyira, mert ott fenn a légkör nagyon ritka, a lég villanyossága enyészõfélben, ellenben a hegycsúcsok crystallodja zavarólag hat a repülõgép villanykészülékére. Emiatt a léghajós nagy látkört nem szerezhet magának; s ami e látkörbe esik is, annak háromnegyedét a hegyormok takarják; csak azt veheti ki, ami éppen alatta van. És azt sem mindig. Forró napokon a hegygõz (Höhenrauch) fekszik a bércvilágon, különösen a kelet-indus dzsangálok tájékán, s ez a mély völgyeket oly tartós homályba hurkolja, hogy felülrõl semmit sem lehet bennük megkülönböztetni, a léghajós kénytelen leszállni a völgybe, ha meg akarja tudni, mi lakik ott. S újra felszállni a hiú kutatás után, s más völgyöblöt keresni. Máskor meg öt-hatezer négyszögmérföldnyi területet hetekig eltakarva tart az alant járó felhõréteg, s a légjáró tehetetlenné válik a felhõszõnyeg miatt, melybe ha leszáll, könnyen összezúzódhatik. Akárhányszor megeshetett a kutatón, hogy elrepült a keresett hely felett anélkül, hogy sejtett volna felõle valamit. Azután a kalauz folyam is cserbehagyta. A Jan-Tse-Kiang e sziklaországban még egy oly hosszú tekervényes utat fut meg, minõ az egész Tisza, eredetétõl a torkolatáig. Néhol megáll tónak, másutt meg két ölre összeszorult szûk hegyszoros medrében vágtat viharsebességgel. Egyszer aztán egészen eltûnik. A vulkáni rombolás egy hegyláncot döntött föléje, s most annak a düledékei közül rohan alá a folyam. Mikor aztán Dávid az útban álló hegygerincen túlemelkedik, már nem látja a "Sárga folyam" folytatását sehol; az egy hosszú sziklaalagútban tûnt el, melynek elég magassággal kell bírni, hogy padmalján az elhozott malomépület össze nem morzsolódott. Hanem az aerodromon ez alagúton csakugyan nem mehet fölfelé. (A múlt században vállalkozó angol hajósok a kínai kormány segélyével csak a Pojang-tóig bírtak a folyamon elõhatolni, s annak térképét fölvenni; Bethun kapitány Wutsangig mehetett csak.)
A nappal nem mutat egyebet Tatrangi elõtt, mint egymást váltó béreket, havasokat, jéghegyeket, jégmezõket, és aztán mély, sötét völgyeket, miknek fenekén hegyfolyamok tajtékzó kígyói tekergõznek alá; néhol egy-egy folt cédruserdõt, a völgyekben gyakran rátalál Dávid azokra a sajátszerû fákra, miket yabagére név alatt ismerünk; ezek nem fölfelé, hanem földszint nõnek, hosszában a földhöz lapulva; egyedüli lakói a rideg éghajlatnak; míg ugyanazon hegyek túlsó oldalán. gyönyörû erdõk terülnek a deodora fenyõbõl, s kétezer lábnyival alantabb, a fennsíkon már kelet-indiai növényzet díszlik. Tatrangi végre az éjszakához folyamodott. Ahol emberek laknak, ott este tûz szokott égni. Ha nappal eltakarja õket a hegygõz, éjjel el fogja árulni a tûzhelyek világa. Ezentúl éjjel járt a felfedezõ útra.
Egyszer aztán megtalálta, amit keresett.
Éjfél után, mikor lassú repüléssel haladt észak felé, egy alant széttáruló völgyben egyszerre egy csoport fényt pillantott meg, melyek egymástól látszólag csekély távolban a lapály ezüst ködein átviláglottak, távolabb a fénycsoportozattól egy magasra fellövellõ láng tört elõ.
Az ott egy város! -gondolá Dávid.-Éjfél után ami emberlakta helyen világít, az csak utcai lámpa lehet; tehát elõhaladt kultúra városa, amely már világított utcákat ismer. Az a magasra lobogó fény pedig valami gyár kéménye. Itt civilizáció van honn.
Dávid hevült agyában tarka képei pezsegtek a feltalált õsfaj közé leszállás ábrándjainak; a hajó üvegfalát kalapáccsal döngetve, messze elringó harangszóval adott jelt a völgy lakóinak, s hívé már, hogy az álmaikból ébredezõk hogy bámulják az égbõl alászálló szárnyas gépet, mely világít, mint a csillagfény; s hogy borulnak le majd arcra a férfi elõtt, ki hozzájuk a mennyekbõl száll alá, és minõ lesz az imádat örömkitörése majd, midõn ez idegen égi vándort tulajdon azon a nyelven hallják hozzájuk szólni, melyen Istenükhöz szoktak beszélni!
Mámorító gondolat: Istennek lenni.
Ezért a mámorért meg kellett neki lakolnia.
A merész tettnek jutalma szokott lenni; de a kevélységünk büntetése.
És Dávid szívét e percben emberen túljáró kevélység töltötte el.
Isten csak "egy" embert alkotott, s õ azt hitte magáról , hogy most egy egész nemzetet teremt.
Meglett a bûnhõdése érte.
Amint a fénycsoporthoz oly közelre szállt, hogy távcsövével kiveheté annak környékét, akkor látta, hogy az nem város alatta, hanem egy szikláktól szaggatott hómezõ -, s azok a fénygócok ott a hómezõ közepett nem lámpák, hanem tûzkutak. Ott a földbõl feltörõ nafta ég, és körüle hóvilág. S az a magasra feltörõ lobogvány nem gyárkémény tüze, hanem egy naftavolcán: süveg alakú jégcsúcs közepébõl lövell fel magasra a földolaj, az világít oly messzire.
Érdekes tünemény, nevezetes tanulmány a természetbúvárra nézve; de mikor az egészen mást keresett itten! Nem a csodateljes tûzkutakat, nem a mesés naftavolcánt, hanem mindennapi utcákat, prózai gyárkéményt.
Dávid odairányzá légjáróját a naftavolcán fölé, hogy mint szokás, a magasból letekinthessen annak látványába. - A volcántûz nem árt az õ gépének.
Mikor aztán éppen felette libegett a fellövellõ naftalángoszlopnak, egyszerre megszûnt a repülõgépe mûködni, a szárnyai összecsapódtak felül, s többé szét nem váltak, a gép a légbõl alázuhant, mint a lelõtt sas.
- Ah, fölfedeztem! - kiálta Dávid öntudatlan örömmel. - A titkot, mely a gép repülését lehetleníti! Amiért apám elment a túlvilágra. Íme, megtaláltam. A gép közé csapódó nafta megszünteti a dörzslapok érintkezését, s azzal megszakad a villanyfolyam.
Hanem e fölfedezésének most már nem sok hasznát vette, mert megbénított gépe egyenesen és sebes rohammal csapott alá a volcánra. Még annyi lélekjelenléte volt Dávidnak, hogy a kormány felemelésével a függélyes esést harántossá változtassa, különben beleesik a volcán gyomrába; így a gép a hegy oldalára esett, s aztán a cukorsüveg alakú sima meredek jéggúlán sebesen szánkázott alá, míg egyszer aztán belefúródott egy hómezõbe. Dávid csak a hómezõt fedõ jégkéreg ropogását hallá, s aztán egyszerre körül lett fogva föld alatti sötétséggel. Ki tudja, hány ölnyi mélyen fúrta be magát az izzó külfalú gép a völgyet betöltõ hótömegbe?
Most azután el volt temetve elevenen. És vele együtt titkai, nagy tervei, mind eltemetve egy soha más által fel nem fedezendõ világ legelhagyottabb sírjába. És mindazt, amit megtudott, sohasem fogja elmondhatni senkinek.
Kiszámíthatá, hogy mi vár most itt reá. A hajó ajtaját a hótömeg miatt kinyitnia lehetetlen. Az egyik szellentyû, mely a hajó felfelé fordult végén van, nyitva marad ugyan,de azon keresztül sem fog több légzésre alkalmas levegõt kaphatni, mint mennyivel e hajóásta kút tele van. Annak a fenekén õ maga a szénenytermelõ tömeg, mely fojtó lég súlyánál fogva az üreg fenekét megtölti, s neki abban pár nap alattokvetlenül meg kell fulladnia. És ha kiszabadíthatná is magát a hajóból, hogy menekülhetne ki az önásta mély sírból? A hófal enged, abba nem lehet megkapaszkodni. De talán az izzó gép esésekor képzõdött a hóûreg falain valami jégréteg, abba lyukakat lehetne vágni, s úgy lassankint felkapaszkodni a felszínig. De hát azután? A gép nélkül, mely a hótömeg alatt fekszik, hogy mehet innen tovább? És hová? Mi világ van itt? Van-e itt élet?
És mégsem akarta magát elhagyni. Megkísértett egy nehéz munkát.
Eszközei közt volt egy gyémánthegyû üvegmetszõ kés. Azzal hozzáfogott a hajó szabadon álló falán egy akkora darab kikerekítéséhez, amekkorán maga kiférhetett. Hiszen nyomorultabb eszközzel is ástak már rést menekülni vágyó rabok öles börtönök falán keresztül. Csakhogy neki nem volt elég ideje ezt kivinni. A hajó üvegfala a két végén kétujjnyi vastag, s azt átreszelni egy gyémántheggyel nagyobb küzdelem, mintha öles trachytfalat ásnak ki egy tört patkódarabbal. Hatórai munka után annyira kifáradt, hogy nem bírt tovább dolgozni. S ha lefeküdt a hajó alsó végébe pihenni, ott a romlott lég fojotta mellét.
Tizenkét óra múlva lemondott a menekülésrõl. Ereje fogytán volt, feje elkábult; érzé, hogy meg kell fulladnia. És mégsem akarta magát megadni a csúf halálnak. Érzé, hogy azzal, ami az õ szívében lakik, meghalni nem szabad. Nyakkendõjével karjain keresztül odaköté magát a felsõ szellentyûhöz, ahol legtovább érheti ajkát valami éltetõ lég. Azután nemsokára egyik érzéke a másik után halt el. Elõször tagjai lettek érzéketlenné, de még látta maga fölött a halavány világot a mély hótárna kerek nyílásán át. Azután a látás is elhagyta; de még hallott, hallott valami olyan hangot, mintha a szíve mázsányi erõvel dobogna keblében, azután mintha sírban feküdnék, s a vakandokok kaparnák koporsója födelét. Azután a hallását is elveszíté, de még eszmélt. Tudta, hogy hol van, mi történt vele; hogy most meg fog halni. És aztán elveszté az eszméletet is, talán ez már az átmenet az életbõl a halálba. Otthon járt, feleségével beszélt, gyermekeit megcsókolgatta, azután elment a Székelyföldre, utasításokat osztogatott a munkásoknak; majd megtalálta az atyját, s számot adott neki róla, hogy miként végezte el azokat, amik rá voltak bízva. Utoljára úszott valami fényben, mintha millió és millió ismerõs arc ragyogó mind, mint a csillag mosolyogna reá és beszélne hozzá, és õ azt mind értené, és egyszerre látna mély titkokat, mik az égi tejutakba, a csillagködfoltokba vannak rejtve, s érezne valami megnevezhetlen gyönyört, mely nem emberi idegek kéjelgése többé. Ez már talán a halál…
Nagy sokára ismét egy éles sajgás, minõ a jéghideg lég érintése, visszaidézte a túlvilágon járó lelket. Valami tompa fejzúgás, fülcsengés után úgy tetszék Dávidnak, mintha szavakat hallana, embersusogást. Melle tágulni kezdett, nagyot lélegzék, s erre egy nõi hang az öröm csengõ rezgésével kiálta fel mellette:
"Él!" - S e szót, mint az erdõben a fuvallatot a fák, zúgta odább valami.
Ekkor fölnyitá szemeit.
Ugyanaz a hang kiáltá:
"Lát."
Dávid ajkai megnyíltak, a földi fájdalom egészen elállta idegeit; ah, az oly fájdalmas lehet, megválni a túlvilágtól, s visszajönni a földi életre.
Az a nõi hang most halkan rebegé:
"Szól."
Tán atyjától vett akkor búcsút Dávid, vagy Istenéhez szólt, ajkai ez igét rebegték:
"Atyám!"
S arra egyszerre megzendült körülötte ezernyi ezer ajakról e szó: "atyám". Széttekintett. Körüle ifjú hajadonok álltak, fejükön koszorúval, rajtok túl õsz szakállú férfiak, fehér subákban, hosszít, négyszögû botokkal, miken írásjegyek voltak végigróva.
De ez a három szó egyszerre: visszaadott életet, eszméletet a tetszhalottnak, e három rövid, egytagú ige "magyarul" volt mondva.
Ez az õsmagyar nemzet hazája, és akik ott körülállják a tetszhalottat, azok az ifjú alirumnák, a tûzisten szolgálói, és a "sellõk", a vízisten papnéi, és a "firénék", a földisten fehércselédei, s azok a férfiak ott a "táltosok", "gyulák" és "garaboncok", az õsisten papjai; s azok a tûzkutak, az az örök lángú naftavolcán az õ oltáraik s az a szertartás itt a "Zomotor" a feltámadó tetszhalott tiszteletének ünnepe az, ahogy az õsmagyar hagyományok fenntarták emlékeiket, ahogy az dívott még a keresztyén királyok idejében is, amíg azok, a pogány emlékeket tûzzel-vassal el nem irtották.
Itt a keresett õsmagyar nemzet!
………………………………………………………
De hogy "jött" az ide, hogy "van" az most itt?
E nagy kérdésre megfelelnek az õ sokszázados krónikái, amik sok ideig együtt folynak az elszakadt magyarokéval. Az Attila-hagyomány az elvált Nyék, Megyer, Kürtgyarmat Tarján, Ganács, Csabacsingyula, Borotalma, Gézacsopán, Bulcsu, Karabó vezérek története, Béla, Keve, Kadisa, Kádár, Edömér, Bungor, Uzád, Bojta, Rétel, Álmos, Elõd, Kund, Tas, Huba, Töhötöm vezérek elszakadása az õsnemzettõl; az ifjak, kik még akkor deli hõsök voltak: Árpád, Zabolcs, Gyula, Kund, Lehel, Verbölcs, Örs; és a száznyolc törzs, mely velük együtt indult el Attila örökét elfoglalni. Itt azután különválik az egy nép két nemzetének története. Mindig volt a magyar népben két párt: egyik a béke, másik a harc pártja. Már Attila és Buda története megörökíté a két párt küzdelmét. Attila akarata gyõzött; lett gyõzelmének gyümölcse egy fényes szakasz a világtörténetben; de azért mégiscsak Buda neve maradt fenn örökül. A fiú, kit Emõs lángszülõ álmáért Álmosnak neveztek, kivezette a harcvágyó népet az õspusztákról, s otthon maradt Rapson vezérrel a békeszeretõ faj. Ennek az õshazának nem voltak földtani határai; nomád nép lakta föld volt az, miként még ma is, a Volga és az Ural folyók között.
A XIII. század közepe táján, mikor IV. Béla király uralkodott Magyarországon, három magyar dominikánus szerzetes elindult felkeresni az õshazában hátramaradt rokon nemzetet. A három közül csak egy jutott el odáig, Julián; az megtalálta az õsnemzetet, beszélt vezéreikkel, azok tudaták vele, hogy kelet felõl mily óriási vész közeledik Európa felé, Dzsingisz kán milliónyi hordái megosztoztak a világ fölött, s indulnak keletnek, délnek, elpusztítani a mívelt népeket. Õk sürgeték Juliánt, hogy sietve térjen elszakadt testvéreik országába vissza, s hirdesse közöttük, hogy most kell meghordozni a véres kardot, mert nagyobb ellenség jõ rájuk, mint volt hajdan a kazár és besenyõ. Julián vissza is jött, s tudósításának lapjait a magyar történelemben mint hiteles adatokat õrzik. Hogy a mongol vérfürdõ hogy árasztá el Magyarországot azután Béla király alatt, az meg van írva ; hanem hogy az õsmagyar nemzetbõl mi lett, azt nem tudta meg soha senki. Pedig hiszen az eltávozott száznyolc családon túl még ott maradt az õshazában kilencvenkét család; csaknem annyi nép, mint az eltávozottaké. S ha annyi népet kiirtottak volna, valami nyoma csak maradt volna e nagy romlásnak; egy kunhalom, csontokkal, ércemlékekkel tömve; vagy elhurcolta volna õket a gyõztes magával mint rabszolgákat, ahogy elhordta a többit, s a kerek világon valahol maradt volna fenn egy falu, egy aul, egy szállás, mely a magyar nyelvet tartogatta volna, mint ahogy fennmaradt az Amur pusztáin nyolcvanhat külön nemzet, melynek saját nyelve van, mely mással össze nem olvad, s némelyiknek a száma alig megy már át az ezeresbe. Ezek közt meg kellene találni a magyar ajk népét is, ha azt is magával sodorta volna a mongol áradat, mint a többit.
De azokat nem ragadta magával.
Tana volt az akkori Volga vidéki magyar nép vezére.
Ez így okoskodott.
Ha Kubláj kán ötszázezer mongol lovasát itt bevárjuk , azok bennünket bizony levágnak. Ha futni akarunk elõlük, minekünk kell az elõttünk álló népeket megrohannunk, s akkor vagy mi vágjuk le azokat, vagy azok minket. Kubláj kán ötszázezer harcosa pedig még mindig a hátunkon lesz.
Tehát - kikerüljük õket.
Ha õk jönnek keletrõl nyugatnak, mi megyünk nyugatról keletnek.
A bölcs Tana vezér számítása igen egyszerû volt és természetes.
Háta mögött az Arál-tó. A nomád törzsek ménesei, csordái e tó partjáig szoktak terjeszkedni, s a törzs vezérei gyakran hírül hozák, amióta a pusztát lakták, hogy az Arál-tónak szokása némely évben egészen eltûnni. (Hiszen Magyarországon is megtörtént az az utóbbi tíz év alatt, hogy a Fertõ tava egészen kiszáradt, a medrét birtokbavették, felszántották, épületekkel, gyárakkal beépítették; az utóbbi években aztán megint elõjött a tó, újra megtelt, s most a gyárak kéményein ungok, békák kuruttyolnak.) Hanem az Arál-tó a Fertõhöz képest valódi tenger. És mégis el szokott tûnni egy-egy évben, s akkor fû terem a helyén.
Tana vezér messzelátó bölcs volt, nem elégedett meg azzal , amit tudott, az okát kereste, s rájött, hogy az Arál-tó olyankor szokott kiszáradni, mikor a két nagy tápláló folyam, az Oxus és a Karassó medrét megváltoztatva másfelé veszi irányát, s valamerre a kizil-kumi pusztában eltéved. Ha azt a maga bolondságától megteheti a két nagy folyam, akkor még inkább megteheti, ha emberi ész segít rajta. Tana vezér nekiállította a népét, s a két folyam torkolatait kövekkel elrekeszteté, álmedreit kiásatta, fordulóit iránytévesztõ sarkantyúkkal megtörette, s azzal mind a két folyam ahelyett, hogy az Arál-tóba szakadt volna, nekizúdult a pusztának, melyet hosszában fog körül, mint kettõs védsánc, a harmadik erõd az Arál-tó maga. De minden erõdnél jobb oltalom a mocsár. Azon nem tudnak Kubláj kán lovas hordái keresztültörni. Víz-isten védi a maga népét.
Most aztán mind a két oldalon védett út állt elõttünk; egész fel a Bolor-Dagh hegyekig. Ide a hegyországba akarta elvezetni népét Tana vezér. Több mint kétszáz mértföldnyi út odáig. De ennél hosszabb útja volt Álmos népének a Kárpátokig, s harcos nemzetekkel is kellett küzdeniök útközben. Tana vezér népének pedig az egész kizil-kumi pusztán senki sem állt ellent, s kétfelõl védte vonulásukat a két folyam minden mocsara. A mongol hordák végigrobogtak az útjokat álló két mocsár mellett, s az Arál-tó vidékén a Volga és Ural között nem találtak már mást, mint a sátorok tüzeinek helyét; az õsmagyarok még az áldozóhalmokat is szétbontották, nyomaikat, mint egykor az Egyiptomból menekvõ zsidókét, elfedte az Arál-tó, melynek sekélyein gulyáikkal, méneseikkel átgázoltak.
A kizil-kumi pusztában jól rejtve voltak azalatt, míg Kubláj kán mongol hordái Európa belsejében dúltak, más táboruk pedig Indiát pusztítá. Ekkor az idõt felhasználva, egyszerre felkerekedtek, s gyors ügetéssel indultak meg a Kara-Dagh hegyei felé. Tana vezértõl hadvezéri remeklés volt e táborjárat. Ahol Dzsingisz kán székhelye állt, Szamarkánd alatt törni keresztül. És ez is természetes észjárás volt. Ha a mongolok két világrészt elárasztottak táboraikkal, akkor odahaza nincs hadseregük. És valóban úgy volt. Mikor Tana vezér félhold alakban felállított táborával megjelent Szamarkánd alatt, az otthon maradt Mitraj kán ijedten zárkózott be elõle falai közé, s a fenyegetõ magyar vezérnek sarcot fizetett, pénzt, kelméket, élelmiszert, marhát, tevét, s öröme nagy volt, mikor a rettentõ tábort városa alól elhúzódni látta, mely ránézéssel százezer lovagra volt becsülhetõ. Hanem aztán az öröme nagy hirtelen haragra változott, amint megtudta, hogy a lovagok fele asszony volt; s a többi része is rosszul fegyverzett, hadhoz nem szokott nép, hogy õ egy menekvõ hadnak fizetett most sarcot. Rögtön utánuk is indult összegyûjtött harcosaival szégyenét megtorolni.
Csakhogy mire utolérte õket, már akkor azok a Kara-Dagh hegyek között voltak, s most aztán Föld-isten védi a maga népét.
Szoros utakon, hegyszakadékokon át menekült a békeszeretõ nép, üldözõi elõl, elrontva az utat, betömve a hegyszorost maga mögött, s míg az üldözõ az út megnyitásával veszõdött, azalatt a futó nép ismét egy hegybástyával odább hatolt. Így szorították õket üldözõik; mindig odább, mindig feljebb, egyre kietlenebb völgyek közé, míg egyszer a vérszomjú ellenség elõl egy napjáratig tartó szûk sziklafolyosón keresztül menekültek át, melynek alig tíz öl széles talapját háromezer lábnyi magas sziklafalak szorítják közre, s utoljára átalakul a nyílt folyosó egy hosszú, hegybontó alagúttá, minõ a Pausilippo folyosója, vagy az erdélyi római kapu barlangja, vagy a hírhedett Caspiae portae.
Itt azután elmaradtak tõlük az üldözõ mongolok, a föld alá nem volt kedvük ellenségeiket követni. Tana vezér népe pedig egy völgykebelt talált maga elõtt, melyet körös-körül óriási hegyek kerítettek be.
Ez volt azon rejtélyes ország, amelybõl Ázsia óriás folyamai erednek. A természet remeklõ mûhelye.
A völgyekben, miket a szelektõl minden oldalról szirtfalak védnek, délszaki növényzet, a tea, cukornád, bambusz szabadon terem. Pálma és kenyérfa éppen úgy díszlik, mint Kelet-Indiában, azzal az áldott különbséggel, hogy hiányzanak az erdõkbõl az indiai zsangálok tengõ élõdi növényei, a liánok nem fonnak szövevényt koronáikra, és nincsenek benne maró bogarak, nincs szúnyog, darázs, méh e hegyek között, annálfogva énekes madár sincs, csak magevõk; a buja mezõket uratlan csordái lepik a kiangoknak (apró, szelídíthetõ vadlovak) s a hosszú gyapjat hordó jakoknak, mikben egyesülve van a gyapjúadó juh, a teherhordó teve és a tejet, húst adó tehén; a hegyoldalakon elszaporodva a finom szõrû lár ma és teveõz, s egész csordaszámra Marco Polo máshonnan kiveszett vadjuhai. Amellett éktelen mélységektõl átszaggatott völgyek, mikbe rohanó folyamok szakadnak alá, amik a mélységben eltûnnek, s nem jönnek messze napi járókig elõ, míg alantabb egy-egy nagy, örökké háborgó tó sejteti, hogy tán ez az eltûnt folyam gyûjtõmedencéje, amibõl ez újabb százöles szikla-fokról omlik ismét alá. A völgyekben indiai léghõség; a magasokban örök hó, jéghegyekkel, melyek költözködnek, odábbcsúsznak, nõnek és roskadnak, volcánokkal, melyek folyton élnek és naftaforrásokkal, melyek lángoló kutakat képeznek.
És - ember nem lakta az egész vidéket. Oly szûz volt az minden emberi lénytõl, mint a Mosquito-sziget. Elzárva minden oldalról a szomszéd országoktól, egyedül a szûk hegyszakadékon hozzájárulható, nem csoda, ha az ember létezése aeonjain keresztül felfedezetlen maradt.
Most megkapta õs települõit. Kétszázezer lélek, erõteljes, egészséges férfi, nõ, gyermek, béke, szabadság és tiszta erkölcsök népe, kik közt nincs se rabszolga, se kiváltságos úr, csupán önválasztotta vezérek : rabonbánok, és "kádárok", kik a rendet fenntartják, s a "perest oldók", kik bíráskodnak, s a pereket elintézik õs szokás, nem írott törvény szerint, kiknél nincs papi rend, nincs pozitív vallás; az Istent a nagy természet elemeiben tisztelik: a napban és az örök tüzekben, mik hegyeik közt égnek; a földben, mely szikláival védi, gyümölcseivel táplálja az õ népét; a vízben, mely örök zúgásával hirdeti az örökkévaló hatalmát, s a légben, mely mindennek éltet ad. Alirumnáik a szûzek, kik az örök tüzeket õrzik; táltosaik, gyuláik a vének, kik a tûzáldozatot, a fehér ló áldozatot végzik. Mitológiájuk csak a természet jelenségeibõl áll; tündéreik vannak a "bábabukrában" (mit mi szivárványnak hívunk), a "Nemerében", mely a viharon nyargal; rossz szellemeket sejtenek a betegségek alatt, s nevezik azokat mirigynek, gutának, csomának; de az ördögöt nem tartják nagy tiszteletben, annak a neve csak "hopcihér", jót várnak a lidérctõl, õrizkednek a megrontó "kiszétõl" s "vahortul"; ereklyéül tartogatják a "kádári kardot", mely égbõl esett, vasból készült; a szerzõdés kelyhét, melybe az esküvõ vezérek vérüket csorgatják; tisztán tartják a forrásokat, megcsókolják a földre esett kenyeret; a csillagokat nevezik Göncölnek, Cséplõnek, Kaszásnak, Ökörhajtónak, Aranytyúknak, Szitás lyuknak; de vallást nem csinálnak belõle. Aki akarja hinni, hiszi, aki nem hiszi, nem égetik meg érte. Aki áldozni kíván, odamehet, aki nem kíván, otthon maradhat. Az õsökrõl, viselt dolgaikról, a csodaemberekrõl énekelnek a hegedõsök; azoknak a dalait utána éneklik, s a hagyomány élõ ajkakon száll fiúról fiúra.
A letelepülés elsõ századában a Demavend volcán utolsó kitörése egész világváltozást okozott a nagy bérctömeg sziklái között. A messze terjedõ földrengés ötvenezer mértföldnyi területet háborgatott fel. Ekkor az a sziklafolyosó is összeomlott, amelyen keresztül Tana népe új honába menekült. És azután az ott maradt nép számára nem volt több kijárás az emberlakta világba.
Hét század folyt le fölöttük, és õk be voltak e helyre zárva, mint egy szigetre.
Eleinte téjjel-mézzel folyó Éden kertje volt az rájuk nézve , melyben arany idõket éltek. Hanem azután, ahogy szaporodott a nép, az éden szûkülni kezdett.
Pedig az áldás megjött. Minden új század csaknem megkétszerezte a népszámot, s bár szigorú erkölcseik, hitvesi hû családéletük által a túlnépesedésnek korlát volt vetve, de másfelõl soha háború nem fogyasztotta a népet; egészséges hegyi levegõjét nem kereste fel semmi járvány, idegen népekkel érintkezés által nem hurcoltak be dögvészt, nem haltak az emberek rakásra; sõt mivel minden ember mértékletesen élt, annál nagyobb vénséget ért, együtt volt az õsapa a háznál a dédunokákkal.
A hetedik században már hatmilliónyi nép élt akkora földterületen, amekkora fél Erdély; s annak a térnek is egyharmada szikla, folyammeder és tófenék.
És annak a hatmillió embernek mégis élni kellett azon a körülzárt földdarabon; mert ki nem mehetett róla. Élnie kellett abból, amit az a darab föld ád, mert kívülrõl nem hozhatott be magának semmit.
Ez a helyzet próbálta ki aztán, hogy mire képes a szükségtõl kényszerített ember. Egy nomád nép, mely senkitõl nem tanulhatott semmit, mely senkitõl nem kérhetett ismeretet, segélyt, tanácsot, magára hagyva, kényszerítve a vas szükség által, lassankint átalakult földmívelõ, iparûzõ néppé, s a huszadik századában a keresztyén idõszámlálásnak e kis országnak már nem volt egy foltja, amely mintagazdasággá át ne lett volna alakítva, s nem volt egy embere, a gyermektõl kezdve az állam vezéreig, aki valami munkával ne szolgálta volna meg azt, amit a föld ád neki.
Egész területük keresztül-kasul volt szeldelve csatornákkal , az volt a közlekedési hálózat, s egyúttal öntözésre szolgált. A folyamok, csatornák partjain álltak végigépítve házaik, nem városokká összetömve, s a lépcsõzetes háztetõkön is konyhanövény tenyészett. Gyümölcsfasorok szegélyeztek minden utat. A legmagasabb hegyek, mint egy mexikói teocalli fokozatos escarpe-okra vágva, rizst termettek, melynek öntözését öntalálmányú vízemelõ gépek végezék el. Nem volt rossz föld, nem volt futóhomok az egész országban; mesterséges trágyával a holt agyag és a sívó fövény is televénnyé lett nemesítve. A hegyszakadékokat gátakkal elzárták, s úgy fogták fel a tavaszi vízáradásokat, az elzárt völgyeket pedig lassankint beiszapolta az ár, s lett a sziklavölgybõl gyümölcstermõ kert. A dúvadak minden faját kiirtották, fogyott vele az együttevõ mihaszna csõcselék, hanem egy párducfajt megszelídítettek háziállattá, s ez pótolta náluk a kutyát; mit nem hozhattak magukkal menekvõ útjokban, hogy ugatásával el ne árulja a tábor hollétét az ellenségnek. A szelíd párducot használták vadászatra; egy gémfajt (a lúvit) pedig halászatra fogtak.
A szükség élesítette a természetes észt. Elzárva a külvilágtól, öntudatlanul is versenyt futottak azzal. Maguktól kellett mindent feltalálniok: híd- és útépítést, saját stílt az architektúrában, bányászatot, hutakezelést, kohót, embererõt sokszorosító gépeket, saját betûikkel öntalálmányuk szerint önkészítette papírra tanultak nyomtatni, s ismereteiket rendes iskolákban közölték az ifjúsággal, szövõszéket alkalmaztak a sebes folyamár által hajtott kerék fölé, s szõttek géperõvel. Volt saját idõmérõ gépük. Rég feltalálták, hogyan kell a naftát a föld mélyébõl bambuszcsöveken át elvezetni a lakházakhoz, s fõzéshez, világításhoz használni. Új szövetanyagokat fedeztek fel, megnemesíték a lámát, hogy gyapja finomabb lett a merinó juhénál, s jakcsordáik hosszú szõre selyemkint fonható lett; csalán- és pozsgárfajok rostja termette vászonnemûiket; szabadon tenyészõ selymérek adták asszonyaikra a selyemköntöst. - Voltak jeladó harangjaik, s azok számára épített magas tornyok. Üveget, porcelánt, kõedényt készítettek, mely versenyzett az európai és kínai gyártmányokkal.
Már a múlt század tudósai, Darwin, Oliphant, Schlagintweit feljegyezték azt a tényt, hogy - a Himalája hegyvidéknek, valami sajátszerû szelídítõ hatása van az állati életmûszerekre.
Tudós Wagner a XVII. században, kínai írók után azt jegyzé fel, hogy amely tigrisek a kin-tseui hegyek között laknak, az embert nem bántják; Schlagintweit antilopcsordákkal találkozott, melyek az utazókat egész közelre bevárták; Darwin a Himalája-erdõk madarairól jegyezte fel, hogy azok oly szelídek, mint a háziállatok; mikor az erdõben leült falatozni, a foglyok, fácányok körülsereglették, vállaira szálltak, egy fenyõmadár éppen a csészéje szélére szállt le, s engedte magát a csészével együtt a földre letenni; minden utazó természettudós azt tapasztalá, hogy e hegyvilágban a tyúkok, pulykák, pávák éppen úgy tenyésznek még vadon az erdõkben, mint ahogy házi baromfinak szelídültek a fácányok, túzokok és reznekek, pompás válfajokat szaporítva.
Minõ varázs ez? A geodaemon? A égnek, földnek, napnak, víznek összehatása mindenre, aminek kedélye van? Az állatra úgy, mint az emberre?
Mert az ember is oly békeszeretõ e vidéken. Nem viselnek itt háborút; még önmaguk közt sem verekszenek a népek, ami még nagyobb csoda. A Himalája és Karakorum-hegyek minden nemzete egy embert választ meg Istenének, s azt imádja. S e kultusznak mély értelme van. Az embertársban tisztelni az Isten képét. A Láma-imádók nem ölnek embert. Az nekik annyi, mint Istent ölni.
A Kin-Tseut lakó magyar faj is ily békeszeretõ. Már eredetileg azon õsöktõl örökölte e hajlamát, akik kerülték a hadakozást. A hegyvilág elandalító varázsa megörökítette ezt bennük. A természet bûbája, a felséges ellentét a völgyek pálmavirányos öröktavasz látképe s a rögtön elõmeredõ óriási havasok bálványai között mindenkire ellenállhatlan bûverõvel hat; ez lefegyverzi a nehéz indulatokat s szeretni tanít.
Aztán a Kin-Tseu népének nincs szeszes itala. Szõlõ nem honos ott, s vándormadara a hegyvilágnak nincs, mely annak magját ott elhullatta volna; a szeszgyártást nem találták föl; a savanyú lótejtõl, a kumisztól undorodnak, a gabnaféle kell náluk kenyérnek, serkészítésre nem vesztegetik; s a pálmaborkészítést erkölcsi fogalmaik tiltják, a lecsapott levû pálma kivész, s a gyümölcstermõ fát elpusztítani náluk a földisten ellen való vétek.
A hegyvilág lakói vízimádók. És az a víz meg is érdemli , hogy imádják. Olyan a Himalája és Khokonoor forrásvize, mintha a föld anyateje volna; tiszta, üdítõ, lélekébresztõ ital. Nem lehet vele betelni. Akik ezt isszák, részegei a józanságnak. Azokra nézve undorító azontúl minden ital.
Nemes ércekben, különösen aranyban gazdagok voltak az ország bércei ; a kínai kormány maga is aranymosó telepeket tart a két nagy folyam zátonyain, pedig azok csak a morzsákat iszapolják odáig; itt kifogyhatlan erekben van még a világkormányzó érc, s darabokban elszórva is található, mint Ausztráliában. S ami aranyat, ezüstöt kétszáz év óta kibányásztak ez országban, azt nem vihették ki sehová, az benn rekedt. Milliárdokra kell menni e nép kincsének. Úgy is van. A nép minden osztálya pompát ûz gombok, csatok, láncok dolgában, amik mind ezüstbõl, aranyból vannak; leányok pártáján, nõk fõkötõin, nyakláncain, kösöntyûin hirdeti túlszaporodását a nemesérc; a gazdagok asztalain tányérok, billikomok, kulacsok tömör drága ércbõl, s az ország fõvárosában a nap templomának kupolája tiszta vert aranyból készült.
Dávid felületes felszámítás szerint kétezermillióra becsülte az arany-ezüst készletet, mely a kin-tseui rokon nép birtokában van. (Hiszen nyolc század alatt Magyarország arany-ezüst termelése ezt meg is haladja - hol van hát?)
De ami Dávidra nézve becsesebb volt a felfedezett ország minden kincseinél, az a nép nyelve.
Tiszta, vegyületlen magyar nyelv az. Nem válfaj, nem rokon idióma, de azonos az európai magyarral, mint ahogy azonos a székely, a csángó; csupán a kiejtésben van valami idegenszerû. Hiányoznak belõle az európai magyar nyelvben meghonosult idegen szavak, a tudományosan képzett és bevett mûszavak, azok helyett sok õsszó él benne, tárgynevek, igék, mik a magyarban mint helységek nevei fordulnak elõ. A két nemzet különben tökéletesen megértheti egymást, mint ahogy megértették az õsök Dávid szavait az elsõ találkozáskor, és Dávid az õ beszédüket.
Azok elmondák neki, hogy éppen hajnali áldozatot tartottak a tûzkutaknál, midõn megjelent az a fénylõ égi csoda hegyeik felett, hangos döngésével zengve le a magasságból. Mítoszi lény volt az elõttük : Csaba vezér szárnyas táltosa. Mikor aztán a fényes alak a tûzbálvány által lesújtva aláhullott, a hóhegyben, mély aknát fúrva esésével, a "gyulák" jósszavára a nép hozzáfogott az akna irányában egy tárnát ásni a hótömeg alá, hogy a leesett tündért kiszabadítsa. Így találtak rá a légjáró gépre, s kivontatták azt a szabadba, s miután nyitjára találtak, a benne aléltan fekvõ férfit így hozták életre, s most imádattal várják szavait.
És Dávid beszélt nekik röviden, velõsen.
Elmondá, hogy õ nem Isten; hanem rokon. Fia annak a testvér nemzetnek, mely Álmos alatt messze földre kivándorolt. Elmondá a nép történetét, nehéz küzdelmeit, mostani sorsát. Felfedezé elõttük, hogy künn a nagy világban mennyi új találmánya az emberi észnek segíté az embert a világ urává lenni. Azok hallgatták áhítattal, a tudvágy szomjával. Mikor Dávid végül a találmányok koronáját, a légjárót mutatta be nekik, szemük láttára emelkedve fel azzal a magasba, s ismét leszállva közéjük, és aztán megmagyarázta nekik, hogy ez nem földöntúli csoda mûve, hanem a természeti erõk gépmozdító hatalma, s hogy ilyen hatalom tömérdek van, és az mind az emberi ész alattvalója, akkor az õsz táltosok nyakába borultak, és könnyezve kérték: "tanítsd meg hát ezekre a mi népünket".
Éppen ez volt Dávid kívánsága.
Megköszönte a rokonoknak a szabadítást, azok õs szokás szerint megcsókolák, a férfiak homlokát, szakállát, az áldozó szûzek, az alirumnák, sellõk, a firének arcát és ajkait. Ah, de ezek szûz, szent csókok voltak; s nem a kínai tudós által leírt "Anaitis bálványozás" sokszorozott kéjmámora, ami többféle név alatt és névtelenül ismeretes volt Babilonban, Rómában, Párizsban, Szentpétervárott, a kelet minden városában, csak a magyar és a germán fajoknál nem volt otthon soha.
Tizenkét táltos és gyula vállalkozott rá, hogy Dáviddal együtt a repülõgépben utazza végig az országot. Ez ország neve volt a bennlakóknál "Kincsõ". Egyszerû, természetes elnevezés, "Kincs õ"; - aki hazát, kenyeret, aranyat, békességet, egészséget ád fogadott fiainak. A kínai tudósok, amíg a közlekedés fennállt ez országgal, valószínûleg e szóból csinálták a kínai Kin-Tseut, mely náluk ismét "hegyországot" jelent. Megfordítva is történhetett. Mi nevezzük ezentúl Kincsõnek.
Dávidot, ahol csak megjelent, mindenütt az imádat hódolatával fogadták. Nem voltak nekik villanytávírdáik, a népajk adta tovább a hírt, s az mégis megelõzte jövetelét. Dávid egy egész hónapot idõzött Kincsõben, s az alatt tanulmányozta a népet és országot. A nép valóban túl volt szaporodva, s a föld a legjobb mívelés mellett is csak szûken táplálhatta már lakosait. A hegylakók azonban semmi kecsegtetéssel nem voltak rábírhatók, hogy valaha más hazát keressenek. Oly tiszta lég, oly tiszta víz, oly szép havasok, oly zöld erdõk nincsenek a világon sehol. Ellenben a rónák lakóinál rögtön gyújtott az eszme más hazát keresni, hol van sok föld, olcsó föld, láthatártalan puszták; azokon megtelepülni. Mikor Dávid elmondta nekik, hogy hasonló légjáró, aminõn idejött, sokezerével van még odahaza, a rónák lakói százezerével gyûltek hozzá, felajánlani magukat, hogy rögtön vele mennek.
- Lassan a testtel - mondá nekik Dávid. - A honfoglalás nem megy most olyan könnyen, mint ezer év elõtt. Minden darab földnek ura van most, s fegyverrel nem foglalnak többé földeket. A birtokot meg kell szerezni, a polgárjogot meg kell szolgálni. Elébb tanulni kell mindent, ami a külvilágban életadó tudomány. Ha akartok tanulni, én adok nektek tanítókat.
Az õsnép örömmel kapta fel ez ajánlatot. Az elsõ felszólításra kétszázezer ifjú, tizenkét évestõl tizennyolcig, jegyeztette fel nevét azok sorába, kik a világ tudományát tanulni akarják. Ez bezárt országuk kulcsa.
És akkor kezdte el Dávid Magyarországról a néptanítókat egy mindenki elõtt titokban tartott célra magához gyûjteni. Iskolamesterek és tanárok eddig hallatlan fizetések mellett szerzõdtettek, s feloszlatott szerzetek tagjai meghívattak egy magas misszióra; s azok mind átköltöztek Kincsõbe az új nemzedéket oktatni. Azután a technikai ismeretek gyakorlati tanítói vándoroltak oda; kik a bányászat, kõszénaknászat terén új kincsforrásokat nyitottak az országban, kik a gépekkel, gõz- és hõléghajókkal ismerteték meg a népet, s megtaníták azt saját bányászta, olvasztotta ércbõl az újkor leviatánjainak alkotására, kik megtaníták neki a papírkészítést és a nyomdászatot; kik megismerteték azt a mindennapi élet vegytanával, és végül megtaníták neki az emberi találmányok legrettenetesebbikének, a lõfegyvernek kezelését is. Az új nemzedédnek arra is készen kellett lenni, hogy fogadott hazáját keble tüzével és fegyvere tüzével védelmezze, mert annak ellensége körös-körül sok, azt nem védi áthághatlan bércfal!
Az új nemzedék tanult és dolgozott szorgalmasan, az új hazába vágyók serege az évek: folytán felszaporodott félmillióra; ezeknek az oktatása eleinte sok pénzbe került, késõbb a költséget megtéríté a jövedelem. Kincsõország az új nemzedék gyárainak termékeit arannyal fizette. De jöttek ismét új kiadások. Az egész nemzedéket fel kellett fegyverezni és páncélozni. Mindezen kiadások névtelenül, egyedül e cím alatt "Kin-Tseu" lettek beiktatva az Otthon állam számadásaiba, s , az igazgatóság és az országgyûlés megnyugodott benne évekig hogy azok Tatrangi által jó helyre fordított beruházások.
Õ pedig hermetice elzárva tartá a titkot, ami a hegyországon belül történik. Aki egyszer innen oda hagyta magát vitetni, az kötelezve volt bizonyos ideig ott maradni, vissza nem jöhetett onnan, s tudósítást itthon maradt rokonainak csak hírlapi úton küldhetett, s a tudósítások egyedül az Otthon világjegyekkel nyomott lapjában jelentek meg.
Mikor fognak visszatérhetni mindezek? Mikor jöhet ki az egész átköltözésre kész nemzedék? Erre bizonyos választ adott a vele szerzõdötteknek Dávid. - Abban az évben, mely az Otthon városa alapításától tizedik.
Tudta jól, hogy ez lesz a válságos év, melyben az ármány még egyszer megkísérti majd felfordítani fejtetõre a világot, s felülkerekíteni bûnt, butaságot, erõszakot.
Az Otthon alapításának tizedik éve nyitja meg Kincsõ ércfalait.
Azalatt az új nemzedék tanul, gyakorolja magát, mívelõdik, dolgozik, pénzt gyûjt, azt gyümölcsözteti, állami rendhez szokik; egy társasággá tömörül össze, hogy mikor a hívó óra üt, mint egy óriás léphessen a világ közepébe, tetõtõl talpig felkészülten, betanultan, gazdagon.
Az új nemzedék az ésszerû hitet is felveszi azalatt, szabadon, a hierarchia rendszerétõl menten, ahogy azt a szeretet istene magyarázta meg az emberi szívnek, s vallása egységes: se nem katolikus, se nem protestáns, se nem zsidó: a szeretet vallása az. Nincs hitvillongás.
És míg ezek lassan végbemennek, mint a korallszigetek emelkedése: azalatt künn a nagy világban nem sejti a mozgalmat senki. A légjárók hajósait Tatranginak adott eskü kõtelezi nem szólni semmit Kíncsõ titkairól senkinek; még a feleségnek sem. Ugyanezen fogadás köti viszont Dávidot is velök szemben. S Dávid meg szokta tartani fogadását. Pedig Rozáli szemei nedvesek voltak, Rozáli arcai hervadtak Kincsõ titka miatt, hanem azért Dávid még e drága könnyekért sem árulta el Kincsõ titkát.
Hiszen csak két év van már hátra.
Mintegy ötmillióra mehetett a nép száma, melyet Dávid a Kíncsõ sziklaországban bezárva talált. Éppen elég - nyereménynek, és nem túlságosan sok. Nagy küzdelem lett volna a meghódításával, ha akár egy hosszúsági fokkal odább, akár egy szélességi fokkal lejjebb telepedik le a vándor törzs. Amott a kínai, emitt a kelet-indiai nép közé kerül. Akár egyik, akár másik szokásait vette volna fel, képtelen erõfeszítésbe került volna az európai míveltség számára való visszahódítása; a buddhizmus, lámaizmus, a sámán és brahmin hitágazatok, a dervisek, kanféta papok, boncok és lámák fanatizmusa kiirthatatlan; a vallásos fogalmakon alapult kasztrendszer az újkor uralkodó demokrata irányzatának úgy áll ellent, mint az indus dzsangalok folyondár szövevénye az utazónak. Jó szerencse, hogy el volt zárva e népfaj minden kínai, mandzsu és indus befolyástól. Megmaradt õs eredetiségében. A magyar õsnép napimádó, elemeket tisztelõ volt. Bálványai nem voltak. Az elemimádástól az ésszerû valláshoz könnyen átvezethetõ egy nép. Isten neve náluk is Isten volt. Régi hagyományok emlegettek egy hadistent is, "Damasek" isten név alatt: annak már oltára sem volt sehol. De égtek a "tûzhalmok" a "Runa" tiszteletére, kit a "Béke" istennõjének tartottak. Rossz szellemeiket nevezték "Ármánynak, Manónak, Mirigynek, Nemerének", de nem féltek tõlük, a viharnak lisztet szórtak a szemébe engesztelésül, s ha nem szûnt dühöngeni, kést hajigáltak belé, hogy elvágják a szárnyát; nem nagyon féltek az ördögtõl. Voltak hagyományaik a "vízi hüvelvény"-rõl, a fanyövõ vasgyúró óriásoktól, hüvelknyi Pilinkóról; de azok nem emelkedtek a népmesék mondakörén túl a mítosz magaslatáig. Áldoztak a kutaknál, forrásoknál, a tûzkutaknál, tûzhányóknál, s áldozattevõ papjaikat nevezték gyuláknak, táltosoknak: de ezek nem emelkedtek a közönséges emberek rangján túl, s az ünnepnapokon kívül csakúgy folytatták a szántás-vetést, kézimunkát, mint más halandó. Az elemek papnéi, az alirumnák, sellõk, firénék, ha férjhez mentek, megszûntek a szertartásokban részt venni, s csak vénségükre, mikor arcuk össszetöpörödött, szemeik megveresedtek, emelkedtek ismét a "kisze" - "kokós" bûbájos hírébe: az is inkább tréfás elnevezés volt mint komoly. A magyar faj nem volt a fanatizmus betege soha. Társadalmi rendjükben nem volt sem ûr, sem rabszolga: egyenlõ volt minden ember, s szabad ura tetteinek. Minden elöljárójukat szabadon választották; a rabonbánokat, kik a székek rendét fenntarták, a perestoldókat, kik igazságot szolgáltattak, a kádárokat, kik a belbékét fenntartották s a horkászokat, kik a közadót beszedték s a közszükségletre feloszták; végre a hét vezért magát, s a hét vezér a Tana-családból eredõ fejedelmet, ki választása napján megtette a napvágást az égbõl esett karddal. Vezérválasztáskor még dívott a szokás, hogy a vezérek karjaikat megszúrva, vérüket egy közös áldozókehelybe csorgatták, s ez volt az eskü pecsétje. Mikor egy fejedelem elvénült, elméjében meggyengült, s látta azt, hogy népének nem használhat többé: önakaratából leszállt a trónját képezõ pajzsról, elbujdosott a Khokonoor-hegy örökzöld erdejei közé, nem jött többé vissza: a táltosok hírül adák a népnek, hogy Damasek isten magához szólítá a fejedelmet, s a vezérek választottak a Tana törzsbõl új, fiatal, életerõs fejedelmet.
Ez egyszerû szokások mellett könnyû volt az új kor civilizáló fogalmait meghonosítani. Nem volt ellenállás sehol. A gõzgép, a villany, a távírda, a nyomda, a repülõgép ellenállhatlan apostolai az új evangéliumnak.
Elõre látható volt, hogy két évtized, minden erõszakos parancsszó nélkül, átidomítja az egész õsnemzetet, s ha az idõ haladtával a két különszakadt testvérnemzet egymással újra elegyülni fog, mind a kettõ kölcsönadandja egymásnak jó tulajdonait, lesz belõle egy érckolossz, mely egyik lábával Európa, másikkal Ázsia közepén foglalva állást, fejével a mulandóság gõzkörén túlemelkedik.
Ez érckolosszt látta maga elõtt Dávid, valahányszor az Otthon és Kincsõ közötti légi utat végigmérte légjárója szárnyaival; nem csoda, ha a fényes bálványképtõl nem látta a magában epedõ asszony egyre halaványuló képét.

Forrás: A jövõ század regénye (1872-1874)
Kritikai kiadás. Regények 18-19. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

A LEAOTUNGI EMBERKÉK

Csia Csingi császár tizenhét esztendõs volt, amikor atyja halálával a nagy kínai birodalom trónjára lépett.
Az a szokás Kínában, hogy a koronával együtt mindjárt feleséget is adnak az új császárnak, azt pedig az anyja, az özvegy császárné választja ki számára a birodalom háromszáz legszebb hajadona közül, akiket Pekingben minden tartományból felküldenek.
Csia Csingi azt mondá:
- Sohase fárasszátok azokat a leánykákat, majd választok én magamnak feleséget a magam tetszésére.
Nagy felháborodást keltett az ifjú császárnak ez a nyilatkozata az egész udvarnál. Szokatlan az, hogy a kínai császárnak saját akarata legyen, hogy az az saját szemével akarjon nézni, a saját fejével gondolkozni s a saját kezével utánanyúlni valaminek: ha mindjárt egy szép leánynak a keze legyen is az a valami.
Az anyakirályné azt mondá a mandarinoknak:
- Rá kell hagyni! Meglátjuk, hogyan kezd hozzá, hogy õ maga válasszon magának feleséget.
Csia Csingi pedig életrevaló fiú volt - kínai császár létére.
Azt mondá:
- A hónap huszonharmadik napján van a birodalom második fõvárosában, Nankingban, a nagy Nioma-ünnepély, arra én személyesen le fogok menni.
A Nioma a kínai birodalomnak a védõistennõje, asszonyi alak, akit minden hajó orrára kifaragnak, s akinek a legfényesebb pagodákat építik. A nankingi porcelán torony is az õ tiszteletére lett emelve.
Ennek az ünnepére a kínai birodalom valamennyi szépsége össze szokott seregleni Nankingban.
A császár elhatározásának semmiképp nem lehetett ellentmondani. Neki kötelessége trónra léptekor Nankingot meglátogatni.
A hónap huszonharmadik napján az egész pekingi udvar együtt kísérte Csia Csingi császárt Nankingba. A császár legközvetlenebb kíséretét képezték a három rangosztályba sorozott hölgyek, akik között a legelsõ rangfokozatot képezik a Csiamkáják, azaz "okosak", a másodikat a Tatájunák, vagyis "gondosak", a harmadikat a Siáták, vagyis "szorgalmasak". Az elsõk arra valók, hogy a császárnak a szavait a közönséggel írásban tudassák, s viszont a császárnak élõ szóval elmondják, amit az alattvalók õhozzá írásban intéztek; a második osztálybeliek gondoskodnak a császár testi szükségleteirõl, ruházatáról; a harmadik osztálybeliek pedig látnak a konyha után. Férfinak a császárral közvetlenül beszélni nem szokás.
A Nioma-ünnep kezdõdött az istennõ pagodájának látogatásával. A Nioma egy bronzból készült óriási termetû hölgyalak, akinek tizenhat karja van; mindenik kezében tart valami jelvényt: kardot, evezõt, horgonyt, könyvet, virágot, kalászt stb. Csak egy keze nem markol semmit.
Ez a tizenhat kar képviseli a kínai birodalom tizenhat tartományát.
Csia Csingi császárnak feltûnt az a dolog, hogy a Nioma bálványnak az egyik keze nem fog semmit. Azt kérdezte a fõpaptól, hogy miért nincs az istennõ kezében semmi jelvény?
A fõpap arcra vágta magát, mivelhogy neki a császár megszólítására közvetlenül felelni nem szabad. Az elsõ Csiamkája aztán felírta selyempapírra a császár kérdését, azt átadta a fõpapnak: ez viszont felírta a válaszát egy darab halhártyára; arról aztán a Csiamkája leolvasta a császárnak, amit tudni kívánt.
- A Nioma tizenhatodik keze nem markol semmit, mivelhogy az a Leaotung tartományát képviseli.
- Jól van - mondá Csia Csingi császár. - Olyan okos vagyok, mint eddig voltam. Gyerünk tovább.
A Nioma pagodájából a császár egész kíséretével átvonult a Pao Lin-xi pagodába, ahol tízezer szobor van kiállítva, melyeknek mindegyike egy-egy népfaj fiát vagy leányát képviseli, amelyek a mennyei birodalmat lakják. Valamennyi szobor hû mintaképe volt az élõ alakoknak, élethûen kifestve színekkel.
A császár végignézte valamennyit.
Egyszerre megragadta a figyelmét egy nõi szobor, mely a többiektõl feltûnõen különbözött azáltal, hogy hosszan leomló, aranyszínben játszó szõke haja volt, nagy kék szemei, karcsú, délceg termete, s amint a feje fölé emelt kezében egy gránátalmaágat tartott, a bõ ruhaujj végigomlott a karján, egész válláig engedve azt láttatni.
- Kinek a szobra ez itten? - kérdezte a császár a fõpaptól.
Ismét a tolmácsoló Csiamkája útján kapta meg a választ.
- Ez itten a híres Xelenhoa képmása, aki Leaotung tartománybeli asszony volt, ahol a legszebb nõk laktanak. Azzal vádolták Xelenhoát, hogy a napát megmérgezé. Erre Xelenhoa letört egy ágat a virágzó gránátalmáról, s azt mondá: "Ha én bûnös vagyok, legyen azonnal gyümölccsé ez a virág!" S íme, a gránátalmának az ága a bírák szeme láttára gyümölcsöt termett Xelenhoa kezében.
- Ez nagyon szép mese - mondá Csia Csingi. - De hol van hát az a Leaotung tartomány, ahol ilyen szép nõk teremnek, mint ez a Xelenhoa?
Az ide-oda írás után ezt a választ nyerte a fõpaptól a császár:
- Azt én voltaképpen meg nem mondhatom, mert semminemûképpen nem tudom; de a nagy csillagvizsgáló torony igazgatója, a Jeo Hui mandarin mindent tud, talán ezt is tudja.
- No, ezt bizony sok irkafirka nélkül is megmondhattad volna. Akkor hát menjünk a nagy csillagvizsgálóba.
A nankingi csillagvizsgáló torony híres volt a legrégibb idõk óta: ott állt az a város közepén egy nagy dombon épülve, a tetején volt négy rézsárkány: azoknak a hátán nyugodott az aranyozott rézbõl készült, kétöles átmérõjû óriási gömb, mely a csillagos eget ábrázolta; azonkívül is tele volt a torony mindenféle csillagvizsgáló eszközökkel; a nagy távcsõ elõtt a napnak és éjszakának minden percében kellett egy tudósnak állni, akinek az örökös kukucskálástól a szája szeglete egészen félre volt húzódva. Mind valamennyi felett parancsnokolt a fõ-csillagvizsgáló mandarin: Jeo Hui.
A csillagtudósok nagy parádéval fogadták a látogatásra jött császárt, s készen tartották a horoszkópot, hogy uralkodásának jövendõjét megállapítsák.
- Hagyjátok el - mondá Csia Csingi -, nem akarom én azt tudni, hogy mi történik a csillagokban? Hanem inkább azt, hogy mi történik itt a földön? Beszélj nekem arról, hogy mit tudsz az én Leaotung tartományom felõl, amelynek a jelvényét nem tartja a kezében Nioma istennõ?
A tudós mandarin erre föltette a nagy szemüvegét az orrára, s elõhozatta a tudósbojtáraival a könyvesházból azt az összegöngyölített nagy papírtekercset, mely Leaotung tartomány nevezetességeit foglalta magában. Minden kérdés és válasz a Csiamkáják kezén ment keresztül.
- A Leaotung tartomány óriási hegyektõl körülvett vidék, amely hegység neve Kiangzi. Egyik oldalát a tenger mossa, s annak a szikláit kõharangoknak nevezik; mikor a viharos tenger hullámai a sziklákat paskolják, azok olyan hangokat adnak, mint a harangszó, s figyelmeztetik a hajósokat a veszélyes helyre.
- Egyetlen úton lehet Leaotung tartományába eljutni, egy hosszú sziklahasadékon, mely a Kiangzit kétfelé nyitja. Ennek a szakadéknak a neve Tien-muen, vagyis "Az ég kapuja".
Vannak e tartományban olyan hegyek, amelyeknek a csúcsa éjszaka világít. Ez némelyek szerint a sok világító bogaraktól, mások szerint azon kövektõl van, melyek a napsugarakat magukba szívják, s éjjel kibocsátják.
Ugyanezen hegyeken láthatók a sziklába nyomott óriási emberlábnyomok, melyek két singnél hosszabbak.
A Jai-muen hegy alakja hasonlít egy emberi orrhoz, s annak az egyik lyukából jéghideg, a másikból pedig meleg forrásvíz patakzik elõ.
Vannak ott tûzforrások, amelyek folyvást lobognak, s azokat a lakosok kohóknak használják.
Van egy másik forrás, amelybõl kész olaj buzog fel.
És ismét egy olyan forrás, amelynek jó szaga van, mint a levendulának. Aki abból iszik, egész nap nevet tõle, mintha jókedve volna.
De legnevezetesebb az a forrás, amelyben akit megfürösztenek, s aki annak vizébõl iszik, olyan fiatal marad holtig, amilyen volt, mikor a vizet használta. Azért Ani Lui császár idejében azt a forrást beboltoztatták, s a vizét bambuszcsöveken át a tengerbe elvezették, hogy senki se használhassa; mivelhogy a fiatalság és a boldogság egy úton jár, szintúgy az öregedés és a bölcsesség is egy úton járnak, s az országnak több szüksége van a bölcsességre, mint a boldogságra.
Még azután sok mindenfélét olvasott fel a göngyölegbõl a mandarin a madártermõ virágról, a repülõ majmokról, a Huen-tó halairól, amelyeknek õszre szárnyuk nõ, s madárrá változnak, meg a szelíd tigrisekrõl, amik házõrzõ kutyául szolgálnak, a tehenekrõl, melyek finom gyapjút adnak, s a szarvasokról, amiket lovaglásra használnak, a föld alatt termõ gyümölcsökrõl, faggyútermõ fákról, amiknek a lombja vérpiros, meg az ezeréves fûrõl.
Csia Csingi elveszté a türelmét.
- Ne darálj már nekem annyi minden badarságot össze; hanem beszélj a leaotungi szép leányokról!
Azoknak is volt szentelve egy fejezet.
- A leaotungi leányok szépségre felülmúlnak minden más nemzetbelieket; különösen azok, akik Jangcsenfui vidékén születnek. Ezeknek olyan csoda hosszú és sûrû hajuk van, hogy a fejüket hátrafelé húzza, ami a járásukat annál kecsesebbé teszi. Termetük karcsú, lábaik, kezeik kicsinyek, arcuk színe fehér és piros, ajkaik gömbölyûek és szemeik kékek, mint az azúrkõ. Énekelni és táncolni csábítóan tudnak, azért is messze vidékrõl jönnek értük a kérõk, s ezüsttel-arannyal mérik fel õket: a mázsáló egyik serpenyõjébe állítják a leányt, a másikba fele ezüstöt, fele aranyat raknak, amennyit a hajadon súlya nyom. Egy ilyen hölgynek a képmását mutatja a Pao Lin-xi pagoda, akinek a neve volt Xelenhoa. Ezek közül választottak a császárok számára feleséget.
Csia Csinginek az arca lángolni kezdett erre a leírásra.
- Hát miért nem látni most ilyen alakot sehol?
A nagy göngyöleg erre is megfelelt, csak a legvégére kellett legombolyítani. Ott állt ez a tudósítás:
- A mennyei birodalom fennállásának hatezer-hétszázötvenkettedik esztendejében, ezelõtt nyolcvan évvel egy nagy földindulás összedönté a Tien-muen szakadékot: a mennyei kapu bezáródott, s azóta a leaotungi tartományból se ginzenggyökérben, se sáraranyban, se szép leányokban nem fizetnek adót a császárnak. Ezért tartja a tizenhatodik kezét üresen a Nioma istennõ.
Csia Csinginek ez nem volt ínyére.
- De ha ez a földindulás ezelõtt nyolcvan esztendõvel történt, akkor az apám meg a nagyapám, akik császárok voltak, miért nem törettek utat a hegyen keresztül?
Arra is megfelelt a tudós mandarin.
- A nagyapád, Ani Lui császár, azon idõben nagyon el volt foglalva a tatárok elleni háborúval: sok vereséget szenvedett; utoljára úgy elbúsulta magát, hogy kõbõl faragtatott magának tízezer harcost. Ezzel a kõhadsereggel vette magát körül; azt nem nyilazhatták le a tatárok. Mikor pedig az apád, Xio császár uralkodásra került, õ rögtön elrendelé, hogy keresztül kell fúrni a Kiangzi hegyet, utat nyitni az eltemetett Leaotung tartományba; de már akkor az emberek elfeledték, hogy merre volt a Tien-muen sziklakapu, s tévedésbõl a Fang-muen hegyet fúrták keresztül: azon áttörve pedig egy olyan elátkozott tartományban lyukadtak ki, ahol szarvas emberek laknak, akik rettenetes emberevõk. Siettek is az alagutat betömetni.
- Hát azóta nem történt semmi? - kérdé az ifjú császár haraggal. - Hát a mandarinok, a helytartók el hagynak veszi egy egész tartományt a mennyei birodalomból? Hát nincsenek vén emberek, akiktõl tudakozódhatnának, hogy mire emlékeznek a múlt idõkbõl?
Erre a szemrehányásra Jeo Hui, a tudós mandarin büszkén fölemelte a fejét a császár elõtt, s tenyerét a mellére hímzett kakasra téve így szólt:
- Napnak fia, holdnak öccse, dicsõséges szászár! Aki egy szavaddal ölhetsz és eleveníthetsz! Csak egyet nem tehetsz meg: azt, hogy egy tudós az ostoba parasztokkal szóba álljon, és azoktól kérdezõsködjék. Az én hivatalom a csillagok járását kíséri, s ami a könyvekben meg van írva, azt kitanulni; de amit nem a tudósok írtak: azt én se meg nem hallhatom, se le nem írhatom. Ha haragod ellenem fordul, holt ember vagyok. Miként nagyapád, Ani Lui császár egy szavára ötszáz tudós végezte ki magát: én is így tehetek. Itt van a koporsóm; nappal rajta ülök, éjjel benne alszom. Ha azonban te magad akarsz beszélni olyan halandóval, akinek az egész tudománya az, amit maga látott és hallott: akkor látogasd meg Luzut, a barlangi szentet, az fog neked a kérdéseidre felelni: de kendõt köss az orcádra elõbb, mert az az ember büdös.
- No, hát meg fogom látogatni Luzut, a barlangi szentet, s õvele fogok beszélni. Teneked pedig az lesz a büntetésed, hogy velem fogsz jönni, s egyikünk sem fogja az arcát betakarni, mikor embertársával beszél.
Szokatlan mondás volt ez egy kínai császár ajkáról; de engedelmeskedni kellett a parancsszónak. Az egész császári kíséret vitette magát hordszékekben a Luzu barlangjához.
A Nantos-hegyen van egy nagyszerû kolostor, amelyben száz Buddha-papnak s ezer búcsújárónak van helye. Ezt a kolostort Luzu építteté. Úgy koldulta össze a hozzávaló költséget. Messze földrõl jár oda a népség ájtatoskodni, s kincseket hord össze a Buddha-barátoknak.
Luzu maga pedig, az alapító szent, ott lakik a hegy oldalán tátongó barlangban, s él a hulladékokból, amiket a barátok konyhájából kidobálnak.
Száz esztendõn túl van már a szent ember, aki arról nevezetes, hogy ékszerei: két vasbékó a lábán, vaskarikák a karjain s egy vaslánc a derekán. Ezektõl sebes a teste. S ez az õ világi gyönyörûsége.
Mikor ezt az alakot megpillantá a császár kísérete, egyszerre valamennyi hölgy sikoltozva takarta el a szemét, s aztán futott szerteszéjjel. A lányok elfeledték, hogy õk Csiamkáják, a császár tolmácsai, s otthagyták Csia Csingit magára a százesztendõs szenttel. Csak a csillagász maradt mellette.
- Jobb is, ha elszaladtok - mondá Csia Csingi. - Legalább nem lesz az a sok irkafirka: beszélhetünk, mint egyik ember a másikkal. Te vagy Luzu, a százéves szent?
- Én vagyok Luzu, a száztíz éves ember, ifjú császár.
- Honnan veszed, hogy én vagyok a császár?
- Annak a veled jött mandarinnak a homlokára van írva.
- Ha te száztíz éves vagy, akkor emlékezned kell arra a nagy földindulásra, amely a Tien-muen sziklautat összezárta.
- Sõt láttam is, amint egyik sziklafal a másikkal összeborult.
- Mit gondolsz? Nem temették el a hegyek a tartományban lakó embereket?
- Nem. Azok most is élnek és uralkodnak.
- Nem jöhetnek keresztül az összeomlott úton?
- Sok ideig nem jöhettek keresztül, mert az összecsukódott sziklafalak között nem maradt akkora nyílás, amelyen egy ember, habár hasmánt csúszva, keresztülhatolhasson. De most már ki tudnak azon a szûk folyosón jönni.
- Hogyan? Megtágult a sziklanyílás?
- Nem. Az emberek lettek olyan kicsinyek, hogy most már elég nekik ez a szûk csatorna is.
- Kitõl tudod te ezt?
- Az aranymenyétektõl.
- Szólj világosabban.
- Láthatod, hogy akik az öltözetekben hivalkodnak, azok mindenféle prémeket viselnek a ruháikon. Ezek közt legdrágább az aranymenyét préme. Ennek az állatnak a hazája a Leaotung tartomány. Régente a császárnak fizeték ezt a prémet adóban. Amióta a Tien-muen bezáródott, aranymenyétet csak ritkán fognak. De mégis fognak. Ez az állat nem jöhet ide a mi völgyünkbe másunnan, mint Leaotungból, ahol otthon van. Eszerint olyan széles útnak kellett az összedûlt sziklavágány közt maradni, amennyin egy aranymenyét keresztüljöhet.
- De miért jön az ide egy egész hegyláncon keresztül? Egész hosszú utat téve a föld alatt?
- Azért, mert üldözi valaki. A vadászok, akik egy-egy ilyen aranymenyétet elfognak, többnyire a Vu-völgyben, mikor annak az irháját lerántják, rendesen találnak benne egy vagy két nyilacskát. A nyíl finom acélvégû, a vesszeje pedig tövisszár. Azok az emberek, akik ilyen nyíllal lövöldöznek, nem lehetnek nagyobbak egy bakarasznál. Ezekre nézve az aranymenyét akkora szörnyeteg, mint a tatárvadászra nézve a tigris és párduc, melyet hajtóvadászattal ejtenek meg.
- De hogyan történhetett volna az meg, hogy nyolcvan év alatt egy tartomány lakossága így eltörpüljön?
- Ha óhajtod megtudni, elmondom. Láthattál japáni bûvészeknél apró kertecskéket, amikben a tölgyfák, fenyõszálak nem magasabbak egy könyöknél. Vannak olyan bûvészek is, akik olyan apró kutyácskákat mutogatnak, aminõk egy evetkénél nem nagyobbak. Ennek az a mestersége, hogy a fák magvát csírázáskor és a kikelésük után is olyan források vizével öntözik, az újszülött állatokat pedig abba mártogatják, aminõ a leaotungi csodaforrás, amelyrõl azt hiszik, hogy örök fiatalságot ád. Nem ád. Csak a növénynek meg a testnek a kifejlõdését akadályozza meg a benne levõ nedv. Hát mikor a leaotungi tartománynak az útja el lett zárva a világtól, a helytartó így okoskodott: "Ha ez a nép ki nem mehet innen, s amellett folyvást szaporodik, ez a föld nem lesz képes annak elég táplálékot adni. Kénytelenek lesznek, mint más körülzárt völgyek lakói, mint a szigeti vademberek, egymást felfalni; emberevõkké lesznek." Mit gondolt hát ki? Megkisebbíteni az embereket, ivadékról ivadékra, míg olyan aprókká lesznek, hogy elég nagy marad számukra az ország, s még a szûk egérúton keresztül is kijárhatnak a világba.
- No, ez bölcs gondolat volt tõle - mondá Csia Csingi.
A vén szent pedig folytatá:
- Én látom, hogy mit tett a helytartó ezentúl. Minden újszülött gyermeket a csodaforrásban fürösztetett meg, s ezáltal már az új ivadék magassága leszállt öt-hat araszra. Ezek bizonyosan korán is fejlõdtek, tízéves korukban már nõsülhettek. Ezeknek a gyermekeit ismét a Nanheui-forrás vizében fürösztötték, s ezek ismét apróbbakká lettek; úgyhogy a hetedik ivadéknál már elérték a bakarasznyi mértéket, amikor aztán abba lehetett hagyni a törpítést. Ezeknél az apró embereknél a testi erõnek folyvást tömörülni kellett, úgy, hogy az izmaik képessége hasonlíthat a szarvasbogáréhoz, mely magánál hússzorta nehezebb terhet elbír. S amit ezenkívül látok magam elõtt, az, hogy a bölcs helytartó nemcsak az emberek ivadékait szállította ilyen módon lejjebb, hanem a tartományában élõ állatokét is, hogy azoknak hasznát vehessék; úgy, hogy ott most az ökrök nem nagyobbak, mint nálunk a házinyulak, a tigrisek, mint a mi patkányaink; ló, teve, szarvas, elefánt mind együtt törpült le az emberivadékkal, csak a vaderdõket lakó aranymenyét, mely nem hagyja a fiait megfüröszteni a csodálatos vízben maradt meg a maga nagyságában: s az most már egy óriás szörnyeteg a törpék között, melyre tigrisekkel és elefántokkal vadásznak.
A kínai sohasem nevet - a mandarin még sohább -, de éppen a császár jelenlétében legeslegsohább! De azért a bölcs Jeo Hui még sem állhatta meg, hogy erre a furcsa beszédre ekkorát ne kacagjon, hogy majd kétfelé esett a feje.
- No, te Luzu, ennél bolondabb hazugságokat még soha életedben ki nem találtál. Ugyan hol látsz te ilyen csodákat?
- Te is látnál ilyeneket - mondá a szent -, ha azt a sötétséget néznéd évrõl évre, amit én nézek, s nem bámulnál annyit a könyvekbe meg a csillagokba.
A császár pedig szigorúan mondá a mandarinnak:
- Én azonban azt parancsolom neked, hogy mindezeket, amiket te bolondságnak neveztél, felírd és megõrizd. Te pedig, mezítelen szent, akinek én semmit nem adhatok, ajándékozz nekem még egy szót. Ha a leaotungi nép manapság ilyen apró már, miért nem jönnek õk ki ide miközénk az általuk járható alagúton át?
- Arra legjobban megfelelhetsz te magadnak, ifjú császár. Nem rémülnél-e el te magad is, ha egy náladnál nyolcszorta nagyobb emberalakkal találkoznál? Azok onnan többször elõjöhettek már, de amint egy vadászt, egy parasztot megpillantottak maguk elõtt, elijedve rohantak a bokrok közé, s a vadász azt gondolta, béka volt, amely elugrott elõle.
- Igazad van. Tehát tudatni kellene az emberekkel, hogy én, Csia Csingi császár kívánom õket palotámban elfogadni, s mindennemû oltalomról gondoskodom rájuk nézve útjukban és szállásukon.
- De ki fogja ezt az izenetet megvinni a leaotungi apró nemzetnek a vakondokok számára való folyosón keresztül? - veté közbe gonoszkodó alázattal a mandarin.
- Majd azt is megmondom én magam, a császár, s nem kérem hozzá a te tanácsodat, tudós csillagvizsgáló - mondá Csia Csingi. - Fogjanak a vadászok egy aranymenyétet. Annak a nyakára erõsítsenek meg egy ércövet, amire apró betûkben legyen felvésve az én parancsolatom a leaotungi elöljárókhoz. Akkor azután ennek az aranymenyétnek a farkára kössenek rá egy csörgettyût, s eresszék vissza sziklaodúba, ahonnan kijött. A farkán hordott csörgõ az aranymenyétet folyvást kergetni fogja, amíg csak a leaotungi vadászok kezére nem kerül. Akkor azok el fogják ejteni. Meglelik a nyakán az én izenetemet vivõ örvöt, s attól okosabbak lesznek. Azontúl folytonosan várjon rájuk a Vu-völgyben az én megbízottaim csapatja, s amidõn elõ fognak jönni, rakja õket elefánt hátára, s hozza fel a császári palotába Nankingba. Ennek a végrehajtásával téged bízlak meg, Jeo Hui mandarin.
A mandarin térdig hajtá meg a fejét. Luzu pedig így szólt:
- Ó, Csia Csingi császár. Bizonyára te vagy az egész mennyei birodalomban a legbölcsebb férfiú.
Amire Jeo Hui mandarinnak a hosszú, sarkát verõ varkocsa, méltó elszörnyedésében magasra meredt fel az ég felé.
Amit a kínai császár megparancsol, annak némán kell engedelmeskedni. Még tartott a Nioma-ünnep Nankingban, ami egy egész hónapot szokott betölteni, amidõn a kormányzó jelenté a császárnak, hogy Jeo Hui mandarin, a csillagász, útban van a leaotungi tartomány küldöttségével. Vannak harmincheten, akik mindannyian elférnek egy elefánt hátán. Maga a kormányzó három fiával, a leányával, négy táncoló és éneklõ bajadérral, négy vadásszal és három kürtfúvóval, egy szövõleánnyal, négy palankinhordóval, két napernyõtartó és két lámpásvivõvel s azonkívül tizenkét testõrvitézzel. Hoznak magukkal két tigrist, két szelindeket, egy lovat, egy tehenet, egy tevét, egy szarvast meg egy elefántot; azonkívül egy kalitkába zárt aranymenyétet. És ez mind összevéve nem tesz ki többet egy közönséges, jól kihízott mandarin súlyánál.
Csia Csingi császár azt rendelé, hogy az apró alattvalók küldöttségét a nankingi császári palotába hozzák. Azért nem kívánta azokat a rendes császári rezidenciájában, Pekingben elfogadni, mert ott az idegenek is tudomást vettek róluk, s ha a világba kimenne a hír, hogy a kínai nép ennyire eltörpült, ez az ellenséges nemzeteket arra buzdítaná, hogy a mennyei birodalmat megtámadják. A nankingi palotában ellenben nem lehet az idegenek szemfülességétõl tartani. Ez az egész rengeteg kiterjedésû palota romokban fekszik már. Amióta a császári udvar Pekingbe költözött, a tízezer lakóra épített csarnokok ledüledeztek, csak magát a császár pagodáját tartották épségben cinóbervörösre festett falaival, sárga mázos tetõjével, mely úgy ragyog, mikor a nap rásüt, mintha aranyból volna. Ennek az udvarában õrzik azt a harangot is, melynek üregében ötven ember elfér.
Ezen palotában volt egy csarnok, mely a látványosságok számára volt régibb idõkben is berendezve. Itt mulattatták a bûvészek, patkányharcoltatók, kakasviaskodások a hajdani császárok udvarát. A színpad kertté volt átalakítva, s a talaj finom fekete homokkal behintve, melybe veres homokkal egy sárkány alakja volt kiformálva.
A mesés emberkéket és csodaállatjaikat zárt tartályokban szállították a palota belsejébe, s azoknak a bemutatásánál nem volt más hivatalos, mint a nankingi kormányzó, a csillagász mandarin és a tolmácsoló Csiamkáják.
A császár intésére megnyílt a színpad hátulsó ajtaja, s bevonult rajta az elsõ csoport.
Ez állt a három kürtfúvóból, hat testõrvitézbõl, akik közül az egyik a zászlót hozta.
Az emberkék nem voltak nagyobbak egy hatalmas férfiarasznál; fejük, kezük, lábuk mind egymással egybetaláló idomú; arcszínük a sárgarézhez hasonló, szakáll és bajusz nélkül; a hajuk mint egy hosszú patkányfark lógott alá a süvegük tetején keresztülhúzva; a kürtösök ruhája tarkára festett gyapotból volt; a testõröknek páncél volt a derekukon, öltözetük valami bõrféle, de nagyon vékony; dárda a kezükben, olyan nagy, mint egy plajbász s annak hegyében fényes alabárd; a hátukon puzdra nyilakkal s a vállukon tegez két összerótt ökörszarvból. Az a két összetett ökörszarv sem volt hosszabb egy arasznál. A kürtök szava olyanforma volt, mint a rigófütty és a szajkóhang összevegyítve. Erõs tüdõ adta belé a hangot.
A zászlótartó meghajtá némán a zászlaját a császár elõtt, s aztán félreállt az egész csapat.
Most következett a vadászok csoportja.
Ezt a vadásztigrisek bömbölése és a kopók ugatása hirdeté elõre.
Azokat párjával összecorkázva bocsátá maga elõtt egy-egy vadászlegény.
A tigris akkora volt, mint egy kéthetes kismacska, gyönyörû karcsú, nyúlánk testén a fekete sávok narancssárga alapon; a kopók pedig jókora patkánnyal vetekedtek nagyság dolgában, csak a felkunkorodott farkuk mutatta, hogy valóságos kutyák.
A vadászlegények öltözete állt egy pár pillangószárnyból, mely a derekukra volt szorítva övvel, s a vállukról lelógó kacagányból, mely változatosság kedvéért az egyiknél egy veres mókusnak a bõrébõl volt, másiknál egy darab vakondnak az irhájából, a harmadiknál egy pettyegetett ürge bõrébõl, mely hasonlított kicsinyben a párducbõrhöz. Ezeknek is tegzeik voltak, puzdrával kezeikben rövid, hegyes nyílú kelevézek.
A tigris bömbölése nem volt különb, mint a pulykakakas öblögetõ hangja, a kutyák ellenben adtak olyan erõs hangot, mint a lúdgágogás.
Ez a csoport is félrevonult a másik mellé, a kutyák szokás szerint leheveredtek, s elkezdtek vakarózni. (Még ezeket is bántja valami? Az már nem lehet bolha, hanem filoxéra.)
Ezután jött elõ négy leány, apró szamarakon ülve.
Ezek még a legényeknél fél hüvelykkel kisebbek voltak. Szõke mind a négy, de más-más forma színben; az arcuk is inkább fehér, mint sárga színû, selyemhajuk hosszan leeresztve s homlokukon aranyabronccsal átszorítva. Öltözetük valami oly finom selyembõl volt, mely mindenütt hozzátapadt a testükhöz, gyöngéd, halvány színre festve. Legyezõjük egy egész pávatoll, mellyel igen kecsesen tudtak bánni.
A négy leánnyal együtt jött be egy picinyke teve, vezetve két csatlós által, a teve púpján ült egy ötödik leány, s a két oldalán volt egy szövõszék.
Amint a leányok leugráltak a szamaraikról, ezek elkezdték magukat azonnal szamarak módjára viselni. Csakhogy ilyen kicsiny alakban már az mind nem tûnt fel szamárságnak. Ha az ember egy kis tengerimalacnak hosszú lábakat és nagy füleket képzel, ahhoz lehettek ezek hasonlók. Olyan kedvesek voltak, mikor elkezdtek egymással szemben ágaskodni, harapdálózni. Volt közöttük egy tiszta fehér, az egyre felrugdalt, hogy a többit magától távoltartsa, míg a másik fekete szamár, ostoba kis pofáját a császár felé fordítva, elkezdett ordítani; csakhogy "iá" helyett azt mondá, hogy "ié". A négy leány elnevette magát, olyan volt az, mint ötven verébcsiripelés.
Maga Csia Csingi elmosolyodott az apró furcsaságon.
Most nagyobb toporzékolás hangzott a színpad külsõ terében, s bevágtatott a nyitott ajtón egyszerre három, nyeregben ülõ vitéz; ezek voltak az alkirály fiai.
Az egyik ült egy tehénen, a másik egy szarvason, a harmadik egy paripán.
Ezek az állatok is az emberi alakokkal voltak arányos nagyságban. A tehén harciasabb kiképzésû, mint õsei: elõreszegzett szarvakkal és hosszú gyapjúval. A szarvas nyaka bozontos sörénnyel körülvéve, mely büszkén felemelt fejének kihívó tekintetet adott, de legbámulatraméltóbb volt maga a szénfekete paripa, melynek minden lába úgy toporzékolt egyre, mintha nyolc lába volna; a fejét felhányta, a két hátulsó lábára ágaskodott, s nagyokat szökött oldalvást. Ámde a lovasa is hozzátermett dalia volt; az alkirály legidõsebb fia, ki a szilaj mént erõs kézzel tartá zabolán, s odafordítva a császár felé, kényszeríté a paripát üdvözlõ térdhajtással bókolni a császár elõtt.
Akkor aztán leszökött a lováról, s átadta azt a csatlósnak.
Õ maga pedig büszkén megállt a császár elõtt.
Volt neki oka büszkének lenni! Teljes egylábnyi magas alak volt; nemzete között valódi óriás. Arcszíne barnább, mint a többié, állán szakáll, ajka fölött bajusz, szemei kerekre felnyitva. Termetét fényes bõrpáncél fedi, mely a fácánfej bõrébõl készült, fejérõl egész sarkáig egy egész aranymenyét bundája omlik alá, a fejbõr a dalia fejére húzva, míg a lompos fark messze húzódik utána. De karjai, vállai és lábszárai szabadon vannak, s izmokat engednek láttatni, aminõkrõl embernek fogalma nincs; s ez izmok játéka minden mozdulatnál kitûnik. Fegyvere egy hosszú dárda, melynek nyele vasfából van, ezt baljában hordja. Azonkívül egy arasznyi kard csügg az oldalán; haránt fekve, a markolatával hátrafelé, ez azért van így, hogy azt hátulról hirtelen kiránthassa a jobbjával anélkül, hogy a kardhüvelyt a baljával megfogná.
A dalia, dárdáját meghajtva, üdvözlé a császárt, s azután hátrament, az utána jövõ csoport elé.
Négy palankinhordó jött, egy remek, filigrán munka zsöllyeszéket cipelve, mely mellett a két napernyõhordó és lámpavivõ járult. A szín közepére érve, a dalia megállítá a palankint, s annak a selyemfüggönyeit szétvonva, kiemelte a benne ülõ hölgyet.
Annak se arcát, se termetét nem lehetett a sok drága öltözettõl látni. Csak félénk mozdulatai bizonyították fiatal létét, amidõn a császár elõtt meghajtá magát. Ez volt a dalia húga.
A színpad hátterében volt felállítva egy mennyezetes trón, annak a szomszédságában volt egy kisebb aranyos karszék. A dalia arra ültette le a húgát, s azzal ismét eléje ment az érkezõ csoportnak.
Tizenkét aranypáncélos testõrtõl környezve jött maga a leaotungi alkirály, elefántháton.
Az az elefánt akkora volt, mint egy kéthónapos malac. Ámbár hatalmas felgörbülõ agyarai tanúsították, hogy teljesen ki van fejlõdve. A hátán volt egy elefántcsontból faragott remekmûvû torony, abban ült maga az alkirály.
Õ még egy fejjel (azaz, hogy egy hüvelykkel) magasabb volt a fiánál. Õ még a hatodik ivadékhoz tartozott a leaotungiak között.
Öregember volt már, túl a huszadik esztendõn, ami a leaotungi embereknél az életkor végsõ határa. Hanem azért egész erejét bírta.
Fiának a kezére támaszkodva, könnyedén szökött le az elefánt hátáról, s azzal csendes, méltóságteljes léptekkel járult Csia Csingi császár elé, követve a két kisebb fiától, kik egy nagy hártyatekercset cipeltek utána.
Az alkirály arca nagyban különbözött az alattvalóiétól. Ezek már a hetedik ivadékhoz tartoztak. Neki még egyenesen felfelé álló üstöke volt, mely kibújt a korona alól, s szakálla, bajusza hasonlított a macskabajuszhoz, kevés, vastag szálakból álló. Meglehet, hogy vén korukban a fiainak is ilyen lesz. Hasonló szõrszálak meredtek elõ a szemöldökeibõl is.
Mikor a császárral szemben megállt, megszólalt. Ez volt az elsõ emberi hang, melyet az emberkék társasága hallatott.
Olyan hang volt az, mint mikor a szólni tanított seregély beszél. De meg lehetett érteni. Kínai nyelven beszélt. Üdvözölte a császárt, s hódolatát fejezte ki iránta. Elmondta röviden, hogy hét emberöltõn keresztül el volt temetve Leaotung tartomány népe sziklái mögé, míg sikerült olyan kicsinnyé átalakulnia, hogy az alacsony sziklaüregen át ismét megjelenhet az anyaországban. Amit rövid mondatokban elõadott, tökéletesen megfelelt annak a találgatásnak, amit Luzu, a furcsa szent barlangja sötétjében kimorfondérozott. A test növését megállító forrásban fürösztött újszülöttek, az ivadékról ivadékra törpébbé lett emberalakok és állatok; a férfiaknak tízéves korukban házasodása, s húsz éven túl a halál. E hét ivadék történetét tartalmazza ama tekercs, melyet ezennel a császárnak átnyújt.
Az a tekercs a legvékonyabb halhólyagból volt összetákolva, de a betûk, melyek rá voltak írva, nem voltak olvashatók a legerõsebb nagyítóüveg nélkül. Csia Csingi átadta azt Jeo Hui mandarinnak, hogy a csillagvizsgáló bojtárjai által írassa le olvasható írásban.
Ekkor aztán az alkirály elfoglalta a számára emelt trónust a leánya oldalán, s jelt adott, hogy kezdõdjenek meg a népies mutatványok.
Egyik szögletében a nagy színpadnak felállították a selyemszövõ osztovátát, amelyhez a leányok egyike leült, s elkezdett egy szövetet vetélni rajta. A fonál, amit ehhez használt, maga volt az a selyempókszál, amit a selyembogár szokott a szájából ereszteni. Rendes emberkéz azt soha meg nem tudná szõni: e parányi kéz alatt gyorsan támadt abból elõ a sávolyos, virágos selyemgyolcs, mely olyan sûrûn van szõve, hogy keresztül nem látni rajta, s azért mégis olyan vékony, hogy mindent keresztüllátni rajta. Azalatt, amíg az ötödik leány szõtt, a másik négy leány tündértánchoz kezdett. Olyan gyorsan tudtak pörögni lábujjhegyen, mint az orsó: hogy az arcuk alig látszott, s hosszú hajuk körben repült a fejük körül.
Mikor a táncnak vége volt, akkor a csatlósok egy vékony deszkafalat hoztak elõ, s azt a színpad egyik szögletében megtámasztották.
Az alkirály legkisebb fia odaállt e fal elé, s a két kezét a feje fölé emelte.
Ekkor a tizenkét testõr s a három vadász elõvette a tegzeit, s a színpad másik szegletében állva, ami õszerintük tehetett hatvan lépést, elkezdett egyszerre nyilazni az alkirályfi felé. Az állt mozdulatlanul a fehér deszkafal elõtt. Mikor az íjászok felét ellõtték a nyilaiknak, akkor az alkirályfi elõlépett a deszkafaltól, s íme, valamennyi kilõtt nyíl mind ott maradt a deszkafalba fúródva, s az õ alakjának a körvonalait tûzködte körül. Így tudnak nyíllal lõni a leaotungi emberkék.
Csia Csingi tapsolt a derék íjászoknak. A mandarinoknak azonban tiltja az udvari etikett a császár jelenlétében a tetszésnyilvánítást. Nekik mozdulatlanul kell maradniok, ha a kerék kiesik is.
Pedig Jeo Hui mandarinnak egy nagy dongó ült az orrára, s az ott nagyon bosszantóan viselte magát. Ámde a dongót elhajtani az orr hegyérõl a császár jelenlétében tiltják az udvari szabályok.
Észrevette azonban a kisebbik alkirályfi éles szeme azt a szörnyeteget a mandarin orrán: nem kérdé, szabad-e? Hirtelen kezébe kapta a kézíját a nyílvesszõvel, s egy pillanat alatt lelõtte a dongót a mandarin orráról, s akkor aztán a nyílvesszõnél fogva felvéve a lelõtt nagy vérszopót, felmutatá azt a császárnak.
Csia Csinginek úgy megtetszett ez a tréfa, hogy hahotával kacagta el magát, s aztán a környezetének is jelt adott a kacagásra: az udvari etikett szabályai szerint ekkor bizony mindenkinek kötelessége lett tehetsége szerint egyik fülétõl a másikig terjedõ röhejre buzdulni; amiben magának Jeo Hui mandarinnak is részt kellett venni.
E tréfás jelenetre azonban ismét egy komolyabb elõadás következett. Az alkirály egy jeladásra a pecérek felvonták a kerekeken idetolt kalitkának egy csapó rácsát, s abból azonnal elõszökött egy óriási fenevad.
Óriási fenevad a leaotungi emberkéknek, a neve aranymenyét, mivelhogy azegy láb és két hüvelyk hosszú, elöl négy éles foga van, amivel egy tyúkot egy perc alatt meg tud ölni, s ha a két hátulsó lábára feláll, egy leaotungi emberkén annyira túlmagaslik, mint egy jegesmedve a vadászon.
Ez a fõfõ ellenségük a leaotungiaknak. Az egyedül megszelídíthetetlen fenevad. Amint azt a tigrisek és kopók megpillanták, egyszerre elszabadultak a pórázaikról, s nekirohantak a félelmetes szörnyetegnek vakmerõen.
Az aranymenyét azonban mancsainak egy-egy legyintésével jobbra-balra dobálta az alkalmatlan állatokat. Az egyik tigrisnek olyan pofont adott, hogy az vonítva kotródott a bokrok közé.
Ekkor aztán szembeszállt a fenevaddal a hozzá méltó ellenfél, az alkirály daliás utódja. Egyedül toppant eléje, s dárdáját a dühös vadállat torkába ütve bal kézzel, jobbjával kirántá, háta mögött átnyúlva, a kardját, s azzal a jó éles pengével egy rendkívül ügyes csapást kanyarítva a szörnyeteg alteste felé, azt a hasán elkezdve a torkáig végighasítá, s azután végképp legyûrve a vadállatot maga alá, a sarkával a nyakára taposott, s úgy ölte meg.
Csia Csingi jelt adott a környezetének a tapsolásra.
Részt vettek a tetszésnyilvánításban maguk a leaotungi népségek is: az íjászok kiabáltak, a táncosnõk sikoltoztak, tigris, kutya üvöltött, szamár ordított, ló nyerített, elefánt bömbölt, a kürtösök trombitáltak.
Az alkirály azonban egyet intett a nagy botjával, s arra elhallgatott mindenki.
Hátravolt a koronája az elõadásnak.
Az alkirály trónja mellõl alászállt a királyleány, s illendõség szerint egész a színpad elejéig lépdelt. Ott a cselédei levették a fejérõl a fátyolt s a válláról a palástot, s ekkor ott állt a leaotungi hercegnõ egész tündéri bûbájában.
Soha festõ ilyen arcot nem álmodott! Melynek zománcát a rózsaszirmok utol nem érik; szemeinél a zafírok tüze elenyészik, szõke, aranycsillogású haja, mint egy palást omlik végig rajta. Termete olyan, mint a tündéreké, akik éppilyen parányiak, ilyen finomak, éjjel a fûben táncolnak, s karéjuk után zöldebb lesz a pázsit, amit a lábuk hegye megérintett. A kis tündér énekelni kezdett. De azsem emberi dal volt, hanem fülemileének, pacsirtacsicsergés, eolhárfa zendülése; olyan ábrándos, olyan túlvilági, hogy aki azt hallja, a szíve megfájdul bele.
Csia Csingi elfeledkezett császár voltáról, s trónjáról leszökve, odarohant a színpadhoz, s térdre omlott, hogy az énekes tündérnek egyenesen a szemébe nézhessen.
- Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy engem így el tudsz bájolni? Álmodtam én már tefelõled sokszor. Mindig ilyen kicsinynek láttalak. Azt hittem, távol vagy. A messzeség tesz kicsinnyé. Hát nem tudsz közel jönni hozzám? Szeress engem! - S e szóval odadobta eléje császári pálcáját.
A parányi tündér pihegve állt a nagy hatalmas császár elõtt, ki térden csúszott eléje; s kezeit arca elé takarta.
A daliás alkirály pedig délcegen lépett oda a húga mellé, s érchangon, minõ egy órának az ütése, mondá Csia Csinginek:
- Császár, te legnagyobb vagy a nagyok között; de a leaotungi leányok csak magukhoz hasonlót szeretnek.
- Ettõl én megbolondulok - mondá Csia Csingi.
Jeo Hui mandarin, látva, hogy ez a tréfa nagyon megzavarja az ifjú császár kedélyét, sietett a saját maga által kigondolt végjelentet színre hozni. Hirtelen elõhúzott egy eldugva tartott kosárból egy nagy, hatalmas kakast, s azt odadobta a színpadra a leaotungi emberkék csoportja közé.
A harcias természetû szárnyas állat, mely több kakasviadalból pályadíjnyertesül jött már elõ, a színpadra dobatva, megcsapkodta a szárnyaival az oldalait, egyet rázott a veres taraján, szakállán, s azzal kinyújtva a nyakát, elkiáltá a félelmetes harci riadót: "kukurikú!"
Erre a rémordításra nosza kereket oldott az egész hadsereg. Íjászok, vadászok egymás hegyin-hátán szaladtak a színfalak közé. Az elefánt megrökönyödve hátrált a trón felé, s feldönté az öreg alkirályt karosszékestül; a szép királyleány pedig akkorát sikoltva, mint egy feketerigó, egy szökéssel leugrott a színpadról, a császárnak az ölébe, s ott elbújt annak a palástja ujjába.
Jeo Hui mandarin gonosz mosolygással mutatott a szétriadt hadra, amelyet egy kakas így megfutamított.
Ámde még korán volt az ármánynak diadalhahotát kezdeni.
A dalia nem futott el, miként a többiek. Az ott maradt. S amint a berzenkedõ kakast közelíteni látta maga felé, hirtelen felkapta a Csia Csingi eldobott pálcáját két kézzel (olyan az, mintha magunkforma ember egy fenyõszálat emelne kezébe), s ezzel a pálcával olyat húzott a szemtelen kakasnak a fejére, hogy az azt kiáltotta: "ugrik az okosabb!", s azzal hátat adott.
Erre pedig az elefánt is vérszemet kapott, s felemelt ormánnyal rohant neki a kakasnak, s mielõtt az a színpadról elmenekülhetett volna, megkapta az ormányával a farkát, kitépett belõle egy tollat, s azt hozta vissza nagy diadallal.
Gyönyörû egy látvány! Egy elefánt egy kakastollal az ormányában!
A diadalmas hõs pedig visszanyújtá a császárnak a pálcáját, mellyel a kakast elkergette.
- Ez felségsértés! - hebegé Jeo Hui. - Kakast ütni a császári pálcával.
- Ne szólj - mondá Csia Csingi -, bár ilyen katonáim volnának, mint ez a máknyi makk ember!
Az az apró tündér pedig ott ült a császár tenyerében, két karjával a kézcsuklóját átölelve. Érezte a szívét dobogni, ahogy érzi az ember egy elfogott madárnál, amit a kezébe szorít, annak a parányi szívlüktetését. A másik kezével egészen eltakarhatta. Az övé volt egészen. És mégsem volt az övé. Õ egy óriás, az meg egy parány.
Csia Csingi lehúzta az ujjáról a gyûrûjét, azzal a szivárványszóró drágakõvel a közepén. Jegygyûrûnek nem húzhatta a szép mennyasszony ujjára, de a fejére tehette - koronának.
Aztán megcsókolta a fejét, ahogy megcsókolunk egy fülemülét, mikor szabadon akarjuk ereszteni, s visszatette daliás bátyja karjai közé.
Ekkorra a többiek is odasereglettek az öreg alkirállyal együtt.
- Mi jót adhatok nektek? - kérdé a császár az alkirálytól.
- Semmit - mondá az öreg. - Ami nekünk van, az neked nem jó; ami neked van, az nekünk nem való. Vitess bennünket a mi szép világunkba vissza. Ott van a mi boldogságunk.
- És így az én Leaotung tartományom számomra örökre elveszett?
- Nem veszett el, mert élni fog nálad abban a tudatban, hogy van a nagy "mennyei birodalomban" egy darab föld, amelyen boldog emberek laknak. S ilyen emberek fognak lakni az egész földön tízezer esztendõ múlva.
A császár visszavitette az egész parányi csapatot a Fu völgyébe, ahonnan hegy alatti alagútjukon elõjöttek. Mandarinjainak pedig megparancsolá, hogy a leaotungi emberkékrõl senkinek se szóljanak, a felírt történetet a császáron kívül senkinek meg ne mutassák. Amit láttak és hallottak, mélyen elfelejtsék.
Csak õ maga nem tudta azt elfelejteni soha. Azt a bûbájos tündéralakot, akit megálmodott, akit aztán kezében tartott, s aki, mikor igaz volt, akkor is csak álom volt.
Csia Csingi szászár soha sem vett feleséget.

Forrás: Mesék és regék, Nemzeti kiadás, XCIII. kötet



TSONG-NU
(Históriai novella)

Hol, merre nem jártál te egykor, bujdosó magyar nép? - Merre nem hordoztad hajdan fegyveredet? Melyik föld, melyik nép nem látott még téged?
Hol a Jeges-tenger hófedett partjain alig teng az élet, odáig hatoltál, Oroszország legtúlsó széléig; - végighajtottad legelõ méneseid a Don és Volga végtelen rónáin; paripáid keresztül-kasul száguldották a három égöv alatt fekvõ birodalmat.
Bizánc érckapuját bárddal beütötted; három égöv alatt fekvõ lépéssel keresztül lépted a keleti Róma birodalmát.
Párizst, az egykori Lutetiát, csak védistene, a köd rejté el szemeid elõl, s a chalons-i mezõn, hol a fél világgal küzdöttél, százezer halottja fekszik ellenidnek, kiknek neve sincs már.
Hol a világváros Róma, nemzeteknek anyja, hetes halmán fekszi, ott is voltál, láttad õt remegni, láttad könyörögni.
És túl e világrészen, a bölcsektõl ismert határok mögött, ott is jártál, ott is megismertetéd magadat.
Hol a mennyei birodalom, Kína, örökké egyforma századjait éli; hol a sárga folyam mellett Peking áll porcelán tornyaival s roppant népségével, mely egy országnak is elég volna: te ott is megjelentél, évrül évre adódat megkérni.
A kínai császárok roppant bástyát emeltek ellened, egy kétszáz mérföldnyi hosszúságú kõfalat, minden nyíllövésnyire magas tornyokkal.
De a bástya nem védi a népet, ha a nép nem védi a bástyát.
Alig volt készen ez óriási mû, a világnak e hetedik csodája, ismét megjelentek miriád és miriád lovascsapatjaid, ott, ahol senki sem várta, hol élettelen sivatag, úttalan rengeteg, parttalan folyamok állták el útjokat.
A hun raj átkelt rajtok. A sivatagon megette a vadat, megitta vérét, a rengetegen utat égetett magának, s a folyamokat keresztülúszta.
A nép, mely a bástyát építé, ijedve hagyta azt el, a véletlenül megjelent had elõl.
A hun paripák ismét a mennyei birodalom földén dobogtak.
Ekkor a császár, Kao-Ti összegyûjté seregeit; - hegy nem volt elég magas, melyrõl beláthatta volna hadainak terjedelmét; - e roppant sereggel megindult a hunok ellen.
Egy nagy rónát nézett ki magának csatatérül, ott négyszögbe állítá seregeit, maga középre állt, ahova semmi nyíl nem juthatott, s oda várta elleneit.
A hunok négyfelé váltak, s roppant seregeiket szétosztva, elfoglalák a szomszéd hegyeket, körülfogva a császár táborát.
A megszámlálhatatlan hadsereg nem tudott hova mozdulni, harmadnapra császárostul együtt megadta magát elleninek.
Ez idõ óta adót fizetett a mennyei birodalom a hatalmas nomád népnek; aranyat, selymet, porcelánt és a legszebb hölgyeket.
Ez így tartott éveken át. A hun nép nem szántott, nem kereskedett, nem szõtt, mégis gazdag volt és pompás.

*

Történt azonban, hogy Kao-Ti császár meghalázozván, legidõsebb fia, Tsong-Nu szállana fel a megürült trónra.
Ennek elsõ dolga az volt, hogy apja háromszázhatvan feleségét mind a tengerbe hányatta, s valamennyi testvérét, nagybátyját és rokonát lenyakaztatá, míglen egyedül állott a trónon.
Ekkor kezde széttekinteni országa fölött. Kétszázmillió fõnyi népen uralkodék, s mégis adófizetõje volt kétszázezer embernek; a hun követek éppen akkor érkeztek oda a sarcolt harácsot átvenni, mit a megholt császár mandarinjai eleve nagy gondoskodva elkészítettek, megrakva ötven nagy teherhajót arannyal és ezüsttel.
Tsong-Nu kivezetteté a követeket a sárga folyam partjára, ahol a hajók állottak.
-Íme, itt a kincs, melyért jöttetek - mondta nekik, s azzal inte a mandarinoknak, hogy süllyesszék el a hajókat.
A mandarinok az ijedségtõl elsápadva hullottak térdre a császár elõtt, könyörögve: hogy ne hozzon veszélyt országára, s ne semmisítsen meg annyi kincset.
Tsong-Nu rögtön leütteté a mandarinok fejeit, s azzal maga ment a hajók fenekét megfúrni, a szittya követek szeme láttára süllyesztve azokat a víz fenekére.
-Most menjetek, temessétek be az arany- és ezüst-bányákat, a bányászokat vigyétek onnan a vasbányákba, nem arannyal, vassal fogjuk ezentúl az adót fizetni.
Úgy lõn, amint megparancsolá; a szittya követek elmentek, s a mennyei birodalom minden kovácsmûhelyei fegyvereket kezdtek készíteni.
Fegyver lett elég, de ember nem volt, aki azt viselje.
A népnek egy ezredrésze sem volt képes a hadra. A legnagyobb rész mûvész volt, vagy mesterember; pap, kereskedõ és hivatalnok több volt az elégnél, hemzsegett az ország koldusoktól, szemfényvesztõktõl -, csak a katona volt ritkaság. Aki volt is, nem hivatása vitte oda, hanem a kaszt, melyben született.
Tsong-Nu rögtön parancsot adott ki, hogy egész országában minden szövõszéket össze kell törni, a porcelán kemencéket bedönteni, a kereskedõk hajóit elsüllyeszteni, a bálványokat leszórni, a hivatalnokokat s szemfényvesztõket füleiktõl fosztani meg.
Úgy lõn, amint parancsolá. Egy hét alatt össze voltak törve a bámulatos selyemszövõ székek, a hímzõrámák, az üvegfestõ mûhelyek, a porcelánhuták, megégették a selyempilléket, elgázolták a cochemillákat, kitépték tövestül a teafákat, kivágták a kaucsukerdõket; széthasgatták a kereskedõhajók bambuszból kötözött gördülõ vitorláit; városrul városra kergették a kígyótáncoltatókat, sáskaviaskodtatókat, kötélen ugrálókat, betanított majmaikkal, egereikkel és papagályaikkal; felforgatták a pagodákat; összezúzták az agyaras, terpeszkedõ állatfejû bálványokat; lekoncolták a hajcsárok tevéit; hasba szúrkálták, akinek a hasára arany, vagy kék, vagy piros kakas, mint hivatali rendjel volt hímezve; - volt ûzés, hajtás az országban; nekiszabadított katonák akit elöl-utol találtak, sapkáján keresztülhúzott caffjából, vagy füleibõl vagdaltak el, - pedig kínai ember mindkettõre igen hiú; végre nem maradt egyéb mûszer az országban, mint a földmûves ekéje, az a csodálatosan ügyetlen X alakú ásó, mellyel a kínai földjét fel szokta turkálni? Ekkor ezt is megégetteté a császár, s az asztagokat felgyújtatta, a gabonát beleszóratta a folyókban, tengerekbe.
Az embereknek nem maradt egyéb hátra, mint éhenhalni, vagy Tsong-Nu hadseregébe állani.
Vagy még egy harmadik: föltámadni ellene.
Ezt választák a Quenn-Hinn tartomány lakosai, azon idõben mintegy húszmillió lélekbõl álló nép.
E tartománya volt Kínának mindannyi közt legszebb, leggazdagabb.
Halmain a legbujábban tenyésztek a kávé- és teaültetvények, rónáin leggazdagabb volt a rizsaratás; kikötõiben legtöbb hajó fordult meg; tenger-homokjában legszebb gyöngyöket termett a csigaház; egész erdei voltak kenyérfából és banánból; folyamaiban bottal lehetett ütni a halakat, s kavicsdombjaiban gyémántok teremtek.
Fõvárosa, Lieu-King, terjedelmére megközelíté Pekinget; porcelántornyai, függõkertjei, festett palotái, színes üvegházai, csigákkal kirakott utcái, bronzból öntött kígyói, szökõkútjai, kalapfödelû pagodái épp oly csodálatosak voltak, mint azé; itt tudták legjobban készíteni a pálmabort, itt hímzettek legszebben selyemre, itt szõtték a legcsodálatosabb virágos kelméket, itt ismerék a titkokat, mint lehet az üveget hajlékonnyá tenni, az aranyat rózsaszínûre, az ezüstöt azurkékre festeni; itt égeték a legátlátszóbb porcelánt, mely szikrát adott, mint a tûzkõ, s melyet hajlítani lehete, anélkül, hogy összetörjék. Itt tanyáztak a vén tudósok, kik rég ismerék ama csodás port, mely lángot ád és mennydörög, kik föltalálták a könyvnyomást, az északtût, a léghajót, mikor még mindezeknek Európában híre sem volt; s midõn az év tiszteletére a búcsújárás napján a tartomány népei ide sereglettek, mennyi tarka népet lehete itt látni! A mandarinokat tányér alakú üveggombos sipkáikkal, mellükön az arany kakassal, a teakereskedõket hasukig lelógó vékony bajuszokkal, amint a bazárokelõtt keresztbe vetett lábbal leültek, s egy öblös tálból két vékony fapálcával rakták szájukba a halból, húsból, zöldségbõl, s gyümölcsbõl összefõtt ételt; amott egy kötélen táncoló körül csoportozik a nép, ki rézalmákat hajigál a légbe, míg odább táncoló bajadér vonja magára a bámészok figyelmét, leterített szõnyegén kerengve, szökellve s csörgõs dobját verve feje fölött; itt egy kalitkában felgyürkõzött hentes árul jól meghízott kutyákat s pórázra feltûzött kövér patkányokat, a kínai nép legkedvesebb csemegéit; amott a borbély háromlábú székét letéve az utca közepére, ügyesen tépdesi ki az emberek állaiból a szõrt; a házak tetõin egy-egy szép hölgy hûsel nagylevelû illatos virágok árnyában, tízhúros hangszerét ütögetve rózsaszínre festett ujjaival, lábacskái, mik a selyemredõk közül kilátszanak, a szánkóorrú papuccsal együtt alig nagyobbak, mint egy gyermeké. Másutt templomba siet a nép, hol bõ ujjú kaftánban hajtogatja szárny alakú sapkás fejét egy két lábra állított rézvadkan elõtt valami vén fõpap; a templomajtó elõtt kígyótáncoltató énekli ördöngõs danáit, mik kényszerítik a csörgõkígyót farkára állani s sziszegve táncolni körös-körül a nép elõtt; néhol a nép között málhákkal rakott tollas dromedárok ügetnek keresztül, másutt poroszlók nyitnak utat egy potrohos tisztviselõnek, kinek feje fölött hosszú nyelû napernyõt visz egy félmeztelen szerecsen rabfiú, vagy cafrangos palankinban cepelteti magát egy kényes, elhízott mandarin, felálló hajcsapja sipkájából kilóg, utána ügyetlen katonák tolongnak, fejükön nyíl végû sisak, melynek görbe fogantyúja van, mint a teásibriknek, vezetõjük fejérõl pávatollak lógnak, majd elbukik hosszú köntösében, a zászlótartónak cikkcakkos lobogóján sárkányok vannak festve, sisakján forgandó szélvitorlát visel, és valamennyi, míg egy kezében valami ügyetlen fegyvert hordoz, görbe kardot, melynek belül van az éle, nyilat, melyet kézzel kell hajítani, vagy dárdát, melynek hegye kígyófark alakú, a másik kezében lapátszerû legyezõt tart, mellyel a forróságot s legyeket ûzi magától.
De semmi sem volt oly becses, oly hírhedt Quenn-Hinn tartományban, mint az ottani nõk; ezek a karcsú, érzéki alakok, pici lábaikkal, epedõ, hosszúkás, sötét szemeikkel, halvány arcaikkal, gömbölyû vállaikkal; sehol sem tudták a mandolint úgy pengetni, mint õk, a hajfürtöket fölfelé fésülve sehol sem tudták oly szeszélyes alakú kontyba csavarni, s a bogláros emailtûkkel oly ízletesen körültûzködni, az övet úgy kötni a karcsú derékra. A lefüggõ fátyol, a hosszú, bõ patyolatujj senkinek sem illet oly jól, mint õnekik.
Ez a nép szegült Tsong-Nu parancsai ellen. A vének, a mandarinok, a kereskedõk, a selyemszövõk testületileg tagadták meg rendeleteinek végrehajtását.
Tsong-Nu ekkor kiküldé katonáit, hogy a lázadókat menjenek megbüntetni; s egy hét alatt nem volt a Quenn-Hinn tartománynak sem kávé-, sem teaültetvénye; sem bányái, sem szövõszékei, sem porcelánhutái; Tsong-Nu fegyveresei kivágtak, letörtek, összezúztak, betemettek mindent.
Ekkor összeszedete Tsong-Nu minden férfit, aki a Quenn-Hinn tartományban lakott; aki a gyermekkoron felül volt, azt elvitte katonának, aki a férfikoron felül volt, azt megölette; nem maradt ott egyéb, mint a gyermek és a nõ.
A katonának vitt férfiak nem részesültek többé a kényelemben, heverésben, melyben azelõtt; korán reggeltõl késõ estig fáradságos hadi gyakorlatokat tartatott velük Tsong-Nu; az ügyetlen fegyverek helyett kézíjhoz kellett szokniok, s a legyezõ helyett nehéz pajzst kellett emelniök. A legkisebb vétség-, mulasztásért bambusszal vertek a hibázó talpára, s egy engedetlen tekintetért fejét ütötték el.
Ha valamelyik elszökött, azon városra izentek, amelybõl való volt, s jaj volt neki, ha elõ nem teremté a szökevényt, - a földdel tétetett egyenlõvé.
Egyszer Quenn-Hinn népfaj közül egyszerre tizen szöktek meg, mind Lieu-Kingbõl való ifjak.
Tsong-Nu ráparancsolt a városra, hogy a szökevényeket keresse föl, s midõn az engedett idõre azok meg nem kerültek, kimondá a másfélmillió lakosú városra, hogy semmivé legyen!
És tulajdon magukat az onnan elhozott férfiakat küldé irtózatos ítélete végrehajtására. Ez nála szokás volt. A fegyelem legiszonyúbb próbája volt ez, s még nem akadt rá eset, hogy a szülötte városát elpusztítani kiküldött sereg a parancsot ne teljesítette volna.
Elsõ eset lõn a Lieu-Kingé. A kiküldött sereg, ahelyett hogy lerombolta volna apái lakhelyét, megerõsíté annak bástyáit, s a piac közepére egy nagy, rézbõl öntött fenevadat állíta föl, és aláírta: "e vadállat Tsong-Nu", s azzal kimondá: hogy városát halálig fogja védeni.
Tsong-Nu három napi böjtöt hirdete e hír hallatára az egész országra, mely idõ alatt naponként háromszor kiálták ki a templomokban, a piacokon, s a városok kapuiban a császár rettenetes esküjét, melyben felfogadta az isteneknek; hogy nyoma sem maradand meg Lieu-King városnak, sem a népnek, mely azt építette.
A böjt után összegyûjté seregeit, s minden oldalról betört Quenn-Hinn tartományba. Ki nem menekülhetett senki, az egész nép a fõváros körül torlódott össze, ott kellett neki magát védni, vagy elveszni.
A halálra ítélt ország a kétségbeesés erejével oltalmazta bástyáit. Három évig ostromolta Tsong-Nu Lieu-King várost, anélkül, hogy egy házat elfoglalhatott volna belõle. Szerencséjére a scythák messze fenn az Obi jeges partján táboroztak ekkor, s nem értek rá õt zaklatni, egész erejét a lázadók ellen fordíthatá.
De az ellentállás megtörhetetlennek látszott; az ostromlottak nagy árkokat fúrtak a föld alatt oda, honnan legerõsebben hányták Tsong-Nu kõhajító gépei a mázsás sziklákat bástyáikra, s megtöltve azokat ama csodálatos porral, melyet késõbb Európában Schwarz Berthold fedezett föl, fölvetették õket a levegõbe
Három év alatt Tsong-Nu több embert veszte hadaiból, mint amennyi a várost védte. Ekkor õ is az elemeket hítta segítségül; vizet a tûz ellen. Míg a városiak tûzaknákat ástak a föld alatt, azalatt õ a városukon keresztülhullámzó zöld folyamot óriási gáttal elrekeszté.
A megállított folyam iszonyú erõvel fordult meg medrében, s nehány nap alatt tengerré gyûlt a város körül, víz alá meríté annak utcáit, ledönté a földsáncokat, kiûzte a lakókat házaikból, s eloltá a föld alá fúrt tûzaknákat.
Tsong-Nu ekkor hajókra, tutajokra szállítá ostromló seregeit, s így támadta meg a védelemtõl megfosztott lakókat, kik a nõttön emelkedõ vízár elõl házaik tetejére menekülve, minden rendszeres védelemmel kénytelenek voltak felhagyni. Az ostromlók egyenként támadták meg a házakat, s utcáról utcára foglalták el a veszni kényszerített várost, melynek sorsából nem volt egyéb hátra, mint a halál.
A kétségbeesés e pillanatában fölgyújtá palotáit a nép, s a hullámok és lángok csatája közt vítta ki utósó harcát, melynek végeztével az egész Quenn-Hinn népbõl nem maradt meg egyéb, mint a gyermekek és hölgyek.
Midõn sem tûz, sem víz nem talált mit rombolni többé Lieu-Kingben, akkor széttöreté a gátokat Tsong-Nu, a kék folyam zuhogva rohant le a pusztult város romjairól, vért és holttesteket sodorva örvényei között. Tsong-Nu ekkor katonáit ereszté a városra, hogy azt eltemessék. A szó teljes értelmében el lõn az temetve. A tornyok, a csonka falak, melyek még állottak, lehordattak a föld színére, a kõhalmokat behordták földdel, bokrot ültettek tetejökbe, a szétvert paloták helyét behantolták pázsittal. Semmit sem volt szabad elhozni a városból, a drágaságokat belehányták a kutakba, hogy még emlék se maradjon utána; nemsokára a hely, hol a büszke város állott, egy zöld legelõvé lõn varázsolva, melyen gyéren ingott a vadbokor, befutva szúros tövisindáktól, csupán azon szobor csonka talapja maradt fenn, melyen a réz fenevad állott, Tsong-Nu gyúnyemléke; most e csonka kõre e szavak lõnek írva;
"Itt volt Lieu-King város!"
Egyéb semmi. Száz mérföldnyi kerületben üres volt és laktalan a vidék.
Az elhullottak koponyáiból egy roppant pyramidot emeltek a zöld folyam mellett, melynek szegletköveire ez volt írva:
"Itt van azon népnek bölcsessége, mely Tsong-Nu ellen fellázadt!"
Az egész vidék erdõi felgyújtattak, s hogy még a vizeknek se legyen lakója, a nagy zöld folyamba egész hajókkal hordták az ólmot, arsenicumot és timsót. Azóta sem lakhatik benne hal, s vizével semmi állat sem oltja szomját.
A Quenn-Hinn tartomány megszûnt lenni.
A megmaradt gyermekeket szétosztá Tsong-Nu egész birodalmában rabszolgákul, s a hölgyeket díjul adta katonáinak.
Csupán egyet tartott meg magának, egy szép, tizenhat esztendõs hajadont, ki az általános romlás alatt a császár lábai elé rogyott, s szépsége bûbájával egy percre még a bosszút is elaltatá annak szívében.
E hajadon volt Bir-mán-ha, egy árva, kinek apja és testvérei kard által estek el, s kinek arcán még piroslott családjának ráfeccsent vére, midõn Tsong-Nu csókjai azt onnan letörölték.
A leány legszebb volt a Quenn-Hinn hölgyek között, és a Quenn-Hinn hölgyek legszebbek voltak egész Kínában.
Szemeiben azon éjfélsugáros epedés, arcán a bársonyos virághamv, ajkain ama részegítõ hõpirosság, mely el tudta fordítani Tsong-Nu lelkét a halálkiáltástól, hogy egy percig ne abban gyönyörködjék, hanem õbenne.
És Tsong-Nu keblére ölelte a leányt, s kettõs gyönyört érze, midõn ajkai annak égõ arcát érinték s fülei a kiirtott nép halálordítását hallák.
A láng az égre lobogott, a hullám döntögeté a tornyokat, a kardcsapások alatt százezrek sikoltása hallék, Bir-mán-ha karjai Tsong-Nu vállai körül fonódtak; õ pedig látott, hallott, ölelt és az mind gyönyör volt.
A láng az eget, a vér a vizet, a csók a lyány arcát festette pirosra; egyik szebb volt mint a másik, rózsaszínû folyam, rózsaszínû ég, rózsaszínû leány, - ott egy letört ország, itt egy letört mennyország.
Tsong-Nu beleszeretett a leányba, ki Lieu-King romlása közt osztotta szívének dobbanásait.

*

Lieu-King pusztulása után néma lõn az egész ország. A megrémült tartományok reszkettek a szörnyû példa elõtt, s hallgatva teljesíték a magányúr parancsát.
Ha éltüket, vagyonukat, boldogságukat parancsolta volna levetkõzni, - megteendék. Ha azt kívánta volna, hogy a két tengert kössék össze csatornával, vagy hogy tornyot építsenek, mely a fellegeken túl érjen, vagy hogy a Po-yang-hu tavat kiszárítsák s medrébe narancserdõt ültessenek, kivitték volna.
Tsong-Nu mind ennél nagyobbat és váratlanabbat kívánt: összegyûjté seregeit, s tudtokra adá, hogy át fognak menni Scythiába a hunokat saját országukban küzdeni le, s birodalmuk fõvárosait elfoglalni.
A nép reszketve hallá a parancsot és hallgatott, a bölcsek fejet hajtottak a császár elõtt, és nem mertek szólni.
Tsong-Nu intésére útnak indult a hadsereg, - Mielõtt összesereglettek volna, eszébe jutott Lieu-King elpusztítójának, hogy azon gyermekek, kiket a Quenn-Hinn nép közül elhozott, férfiakká fognak nõni az alatt, amíg õ oda lesz, s emlékezni fognak rokonaik halálára, s föltámadhatnak ellene, azért meghagyá a városoknak, hogy amely napon a hadsereg megindult, minden gyermeket megöljenek.
S akkor útnak indult.
Az ország határán mustrát tartott hadserege fölött. Több mint egymillió harcosbul állott az; a számtalan paripák felhõket vertek porbul a légbe; az élelemvivõ tevék, elefántok, s a bivalyoktól vont szekereknek nem lehete végét látni.
Amint a császár bölcsei e roppant sokaságot meglátták, szívök megesett rajta, s egy közülök a császár elé lépett, magát milliókért föláldozandó.
Ott arcra borult Tsong-Nu aranytrónja elõtt, s fölemelve kezeit, ellentmonda néki.
- Hatalmas császár, minden népeknek parancsolója, napnak öccse, holdnak bátyja, minden csillagoknak igazgatója, egyedüli uralkodó a földön, minden fehér elefántoknak ura! ne vesd ki füledbõl a te szolgádnak beszédét. Mert bizony nem lészen jó tenéked Scythiába általkelned, hogy a hunok városait elpusztítsad, mert a legközelebb lévõ is azok közül messzebb vagyon országod határaitól kétszáz mérföldnél, melynek neve Urdombha. Út pedig nem vezet odáig, hanem szakadékos hegyek, rengeteg erdõk, élelem nélküli földek; mert a szittya nép nem vet gabonát a földbe, tejet és húst eszik csupán, s ha ellensége közelít, odább tereli élelmét, s üldözõit éhen hagyja veszni. De ha eljutnál is oda, gondold meg, hogy most a hunok ámbár messze vannak, ama mesés tengernek partjain táborozva, melyet ha "tó"-nak nevez a hajós, zivatart támaszt ellene; de hamar szemközt jöhetnek rád, s fegyvereik hatalmasak. Azért gondold meg szándékodat, oh hatalmas uralkodó, és ha már harcolni akarsz a hunokkal, várd õket határaidra, eljönnek õk, és nem kívánják, hogy te elébök menj.
Tsong-Nu végighallgatá a bölcs beszédét, s akkor leüttette fejét.
Azzal paripájára ült, s kinyargalt hadserege elé, melyhez ily beszédet tartott.
- Napsugárból eredett vitézek! Egeket reszkettetõ gyõzhetlen bajnokok! Sokáig nyomott bennünket az idegenek rabigája, itt az idõ, hogy azt visszavigyük nekik. Elõttünk áll Scythia zsákmányoktól gazdagultan, ahol tej és méz folyik, s zengõ almákat terem az erdõ; hátunk mögött maradt Tat-Sin-Koung* elpusztulva, ugarrá téve. Én pusztítám el ezt, hogy annál több kedvvel rohanjatok Scythiára s ne kívánjatok itthon maradni; - palotáitokat lerontám, erdeiteket kivágatám, de ti szebb palotákra, illatosabb fûszer-erdõkre fogtok ott találni; - ötven hajót süllyesztettem a sárga folyamba arannyal és ezüsttel megrakva, de ti százannyi kincset fogtok zsákmányolni Urdombha városban, melyet elfoglaltok, -kiosztám közöttetek a Quenn-Hinn nép leányait, akik a csillagok sugáraiból születtek, de ti szebb hölgyeket fogtok találni Scythia leányai között, kiknek szemeik ragyogóbbak, derekuk karcsúbb, ajkuk édesebb, szerelmük forróbb, s kik a ti öleléseitekre fognak jutni. Azért hagyjátok el itt az ország határán mindazon nõket, kiknek uraikká tettelek, õk e harcos útban csak terhünkre lennének, s nehogy visszakívánkozzatok hozzájuk, ha elhagytátok õket, hagyjátok õket itten halva!
Halotti csenddel fogadta a hadsereg Tsong-Nu szavait.
-Ím én magam megyek a példával elõ! - kiálta fel Tsong-Nu, s maga elé hozatva kedvesét, a gyönyörteljes Bir-mán-hát, keblére ölelé õt, s csókjaival becsukva annak szemeit, hirtelen kirántá kardját, s a szép leány szívébe döfte.
Aztán ismét megcsókolá, s kit pirosan, mosolygóan vett ölébe, halványan, halottan letette a földre.
A nép fölkiáltott, minden kard kirepült hüvelyébõl, s minden hölgy holtan feküdt le férje lábaihoz.
Így indult ki Tsong-Nu Kína határából.
A Quen-Hinn népbõl egy lélek sem maradt élve.
Kietlen, puszta vidék volt Scythia határa. Vad erdõk látszottak mindenütt a szem elõtt, hová a fenevad is csak meghalni jár, s megmászhatlan sziklák hegyláncai, miknek koronás tetején örök a hó.
Tsong-Nu roppant fáradsággal utat vágatott a rengetegen keresztül, áttörette a hegyláncokat, a mocsárokra hidat építtetett, s mire megtevé a kétszáz mérföldnyi utat, seregének fele elveszett éhség és fáradságos munka miatt.
De még akkor is elég hatalma volt a hun várost elfoglalni. Kémei útba vezették, senki sem állt neki ellent, s midõn már azt hivé, hogy a várost kezében tartja, odaérkezve, annak csak hûlt helyére talált. A hunok városai nem voltak kõbõl, facölöpökre kifeszített bõr és vászon képezé házaikat; Tsong-Nu jöttének hírére fölszedték a sátorkarókat, összehajtották vászonfalaikat, feleségeiket, gyermekeiket fölrakták ernyõs szekereikre, s gulyáikkal, méneseikkel együtt odább mentek.
A hatalmas császár nem kapott ott egyebet, mint a szétdúlt tûzhelyeket, s a zsákmányéhe hadsereg az ígért paloták, kincsek, a tûzszemû hölgyek helyett nem talált mást, mint az otthagyott sírokat, azokat mohón feldúlták, de amit bennök találtak, nem volt egyéb fegyvereknél, s azoknak sem vehették hasznát, mert nehezek voltak nekik. Az összeragasztott ökörszarvakból készült kézív idegét nem bírta a kínai kar megfeszíteni, s a buzogányt magára ejté, ha fölemelte.
Tsong-Nu, mint a prédáját elszalasztott oroszlán, futott az elõle eltûnt hunok után. Látta õket a láthatáron, amint sötét felhõként odább húzódtak elõle, s nem engedte megpihenni népeit, míg õket el nem érik.
Az üldözött hunok belemélyedtek Hylaea idegen sivatagába, hol még a vadállat is éhen hal meg, ha eltéved, Tsong-Nu mindenütt utánuk. Sehol sem érhette be õket. Seregének ismét fele elhullt a kényszerített üldözésben, s még egyet sem bírt elfogni a szittyák közül; tevéi, bivalyai elfogytak, lovai kidûltek, s már hétszáz mérföldnyire volt a sivatag közepében, mégsem tudta elleneit ütközetre bírni.
Itt megelégelte a dicstelen fáradságot, s miután népének és kincseinek millióit elpazarlá, kifáradva megállt Hylaea közepén, s amint ott egy kopasz gránitkõszálat látott a pusztaság közpett fölmeredni, e sziklára roppant betûkkel fölvésette e szavakat:
"Itt járt Tsong-Nu, a mennyei birodalom ura, minden fejedelmek fejedelme, a napnak öccse, a holdnak bátyja, az egész földnek örököse, az egyedül gyõzhetetlen út; - s ez emléket hagyá itt Scythia közepében hétszáz mérföldnyire, ellenségeit idáig üldözve és általuk félve."
Másnap, amint táborát kerülné, seregeit véve számba, messzirõl három lovagot láta felé közeledni; lovagok viselte, kócsagos süvegeik, vállaikra vetett kacagányuk s kézíveik mutaták, hogy hun nemzetbõl valók.
Amint a lovagok a kínai tábort meglátták, megfordultak, s egy közülök hosszan kürtjébe fútt, melynek mélabús hangjait sokszorosan látszott visszaadni a távol erdõs bércek visszhangja
Tsong-Nu utánuk kiálta: "megálljatok!" s parancsolá lovagjainak, hogy fogják el õket; a hun paripák azonban a széllel tanultak versenyezni, s míg a kínai ügyetlen lovasok messze maradtak mögöttük, egyedül a császár s válogatott kísérte érhetett nyomukba.
Már mintegy négyszáz lépésnyire lehettek egymáshoz, ekkor a középsõ a hun lovagok közül hátratekint, s azzal lekapva válláról tegzét, amint nyargalva rohant, nagy nyugodtan hátrafordulva, egy nyílvesszõt illeszt íjára, s lassan, figyelve megfeszíté az ideget.
Alig lehete oly távolból kivenni, hogy mit akar; a kínai lovagok lõttek hozzá, de nyilaik a köztük levõ térnek felét sem repülték keresztül.
Ekkor pendült a szittya íjász tegezhúrja, egy balhangzatú süvöltés hallatott - és Tsong-Nu, torkán keresztülütve az íjász nyilától, holtan hullott le lováról.
Erre körös-körül megzendült a vidék. A hun hadseregek visszatérve az Obi mellõl, minden oldalról rátámadtak a vezére elestén megrémült táborra, - tíz napig tartott a harc, s tíz országot festett végig vérével.
A harc végeztével visszajöttek a hun vezérek azon kõsziklához, melyre Tsong-Nu nevét és tetteit fölvésette, s ezt írták utána:
"Idáig jött, és itt veszett el minden seregével!"

Forrás: Délvirágok, Nemzeti kiadás, XX. kötet

XELENHOA ÉS TOIPINGVANG
(Kínai novella)

Ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok hallgatni, nem halljátok.
Xelenhoa volt a legszebb leány Nanking városában, a tizenkilencedik városnegyedben, a költõk így írják le õt.
Arca fehér volt, mint a fehér selyem, illetlen pirosság soha sem látszott azon, szemei szép hosszúkásak és feketék, szemöldökei vékonyak és hajlottak; hajfürteinek mesterséges fonadékait reggeltõl délig készítette el három ahhoz értõ rabszolgáló; különbnél különbféle tekervényeket alkotva azokból; füleibõl gyémántos csengetyücskék lógtak, amik szép fehér nyakát verték; szája olyan kicsiny volt, mint egy kétfelé metszett Bilboa bimbó; fogai oly fehérek, mint a porcelán, melyrõl a császár ebédel.
Kezeit soha sem sütötte meg napvilág; el voltak azok mindig rejtve hímzett kantusa ujjai alá, hogy fehérek maradjanak, mint a patyolat. Balkezének körmei tizenkét esztendõ óta nem voltak már levágva, hanem szép arany tokba valának zárva, ahogy elõkelõ urak leányaié szoktak lenni, azért, hogy ne tehessenek semmiféle munkát, ami kezeiknek erejére válnék.
Lábai Xelenhoának oly kicsinyek voltak, hogy ha szél fújt, meg nem tudott rajtuk állni; három éves kora óta egyforma acélcipõkbe valának azok befûzve, hanem a cipõ kívül gyöngyökkel és rubinokkal ragyogott; ha menni kellett valahová, négy rabnõ vette ölébe, mert az elõkelõ hölgynek nem is illik, nem is szükség, hogy saját lábain járjon.
Termete Xelenhoának derékban két arasszal átfogható volt. Azért, hogy ily karcsú maradjon, naponkint nem kapott egyebet enni, mint száz szem megszámlált rizskását, vízben fõve, s cukros vizet naponkint háromszor; mert az elõkelõ lyánkák fõerénye az , hogy gyöngék legyenek, s ezért sokat kell szenvedni.
Hanem azért meg volt neki minden gyönyörûsége, ami után elõkelõ hölgy vágyódik, voltak selyem ruhái, arannyal és gyöngyökkel hímezve, voltak ezüst tükrei, amikben egész nap nézhette magát, voltak drága virágai, amiknek illatával eltelhetett, voltak énekes madarai, amiknek énekében gyönyörködtetett, volt különösen egy ritka csodálatos madara, amit csín nyelven fuang hoangnak hívnak: a barbarok úgy híják azt, hogy "napmadár" és ez olyan ritka madár, hogy ilyent csak fõ-fõmandarinok tarthatnak maguknak, és azt árúba bocsátani nem is szabad; azt csak különös kegyképpen lehetajándékul kapni a hatalmas császártól, ki a fuang hoang madarak örökös ura.
Ha akarjátok meghallgatni, milyen a fuang hoang madár? meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
A fuang hoang hasonlít a sashoz és a pávához. A feje búbján van egy korona barnapiros és sárga aranyfényû tollakból, nyakát ékszínkék örv fogja körül, mely olyan, mintha gallérja volna, bibor-piros pettyekkel tarkázva; a háta karmazsinpiros, a melle sáfránszín, a szárnyai sötétzöldek, fehér foltokkal, hosszú szétterített farka tollai tengervíz-színüek, mindeniknek egy-egy szivárványos pávaszem a végén, aranyozott rojttal.
Ilyen volt Xelenhoa fuang hoang madara, mellyel magát egész nap mulatta, a madár ott ült mellette, és Xelenhoa cirógatta annak karcsú nyakát, ragyogó tollait, és így múlt el egyik nap a másik után, míg egyszer betelt a tizenötödik év Xelenhoa születése óta, s ez a nap volt kitûzve arra, amidõn Xelenhoának nõül kell menni Toipingvanghoz, akivel eljegyeztetett születése napján, ezelõtt tizenöt esztendõvel.
Toipingvang pedig igen derék nagy férfiú.
Ha meg akarjátok hallgatni, milyen nagy férfiú Toipingvang, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Toipingvang igen derék férfiú; kétszáz és negyven fontot nyom ruhástul. Azt tudjátok a mértéktudományból, amit a mennyei birodalomban találtak fel, s a barbarok innen tanulták el, s most azzal dicsekszenek, mintha az õ találmányuk volna: - hogy a világon az a legtökéletesebb, ami gömbölyû. Toipingvang tehát tökéletes férfiú, mert neki göbölyû az arca, a szemei, a körmei; és ami legnagyobb ékessége a férfiúnak, a hasa is gömbölyû.
Mikor Toipingvang az utcán végigviteti magát elefántcsont zsellyeszékében, elõtte két ember megy hosszú bámbuszbotokkal, akik a csõcseléket terelik félre az útból, mellette két szolga viszi magas rudakra feltûzve azon ezüst táblákat, mikre veres betûkkel van felírva Toipingvang rangja, azok után jön négy fogdmeg, akik bilincseket hoznak azok számára, akik útközben netalán nem üdvözölnék elég tisztelettel Toipingvangot.
Maga Toipingvang mozdulatlanul ül ilyenkor a zsellyeszékben, szemeit sem jobbra, sem balra nem fordítja, ölében tartván azon arany ládácskát, melyben a császári pecséttel ellátott mandarindiploma van zárva, amit magától elhagynia soha sem is illik; egy rabszolga tarka napernyõt tart feje fölé, másik festett zászlóval legyezik, és mindezek csak hatalmas és nagy férfiakat illetõ kitüntetések.
Ilyen hatalmas és nagy férfiú volt Toipingvang.
Ilyen hatalmas és nagy férfiú választá Xelenhoát szerelme tárgyául.
Milyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát? - ha meg akarjátok hallani, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Toipingvang az egész utat, mely menyasszonya házától az övéig vezetett, behuzatta tarka virágos gyapottal, s a házakat kétfelõl narancsfákkal rakatta ki.
Száz teve, száz ló vitte a sok selymet és ezüstöt, amit menyasszonyi ajándékul adott neki, száz rabszolgaleány a drága edényeket, kösöntyûket, gyémántos pártákat és öveket.
Arannyal áttört elefántcsont gyaloghintón vitték Xelenhoát võlegénye lakába s tartania kellett õt két rableánynak, hogy a nehéz gyöngyfüzérek le ne rántsák a földre.
Tizenkét napig tartott a nászünnep, mindennap új meg új ünnepély volt rendezve: egyik nap bohócok játéka, másikon kakasviadal, harmadikon bûvészek szemfényvesztése, negyediken trombitákkal és sípokkal csinált hangverseny; ötödiken tûzijáték, hatodikon kötelenugrálók és lovontáncolók, és mindennap reggeltõl estig lakoma, drága ételek, italok boldognak, boldogtalannak, és Xelenhoának mindennap három új öltözet, egyik ragyogóbb mint a másik, hogy annál szebbet nem láttak Nankingban soha.
Ilyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát.
Xelenhoa valóban a legboldogabb nõ volt a világon.
Milyen nagy volt Xelenhoa boldogsága? ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Volt neki két kastélya, egyik a városban, másik a városon kívül, volt két kertje, egyik nyáron hozott gyümölcsöt, másik télen; volt száz rabszolgálója, akik szépen tudtak énekelni, táncolni, festeni és hímet varrni, tudtak zenézni és mesét mondani s szép hajat szépen befonni. Kell-e ennél nagyobb boldogság egy asszonynak?
Szobáiban pézsma- és ambra-illat volt, butorai violafából, mely ha megmelegszik, gyönge violaszagot ad; szõnyegei bársonyból és angoragyapjuból… termeiben szökõkutak mindenféle illatos vizekbõl; gyöngye, gyémántja, ékszere annyi, hogy számát sem tudta, lehetne-e valaki boldogabb, mit õ volt?
- Íme ez mind a tied Xelenhoa, - monda neki Toipingvang, amit szemed, szíved kiván, amit füled hallani óhajt, ajkad izelni szeret: azt kívánd, azt szeresd, most már válogathasz benne.
Mert aki már egyszer nõ lett, annak boldogság a dolga, az mehet, élvezhet, örülhet; az jóllakhatik pávanyelvvel, drága tengeri fecskefészekkel, ízlelhet póklábakat, ananászon hízlalt tyúkot, s ami csak jó és kellemes, mert a férjes nõ akkor szép, hogyha kövér.
- Mit kívánsz még Xelenhoa, hogy legboldogabb légy a nap alatt?
Ha meg akarjátok hallgatni, hogy mit kívánt még Xelenhoa? meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Xelenhoa azt kívánta, hogy boldogsága végett hozzák el neki az a fuang hoang madarat, mellyel apja házánál oly sokáig együtt töltötte ifjúságát.
Különösek az asszonyok kívánságai.
Toipingvang elhozatta a fuang hoang madarat, pedig azért nagy váltságot kellett fizetni Xelenhoa apjánál, aki azt a császártól kapta.
Most aztán azt hitte Toipingvang, hogy Xelenhoa egészen boldog.
Ennél nagyobb áldozatot férj nem hozhatott nejének, mert ha a császár megtudja, hogy Xelenhoa apja eladta vejének a fuang hoang madarat, mind a két férfiúnak elcseréli a fejeiket.
Xelenhoa azonban most sem örült sem virágnyilásnak, sem gyémánt ragyogásnak, nem gyönyörködött sem énekben, sem boyadértáncban, még a drága válogatott ételekhez sem nyúlt, mikkel mindennap háromszor megrakták asztalát, hanem most is a megszámlált száz rizsszemet hozatta fel magának, az volt mindennapi eledele.
Mikor a fuang hoang madarat elhozták hozzá: azon a napon Xelenhoa csak kilencvenkilenc szemet evett meg a rizsbõl, a századikat a napmadárnak adta.
Második napon két szemet adott a napmadárnak, magának tartott kilencvennyolcat.
És így mindennap eggyel több rizsszemet kapott a napmadár, eggyel kevesebbet Xelenhoa, - a századik napon mind a száz szemet a napmadár ette meg, Xelenhoa egyet sem többé.
Már ekkor olyan fehér volt az arca, mint a mutangvirágé lehullás elõtt.
A százegyedik napon meghalt Xelenhoa, mint ahogy a muntangvirág szokott meghalni, mely hajnalszínû, mikor kinyílik, s hófehér lesz, mikor elhal.
Csodálatos a virágok és az asszonyok meghalása.
Nagy volt pedig a szomorúság és a gyász Toipingvang házában Xelenhoa halálára.
Ha akarjátok meghallgatni, hogyan gyászolta Toipingvang Xelenhoát, meghalljátok ha nem akarjátok, nem halljátok.
Az elsõ napon könyveket nyomatott sárga bámbuszpapirosra zöld betükkel, amiket a rokonoknak, ismerõsöknek és elõkelõknek elküldött, azokban voltak megírva a további napok gyászünnepélyei tisztességes rendben: lerajzolva a ruhák, a cipõk és süvegek alakjai, aminõkben a látogatóknak meg kell jelenniük a szertartásnál, kinek-kinek a maga helye kimutatva rangja szerint, hogy azt el nem lehetett téveszteni sekinek.
Másodnapon készíttetett Toipingvang üvegkoporsót Xelenhoa számára, abba fektették Xelenhoát legdrágább köntöseivel és gyöngyeivel felékesítve; úgy feküdt benne, mint egy alvó.
Akkor beforrasztották az üvegkoporsó fedelét, hogy levegõ nem férhetett a halotthoz.
Harmadnap azután felállíták az aranyos árbocokat Toipingvang háza elé, mikrõl földig érõ selyem-zászlók függtek alá, azokra volt megírva ékes versekben Xelenhoa szépsége, halála, s a szomorú férj hívogatása, hogy jöjjenek õt megnézni.
Azután minden kapuját kinyitották a háznak, hogy mehessen a meghívott sokaság a gyászt nézni.
Fehér szõnyegekkel volt az egész palota bevonva, ez a gyász színe a mennyei birodalomban, fehérre volt öltözve az egész cselédség, és a látogatók mind fehér köntöst viseltek, tarka ruhában halotthoz közelíteni tiszteletlenség.
Minden szögletben illatos viaszgyertyák égtek, s nagy arany edényekben drága illatszer füstölgött, mely jószagú kék felhõket képezett a ravatal körül.
A ravatal elõtt guggolt ötven bályványpap, egyik énekelt, másik imádkozott, ki trombitát fújt, ki a dobot verte.
A ravatal mellett jajgattak keservesen Xelenhoa rabnõi, fehér fátyollal földig leterítve.
Az aranyos ravatalon pedig ott feküdt az üvegkoporsó, benne egy fehér halott, aki még szebb volt most, mint mikor élt.
Mellette balfelõl állt a fuang hoang madár, szép tollait felborzolva, tarka koronáját hátrafelé gunnyasztva, néha piros orrával az átlátszó üveghez csapkodott, mintha fel akarná ébreszteni úrasszonyát, azután hátradugta fejét szárnyai alá kedvetlenül gubbadva; egyszer-egyszer felkiáltott fájdalmasan, kiterjesztett szárnyaival rebbenve, ami keresztül hangzott a trombiták üvöltésén is.
Jobb felõl a koporsó mellett pedig maga ült Toipingvang; nem széken, nem zsámolyon, még vánkoson sem: hanem a puszta földön, s kétrõfös olvasóról imádkozott folyvást. Szemeit fel nem vevé kezérõl soha.
És ez így tartott nyolc napig; - nyolc napig járt a népség megnézni a fehér halottat az üvegkoporsóban: nyolcad napon kivitték az udvarra Xelenhoa drága köntöseit mind, s ott a népség elõtt máglyát raktak belõlük, meggyújtották, megégették. Nincs úrnõ, aki azokat viselje többé.
Azzal bezárták a kapukat és Toipingvang egyedül maradt a halottal.
Három évig nem hagyta õt eltemetni, három évig ott ebédelt a halottal; annak felhozatta a száz rizsszemet naponkint, magának csak tízféle ételt; éjszaka ott feküdt a koporsó mellett szalmagyékényen, parafa-vánkoson, három évig nem viselt mást, mint fehér ruhát, sem gyaloghintóján nem volt más függöny mint fehér, és három évig nem vett más feleséget, hanem beérte száz és egynehány rableánnyal.
Ennyire tudta gyászolni Toipingvang Xelenhoát!
Ha meghallgattátok, tudjátok, ha nem hallgattátok, nem tudjátok.

Forrás: Dekameron, II. rész, Nemzeti kiadás XII. kötet

CHINAI ROMÁNCOK
Írta ezeket ama híres kínai költõ Kaó-koas-moár-taong.

I. A szomjas bölcs
Nagy erényes és tudós Kon-fú-csé
Jára egykor a nagy pusztaságban;
Elmélkedvén, ahogy bölcshöz illik:
Avilágról és a nagy világot
Alkotó négy elementumokról.
Úgymint: tûz, víz, föld és levegõég:
Vala ámde ottan ahol õ járt
Csak a három e világemelembõl:
Viz pediglen csak teoriában.
És a bölcs ott szomjazék napestig,
Száraz torkát vigasztalva azzal,
Hogy a víz bár nem látszik; de meg van,
Állván oxigén és hidrogénbõl.
Este késõn nagy tikkadtan ére
Egy pagonyba, szép zöld pálmafákból,
Pálmafák közt volt a hûs vizû kút,
Azt meríték szép lyánkák vederrel.
Bölcs, erényes Kon-fu-csé megállt ott
S elsõ dolga volt: - jót inni? óh nem.
Megkérdezni, e kutat hogy híják?
És feleltek néki a leánykák:
Szép lapos szemû, piros leánykák,
"Hiják ezt zsiványok forrásának,
Minden ember így nevezte azt rég."
Elszörnyedve fordult el Konfúcsé,
És a nyujtott vedret vissza tolta.
"Nem! erényes férfi oly forrásból
Mely ily rút nevet hord inni nem fog,"
S szomjasan tovább ment s más nap estig
Járt, míg áldottabb nevü kutat lelt.
Ily erényes és bölcs volt Kon-fu-csé!

II. Az olcsó isten
Van egy tartománya Toiping-Vangnak,
Abban vagy egy város Xieng-Fu.
Ottan épült egy cserép-pagóda.
Abban lakik egy bálvány Dsin-Hán-Mum,
Ennek hoznak a buzgó hajósok
Áldozatra csirkét és malackát,
Friss halat és kecskék kis gidóit.
Húsát ennek õk maguk elköltik,
Bálványisten furcsa osztályrészt kap.
Csirkelábnak kapja sarkantyúját,
A malacnak a négy körme héját.
A halaknak farkát és úszóit,
A gidónak két szarvát egészen.
Lehet e már ennél olcsóbb isten,
Mint e jámbor bálványkép, Dsin-Hán-Mum.

III. A kajmánok
Jan-cse-kjangnál, a széles folyónál,
A két parton áll Tao-Ping város;
Nagy kemény híd tartja õket össze.
- Túl a hidon a folyó mentében
Egy sziget van, bámbusszal benõve.
Abban laknak kajmánok sereggel.
- Alkonyatkor, hogy ha feljön a hold
Százával kijönnek ott a vízre,
Játszadoznak, s ismét elmerülnek.
Farkaikkal a vizet locsolva
És nevetnek százfogú torokkal
E csinos kedélyes szörnyetegcsék.
- Tao-Pingben, Kína városában.
Esztendõnkint tízezer leánnyal
Több jön a világra, mint figyermek.
- Alkonyatkor, hogy ha feljön a hold,
Ott a hídról a két város-part közt,
A fölösleges leány-cselédet
Szokták szépen a vizekbe hányni,
A midõn a kajmánok mulatnak,
Hogy ne légyen több leány, mint férfi.
Mert egy bölcsen ellátott országban
Elsõ a jó rend és szép egyensúly.

IV. A Yan-cheui szépek
Szebb vidék nincs Yan-cheu völgyénél,
Szebb város nincs völgyben Yan-cheunál.
S szebb leányok nem teremnek, mint itt.
Olyan termet: - karcsú, mint a bánfa;
Olyan lábak: - aprók, mint az õzé;
Oly szemek: - tüzesek mint a gránát,
És olyan bõr: - lágyabb a selyemnél!....
- S nem csak szépek a yan-cheui lányok.
Ámde forrón is tudnak szeretni:
Azt tanítják nékik iskolában,
Csak szeretni és gyönyörnek élni.
- S nem csak édes a yan-cheui delnõ,
Ám tudós is. A mi nõhöz illik
Drága hímzés, hárfajáték, ének,
Versirás kék és arany tintával.
Fára és cserépre festés tarka mázzal,
Ahhoz mind ért a yan-cheui lyánka.
- S nem csak szépek, kedvesek, tudósok
Yan-cheuban a szelíd leánykák.
Ámde szörnyõ drágák is különben.
A vásáron tízezertõl százig
És azonfelül is kelnek pengõ pénzben.

Forrás: Üstökös, 1858. szeptember 11, 4. szám, 28-29. oldal.

V. A chimleangi kõvitézek
Négy hadserege volt Xien császárnak,
Mind a négy szép választott vitéz had.
Gyalogjáró és lovon megülõ.
Hátán puzdra, mellén tigris képe,
Hosszú dárdák, cifra, tarka paizsok.
S mindegyiknek oldalán két jó kard:
Ha az egyik eltalálna kopni
Ellenséges nyak-leszabdalásban,
Mindjárt ott legyen kéznél a másik.
Négy hadából egyet elbocsáta
Vad tatárnép szarvait letörni,
S fogva hozni el Chuenzi kánt is.
Azt Chuenzi kán levágta egyig;
Egyet küldött vissza hírmondónak. -
Második hadát küldé a császár
Sárga tengeren túl barbarokra,
Akik a dicsõ teát nem isszák.
Azt a serget elnyelé a tenger,
S hírmondót sem külde meg belõle.
Harmadik hadát Tibetre küldé,
Drága bálványistenért búcsúra;
Azt a forró szél megölte szomjan
És sivó homokkal eltemette.
Az utolsót ott tartá magánál,
Védelemre és gyönyörködésre,
Azt a sárga szellem Hontiáng-hu
Sátraikban egyenként megölte.
Ekkor elhagyá Xien a császár
Gyönyörû trónját s fényes lakását.
Mandarinjait és hölgyeit mind.
Egy hegyormot hínak Chin-Leangnak.
Arra felment, s ottan a kövekbõl
Vésetett magának harci népet.
Tizezernyi számu nagy csoporttal
És azok közt éle mind halálig:
Akiken sem ellenségök íja,
Sem vihar, sem hosszú út veszélye,
Még a sárga szellem kardja sem fog.
Most is áll még ott a sziklatábor,
Most is õk ott a legjobb vitézek.

VI. A cukornád titka
Rég termett már Kínában cukornád.
Ámde azt csak használták baromra.
Ette szarvas állat és juh, nem más.
Mert hogy ebbõl mit lehet kifõzni?
Azt az édes sót, a hófehéret,
Mit cukornak hí a barbar ajka,
Ezt a titkot Indiában tudták
És tarták azt mélyen rejtegetve
Szörnyû hasznot huzva Csinból érte.
Egyszer egy bonc egy szamárra ülve,
Kína földén a tilosba hajta.
A szamárt ott zálogba lefogták
És a bonc, hogy zálogát kiváltsa,
Felfedé a nádméz drága titkát.
Így ejté el népét nagy haszontul
Így köszönhet Kína annyi cukrot
A mit eddig váltott jó ezüstért
Egy szamárnak - és a gazdájának;
- Gazdájának, a nagyobb szamárnak.

VII. A szerelmes páviánok
Csing-Makukban a banán erdõben,
Laknak óriási páviánok.
Szörnyû majmok, szõrös emberarccal,
Hosszú karjuk majd a földig ér le,
Négy kezük van négy lábuk helyében
Mind a néggyel oly jól tudnak lopni
Ahogy még Kínában sem tud ember.
E majomfaj, e rút páviánok
Hogy ha látnak szende nõi arcot,
Sima képû lyánkát, szép menyecskét.
Úgy kísérik, úgy járnak nyomában;
Úgy sikoltnak, nyögnek és epednek.
A bolond szerelmes páviánok.
- Mit használ, hogy oly nagyon szeretnek?
Mit használ, hogy oly forrón epednek?
Õk azért csak még is páviánok.

VIII. A Hi-hong virág
A Waoni völgyben a pataknál
Part alatt, árnyékba rejtve nyílik
A csodálatos Hi-hong virágszál.
Amidõn az elsõ hajnal fényre
A feselni kezdõ bimbó nyílik.
A zománcos, illatos kehelybõl
Egy madárka száll ki a szabadba.
Melynek szárnya van, de lába nincsen.
A madárka reggeltõl napestig
Repked egy virágról más virágra,
Este ismét visszatér helyére
A Hi-hongnak illatos kelyhébe;
Az zománcos szirmát összecsukja
S benne alszik, bizton a madárka,
Nem találja orzó éj-madár ott.
Nem zavarja fel sivó hideg szél,
A Hi-hong ringatja Õt szeliden
S reggel ismét útnak elbocsátja.
Így virulnak, így örülnek együtt.
A madár és anyja, a virágszál,
Egyszer aztán a virág lefonnyad.
És amint zománcos szirma elhull
A madárka is lehull halottan.
.... Ily madár én is szeretnék lenni.

Forrás: Üstökös, 1858. szeptember 18, 5. szám, 36-37. oldal.

IX. A bölcsek sziklája
Kínában legelsõk a tudósok
Õk foglalják mind az elsõ rangot.
Akik tudják a csin alphabetnek
Nyolcvanhétezerhatszáz betûjét.
És kiszámítják a csillagjárást.
És megírják tarka szép írással
Hogy mi történt reggeltõl napestig,
És oly híven jóslanak jövendõt:
Hogy mi lesz! mint híven elhazudják
Ami volt: ez nékik hivatásuk.
És ezért õk állnak elsõ rangban,
És viselnek melleikre hímzett
Baglyot, gyólyát s más egyéb madárkát.
Õ utánuk jõnek rang arányban
A vitézek, akik lõni tudnak,
És nyeregben megmaradni futva,
S ellenség fejét levágni, (hogyha annak
Nincs az ellen semmi kifogása)
Kínában övék a második rang.
Õk viselnek mind kitüntetésül
Hímvarrással, vagy mázzal kifestve,
Melleiken, tigris, párduc, macska
S más egyéb vérontó állatarcot.
Történt egyszer, hogy vitéz Xi császár
Sok hadat viselvén barbarokkal.
Azt adá jutalmul hõs hadának,
Hogy jövõben elsõ rangban álljon
A vitéz és aztán a tudósok.
Nagy búbánat lett Kínában erre.
Elborult a bölcsek lelke szörnyen.
Ötszázan a legbölcsebb tudósok
Összejöttek a fehér folyónál
Egy magas kihajló sziklaszálon.
S bánatukban ott e sziklaszálról
Mind belé ugráltak a folyóba.
Azt a víz fölé kihajló sziklát
Most is ötszáz bölcs kövének híják.
- Oh de nagy bolond volt mind az ötszáz!

X. A vén daru
Ling Paonnak volt egy régi darva;
Vén madár volt, apjától maradt rá,
És az is még apjától öröklé:
A madár volt már százhárom éves.
Kérdi egyszer Ling Paon a darvat:
"Vén madár, te szörnyen hallgató bölcs,
Mondsza nékem, hogy levél ilyen vén?
Hadd tudjam meg én is azt a titkot,
Hogy legyek majd száz és három éves."
Gazdájának ilyen szép szavára
Megszólalt a darvak vénje, mondván:
"Úgy értem meg száz és három évet,
Hogy nem ültem gazdag asztaloknál,
Tiszta rizsszem volt mindennap étkem,
És italt csak tiszta vízbõl ittam.
Nem törõdtem senki más bajával.
Nem hajoltam meg könyv olvasástól,
Énekléssel nem rontám tüdõmet,
S nem gyötörtem éltemet szerelemmel."
- Monda erre Ling Paon a darvnak:
"Édes darvam, hogy ha titkod ez volt,
Inkább nem leszek százhárom éves,
Minthogy bort ne lássak, és lemondjak
Patkányhúsról s tengervízi pókrul
És más drága ízes csemegékrõl,
Hogy a költõk verseit ne olvassam
És azoknál szebbeket ne írjak,
Hogy ne énekeljek lyány szemérõl
És szerelmes hogy ne légyek abba;
Inkább nem leszek százhárom éves."

Forrás: Üstökös, 1858. szeptember 25, 6. szám, 44. oldal.

CHINAI FURCSASÁGOK
Egy régi foliansból kiszedegetve

A kínai ember nagyon szeret urat játszani; mikor valakit vendégül hiv meg, hogy a tál tetézettnek lássék, az elõtte való napról megmaradt csontokat alul rakja a tál fenekére s arra felül a sültet.
A kínai hajókon nem szabd semmi húsfélét sütni: azt tartják, hogy ha a tengeri szellem megérzi a pecsenyeszagot, maga is mingyárt pecsenyére vágyik, s a hajósokat nyeli el.
Kínában van egy hegy, melyen minden állat megszelidül; még a tigrisek sem harapnak. Vajon a Xantippék is megszelidülnek-e ott? arról nem tudósit az irás.
A Pooting tó Kínában olyan érzékeny, hogy ha követ hajitanak bele, egyszerre vérvörös lesz.
Kínában vannak olyan fenevadak, melyek éppen úgy nevetnek, mint az ember. Gyakran megjárja velük az erdõben járó vándor; mikor oda megy, hogy megtudja, mi az a jó, amin olyan jó izût tud valaki kacagni? Azt azután megeszik.
Kínában szavahihetõ utazók láttak olyan madarat, amelybõl télire hal lesz; olyan tyúkot, mely selymet ereszt, mint a selyembogár; tekenõs békát, melynek szárnyai vannak és repül; olyan halat, melynek tehénszarva van és fejni hagyja magát; s olyan pókot, mely gyöngyöt tud késziteni. Mutatványt nem hoztak belõlük; de irásban hagyták.
A kínai császárnak háromezer írónõje van, kik rendes fizetésben állnak s verseket és történeteket írnak; de férhez menniök nem szabad.
Van egy pompás madár Kínában, amit csak lefestve látni, úgy híják, hogy "napmadár." Mikor ez in natura is megjelenik, olyankor a császári családot valami nagy veszedelem fenyegeti.
A kínai ember azért visel olyan hosszú varkocsot, hogy mikor meghal, a jó szellemek annál fogva rántják fel a paradicsomba.
A kínaiak darut tartanak a háznál, hogy sokáig éljenek; - minthogy a daru is sokáig él.
Kínában van egy barlang, melyben olyan agyag terem amibõl kenyeret lehet sütni és megenni.
Kínában vannak társaságban élõ kígyók, melyek királynét választanak maguk közül, s annak a fejére koronát fújnak.

Forrás: Üstökös, 1863. december 5, 23. szám, 179. oldal.

EGY HÁZMOTOZÁS CHINÁBAN
Egy nankingi lapszerkesztõ naplójából

A kínai birodalom fennállásának 180052-ik esztendejében, az adóbeszedés-hónap 12-ik napján, éppen amidõn a rendesen láttamozott útlevéllel járó nap elsõ reggeli sugárait, engedelmes alattvalóhoz illõen, a magas politzia departement XIII-ban vizáltatás végett bemutatná; mely alkalommal az igazgató mandarin ismét kegyes volt megengedni, hogy "reggel" lehessen, anélkül azonban, hogy ebbõl a napra nézve valami további jogok következnének; tehát éppen akkor, amidõn nálam hetet ütött az óra, persze csak titokban, mert ez a szó "ütött az óra!" még izgató értelmûnek is vétethetnék, kopogtatnak az ajtómon: "szabad!" (ez az egy volt még szabad.) Belép a magas rendõrség másod-bámbusz-viselõje, három harmadrendû bámbusz-viselõvel:
- Alásszolgája.
Értette alatta, hogy én vagyok az õ alázatos szolgája.
- Mi tetszik? Kérdezém, tudhattam volna pedig, hogy ezeknek az uraknak "exoffo" semmi sem tetszik.
- Engedelmével majd egy kisházmotozástviszünk véghez.
- No arra magam is kiváncsi vagyok.
- Hol vannak önnek az irományai?
- Instálom, én nem szoktam írni, csak úgy diktálok a betûszedõknek, rövidségnek okáért.
- Azok kellenek, amiket önnek írnak mások.
- Szolgálhatok velük; itt a kulcsom.
Elvették, neki ültek; sorba vették a fiókom tartalmát, megvizitáltak mindent, és protocollumba vették. Szabókontó, csizmadiakontó, óráskontó, paplanos kontó, füszerszámos kontó, stb., egyéb gyanusat nem találtak bennök, mint hogy egy sincs "saldírozva." Azután elõfizetési felhívások, régi iskolai bizonyítvány; nemesi diplóma, leöntve tintával, adóintõ cédulák, útlevél, geleitschein, cseléd-bizonyitvány; hírlap-program; szerelmes levél (nem is nekem szóló) gyermekkórházi, festõiskolai, mûegyleti, s más egyéb nem kamatozó részvények, újesztendei gratulátiók, stb. stb. stb. - Ez mind nem tetszett nekik.
Kihúzzák a másik fiókot: ez meg tele van ócska anecdota, használhatlan rébusz, népdalgyüjtemény s más efféle vastag étellel.
A harmadik fenékig volt rakva elavult correctura s kiszedett kézirattal.
A negyedikben már nem volt más, mint levélboríték és reklamáció: Azt is végig nézték.
- De uraim, mondják meg hát, mit akarnak nálam találni? majd én aztán megmondom, hogy van-e, nincs-e? Tiltott ópiumot? török dohányt? Pih Kwei proclamátiót? ágyukat vagy Orsini vetgolyót?
A másod bámbuszos úr meg volt akadva. Fontos arccal felelé: valami gyanús iratokat.
- Valami gyanús iratokat? No hisz akkor éppen kedvem szerint érkeztek. Itt van egy nagy hombár, tele vad novellával, verssel, humoreszkkel és értekezéssel, amik még abból az idõbõl maradtak rajtam, amikor a Csing Cseng lapot szerkesztettem. Magam is gyanakodom ezekre, hogy valami van bennük, s nagyon kedvemre van, hogy akadt valaki, aki azokat hivatalosan elolvassa.
Amint feltártam a hombárt, utcu az én mandarinjaim kapták a papucsaikat, kezdtek iramodni kifelé!
De útjokat álltam.
- Ohó uraim, nem oda Buda! önök házkutatásra jöttek, énkövetelem, hogy nekem ezt a hombárt rendrül rendre olvassák végig. Ellenkezõ esetben feladom önöket az elsõ mandarinnak.
A másodbámbuszos úr szörnyen vakarta a tarkóját erre a fenyegetésre. Könyörgésre fogta a dolgot.
- Bocsánat édes úr; ha tudtuk volna, hogy ilyen veszedelem vár reánk, bizony ide nem jövünk; inkább majd elvisszük magunkkal a hivatalba ezt az izét, azután ha átnéztük hivatalosan, majd visszaküldjük.
Tudtam, hogy soha sem kapom vissza; s áldottam magamban Konfucsét, aki bámbuszos urakat teremtett, akik elviszik a szerkesztõktül a fölösleges lomot, mintha nem volna maguknak is elég.
Másnap fel kellett mennem az elsõ bámbuszos mandarinhoz, megtudni hivatalosan, hogy mi okoknál fogva történt nálam a házkutatás? mert erre Kínában szoktak adni valami okot, nehogy a jámbor mandzsu azt higgye, hogy az egész csak az õ mulattatása végett történt.
A nagy szemöldökû férfiú komoly ábrázattal fogadott s egy roppant csomag papirosra mutatva az asztalon; rám támadt haragos kérdéssel.
- Mikor vesztette el ön ezen irományokat?
- Mik légyenek azok?
- Ezek a gonosz rebellis Pih Kwei proklamációi.
- Hát semmit sem tudok én róluk.
- De ha én mondom, hogy ön vesztette el õket, mikor a színházba ment, a kabátja zsebébõl.
- Hiszen nem is férnének azok a kabátom zsebébe.
- Éppen azért vesztette el, mert nem fértek bele. Köszönje, hogy a tegnapi házmotozásnál nem találtak önnél hasonló veszedelmes korrespondenciákat, hova tette a többit?
- Mondtam már, hogy nem én vesztettem el.
- Vigyázzon magára! A hatóságot meghazudtolni nem szabad. Ismerje el, hogy elvesztette, nem lesz érte semmi baja.
- Sõt utoljára azt sem hiszem, hogy ezt a micsodát egyátalában-elvesztette volna valaki.
- Hát micsoda? mitakar ezzel mondani?
- Én azt hiszem, hogy ez az egész ügy csak azért van kerekítve, hogy a pekingi fõrendõr mandarin elõtt be lehessen bizonyitani, milyen rettenetes sok dolga van a nankingi rendõrségnek s ennélfogva tháj-er-ungsz-cu-slág-ért folyamodni.
Hallja az úr, itt ne gorombáskodjék.
- Hadd látom hát, mi van azokban az iratokban?
- Hohó! Azokhoz nem szabad nyúlni!
De már akkor a kezemben voltak, s mielõtt fegyveres karhatalommal meggátolhatták volna attentátumomat, felnyitám a rettenetes Pih-Kwei lázitó proklamációit tartalmazó csomagot.
S hát mi volt bennük?
Egy sereg régi theátrumcédula.
K-s M-n

Forrás: Cikkek és beszédek, 5. kötet 416-419. oldal.
Kritikai kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.

[A KÍNAI HUMORRÓL]
Értekezés

A humor csak szabadelmû és felvilágosult népek tulajdona.
Nemzetek, aki szeretik kimondani az igazságot; mikor nyiltan nem lehet, képes beszédben, tréfa szine alatt is; akiknek szelleme azon önállóságra jutott, ahonnan a jót a rossztul nem csupán a hagyományos hit, hanem saját itélõtehetség tudja megkülönböztetni, akik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor.
Kínában nincs nyoma a humornak.
Régi évkönyvekben egész halmazát fedeztem fel azon jegyzeteknek, mik kínai népmondákból gyûjtettek össze: hogy talált Konfucse a pusztában egy kutat, melybõl szomjas levén inni akart, de miután megtudá, hogy azt zsiványok kútjának híják, ott hagyá és szomjan odább ment; - másutt a kínai bálványisten, hogy engedi magát az áldozatok hulladékaival kielégíttetni, míg azoknak javát az áldozó magának tartja: - mint utálja a tengeri szemmel a pecsenyeszagot? - hogy készített Kao Ti császár kövekbül hadsereget, miután élõ népét az ellenség és az elemek elpusztíták; - hogy viszik fel a kínait halála után hosszú varkocsánál fogva az égbe? - hogy veri meg a házi bálványistent a kínai kereskedõ, mikor veszteségben van? - mind ezek nekünk elég humoristikus dolgok, de ott egész komolysággal vannak följegyezve s nincsenek igényeik a kedvderítésre. […]

Forrás: A magyar néphumorról (részlet), Cikkek és beszédek, 5. kötet, 335. oldal.
Kritikai kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.

JEGYZETEK

Anaitis bálványozás
Anaitis: Anahita zend termékenység-istennõ görög neve

Ani Lui császár
Csia Csingi nagyapja, történetisége nem hitelesíthetõ, feltehetõen Jókai fantáziájának terméke

bagno-rab
gályarab

bánfa
banánfa

Bilboa
azonosíthatatlan növény

Bolor-Dagh
hegylánc a Pamír fennsík keleti oldalán

bonc
buddhista pap, szerzetes

caff
copf

Caspiae portae
Caspia Portae, Kaszpi-hegyekben lévõ szoros neve, melyen át Mediából Hyrkániába és Parthiába lehetett jutni

chinleang
azonosíthatatlan helynév

Chuenzi kán
azonosíthatatlan északi nomád, feltehetõen hun vezér neve

cochenilla
bíbortetû, melybõl piros festéket állítottak elõ

Csia Csingi császár
a kínai történelemben ismeretlen uralkodói név, feltehetõen Jókai írói fantáziájának terméke

csiamkája
ciamcajak - jang-kheu-fui hölgyeknél

csin nyelven
azaz kínaiul, ugyanis Kínát legelõször az 1115 - 1234-ig uralkodott dzsürcsi eredetû Csin-dinasztia idején ismerte meg a nyugat

Csing-Makuk
azonosíthatatlan helynév

Darwin Charles Robert Darwin (1809 - 1882)
a modern biológia egyik legjelentõsebb alakja, az evolúciós elmélet megalkotója

Demavend
az Elbrusz legmagasabb csúcsa

Dhawalagiri
8181 méteres hegycsúcs Közép-Himalájában

Dsin-Han-Mum
azonosíthatatlan bálványnév

dzsangál
dzsungel

Dzsingisz kán
(Temudzsin) (1154 - 1227) mongol kán (1167 - 1227), aki 1209 - 1215-ig folytatott háborúban meghódította Kínát, majd Európa felé fordult. Unokája, Batu kán 1241-ban a Muhi pusztánál verte meg IV. Béla király seregét.

Everest
Georg Everest (1790-1866) angol ezredes, az indiai trigonometriai felmérések vezetõje. Tiszteletére nevezte el utódja a Csomokankárt (8840 m) a Himalája és a Föld legmagasabb csúcsát Mount Everestnek. Mivel sokáig összetévesztették az elõtte álló, de nála jóval alacsonyabb Gauriszankárral, ezért mondja Jókai, hogy "nem ez volt a legmagasabb hegy a világon."

fang-huang
napmadár.

Fe-Xe-fenevad
Wagner szerint Fokien (Fucsien) tartományban élõ emberi külsejû, emberevõ állat, mely úgy nevet, mint az ember. A továbbiakban leírt állatokról is Wagner mûvében olvasott Jókai.

fimpampám
kínai gonosztevõ megjelölése, azonban kínaiból történõ azonosítása eredménytelen

ginzeng
ginszeng, kelet-ázsiai gyógynövény

Hajang-hegy folyamában halak teremnek
Wagner szerint itt négylábú, szerves halak élnek, melyeket a kínaiak szent állatoknak tartanak

Hi-hong virág
azonosíthatatlan növény

Hindukush
Hindukus, hegység Afganisztán és Nyugat-Pakisztán területén

Hoang Cio-Ja
Wagner szerint Hoangcioya (feltehetõen: huang-csiao-ja) - "sárga hal", mely nyáron madár, õsszel pedig hallá változik

Hoang-Ho
Huangho vagy Sárgafolyó. Kína második legnagyobb folyója. Szintén Tibetben ered és a Sárga-tengerbe torkollik.

honani repülõ teknõs békák és Xan-Tengi selyembogarak
Wagner ír repülõ teknõsbékákról és selymet szövõ selyembogarakról

Hontiáng-hu
a Jókai által emlegetett "sárga szellem" kínai nevét kínai forrásokból nem ismerjük, a huang (vö. hon-) szó jelent ugyan sárgát a hu szónak létezik egy róka/rókadémon jelentése. Ez azonban csak feltevés, Jókai forrását pedig nem ismerjük.

Huen-tó
azonosíthatatlan tó

Hylaea
mitológiai sivatag

Jai-muen
azonosíthatatlan hegy

Jangcsenfui
azonosíthatatlan helynév

jang-kheu-fui hölgyek
Wagner a kínai császárt kiszolgáló nõk hármas csoportját említi, a "Ciamcajak" - felolvasónõ, a "Tatajuna" - a császár ruháinak, írószereinek és könyveinek gondozója és a "Siaatae" - felszolgálónõ.

Jan-Tse-kiang
Jangce (vagy Csangcsiang) (jelentése: "az óceán fia" illetve "a hosszú folyam") Kína legnagyobb folyója, mely Tibetben ered és a Kelet-Kínai tengerbe torkollik

Julián barát
Julianus (? - 1237 után) domonkos-rendi szerzetes, aki IV. Béla megbízásából a Keleten maradt magyarok megkeresésére indult

kanféta pap
hanafita: az iszlám törvények egyfajta magyarázatát valló pap

Kao-Ti
Kao-ti vagy Kao-cu, a Han-dinasztia (i.e. 206 - i.sz. 220) elsõ császára

Kara-Dagh
hegység Törökországban az iráni határ mentén

Kara-Koram
Karakorum hegység India és Kína területén

Karassó
Jókai valószínûleg a Szír Darjára gondolt

Khokonoor
Kuku-nor, Hegység Kínában

Kiangzi
Kianghszi (Csianghszi), Kína egyik tartománya a Jangcétól délre, a porcelángyártás központja

Kin-Tseu
Jókai Alexander Humboldt Kosmos c. könyvének 4. kötetében olvasott Kínáról, aki ott ír Kiung-Tscheu (Kiangcsou, Kingsan) városáról. Feltehetõen innen származik a Kin-Tseu - Kincsõ név. A regény népszerûségét jelzi, hogy nõi név lett belõle.

Kizil-kum
sivatag az Amu Darja és a Szír Darja közt

Koliván
szibériai helység Tomszk közelében, a számûzöttek egyik központja

Kon-fú-csé
(Kong Fu-ce, latinos változata: Konfuciusz) Kína leghíresebb bölcse, ókori morálfilozófus, a konfucianizmus megteremtõje

Kubláj kán
(1215-1294) mongol kán, Dzsingisz unokája, aki 1260-tól 1294-ig uralkodott a meghódított Kínáin is a Jüan-dinasztia császáraként

kutioni szelíd tigrisek
Wagner idézett mûve említi a Kutien hegyet, ahol a tigrisek "az embert nem bántják, bár a hegy szomszédságában levõ hegy tigrisei igen vadak és félelmetesek, de ha erre a hegyre kerülnek, éppoly szelídekké válnak."

Küen-Lün
Kuen-lün, Közép-Ázsia hegyrendszere

Ladakh
Tibet vidéke, 1835 óta Kasmír egyik keleti tartománya. Nevét a Himalája Ladak nevû vonulatáról nyerte

láma
tibeti vagy mongol buddhista szerzetes

Leaotung
Liaotung, kínai tartomány a koreai határ mentén

Lieu-King
Quenn-Hinn tartomány fõvárosa, azonosíthatatlan

mandarin
portugál eredetû szó, amely a magas rangú kínai tisztviselõket, hivatalnokokat jelöli

Marco Polo
(1261 - 1323) velencei utazó, aki eljutott a Pamír fennsíkjára is

mutangvirág
(mu-tan) bazsarózsa

Nanheui forrás
azonosíthatatlan forrás

Nanking
(Nancsing) A Ming (1368 - 1644) császárok fõvárosa volt a Jangce partján, az ún. déli fõváros

Nantos-hegy
azonosíthatatlan hegy

napmadár
Szerencsehozó madár, az elõkelõk ruháit képével díszítik. Egyesek szerint azonos a feng-huang, azaz fõnix madárral.

Nioma ünnepély
feltehetõen Kuan-jin istennõrõl és annak kultuszáról van szó. Másik neve Avalókitésvara, akit Kínában nõi alakban ábrázolnak és a jószívûség és erényesség istennõjeként tisztelnek.

Obi
az Ob folyó Nyugat-Szibériában

Oliphant
Lawrence Oliphant (1829 - 1888) angol diplomata és útirajzíró

Oxus
az Amu Darja latin neve

pagoda
díszes, felhajló ereszû, toronyalakú templom Indiában és Kelet-Ázsiában

Pao-lin-xi pagoda
történeti hitelessége bizonytalan

Paping-hegy
Wagner ír idézett mûvében egy hegyrõl (õ Tienchónak nevezi), amely világít a rajta lévõ világító pókoktól és kígyóktól

Peci gyümölcs
Csongor Barnabás szerint valószínûleg a pi-csi nevû kínai sulyomféle

Peking
(Pejcsing) Kína fõvárosa, az ún. északi fõváros. A Sárga-folyótól kb. 3-500 kilométerrel északabbra fekszik.

Pojang-tó
tó a dél-kínai hegyvidéken

Po-yang-hu l. fentebb Pojang-tó

Quenn-Hinn
talán a déli Kuanghszi tartományról van szó

rotang
ázsiai pálmafajta

Schlagintweit
három német természettudós neve. Hermann (1826 - 1882), a Kuen-lün megmászója, Adolf (1829 - 1857) és Robert (1833 - 1885) Indiában kutató utat tettek. Adolfot Kasgarban meggyilkolták, Hermann és Robert a Result of an scientific mission to India and High-Asia c. kötetében számolt be tapasztalatairól (Leipzig, 1860 - 64).

Szamarkánd
Üzbegisztán fõvárosa

Tao-Ping
elképzelhetõ, hogy a mai Tajping városáról van szó, amely Nankingtól délnyugatra található a Jangce partján

Tat-Sin-Koung
Jókai szerint Kínát nevezik így a kínaiak, forrását nem ismerjük, ezt pedig ebben a formában nem tudjuk megerõsíteni.

Tien-muen
(Tienmen) (jelentése: az ég kapuja) szakadék Kianghszi tartományban

Toiping-Vang
azonosíthatatlan tartománynév

Tsong-Nu
Nem tudjuk a név honnan származik. Jókai Edward Gibbon The History of the Decline and Fall of the Roman Empire c. könyvét használta forrásul, itt Vu-ti (i.e. 140 - 86) a neve annak a Han-dinasztiabeli császárnak, akinek csapatai behatoltak a hunok följére.

Urdombha
azonosíthatatlan hun városnév

Vu-völgy
azonosíthatatlan völgy

Waoni völgy
azonosíthatatlan helynév

Wutsang
Vucsang, Vuhan dél-kínai város egyik része

Xi császár
történetisége nem igazolható, személye bizonytalan

Xien császár
történetisége nem igazolható, talán Jókai képzelete szülte. Alakját feltehetõen a Kínát elsõ ízben egyesítõ (i.e. 221) Csin Si Huang-tiról mintázta, akinek sírkomplexumát, és abban a több ezer harcost számláló cseréphadseregét pár évtizede tárták fel, de annak létezésérõl a történeti munkák már régóta tudtak.

Xieng-Fu
azonosíthatatlan városnév

Xio császár
A kínai történelemben több Hsziao nevû császárt ismerünk. Bizonytalan, hogy Jókai melyikre utalhat. Jókai egyik forrása, Johann Cristopher Wagner Das mächtige Kaiser-Reich, China írja, hogy a császár ötezer emberrel alagutat fúratott a Fang hegyen át.

Yan-cheu
azonosíthatatlan helynév

L. még:
Jókai Kínával kapcsolatos följegyzései: Följegyzések I., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.
66., 68., 82., 87., 88., 120., 130., 5. 169., 170., 225. oldal.

Tanulmány Jókai és a kínai téma kapcsolatáról: Várnai Zsuzsa: Kincsõ – Kin-tseu,
in Névtani értesítõ, 1993. 15. szám, 309-311. oldal.