Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jack Kerouac
ÚTON

Bartos Tibor fordítása, Európa Könyvkiadó, 1983
Forrás: http://www.tar.hu/vt6605/read/konyv/kerouac/jack_kerouac-uton.zip
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


ELSŐ RÉSZ

1

Nem sokkal azután ismerkedtem meg Deannel, hogy az asszonnyal különmentünk. Súlyos nyavalyából lábaltam kifele - nem is részletezem most. Keserves huzakodásainknak is köze lehetett hozzá, elég annyi, s hogy az érzésem az volt, pusztul a világ. Dean Moriarty felbukkanásával új életem kezdődött. Nevezhetném akár úti életemnek. Szövögettem régebben is olyan álmokat, hogy majd nekivágok Nyugatnak, és megismerem az országot, de a tervezésből csak nem lett semmi. Úti élethez viszont Deannel jobb társat nem is választhattam volna, mivel Dean maga is úton született, egy tragacsban, amikor szülei 1926-ban Salt Lake Cityn utaztak át Los Angeles felé. Először Chad Kingtől hallottam Dean felől. Új-mexikói javítóintézetből írt leveleit mutatta. Borzasztóan érdekeltemért szent együgyűen nyaggatta Chadet, hogy mindent írjon meg Nietzschéről meg a többi értelmiségi fógennyekről, amit csak tud. Tűnődtünk is, amikor a leveleket forgattuk Chaddel, hogy látjuk-e valaha színről színre ezt a furi Dean Moriartyt. Akkor persze Dean még más volt, a növendék börtöntöltelékek számát szaporította, és titokzatosnak láttuk. Aztán megtudtuk, hogy kikerült a javítóból, és jön megnézni New Yorkot. Azt is rebesgették, hogy épp most vett el egy Marylou nevű leányzót.
Egy szép nap az egyetem táján lődörgök, s hallom ám Chadtől meg Tim Gray-től, hogy Dean már Kelet-Harlemban, a spanyol Harlemban lakik folyó-hidegvizes lakásban. Előző este érkezett a hegyes-begyes kis pipijével, Marylouval, és alighogy leszálltak az Ötvenedik utca sarkán a távolsági buszról, máris Hectorhoz vágódtak be falni valamit - Hector büfögője Dean szemében azóta is cégére maradt New Yorknak -, és szórták a pénzt mázas nagy tortákra meg habcsókra.
Közben Dean ilyeneket mondott Marylounak: - Látod, szivi, itt vagyunk New Yorkban, és igaz, hogy nem ismertettem mindent, ami a fejemben megfordult, miközben Missourin átutaztunk, de főként a booneville-i javítóintézet láttán támadt személyes gondolataimat nem adtam elő, viszont most a múltra és idillekre fátylat borítunk, mert azonnal neki kell látni a dolgos élet hogyanjának kimunkálásához. .. - már ahogy akkoriban, eleinte magyarázón.
Elmentem a srácokkal a folyó-hidegvizes héderbe. Dean nyitott ajtót gatyában. Marylou a heveroről ugrott-le. Dean a héder főbérlőjét kizavarhatta a konyhába, alighanem hogy főzzön kávét, amíg ő a hogyan kimunkálásán dolgozik, mert őneki az egyetlen tanulmányozásra méltó kérdés a nemi kérdés, habár a két kezét könyékig le kell dolgoznia a kegyetlen kenyérharcban, és így tovább. Ki is néztem belőle, ahogy állt, és leszegett fejjel bólogatott, mint a kezdő ökölvívók az edző tanácsaira, mintha emlékezetébe akarna vésni minden szót, és kismillió igennel meg perszehoggyal tódít hozzá. Deant először afféle korai Gene Autrynak láttam - kisportolt volt, fürge, kék szemű, oklahomai beszédű -, a havas Nyugat barkó-koszo-rúzta hősének. Nem is tévedtem sokat, mert Ed Wall tanyáján dolgozott Coloradóban, úgy vette el Marylout, aztán elindultak Keletnek. Marylou helyes szőke volt, a csigás haja örvénylő aranyvíz. Ült a heverő szélén, kezét az ölébe ejtette, és homályos kék szeme kerekre nyílt, mint aki idecsöppent ebbe a kietlen, rossz New York-i héderbe, hallott ő már ilyenekről Nyugaton is - azért most úgy várt, mint egy elnyújtott, szegletes, szürrealista Modigliani-nő egy valódi lakásban. Pedig akármilyen aranyos kis szőkének látszott, buta volt feneketlenül, és borzalmas húzások teltek tőle. Azon éjjel söröztünk, és fűztük egymás agyát hajnalig, majd a szürkületben, mikor már a rigókat kotortuk ki és szívtuk a hamutálból, Dean ingerülten felugrott, méregette egy darabig a szoba hosszát, majd arra az elhatározásra jutott, hogy Marylou készítsen reggelit és söprögessen. - Arról van szó, hogy munkához kell látnunk, szivi, másképp a tudomásaink cseppfolyós halmazállapotának nem lesz vége-hossza, és nézhetünk az ujjunk között. - Én fel is kerekedtem.
Rákövetkező héten Dean megvallotta Chad Kingnek, hogy írni tanulna meg tőle legelőször is, de Chad azzal hárította el, hogy az író az én vagyok, hozzám kell fordulnia tanácsért. Közben Dean állást kerített egy parkolóban, hobokeni lakásukon összebalhézott Marylouval - Isten tudja, oda is minek költöztek át -, de Marylou annyira kiakadt, hogy valami hajmeresztő váddal feljelentette a rendőrségen, így aztán Deannek le kellett lécelnie. Ott állt fedél nélkül. De nem sokáig, mert kijött hozzám Pa-tersonba, New Jerseybe, ahol a nénikémnél laktam. Egy éjjel éppen tanultam, amikor kopognak az ajtónkon - hát ott hajlong Dean nagy illedelmesen a lépcsőforduló sötétjében, és rám köszön: - Szer-vusz! Emlékszel rám? Dean Moriarty vagyok! Azért jöttem, hogy megkérjelek, mutasd meg, hogyan kell írni.
- Hát Marylout hova tetted? - tudakoltam. Dean elmondta, hogy alighanem összekurválkodott egypár dollárt, és visszament Denverbe - a riherongy! - Azzal el is mentünk hazulról, hogy legurítunk egy sört, mivel a szobában ülő és újságot olvasó nénikém előtt mégse tárgyalhattunk. Egy pillantással megállapította Deanről, hogy eszelős.
A kricsóban meg is mondtam Deannek: - Hagyjuk ezt a számot. Nem azért jöttél te hozzám, hogy íróvá tegyelek. Többet én is alig tudok, mint hogy úgy kell hajtani, mint aki benzedrinnel fűtött be. - Ó meg ilyesmit felelt: - Persze hogy tudom én, hogy van az, problémás egy dolog, viszont én azoknak a kérdéseknek a megoldására törekszem, hogy vajon a Schopenhauer dichotomiája szerinti belső megvilágosulás megvalósítását kövessük-e. .. - és tovább, így, mondta, mint a pereces, csak csupa olyasmit, amit én sem értem fel ésszel, de ő se. Akkoriban még nemigen tudta, mit beszél, azazhogy, mint afféle fiatalkorú bűnöző, nem telt be azzal a csábító reménységgel, hogy belőle értelmiségi legyen, és már olyan szavakkal élt, már úgy kunkorította a mondatok farkát, mint bálványaitól hallotta: értelmük nélkül - bár meg kell hagyni neki, más egyebekben volt magához való esze, és Carlo Marxszal alig töltött többet pár hónapjánál, máris akadozás nélkül nyomta a bennfentes értelmiségi szöveget. Mi addig is jól megértettük egymást a szédület egyéb szintjein, és megegyeztünk, hogy addig ellakhat nálam, amíg új állása nem kerül, sőt tervbe vettünk egy nyugati utat is. Mindez 1947 telén történt.
Egyik este Dean éppen megvacsorázott odahaza - addigra megvolt az új parkolói állása benn New Yorkban -, én meg kelepeltem az írógépen, mikor mögém állt és ezzel buzdított: - Gyere, hallod, a nők nem várnak meg, adjunk a citerának.
- Várj egy percet - mondom neki -, ezt a fejezetet még megírom, aztán mehetünk. - Az is lett a könyv legjobb fejezete. Mihelyt megvoltam vele, öltöztem, és szaladtunk be New Yorkba a nőkkel találkozni. Amint a busz rontott velünk át a Lincoln-alagút lidércesen viliózó ürességén, mi meg ültünk egymásnak dűlve, és értekeztünk kéz-zel-lábbal, éreztem, hogy Dean szédülete rám ragadt. Fiatalember volt, és nem fért a bőrében, ennyi a dísztelen igazság - és széltolónak is csak azért számított, mert any-nyira élni akart, és összekeveredni mindenfélékkel, akiknek másképp a szemébe se ötlött volna. Tudtam, hogy engem is szédít (kosztért-kvártélyért, meg hogy "tegyem íróvá" stb.), ő pedig tudta, hogy tudom - ez volt éppen kapcsolatunk alapja -, de megfértünk jól. Nem rágtuk egymás fülét, nem is nyaltunk alá egymásnak - csak kerülgettük egymást tapintatosan, mint afféle két újdonsült, de máris elválhatatlan barát. A munkámat ezzel dicsérte: Csak így tovább! Óriási, amiket írsz! - Ha elbeszélésen dolgoztam, bele-belelesett, és efféle kurjantásokkal biztatott: - Ez az! Mindent bele! Azt a szentségit! Pajtás! - aztán meg: - Hűha! - és zsebkendőjével törölgette az arcát. - Annyi a tennivaló meg az írnivaló, hogy hozzákezdeni bajos mindenféle irodalmi fékekkel és stilisztikai gátlásokkal. ..
- Mindent bele, pajtás! Még az ágydeszkát is! - S mintegy szent szédületének villámfényénél értettem meg izgatottságát, amit oly viharosan terjesztett, hogy az emberek a buszon megfordultak, mert jól meg akarták nézni "ezt a kerge birgét". Nyugaton az ideje egyik harmadát biliárdtermekben töltötte, másikat börtönben, harmadikat közkönyvtárban. Téli utcákon látták, lobogva - hajadonfőtt cipelte a könyveket a biliárdterembe, vagy fára felkapva jutott be a cimborái padlásszobájába, ahol olvasott vagy a törvény elől bujdokolt.
Berohantunk New Yorkba - már nem emlékszem, mire, két színes nőre-e -, de a nők nem voltak sehol. Valami étteremben kellett volna találkoznunk velük, csak aztán nem jöttek. Elmentünk Dean parkolójába, hogy összesze-delőzködjön, átöltözzön a bódéban hátul, és a repedt tűkör előtt lenyalja a haját, aztán nekivágtunk az éjszakának. Dean azon éjjel ismerkedett meg Carlo Marxszal. Hát az nagy találkozás volt! Egy szemhunyásba nem telt, egymás keblére borult a két nyughatatlan természet. A két égő szempár összevillant, és a lángoló eszű szent szélhámos Dean a hunyorgó eszű lírai szélhámossal, Carlo Marxszal máris egy hullámhosszon volt. Attól fogva ritkán láttam Deant. Fájlaltam is egy kissé. Ha ezek ketten összefogtak, vidéki voltam mellettük. Nem győztem szusszal. Az idő mintha akkor lódult volna neki, és eszméletlen forgása fölkapta valahány barátomat, majd végre engem is kiragadott családom köréből, és tornyos porfelhőben repített neki az Amerikai Éjszakának. Carlo Gőböly Lee-ről, Elmer Hasselről meg Jane-ről regélt Deannek - hogy Lee Texasban marihuánakertész, Hassel meg Riker szigetén, Jane közben a Times Square-en kóborol, és benzedrines látomásai közepette a karon ülő kislányát hordja magával," végül a Bellevue-ben köt ki. Dean pedig ismeretlen nyugati ismerőseit sorolta Carlónak - Tommy Snarket, a lólá-bú bokit, kártyahőst és buzibalványt, Roy Johnsont, Dohé Ed Dunkelt, kamaszkori pajtásait, csavargó cimboráit meg a számtalan nőjét, feketemiséjét, pornográf filmjét, kalandját. Pörögtek az utcán, akár az ördögmotolla, és éhes szemmel faltak mindent, ami később csalókának bizonyult, és szomorúan elhalványult. De akkor még, mondom, bokáztak az utcán, én meg csak battyogtam a nyomukban, mint örök életemben az olyanok után, akik érdekeltek - mert érdekelni a szédültek érdekeltek csakis, akik szédülten éltek, szédülten beszéltek, mindentől a megváltást várták, sose ásítottak, és soha örök igazságokat nem hangoztattak, csak kigyúltak és pattogtak, akár a sárga petárda, és hányták a szikrát a csillagokra, és amikor a ragyogás közepén megjelent a kék tűzkerék, vágyódón sóhajtottak mind a nézők. Hogy is hívták az ilyen fíatalembereket Goethe Németországában? Deannak leghőbb vágya az volt, hogy írni megtanuljon, mint Carlo, ezért rögtön lerohanta a nagy leikével, amilyen csak szélhámosokban lakik. - Ide figyelj, Carlo, én megmondom neked, hallgass végig... - Nem is láttam őket vagy két hétig. Közben a kapcsolatuk éjt s napot egybefogó pofázássá izmosodott.
Majd megjött a tavasz, az utazás idénye, és jöttére a szanaszét banda mind megindult. Én a regényemen dolgoztam buzgón, és amikor a feléhez elérkeztem, Délen, Rocco bátyáméknál a nénikémmel tett látogatásom után már én is készen álltam, hogy először életemben eleredjek Nyugatnak.
Dean addigra már elment. Carlóval kikísértük a Harmincnegyedik utcai távolságibusz-állomásra. Az emeleten fenn a fényképezkedő automata huszonöt cent ellenében dobja ki a képeket. Carlo levette a szemüvegét, és betörőpofát vágott. Dean féloldalt fordult, és lopva hátratekintett. Én belemeredtem a lencsébe, és olyan elszántra sikerültem, mint egy harmincéves olasz, aki csak azt várja, hogy az édesanyját gyalázzák. Ezt a képet Carlo és Dean borotvával keltébe metszette, és egy-egy felét levéltárcájukba csúsztatták megőrzés végett. Dean nyugati üzletemberhez illően öltözött, mint akit az üzleti év sikeres zárása után visszaszólít a dolga New Yorkból. Sikeres üzleti évről beszélek, mikor szerencsétlen úgy dolgozott a parkolókban, hogy a nyelve kilógott. Ilyen parkoló-szakembert különben még a világ nem látott. Negyven mérfölddel fáról bele a legszűkebb kínálkozó résbe, a falnál hajszálra megáll, kiugrik, elsiklik a kocsik között, beugrik egy másikba, ötven mérfölddel nagy ívben kanyarodik, rést lát, befarol, ukk, beletapos a fékbe, és azzal a lendülettel ugrik ki, ahogy a megugró kocsi is kivetné, aztán iramodik a jegyváltóhoz, mint valami salakfutó, nyújtja a jegyet, ugrik az újonnan érkezett kocsihoz - a tulaj ki sem szállt, ő már benn ül, nyitott ajtóval indít, szaggat a kínálkozó résnek, bevág, fékez, kipattan, szalad - így működik megállás nélkül nyolc órát, esti műszakban lebonyolítja a délutáni csúcsforgalmat, a színházi tolongást kiseggese-dett boriszák-nadrágjában, kopott szőrmebéléses zekéjében és kását kérő topogójában. Hanem vissza most új öltő ruhában indul, hajszálcsíkos kékben, mellény, minden - a Harmadik sugárúton tizenegy dollár - óralánccal, órával és táskaírógéppel, mert amint Denverben szállást és állást kerít, nyomban nekifog az írásnak. Búcsúebédünk babfőzelék volt kolbásszal a Hetedik sugárúti Kikérnél, majd Dean felkapott a buszra, és azzal, hogy viszlát Chicagóban, eltűnt az éjszakában. Pásztorunk elpártolt. Fogad-koztam, hogy nyomdokába lépek, amint a bimbó fakad, s a föld megnyilatkozik.
Ezzel kezdődött el az én úton járó életem is, meg az eszméletlen sok tapasztalatom, amiről be kell számolni.

*

Nem is csak azért, mert írónak éreztem magamat, és kellett az új élmény, meg Deant is jobban megismertem volna, nem is csak, mert az egyetem körüli csellengés értelmetlenné vált, hanem mert Dean, hiába különböztünk annyi mindenben, mégis mintha rég elvesztett bátyám lett volna. Barkós, csontos, szenvedő arca, feszült és mindig izzadó inas nyaka gyerekkoromat juttatta eszembe a festőhordók körül, meg a meredélyeket a Paterson meg a Pas-saic partvidékén. Szennyes munkaruhája annyira illett rá, hogy a legjobb úri szabó különbül a testére nem szabhatta volna, legfeljebb a paraszti örömök paraszti szabója, akinél a meghajszolt Dean rendelte a ruháit. Izgatott beszédéből régi cimboráim és testvéreim helyett testvéreim beszédét hallottam ki, ahogy a híd alatt, motorbicikliknek támaszkodva, a szomszédság kiteregetett mosása közt, álmos délutáni ajtóbejárókban tárgyaltunk valamikor, miközben az öccseink gitároztak, a bátyáink meg a textilgyárban dolgoztak. Újabb barátaim értelmiségiek voltak mind - Chad a nietzschei embertan művelője, Carlo Marx szürrealista sóderek meredt szemű, komor hangú lökője, Gőböly Lee, a vontatott beszédű békántollász - vagy éppen bűnöző hajlamúak, mint a beavatottak gúnyos mosolyával élő Elmer Hassel, ugyancsak Jane Lee, amint kere-vetének keleti takaróján elterülve fíntorgott a New Yor-ker-re. Dean értelme azonban túlragyogta valamennyit, és értelmiségi modorosságokat sem kellett nyelnem. Ami bűnöző szunnyadt benne, az legalább nem duzzogott, és nem mart, inkább az amerikai örömnek volt repeső hirdetője, vad, mint a Vadnyugat, a prériket fésülő nyugati szelek testet öltött ódája, valami régtől prófétáit, régen várt meg-igazulása. Dean kocsit is csak a furikázás öröméért lopott. Más New York-i barátaim a társadalom tagadóinak szorult helyzetében voltak mind, és ki irodalmi, ki politikai, ki pszichoanalitikus átkát olvasta rá - Dean viszont surrant a társadalom sűrűjében kenyér és szerelem után, és rá se rántott semmire, ,,csak ezt az aranyos kis bigét beárnyékolhassam, pajtás!" és "csak burkolni legyen mit, öcsém, értettél? Éhes vagyok, értettél, csurog a nyálam, azonnal burkoljunk!" - és máris rohantunk burkolni, mivel, tanítja a Prédikátor, ,,a mi részünk ez a nap alatt".
A napnak nyugati rokona volt Dean. Nénikém hiába intett, hogy majd bajba ránt, új szót hallottam, új szemhatárt sejtettem, és hittem is benne fiatal fejemmel. Lenyeltem még azt is, hogy Deannek nem lenetek a legközelebbi cimborája, mint később éhes járdanyűvések és beteg fet-rengések során kiderült - de mit számít? Ifjú író voltam, vettem volna nyakamba már az ország útját.
Tudtam, hogy mentében látomások, nők várnak, és az útfélen kincset lelek egyszer.

2

A leszereléskor megkapott zsoldhátralékaimból sikerült is megtakarítanom ötven dollárt, s így 1947 júliusában nekivághattam a Nyugati Partnak. Remi Boncoeur barátom San Franciscóból írta, hogy elkísérhetném személyszállító hajón tervezett világ körüli útjára. Fogadkozott, hogy belop a gépházba mindenképp. Azt válaszoltam neki, hogy akármilyen ócska teherhajó megfelelne néhány csendesóceáni kiruccanásra, ha annyi pénzt megkeresnék, hogy a nénikém házában elélhessek, amíg a könyvemet be nem fejezem. Erre az volt a válasza, hogy az ő gyárvárosi kulipintyójában is elírogathatnék én aztán, ha már egyszer sikerült hajót fogni. Egy Lee Ann nevű nővel élt, és biztatott, hogy pompásan főz, és egy unalmas percünk nem lesz. Remit még az előkészítő iskolából ismertem. Francia volt, Párizsban nevelkedett, igazi szédült - persze, nem' tudhattam, mire vitte a szédületével közben. Azt írta, tíz napon belül vár. Nénikém helyeselte nyugati utamat, mondván, rám fér, hiszen télen annyit dolgoztam, hogy a lakásból alig mozdultam ki - még az sem tántorította el, hogy megemlítettem: stopolnom is kell majd. Nem bánta ő, csak egy darabban lásson ismét. Így aztán íróasztalomra tornyoztam felében kész kéziratomat, utoljára bújtam ki kényelmes ágyamból, és néhány legszükségesebb holmimmal a vászontarisznyámban eleredtem a Csendes-óceánnak. Ötven dollár volt a zsebemben.
Patersonban már hónapok óta böngésztem az Egyesült Államok térképét, olvastam a Nyugat úttörőiről is, és ilyen neveket ízlelgettem, mint Platté meg Cimarron. Az autótérképen végül a 6-os utat jelöltem meg, mert az a Cod-foktól egyenest a nevadai Elynek tartott, majd onnan lekunkorodott Los Angelesnek. Megmaradok a 6-oson Elyig, döntöttem végérvényesen. Hanem hogy a 6-osra rátérhessek, fel kellett jutnom a Medve-hegységig, én meg máris azon álmodoztam, mit teszek majd Chicagóban, Denverben és végül San Franciscóban. A Hetedik sugárúton felszálltam a földalattira, elmentem a Kétszáznegyvenkettedik utcai végállomásig, ott trolira szálltam Yon-kersig. Yonkers belvárosában trolira kaptam megint, és kimentem vele a város határáig a Hudson déli partjára. "Ha a Hudson folyóba rózsát ejtesz rejtelmes forrásvidékén az Adirondack hegyei közt, elgondolhatod, mekkora utakat megjár, amíg a tengerbe vész - olvastam. - Járd végig a Hudson csodálatos völgyét képzeletben!" Elindultam rajta felfelé gyakorlatban, stoppal. Öt átszállással jutottam a kitűzött medve-hegységi hídhoz, amelyikre a 6-os út Új-Anglia felől rákanyarodott. Az eső épp rákezdett, amikor kitettek. Körül hegyek. A 6-os út leereszke-Jett a folyóhoz, megkerülte a kereszteződést, majd beleveszett a sebes esőbe. Nemhogy forgalom nem volt, de az esőt mintha dézsából öntötték volna, és nem volt hova behúzódnom. Szaladtam a fenyvesig, a fenyők se fogtak fel sokat - már sírva vertem a fejemet, hogy lehettem ekkora marha. Negyven mérföldnyire feljöttem New Yorkból, és az indulás nagy napján az út legészakibb csücskében mindjárt meg is feneklettem, nemhogy a megálmodott Nyugatnak tartanék. Negyed mérföldet szaladtam tovább egy elhagyatott, csinos, angolos benzinkútig és megálltam csöpögő eresze alatt. Messzi fentről a szőrös Medve akkora villámokat szórt, hogy végképp kijózanodtam. Amerre csak a szemem ellátott, párolgó fenyves és sűrű vadon tört az égnek. ,,Mi az istennek rohadok itt? - átkozódtam, és sirattam Chicagót. - Jól szórakozhatnak most is, én meg nem lehetek velük! Mikor is jutok el odáig?" - és így tovább. Végül kocsi állt be, két nő meg egy férfi az eresz alatt akarta a térképet jobban megnézni. Szaladtam oda, és hadonásztam az esőben - csapzott hajammal, tortyogó cipőmben haborodottnak nézhettek. Persze amennyi eszem van, a mexikói fonott bocskoromat húztam, az meg átázott, akár a gyékény - hiába, nem északi felhőszakadásokra és nyirkos út menti éjszakázásra készült. De a jóemberek azért felvettek és visszavittek Newburghbe, én pedig megnyugodtam a sorsomban, mert jobban jártam így is, mint ha a Medve-hegységben kell töltenem az éjszakát. - A 6-osnak különben sincsenek leágazásai - tanított ki a férfi. - Ha Chicagóba akar eljutni, jobban teszi, ha New Yorkból a Hollandi-alagúton át indít Pittsburghnek - és tudtam, hogy igaza van. Megbukott karosszékben kiagyalt útitervem, hogy egyetlen vörös szalagon gurulok végig Amerikán - nemhogy próbáltam volna oldalgót-bukkanót. Newburghben elállt az eső. Legyalogoltam a folyóig, és buszon tértem vissza New Yorkba egy csapat tanítóval, akik a hegységben töltötték a hét végét - locsi-fecsi, putypurutty, én meg csak káromkodtam és szidtam magamat az elvert pénzért, mivelhogy Nyugaton volna már a helyem, közben rám esteledik, és itt szaladgálok összevissza, akár a pók a falon. Erős esküvéssel fogadtam, hogy rászánom minden pénzemet, és buszra szállók, csak holnap Chicagóban lehessek.

3

A szokásos buszút: a nap tűzött, a gyerekek sírtak, és vidékiek kászálódtak fel a pennsylvaniai megállókban, míg végre kijutottunk az ohiói síkságra, és a vezető rákapcsolt. Meg se állt Ashtabuláig, és éjjel átrobogott Indianán. Hajnalban érkeztem Chicagóba, szobát fogtam a KIE-ben, és alig néhány dollárral hajtottam álomra a fejemet. A napot átaludtam, úgy kezdtem ízlelgetni csak a várost, a Michi-gan-tó partját, a Loop bibabját hosszas kutyagolásokkal
South Halsted és North Clark körül, meg a jókora sétával ki éjféltájt a dzsumbujba, ahova még a járőrkocsi is elkísért egy darabon, mint afféle gyanús személyt. Ekkoriban, 1947 táján bibabtól hangzott Amerika. A Loop-ban elég hervadtán fújták, mert a bibab akkoriban már kifelé tartott Charlie Parker madártani korszakából, de még nem indult be a Miles Davisszel kezdődő új korszaka. Ültem, és magamba roskadtan hallgattam ezt a mindannyiunkat jellemző éjjeli zenét, és számba vettem az összes barátaimat, akik az ország hatalmas hátsó udvarában mind lelkesen güriznek. Ezzel a gondolattal vágtam neki a Nyugatnak is a rákövetkező nap délutánján. Szép meleg nap volt, stopra termett idő. Hogy a chicagói forgalom lehetetlen bonyodalmaiból kikeveredjek, buszra kaptam az il-linoisi Jolietig. A börtöntől odébb leszálltam, sétáltam egyet az árnyékba boruló rozzant házak közt, majd a város határán lecövekeltem, és elkezdtem a lengetést. New Yorktól Jolietig a felénél több pénzemet buszra költöttem.
Elsőnek dinamitot szállító vörös zászlós teherautó vett fel. Vagy harminc mérföldet vitt Illinois zöld mezejében, majd a pilóta megmutatta, hogy a 6-os utat, amelyen voltunk, hol metszi a 66-os, s rugaszkodik mind a kettő a határtalan Nyugatnak. Egy út menti bódénál almás lepényt vágtam be fagylalttal. Úgy három tájt egy nő állt meg értem a kis kétajtós kocsijával. Már emelkedett a kedvem, amint odaszaladtam, de kiderült, hogy középkorú asszony, magamfajta gyerekek anyja, és azért vesz fel, mert váltva vinné el a kocsiját Iowába. Ráálltam nyomban. Hogy is ne! Iowa! Nincs messzi Denvertől, Denverben meg már vígan dudálok. Az első néhány órában az asszony vezetett. Egyszer eszébe jutott az is, hogy valami régi templomba benézzünk, akár a turisták. Aztán én ültem a kormányhoz, és bár nem vagyok valami híres vezető, Illinoisból Rock Islanden keresztül baj nélkül átvittem a kocsit az iowai Davenportba. Itt pillantottam meg életemben először imádott Mississippimet. Apadtán kanyargott a nyári rezgésben, és bűze mintha Amerika izzadt testéből áradt volna, hiszen végigmosta. Először Rock Island vasúti vágányait, vágány menti viskóit és kicsiny belső városát érintettük, majd a hídon átjutottunk a nem különb Davenportba. A meleg középnyugati napfényben fűrészpor szaga terjengett. Az asszony innen már hazafelé fordult, úgyhogy kiszálltam.
Esteledett. Legurítottam egypár hideg sört, és gyalogszerrel megcéloztam a város szélét. Hosszú séta volt. Emberek görögtek hazafelé a munkából, ki vasutassapkában, ki baseball-sapkában - amilyenben a népek hazafelé tartanak munka után. Egyikük felvitt a dombtetőig, és a préri-re tekintő kihalt keresztútnál letett. A táj amúgy szép lett volna. Hanem kocsival csak gazdák jártak erre, és gyanakvó pillantásokat vetettek rám. A tehéncsorda vonult hazafelé. Teherautó egy szál se. Majd elhúzott néhány személykocsi. Egy srác söpört el mellettem felsrófolt régi járgányon, a sálja úszott utána. A nap lenyugodott közben, s ott álltam a bíbor alkonyaiban. Megijedtem. A távoli iowai határon még fények se gyulladoztak, néhány perc múltán a kutya meg nem lát a sötétségben. Szerencsémre egy da-venporti ember megsajnált, és bevitt a város közepébe, oda, ahonnét elindultam.
Leültem a buszállomáson, és megfontoltam, mi a teendő. Közben megettem még egy almás lepényt fagylalttal. A belem mást sem látott még az úton, de nem bántam, mert ízlett, és tudtam, hogy eledelnek tápláló. Amíg a buszállomás kávézójában tevékenykedő pincérnőt elnéztem, úgy határoztam, hogy megkockáztatom még egyszer. Felszálltam a város határának tartó buszra, de most a benzinkútnál szálltam le. A nagy dög teherautók erre repesztettek mind, és alig tellett bele két perc, az egyiknek a fékje csikorgott. Ujjongón szaladtam oda. És micsoda pilótát fogtam ki! Gülü szemű, rezes hangú, busa embert - bevágta az ajtót, tüzelt, és vitte a betonszaggatóját, énrám rám se rántott. Fáradt lelkem megpihenhetett, mert a stopban a legfárasztóbb, hogy a mindenfélékkel beszélgetni kell, meg ne találják bánni, hogy felvettek, bájologni kell velük, ami igen fárasztó, ha az ember nem szállhat ki, hogy hunyjon egyet az első szállóban. De ez a pilóta csak ordított át a motorzajon, én meg visszaordítottam, s ebben maradtunk. Megzavarta a taligát, hogy Iowa városáig meg sem álltunk, és mulatságos történeteket ordított arról, hogy a törvényen melyik városban hogyan kell kifogni, ahol szorít a sebességkorlátozás, és többször elmondta: - Én a dekást mind a seggembe rakom! - Amint berobbantunk lowa városába, a tükörből meglátta egyik kollégáját, s mivel neki le kellett térnie az útról, lemeszelte az útpadkára, hogy átszállhassak hozzá. Ki is ugrottam tarisznyástul, a másik meg felvett rendesen. Így aztán egy szemhu-nyás nem telt belé, megint magas vezetőfülkében ültem, és boldogan lódultam neki a kétszáz mérföldes éjszakának. Szédült volt ez a pilóta is, és éppúgy harsogott, mint az előző. Így aztán szépen hátradőltem, és hallgattam. Már szinte láttam Denvert, mint a távoli ígéret földjét, a látóhatáron pislákoló csillagokon túl, Iowa mezein és Nebras-ka síkjain is túl, sőt már Denver után ott magaslott San Francisco látomása, fénylőn, akár az éjszakába hintett gyémántpor. Téptünk mint a meszes, és a pilóta, amíg bírta tüdővel, ordította a történeteit, aztán abban az iowai városban, ahol évekkel később Deannel megállítottak, mert úgy nézték, loptuk a Cadillacünket, beverte a hu-nyót pár órára azon ültő helyében. Én is szundítottam egyet, majd tettem egy kis sétát az egy szem pucér villanykörtével megvilágított kietlen téglafalak mentén, eltekingettem az utcák végén hullámzó préri iránt, és szimatoltam a kukorica harmathoz hasonló éjjeli illatát.
A pilóta horkanva ébredt hajnalban, s lódult tovább. Így aztán egy óra múltán Des Moines lengedezett már a zöld kukoricások fölött. Hanem akkor úgy döntött, hogy a város előtt nyugalmasan megreggelizne, ezért kiszálltam, és a hátralévő négy mérföldes utat két iowai egyetemista kocsijában tettem meg. Furcsa volt elterpeszkedni kényelmes, vadonatúj kocsijukban, és hallgatni fecsegésüket a vizsgákról, közben szép simán suhanni be a városba. Ezt a teljes napomat alvásra szántam. Benéztem a KIE-be szobáért, de nem volt nekik. Így aztán a szimatomat követve elindultam a vasúti vágányok mentén - az pedig akad Des Moines-ban -, utoljára egy szállodának csúfolt nyomasztó régi fogadóban kötöttem ki a fűtőház mellett, és nagy fehér ágyában aludtam naphosszat. Fülemnél a falon fekete betűkkel felrótt disznóságok, és a szemem elől a füstös rendező pályaudvari képet viharvert sárga vászonredőny fogta el. Hanyatlófélben volt már a nap, mikor felébredtem, és ekkor ért utol az az egyetlen furcsa pillanat az életemben, hogy nem tudtam, ki vagyok - az út elcsigázott, messzi vitt hazulról, meg sem néztem jóformán ezt az olcsó szobát, mikor belefeküdtem, kintről csak a gőz sistergését hallhattam, meg a szálló rozzant falépcsőinek nyi-korgását, a lépteket felfelé, csupa elkeserítő hangot, és ahogy bámultam a repedéseket a magas mennyezeten, vagy tizenöt eszméletlen másodpercig valóban nem értettem, kicsoda vagyok. Nem rémültem meg, mert gondoltam, más lehetek, valami idegen, az életem pedig annyi, mint a hazajáró leieké. Az is meglehet, hogy félúton jártam Amerikában, ifjúságom Keletje és jövőm Nyugatja közt, azért fogott el ez a furcsa érzés ezen a vöröslő estén.
Azonban menni kellett, nem lelkicézni. Így aztán kaptam a tarisznyámat, egy viszlátot odavetettem a köpőcsészéje mellett üldögélő szállodásnak, és lódultam enni. Megértem a fagylaltos almás lepényemet - ahogy mélyebbre hatoltam lowában, úgy nőtt a lepény, és úgy javult a fagylalt. És mindenfelé gyönge pipihús, amerre csak néztem Des Moines-ban - érettségiző-formák, mentek haza az iskolából -, de most elhessentettem a huncut gondolataimat, és megfogadtam szentül, hogy majd Den-verben adok a citerának. Carlo Marx máris Denverben van, Dean, Chad King meg Tim Gray is, hiszen a szülővárosuk, és Marylou hol lenne másutt? Szó volt egy megveszekedett bandáról is, köztük Ray Rawlinsról meg a gyönyörű szőke húgáról, Babé Rawlinsról; két pincérnőről, Dean ismerőseiről; a Bettencourt nővérekről, sőt még az én régi egyetemi író cimborám, Roland Major is ott lesz, úgy hallatszott. Így aztán csak rájuk kellett gondolnom várakozón, és baj nélkül eleveztem a lányok mellett, pedig a Des Moines-i lányoknál a világon csinosabbakat nemigen hord a föld a hátán.
Mozgó műhelyével járó szivar vett fel teherautójára szerelt valóságos szerszámkamrájába, amelyet állva vezetett, mint valami motorizált tejeskocsis, és fölvitt a hosszú dombhátra, ahol nyomban az iowai Adelnek tartó farmer meg a fia állt meg értem. Abban a városban aztán, a benzinkút mellett egy nagy szilfa alján ismerkedtem meg egy másik stopossal, egy igazi New York-i írrel, aki rövid munkáséletében a posta dobozkocsiját vezette, és most egy denveri nőhöz igyekezett, hogy azzal új életet kezd. Szökhetett valami elől New Yorkból, alighanem a törvény keze elől. Borvirágos orrú harmincas volt, és máskor talán untatott volna, de érzékeim most emberi barátságot áhítottak, bármilyet. Az ír fakó szvettert és lötyögő nadrágot viselt, úti poggyásza nem volt, csak néhány zsebkendője meg a fogkeféje. Azt ajánlotta, stopoljunk együtt. Nem kellett volna ráállnom, mert elég rosszul festett a lerobbant formájával az útfélen. Mégis együtt maradtunk, és egy hallgatag ember el is vitt minket az iowai Stuartig. Ott aztán leragadtunk. Álltunk a stuarti vasúti jegypénztár bódéja előtt, hogy talán majd indul valami nyugati irányba, közben a nap is megszentült, mi meg csak száradtunk már vagy öt óra hosszája. Meséltük az életünket, aztán áttértünk a disznóságokra, utoljára már csak a kavicsokat rugdaltuk, és trágár hangokkal szórakoztattuk egymást. Elunatkoztunk. Úgy döntöttem, hogy egy dollárt sörre szánok, s ezzel az elhatározással betértünk egy kocsmába. Az ír berúgott, mint odahaza, ha a Kilencedik sugárúton maradt ki éjszakára, és vígan rikoltotta a fülembe legszebb rémálmait. Valahogy mégis tetszett nekem - nem mintha jóravaló gyereknek néztem volna, amilyennek később bizonyult, hanem mert olyan lelkes volt. Sötétben botorkáltunk vissza az útra, és persze senki nem szedett fel minket, mivel nemigen járt arra a kutya se. így telt az idő hajnali háromig. Megpróbáltunk a jegypénztári bódé előtt a padon aludni egyet, de a távíró zakatolásától meg a tolatástól nem bírtunk. Azt se tudtuk, tehervonatra hogy kellene felkapni, mivel gyakorlatunk nem volt benne. Nem ismertük a járásukat, hogy melyik tart merre, s hogy a marhavagon jobb-e vagy a pőrekocsi vagy a leolvasztott hűtő. így aztán, mikor az omahai busz pitymallatkor megállt, felkaptunk rá, és beültünk az alvó utasok közé - álltam a jegyét az írnek is. Eddie-nek hívták, a bronxi unokasógoromat juttatta az eszembe, azért nem ráztam le. Mintha régi barátomat hurcoltam volna magammal, aki csak bazsalyog ártatlanul, és jókat lehet vele hülyéskedni. Virradóra értünk Council Bluffsba. Kinéztem az ablakon. Télhosszat arról olvastam, hogy a régi szekérkaravánok itt vetettek tanácsot, úgy indultak tovább az oregoni meg a Santa Fé-i csapáson, most meg tessék, csupa kertvárosi vityillót látok, ilyet meg olyat, szétszórtan a szürkületben. Aztán következett Omaha, és mit látnak szemeim! Életem első cowboyát egy hűtőház tövében, tízakós kalapjában és texasi csizmában - akár valami rossz hordár slattyogott volna el mifelénk Keleten a málló téglafalak alján hajnalban, csak más szerelésben. Lekászálódtunk a buszról, és gyalog mentünk fel a dombra, arra a hátra, amelyet a hatalmas Missouri rakott évezredek során. Ráépült Omaha is. Fenn a dombháton már elhagytuk a város határát, és kezdtük a lengetést. Tízakós kalapos, jómódú gazda vitt el minket egy darabon, és elégedetten fejtegette, hogy a Platté völgyének méltósága csakis a Nílus egyiptomi völgyéhez fogható, én meg közben a folyóval elkanyargó fák ünnepi sorát néztem a messziségben, és szinte egyetértettem vele. Majd amint megint keresztútnál álldigáltunk, és az esőfelhők gyűltek a fejünk felett, egy másik cowboy-forma, öles termetű, de csak szerény egy-akós kalapban, megállt, odahívott minket, és kérdezte, vezet-e valamelyikünk. Persze Eddie jelentkezett, mivel neki volt jogosítványa. A cowboy két kocsit akart hazavinni Montanába. A felesége Grand Islandben várta, azért egyikünkkel elvitette volna odáig a kocsit, hogy onnan majd a felesége vezet tovább. Onnan már északra fordult, úgyhogy ott el is válnak az útjaink, számítottuk. De még így is jó száz mérföldnyire hatoltunk volna be Nebraská-ba, azért kaptunk az ajánlaton. Eddie maga ült az egyik kocsiban, mi a cowboyjal a másikban követtük. Hanem alig jutottunk ki a városból, Eddie rákapcsolt. Ment kilencven mérfölddel is, talán csak merő lelkesedésből. - A hétszázát, mi lelte ezt a gyereket! - fohászkodott a cowboy, és utána eredt. Kezdett versennyé fajulni a dolog. Már-már azt hittem, Eddie meg akar lépni a kocsival - mi egyébre gondolhattam volna? A cowboy azonban ráakasz-kodott, utolérte, és az útfélre dudálta. Eddie lassított. -
Leég a köpeny, ha így megzavarod, te! Egy kicsit lassabban nem lehetne, a hétszázát!
- Igazán kilencvennel mentem? - hüledezett Eddie. - Észre se vettem ezen a sima úton.
- Ha nem csipkodod magadat annyira, még eljutunk Grand Islandbe ép bőrrel.
- Meglesz. - Továbbindultunk. Eddie annyira csillapodott, hogy talán az álmosság is elfogta. Így jutottunk be Nebraskába a kanyargó Platté zöldellő völgyében.
- A válság idején - magyarázta a cowboy - havonta legalább egyszer potyáztam tehervonaton. Akkoriban százával lehetett látni potyautast pőrekocsin, marhavagonokban, nem ám tekergőket csak, hanem munkanélkülieket, akik járták az országot keresztbe-kasul munkáért. Nem mondom, akadt olyan is, amelyiket csak a vére hajtotta, de Nyugaton a potyázás mindennapos dolog volt. A féke-zőket már nem is izgatta. Nem tudom, mama hogy van. Nem érdekel Nebraska se már. A harmincas évek derekán egyetlen nagy porfelleg terjengett, amerre ellátott a szem. Szuszogni bajos volt. Portól feketéllett minden. Én bírtam akkor is. De mama énfelőlem Nebraskát visszaadhatnák az indiánoknak, én úgy megutáltam. Azóta Montana az én hazám. Missoula. Gyere fel egyszer, nézd meg, ha tudni akarod, hol lakik az Isten. - Mikor belefáradt a beszédbe, elaludtam. Érdekesen beszélt amúgy.
Útközben megálltunk enni. A cowboy elment, hogy foltot vettet a tartalék gumijára, én meg Eddie-vel beültem valami kifőzésfélébe. Egyszer csak nagy hahotázást hallok, amilyet még soha. Hát jön be egy régi vágású nebras-kai gazda holmi legényekkel - a kurjantásai ugyan áthatoltak volna a legsűrűbb porfellegen is. Amikor hahotázni kezdett, mindenki lódított neki. Ó pedig tisztelt-becsült mindenkit, ahogy hangoztatta, de máskülönben fütyült a világra. No, mondom, de szép örömed van. Itt vagyunk
Nyugaton, nem is vitás. Robban be hahotázva, keresztanyámnak szólítja a szakácsnét, aki máskülönben a legkü-lönb cseresznyés lepényt süthette Nebraskában, és kocsi-derék fagylaltot nyomott rá. - Rittyentsen már nekem is valamit, keresztanyám, mert ha nem, éhkoppot eszek kaporral! - Azzal hátrazuhant a széken, és ha-ha-ha-hahotá-zott. - De afelől tegyen, hogy bab is följön benne! - A Nyugat szelleme telepedett mellém. Nem bántam volna, ha belelátok az izzadt leikébe, hogy ugyan mibe izzad bele, amikor csak hahotázik. Ezt nevezem, gondoltam magamban, de már jött a cowboy, és indultunk tovább Grand Islandnek.
Ott is voltunk, azon füstnyomon, aztán kerítette elő a feleségét, és folytatták útjukat a jó ég tudja, hová, mi meg Eddie-vel ott maradtunk az útfélen. Gyerekek szedtek fel minket, pásztorfélék, suttyók az összetaknyolt tragacsuk-ba, és nem sokkal odébb letettek a szemetelő esőben. Majd egy vénember kocsijába ültünk be. Nem szólt semmit, úgy vitt Sheltonig - nem tudni, miért. Amikor kitett, Eddie megállt az út közepén, és bambán tűrte, hogy a tétlen ácsorgó zömök omahai indiánok megbámulják. Az út túlsó felén vasúti sínek húzódtak, és-a víztartályon nagybetűkkel SHELTON volt olvasható. - Vesszek meg - csodálkozott rá Eddie -, ha nem jártam már ebben a koszfészekben! Évekkel ezelőtt, még a háborúban késő éjszaka, mindenki aludt, kiálltam a peronra cigarettázni, hát látom, hogy a nagyfánál állunk megint, és körös-körül a sötétségben csak egy víztartály és rajta SHELTON. Döcögtünk a Csendes-óceán iránt, minden bumburnyák húzta a lóbőrt javában, nem is álltunk tovább, csak amíg szenet vagy mit vettünk fel, de én le nem bírtam venni a szemem erről a Sheltonról. Azóta is utálom! - Hát itt száradtunk Sheltonban. Farmerek jártak csak erre kocsival, akár az iowai Davenportban, meg olykor-máskor egy turista, ami még rosszabb, vén tojások az anyjukkal, amint mutogatják a helyi nevezetességeket, vagy a térképbe temetkeznek, vagy hátradőlnek, és gyanakvón tekingetnek a világba.
Az eső eleredt, és Eddie mindjárt fázni kezdett. Nem csoda, mert igen lenge volt az öltözete. Skótkockás gyap-júinget kotortam elő a tarisznyámból, és ráadtam. Megnyugodott. Én meg megfáztam. Rozoga indián szatócsbódéban medvecukrot vettem, majd beugrottam a csöpp postahivatalba, és megírtam a nénikémnek a legolcsóbb képeslapot, s kiálltam megint az útra. A SHELTON ott rikoltott változatlanul a víztartályról. A Rock Island-i gyors átvágtatott az állomáson. A pullman utasainak arcát mintegy csíkban láttuk. A vonat sípolva tűnt el a síkságon álmaink hóna iránt. Zuhogott már javában.
Hórihorgas alak állt meg ellenkező irányból az úton mellettünk. Seriffnek néztük, ahogy kiszállt, és megindult felénk az egyakós kalapjában. Már készítettük a mondó-kánkat. Lassan, ruganyos léptekkel közeledett. - Tik, gyerekek, mentek valahova, vagy csak úgy mendegéltek? - Nem értettük mindjárt a kérdését, de fogas kérdés volt amúgy is.
- Miért? - bámultunk rá.
- Mivelhogy én mutatványos vagyok, és pár mérföld-nyire lejjebb az út mentében állítottam fel a bódéjaimat. Dologfogó gyerekek kellenének oda, akiknél elkel a pénz is. Van engedélyem szerencsekerékre meg fakarikára, mármint amilyent a bábuk nyakába vetnek, aztán nyernek rajta. Ha elszegődtök, tietek a haszon harmada.
- Koszt-kvártély is jár?
- Ágy még jutna, de ennetek a városban kell. Utazás is van benne, - Meggondoltuk az ajánlatot. - Jó kereset - fűzte hozzá, és várt türelmesen. Ostobán álldigáltunk, és nem tudtuk, mit mondjunk, mert én ugyan le nem horgonyoztam volna mutatványosoknál. Engem sürgős dolog várt Denverben.
- Nem tudom - mondom -, én nemigen szegődnék el, mert énnekem sietős. - Eddie is ilyesvalamit mondhatott, mert a mutatványos búcsút intett, visszaballagott a kocsijához, és odébbállt. Ebben maradtunk. Nevettük is aztán, és szőttük tovább, milyen lehetett volna. Poros, sötét éjszakákat képzeltem a síkságon, hogy két kutyahosszat nem látni, olyanokat, és nebraskai családokat a pirospozs-gás képű gyerekeikkel, amint áhítatosan megbámulnak mindent, és tudtam, hogy furdalt volna a lelkiismeret, ha holmi vásári fogásokkal kell szédítenem őket. S szinte láttam a keringő óriáskereket a sötét messziségben, még a körhinta nyekergő zenéjét is hallottam, én meg, istenkém, hiába igyekszek célom iránt - valami aranyhímes mutatványoskocsiban hálok szalmazsákon!
Eddie szórakozott útitársnak bizonyult. Fura szerkentyű görgött el mellettünk - öregember vezette, ő maga üthette össze alumínium lemezből dobozformára - lakókocsi lehetett, házi készítésű, nebraskai elgondolás. Amilyen lassan ment, akár meg is állhatott, csakugyan. Odaugrottunk, de az öreg azt mondta, csak egyet vesz fel, Eddie meg szó nélkül rápattant, és görgött az öreggel tovább, vitte a skótkockás gyapjúingemet. Keresztet is vetettem rá. Ajándék volt, nem ért többet. Száradtam tovább emlékekkel terhes Sheltonunkban, és attól tartottam, rám esteledik, pedig fiatal volt az idő, csak éppen borús. Den-ver, Denver! Ugyan mikor jutok tebeléd? Már-már beletörődtem sorsomba, s úgy határoztam, megiszok az út túlsó felén egy kávét, amikor egy újnak látszó kocsi fékezett, fiatalember vezette. Iramodtam utána, akár az eszeveszett.
- Merre tart?
- Denvernek.
- Hát száz mérfölddel éppen közelebb vihetem.
- Csodás! Csodás! Az életemet menti meg.
- Stopoltam én is, azért szedem fel a stoposokat.
- Én is fölszedném, ha kocsim volna. - Ilyeneket beszélgettünk. Közben elmondta nem éppen érdekfeszítő életét, én meg, mire elgondoltam, hogy hunyok egyet, már fel is ébredtem Gothenburg határában, s ott kitett.

4

Életem legnagyobb stopja közeledett egy teherautó képében. Pőre hátuljában hat vagy hét srác feküdt, ki háton, ki hanyatt, s a vezetőfülkében két minnesotai gazdalegény ült. Szedtek fel boldogot-boldogtalant, akit csak az útfélen leltek. Ilyen két mosolygós, zavartalan surmót még nem láttam. Flanelling-kezeslábas volt minden ruhájuk, tenyeres-talpasak voltak és elszántak, de közben úgy mosolyogtak mindenkire, akár az árpacipó. Odaszaladok hozzájuk, kérdem: Van hely? - Ők meg rámondták: - Aki felszáll, annak mind kerül.
El sem helyezkedtem, már megindultak. Meglódultam, valamelyik a fekvők közül elkapott. Egy másik rabvallatót körözött, még lötyögött valamennyi az üveg alján. Nagyot húztam belőle az esőt hordó, költőien vad nebraskai szélben. - Huhu, szaggatnak ám! - rikkantotta az egyik base-ball-sapkás kölök, a két surmó meg tüzelt, és lehagytunk mindent az úton. - Des Moines-tól jövünk ezekkel, de hogy megállnának, az ritkaság. Pössenteni jobban csak széllel szemben pössentünk, akkor is a monyorótüskébe jól meg kell kapaszkodni, hogy le ne maradjál.
Megnéztem a társaságot jobban. Volt köztük két északdakotai gazdalegény, baseball-sapkás - mert az északdakotaiak nemzeti viselete ez -, várta őket az aratás, az apjuk a lelkűkre kötötte, hogy aratásig elég legyen a csavargásból. Aztán volt két városi gyerek az ohiói Colum-busból, futballista középiskolások - gumin rágódtak, hunyorogtak, énekeltek a szélben, és elmondták, hogy nyárhosszat stoppal járták az országot. - Irány Los Angeles - kurjantották vígan.
- Mihez kezdtek ott?
- Fene tudja. De kit érdekel?
Akadt köztük aztán egy alattomos tekintetű keszeg gyerek. - Hát te honnét jössz? - fordultam hozzá. Mellettem feküdt, mert fölülni is bajos lett volna, oldala nem volt a kocsinak, de ez még a fejét sem igen akarta odafordítani, amíg lassan kimondta: - Mon-ta-ná-ból.
Végül velünk utazott Mississippi Gene a gyámfiával. Mississippi Gene fekete hajú kis szivar volt, tehervonato-kon potyázott keresztbe-kasul az országon. Lehetett vagy harmincesztendős, de a tekergés olyan jót tett neki, hogy nézhettem volna akár tíz évvel fiatalabbnak. Törökülésben ült a pőrén, nézte a mezőket, és száz mérföldenként se szólt egyet, majd utoljára hozzám fordult, és megkérdezte: - Hát te?
Denvert jelöltem meg célomul.
- Él ott énnekem egy néném már nem tudom, mióta. - Kántálósan, lassan beszélt, megadta a módját. Tizenhat esztendős szőke gyámfián is meglátszott a tekergés - mind a kettőjük ruháját befogta a vasúti korom, a marhavagonok meg a mezei alvások törekje. A szőke gyerek se szólt sokat, alighanem a törvény miatti aggodalmában, mert egyre csak előretekintett, és idegesen nyalogatta a szája szélét. Montanai Keszeg tartotta őket szóval és sokat sejtető mosolyokkal, de ők ketten rá se rántottak. Keszegtől különben is csak sejtetés telt. Megborzongtam a hülyeségétől, ahogy az ember pofájába vigyorog, és nem tágít.
- Pénzed van? - tudakolta.
- Dehogy van. Egy üveg whiskyre talán még futja, amíg Denverbe leérek. Hát teneked?
- Én tudom, hol lehet szerezni.
- Hol?
- Akárhol. Olyat nem hallottál, hogy a palimadarat leviszik a vízre, aztán szomján hozzák haza?
- Hallani hallottam.
- Hát én meg is teszem, ne félj, ha le vagyok gatyásod-va. De most apámhoz tartok fölfele Montanába, úgyhogy erről a szekérről Cheyenne-ben lepattanok, majd ott keresek valamit fölfele. A szédültek mintha meg se akarnának állni Los Angelesig.
- Nem is tudtam, hogy oda lesz a séta.
- Az ám, szusszanás nélkül. Ha Los Angelesbe tartasz, le se kell szállnod.
Ezen elrágódtam egy darabig. Meggondolni elég volt, hogy éjszaka átsöpörnek Nebraskán, Wyomingen, reggelre már az utah-i sivatagot gázolják, délutánra meg, ha minden jól megy, a nevadait, és belátható időn belül megérkeznek Los Angelesbe. Az ember szinte a terveit felforgatta volna. De énnekem mégis csak Denverben a helyem, döntöttem. Én is leugrok majd Cheyenne-ben, ott majd nézek egy stopot, amelyik levisz kilencven mérföldet délnek, Denverbe.
Örültem, amikor a két minnesotai surmó úgy határozott, hogy North Platte-ban megállnak enni. Megnéztem volna őket jobban. Kiszálltak a vezetőfülkéből, és ránk mosolyogtak. - Pössentés! - szólt az egyik. - Vályúhoz! - mondta a másik. Hanem élelemre pénzük a teljes társaságból csakis nekik volt. Mind becsülledtünk a nyomukban az étterembe, amelyet egy csomó nő igazgatott, és a hamburgerünk meg a kávénk fölött lógattuk a fejünket, közben a két surmó zabált kétkapura, mintha az édesanyjuk tálalta volna elébük a főztét. Testvérek voltak, mezőgazdasági gépeket szállítottak Los Angelesből Minnesotá-ba, és szépen kerestek vele. Így aztán az üresjáratra visz-szafelé felszedtek minden kurta kutyát. Már vagy ötödször járták meg az utat, és láthatóan élvezték. Minden tetszett nekik. El nem hagyták a mosolygást. Megpróbáltam barátkozni velük - elég süket próbálkozás volt, mintha a hajó potyautasa ereszkedne szóba a kapitánnyal -, de választ nem is kaptam tőlük, csak széles mosolyukban a kukoricán telelt nagy lapátfogaikat.
Mind ott ültünk körülöttük az étteremben, csak Gene meg a gyámfia nem. Amikor visszatértünk a kocsihoz, ott gunnyasztottak vigasztalanul a lapján. Esteledett. A sur-mók még elszívtak egy cigarettát, én meg éltem az alkalommal, és elugrottam egy üveg whiskyért, nehogy éjszaka az isten hidege megvegyen. Rám mosolyogtak akkor is, mikor az engedélyüket kértem. - Csak igyekezzél.
- Nektek is jár belőle - biztosítottam őket.
- Mink sose iszunk, de azért csak szaladj.
Montanai Keszeg meg a két diák kódorgóit velem North Platté utcáin, amíg whiskyt árusító üzletre akadtunk. A két diák is beszállt, Keszeg is. Így aztán tellett egy félliteres üvegre. Nagydarab komor emberek néztek utánunk stukkódíszes házaik elől, amerre mentünk - a főutcát csupa léggömbvázas épület szegélyezte. Minden elkeserítő mellékutca végén végtelen síkságok. De valami mást is szimatoltam itt North Platté levegőjében, meg nem mondhattam volna, mit. Öt perc múltán már tudtam. Felugrottunk a kocsira, és elviharzottunk. Egy-kettő ránk sötétedett. Mire körbeadtam az üveget, és szétnéztem, a Platté völgyének zöldellő táblái eltünedeztek, és végeláthatatlan, ürmöt termő homokhátakat láttam csak. Elámul-tam.
- Ez mi? - ordítottam Keszeg fülébe.
- Itt kezdődik a puszta, öcsi. Add ide még azt az üveget.
- Juhuhú! - lelkendeztek a diákok. - Szerbusz, Kolumbusz! Mit szólna a Cseles meg a többi, ha itt lehetne! Juhú!
A vezetők váltották egymást. A friss surmó rögtön beletaposott a gázba. Változott az út is - a közepén bakhát, a széle porzón, s kétfelől vagy négy láb mély árok, ezek közt ugrált, farolt a kocsi, méghozzá az útnak mind a két felén - csodálatos módon csak addig, amíg szemből valami nem közeledett, de közben akárhányszor azt hittem, át-bucskázunk az árkon. Hanem a surmók pompásan vezettek. Hamarosan mögöttünk voltak a nebraskai buckák - pedig jól benyomulnak Coloradóba is. Arra eszméltem, hogy benn járunk már Coloradóban, bár nem hivatalosan, de Denverhez alig pár száz mérfölddel északkeletre. Köröztettem az üveget. Nagy csillagok ragyogtak elő, s a homokhátak a messziségbe tűntek. Nyílnak éreztem magam, amelyik elröppenhetne akármerre.
Mississippi Gene türelmes töröküléses tűnődéséből egyszer csak hozzám fordult, kinyitotta a száját, odahajolt, és rám bízta a titkát: - Olyan ez a síkság, mintha Texasban lennék.
- Texasi vagy?
- Dehogy mán, Grin-vell Miz-zi-zippi-ben az én hazám. - Ezenmód kántálta el.
- Hát a kissrác?
- Még odahaza Miz-zi-zippi-ben zűrje volt, hát mondtam neki, csak azt nézze, én merre megyek. A sorompón túl nem járt. Azért vigyázok raja. Gyerek még. - Bár Gene fehér volt, megtört bölcsességében öreg négernek tetszett, de a New York-i kábszeresre, Elmer Hasselre is emlékeztetett, egy vasúti Hasselre, az utazás hősére, aki a telet Délen töltötte, a nyarat Északon, leginkább, mert mindenütt elunta, ezért egyféle nem is utazhatott, csak mindenfelé, amerre a csillagok vezették, kivált a nyugati csillagok.
- Og-den-ben már jártam egypárszor. Ha le akarsz jönni Og-den-be, vannak ott gyerekek, akiknél héderezni lehet.
- Cheyenne-ben leszállók, úgy megyek le Denverbe.
- Nehogy mán. Ezekkel eljöhetel Og-den-ig, ilyen stop nem kerül minden bokorban.
Meggondolandó, gondoltam. Csak hát Ogdenről ki hallott? - Mi van Ogdenben?
- Arra vonulnak a srácok keresztül, és ott találkoznak. Minddel összefuthatol.
Régebben egy jókedvéből lett csavargóval, tagbaszakadt, csontos louisianai fickóval jártam a tengert. Colos Hazard néven ismerték, de másképp William Holmes Ha-zard volt a neve. Még kiskorában tanúja volt, hogy egy csavargó megkörnyékezte az anyját süteményért. Az anyja adott neki, a csavargó elment, a kis Colos pedig megkérdezte: - Anya, mi ez a bácsi? - Mi? Hát csavargó. - Anya, ha megnövök, én is csavargó leszek. - Beszélsz bolondokat! A csavargás méltatlan a Hazardokhoz. - A Colos azonban nem felejtette el fogadalmát, és amikor colosra nőtt, egy darabig még focizott, aztán elállt csavargónak. Sok éjszakát ütöttünk agyon csavargótörténetek cseréjével, és láncos bagólé-sercintések célzásával a papírpohárba. Mississippi Gene viselkedése annyira emlékeztetett a Coloséra, hogy szóvá is tettem: - Nem ismered véletlen az én Colos Hazard cimborámat?
- Nem azt, amelyiknek colos az öröme is?
- Alighanem az lesz. A louisianai Rustonból kelt útra.
- Akkor ő. Hívják Louisianai Colosnak is. De bizony ismerem én a Colost jól.
- Dolgozott a kelet-texasi olajmezőkön is, igaz?
- Ott valahol. De mostanában a csordát veri össze meg széjjel.
Erről is hallottam. Mégse fért a fejembe, hogy Gene ismerheti a Colost, akit én már évek óta, ha mondhatom így, hajtok. - Régebben New York-i vontató-hajókon dolgozott.
- Meglehet. Azt már nem tudom.
- Szóval csak Nyugatról ismered?
- Úgy valahogy. New Yorkban nem jártam.
- A teremtésit, azért ez mégis csoda, hogy ismered! Ekkora nagy országban! Azért kérdeztem pedig, mivel sejtettem.
- Ismerem a zsebemnél jobban. A pénzét, ha volt neki, velem mindig megosztotta. Amúgy eljárt a keze neki, mert egyszer is láttam, hogy Cheyenne valamelyik hátsó udvarában egy ütéssel leterített egy rendőrt. - A Colosra vallott ez is, mert azt a jól irányzott ütést mindig próbálgatta a levegőben - olyan volt, akár Jack Dempsey fiatal korában, mármint ha Jack Dempsey ivott volna fiatal korában.
- A teremtésit! - rikoltottam a szélbe, és mire még egyszer meghúztam az üveget, rózsás lett a kedvem. A pőrekocsin söprő szél elsöpörte a kárát minden kortynak, a java meg ivódott a gyomromba. - Jövök, Cheyenne! - fogadtam. - Vigyázz, Denver, a fiadra!
Montanai Keszeg odafordult, rámutatott a cipőmre, és megkérdezte: - Ha ezt elülteted, mit gondolsz, magas szárba szökkenik? - Persze az arcizma nem rezdült, a többiek meg dőltek a röhögéstől. Való igaz, hogy bolondabb cipő Amerikában nemigen akadt. Azért jöttem ebben, mert nem akartam, hogy a lábam izzadjon a poros utakon, s ha azt az egy esős napot nem számítom a Medve-hegységben, nem is lehetett rá panaszom. Úgyhogy röhögtem a többiekkel. El is nyűttem már eléggé. A színes bőrsallangok úgy szegültek ki belőle, akár az ananász rücskei, és a lábujjaim is kezdtek kinyomulni. Az üveg körbejárt, és röhögtünk. Kicsiny keresztúti településeken úgy suhantunk át, akár a meg-megvilágosodó álmon, és álldigáló aratómunkásokat, cowboyok csoportjait hagytuk el mindenfele. Kapták a fejüket utánunk, s még láttuk, hogy megbökik egymást csodálkozásukban, de addigra már el is vesztek a városka fényei. Fura úti társaság voltunk, azt meg kell hagyni.
Aratás ideje volt, csak úgy nyüzsgött a munkáskéz ezen a vidéken. A dakotai legények fészkelődni kezdtek. - A következő pössentésnél lekászálódunk. Itt nem lesz munkában hiány.
- Amikor meg itt végeztetek, állhattok tovább Északnak - ajánlotta Montanai Keszeg -, és ha mindenütt elkapjátok az aratást, utoljára feljuttok Kanadába. - A dakotaiak rábólintottak, mint akik nem tudnak mit kezdeni a bölcs tanáccsal.
A szökevény gyerek nem mozdult, csak Gene szállt ki buddhista révületéből olykor az elsuhanó sötét síkságok közepette, és súgott valamit a fülébe. A gyerek rábiccentette szőke fejét. Gene istápolta rosszkedvében, aggodalmában. Eltűnődtem, hova a fenébe lesznek, és mihez kezdenek majd. Cigarettájuk nem volt, az egy csomagomat el-kínálgattam nekik, annyira a szívemhez nőttek. Hálásak voltak, de jól neveltek is, mert nem kunyeráltak, én toltam elébük mindig. Volt cigarettája Montanai Keszegnek is, de ő nem pocsékolta ránk. Megint-átsöpörtünk valami keresztúti városkán, megint ott nyüzsögtek a hórihorgas farmernadrágosok a halvány sarki fény körül, akár a molylepkék a sivatagban, aztán megint visszatértünk a szakadatlan sötétségbe, és a csillagok a fejünk fölött mind fényesebben ragyogtak, ahogy a levegő ritkult a nyugati fennsíknak felfelé - mérföldenként feljebb egy lábbal, mint mondják -, fák sem állták el a ragyogásukat. Egyetlenegyszer láttam egy mélabús, fehér képű tehenet bóklászni a haraszt közt. Mintha vonaton vágtattunk volna, nyílegyenesen, toronyiránt.
Nagyobb városhoz közeledhettünk, mert a surmók lassítottak, és Montanai Keszeg megkönnyebbülten sóhajtott: - Pössentés lesz! - de a surmók nem álltak meg. Átrobogtunk a városon. - Ha nem erisztenek, én erisztek - nyögte Keszeg.
- Erisszél a faráról - ajánlotta valamelyik.
- Hát az lesz - mondta Keszeg, és lassan, figyelmünk kereszttüzében hátracsúszott nadrágféken. Kapaszkodott, ahogy tehette, míg a két lába le nem lógott. Valamelyik megkocogtatta a vezetőfülke hátsó ablakát, hogy a surmók is lássák, mi történik. Mosolyogva forogtak hátra, és amint Keszeg a dolgához látott volna, hiába volt sietős szerencsétlennek, elkezdték faroltatni a kocsit azon hetven mérföldes sebességgel, ahogy téptünk. Keszeg hátraesett. Cápáéra emlékeztető vízsugarat láttunk feltörni. Majd amint Keszeg visszakecmergett volna ülő helyzetébe, megint rántottak a kormányon. Zamek, dőlt az oldalára, és végighugyozta magát! A dörgésben alig hallottuk erőtlen szitkozódását - mintha a hegyek mögül nyögött volna valaki. Nem tudta ő, hogy a surmók ellene dolgoznak, csak szenvedett elszántan, akár Jób. Mire végzett, csuromvíz volt, és akkor még vissza kellett araszolnia kár-vallottan. Nevettük mind, csak a szomorú szőke fiúcska nem, a két surmó röhögésétől meg a vezetőfülke Tengett. Kárpótlásul odanyújtottam Keszegnek az üveget.
- Nem-e tán készakarva rángattak?
- De bizony.
- Pedig tudhattam volna, mert a nebraskai buckákon nem esett ilyen nehezemre.
Beértünk Ogallala városába, a két surmó meg vígan hátrakurjantott: - Pössentés! - Keszeg ott kesergett a kocsi mellett, fájlalta az elszalasztott alkalmat. A két dakotai legény elbúcsúzott, mert úgy számították, itt lesz a legjobb nekifogni az aratásnak. Figyeltük, hogyan tűnnek el az éjszakában a város vége táján álló kivilágított barakkok iránt, amerre a farmernadrágos éjjeliőr mutatta, hogy ott a szegődtetés. Cigarettát kellett vennem. Gene meg a szőke fiúcska elkísért, hogy a lábukat nyújtóztas-sák. Lehetetlenebb helyre nem is botolhattam volna be - a helybéli serdülőknek szánt kóla-bárba a pusztaság kellős közepén. Tinik kóvályogtak a közepén wurlitzer-szóra. A zene éppen elhallgatott, amint beléptünk. Gene meg a Szöszke megállt az ajtóban, nem néztek senkire, csak a cigaretta kellett volna nekik. Pedig akadtak jóképű lányok, s az egyik meresztette is a szemét a Szöszkénkre, de az se nem látott, se nem hallott búvában.
Vettem cigarettát egy-egy csomaggal nekik is, köszönték szépen. A kocsink már indult volna. Éjfél felé járt, és csípős volt az idő. Gene az országot többször megkerülte, mint ahogy a kezén s lábán összeszámolhatta volna, azért megfogadtuk a tanácsát, hogy a legjobb lesz, ha a nagy ponyva alatt összebúvunk, másképp a fülzsír megfagy bennünk. Ilyenformán a maradék whiskyvel megvoltunk tűrhetően, csak a fülünket csípte a jeges szél. A csillagok mindegyre fényesedtek, ahogy feljebb s feljebb jutottunk a fennsíkra. Már Wyomingban jártunk. Hanyattfektemből bámultam a pompás mennyboltozatot, és büszkeséggel töltött el, milyen gyorsan haladok célom felé, milyen messzire vetődtem el a Medve-hegységtől, és már a rám váró denveri gyönyörűségek csiklandoztak - nem sokáig kell már várni! Mississippi Gene dalra gyújtott, csöndesen, a folyónjárók kanyargós hangján. Semmi kis dalocska volt, annyi, hogy ,,Csitri lánnyal járok, tizenhat sincs talán, akármilyen csitri, mégiscsak a babám" - aztán megcserélte benne a verseket s oda lyukadt ki, hogy mennyire visszamenne hozzá, de hát nem lehet, mivel ilyen messzire elkeveredett.
Mondom neki: - Szívhez szóló dal ez, te Gene.
- Az. Édesbús - mondta rá mosolyogva.
- Remélem boldogulsz ott, ahova tartasz.
- Én akkor boldogulok, ha mindig tartok valamerre.
Montanai Keszeg elaludt. Mikor felébredt, odafordult: - Hallod-e, Csóka! Mit szólnál, ha azt mondanám, derítsük fel Cheyenne-t együtt az éjjel, úgy vágj neki csak Denvernek?
- Nem bánom. - Amennyi szesz bennem volt, madarat is fogathatott volna velem.
A kocsi már Cheyenne határában járt, és láttuk a helyi rádióadó fényeit. Egyszerre tolongó tömegek közé jutottunk. - Azt az oltáron kerékpározó. .. - fohászkodott Keszeg -, becsöppentünk a Vadnyugati Hétbe! - Hájas üzletemberek csizmásán, tízakós kalapban, fejőlánynak öltözött terebélyes feleségükkel tolongtak, rendezték a parádét az óváros deszkajárdáin. Az új belváros körúti fényfüzére ideragyogott messziről, de a mulatság közepe itt volt az óvárosban. Ágyúk dörögtek, a kocsmákból kibuggyant a nép az utcára. Bámultam, de éreztem a nevet-ségét is, hogy alig kukkantok bele a Nyugatba, mindjárt a hagyományait igazoló majomcirkusszal fogad. Leugrottunk a kocsiról, és elbúcsúztunk. A surmók fütyültek a mulatságra. Bánatosan bámultunk utánuk, és eszembe jutott, hogy az életben nem látom őket, majd, hogy ez a dolgok rendje. - Befagy a seggetek hajnalig - rikkantottam a gyerekek után -, délutánra meg a sivatag homokja pörköli!
- Csak a hideget ússzuk meg - szólt vissza Gene, amint a kocsi benyomult a tömeg közé. Senki nem furcsállta a ponyva alól tekingető gyerekeket, pedig mintha egyetlen gyermekágy takarója alól pislogtak volna a világba. Bámultam utánuk amíg el nem tűntek.

5

Montanai Keszeggel elkezdtük járni a kocsmákat. Talán hét dollárom volt, abból ötöt ezen éjjel hülye fejjel elvertem. Először a cowboynak öltözött turistákkal, olajmunkásokkal és gazdanépséggel sodródtunk kocsmáról kocsmára kapualjakban, járdán, majd Keszeg észre térítésén fáradoztam, mert az a sok whiskytől meg sörtől kótyago-san bukdácsolt, se látott, se hallott. A szeme kimencsere-dett, s akármelyik idegennek leállt magyarázni - kivel mit tesz a szesz, ővele ezt tette. Mexikói vendéglőbe tértünk be, s amint megettük, amit rendeltem, a gyönyörű pincérnőnek szerelmet vallottam a számla hátlapjára. A vendéglő elhagyatott volt, az ivás érdekelte most a népet. Fizetéskor mondtam a pincérnőnek, hogy fordítsa meg a számlát. Elolvasta, és nevetett. Csinos kis szerelmes verset kanya-rintottam raja, hogy mennyire nem bánnám, ha az éjszakát ma együtt járhatnánk.
- Elmennék én, Chiquito, de a barátommal van randim.
- Miért nem koptatod le?
- Nem lehet - mondta szomorúan, s ettől még jobban beleestem.
- No majd legközelebb - biztattam, ő pedig rámondta: - Nézz csak be, kisapám. - Húztam az időt, hogy nézhessem, és rendeltem még egy kávét. Jött is a sráca nagy morcosán tudakolni, mikor jár le a melódia. A lány sürgö-lődni kezdett, zárni készült. Mentemben még egyszer rámosolyogtam. Odakinn zajlott az élet. A pohos üzletemberek mind jobban eláztak, és mind nagyobb hanggal voltak. Mulatságos látvány volt az is, hogy az indián törzsfőnökök nagy tollas fejdíszben, ünnepélyesen jártak a részeg tömeg közt. Megpillantottam az árván kóválygó Keszeget, és csatlakoztam hozzá.
- Írtam egy lapot a papámnak Montanába - újságolta. - Nem látsz valamerre postaládát, hogy bedobhatnánk? - Kérdését megbízatásnak tekintettem, és zsebre tettem a levelezőlapot, amint Keszeg bedőlt egy kocsma lengőajtaján. Kerestem egy postaládát, de mielőtt bedobtam volna, elolvastam mit ír. "Aranyos Papa! Szerdára otthon leszek. Jól vagyok, és remélem otthon nincs semmi baj. Richárd." Más feléről ismertem meg Keszeget. Lám, milyen gyengéd az apjához. Bementem utána a kocsmába, és fölszedtünk két babát, egy helyes szőkét meg egy dagadt barnát. Bamba és undok volt mind a kettő, de mi lukra játszottunk. Elvittük őket egy rossz mulatóba, ahol mindegyre a zárórát hajtogatták, és nekik whiskyt rendeltünk, magunknak meg sört. Ráment majd két dollárom, de én is kezdtem kótyagosodni, hát nem bántam. Szép volt a világ. Mintha teljes valóm a tüffentést célozta volna meg. Rászállni, bezavarni a macit a málnásba, ez volt miH-den gondolatom. Rágtam a szőkét egy darabig, aztán bezárt a bár, és a hervasztóan poros utcákon kódorogtunk. Felnéztem az égre - a kristályos csillagok még ott ragyogtak. A két moha a buszállomásra kívánkozott, hát kimentünk, de kiderült, hogy valami matrózzal találkoztak volna, az várta őket, a dagadtnak az unokabátyja meg a barátai. - Ilyenkor mi a helyzet? - kérdem a szőkét. Azt mondta, hogy ő haza akarna menni, valahova Cheyenne-től délre, busszal. - Elkísérlek - ajánlottam.
- Nem, mégse megyek. A busz az országúton áll meg, és vághatok át gyalog a prérin. Mindig a prérit látom, még éjszaka is azt gázoljam?
- Ugyan már, milyen szép volna virágok közt járni!
- Itt fű nem női, nemhogy virág - mondta a szőke. - New Yorkba akarok én menni. Unom ezt a lepratanyát. Máshova se lehet jönni, csak Cheyenne-be, és itt sincs semmi.
- Meg New Yorkba se.
- Nem az istent - mondta a szőke, és elbiggyesztette a száját.
A buszállomásnak az oldala púposodott ki a tömegtől. Ácsorogtak ott mindenfélék, még indiánok is, akik csak a fejleményeket követték jeges tekintettel. A szőke megunta a szövegemet, és átpártolt a matrózhoz meg a barátaihoz. Keszeg egy padon szunyókált. Én is letelepedtem. A padlót, mint akármelyik buszállomásét az országban, csikk és turha borította - ettől olyan szomorúak, gondolom. Akár lehettem volna Newarkban, ha kinn nem ásít a végtelen messziség, amerre vágyódtam. Megbántam már, hogy tiszta úticélomat összefentem, és elvertem az időt meg a drága pénzemet ilyen libákra. A gyomrom is felfordult. Hanem már a háborgáshoz fáradt voltam és elnyomott az álom. A tarisznyámat csúsztattam a fejem alá, úgy aludtam reggel nyolcig az elvonuló nép csoszogó zajában.
Csúnya fejfájásra ébredtem. Keszeg eltűnt - valahol Montanában járhatott már. Kiléptem a szabadba és a kék szemhatáron először pillantottam meg a Sziklás-hegység havas csúcsait. Szusszantam egyet. El kell jutnom Den-verbe azonnal. Előbb megreggeliztem, illő szerénységgel, pirítós kenyeret egy tojással, aztán eleredtem a város szélének. A Vadnyugati Hét javában zajlott. Aznap kerültek sorra a vadlovas-játékok, és a kurjongatás, tolongás épp akkora volt, mint tegnap. Öröm volt kikászálódni belőle. A bandával akartam én már lenni, Denverben. Átmentem egy vasúti felüljárón, és barakkokhoz jutottam, amerre a két országút elágazott - bár Denvernek fordult mind a kettő. A hegyek alján haladót választottam, hogy a látnivaló több legyen, és fölemeltem a hüvelykujjamat. Meg is állt rögtön egy connecticuti fiatalember, festő, rozzant ládáján járta az országot. Keleten dolgozó szerkesztő fia volt, és a szája be nem állt, én meg émelyegtem az ivástól és a szokatlanul ritka levegőtől. Egyszer már azt hittem, kiejtem a fejem az ablakon, hogy könnyítsék magamon. De mire a coloradói Longmontnál letett, megéledtem, sőt már én tartottam szóval utazásaim felől. Szerencsekívánatokkal bocsátott el.
Longmont gyönyörű volt. Egy benzinkút mellett szép pázsit húzódott, és terebélyes fa borította rá az árnyékát. Megkérdeztem a kutast, alhatnék-e egyet a pázsitján, s buzdított, hogy csak rajta - így aztán letemettem gyapjúingemet, ráborultam arccal, majd feltámaszkodva még fél szemmel hunyorogva elnéztem a havas Sziklás-hegységet a tűző napfényben. Két kéjes órát aludtam. Más nem is bántott, csak egy-egy eltévedt coloradói hangya. Viszont itt vagyok Coloradóban, és ragyogok! Már csak egy futa-modás! Keleten letöltött életem álmának pókhálóját kimostam szememből a klotyón, és lódultam üdén, akár a gyöngyharmat. Egy autócsárdában jeges madártejet ittam-, hogy lehűtsem elkínzott gyomromat.
Mit tesz isten, aki elébem rakta, gyönyörű coloradói lány volt, mosolygós - mintegy kárpótlásul az éjszakáért. Ez már döfi, gondoltam. Mi lesz még Denverben! Alig álltam ki a forró országútra, harmincötös-forma denveri üzletember vett fel máris a vadonatúj kocsijába. Ment vagy hetvennel. Bizsergőn számláltam a perceket meg a mérföldeket. Az estesi magaslatok alatt aranylón elnyúló rozsföldeken túl aztán megpillantottam Denvert. Már láttam is magamat a banda közt egy denveri kocsmában aznap este, amint toppanok be lepusztultan, átszellemülten, akár a prófétájuk, aki az igét hozza, de én csak ennyit mondok: - Ez már döfi! - Az üzletemberrel hosszan, barátian elbeszélgettünk életutunk kanyarulatairól, és arra eszméltem, hogy már a gyümölcsvásártelepeket látom Denver szélén. Majd a pályaudvar füstoszlopai, külső rendezői, téglaépületei következtek. Messziről már idelátszott a belső város szürke kőrengetege. íme, megérkeztem. A Larimer Streeten szálltam ki, és gonoszul vigyorogva indultam el az utca kivénhedt tekergői és szakadt cowboyai közt.

+ 6

Akkoriban még nem voltam Deannel olyan jóban, hát először Chad Kinget szándékoztam felkeresni. Hívtam is a lakásán, és az anyjával beszéltem. - Mi az, Sal, mit keres maga Denverben? - érdeklődött. Chad maga nyúlánk szőke legény, arca garabonciásra vall, ami jól illik az embertan meg a történelem előtti idők indiánjai iránti érdeklődéséhez. Orra szinte tejszínesen hajlik ki szőke fürtjei közül. Szép és kecses, mint a nyugati menőjenők, akik futballoznak egy keveset, de a testüket többet rázzák autócsárdákban. A beszéde akár a szélfútta gitárpengés. - A fennsík indiánjaiban mindig azt szerettem a legjobban, Sal, hogy előbb elbüszkélkednek, hány skalpot gyűjtöttek, aztán elröstelkednek. Ruxten ír A távoli Nyugat életé-ben egy indiánról, amelyik fülig vörösödik, amikor a skalpjait bámulják, és elbujdosik a haraszt közé, ott hizlalja a máját. Az ilyenek megvadítanak.
Az anyjától tudtam meg, hogy ezen az álmos denveri délutánon a városi múzeumban az indián kosarak kötését tanulmányozza. Odaszóltam neki, s máris jött értem régi kétajtós Fordján, amelyikkel a hegyekbe szokott feljárni indián holmik után. Farmernadrágban és széles mosolygással jelent meg a buszállomáson. A padlón ültem a tarisznyámon, és azzal a matrózzal beszélgettem, akivel Cheyenne-ben ismerkedtem meg ugyancsak a buszállomáson. Kérdeztem tőle, mi lett a szőkénkkel, de annyira nem érdekelte a dolog, hogy meg se hallotta a kérdést. Beszálltunk a kis kétajtósba Chaddel, de neki mindjárt az jutott eszébe, hogy térképeket kell elhoznia a kormányzósági palotából. Aztán egy régi tanárjához kellett benéznie. Így intézte a dolgait, miközben énnekem egy jó sörön járt az eszem. Elkezdett csírázni agyamban a kérdés: hol lehet Dean és mit művel? Chad valami lehetetlen okkal úgy döntött, hogy nem barátkozik többet Deannel, ezért azt sem tudta, merre lakik.
- Carlo Marx itt van?
- Itt. - Azonban vele sem volt már beszédes. Így kezdődött Chad King visszavonulása a bandánkból. Arról volt szó, hogy délután álhatók egyet náluk, majd megtudtam, hogy Tim Gray lakással vár a Colfax sugárúton, aztán hogy Roland Major már ott is lakik, és várja érkezésemet. Összeesküvést szimatoltam, ami mintha megosztotta volna a bandát Chad Kingre, Tim Gray-re, Roland Majorre, és Rawlinsék is csatlakoztak hozzájuk Dean Moriarty és Carlo Marx ellenében. Heves belvillongásnak ígérkezett.
Társadalmi mellékzöngéi is voltak a háborúságnak. Dean apja öreg boriszák volt, a Larimer utca nem volt neki elég széles, pedig Deant is az utca meg a környéke nevelte. Már hatéves korában felszólamlott a bíróságon apja szabadlábra helyezése érdekében. A Larimer utca egyik-másik sarkán kéregetett, aztán iszkolt a pénzzel apjához, aki tört palackok közt várakozott valahol rá a kor-hely cimborájával. Mikor aztán Dean felcseperedett, a glenarmi biliárdtermek körül ütötte fel a tanyáját. Den-verben senki rovásán nem volt több autólopás. Így aztán Dean javítóintézetbe került. Tizenegy éves korától tizenhét éves koráig főként ott időzött. Autólopási szakágazata az volt, hogy a lopott kocsin középiskolás lányokat vitt fel a hegyekbe, megkettyintette őket, és hazatérvén szétnézett, melyik szálló melyik fürdőkádjában hajthatná fejét éjszakai nyugalomra. Apja, a valamikor dolgos, köztiszteletben álló bádogosmester boriszák lett, ami rosszabb a whiskyiszáknál, és odáig züllött, hogy télire tehervonaton járt le Texasba, nyárára meg föl Denverbe. Deannek maradt korán elhunyt édesanyjától néhány féltestvére, de egyik sem tartotta vele a rokonságot, azért barátkozni is csak a biliárdtermek táján barátkozott. Utoljára Deanből erőt sugárzó modern amerikai szent lett, és ebben az évben Carlóval együtt ők számítottak a város rémeinek a biliárdtermi banda élén. Jellemző, hogy Carlónak alagsori lakása volt a Grant utcában, ott találkozgattunk aztán akárhány este, amely a másnap éjszakába nyúlott - Carlo, Dean, jómagam, Tom Snark, Ed Dunkel, Roy Johnson, de még róluk később lesz szó.
Első denveri délutánomon Chad King szobájában aludtam, míg anyja lenn a földszinten a házi munkájával foglalatoskodott, és Chad visszament dolgozni a könyvtárba. A fennsíkon szokásos forró júliusi délután volt, és talán egy szemhunyást nem aludtam volna, ha Chad apja nem feltaláló. A vézna, beteges öregúr jól benne járhatott a hetvenben, és körülményesen, hosszasan mesélte a történeteit. Némelyik jó volt, kivált a nyolcvanas évekről, az északdakotai fennsíkon töltött ifjúkoráról szólók, amikor még szőrükön ülte meg a pónilovakat, úgy űzte a prérifarkast buzogánnyal. Később az oklahomai csücsökben lett vidéki tanító, majd Denverben vedlett át sokrétű üzletemberré. Az irodája még megvolt egy garázs fölött odébb az utcában, benne redőnyös íróasztala és pénzhajhász múltjának számtalan poros emléke, számlája. Egy különleges légkondicionáló szerkezetet is feltalált. Közönséges ventillátort illesztett be az ablakkeretbe, s a berregő legyezője elé csőkígyón vizet vezetett, bámulatos eredménnyel. A víz ilyen meleg napon valahogy gőzzé vált, és hatását négy-lábnyi területen belül megtette, bár a ház többi részében tikkasztó maradt a meleg. Chad ágyán szenderedtem el, éppen a ventillátor és Goethe mellszobrának pillantása alatt, de húsz perc múltán arra ébredtem, hogy a hideg a csontjaimig hatol. Betakaróztam, de így is fáztam. Végül olyan hideg lett, hogy nem bírtam, és lementem Chad szüleihez. Az öregúr megkérdezte, beválik-e a találmánya. Marhára, mondtam habozás nélkül. Tetszett nekem az öregúr. Emlékek súlya alatt görnyedt. - Valamikor feltaláltam egy folttisztítót is, a nagy keleti cégek sorra lekoppintották. Évek óta hiába próbálok a jogaimnak érvényt szerezni. Ha lett volna pénzem, hogy egy tisztességes ügyvédet fogadhassak. .. Azonban már elkésett a tisztességes ügyvéd is, s az öregúr leverten üldögélt háza földszintjén. Felesége este őzvacsorával traktált minket. - Chad bácsikája lőtte a hegyekben. - Hanem Dean közben merre lehetett?

+ 7

"Vészekkel terhes tíz napot éltünk" - mint W. C. Fields írta volna, ha a tíz nap szédületét nem is említi. Odaköltöztem Roland Majorhoz, Tim Gray rokonainak fényes lakásába. Volt külön hálószobánk, a hűtőszekrényt a főző-fülkében megtömték mindenféle jóval, a levegős nappaliban pedig ott ült Major a selyemköntösében, és írta legújabb Hemingway-utánzatát. Paprikás természetű, vörös képű, elpuhult gyűlölködő volt Major, de ha a valóságos élet meglegyintette, akár éjnek évadján is telt tőle egy barátságos, lenyűgöző mosoly. Ott üldögélt az íróasztalánál, én meg a bársonyosan süppedő szőnyegen ugrándoz-tam körül egy szál gatyában. Valami Phil nevezetűről írt éppen, aki életében először érkezett Denverbe csöndes, titokzatosan hallgatag útitársával, Sammel. Phil nekilódul, hogy a denveri életbe belevesse magát, és széplelkekkel akad össze. Visszatér szállodai szobájukba, és gyászosan jelenti Samnek: "Te, már ellepték Denvert is." Sam pedig szomorúan kipillant az ablakon, és ennyit felel: "Hát." A csattanó az volt, hogy Samnek bele sem kellett próbálkoznia Denverbe, mégis tudta. A művész-tojások szertegörögnek, és elrondítják Amerikát. Igen összemelegedtünk Majorrel. A fejében meg sem fordult volna, hogy művész-tojással került egy fedél alá. A jó borokat szerette, akár Hemingway, és legutóbbi franciaországi útjának emlékeiből élt. - Ó, Sal, ha ott ülhettél volna velem magasan fenn a baszk hegyek közt, és segítettél volna elszopogatni azt a tizenkilences szüretelésű behűtött palack Poignont, tudnád, hogy szebb is van a világon a marhavagonoknál.
- Tudom én. De ha egyszer nekem kedvesek a marhavagonok, és imádom olvasni elhaladtukban a társaságuk nevét, a Missouri Pacificet, a Great Northernt, a Rock Islandet rajtuk! Ha elmondhatnám neked mind, te Major, ami velem az úton idáig történt!
Rawlinsék néhány sarokkal odébb laktak. Aranyos népek voltak - fiatalos anyjuk, egy kidőlt-bedőlt szálló résztulajdonosa az egyik elnéptelenedett negyedben, öt fiával és két lányával. Fenegyereknek Ray Rawlins, Tim Gray gyerekkori barátja számított a családban. Gray berobbant értem egyik nap, és nyomban egymásba habarodtunk. A colfaxi kocsmákat jártuk. Ray egyik húgával, a szépséges szőke Babe-bel, a teniszező, hullámlovas Nyugati Boszorkánnyal Tim Gray járt. Major viszont, bár átutazóban, de mégis nagy lábon a fényes lakásban, - Tim Gray húgának, Bettynek csapta a szelet. Én álltam csak itt facérán. Kérdezhettem akármelyiküktől: - Dean merre? - csupa mosolygós fejcsóválás volt rá a válasz.
Aztán megtörtént a csoda. A telefon csöngött, Carlo Marx jelentkezett, megadta alagsori lakásának címét.
Megkérdeztem: - Mit csinálsz Denverben? Csinálsz itt valamit? Mi az ábra?
- Várj csak, majd mindent elmondok.
Rohantam hozzá. Éjjelente a May-féle áruházban dolgozott, és a szédült Ray Rawlins valamelyik kocsmából hívta a munkahelyén és szalajtatta utána a házmestereket azzal a mesével, hogy valakije meghalt. Carlónak mindjárt az jutott eszébe, hogy én halhattam meg csak. Mikor aztán előkerítették, Ray annyit mondott a telefonba: - Sal Denverben van -, és megadta a címemet meg a telefonomat.
- Hát Dean?
- Itt van Denverben. Nagy sora van annak. - Majd elújságolta, hogy Dean két nővel foglalkozik egyszerre, az egyik Marylou, a felesége, aki a szállodai szobájában várja, a másik az új szeretője, Camille, aki a szállodai szobájában várja ugyancsak. - Ami időt ingázás közben szakít, azt a mi ügyletünkkel tölti.
- Az meg miféle ügylet?
- Óriási üléssorozatba fogtunk Deannel. A tökéletes nyíltságú és teljességű megnyilatkozás formáival kísérletezünk. Benzedrint szedünk hozzá. Törökülésben, szemközt egymásnak ülünk az ágyon. Sikerült megvilágosítanom Deant, hogy elérhet akármit, lehet Denver polgármestere, elvehet feleségül milliomosnőt, lehet akár a legnagyobb költő, akit Rimbaud óta látott a világ. Ó azonban törpeautó-versenyekre rohangál. Én is járok vele. Ha az izgalom elfogja, felpattan, hadonász. Tudod, mennyire becsavarodik néha - és láttam rajta, hogy lelkében nem teljes a helyeslés.
- Hát a menetrend mi? - tudakoltam, mert Dean életéből a menetrend sosem hiányzott.
- A menetrend így alakul: fél órája jöttem el a munkából. Dean éppen Marylout tökinti meg a szállóban, hogy nekem addig legyen időm átöltözködni. Pontban egykor átrohan Maryloutól Camille-hoz - a másikról persze egyik se tud -, lezavar ott is egy fuvart, amíg fél kettőre szép kényelmesen odaérek érte. Akkor velem jön. Tapintatosan kell elkérnem Camille-tól, de már így is utál. Aztán itt nekiülünk a dolgunknak, és reggel hatig fel sem állunk. Néha ennyi időből nem is futja, mert ahogy bonyolódik az ügy, úgy fokozódik Dean időzavara. Hatkor lohol vissza Marylouhoz azzal, hogy a válóperi papírokért szaladgál. Marylou lelkesedik a válásért, de kikötötte, hogy közben kupakolni kell. Azt mondja, szereti Deant. Igaz, Camille. se mond mást.
Elújságolta azt is, hogyan jött össze Dean Camille-lal. Roy Johnson a biliárdtermi bandából, az szedte fel egy bárban, és szobára vitte, de a büszkesége felülkerekedett a jobbik eszén, és összetrombitálta a bandát, hogy ismerjék meg legfrissebb szerzeményét ők is. így aztán a banda ott tolongott Camille körül. Csupán Dean állt háttal, és bámult kifelé az ablakon. Mikor aztán eltakarodott a társaság, rápillantott Camille-ra, az órájára mutatott, egy négyest rajzolt (mármint hogy négyre visszatér), azzal ment a többiek után. A szállodai szoba ajtaja háromkor nem nyílt meg Roy Johnson kopogására, csak Deanéra négykor. Persze nyomban találkozni akartam volna én is a szélhámosával, hiszen ígérte, hogy kerít nőt. Ismeri a dörgést Denverben.
Nekivágtunk Carlóval a denveri éjszakának. Levegője selymes volt, csillagai ragyogtak, macskaköves mellékutcái oly szépeket ígértek, hogy azt hittem, álmodok. A szálló, amelyikben Dean Camille-lal egyezkedett, pengőtéglával kirakott régi épület volt, deszkagarázsok zárták körül, és a kerítések mögül öreg fák borultak rá. Futószőnyeggel borított lépcsőn kapaszkodtunk fel. Carlo bekopogott, majd fedezékbe húzódott, nehogy Camille meglássa. Én álltam csak az ajtóban. Dean anyaszült meztelenen nyitotta ki. Barna nő hevert az ágyon, tejszín combját fekete csipke borította, és a szemében némi kíváncsiság látszott.
- Nini, Sal! - bámult rám Dean. - Na látod. .. hát igen. .. megérkeztél... úgy is kell... Más szóval útra tetted a rossz formádat! Hát akkor, ha így vagyunk. .. az első dolgunk, hogy. .. mi az, hogy az első. .. most rögtön! Hallgass ide, Camille. .. - fordult a nőhöz. - Sal megjött. Régi New York-i cimborám. Ez az első éjszakája Denverben, tehát múlhatatlanul szükséges, hogy elmenjek, és nőt újítsak neki.
- Hát mikor jössz vissza?
- E pillanatban - s a karórájára tekintett - egy óra tizennégy perc az idő. Három óra tizennégy percre visszatérek, szívem, és folytatjuk az idillt. Majd ahogy megállapodtunk, hiszen te is. .. így látod helyesnek, elszaladok, és megkeresem a féllábú ügyvédet a papirosok ügyében. .. Éjszaka közepén, ha mégoly furcsán hangzik is. ..-(Ezzel a nesszel találkozott Carlóval, aki még mindig ott lapult a folyosó végén.) - Tehát máris öltözők, nadrágot rántok, és visszatérek az életbe, az utcák nyüzsgésébe meg a satöbbibe megállapodásunk szerint, lévén egy óra tizenöt perc, és az idő meg nem áll...
- Nem bánom, Dean, de légy szíves gyere vissza háromra.
- Meglesz, szívem, de vésd a kis eszedbe, hogy nem három, hanem három óra tizennégy. Mert mi a lélek legmélyebb rejtelmeit járjuk, igaz, szívem? - Azzal odalépett az ágyhoz, és többször megcsókolta Camille-t. A falról ugyancsak Dean tekintett le, meztelenül - Camille rajza, hatalmas fajbunkó meg a hetven deka bizsu alatta. Leesett az állam. Szédültek.
Nekilódultunk az éjszakának megint. Carlo az egyik mellékutcában csatlakozott hozzánk, aztán egy görbe, fura, szűk sikátoron folytattuk utunkat Denver mexikói negyede felé. Teliharsogtuk az álmatag csendet. - Te Sal - biztatott Dean. - Terád máris vár a nő - s az órájára pillantott -, ha ugyan végzett a műszakkal. Mert pincér. Rita Bettencourt-nak hívják, jó áru, csak volt valami hézag neki a nemi életével. Próbáltam már a gátlásait leküzdeni, de te majd befejezed a kúrát, aranytökű barátom! Most mindjárt odamegyünk hozzájuk. .. Csak sört vinnünk kell... bár nem, van nekik odahaza, hanem a szentségit!
- A tenyerébe csapott az öklével. - Még a Mary húgának a lompost ma éjszaka be kell csempésznem!
- Micsoda? - bámult rá Carlo. - Azt hittem, ülésezünk.
- Majd aztán.
- Uborkaszezon Denverben! - fohászkodott fel Carlo nagy hangon az égre.
- Tessék! Hát nem kell megenni? - mutatott rá Dean, és jól oldalba bökött. - Nézz rá! Nézd! - És Carlo majomtáncra perdült az élet éjszakájában, mint akárhányszor New Yorkban is.
- Mégis mit műveltek itt Denverben? - Jobb kérdés nem tellett tőlem.
- Holnap állást kerítünk neked, Sal, már tudom is hol
- fordított a szón Dean. - Hívlak, amint Marylouval végeztem, aztán beugrók hozzátok, hogy Major meg ne sértődjön, és kiviszlek villamoson (kocsim nincs, a szentségit!) a camargói vásárcsarnokba, ott mindjárt munkába is állhatsz, és jövő hét péntekjén már nyalod fel a lét. Le vagyunk gatyásodva, pajtás. Hetek óta nem bírok időt szakítani a munkára. Pénteken este is, el ne felejtsd, ki kell ugranunk. .. Nekünk hármunknak, a háromkirályoknak, Carlónak, Deannek, Salnek a törpeautó-versenyre, és már tudom is, ki fog minket kivinni... - És tovább így, a végtelenségig.
Közben eljutottunk a pincér nővérek házához. A nekem szánt Rita még dolgozott, Dean Maryje. már odahaza volt. Letelepedtünk a heverőjére. ígértem Ray Rawlins-nak, hogy hívom, hát hívtam. Jött is rögtön. Már az ajtóban nekivetkőzött, és meg sem várta a bemutatást, lement Maryvel turkesztánba. Sörösüvegek hengeregtek a padlón. Három óra lett, Dean elrohant Camille lelke mélyeit méregetni. Időben odaért. Közben előkerült Betty, és mindannyian besajtolódtunk egy kocsiba, mert Ray Raw-lins közben odarendelte valamelyik kocsis cimboráját. Megjött, s mikor nagy zajjal elhelyezkedtünk, Carlo a hátsó ülésen megpróbálta a lélekelemzést folytatni Dean-nel, de a nagy gyűrődésben nem lehetett. - Gyerünk a lakásomra! - vezényeltem, és amint megérkeztünk, a kapu előtt a gyepen kézen járva közelítettem meg a házat. A kulcsaim kiestek a zsebemből, nem is találtam meg aztán. Ordítva rontottunk be az épületbe. Roland Major selyemköntösében állta el az utunkat.
- Ilyen ramazurit Tim Gray házában rendezni nem lehet!
- Nem-e?! - ordítottuk. Soraink felbomlottak. Rawlins az egyik pincérnővel hempergett a pázsiton. Major nem tágított. Fenyegetőztünk, hogy felcsengetjük Tim Gray-t, és meghívjuk a hepajra. Aztán mégis úgy döntöttünk, hogy a belvárosi héderekbe vonulunk vissza. Egyszerre ott álltam az utcán, és nem volt egy fityingem se. Az utolsó dolláromnak is a nyakára hágtam.
Öt mérföldes gyaloglás után jutottam vissza kényelmes colfaxi ágyamba. Még eszembe jutott, vajon Dean meg Carlo hozzájutott-e lelkicézéséhez. No, majd holnap megtudom. A denveri éjszakák hűvösek, s úgy aludtam, mint akit fejbe kólintottak.

+ 8

A banda gondolt egyet s a hegyek közé indult volna zarándoklatra. A terv mindjárt reggel megfogamzott, csupán egy telefonhívás bonyolította a helyzetet - úti cimborám, Eddie telefonált, szinte találomra, mert némelyikre emlékezett az úton elsorolt neveim közül. Itt az alkalom, gondoltam, hogy az ingemet visszaszerezzem. Colfaxtól nem messze, a barátnéjánál vert tanyát. Érdeklődött, nem tudok-e munkát szerezni, én meg csak mondtam, hogy jöjjön, gondolván, hátha Dean neki is szerez. Dean meg is érkezett nagy sebbel-lobbal, amíg mi Majorrel reggeliztünk. Le se akart ülni. - Ha ezerfelé szakadnék, az is kevés volna. Camargóba se igen van időm kimenni veled, de nem bánom, csak csipkedd magad.
- Várjuk már meg a cimborámat.
Majort mulattatta a nagy sietség. Ő azért jött Denver-be, hogy nyugalmasan írhasson. Deant megkülönböztetett tisztelettel kezelte, de Dean rá se rántott az efféle megjegyzéseire: - Miféle dolog ez, Moriarty? Fülembe jutott, hogy három nővel hálsz mostanában. - Dean csak állt egyik lábáról a másikra és rámondta: - Hát hiába - azzal az órájára pillantott, Major pedig felhúzta az orrát. Rös-telltem, hogy így elviharzok Deannel, mikor látom, hogy Major kergének ítéli. Másrészt bizonyítottam volna mind a világnak, hogy nem is kerge.
Megjött Eddie. Dean vele sem volt hajlandó foglalkozni, csak felkaptunk a trolira a perzselő denveri délben, hogy felhajtjuk az állást. Én irtóztam még a gondolatától is, Eddie meg locskolt szokása szerint. Találtunk is a vásárcsarnokban egy embert, az hajlandó volt mind a kettőnket megfogadni. A munka hajnali négykor kezdődött, és délután hatkor ért véget. - Dologfogó gyerekek kellenek énnekem - kötötte a lelkünkre.
- Emberére lelt - vágta rá Eddie. Én nem voltam ilyen biztos a dolgomban. Sebaj, gondoltam, legfeljebb nem al-szok. Annyi érdekesebb tennivaló akad.
Eddie munkába állt másnap hajnalban, én nem. Ott volt az ágy, ugye, Major pedig tömte a hűtőszekrényt, s én, hogy már mégse potyázzak, megfőztem, elmosogattam. Közben kanál voltam minden lében. Ravvlinséknál házibulit csaptak egyik éjjel. Rawlins mama elutazott, Ray ösz-szetrombitálta minden ismerősét, és meghagyta nekik, hogy whiskyt hozzanak, majd végiglapozta a telefonkönyvét lányok után. Jöttek is szép számmal. Én Carlónak telefonáltam, hogy megtudjam, Dean mit csinál. Úgy volt, hogy hajnali háromkor jelentkezik Carlónrü, azért a habé végeztével elugrottam hozzájuk.
Carlo a Grant utcában lakott a templom közelében, pengőtéglás ház alagsorában. Sikátoron kellett végigmen-nem, aztán lefelé néhány lépcsőn, úgy jutottam egy palánkajtóhoz, majd onnan végig a pincén az ő szőrös deszkaajtajáig. Akár valami orosz remete odúja - gyertya égett benne, kőfalai nyirkot leheltek, és Carlo maga pingálta ikon előtt ismertette költészetét. Készülő versciklusára a ,,Denveri uborkaszezon" címet akasztotta. Kiderült belőle, hogy ő reggel "trágár galambok" burukkolására ébred, és a feje fölött elvonuló utcán "bánatos fülemilékre" lát rá, amelyek édesanyjára emlékeztetik. A várost fakó köd borítja. A városban mindenfelől látható fenséges Sziklás-hegység nála "tercpasztali gyűrődés". Kancsal és hibbant volt a teljes világegyeteme. Deanről mint "a szivárvány gyermekéről" emlékezett meg, aki sorsát elkínzott hímvesszejében hordja. Nevezte "Oedipus Eddie"-nek is, aki "rágógumik szétpattant kotonjait vakarja az ablakokról".. Széles alapozású naplójába rótta a bejegyzéseket egyébként, és innen az alagsorból figyelt és írt mindent, amit csak Dean tett vagy. mondott.
Dean menetrendszerűen érkezett. - Egyenesben vagyunk - jelentette. - Elvalok Maryloutól, és elveszem Ca-mille-t. San Franciscóban fogunk élni, de csak aztán, szeretett Carlo barátom, hogy mi ketten megjártuk Texast és összehoztál Gőböly Lee-vel, azzal a lerobbant ürgével, amelyikről annyit zengtél. Úgy költözök csak Friscóba.
Ezután munkához láttak. Törökülésben letelepedtek az ágyra egymással szemben. Elvonatkoztatásokkal kezdték, és azokat vitatták meg. Emlékeztették egymást, hogy a nagy sietségben melyik mozzanatnak mi volt az igazi jelentése. Dean sűrűn mentegetőzött, és megfogadta, hogy figyelmesebben fogja gyűjteni a mozzanatokat.
- Emlékezz - tanította Carlo -, hogy éppen a Wazee-n vágtunk át, és a törpeautók iránti lelkesedésed kapcsán fejtettem volna ki sejtéseimet, amikor egy kitérdelt nad-rágos öreg csavargót mutattál azzal, hogy szakasztott apád. ..
- Persze, persze, emlékszek! De még arra is, milyen gondolatsort indított meg bennem az öreg, csak aztán nem közöltem veled, hanem most megpróbálom visszaszerkeszteni. .. - És az új szempontok születtek egymás után. Egy darabig elkérődztek rajtuk, majd Carlo megkérdezte Deant, őszinte-e, de ha magába száll, kivált őhozzá őszinte-e most.
- Miért jössz megint ezzel?
- Mert szeretném tudni, mint végső dolgot...
- Jó, nem bánom, nézd, Sal barátunk úgyis itt ül, majd megkérdezzük.
- Végső dolgokat jobb, ha nem firtatsz, Carlo - mondtam. - Remélhetjük csak,' hogy egyszer azokra is megkapjuk a választ.
- Nem, nem! Ne etessél engemet ilyen wolfe-i szívsza-kasztó-lószarral! - tiltakozott Carlo.
- Nem arról van szó - békített Dean -, mert Salnek joga van a maga gondolkodásához, sőt ha már itt tartunk, Carlo, megkérdem, látod-e benne a szédült méltóságot, ahogy ott ül, és hüvelyezi, miket beszélünk, szerencsétlen fejre ejtett polgár, ennyi mérfölddel a füle mögött... Sal-ből szerintem nem húzol ki semmit, de semmit.
- Nem azért, hogy begombolkozzak - mondom -, csak nem tudom, hova akartok kilyukadni, hiszen már annyira a mélyekben csákányoztok.
- Csupa elutasítás vagy.
- Csak érdeklődök, merre tartotok.
- Mondd meg neki.
- Dehogy, majd te megmondod.
- Nincs mit megmondani - nevettem rájuk. Felcsaptam Carlo kalapját, és a szemembe húztam. - Aludni akarok.
- Szegény Sal, mindig álmos! - Nem haraptam rá a csalira. Így aztán újra kezdték. - Amikor öt centet kértél kölcsön, hogy a lacipecsenyére fussa a pénzedből...
- Tévedsz, mert az paprikamártásos hús volt! Nem emlékszel, a Texas Csillagá-ban?
- Megkeveredtem a keddi nappal. Szóval amikor azt az ötcentest kölcsönkérted, azt mondtad: "Többet nem gombolok le rólad, Carlo", mintha valamikor már a lel-kedre kötöttem volna, hogy elég legyen a fejesből.
- Nem, nem, nem így értettem. .. Gondolj csak visz-sza, drága barátom, amikor azon éjjel Marylou ott sírt a szobájában, én pedig hozzád fordultam, mintegy púpozott adag őszinteségemmel, amelyről tudtuk mind a ketten, hogy megjátszott, ha szívből játszott is, más szóval az alakítás maga a legteljesebb őszinteségre vallott... De várj csak, elkanyarodtam. ..
- Persze hogy elkanyarodtál! Elfelejted. .. De én nem kötözködök veled. Igent mondtam akkor is... - Ebben a mederben folytatták hajnalig. Pitymallatkor fölütöttem a fejemet. Az éjszaka utolsó szálait varrták le éppen. - Amikor megjegyeztem, hogy aludni szeretnék, mégpedig Marylou miatt, hogy tudniillik reggel tízkor találkozhassak vele, igenis nem pattogtam, bár okom lett volna rá, mert te éppen az alvás haszontalanságat fejtegetted, csupán megjegyeztem, akkor, mint ahogyan most megjegyzem, kertelés, köntörfalazás és kukoricázás nélkül, hogy álmos vagyok, nyíltan, egyenesen, a szemedbe, hogy a szemem ragad le, ég és véreres. ..
- Ó, gyermekem! - sopánkodott Carlo.
- Aludnunk kell. Állítsuk le magunkat.
- Nem állíthatjuk le magunkat! - ordított rá Carlo torkaszakadtából. A madarak éppen megszólaltak.
- Amikor a karom meglendítem - ajánlotta Dean -, akkor abbahagyjuk a beszédet, és mind a ketten tudjuk, hogy ebben nincs semmi sumák, mert csak elhallgattunk, és elhanyatlottunk.
- Magunkat nem állíthatjuk le így!
- Állítsátok le magatokat - szóltam rájuk. Rám meredtek.
- Ez ébren volt, és mindent hallott! Miket gondoltál közben, Sal? - Azon járt az eszem, tudattam velük, hogy olyanok, mint akik az ablakfával szaladtak el, és ahogy éjthosszat figyeltem őket, mintha óraszerkezeten húzódz-kodtam volna fel a Bergdorfí-hágóig, méghozzá valami csöpp női óra szerkezetén. Megmosolyogtak. Mutatóuj-jammal megfenyegettem őket, s ezzel zártam szavaimat: - Ha így haladtok, a vigyorgóban találkozunk, ne feledjétek szavamat.
Kifordultam Carlo odújából, és trolira szálltam a lakásom felé. Carlo terepasztali gyűrődése vörösen ragyogott, amint a nap fölébe kerekedett a keleti síkságok felől.
Este belekeveredtem a hegyi zarándoklatba, és öt napig nem láttam se Deant, se Carlót. Babe Rawlins megkapta a főnöke kocsiját a hét végére, mi az ablakait teliaggattuk parádés öltő ruhákkal, és eleredtünk Central Citynek. Ray Rawlins vezetett, Babe mellette ült, Tim Gray hátul terpeszkedett. Most tekintettem bele először a Szikláshegységbe. Central City régi bányaváros - valamikor a világ leggazdagabb köblösföldjének nevezték, mert a hegyek közt kószáló vén keselyűk ölszám kotorták ki az ezüstöt erre. Meg is gazdagodtak egy-kettő, és kulipintyóik közé csinos operaházat emeltek. Vendégszerepelt itt Lillian Russel és Európa operaházainak valahány híressége. Később kihalt a város, és alig tengett, míg az új Nyugat serény üzletemberei úgy határoztak, hogy megélesztik. Kipofozták az operaházat, és nyaranta a Metropolitan csillagai énekeltek benne, de jöttek a csodájára még hollywoodiak is. Amint a hegyoldalon feljutottunk, láttuk, hogy a szűk utcákon hemzsegnek a divatos turisták. Eszembe jutott Major novellahőse, Sam, és igazat kellett adnom neki. Major maga is itt hemzsegett, mosolyának fényében fürdetvén a társaságot, és nem győzött illendően csodálkozni. - Sal - sikoltotta, s már karolt is belém -, nézd ezt a régi várost! Gondold el, milyen lehetett száz. .. fenéket, nyolcvan, vagy akár hatvan éve! Operája is volt!
- Az - mondtam hőse nyomán. - Már ellepték Central Cityt is.
- El, a piszkok - hagyta helyben Major, de aztán ellengett Betty Gray karján.
Babe Rawlins talpraesett szőkének bizonyult. Neszét vette, hogy egy városszéli régi bányászlakban megszállhat-nánk srácok valahányan, csak ki kellene takarítanunk. Búlik rendezésére is igen alkalmas volt a lak, azazhogy csűr inkább. Volt tornáca, kútja, és a belsejében ujjnyi por honolt mindenen. Tim Gray meg Ray Rawlins feltűrte az inge ujját, és elkezdte a ganézást. Munkájuk jól belenyúlt az éjszakába, de vödörben sörösüvegeket hűtöttek, és volt mihez nyúlniuk.
Engem az operaház díszvendégéül jelöltek azon a délután, Babe kísérőjének. Tim ünneplőjébe öltöztem. Néhány napja rongy csavargóként érkeztem Denverbe, most meg itt álltam kicsípve egy ragyogó szőke oldalán, bókol-tam a nevezetességeknek, és csillárok alján cseverésztem a csarnokban. Eszembe jutott, mit szólna Mississippi Gene, ha láthatna.
A Fidelió-t játszották. "Minő borongás!" - bőgte a bariton a vár tömlöcében nagy mohos kőhöz láncoltán. Fel-jajdultam. Magam is így láttam az életet. Annyira érdekelt az opera, hogy egy időre szédült életemről is elfelejtkeztem, és Beethoven gyászos hangzataiba, a történet rembrandti színeibe felejtkeztem bele.
- Nos, Sal, hogy tetszik az idény rendezése? - tudakolta Denver D. Dőli, az opera pártfogóinak oszlopa.
- Minő borongás! Minő borongás! - válaszoltam.
- Eget verő.
- Találkoznod kell a szereplőkkel mindenképpen
- kötötte a lelkemre hivatalos hangon, szerencsére azonban elfelejtkezett rólam a forgatagban.
Visszamentem Babe-bel a bányászlakba, lehánytam a cifra gúnyát, és segítettem a gyerekeknek a takarításban. Hatalmas munka volt. Roland Major a már tiszta első szoba közepén ült, és nem volt hajlandó segíteni. Söre-pohara asztalkán állt előtte. Vizesvödrök és söprűk sürgés-forgásában így merengett: - Ó, ha eljöhetnétek velem Cinza-nót inni és Bandol zenéjét hallgatni, megtudnátok, mi az élet. Nyárra pedig ott van Normandia az érett ócalvadosavai. Ugorj, Sam - buzdította láthatatlan pajtását -, emeld ki a bort a vízből, hadd lássuk, hűlt-e, amíg horgásztunk! - Majort mintha Hemingway írta volna.
Kiszóltunk az utcán jövő-menő lányoknak is: - Gyertek, segítsetek a takarítással! Az éjszakai hepajra mindenki hivatalos! - Tódultak is. Nagy csapat takarított már. Végül a kóristák is jöttek, és beszálltak mind, fiatal gyerekek legtöbbnyire. Közben leszállt a nap.
Munkánk végeztével úgy döntöttünk Timmel meg Rawlinsszal, hogy kivakarózunk a gálaestélyre. Neki is indultunk a szembülső háznak, ahol az operatársulat megszállt. Az éj csöndjében hallottuk, hogy éppen kezdődik az esti előadás. - Nagyon helyes! Borotvát meg törölközőt kölcsönzünk tőlük, hogy megadjuk a módját - vélekedett Rawlins. De aztán kölcsönöztünk kölnit meg borotvavizet is a fürdőszobában. Énekelve fürdőztünk mind a hárman. - Hát nem csodálatos? - hangoztatta Tim Gray. - Az opera csillagainak fürdőszobájában lobácsolunk, koptatjuk a villanyborotvájukat meg a törölközőjüket!
Csodálatos volt az éjszaka is. Central City két mérföld-nyi magasságban épült a hegyek közé. Ritka levegőjében először megrészegül az ember, majd elfárad, utoljára láz gyűl a lelkében. A szűk, sötét utcában megindultunk az operaház fényei iránt, majd jobbra-áttal bevágódtunk az első lengőajtós kocsmahivatalba. A turisták mind az operában szorongtak. Nagy korsó sörökkel kezdtük, és hallgattuk a gépzongorát. A hátsó ajtóból látszottak a holdfényben fürdő hegycsúcsok. Nyerítést eresztettem meg. Kezdődik a gálaest.
Visszakanyarodtunk a bányászlakba. A készülődés javában zajlott. Babe meg Betty kolbászos babfőzeléket főzött sörkorcsolyának, aztán táncoltunk egyet, hogy a sörnek helye legyen. Az opera után csődültek a lakba a fiatal lányok. Nyalogattuk a szánk szélét Rawlinsszal meg Timmel, aztán kaptuk s megtáncoltattuk őket. Zene nem volt, csak tánc. A lak megtelt. Szesz szórványosan érkezett, azért kiszaladtunk tankolni. Őrjítővé vált a nyüzsgés. Egy pillanatig nem bántam volna, ha Dean is itt van Cáriéval - majd elgondoltam, mekkorát unatkoznának ilyen társaságban. Olyanok voltak ők, mint a tömlöc mélyéről kelő borongás, Amerika komor, vert nemzedéke, akik közé lassanként magamat is számítottam.
A kar énekesei is megjelentek és az "Édes Adeline"-t fújták, de énekelték az olyasmit is, hogy "Nyomjátok ide a sört!" meg hogy "Kikönyököl a pofádon a bú!", és egy-egy bariton mindegyre belebődült: "Fi-de-li-o!" S az én válaszom az volt: "Ó, minő borongás!" A lányok kitettek magukért, a hátsó udvarba jártunk ki velük barátkozni. A többi szobában voltak ágyak is, de azonmód porosán, ahogy a házat találtuk. Az egyik lánnyal éppen letelepedtem a szélére egynek, mikor önkéntes jegyszedők rontottak be az operából, és minden teketória nélkül nyalni-fal-ni kezdték a lányokat. A részeg, kajla, izgága csücskék szét is ugrasztották a bulinkat. Öt percen belül minden lány eltakarodott, és zajos, sörgőzös kanmuri kezdődött.
Úgy határoztunk hárman, Ray, Tim meg én, hogy tüzetesen végigvizsgáljuk a kocsmákat. Major eltűnt, Babe meg Betty is elpárolgott. Magunk battyogtunk az éjszakában. Az operai tömeg a kocsmákat dugig töltötte. Az egyikben Major tartotta a népet fennszóval, és a buzgó, szemüveges Denver D. Doll állt középen, kezeket szorongatott, és ráköszönt mindenkire: - Jó reggelt! Hogy vagyunk! - majd amikor elütötte az éjfélt, áttért a jó napot-ra. Az egyik pillanatban eltűnt valamelyik nevezetességgel, a másikban két önkéntes jegyszedővel tárgyalt kinn az utcán, majd arra eszméltem, hogy az én kezemet szorongatja, és ismeretlenül is boldog új évet kíván. Nem az ital részegítette meg, hanem életeleme, a nyüzsgés. Ismerte mindenki. - Boldog új évet! - rikkantotta, majd áttért a kegyelemteljes karácsonyra. Karácsonykor húsvétot köszöntött nyilván.
Megjelent a kocsmában egy ünnepelt tenor is - Denver D. Doll mindenáron be akart mutatni neki, én pedig szabadultam volna. D'Annunziónak vagy minek hívták. Magába roskadtan üldögélt az egyik asztalnál a feleségével. A pultnál Rawlins egy argentin turistát taszított odébb, hogy helyünk legyen, s az megfordult, és morgott valamit. Rawlins kezembe nyomta a poharát, és egy ütéssel lecsapta, mint a nyuszit. A turista összecsuklott. Sikongás támadt. Rawlinst úgy loptuk ki a kocsmából Timmel. A nagy kavarodásban még a seriff se jutott be, hogy a sértett felet szemügyre vehesse. Rawlinsról senki nem tudott személyleírást adni. Jártuk tovább a kocsmákat. Major szegődött hozzánk az egyik sikátorban. - Mi az ábra? Bunyó van? Forduljatok hozzám bizalommal! - Harsogó nevetés visszhangzóit rá mindenfelől. Hátha a Hegyek Szelleme nyilatkozik, jutott eszembe. Fölnéztem a holdra és gyalogfenyők közt régi bányászok szellemét láttam. Eléltem a látványon egy darabig. A Vízválasztó keleti lejtőjén csönd és szélsusogás uralkodott ezen az éjszakán, csak a mi hasadékunkból tört elő lárma. A Vízválasztó túlsó felén kezdődött a nagy Nyugati Lejtő meg az a fennsík, amely Steamboat Springsig folytatódott s onnan ereszkedett alá a keleti Colorado meg Utah pusztáiig. Hatalmas hegység sötét zugában tomboltunk mi, megrészegedett, megveszett amerikaiak. Mi egyebet tehettünk volna Amerika tetején, igaz - üvöltöttünk hát bele az éjszakába, Keletnek, a síkság iránt, amerről talán egy kenderszakállas vénember tart felénk az Igével, és elhallgattat bennünket.
Rawlins mindenáron vissza akart menni abba a kocsmába, ahol verekedett. Kelletlenül csatlakoztunk hozzá Timmel. Hanem Rawlins mindjárt odalépett D'Annunzióhoz, a tenorhoz, és szódás whiskyjét az arcába zuhintotta. Kivonszoltuk. A kar egyik baritonja hozzánk csapódott, vele mentünk át az egyik mulatóba. Ray itt a pincérnőt kurváz-ta le. Helybéliek ülték körül a pultot, és láthatóan utálták a turistákat. Egyikük odavetette: - Jobban teszitek, gyerekek, ha eltűntök, mire tízet számolok. - Megfogadtuk a szót. Hazabotorkáltunk a bányászlakba, és aludtunk nemsokára.
Reggel megfordultam fektémben, és arra ébredtem, hogy a matracból porfelhő kél. Téptem volna fel az ablakot, de beszögezték. Tim Gray is kikászálódott az ágyból. Prüszköltünk, köhögtünk. Kotlós sör volt a reggelink. Babe átjött a szállodájából. Így aztán lassan felcihelődtünk.
Szerencsétlen nap volt. Kifelé a kocsihoz Babe megbotlott, és arcra vágódott. Szegény lánynak sok volt a tegnapi nap. A bátyjával meg Timmel feltámogattuk. Beszálltunk a kocsiba, aztán Major meg Betty is besajtolódott. Szomorúan zarándokoltunk visszafelé.
A hegy pereméről megpillantottuk a denveri síkság tengerét. Remegett fölötte a hőség, akár a kályha fölött. Nótázásba fogtunk. Tört a kívánkozás San Franciscóért.

+ 10

Azon éjjel megkerestem Carlót. Kiderült, hogy ő is fenn járt Deannel Central Cityben.
- Aztán mihez fogtatok?
- Kocsmáztunk, aztán Dean megdurrantott egy kocsit, és kilencvennel jöttünk lefelé a hajtűkanyarokon.
- Nem láttalak benneteket.
- Mi se tudtuk, hogy odafenn vagy.
- Én el is indulnék San Franciscóba, hallod.
- Pedig Dean ma éjszakára rád fűzte Ritát.
- Akkor elhalasztjuk az utat. - Pénzem nem volt. Nénikémnek küldtem légipostán egy levelet, hogy sajnáljon meg ötven dollárral, és máskor nem kérek, inkább küldök, amint a hajóra feljutottam. Aztán elmentem találkozni Rita Bettencourt-ral, és felvittem a lakásomra. A sötét nappaliból sok beszéddel sikerült is betessékelnem a hálószobába. Helyes kis nő volt, mezei lélek, csak rettegett. Vigasztaltam, hogy gyönyörű lesz, és minden szándékom az volt, hogy bizonyítok is. Rita hallgatott a szóra, hanem aztán én voltam türelmetlen, és nem bizonyítottam semmit. Hallottam, hogy sóhajt a sötétben. - Mit vársz az élettől? - kérdeztem, mint ilyenkor szokásom.
- Nem is tudom - ásított. - Felszolgálok, aztán majd meglátom. - Szájára tettem a kezemet, hogy ne ásítson. Megpróbáltam elhitetni vele, engem mennyire izgat az élet, és milyen bámulatos mindenfélékbe foghatnánk közösen - miközben tudtam, hogy két nap múlva itt hagyom Denvert. Rita unottan elfordult. Hanyatt feküdtünk, a mennyezetet bámultuk, és alighanem azon tűnődtünk mind a ketten, mit akar az Isten mondani búval csinált világával. Nagy általánosságban megegyeztünk, hogy majd találkozunk Friscóban.
Kitelt az időm itt, annyit éreztem, amikor Ritát hazakísértem, és visszafelé egy csapat csavargó közé keveredtem egy régi templom tövében a fűre. Hallgattam a beszédüket, és visszavágyakoztam az útra. Hol az egyik kelt fel, hol a másik, és megvágtak egy-egy járókelőt tíz centre. Az északnak húzódó aratásról folyt köztük a szó. Enyhe este volt. Megfordult a fejemben, hogy visszamegyek Ritáért, és megtanítom, hogy nincs mit félni az emberektől. Amerikában oly szomorú a nemek találkozása. A vi-lágfias ízlés megköveteli, hogy nyomban dologhoz lássanak, se udvarlás, se a két lélek összemérése, mert az élet szent, és az idő drága. Hallottam, amint a Rio Grandéba tartó vonat hosszan sivalkodik a hegyek közt. Menni kell, száraz bocskort kenni kell, jutott eszembe.
Majorrel éjfél utánig darvadoztunk. - Olvastad az Afrikai vadásznapló-t? Különbet Hemingway nem írt. - Sok sikert kívántunk egymásnak, azzal, hogy Friscóban találkozunk. Rawlins az utcán álldigált egy fa árnyékában. - Viszlát, Ray. Mikor találkozunk? - Aztán Carlót meg Deant kajtattam, de sehol nem találtam őket. Tim Gray úgy lendítette felém a kezét, akár a bárdot. - Szóval odébbállsz, Yo? - Mert Yónak szólítottuk egymást. - Hát
- mondtam rá. Még néhány napig keringtem Denverben. Mintha a Larimer utca minden sarkán Dean Moriarty vén korhely apja posztolt volna, a korhely bádogos, ahogy hívták. Valamikori tanyájukra, a Windsor Szállodába is ellátogattam, ahol Dean egyik éjjel arra riadt, hogy lábatlan szobatársuk görgődeszkáján odarobajlik hozzá, és fogdos-sa. A kurta lábú törpe újságárusnét is láttam a Curtis utca meg a Tizenötödik utca sarkán. Bejártam a Curtis utca rossz lebujait, elnéztem a farmernadrágban, vörös ingben ácsorgó gyerekeket, a földimogyorósok bódéit, a mozisátrakat, a céllövöldéket. A ragyogó utca vége sötétségbe veszett, a sötétség a Nyugatba. Nem volt már maradásom.
Hajnalban otthon találtam Carlót. Beleolvastam roppant naplójába, ott is aludtam, és a fakó reggel szemetelő esőjében megérkezett a szálas Ed Dunkel a jóképű Roy Johnsonnal, meg Tom Snarkkel, a lólábú bokival. Körbeülték Carlót, és röstelkedő mosollyal hallgatták eszelős költészetét. Magamba roskadtam. ,,Ó, Denver madarai!"
- harsogta Carlq egetverően. Utoljára kiszállingóztunk és a szemétemésztők füstjében kutyagoltunk az igazi macskaköves denveri sikátoron. - Ezen szoktam a karikámat hajtani - mesélte Chad King. Nem bántam volna, ha most karikázni látom - s ha látom Denvert, amilyen tíz éve volt, mikor még karikáztunk valahányan, vidámabb sikátorokon, a Sziklás-hegység verőfényes cseresznyevirágzásában, szép remények elébe - a teljes bandánk. És ha Deant látom, szurtosan, rongyosán, amint révületében csatangol egymaga.
Roy Johnsonnal maradtunk ketten a szemerkélő esőben, aztán én megkerestem Eddie barátnőjét, hogy elhozzam a nebraskai Shelton óta Eddie-vel utazó kockás gyapjúingemet. Kikészítették már, szépen összehajtogatva, mint amit halottról húztak le. Roy Johnson is ígérte, hogy Friscóban találkozunk. Friscóba tartott mind a világ. Otthon láttam, hogy megjött a pénzesutalvány. Előbújt a nap is. Tim Gray kísért ki trolin a buszállomáshoz. A jegy San Franciscóig az ötven dolláromnak majd a felét felemésztette. Kettőkor szálltam buszra. Tim Gray integetett. A busz kigördült Denver forgalmas, mozgalmas utcáiról. - Visszajövök, és a körmötökre nézek! - fenyegetőztem utoljára. - Dean szinte indulásom percében ígérte telefonon, hogy a Parton csatlakoznak hozzám. Ráébredtem, hogy Deannel összesen öt percet nem beszéltem az elmúlt idők során.

+ 11

A Remi Boncoeurrel megbeszélt találkozót kerek két héttel késtem el. A buszúton Denvertől Friscóig nem történt semmi említésre érdemes, ha az nem, hogy a lelkem végig a busz előtt járt. Cheyenne-t láttam megint, ezúttal délután, majd átvágtunk a hegyláncon Nyugatnak - a Vízválasztón Crestonnál léptünk át éjfélkor, és hajnalban érkeztünk Salt Laké Citybe - alig látszott hihetőnek, hogy Dean itt született a locsolóautók városában -, a perzselő napon Nevadán robogtunk át, és Renót, hunyorgó kínai utcácskáit sötétedéskor értük el. Fölfelé tartottunk a
Sierra Nevadának, fenyők, csillagok, friscói regényekről beszélő hegyi kalyibák közé. Egy kislány hátul egyre sírta az anyja fülébe: - Anyuka, mikor érünk már haza Truckee-be? - Jött Truckee is, a kislány hazája, majd lefelé ereszkedtünk Sacramerito lapályának. Eszméltem, hogy Kaliforniában vagyok. Pálmaillatú meleg levegő csapott meg - vagy csókolt inkább -, és már láttam is a pálmákat. A Sacramento beépített folyója mentén haladtunk az autósztrádán fölfelé a hegyeknek megint, majd le, és egyszerre, szürkület előtt kitárult Frisco hatalmas öble álmos fényfüzéreivel. Az Oaklandi Öbölhídon aludtam el Denver óta először, és csak a végállomás fékcsikordulása ébresztett rá, hogy háromezer-kétszáz mérföldnyire vetődtem nénikém patersoni házától. Mint valami megviselt kísértet, úgy szálltam ki a Piac utca és a Negyedik utca sarkán, és előttem álltak Frisco sívó hosszú utcái ködbenfehérben a trolivezetékekig. Botorkáltam néhány sarkot. Szakadt csavargók tarháltak volna le a Misszió utca és a Harmadik utca sarkán. Zenét hallottam valahonnan. Fog ez még tetszeni nekem, biztattam magam, csak előbb hadd találom meg Remi Boncoeurt.
A Gyárváros, ahol Remi lakott, barakktelep volt valójában, a haditengerészet kikötőmunkásainak épült a háborúban, fákkal borított mély völgyszorosban, kantinokkal, kincstári borbély- és szabóműhelyekkel. Úgy hírlett, Amerika egyetlen városa, ahol fehérek és feketék jókedvükből élnek együtt. A hír igaznak bizonyult, mert ilyen kirobbanóan jókedvű városkát azóta sem láttam. Remi kunyhójának ajtaján kirajzszögezett cédula fogadott, legalább háromhetes:
Paradicsom Sal! (nagy, nyomtatott betűkkel) Ha nem vagyunk idehaza, mássz be az ablakon.
Remi Boncoeur
Az írást többször megverte az eső. Be is másztam, és Remi ott feküdt a barátnéjával, Lee Ann-nel az ágyon, azon, amelyet egy kereskedelmi hajóról lopott, mint utóbb elmondta. Elgondoltam, hogyan ereszt le éjnek éjjelén kereskedelmi hajójáról a fedélzetmester egy ágyat az alant veszteglő csónakba, és hogyan jut ki a hullámokkal győzködvén a partra vele. Remi Boncoeurt jól jellemzi ez a kép.
A San Franciscóban történtekbe azért bonyolódók bele, mert véghetetlen eseményláncolat. Remi Boncoeurrel hosszú évekkel azelőtt találkoztam még gólya koromban, de igazán nem a múltunk, hanem a volt feleségem fűzött össze bennünket. Remi fedezte fel. Bejött egyszer a hálóterembe, és így szólt hozzám: - Kelj, Paradicsom, a felejthetetlen mester szólít! - Kiszórtam az aprót a földre, amint a nadrágomat rántottam. Délután négy tájt volt - naphosszat csak aludtam gólya koromban. - Jól van, ne szemetelj azért. A világ legbelevalóbb kis csajkását fedeztem fel, és még ma este megjártatom az Oroszlán Barlangjában. S már vitt is, hogy bemutasson. Egy hét múltán már én jártam vele. Remi jóképű, nyúlánk, barna, francia fiú volt (mint valami húszéves feketéző Marseille-ből), és francia lévén amerikaibban beszélt az amerikainál, angol-sága, franciasága egyaránt tökéletes volt. Választékosán öltözött, bár kissé diákosan, észbontó szőkéket szedett fel, és szórta a pénzt. Soha nem vetette a szememre, hogy a nőjét lecsapom a kezéről - éppen ez abroncsolta barátsággá a cimboraságot. Ragaszkodott hozzám a gyerek, Isten tudja, miért.
Amikor ezen a reggelen Gyárvárosban rátaláltam, látnom kellett, hogy a nyomor himbálja, mint akárhányunkat húszas éveink derekán. Hajóra várt egyvégtében - hanem hogy közben legyen miből megélnie, őrszolgálatot vállalt a barakktelepen. Kardos nője, Lee Ann naponta leápolta.
Kuporgattak héthosszat, aztán szombat este együtt elvertek ötven dollárt. Remi rövidnadrágot és hetyke katonasapkát viselt a kulipintyó körül, Lee Ann meg becsavart hajjal járt-kelt, közben köszörülték a nyelvüket egymáson. Ennyi rossz szót én még életemben nem hallottam. Hanem szombat este egymásra mosolyogtak, és úgy indultak be a városba, mint a sikerre vergődött filmcsillagok.
Remi felébredt, ahogy az ablakon másztam befelé. Dörgő kacagása szinte megsüketített. - Háháhá! Paradicsom csakis utasítás szerint jár el, bemászik az ablakon! De ha utasítás nincs, elmarad két hétig! - Hátba vágott, oldalba bökte Lee Annt, nekidőlt a falnak, és úgy nevetett, hogy a könnye csörgött, és döngette az asztalt, hadd tudjon a völgy az öröméről. - Háháhá! - visszhangzón a Gyárváros. - A halhatatlan Paradicsom!
Egy Sausalito nevű halászfalucskán jöttem át, s valahogy ez böffent ki belőlem elsőnek: - Biztosan sok olasz, él Sausalitóban.
- Biztosan sok olasz él Sausalitóban! - harsogta Remi. - Háháhá! - A mellét verte, végigdőlt az ágyon, kis híján le nem hengeredéit a földre. - Hallod, mit beszél Paradicsom? Hogy sok olasz élhet Sausalitóban! Háháhá-há! Hű! Ha! - Belevörösödött a nevetésbe, akár a cékla. - Kicsiklandozol a világból, Paradicsom! Ha az ablakon át, de itt vagy végre! Láttad, Lee Ann, hogy kecmergett be? Háháhá!
A legfurcsább az volt, hogy Remi szomszédjában lakott egy Mr. Snow nevű fe'kete - de az, ha nekifogott örülni, még nagyobb ramazúrit rendezett. Ha a vacsoránál jött rá, mert a felesége mondott valami semmiséget, hát egy idő múltán felkelt, mert nyilván fulladozott, kilépett az ajtón, hahotázott az égre, dőlt neki a szomszéd falának megré-szegülten, majd körbetáncolta a Gyárváros sötét utcáit, úgy kukorékolt fel öröme Szerzőjének. Hogy a vacsoráját elköltötte-e utoljára, nem tudom. Lehetséges, hogy Mr. Snow féktelen öröme ragadt Remire, pedig a vállán hordta rendőri munkájának és Lee Ann zajos szerelmének terhét. Láttam mindjárt, hogy lesz min mulatnom nekem is Friscóban.
A helyzet így alakult: Remi a szoba végében hált az ágyukban Lee Ann-nel, nekem az ablak alatti hencser jutott. Átnyúlkálnom tilos volt, Remi nyomban a lelkemre kötötte: - Nekem nehogy helytelenkedjetek a hátam mögött! A felejthetetlen mester nem felejt. Az aranyköpés tőlem, minden jog fenntartva. - Jobban megnéztem Lee Annt. Mézszínű közép-európai szépség volt, de a gyűlölködő szeme perzselt. Szíve vágya az volt, hogy gazdag emberhez menjen feleségül. Oregoni kisvárosból származott ide, és bánta a napját is, amikor Remivel összekeveredett. Remi az egyik nagy rongyrázó szombatján ráköl-tött száz dollárt, és Lee Ann azt hitte, telérre lelt. Megragadt itt a kulipintyóban, mert jobb nem akadt aztán se, Friscóban dolgozott, és a távolsági buszhoz kellett kigyalogolnia a keresztútra naponta. Soha meg nem bocsátott érte Reminek.
Megbeszéltük, hogy én maradok a kulipintyóban, és írok egy elsöprő sikerű elbeszélést a hollywoodi filmiparnak, Remi pedig, mint valami ezüsthárfával, elröpül vele a felhők felett a rendeltetési helyére, aztán meggazdagszunk mindannyian. Vele tart Lee Ann is, Remi majd bemutatja egy régi cimborája apjának, aki híres filmrendező és W. C. Fields bizalmasa. Így aztán az első héten ki sem mozdultam, csak írtam bánatos elbeszélésemet New Yorkról, úgy, ahogyan az hitem szerint egy hollywoodi rendező ínyére lehetett. A baj csak az volt, hogy bánatosra sikeredett nagyon. Remi elolvasni nemigen bírta, azonmód vitte Hollywoodba néhány héttel később. Lee Ann a szemét rá nem vetette volna a kéziratra. Elég volt neki minket utálni. Sok vigasztalan órán löktem a kávékat a gallérom mögé, és írtam keservesen. Végül megmondtam Reminek, hogy ez nem élet. Állás kell nekem. Már a cigarettájukra szorultam. Remi homlokára árnyat vetett a csalódás - lehetetlen pillanatokban lepte meg mindig. Arany-szívű gyerek volt.
Elintézte, hogy az ő állásához hasonlóhoz jussak, a telep őrségébe. A hivatalos részletek tisztázása után, bármennyire meghökkentett, alkalmaztak is a csirkefogók. A helyi rendőrség főnöke iktatott be. Karszalagot és gumibotot adott, ezzel megtett a rendőrség kötelékébe tartozó őrszolgálatosnak. Elgondoltam, mit szólna Dean meg Car-lo meg Gőböly Lee a tisztemhez. Tengerészkék nadrágot kellett hordanom fekete zekémhez és rendőrsapkámhoz. Két hétig Remi kihízott nadrágjában harangoztam, akár Chaplin, mert Remi nem győzött zabálni unalmában. A zseblámpáját meg a 32-es automatapisztolyát is odaadta.
- Honnan szedted? - tudakoltam.
- Múlt nyáron lefelé a Partnak leugrottam a vonatról a nebraskai North Platte-ban, hogy a lábam kinyújtóztatom, hát mit látok a kirakatban, mint ezt az ügyes kis jószágot. Beugrottam, megvettem s még elértem a vonatot.
Mikor cserébe én is megajándékoztam volna egy történettel North Platte-ról, hogy a surmók kocsijáról hogyan ugrottunk szét whiskykeresőben, megdöngette a hátamat, és biztosított, hogy a legmulatságosabb fickó a világon mégis én vagyok.
Derengő zseblámpafénynél felkapaszkodtam a völgy déli falán, feljutottam a Friscónak tartó kocsik országúti áradatába, odébb a nyakam kockáztatásával megint leereszkedtem, és egy szakadék fenekére jutottam, kis tanyaházhoz a patak mentében, ahol minden áldott éjjel meg ugatott a kutya. Majd gyors menet következett az ezüstösen poros úton, Kalifornia tinta-árnyékú fái alatt - aki a gyengébb erésztésű vadnyugati filmek közül egyet látott, mondjuk a Zorro jelé-t, az ismeri az utat. Ilyenkor elővettem a pisztolyt, és cowboyost játszottam a sötétben. Majd újból megmásztam egy dombot a tengeren túlra induló építőmunkások barakktelepéig. Átutazóban voltak, legtöbben Okinawa felé várták a hajójukat, és többnyire türelmetlenül, mert a törvény elől bujdostak. Jöttek hét-próbásak Alabamából, New York-i csellengők, de mindenfelől csakis a sepreje. S mivel tudták mind, milyen lesz egy évet lehúzni Okinawaban, ittak keményen. Az őrszem dolga volt, hogy a körmükre nézzen, szét ne szedjék már a barakkokat. Őrszobánk a főépületben nem volt egyéb, mint deszkával és üveggel elrekesztett kalicka. Itt ültük körül az egyik redőnyös íróasztalt, ásítoztunk, pisztolytáskánkat húzogattuk a derékszíjunkon, az öreg zsaruk meg történetekkel tartottak bennünket.
Ha magamat meg Remit nem számítom, zsandárlelkű banda volt, borzalmas. Remi a kenyerét kereste, akár jómagam, de ezek azt nézték, kit kísérhetnek be, és milyen dicséretet akaszthatnak le érte a városi rendőrkapitánytól. Hírlett, hogy aki havonta egyet legalább őrizetbe nem vesz, azt szélnek eresztik. Reménytelenül tekintettem a sorsom elébe, de egyéb nem történt, mint hogy részeg voltam én is, akár a többiek, mikor a pokol elszabadult.
Azon éjjel magam voltam szolgálatban hat óra hosszát - mint egyetlen zsaru a szemhatáron -, és a barakkokban mintha azt vették volna a fejükbe, hogy betörülköznek mind. Úgy ittak, akár a matrózok horgonyszedés előtt. Az őrszobán ültem, lábam az íróasztalon, s egy kalandos Kék Könyvet olvastam Oregonról meg az északi vidékről, amikor arra ocsúdtam, hogy a csöndes éjszakában nagy a sürgés odaki. Kimentem, s láttam, hogy minden barakkban ég a világ, kiáltoznak, és üvegek csörömpölnek. Most ugrik a majom a vízbe, gondoltam. Fogtam a zseblámpámat, odamentem a legzajosabbakhoz, és bekopogtam. Valaki megnyitotta az ajtót egy araszra.
- Mi kell?
- Én vagyok a szolgálatos őrszem, és azt tanácsolnám, hogy ne verjétek az illemet ilyen hangosan - mondtam, vagy valami ehhez hasonló bölcsességet. Az orromra csapták az ajtót. Bambán bámultam a fáját, mint valami vadnyugati film seriffje, és úgy döntöttem, itt az idő, megmutatom, ki a jani. Megint bekopogtam. Ezúttal kitárták az ajtót. - Hallgassatok ide - mondom -, nem azért, hogy zavarogjak, de engemet csapnak el, ha ekkora itt a zaj.
- Ki vagy te?
- Én vagyok az őrszem.
- Sose láttunk.
- Tessék, itt a karszalagom.
- Mit keres a pisztolytáska a seggeden?
- Nem az enyém - mentegetőztem. - Úgy kértem kölcsön.
- Igyál meg egyet velünk, rakom a füledbe! - Megittam kettőt, ha már.
- Semmi hiba, gyerekek? - kérdeztem. - Ellesztek szépen, békével? Mert én fázok ki az alakulattól, ha nem.
- Ne izguljál, öcsi - csitítottak. - Járd csak le a többi barakkot is, aztán fordulj vissza, ha megszomjaztál.
A többiben is hasonló szerencsével jártam, és eláztam, akár a többiek. Hajnalban aztán énnekem volt a dolgom, hogy a lobogót felhúzzam egy tízöles árbocra - de ezen hajnalban fordítva lengett, úgy tértem nyugovóra. Mikor este szolgálatba álltam, a hivatásosak morcosán üldögéltek az irodában.
- Mondd csak, öcskös, mi volt az a ricsaj itt az éjjel? A völgyön túl a házakból mindenfelől panaszt tettek.
- Nem is tudom - mondom -, de most mintha csönd volna.
- Mivel az éjszaka kiadták a hangjukat. Teneked kellett volna a rendet tartani. A főnök tevégetted eszi a kefét. Aztán még valami. Tudod-e, hogy az országzászló fordítva felhúzásáért börtön jár?
- Fordítva felhúzásáért? - rémüldöztem, mert persze nem készakarva tettem. Oda se néztem, úgy húztam fel hajnalonta.
- Abbezony - állapította meg az a dagadt dekás, aki húszonkét évig volt őr az Alcatrazban. - Börtön jár az ilyesmiért. - A többiek borúsan rábólintottak. Közben meg nem emelték volna a betonseggüket. Büszkévé tette őket a pecéri állapot. Tudtak a fegyverrel bánni, és megbeszélték a tapasztalataikat. A legszívesebben keresztüllőttek volna valakit. Gyanítom, hogy Remit meg engemet.
A pókhasú alcatrazi börtönőr hatvan körül járt már, és hiába volt nyugdíjas, nem szakadhatott ki ebből a légkörből, amely tapló lelkét táplálta. Minden áldott este a 35-ös Fordján érkezett szolgálattételre, percre pontosan bélyegzett, és leült a redőnyös íróasztalához. Kínos aprólékossággal töltötte ki azt az űrlapot, amelyet mindannyiunknak ki kellett tölteni naponta - őrjáratok ideje, mi történt, meg a többi. Amint azzal elkészült, hátradőlt, és belefogott emlékezéseibe. - Ott kellett volna lenned, amikor vagy két hónapja Lórúgással (egy másik, fiatalabb zser-nyák, aki texasi lovas csendőrnek készült, de pillanatnyilag be kellett érnie e szerényebb hivatallal) őrizetbe vettünk egy ittas egyént a G-barakkban. Barátom, vérben gázoltunk. Akár átviszlek ma este, és megmutatom a foltokat a falon. A másik pofont a polgár mindig a faltól kapta! Először Lórúgás adott neki, aztán én, és mire végeztünk, előállítható volt. Fogadkozott égre-földre, hogy kinyír bennünket, ha szabadul. Harminc napot kapott. Azóta, tessék, eltelt hatvan nap is, mégsem jelentkezett. -
Ez volt a történet csattanója. Visszajönni nem mert, hogy kinyírja őket, úgy megagyalták.
A vén zsaru édesdeden emlékezett tovább Alcatraz rémségeiről. - Kincstári rendben vittük a népet reggelizni, akár egy század katonát. Nem vétette el ott a lépést egy se! Azt látni kellett volna! Dobszóra ment minden. Huszonkét esztendeig szolgáltam ott, de egyszer nem kerültem szorult helyzetbe. Tudták a nehéz fiúk mind, hogy nálunk nincs kecmec! Akik a gyeplőszárat egyszer eleresztik, azok szoktak bajba kerülni. Például te. Ahogy elnézlek, igen kesztyűs kézzel bánsz te a jónéppel. - Kiemelte a pipát az agyarai közül, és merően rám nézett. - Majd megadod az árát, meglásd.
Már törleszteni, gondoltam magamban, de neki csak annyit mondtam, hogy Isten engem nem rendőrnek teremtett, úgy látszik.
- Lehetséges, mégis hozzánk jelentkeztél. Azért legfőbb ideje, hogy eldöntsd, vagy szar, vagy kalaposinas, mivel így nem jutsz semmire. De ha azt tekinted csak, hogy amire felesküdtél, az a kötelességed, akkor is megvan a miheztartás. Rendnek muszáj lenni.
Erre már nem tudtam, mit mondjak. Igaza volt. A legszívesebben felszívódtam volna az éjszakában, hogy a végére járjak, mi okosabbal keresi kenyerét ez az ország.
A másik zsaru, Lórúgás, szálas, inas alak volt, a fekete haját kurtára nyírva viselte, s a nyaka idegesen rángott - mint az olyan öklözőé, akinek a szél összekuszálta a kesztyűjét. Régimódi texasi lovas csendőr módjára öltözött, revolvere a térdét verte, úgy lógott a töltényekkel megtűzdelt derékszíján, másik oldalán kurta bikacsök - fityegett rajta mindenfelől valami. Olyan volt, akár a két lábon járó kínzókamra. Éppen csak a csizma hiányzott, de a fényes cipőjével, hetyke kalapjával, hanyag zekéjével azt is kipótolta. Fogásokat mutogatott nekem - alám nyúlt, ahol elágazok, és megemelt. Ha az erőnket összemérjük, ilyen fogással én földobtam volna az emeletre, de nem akartam összeverekedni vele. Ilyen szivarral csakis lövöldözés lehetett a vége. Márpedig lőni nálam jobban lőhetett, mert én nem játszottam pisztolyokkal soha életemben. A töltö-getésétől is irtóztam. Ez a Lórúgás pedig az előállítás vágyától égett. Egyik éjszaka, mikor mi ketten voltunk szolgálatosak, egyszer csak kivörösödött pofával állít be az őr-szobára.
- Beszóltam, hogy ne verjék a tamtamot, de ezeknek hiába a szó. Beszóltam még egyszer. Nálam két szép szó után elfogy a cérna. Gyere, előállítjuk őket.
- Hadd próbálkozzak meg - ajánlottam. - Beszélek én a fejükkel.
- Azt már nem. Két szép szónál több nem kell. - Sóhajtottam. Mit volt mit tenni, megközelítettük a rendbontók barakkját. Lórúgás kitárta az ajtót, és beszólt, hogy jöjjenek ki libasorban. Kínos jelenet volt. A fülünk is bele-vörösödött. Ez Amerika. Ki-ki teszi, amit elvárnak tőle. Mi bűn van abban, ha összezárt emberek italozással és hangoskodással csapják agyon az éjszakát? Lórügás azonban bizonyítani akart, és vitt engemet is, nehogy el találják kenni a száját. Mert ezektől kitelt volna. Testvérek voltak, alabamaiak. Bekísértük őket az őrszobára, Lórúgás elöl ment, én hátul.
Az egyik gyerek azt mondja nekem: - Szólj már rá a mirelitfülű pojácára, hogy ne szívóskodjon, mert utoljára kiadnak rajtunk, és nem jutunk el Okinawába.
- Majd beszélek vele.
Az őrszobán meg is próbáltam, de Lórúgás megemelte a hangját, és vörös füllel szavalta, hogy jól hallják mind: - Tőlem szép szót kétszer hallanak csak!
- Üsse kő - mondta az alabamai -, legföllebb oda az állás! - Lórúgás erre nem is szólt, csak kitöltötte az őrizetes űrlapokat. Végül egyet vett csak őrizetbe közülük, és kihívta érte a járőrkocsit a városból. Jöttek is, és vitték. A többi testvér mogorván elszéledt. - Lesz kapsz a mamától odahaza - beszélték egymás közt, majd az egyik vissza-sompolygott hozzám. - Mondd meg ennek a texasi vadtuloknak, hogy betakarjuk csúnyára, ha a bátyám holnap estére vissza nem kerül. - Jóakaratúan tudattam Lórúgással az üzenetet, de nem szólt rá. Az alabamait simán elengedték, és nem lett a dologból semmi. A társaságot hajóra tették, jöttek helyettük más bumburnyákok. Ha Remi Bon-coeurt nem tekintem, két óra hosszát meg nem maradok az állásban.
Szerencsére vele sok szolgálati éjszakát töltöttünk kettesben, s ilyenkor nem volt ok az unalomra. Első őrjáratunkat megtettük szép kényelmesen az esti órákban. Remi mindenütt végigpróbálgatott minden ajtót, mert azt remélte, egyszer nyitva talál egyet. - Évek óta az jár az eszemben - ábrándozott -, hogy egy kutyát kitanítok, és nekem mást ne tegyen, csak járja a barakkokat, és zsebelje ezeket a rossz hordárokat. Zöldhasúakra idomítanám. Szagolni se szagolhatna mást, hogy a szimat az orrában maradjon, Bémalléros Dezső, a műszaki blöki. - Remi tele volt eszelős tervekkel. A kutyát is hetekig hallottam tőle. Egyszer aztán talált egy nyitott ajtót. Nekem nem tetszik az ilyesmi, hát megindultam a folyosó túlsó végének. Remi halkan benyitott, és a barakktelep főgondnokával került szemtől szembe. Nem szívelték pedig egymást. Azt mondja nekem egyszer: - Hogy hívják azt az orosz írót, akiről annyit áradozol... Amelyik újságpapírral bélelte a cipőjét, és a szeméten talált köcsögkalapban járt? - Némi tódításokkal visszhangozta, amit Dosztojevszkijről hallott tőlem. - Az! Dosztijovszkij! Erre a főgondnokra se lehetne más nevet ragasztani! Ilyen pofával csak Dosztijovszkij lehet az ember! - Hát éppen Dosztijovszkijnál talált nyitott ajtóra. Dosztijovszkij aludt, mikor azt hallotta, hogy valaki motoz a kilincsén. Azonmód pizsamában felugrott, s mikor az ajtót kitárta, kétszer rondább volt a szokásosnál. Remi agyonbarázdált, élemedett, dühös arcba bámult.
- Mi ez itt?
- Csak néztem, hogy nyitva van-e, mert azt hittem, a. .. a. .. a takarítókamra. A felmosórongyot keresem.
- Hogy értve?
- Hát...
Odaléptem, és beleszóltam: - A felső csarnokot valaki összerókázta. Föl kell törülni.
- Ez nem a takarítókamra. Ez az én szobám. Ha még egyszer ilyesmi történik, kivizsgáltatom a dolgot, és maguk röpülnek. Ertjük egymást?
- Ha egyszer fönn rókázik valaki... - próbálkoztam.
- A takarítókamra lentről, az alsó csarnokból nyílik. Onnan - mutatta, aztán várt) amíg előkerítjük a felmosórongyot, és kárvallottan felvisszük az emeletre.
- Fene a fejedet, Remi - mondom -, ha nem szarba rántasz, akkor hányásba. Miért nem férsz a bőrödben? Hogyhogy neked csak a lopáson jár az eszed?
- A világ az adósságait sose törlesztheti nálam. A felejthetetlen mester nem felejt. Ha így beszélsz velem, egyket-tő Dosztijovszkij lesz a neved.
'Remi megmaradt kamasznak. Valamikor Franciaországban, árva kisdiák korában úgy érezte, hogy mindenéből kiforgatják - nevelőszülei becsapták az iskolába, és ott felejtették, majd tanári sanyargattatások során egyik iskolából a másikba vándorolt, és éjjelente az utcákat rótta, úgy szerkesztett átkokat ártatlan szótárából. Örökké azt tervezte, hogy megfizettet a világgal bajaiért, de a bajoknak vége-hossza nem akart lenni.
A kantin volt a nagy fogásunk. Körülnéztünk, nem figyelnek-e, kivált pedig, ha valamelyik zsaru kollégánk nem les-e ránk, aztán leguggoltam, Remi ráállt a vállamra, úgy húzódzkodott fel. Belökte a felső ablakot, mert afelől tettünk, hogy esti zárásnál soha be ne reteszeljék, bemászott, és a gyúróasztalra huppant. Én valamivel fürgébb voltam, magam felhúzódzkodtam, és beugrottam egyenesen a fagylaltgép elé, és nekiláttam gyermekkori álmom megvalósításának. Lekaptam a csokoládéfagylalt fedelét, könyékig ereszkedtem a tartályba, a dorongra rásodortam a fagylaltból és nyalogatni kezdtem. Majd a parféra buktunk rá. Némelyikre csokoládéöntetet eresztettünk, másra málnát, úgy zabáltuk. Aztán a konyhát kutattuk ki, hűtőszekrényeket nyitogattunk, hogy lássuk, mit vihetnénk haza. Akárhányszor a marhasültből is letéptem, szalvétába csomagoltam, úgy tettem zsebre. - Truman elnök a lelkünkre kötötte - hangoztatta Remi -, hogy csökkentsük megélhetésünk költségeit.
Egyik éjjel sokáig gyertyáztam, amíg Remi benn egy nagy papírdobozt megtöltőn. Hanem a doboz nem fért ki az ablakon. Reminek át kellett szerveznie a csomagolást. Később éjszaka, amikor letette a szolgálatot, és én maradtam csak az őrszobán, furcsa dolog történt. Őrjáratra indultam a völgy régi ösvényén, mert azt reméltem, hogy egyszer látok én is szarvast (Remi látott, mert ezen a vidéken akadt vad még 1947-ben is), és egyszer csak nagy zihálásra-szuszogásra lettem figyelmes. Azt hittem már, nem is szarvas, hanem rinocérosz közeledik felém a sötétben. A pisztolyomhoz kaptam. Ingatag testű, hatalmas fejű alak bukkant elő a derengésben. Észbe kaptam, hogy csak Remi lehet a dobozzal. Nyögött a hatalmas súlya alatt. Kulcsot- kerített a kantinhoz és az ajtón hozta ki a teljes zsákmányt. - Azt hittem, otthon vagy, Remi - szóltam rá. - Mit ügyködsz még ilyenkor is?
- Megmondtam számtalanszor, Paradicsom - feddett -, hogy Truman elnök a lelkünkre kötötte: csökkentsük megélhetésünk költségeit! - Azzal szuszogva eltűnt a bozótban, a kalyibánkhoz vezető dimbes-dombos úton, de valahol félúton elrejtette a dobozt, és visszajött. - Nem bírom magam, Sal. Szétosztom két dobozba, aztán segíted hazahozni.
- Csakhogy én szolgálatban vagyok!
- Majd éh ügyelek, amíg te hazatérsz a magadéval. Ügyeskednünk kell. - Megtörölte izzadó arcát. - Hűha! Hányszor mondjam, Sal, hogy a cimborák egy kenyérre dolgoznak. Nem foghatod a könnyebbik végét. A Doszti-jovszkijok, a dekások, a Lee Annek, aki csak rossz fej itt nyüzsög, az mind az irhánkra pályáz. Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat. Egy se úgy fázik, ahogy reszket. Légy résen! A felejthetetlen mester sem felejt.
Egyszer aztán kiböktem: - Mikor hajózunk el innét? - Tíz hete űztem már akkor a rendőri ipart, hetente ötvenöt dollárt vágtam zsebre, és a nénikémnek elküldtem belőle legalább' negyvenet. Közben egyetlen estét töltöttem San Franciscóban. Életem összeforrt a kalyibával, Remi és Lee Ann huzakodásaival, a barakkok közti éjjeli őrjáratokkal.
Remi eltűnt a másik dobozért, aztán együtt küszködtünk hazáig a hátahoporjás Zorro-ösvényen, végül mér-földnyi kaptatás után leraktuk a szerzeményt Lee Ann konyhaasztalára. Lee Ann felébredt, és megdörzsölte a szemét.
- Tudod, mit kötött a lelkünkre Truman elnök? - Lee Ann majd kibújt a bőréből örömében. Akkor eszméltem, hogy Amerika minden polgára tolvajlásra született. Vérszemet kaptam én is. Már az ajtókat próbálgattam, nincs-e nyitva egy. A többi zsaru gyanakvóan figyelt bennünket, mert látták, hogy a szemünk se áll jól - ösztönük megsúgta nekik, miben sántikálunk. Sokéves tapasztalatuk csalhatatlan volt.
Napközben kijártunk a hegyekbe, és megpróbáltunk pisztollyal foglyot lőni. Remi odalopózott három lépésre az egyik csicsergő madárhoz, és rásütötte a harminckettesét. Elhibázta így is. Hahotája megrázta Kalifornia erdeit, talán a teljes Amerikát. - Itt az ideje, Sal, hogy elmenjünk a Banánkirály hódolatára.
Vasárnap volt, kivakaróztunk, és kiálltunk a keresztúti buszmegállóhoz. A busz bevitt San Franciscóba. Kószáltunk az utcákon. Remi hahotája harsogott mindenfelé. - A Banánkirályról írsz elbeszélést - parancsolt rám. - A felejthetetlen mester nem felejti el, ha megpróbálják hintába tenni. Különben a Banánkirály az életed témája lesz. Ott trónol. Íme. - Egy sarki banánárus volt a Banánkirály. Ránéztem, s elunatkoztam. Remi azonban egyre böködött, verte bele az orromat a felfedezésébe. - Az olvasóközönség a színes történetekre bukik, amilyet a Banánkirály kínál. - Megmondtam neki, hogy fütyülök a Banánkirályra. - Ha a Banánkirály jelentőségét be nem tekinted, egy színes az újságnak nem telik tőled - hangoztatta.
Kinn az öbölben elrozsdált régi teherhajó billegett, bójául használták. Remi annyira meg akarta nézni, hogy egy délután Lee Ann uzsonnát csomagolt össze, csónakot bé-reltünk és kieveztünk. Remi szerszámot is hozott. Lee Ann pucérra vetkezett, és kifeküdt napozni az úszóhídra, én meg a tatról lestem. Remi rögtön lement a kazánház patkányfészkébe, és kopácsolni kezdett. A rézburkolatot feszegette volna le, ha már rég el nem vitték volna. Beültem a pusztuló tiszti ebédlőbe. Gyönyörűen felszerelt ódon-ó hajó volt, csupa berakott famunka és beépített tengerészláda, Jack London San Franciscójából maradt. Elámolyodtaib, az ebédlőasztalon játszó napsugáron. Az éléstárban patkányok kotorásztak. Valamikor kék szemű hajóskapitány költötte el az ebédjeit itt.
Csatlakoztam Remihez a hajó hombárjában. Minden mozdítható! megmozgatott. - Sehol semmi. Azt hittem, rézbányára bukkanok, de ha nem, legalább egy-két csavarkulcs akad. Ezt a hajót a tolvajok már kibelezték. - Az öbölben ringott évek óta, s a tolvaj kéz is ki tudja, hol száradt már.
- De szívesen hálnék ezen a hajón - mondom Reminek -, amikor a ködök bejönnek és a hullámok döngésében nyiszorog!
Remi elbámult. Nőttem a szemében. - Öt dollárt kapsz tőlem, Sal, ha megteszed! Nem félsz, hogy a régi kapitányok szelleme hazajár belé? Nemcsak öt dollárt adok, hanem összecsomagolok a vállalkozásodhoz élelmet, pokrócot, gyertyát.
- Felcsapok - mondtam rá. Remi szaladt tudatni az újságot Lee Ann-nel. Én is szaladtam volna, hogy egyenest a lába közt kössek ki, de tudtam, hogy a felejthetetlen mester nem felejt, ezért csak a szemem sarkából figyeltem.
Sűrűbben járogattam be Friscóba, és emberileg mindent megtettem egy tisztességes tüffentés érdekében. Hajnalig fűztem egy minnesotai szőkét a park padján, sikertelenül. Csira, az akadt volna. Valahányszor egy kocsma vécéjében megkörnyékeztek, az orruk alá toltam a pisztolyomat, úgy érdeklődtem: - Tessék? Nem értettem jól. - Persze megugrottak. Magam sem tudtam, miért vagyok ilyen goromba. Ismertem én csirákat országszerte. Talán San Franciscó-i magányosságom nyomott meg, talán a fegyverviselés. Legalább csira-riogatásra legyen jó a pisztoly. Máskor ékszerész kirakata előtt mentem el, s az jutott az eszembe, milyen jó volna kilőni az üvegét, kiszedni a legszebb gyűrűt-karkötőt, s vinni futvást Lee Ann-nek: Sejtettem, ha itt nem hagyom San Franciscdt Hamarosan, megzavarodok.
Hosszú leveleket eresztettem meg Deannek és Carló-nak valahová a texasi öbölbe, mert ott hédereztek tanyáján. Válaszuk úgy szólt, hogy jönnének ők is San Franciscóba, mihelyt az ilyen-amolyan dolguk végére jártak. Közben itt a hármunk talpa alatt megindult a föld. Jöttek a szeptemberi esők, sokasodtak a leápolások. Remi elrepült Lee Ann-nel Hollywoodba, vitték a búval írt filmforgatókönyvemet, és persze sikertelenül tértek meg. A híres rendező részegen fogadta őket, meg se nézte a kéziratot. Malibu Beach-i villájában elidőztek egy darabig, aztán összekaptak a vendégek előtt, és hazarepültek.
Az ajtót a lóverseny tette be. Remi fogta a megtakarított pénzét, vagy száz dollárt, kiöltöztetett engem is a régi ruháiba, karjára fűzte Lee Annt, úgy mentünk át az öblön az Aranykapu lóversenytérre Riclynond közelében. Jó szívének jellemzésére elmondom, hogy egy hatalmas papírzacskóba belerakta zsákmányolt élelmiszereink felét, és elvitte Richmondba egy özvegynek, aki a miénkhez hasonló barakktelepen lakott, libegő nagymösások közepette. Vele tartottunk. Rongyos gyerekek ténferegtek mindenfelé. Az özvegy hálálkodott. Remi a hajós bátyját ismerte valahonnét. - Szóra sem érdemes, Mrs. Carter - hárította el a köszönetet urasán. - Kerül még, ahonnan ez jött.
Az özvegytől mentünk tovább a lóversenyre. Remi mindjárt húszdolláros téteken kezdte, és a hetedik futamra nem maradt egy vasa. Akkor még rátette az utolsó két dollár konyhapénzünket, és elvesztette azt is. San Franciscóba stoppal kellett visszajutnunk. Megint ott lengettem az útfélen. Jól öltözött úr állt meg értünk a csicsás kocsiján. Én telepedtem mellé. Remi nagy rabló mesével próbálkozott, hogy a lelátón elhagyta a tárcáját. - Valójában - igazítottam ki - a lovin hagytuk a pénzünket, de úgy határoztunk, hogy a veszteségeket megelőzendő ezentúl hokinál fogadunk, igaz, Remi? - Remi fülig vörösö-dött. Jótevőnk végül megvallotta, hogy a lóverseny tisztviselője. A finom Palace-szállónál tett ki, mi pedig néztük, amint eltűnt a csillárok alján, emelt fővel, kibélelt zsebbel.
- Böhö! Bruha! - harsogta Remi az estéli utcán. - Paradicsom a lóverseny tulajának kocsijába száll, és megfenyegeti, hogy eztán csak bokikkal kezd. Lee Ann, Lee Ann! - S fogdosta, gyomrozta közben. - Ilyen mulatságos polgárt nem látott a világ! Biztosan sok olasz él Sau-salitóban! Bruhuhu! - Átölelt egy lámpaoszlopot, úgy ha-hotázott.
Lee Ann olyan pillantásokat vetett ránk azon este, hogy az eső is eleredt. A házban nem maradt egy cent. Eső dobolt a tetőn. - Egy hétig el nem áll - jegyezte meg Remi. Letette a gyönyörű öltő ruháját, és ott állt megint a rongyos rövidnadrágjában, pólóingében és hetyke sipakjában. Szomorú, nagy gesztenyeszeme a padlódeszkákon vándorolt, pisztolya ott hevert az asztalon. Mr. Snow eget verő öröme az esős éjszakában is idehallatszott.
- Paraszt már ez a seggfej - bökte ki Lee Ann, de látszott rajta, hogy nem ez lesz az utolsó szava. Remit kezdte pisztergálni, amint a kis fekete kontókönyvében tanulmányozta adósait, főként tengerészeket. A nevük mellé piros tintával szitkokat írt. Reszkettem attól a naptól, amikor majd én is közéjük kerülök. Az utóbbi időben annyi pénzt küldtem a nénikémnek, hogy élelemre alig költöttem többet négy-öt dollárnál. Sovány vásárlásaimat aztán Truman elnök szellemében egészítettem ki. Remi is úgy érezte, hogy a háztartás költségeiből nagyobb rész illetne, ezért a szépen tételezett fűszeresszámlák kutyanyelveit a fürdőszoba falára aggatta mostanában tanulmányozás és tudomásulvétel végett. Lee Ann pedig azt a gyanút táplálta Remi ellen, sőt ellenem is, hogy dugdossuk előle a pénzünket. Hűtlen elhagyással fenyegetőzött.
Remi a száját biggyesztette. - Hová mégis? - vetette oda. - Jimmyhez - szólt a válasz.
- Jimmyhez? A lövi pénztárosához? Hallod ezt, Sal? Lee Ann a lövi pénztárosát babonázná meg! Azt ajánlom, a seprűd nyergeid meg, ott még hasznát veszed. A lovak sok zabot megettek a héten az én száz dollárom árán!
Szemlátomást romlott a helyzet. Az eső szakadt. A barakk főbérlője Lee Ann volt. Így aztán kiadta Reminek, hogy szedje a betyárbútort, és takarodjon. Remi nekifogott a csomagolásnak. Borzadón néztem sorsom elébe az esőmosta kulipintyóban ezzel a sárkánnyal. Beavatkozással próbálkoztam. Akkor Remi meg találta taszítani Lee Annt, Lee Ann pedig a pisztolyért kapott. Remi nekem lökte oda a pisztolyt, azzal, hogy dugjam el. Nyolctölté-nyes tár volt benne. Lee Ann sikoltozott egy sort, aztán felkapta esőkabátját, és nekivágott rendőrért a csatakos éjszakának - mégpedig ki másért, ha nem alcatrazi barátunkért? Szerencsére nem találta odahaza, és bőrig ázva jött meg. Fejemet térdem közé ejtve gubbasztottam a sarokban. Kellett nekem háromezer mérföldre elbitangolni hazulról? Mit keresek itt? Hol lesz majd gyötrött lelkemnek nyugovása?
- És tudd meg, te szemétláda - fűzte tovább a szót Lee Ann -, hogy ma este utoljára suhantottam tojásos velőt meg tárkonyos bárányt a belednek! Annak a világnak vége, hogy csak dagadsz, mint barátban az alleluja, és pima-szodsz el a szemem láttára!
- Így is jó - mondta Remi csöndesen. - így is jó. Tudtam én, amikor összeálltunk, hogy. nem lesz csupa szép álom és rózsás csók az életem. Nem is csalódtam. Megpróbáltam a kedvedben járni... a kedvetekben... de hiába. Elárultatok - állapította meg, s a panasz szívéből szakadt. - Azt hittem, elválhatatlanok leszünk. Próbálkoztam mindennel. Elrepültem Hollywoodba. Salt beszereztem a rendőrséghez. Álomszép ruhákat vettem neked. San Franciscóban a legjobb társaságokban forgattalak meg. Ti pedig, ti pedig rácáfoltatok legvérmesebb reményeimre. Nem mintha hálát vártam volna. Egy barátságot azonban elvárok tőletek, s ez lesz az utolsó. Nevelőapám látogat el San Franciscóba jövő szombaton. Arra kérlek benneteket, fogadjuk együtt szombat este, és tegyünk úgy, mintha oly szépen élnénk, ahogyan leveleimben ecseteltem. Vagyis szombat estére te légy a szívem választottja, Lee Ann, te pedig, Sal, a lelkem barátja. Már elgondoltam, honnan kölcsönzők száz dollárt az alkalomra, mert teszek felőle, hogy nevelőapám jól mulasson, és ne aggodalmakkal telten térjen meg San Franciscóból.
Elcsodálkoztam. Úgy tudtam, Remi apja jóhírű orvos, bécsi, párizsi és londoni gyakorlattal dicsekedhet. - Csak nem akarod azt mondani - néztem rá -, hogy száz dollárt ráköltenél? Hiszen zsebre rak, te meg csak az adósságot gyűjtőd a fejedre!
- Tudom - válaszolta Remi megtörtén. - Kérésem tehát változatlanul az, hogy igyekezzetek tisztességesen viselkedni előtte, mintha semmi baj nem volna, hadd vigyen magával jó emlékeket az öreg. Én tisztelem és becsülöm a nevelőapámat. Fiatal feleségével jön ide. Meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt. - Remi olykor feddhetetle-nül viselkedett. Le is vette a lábáról Lee Annt, bár megfordulhatott a fejében, hogy ha a fia nem vált be, hátha az apja beválik.
El is érkezett a szombat este. Addigra kiléptem a rendőrség kötelékéből, épp egy sóhajtással azelőtt, hogy kilöktek volna, mivel nem állítottam elő elég rendbontót - azért úgy intéztem, hogy ez legyen az én utolsó szombat estém is itt. Remi meg Lee Ann fölment a szállodai szobába az öreg üdvözlésére, én meg lenn maradtam a bárban, és az útra szánt pénzemből becselekedtem. Jóval később felmentem utánuk. Az előkelő, szálas, csiptetős nevelőatya nyitott ajtót. - Hogy vagyunk, Monsieur Boncoeur? - lelkendeztem franciául. - Je suis haut! - amivel azt akartam mondani, hogy magas a kedvem, de persze az öreg nem értette. Remi elvörösödött, és láttam, hogy elárultam megint.
Remi finom éttermet nézett ki az alkalomra, az Alfréd-félét az Északi Parton, el is vert benne jó ötven dollárt, amíg megetetett és megitatott mindnyájunkat. Hanem a baj még csak eztán szakadt a nyakunkba. Mert íme, ki nem ül Alfréd bárpultjánál, mint az én derék Roland Major barátom! Nemrég érkezett Denverből, és mindjárt fogott állást az egyik San Franciscó-i lapnál. És máris becselekedett. Borotválkozásra sem jutott ideje. Odarontott és megdöngette a hátamat, éppen amint a poharam emeltem volna, majd bevágódott Boncoeur doktor mellé a kárpitozott ülésre, és a levesén áthajolva magyarázott nekem. Remi vörös volt, akár a cékla.
- Nem mutatnád be a barátodat, Sal? - érdeklődött halvány mosollyal.
- Roland Major, a San Franciscó-i Árgus munkatársa - hazudtam fapofával, de Lee Ann szeme pillantása kis híján felnyársalt.
Major a möszjő fülének fordult. - Hogy tetszik a középiskolai franciatanítás? - bőgte bele.
- Bocsánat, én nem tanítok franciát.
- Pedig kinézem magából! - Meglátszott, hogy kötek-szik. Akár szemére lobbanthattam volna, hogy a mi készülő estélyünkbe is beleköpött Denvefben, de megbocsátot-tam neki.
Úgy eláztam, hogy megbocsátottam az emberiségnek is. A möszjő fiatal feleségének szép álmokat és rózsás csókokat meséltem. Kétpercenként ki kellett robbannom a klotyóra, méghozzá Boncoeur doktoron át. Szemmel láthatóan pusztult a világ. A San Franciscó-i szép napoknak befellegzett. Kinéztem Remiből, hogy többet szóba nem áll velem. Kár pedig, mert én igaz barátja voltam, s azon kevesek közül való, akik nagyra tartották. Évek is beletelhetnek, amíg ezt a vacsorát megemészti. Elgondolni is iszonyú volt, hová jutott a barátságunk azóta, hogy leveleimet írtam neki Patersonból, és a feléje vezető 6-os utat kinéztem Amerika autótérképén. Most pedig a végére jutottam Amerikának is - lábam alól elfogyott a földje -, és csak visszafordulhattam. Mentettem a menthetőt, nagy vargabetűt terveztem Hollywoodba, majd vissza Texasnak, hogy öbölbéli barátaimat meglátogassam - aztán záróra.
Majort kilökték az Alfrédből. Mivel addigra megvacsoráztam, csatlakoztam hozzá magam is - azaz Remi ajánlotta, hogy akár tarthatok vele. Így aztán elindultunk Majorrel korhelykedni. A Kondérba telepedtünk be, és Major ilyeneket mondott: - Te Sam! Nem tetszik nekem az a langyos gyerek ott a pultnál! - De fennhangon.
- Nem-e tán, Jake? - csodálkoztam rá.
- Sam - azt mondja -, én odamegyek, és leterítem.
- Netene, Jake - mondtam, híven a Hemingway-forga-tókönyvhöz. - Innét is beléeriszthetel. - Megint csak kipenderítettek minket.
Remi meg Lee Ann még aludt reggel, amikor megálltam a kulipintyó közepén, s bánatosan néztem azt a nagy halom szennyest, amit majd Remivel kellett volna kimosnunk a Bendix-gépen hátul a színben (derűs mulatságunk volt a mosás a színes asszonyokkal, Mr. Snow eget verő öröme közepette), és akkor úgy döntöttem, eltakarodok. Aztán kiléptem a tornácra, és meggondoltam. - Nemad-diga - mondtam. - Hiszen megfogadtam, hogy el nem megyek, amíg arra a csúcsra fel nem hágtam. - A völgy túlsó felén emelkedett, messzi el lehetett látni róla a Csendesóceánon. így aztán maradtam még egy napot. Vasárnap volt. Fojtó meleg telepedett a vidékre. A nap már háromkor vöröslőit. Akkor indultam neki a csúcsnak, és négyre fel is értem. Az út mentén kaliforniai nyárfák és eukaliptuszok merengtek. A csúcs felé elfogytak a fák, csak kő meg fű maradt. A hegy part felőli lábári csorda legelészett s lejjebb megláttam a Csendes-óceánt kéken, hatalmasan, amint tolta nagy fehér falát, mesebeli krumpliföldjében kélt San Franciscó-i ködét. Egy óra múltán bedől a köd az Aranykapun és fehérbe öltözteti a regényes várost. Ilyenkor a szerelmes fiatalember szíve csücskével megindul lassan fel a fehér ösvényen, miután egy palack tokajit a zsebébe süllyesztett. Ilyen város Friscó. A fehér kapufélfákat szép asszonyok támasztották, úgy várták az urukat haza - hogy az Embarcaderóról, a Piac utcáról, a Coit-to-ronyról és tizenegy nyüzsgő dombjáról ne is szóljak.
Tekergettem a nyakamat. Mintha álomba szédültem volna innen a szirtről. Ó, hol az én szívem csücske? - gondoltam el, és tekingettem mindenfelé, mint ahogy tekingettem már lenn is, a laposabb világban. Most pedig már itt állok Amerika rendíthetetlen rögének legszélén. Valahonnan messzi mögülem a szédült New York hányja barna porfellegeit. A keleti tájban barnaság és szentség uralkodik - Kalifornia fehér, akár a kiteregetett nagymosás, és az esze nem több, mint a mosónéjának. Legalábbis akkor így gondolkodtam.

folytatás