Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

VI.Száműzetésben

Musztafa Kemált tehát száműzték - de fejét nem vették, sem fogházba nem csukták. Ezzel szemben olyan események történtek vele a következő hónapokban, amelyek csakis Törökországban és sehol másutt sem történhettek volna meg.
Mi is történt?
Egy fiatal vezérkari tisztet száműznek. Erre a fiatal tiszt, két idegen országon keresztül, egyszerűen megszökik száműzetéséből. Szökését azonban nem veszik észre. Illetve, mire észreveszik, már megint visszaszökik. Közben azonban már ismét egy sor ország határán jutott már keresztül. Aztán a volt száműzött részt vesz egy olyan hadjáratban, ahová senki sem küldte - és ebből a kapriolikus bakugrássorozatból a fiatal vezérkarinak végül - semmi baja sem lesz. Sőt, a legfelsőbb hadúr, a császár még meg is dicséri ezután, és végül is hivatalosan is odahelyezi, ahová tulajdonképpen jutni akart és ahová megszökött: a szervezkedő ifjútörök forradalom kellős közepébe!
Nos, lássuk csak sorjában.

Miután Musztafa Kemálnak sem fejét nem vették, sem fegyházra nem ítélték, sőt még csak hadbíróság elé sem állították, császári rendelettel a birodalom távoli szíriai csücskébe, Damaszkuszba száműzték. Itt azután a világon senkinek sem árthat.
A távoli országrészekben ugyan nincsenek összeesküvők. Sőt. Itt bizonyára igen derekasan fog viselkedni a száműzött - gondolták Konstantinápolyban -, hogy hazatérését kieszközölje.
Musztafa Kemált katonai kísérettel vitték a börtön cellájából a konstantinápolyi rakodópartra. Itt már várta a hajó, amely elvitte távoli célja felé. Az aggódó édesanya, aki fiának vizsgálati fogságáról értesült, azonnal felutazott Konstantinápolyba, hogy fia segítségére legyen. Azonban Zubeida Hanumot még csak fia közelébe sem engedték. Egyetlen szót sem válthatott gyermekével. Most is, amikor a fiatal vezérkari századost szuronyos őrök kísérték a hajóállomásra, az özvegy édesanya csak messziről kísérhette egyetlen fiát a hajóhídig. Még csak össze sem nézhettek. Ezt is bizonyára valami újabb összeesküvés jelének foghatták volna fel a kísérő detektívek.
Musztafa Kemálra a hajó fedélzetén is erősen vigyáztak.
A közbeeső állomásokon nem engedték kiszállni. Sőt még a hajóhíd közelében sem volt szabad mennie. A hajó első nagyobb állomása Bejrút volt. Innen már nincs messze Damaszkusz, útjuk végcélja. Szíria különben a világ legtermékenyebb országa, az éghajlat mondhatni európai, és így a távolságon kívül a világon semmi sem emlékeztethette a hajó fedélzetén üldögélő és a távolt kémlelő vezérkari századost arra, hogy száműzetésbe érkezik.
... Damaszkuszban, ebben az ősrégi Omajjád-városban, a kormányzónál kellett jelentkeznie Musztafa Kemálnak. A kormányzó még a régi "úri" török világ egyik visszamaradt díszpéldánya volt. Barátságos, kedves ember, aki, mint maga Kemál írja, naponta alig egy-két órát töltött el a hivatalos dolgaival. Annál szívesebben foglalkozott azonban háremhölgyeivel és a hasával. Emellett nehogy azt higgyük, hogy rosszul kormányozta volna Szíriát. Ellenkezőleg. Simulékony, nyugodt modorával még a legkuszább ügyeket is jól el tudta intézni. Egyébként Szíriát nem is nagyon kellett "kormányozni". Ez a gazdag, élénk kereskedelmi forgalmú tartomány, nemcsak önmagát tartotta el, hanem a császári birodalom egyik fő anyagi támasza is lett.
Eleinte nem is volt sok dolga Musztafa Kemálnak. Kivezényelték holmi lázadó hegyi törzsek megfékezésére, de ezek a "csaták" húsz és harminc résztvevővel rendesen sérülések nélkül, bár nagy puskázással és lövöldözéssel mentek végbe. Szíriában még mindig éltek az Atras-Szultán hegyi törzsfőnök családjának lázongó tagjai, akiknek időnként eszükbe jutott, hogy ők drúz fejedelmek, nem pedig a távoli és megfoghatatlan sztambuli padisah alattvalói. Ilyenkor aztán a mosolygós szíriai kormányzó mégis csak "megfoghatóvá" tette előttük a padisah létezését - és néhány fiatal erélyes tiszt parancsnoksága alatt álló különítményt küldött a törzsfőnökök megfékezésére. Rendszerint ennyi elég is volt. Ha a barna pejlovakon ügető lovasszakasz megjelent valamelyik szíriai vár bejárata felé vezető hegyi ösvényen, a törzsfőnökök már meg is juhászodtak, és fehér zászlóval fogadták, nyitott várkapuval a padisah "követeit".
Ilyen hadjáratokban vett részt Musztafa Kemál százados is. Azonban nyughatatlan és sokravágyó természetét nem elégíthették ki a damaszkuszi esti vacsorák, itt-ott vidéki fegyverkalandokkal tarkítva. Jól tudta, hogy Abdul Hamid bukását és a forradalmat elősegítő tiszttársainak zöme a kereszténylakta Balkánon állomásozik, ahol az elégedetlenség a mohamedán padisah iránt amúgy is az elnyomott keresztény nemzetek tradíciójává vált. Musztafa Kemál minden vágya az volt, hogy viszszakerülhessen - ha már Konstantinápolyról nem is lehet szó - legalább szülővárosába, Szalonikibe. E célja érdekében azután minden követ meg is mozgatott. Ha valamelyik bajtársa szolgálati útra indult Macedóniába, a kék szemű százados feltétlenül szerét ejtette, hogy a bajtársat indulása előtt megkérje: vigyen magával bizalmas leveleket ottani barátainak. Ilyesmihez a posta nem volt elég megbízható.
A hiábavaló levelezésnek azonban nem sok eredménye volt. Erre merész lépésre határozta el magát Musztafa Kemál: kérvényt írt magának Sükri pasának, a szaloniki parancsnokló tábornoknak. A tábornok forradalmár hírben állott. Kérvényében Musztafa Kemál előadta száműzetésének okát, és arra hivatkozott, hogy szalonikii születésű lévén igen jól ismeri a környéket, ott szeretne szolgálatot teljesíteni és odavaló beosztást kér. Arra kérte a pasát: hasson oda a szultáni udvarban, hogy száműzetését feloldják és visszaengedjék szülőföldjére.
A pasa persze nem válaszolt. Ez igen érthető is - hiszen csak nem húzhatott nyíltan ujjat császári urával. Annál nagyobb volt a pasa meglepetése, amikor néhány hét múlva, egy napsütéses délelőttön adjutánsa bejelenti nála - Musztafa Kemál Damaszkuszban szolgáló császári vezérkari századost.
Musztafa Kemál belépett, és élénk, aggódó hangon előadta a tábornoknak, hogy megkapta az értesítést: a tábornok - hívatja őt!
Sükri pasa igen elcsodálkozott. Kijelentette, hogy ő nem hivatta, de nem is hivathatta a százados urat. Itt valami tévedés van. De, ha már itt van, igyekezzék, hogy mentől hamarább viszszajusson a helyőrségéhez, mert engedély nélküli eltávozásából a legnagyobb kellemetlensége lehet.
Musztafa Kemál azonban adta az ártatlant. Azt válaszolta: Damaszkusz utcáin egy ismeretlen férfi cédulát csempészett a kezébe, amelyben ez állt: "Jöjjön azonnal Szalonikibe". Erre merészkedett eltávozni, egyébként szolgálati utazás ürügye alatt, Damaszkuszból. Civil ruhában Egyiptomon és Görögországon át jött a Balkánra. Azt persze nem mondta el a tábornoknak, hogy tiszttársai, így a jaffai helyőrség parancsnoka, útközben több helyütt gondoskodtak arról, hogy ha közben rájönnének Damaszkuszban illetéktelen elutazására, időben értesíthessék, hogy még visszatérhessen.
A damaszkuszi cédula rejtélyes történetéről ma sem tudunk bővebbet. Ez is ama tények egyike, amelyekben csupán Kemál előadására vagyunk utalva. Hogy és mint történt ez a rejtélyes cédulaátadás, volt-e egyáltalán Sükri pasának vagy az elégedetlen tisztikarnak valami szerepe ebben a históriában - azt alighanem örök rejtély fogja fedni.
Akárhogy is történt, Musztafa Kemál százados most már itt áll csalódott arccal Szalonikiben, szülővárosában, Sükri pasa tábornok előtt. Sükri pedig rövid úton hazaküldte. Jó is lenne sietni, mert hiszen az utazás már jó pár napot vett igénybe. Nem tudni, hogy Achmed bej őrnagy, a jaffai helyőrség baráti parancsnoka még tovább is el tudja hitetni a damaszkuszi kormányzóval, hogy a százados Jaffa környékén tartózkodik. Ma, a rádió és a kartotékok világában egy ilyen szökés valóban nehezen képzelhető el. Igaz, hogy ugyanabban az időben Németországban vagy Angliában sem volt elképzelhető egy vezérkari tiszt, aki ilyen önkényesen elutazik állomáshelyéről. Csakis Törökországban és csakis Abdul Hamid bukását megelőző, utolsó zűrzavaros években történhettek ilyen "csodák".
Musztafa Kemál azonban, miután Jaffából a veszély esetére megbeszélt sürgöny csak nem jött, joggal hihette, hogy szökését még nem vették észre. Így elhatározta, ha már Szalonikiben van, legalább meglátogatja gyermekkorának színhelyét. Néhány békés napot tölt édesanyjával, megismerkedik az államfordulatra készülő szaloniki tisztekkel, akik között sok régi barátja és iskolatársa is lesz bizonyára.
Jó néhány napig maradt tehát Szalonikiben. Bekvártélyozta magát édesanyja lakásába - az idős hölgy egyébként majdnem kizárólag azzal tölti napjait, hogy élénken aggódik fia jövője felett. Maga Musztafa Kemál jegyezte fel, hogy édesanyjával sok vitája és különbözése merült fel ebben az időben.
Az édesanya és fiú közötti ellentétnek azonban nemcsak politikai és világnézeti okai voltak. A gyermekkora emlékei, mint tudjuk, mindig is az édesapához húzták a fiú szívét. Zubeida Hanumnak konzervatív és maradi felfogása idegen volt a nagyratörő fiatal férfi előtt. Kiélezte köztük az ellentétet egy váratlan, de épp oly hirtelenséggel is befejeződött esemény. Még Musztafa katonaiskolai éve alatt ugyanis váratlan rövid levél tudatta Szalonikiből Musztafával: édesanyja férjhez fog menni másodszor is, a fiatal Morali Ragibhoz, akit Musztafa még Szalonikiből régóta ismert.
Morali Ragib, ez a moreai származású fiatalember, egész kétes exisztenciájával és elpuhult lényével, állandó betegeskedésével, nem volt Musztafa ínyére. Egyáltalán érthetetlen volt számára ez az egész második házasság. Azt fiatal fejével még nem értette meg: édesanyjának nem nagyon volt már válogatni valója férfiakban. Vajon, amikor késő férfikorában az egykori Musztafa kadett is fiatal nőbe szeret bele, eszébe jutott-e, milyen szigorúan ítélt katonaiskolás, tapasztalatlan fejével édesanyja kései násza felett?
Amikor aztán az esküvő megtörtént - rövid idő múlva be is következett a katasztrófa. A második férj ugyanis egészen rövid házasság után súlyos tüdőgyulladást kapott és meghalt. Zubeida Hanem pedig ott állott, ahol az első házassága után - azzal a különbséggel, hogy most már kétszeresen volt özvegy. Ez az intermezzo is elmélyítette anya és fiú közt az ellentétet.
Kemál édesanyja hirtelen megöregedett második férje halála után és betegeskedni kezdett. Nem volt már kinek tetszenie. Szemevilága is állandóan gyengült. Nehezen élt két férje után maradt hagyaték forgatásából - és amikor látta, hogy fia, a biztos megélhetést élvező császári vezérkari százados, forradalmasdit játszik, minden vére a fejébe szállt: hogy is hívhatja ki valaki a sorsot ennyire maga ellen!
Azon utolsó emlékezetes éjszakai beszélgetés előtt, amelyről maga Musztafa Kemál emlékezik meg, a fiatal százados megint édesanyja házában tárgyalt, most, szaloniki látogatása alkalmával, csukott ajtók mögött összeesküvő tiszttársaival. A felszolgáló szobalány jelentette az ágyban fekvő öregasszonynak, hogy a fiatalúr, úgy látszik, megint rosszban törheti a fejét. Barátai vannak nála, és az asztalon térképek és sok pénz hever. De a fiatalurak nem kártyáznak, nem zenélnek, nem is isznak és még csak nem is nőkről beszélnek. Őt is kiküldték amint felszolgálta a vacsorát. Musztafa Kemál maga mondja el: mi történt ezután.
- Édesanyám lassan és halkan felóvakodott a lépcsőn. Egy ideig hallgatódzott az ajtó előtt és azután visszament a szobájába. Miután bajtársaimmal bizonyos megállapodásokra jutottunk és azok elmentek, éppen ágyba akartam feküdni, amikor édesanyám váratlanul belépett. "Fiam - mondotta - szeretnék valamit megtudni tőled. Valóban fel akartok lázadni a padisah ellen, akinek hét szent hatalma adatott?" Édesanyámnak eddig semmit sem árultam el a titkos tárgyalásaimról. Most azonban már nem tartottam szükségesnek, hogy továbbra is eltitkoljam. "Igen, édesanyám - válaszoltam -, az a férfi, Abdul Hamid, akinek a szentek hétszeres hatalmát tulajdonítod, a valóságban már tehetetlen. El akarjuk venni hatalmát, és az országot is meg akarjuk tőle szabadítani. Te más világban élsz és talán nem is tudsz bennünket megérteni. De azért bizonyára nem akarsz utunkba állni..."
Így folytatja:
- Édesanyám legszörnyűbb aggodalmait látta bebizonyosodni. Jó ideig tartott, míg ismét magához tért. Azután így szólt: "Azt hiszem semmit sem fogtok tudni elérni. A balsiker a valószínűbb - sajnos sokkal valószínűbb - és azután te vagy az egyetlen fiam, nem akarlak téged is elveszíteni."
... Musztafa Kemál azonban nem hajlott édesanyja szavára.
A még sokáig elnyúló éjszakai beszélgetést ő maga jegyezte fel. Ma már Kemál e vallomását egyes bírálói gyanúval illetik: vajon nem propagandacélokat szolgált-e ez a drámai leírás is? Azért, hogy megmutassa a világnak, hogy még a legdrágábbal, az édesanyával szemben is megvalósította nagy célkitűzéseit. A válasz egyszerű: a valószínűség amellett szól, hogy ilyen beállítást ellenségei foghatnak Kemálra. Egészen bizonyos, hogy akkor, ott, Szalonikiben édesanyjával valóban voltak komoly ellentétei a fiatal századosnak. Azonban lehetséges, hogy Musztafa Kemál ekkor, húszegynéhány éves korában, talán nem olyan határozott szavakat használt édesanyjával szemben, amilyeneket az események utólagos bekövetkezése után leírt.

Végül mégis el kellett hagynia Musztafa Kemálnak Szalonikit. A rettegett sürgöny váratlanul megérkezett: eltávozása Damaszkuszban kitudódott, és óriási botrány van keletkezőben.
Erre léptek most akcióba az előre lefektetett titkos huzalok. Hiába, Törökország ekkor már alá volt ásva a forradalom számára. Sükri pasa adjutánsa Konstantinápolyból elfogatóparancsot kap: a fiatal századost azonnal tartóztassa le. A jóindulatú szárnysegéd azonban idejében szólt bajtársának. Musztafa Kemál most sorban feladta az előre megbeszélt rejtjeles táviratokat. Azonnal útnak indult, és egészen rövid idő alatt Jaffába érkezett, ahol barátja, Achmed bej, a parancsnokló őrnagy aggódó szemrehányásokkal fogadta. Elmondotta, hogy a Musztafa Kemált kerestető parancsokra eddig még nem válaszolt. De most már legfőbb ideje, hogy a százados megérkezett, mert a válaszadást tovább nem húzhatja. Most pedig azt ajánlja: utazzék Musztafa Kemál Bir Szebába, a Színai-félszigetre, ahol önkéntes tisztekből álló csapat, köztük a jaffai helyőrség tagjai is, az angolokkal be nem vallott kisháborúban állnak. Az angolok az akabai kikötőt védték a bennszülöttek nevében, a névleges úr, a török ellen. Nyílt háborútól mind a két fél félt, és ezért csak nem hivatalos, leplezett csatározások folytak Bir Szebánál és Akabánál, melynek folyamán mindkét szembenálló fél minden erejével azon volt, hogy megszerzett pozícióját megtarthassa. Akaba az angoloknak azért volt fontos, mert ez a kikötő Arábiának egyik kulcsa. Törökország viszont jól tudta, hogy az amúgy is töredező birodalom ezt a fontos várost nem engedheti át a lázadó törzseknek és a mögöttük álló angoloknak. Így morzsolódott le a közelmúltban már nem egy határtartomány a Török Birodalomról.
Achmed bej és Musztafa Kemál megegyeztek abban, hogy a parancsnok ezt fogja válaszolni Konstantinápolyban: a vállalkozó szellemű fiatal százados éppen azért, hogy rossz minősítése feljavítására érdemeket szerezzen, Jaffából önként az Akaba frontra távozott, hogy a felkelő törzsek kötelékében harcoljon a padisah birodalmának területi épségéért, Achmed bej őrnagy pedig neki erre engedélyt adott. Musztafa Kemál tehát útnak is indult Akabába.

Az egész operettszerű ide-oda utazgatás meglehetősen fantasztikus a mai ember szemében, viszont igen jellemző az akkori török állapotokra. Egy fiatal százados feletteseit az orránál fogva vezeti; egyszerűen úgy utazgat Szíriából Görögországba, Görögországból Egyiptomba, Egyiptomból Arábiába, ahogy saját úri kénye-kedve tartotta. Ilyen közállapotok mellett, ha a hadsereg fegyelme is már ennyire meglazult, az összeomlásnak szükségszerűen be kellett következnie.
Az összeomlás be is következik rövidesen. A villámok már ott cikáztak a borús török égbolt felett. II. Abdul Hamid, a vörös szultán egész kormányzati rendszere fölött. Ekkor már Szalonikiben kimondották a halálos ítéletet.
A fiatal vezérkari százados tehát egyelőre bántódás nélkül ússza meg kalandos szökését. Sőt. Amikor a legközelebbi előléptetési beadványokat írják a konstantinápolyi szeraszkierátusban, a hadügyminisztériumban, a szintén soron következő Musztafa Kemál századost másodőrnaggyá terjesztik fel, mert Akabában önkéntes vállalkozása során valóban bátran és hősiesen viselkedett. Parancsnokai a legszebb leírásokat küldik fel Konstantinápolyba. Az általános helyzet is kedvező: Akaba megmaradt a törökök kezében, ahol pedig győzelem van, ott van kitüntetés is. De talán éppen ez a konfliktus lett az egyik közvetlen oka annak, hogy Abdul Hamid trónját rövidesen mégis elvesztette. Ha nincs ez a véletlen akabai határincidens, Musztafa Kemál századosnak nem adatik meg ez az egyetlen lehetséges kibúvó ekkor már tűrhetetlen helyzetében: Achmed bej őrnagy, a jaffai parancsnok nem tudja barátját megmenteni. A letartóztatási parancsnak eleget kellett volna tennie, Musztafa Kemált, a visszaeső bűnöst lefokozzák, börtönbe zárják, talán ki is végzik - és mindaz, ami az ő nevéhez fűződik a török történelemben, talán egészen más fordulatot vett volna.
... Így azonban Abdul Hamid másodszor engedi ki karmaiból az ismeretlen vezérkari századost - és ezzel a lépésével Kemált és az összeesküvőket talán maga is siettette, hogy akciójukat immár mentől hamarabb megkezdjék. Mert ahogy Musztafa Kemál százados ellen nemrég elfogató parancsot adtak ki Konstantinápolyban, éppen úgy bármelyikük nyakát szegheti máról holnapra a császári titkos rendőrség. Konstantinápoly tudja, hogy összeesküvőkkel most már nem lehet tréfálni.
Szalonikiben, az összeesküvés színhelyén elhatározták, hogy most már gyorsan cselekedni fognak.


VII.A forradalom

Niazi bej, a török hadsereg őrnagya, kalandos múltú férfiú. Nagyszerűen érti a bandaharcot: egész életében bandák ellen küzdött a reguláris hadsereg szolgálatában. Ismeri módszereiket, búvóhelyeiket, harcmodorukat, sikereik titkát. Egy fölötteseivel történt heves összetűzés után egyszerre otthagyja Monasztir mellett fekvő macedóniai helyőrségét, Reznát, és beveszi magát a város fölött emelkedő, járhatatlan sziklahegyekbe. 1908-ban kitűzi a felkelés lobogóját. Számos híve és bajtársa csatlakozik hozzá.
Az új lázadókat a szaloniki harmadik számú hadtest vezérkarának egyik tisztje, Enver bej, a porosz gárdánál kiképzett török vezérkari őrnagy vezeti. Monasztirtól most északra és délre is kitör a forradalom. A Yildizben azonban nem ijednek meg túlságosan: nem olyan meglepő dolog, zsoldjaikat a katonák soha rendesen meg nem kapják az utolsó időben, és nem egyszer rendeztek holmi kisebb kaszárnyalázadást. Abdul Hamid, a vörös szultán, nem bánja; jobb így: most legalább nyíltan megmutatkozik a forradalom. Az eddig sötétben lappangó titkos vezetőkkel le lehet majd számolni. Fontos, hogy erélyes és megbízható ember kezébe kerüljön a rendcsináló hatalom. A ruméliai főparancsnok, a liberálisnak ismert, szakálltalan, beretváltarcú Husszein Hilmi pasa tábornok helyett Semzi pasát, az erélyes, kíméletlen ember hírében álló generálist bízzák meg a rendcsinálással. Semzi pasa vonatra ül. Leutazik és megérkezik Monasztirba. Azonnal a főtéren lévő postaállomásra siet, hogy
a szultánnak sürgönyözzön. Az első fiatal tiszt, aki útjába kerül, agyonlövi fényes nappal, a postaállomás előtt. Katonatisztek és közlegények állnak a téren, nyugodtan dohányoznak. Egyik sem emeli a kisujját sem a szerencsétlen Semzi pasa védelmére.
A kockát elvetették. A merényletre észbekapnak a Yildizben is. Megpróbálnak egy másik generálist leküldeni: ez is magas rangú katonatiszt, Müsir Ozmán, a török hadsereg tábornagya. Ezt is lelövik. A szultán most már előveszi legmegbízhatóbb embereit. Rendkívüli meghatalmazásokkal, de most már tekintélyes katonai fedezettel saját főadjutánsát, Nazim bejt küldi le Monasztírba. Nazim bej, az acélember, nem végrendelkezik, mielőtt útnak indul. Ő előzi meg a felkelőket. Jóformán ki sem száll a vonatból, máris harmincnyolc összeesküvő katonatisztnek kell a szultánhű csapatok glédájába állni. Fogolyként indulnak azonnal Konstantinápoly felé. Nazim csak utánuk utazik el. A pályaudvaron golyót kapott ő is, de nem sebesült meg komolyan. A szultán otthon részletes jelentést kap a dolgok komoly állásáról.
Alighogy Nazim bej főadjutáns kitette a lábát Monasztírból, újra föllázadt a szomszédos városok egész sora. Egész Thrácia és Drinápoly, a "második főváros" is forrong. A kormányhű csapatok nem akarnak a felkelő bajtársakra lőni. Sürgöny sürgöny után megy a Yildizbe: tenni kell valamit, különben itt a vég! Mindez néhány hét alatt játszódik le. Végre Szmirnában "redif", vagyis török, muszlin zászlóaljakat vonnak össze és raknak hajókra: a vasseprő megindul. A hajóra azonban papnak, kereskedőnek öltözve ifjútörök tisztek is felcsempészték magukat. És mire a csapatok Szalonikibe érnek és partra szállnak, már győzött a lázadók titkos propagandája: a redifcsapatok egyszerűen odaállnak a felkelők mellé. Erre július 22-én az ifjútörökök Rezna városában kikiáltják, hogy a hatalmat átveszik és kormányt alakítanak.
Másnap a konstantinápolyi nagyvezér, Damad Ferid pasa, II. Abdul Hamid másik sógora - Angliában felnőtt, sima modorú ember - rendkívüli lépésre szánja el magát. Rábeszéli a szultánt, hívjon össze azonnal egy díván-félét, olyat, mint a régi török nagy uralkodók. Az utolsó évtizedek összes államférfje, miniszterek, nagykövetek, tábornokok meghívást kaptak a Yildizbe. A szultán maga nem mutatkozik, egy függöny mögött hallgatja tanácskozásukat.
A díván tanácskozik - és Macedónia ugyanaznap a felkelők kezére jut. Az egész lázadás elindítója Niazi bej, pattogó, vidám zeneszó mellett vonul be tiszttársaival, ezernyi fehér fezes felkelő katona élén Monasztirba. Kihirdeti az alkotmány - milyen népszerű szó ez akkoriban! - visszaállítását. Huszonegyet lőnek az öreg, alig üzemképes balkáni török ágyúk. Szalonikiben, a tartományi fővárosban minden fán és házfalon ugyanaznap reggel ott függ az alkotmány visszaállításának kihirdetése.
A még mindig ingadozó, kötelességtudó rendőrfőnök, amikor megkísérli a proklamációt eltávolítani, golyót kap. A nép az utcára özönlik: a tisztek létrákról, székek tetejéről, erkélyekről beszédeket intéznek a néphez. Ugyanez történik a többi török fennhatóság alatt álló balkáni városban is. A szultán íróasztalára pedig odateszik a "reznai kormány" sürgönyét:
"Felség! Mély tisztelettel kérjük, állítsa helyre császári rendelettel visszavonhatatlanul az alkotmányt mindazon népek számára, amelyek Felséged alattvalói. Hisz Felségednek az alkotmányt egyszer már életbeléptetni is méltóztatott. Kérjük mindezt, hogy hűségünk és engedelmességünk ne essék kísértésbe. Amenynyiben azonban Felséged három nap alatt, vasárnapig, a parlament megnyitásáról szóló császári fermánt nem adja ki, olyan események következnek be, amelyek nyilvánvalóan Felséged akarata ellenére lesznek! Erre mind az összes, minden rendű és rangú polgári tisztviselők, mind a katonatisztek és közlegények, szóval az egész nemzet, vallásra, fajra, társadalmi állásra vagy osztályra vonatkozó különbség nélkül, Isten előtt egymással szövetségben kötelezve érzik magukat."

Damad Ferid pasa nagyvezér elmegy a palotába. Lemond. Kijelenti, hogy nem vállalja a felelősséget. A szultán kinevezi egykori titkárát, a nagy hatalmú, államvezetésbe már beletanult Szaid pasát nagyvezérnek. Szaid mindenáron nélkülözhetetlenné akarja magát tenni, az annyira óhajtott és végre elért legmagasabb állásban. Mindkét irányban orientálódik, mindenáron elsimítani a forradalmat - ez a jelszó. A divánt azonnal szélnek eresztik. Az ország összes távíródrótjain futnak széjjel a morzejelek: a császár helyreállította az alkotmányt! Szalonikiben, a tartományi fővárosban, este óriási népünnepélyt tartanak. A kivilágított város főterén, egy nyomorúságos, vidéki egyemeletes szálló erkélyén, állnak a tömeg előtt a forradalom vezetői. A hotel nagyzoló neve "Olympos Palace", a felírás alatt kis táblák "Elsőrendű bajor sörök", meg "Dining Room". A mindössze huszonnégy éves lázadó-társvezér, Enver őrnagy, nagy beszédet intéz a tömeghez. "Egyenlőség, testvériség! Mindegy, hogy moséba jár-e valaki, vagy bazilikába, mindegy, hogy görög, bolgár, keresztény, török, mohamedán-e valaki egyforma fia a hazának!" Ő az ünnepélyes szaloniki este hőse. Épp be akarja fejezni beszédét, amikor hátul, az erkélyajtóban, mozgolódás támad. Valami küldönc jött és sürgönyt hoz. Az ajtóhoz legközelebb fiatal vezérkari alőrnagy áll: Musztafa Kemál. A fiatal tiszt nemrég érkezett Szalonikibe. A kitörő forradalom hírére sietett ide. Ő veszi most át a sürgönyt. Maga bontja fel, elolvassa, és ezután mosolyogva nyújtja át Envernek. A főkormányzó távirata: a szultán alkotmány-visszaállító rendeletének teljes, hiteles konstantinápolyi szövegével. Enver átfutja az iratot, majd karjával csendet int. A tömeg ott lent elhallgat. Enver most hangos szóval felolvassa a császár üzenetét. Frenetikus éljenzés tör fel megint. A táncoló, ujjongó, túlnyomórészt keresztény tömeg élteti Envert, akit ő maga juttatott hatalomhoz és a szultánt, aki alkotmányt adott.
A tömeg csak reggel felé tér nagy nehezen aludni. Az utcák még késő hajnalban is tele vannak hangos embercsoportokkal.
Kemál, a fiatal alőrnagy, is elégedetten tér nyugovóra reggel felé. Sietsége nem volt hiábavaló: nem maradt le a forradalom omnibuszáról.

Másnap - épp pénteki nap, szelamlik van - az egész ország kokárdákkal vonul az utcára. A forradalom gyors sikere legjobban a makedóniai tiszteket lepte meg. A szultán ugyanis gondosan eltitkolta azt az okot, amely behódolásra kényszerítette. Egy rövid távirat volt az ok: a főváros katonai parancsnokának jelentése, válaszul egy másik táviratra. Mielőtt ugyanis Hamid az alkotmány visszaállításához megadta volna az engedélyét, expresszsürgönyt intézett a Balkán felé eső erődökben állomásozó sztambuli katonaság főparancsnokához Csataldzsába. Megtudná-e védeni a fővárost egy esetleges lázadó felvonulással szemben? - hangzott a kérdés. A nyíltszívű marsall szószerint ezt sürgönyözte vissza:
"Felség! Ha a szaloniki és drinápolyi bajtársaim Konstantinápoly ellen masíroznak, akkor csakis hazafiságuk vezetheti őket. Éppen ezért a lojalitás kötelez bennünket arra, hogy Felségednek jelentsük: ebben az esetben a mi fegyvereink és ágyúink az övéikkel egyetértésben, a Yildiz ellen irányulnak."
Ez volt Hamid viselkedésének gondosan titkolt magyarázata. Csak jóval később kerültek napfényre a sürgönyváltások, amelyeknek hatása alatt II. Abdul Hamid elszánta magát arra, hogy kiadja az államvezetést a kezéből, és rábízza az ország irányítását a parlamentre.
Június 26-án óriási embertömeg gyülekezik Konstantinápolyban, a Yildiz parkkapuja előtt. Keresztények, mohamedánok vegyesen. Végre a szultán is megmutatkozik az erkélyen. A nép éljenez - "Padisahimiz csok jasa!" Soká éljen a szultán! Derék urunk a kalifa. Visszaadta fiainak szabadságát.
Abdul Hamid a széles, hosszan elnyúló erkélyen hallgatja, nézi a tömeget.
- Neh japmali? Mit tegyek? - fordul most tanácstalanul a mögötte sűrű sorokban álló, aranyruhás udvari emberekhez.
- Kegyeskedjék talán szólni a néphez - válaszolják.
Beszélni? A vargákhoz, a halárusokhoz, a szoftákhoz, a matrózokhoz? A szultán csak közvetlen környezetével szokott szót váltani; a nagyurakkal, akik még mindig mérhetetlen mélységben vannak alatta. A nép számára nem elég nagy kegyesség, ha néha láthatja urát? Hallani is akarja?
Abdul Hamid nem is a szó embere. Mit mondjon ezeknek? Ám, ha itt mögötte azt állítják, hogy szólni kell, legyen. Mindent a hazáért és a hatalomért, amelynek veszendősége sötét árnyék módjára ül a fényben úszó palota fölött.
Felemeli fehér kesztyűs, híres kicsiny kezét, a tömeg elnémul. A padisah szól:
- Trónralépésem óta népem boldogságának és üdvének szentelem minden erőmet. Gyermekeimnek tekintlek benneteket. Isten erre a tanúm.
Ez az egész beszéd. Egetverő éljenzés tört ki. A szultán először beszélt népéhez. Most hálásan bólint, maga is meg van hatva
a saját sikerétől. Könnyes szemmel fordul a mögötte álló egyik miniszterhez. Hangosan, hogy a körülállók is hallják, mondja:
- Allah büntesse meg azokat, akik önző érdekeikből közém és népem közé álltak, és tőlem alattvalóimat elidegenítették.
A népet most már nem lehet feltartóztatni. Áttöri a palota előtti záróláncokat. Özönlik az erkély alá. A bejáratnál a gárdisták - valami parancsot félreértve - beengedik a tömeget az előcsarnokba.
A konstantinápolyi nép, amely az előbb még az üldözött örmények pátriárkája előtt rendezett rokonszenvtüntetést, most magán kívül van lelkesedésében. Szultánját akarja látni. Abdul Hamid, magának is idegenül, feldúltan, megadottan, önként enged a nép kívánságának. Udvaroncai és szárnysegédei négyszögében megjelenik a palota belsejébe nyíló óriási fehér ajtóban.
- Mit akartok, híveim? - kérdi.
- Köszönteni Téged! Jóságodat! Megmondani, hogy szeretünk! - Hangzanak százféleképp a különböző mámoros torkokból a török szólamok.
A szultán lassan, nyugodtan eléjük megy. Pár lépésnyire
a tömeg vezetőitől megáll. A betolakodottak is megállnak. Az uralkodó most halkan megszólal. A beállott csendben mindenki hallja a szavát:
- Testvéreim - már késő van. Menjetek most haza, és aludjátok szépen ki magatokat...
Kezével búcsút és áldást int.
A tömeg némán, csendben, rendben hazatakarodik.

És most végre megkezdődhetik az egész forradalom értelme és célja: az Abdul Hamid-i rendszer felszámolása. Musztafa Kemál alőrnagy Szalonikiben, szinte álmodva látja legnagyobb ellenségének eltűnését. Izmail pasa, egykori elfogatója, is eltűnik a süllyesztőben. Minden elkövetkező nap új meglepetést hoz a felcsigázott közvélemény számára. A forradalom egyre meglepőbb szélességű fronton kezdi éreztetni hatását. Az exponált hamidiánusok menekülnek: Fehim pasát, Sztambul rendőrhóhérát menekülése közben éri utol a tömeg gyűlölete. Ezt az embert, akinek működéséhez számtalan kivégzés, bebörtönzés tapadt, a tömeg nyílt utcán meglincseli. Némelyik bátrabb hamidi főhivatalnok egyszerűen nem akarja tudomásul venni az eseményeket: Tachszim pasa, a császári főtitkár például nem akart eltávozni íróasztala mellől. Amikor az egyik baráti nagyhatalom dragománja elrohan hozzá és könyörög neki, meneküljön, Tachszim megköszöni a felajánlott segítséget, de vállat vonva így felel:
- Il n'y a pas d'Yrade. Nincs rá császári rendelet.
És nem megy a dragománnal a követségre. Másnap hajnalban csendőrjárőr jön érte. Az új kormány nevében elfogják. Súlyos bántalmazások után, élőhalottként kerül börtönbe. Ezalatt Szalonikiben az Ifjútörök Párt permanensen ülésezik, az összehívott parlament előkészítése és a kiírandó választások ügyében. Musztafa Kemál minden nap ott van a Olymposz Hotelben és a Kristálypalotában, a forradalom két székházában. A politika egy másik új csillaga, a száműzetésből a felkelés hírére hazatért Ahmed Riza bej, ez a sima, keskeny arcú, ősz halántékú, választott frizurás, inkább békebeli párizsi gavallérnak, mint török politikusnak látszó képviselőházi elnökjelölt, sorra hivatja haza Enverrel és társaival a még emigrációban élő ifjútörök barátait. Hazatérhet Szebaheddin, az emigrációban elhalt lázadó szultáni sógor: Damad Mahmud lázadó fia is. Óriási ováció fogadja a pályaudvaron. Párizs, Berlin ontja a menekülteket. Musztafa Kemálnak egyetlen gondja van most már: hol van az ő helye a forradalmi nap alatt?
Enver bej gondoskodik róla, hogy sehol. Nem szíveli ezt a nyers beszédű, képzelődő vezérkari bajtársát.

December 17-én megnyitják a török parlamentet. Egy emberöltőnyi szünetelés után. Mindenki a szultán pálfordulását ünnepli: ő maga most hirtelen az ifjútörökök páholya nagymesterének nyilvánítja magát, és magánpénztárából 15 milliót adományoz céljaira.
Konstantinápoly hatalmas főtere, az Hagia Szófia előtt, ősidők óta színhelye a török történelem nagy óráinak. Csupa múlt és nagyság ez a hely. Ide nyúlik be az ősi Hyppodrom tér is, ahol a régiek a lóversenyeket tartották. Itt áll a híres Csavartoszlop, amelyet a görögök a delhi Apollónak ajánlottak fel, a plataeai véres csata előtt. És itt áll a legújabb kor ajándéka is: II. Vilmos német császár adománya Sztambul városának, egy óriási, kör alakú közkút.
Itt gyülekezett most a tömeg. Ember ember hátán. Százezernyi vörös fez. Demokratikus intézmény a fez; őfelsége is épp olyant hord, mint az utolsó utcaseprő. Néhány fehér turbán tarkítja a fezrengeteget: ezeket a papok viselik. A parlament előtt, balra, az albán gárda fehér egyenruhás alakulatai, jobbra a szíriai zuávok állnak zöld turbánjaikkal, köztük elszórva minden fontosabb helyen az ifjútörökök macedóniai csapata, modern, dísztelen, praktikus keki egyenruhával. Az Hagia Szófia minden kiugróján, erkélyén, csücskén, hatalmas kupolája körül, protekciós kíváncsiak százai tolonganak. Csoda, hogy nem nyomják egymást agyon.
Végre megérkeznek a képviselők. Feketén, ünneplőben. Végeláthatatlan sorban jönnek utánuk a politikai élet kiválóságai, diplomaták, nagykövetek. A tribünökön rengeteg külföldi néző, hölgyek és urak.
Most kürtjel harsan fel. Éljenzés morajlik végig a tömegen: jön a szultán. Hat hófehér ló vonja aranyos hintaját. Ezeregyéjszakai kép. Az ünneplés hangulatát azonban ebben a percben váratlan incidens szakítja félbe. Egy egyszerű asszony tolakodik az első sorokba és torkaszakadtából üvöltözik:
- Padisah! Add vissza a két fiamat! Gyilkos!
Senki sem hallgat rá. A távolabb állók észre sem vették az incidenst: az asszonyt fél perc alatt elvezetik. A szultán arca meg sem rezdül. Úgy tett, mintha észre sem vette volna az egészet.
A kocsi továbbrobog: az éljenzés, üdvrivalgás most valóban elnyom minden más hangot.
Adjuk át a szót a szemtanúknak.
- A képviselők félkörben foglaltak helyet. Komolyan, méltóságteljesen és jelentőségteljesen ülnek karosszékeikben. A tribün baloldalán arannyal roskadásig feldíszítve, helyezkednek el a szenátorok. A sejk-ül-izlám fehér selyemruhában, zöld turbánban van: az ulémák smaragdszínű ruhákat viselnek; piros fezükön könnyű fátyol leng. A szultán felett lévő páholy tele van magas rangú katonatisztekkel, a diplomatapáholyok ezerszínű tűzben égnek. Perzsia nagykövete, Mirza Riza khán, a hercegi versíró tűnik fel leginkább állami ünneplőruhájának gyémántjaival; von Bieberstein báró, a német nagykövet, mindazt a sok rendjelet viseli, amit csak Németország és Törökország együttesen ajándékozhatott neki. Szemben a keresztény pátriárka páholya: tíz komoly, tekintélyes, szigorú arcú, szakállas férfi ül benne; feltűnő tisztelet veszi körül őket.
Pontosan egy óra tizenöt perckor belépnek a hercegek.
A rokonok: a szultán fiai és a többi Ozmán, vegyesen. Szelim, Abdul Kadir, Abdul Halim, Izeddin, Abdul Medzsid, Achmed és a többi herceg. Valamennyien egyenruhában, még a fiatalabbak is; a felnőtt hercegeken kívül ugyanis egy-két egészen fiatal legényke is bevonul. Ezek különösen élvezik a reprezentálást. Időnként a könyökükkel lökdösik egymást, suttognak, nevetgélnek és kíváncsi pillantásokat vetnek az emberek felé.
És most... hirtelen nagy csend... Itt van ő, a szultán.
Ez a kísértet, ez lenne az uralkodó? Csoszogva, görbén, hamuszürke arccal lép be és mint egy nagybeteg, vonszolja maga után a lábait. Vörösbélésű szürke katonakabátja túlságosan bő. Nem néz a gyülekezetre, csak megáll, rátámaszkodik a kardjára. Időközönként most a szakállát rángatja. Éljeneznek feléje - nem válaszol: hunyorgató szemei a levegőbe tévednek. Az ember valahogy nem tud szabadulni a hasonlattól. Egy uhu, amelyet fényes nappal előrángatnak rejtekéből. Vagy egy bűnös, aki a bíróság ítéletét várja...
Az előadói emelvényen most megszólal Ali Dzsevad bej, a szultán új első titkára. A császár trónbeszédét olvassa fennhangon. Az igazhívők ura maga nem beszél. A szultán kijelenti, hogy az alkotmányt saját jószántából állította vissza, noha "egyes rosszakaratú tanácsadói" erről le akarták beszélni. Míg Dzsevad beszél, Hamid unatkozva áll egyik lábáról a másikra, mindkét kezét hatalmas görbe kardján nyugtatva. Most az orrához akarja emelni zsebkendőjét. A zsebkendő leesik. Az ünnepségre figyelő, izgatott szárnysegédek nem veszik észre a balesetet. A szultán vár egy másodpercig, kettőig, majdnem félpercig. Senki sem mozdul még mindig. Erre a padlóhoz üti a kardját, és haragos pillantást lövell az oldalt álló kamarások felé. Most veszik csak észre, mi történt. Mintha puskából lőtték volna ki őket, rohannak felvenni és átnyújtani őfelségének császári keszkenőjét.
Dzsevad közben rendületlenül olvas tovább. Végre, végre bevégzi az alkotmánytisztelettől, szabadságszeretettől túláradó trónbeszédet. Most az egyik nagyon öreg uléma kezd szétterjesztett kezekkel imádkozni. Hangosan mondja az imát. A szultán és valamennyi jelenlévő széttárja a karját és imát mormol. Isten áldását kérik a hazára, új munkásságukra.
A rendezésbe most kis hiba csúszik be. Úgy látszik, a szultán még személyesen is akart néhány közvetlen szót szólni. Kívül, az Hagia Szófia előtti téren, ugyanott, ahol három emberöltővel ezelőtt Abdul Hamid nagyapja a húszezer fellázadt janicsárt legyilkoltatta - a nép és katonaság rivalgása tetőfokát éri. Hangos éljenzés, csok-jasázás szűrődik be a terembe: a képviselők eskütétele következnék. Azonban odakint már az ágyúk előírásos üdvözlései is megszólalnak. Az általános zűrzavarban a parlamenti szokásokban még kevéssé járatos, újonnan választott vidéki képviselőket elragadja a lelkesedés, és nem veszik észre az uralkodó torokköszörülését. Túl korán nagy robajjal állnak fel az eskütételhez - a szultán meglepetését leküzdve, egy kis karmozdulattal csendet akar inteni, de ezt mindenki félreérti, és a sok száz ember éljenezni kezd. II. Abdul Hamid őfelsége pedig egy fáradt mozdulatot tesz, megrándítja vállát és nehézkes, csoszogó léptekkel kimegy.


VIII.Ellenforradalom

Alig tért napirendre Törökország a hirtelen változás fölött - minden politikai változás lassan érik, aztán máról-holnapra bekövetkezik -, máris megindul a titkos ellenfolyamat. Miért rejtette magában a legnagyobb siker a bukás magvát is?
Törökországban az ifjútörök győzelemmel egyidőben három irányból is kezdődik a reakció. Először némán, a föld alatt, majd mind bátrabban kezd szervezkedni.
Több párhuzamos pontról indul ki ez a mozgalom. Az első kiindulási pont: maga II. Abdul Hamid. A hatalomhoz szokott politikus-császár egy percig sem nyugszik bele őszintén, hogy ezentúl az állampiramisnak csak egyszerű, reprezentáló csúcsa legyen. A szultán hatvanhat éves, ereje azonban minden látszólagos lustasága ellenére ma is rendíthetetlen. Teljes titokban, de annál nagyobb nekiszánással gyűjti az erőt a váratlan párducugráshoz. Csak kivárni és erősödni: a forradalmárok majd összevesznek a koncon.
A látszat neki ad igazat. Itt érkezünk el az ellenfolyamat második és harmadik, utolsó kiindulási pontjához. Míg Abdul Hamid a Yildizben banketten látja vendégül a képviselőket, és sokszor a hercegeket is asztalhoz kéri, ilyenkor szónokol nekik - megjött a hangja - az alkotmányosságról, addig a politikusok magányos összejöveteleken, titkos párt- és klubvacsorákon, máris kezdik klikkjeiket megalakítani. A Berlinből, Kairóból, Londonból, Párizsból, Rómából hazaözönlött emigráns mind más ember, másképp képzelte el személyi és tárgyi szempontból a győzelmes forradalom eredményeit.
Két ellenséges tábor kezd lassan kialakulni. A macedóniai központból kialakult ifjútörök párti végrehajtó-bizottság - mely a "Haladás és Egység Komitéja" nevet vette fel, túlnyomórészt katonákból áll. Enver, a kis, vékony, lányos arcú vezérkari tiszt elmegy Berlinbe katonai attasénak, de marad még elég hatalomféltő, magát veszélyesen exponált tiszt, aki nem nézi jószemmel, hogy a pecsenyét majd a nyugatról hazatért civil szalonpolitikusok és száműzetésből visszatért közigazgatási teoretikusok fogyasszák el. Ezek közt van Musztafa Kemál is, aki Szalonikiben csalódottan várja, hogy a szerencse rámosolyogjon. A Komitéban általában a polgári elemek vették át most a túlsúlyt. Ez oda vezetett, hogy a fiatal tisztek inkább lemondtak volna még a Komiténak, ennek a lassan kialakuló mellékkormánynak vezető szerepéről is, csak a civil politikusok túltengő befolyása szűnjön meg. Már elhangzott itt-ott egy-egy titkos Komité-ülésen, egy-egy temperamentumos tiszti felszólalás, mindig bizonyos személyek ellen kiélezetten. Az élén járt ebben Musztafa Kemál is, aki a forradalmár tisztek közül talán csak Dzsemál bej őrnaggyal, a későbbi miniszterrel rokonszenvezett. Enverrel - amíg a kis termetű őrnagy Szalonikiben állomásozott, - az utolsó időben lehetőleg kitértek egymásnak. Jól meglátták egymáson - hisz férfi az ilyet mindig megérzi -, hogy vetélytársak, és hogy jót nem várhatnak egymástól. Nyíltan viszálykodni azonban mégsem akartak. Kemálnak Szalonikiben most már hivatalos beosztása volt; még előzőleg elintézte, hogy a hadügyminisztérium hivatalosan is áthelyezte a szaloniki hadtesthez. Kemál tehát itt maradhatott a forradalom színhelyén.
A konzervatívoknak, az ifjútörök párt titkos ellenségeinek malmára hajtotta most a vizet egy váratlan külpolitikai esemény is: a monarchia bécsi politikai vezetősége a berlini kongresszus döntése alapján 1878-ban megszállta a déli határaival szomszédos Bosznia-Hercegovinát. Most pedig 1908-ban "de jure" is bekebelezte. Ez egyébként a nagyhatalmak revali csendes megegyezésének egyik következménye volt.
Törökországban osztrákellenes kilengésekre került a sor. Sokáig tartott ez az állapot. Az osztrák és a magyar árukat bojkottálták, az utcán pedig tüntetések zajlottak le a sok csapástól elkeseredett lakosság körében. Az annalesek feljegyezték, hogy egy fiatal magyar tengerésztiszt - aki hadihajójával éppen Konstantinápolyban állomásozott - egy ilyen tüntetés alkalmával micsoda személyes bátorsággal vágta át magát és a védelmére bízottakat a kikötői tömegen. Ez az epizód akkor bejárta a világsajtót is. A fiatal magyar tengerésztiszt: nagybányai Horthy Miklós volt, Magyarország későbbi kormányzója.
... A török nép kezdte észrevenni, hogy az új kormányzat sem olyan tetterős, mint híresztelte magáról. Az ifjútörökök azzal indultak, hogy a birodalom további megcsonkítását kell a hazafiaknak megakadályozniok - és íme, alig vannak hatalmon, máris újabb csapás éri az oszmán birodalmat. A kormányzat persze minden tőle telhetőt megpróbál: eredménytelenül. A bécsi áruk bojkottja nem ér semmit. A külpolitika szintén nem mutat fel sikert. Az egyenlőtlen erőviszonyok következtében Törökország kénytelen belenyugodni az eseményekbe. Megindul a lavina; a többi esedékes balkáni változás is beáll. Ferdinánd bolgár cár, a töröktől függetlennek nyilvánítja magát, és megtagadja az adófizetést. A görög a sokat vitatott Krétát foglalja el végérvényesen: Oroszország és Anglia állásfoglalása után az európai köznyugalmi állapot jó időre meginog. Ferenc Ferdinánd, Hötzendorfi Konráddal szövetkezik a Belvedereben, a hófburgi "öregurak" klikkje ellen, Törökország pedig majdnem kirobbantója lett egy újabb világkonflagrációnak.
Ilyen körülmények közt a török kormányzat két nagy pártja még jobban szembekerül egymással. Az úgynevezett "berlini" liberálisabb, polgári szárny feje a gólyanyakú, vézna Szabeheddin. Néhai Damad Mahmud külföldön felnőtt fia, Jusszuf Izeddin császári herceg, másodtrónörökös testi-lelki jó barátja. Bizalmas esti összejöveteleken Izeddin palotájában, a Zindzsirli Kujuban, a "Láncos Palotában" a két távoli rokon és intim barát titkos konspirációt sző. Nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy Szabaheddin a nagyvezéri állásra pályázik, Izeddint pedig - kinek mostanában igen megnőtt a szarva - császárrá kiáltották volna ki. A jövendőbeli kalifa és a szandrazámja pompásan megértették egymást. Főképpen pedig abban egyeztek meg, hogy belátták: Abdul Hamid éppúgy útjukban van, mint az ifjútörökök belső ellenfrakciója, az úgynevezett "unionisták": a "Comité pour l'Union et Progrés" - az "Egység és Haladás bizottságának" hívei.
Az ekkori török belpolitikára egyébként igen jól ráillett az a mondás, amellyel a diplomataszáj jellemezte az ifjútörök kormányzat első szereplését: "Megtették a második lépést, anélkül, hogy az elsőt megtették volna".

A zavarok kipattanásának első jele, hogy Szaid pasa, az új nagyvezér az ifjútörök komité nyomására leköszönt és visszalépett a kormány éléről. Szaid - Abdul Hamid régi bizalmas embere - nem volt az ifjútörököknek eléggé radikális. A közben kialakult belső ellenzék azonban túlságosan modern, exponált fiatal harcost sem enged a csúcsra: az új nagyvezér nyolcvanéves volt abdulhamidi hivatalnok lett: Kjamil pasa szandrazám, aki a régi éra alatt is mindig igazságos és mértékadó barátja volt az ifjútörök próbálkozásoknak - már amennyire tehette. Emiatt népszerű is volt. Nagy angolbarát: a brit orientáció lelkes híve. Anglia nagykövetét, Sir Gerard Lowthert olyan örömujjongással fogadta az ő kormányzata alatt a török főváros, hogy még a lovait is kifogták a kocsijából. A kocsit pedig a lelkes egyetemi hallgatók maguk vontatták végig a fél városon. Az öreg angol diplomata zavarodott, piruló arccal ült a kocsiban; ilyen még nem történt meg vele!
A törökség most megint Angliában látja azt az igazságos tényezőt, amelyre minden szorongatott helyzetben számíthat... Londonban jelennek meg már évek óta a legliberálisabb könyvek, emlékiratok a modernül gondolkodó török férfiak tollából.
De a török politikusok egymás közt mind jobban veszekednek és versengenek. Legújabban azért válnak ki a Komité keresztény elemei, mert a törökök intranzigens módon törökösítenek. Éppen most javasolták, hogy a kereszténylakta vidékek iskoláiban is kötelező legyen a török nyelven való tanítás; a keresztények végül is kiléptek. Az eddig kizárólag muzulmán katonaságot is feltöltik a keresztényekkel: ez sem tetszik sok embernek, hiába hirdeti éppen Musztafa Kemál őrnagy is a szaloniki helyőrségben a hadsereg reformjának azonnali szükségességét. Az "unionisták" tábora gyérül, a liberálisoké szaporodik. Kalapos, fez nélküli férfiakat, fátyolozatlan nőket támad meg a külvárosokban a bigott csőcselék. Megalakul a "Mohamedán Liga". A papság, különösen a kisebb papság; a hodzsák kezdeményezték. A magasabb rangú, képzettebb papok, az ulémák, a "teológia doktorai" távol tartották magukat a ligától.
A helyzet forr és érik. Az öreg Kjamil rendet akar teremteni, és egy szép napon végre ki akarja tessékelni a kormányból a túlzó minisztereket. Az unionisták és a liberálisok erre nyíltan összecsapnak. Sőt, mi több, a döntő parlamenti ülés reggelén újabb puccs robban ki. A Komité-emberek, néhány százan, fiatal tisztek, berohannak a parlamentbe. Musztafa Kemál nincsen köztük, bár nemrég egy távolabbi szolgálati útjáról Szalonikibe hazaindulva Konstantinápolyba érkezett. A tengeren fenyegetőleg hadihajók vonulnak fel - és erőhatalommal lemondatják a kormányelnököt. A szultán nem mer, sőt talán nem is akar még nyíltan színt vallani: ellenkezés nélkül aláírja az új miniszterelnök, Husszein Hilmi pasa, a volt forradalmi macedóniai kormányzó kinevezését. A fiatal tisztikar diadalmasan felujjong: sikerült megvédeni a Komité nehezen kivívott túlsúlyát. Musztafa Kemál rosszallva csóválja fejét, amikor Konstantinápolyból néhány nap múlva útnak indul Szalonikibe, tudja, hogy a puccs láttára ellenségeik is hangtalanul, ösztönösen egy sorba fognak tömődni. Kemálnak igaza is lett: a reakció még egyszer összefog és egyszerre elsimulnak köztük az eddigi, kisebb-nagyobb árnyalati különbségek.
A közös veszély láttára tehát létrejött az egységes "Komité-ellenes" front is. A liberálisok most még nagyobb aktivitásra határozzák el magukat.
Egyelőre azonban még nem tartunk itt. Most még csak a Komité és a liberálisok belső politikai viharai dúlnak. Az ellenzék szervezkedik és csak újabb alkalomra vár, hogy közben megnövekedett és a szultán által most már titokban erősen támogatott erejét megmutathassa. Abdul Hamid - yildizi magányában - mindenkivel szívesen összeáll, hogy a gyűlölt ifjútörök Komitét megbuktathassa. Izeddin mint trónörökös és Szebaheddin terveiről vagy nincs, vagy ha van is, csak igen homályos tudomása. Nem törődik vele; elhamarkodott lépés volna most, amikor még közvetlen veszély nem teszi indokolttá a Komité-ellenes frontot felrobbantani.
Mindenesetre bizonyos, hogy a szultán a maga részéről - hiszen óriási vagyona van - minden elégedetlenkedőt és széthúzást támogatni fog, anyagilag is. Ez pedig döntő. Musztafa Kemál,
a szaloniki alőrnagy érzi, tudja, a Konstantinápolyban legutóbb látottak óta, hogy valami nagy erőpróbának még jönnie kell. És előérzete nem is csalja meg.

Nyugaton 1909-et írnak. Egy év sem telt el a "vértelen forradalom" óta. És most megint elég egy szikra, éppúgy, mint annak idején Niazi bej jelentéktelen egyéni akciója, hogy a lavina elinduljon. A kiváltó okot most Husszein Fehmi bejnek hívják. Szürke kis újságszerkesztő. Valami ókonzervatív irányú, egyházilag támogatott lapocskát csinál, kis párszobás szerkesztőségben. A lap persze élesen támadja az ifjútörököket. Állandóan kellemetlen személyi dolgaikat szellőzteti. Egy éjjel aztán a galatai hídon Fehmit hátulról, orvul lelövik. A kis szerkesztő ott, a helyszínen kileheli lelkét. A tettes - ki lehet más, mint ifjútörök? - nem kerül soha elő. Az ellenzék és a papság a kormányt vádolja, amiért a bűnöst futni hagyták. A temetés - ezernyi hodzsa és uléma segédlete mellett - óriási politikai tüntetéssé fajul. A szultán engedélyt ad, hogy a szerkesztőt mint éppen az ifjútörökök által hirdetett új sajtószabadság első vértanúját, a díszes Mahmud-Türbébe temessék, II. Mahmud, Abdul Aziz és a többi országnagy koporsója mellé. Titkos kezek röpiratokat osztogatnak a nagyon is nyugatias reformoktól még húzódozó nép között. Tartalmuk: íme, az új urak eddig mást sem tettek, mint saját zseb- és álláséhségüket elégítették ki. Közben az ország területeket veszt és folyton szegényedik. A központilag irányított, titkos propaganda gondoskodik a hibák felnagyításáról és a nép kiábrándításáról. Három hónap is alig telik el az utolsó Komité-puccs óta, amelyet Kemál is Konstantinápolyban élt végig - amikor 1909. április 13-án kora hajnalban elérkezik az ellenforradalom kitörésének perce.
A legénység a kaszárnyákból reggel hat óra felé kivonul a konstantinápolyi utcákra. Abdul Hamid a maga embereinek, főleg Nadir Agának és nem utolsó sorban saját fiainak segítségével, a háttérben alaposan megszervezte katonailag az ellenforradalmat. A konstantinápolyi hidakat, a főváros ütőereit legénység zárta el. Mindenütt ágyúk és géppuskák. Az ifjútörök tisztek megkötözve hevernek a kaszárnyafogdákban. A konstantinápolyi első hadtest húszezer embere betölti Sztambul utcáit. Az Hagia Szófián a próféta hatalmas zöld lobogója leng. Kurd és más fanatikus csapatok keresik halálra a pogány, vallástalan ifjútörök politikusokat. A néhány száz elszánt tiszt itthon maradt részét pedig elfogják, megölik, aki tud közülük, menekül. Csak azok kerülik el a veszedelmet, akik ebben az időben Macedóniában, az ifjútörökök fellegvárában tartózkodnak. Fiatal tisztek tehát sehol sem láthatók: csupa altiszt, továbbszolgáló, őrmesterből lett deresfejű vén hadnagy - a huszonnégy éves ifjútörök vezérkari kapitányok halálos ellenségei és irigyei - vezeti a csapatokat. Szerencséjére Musztafa Kemált ez a vérengzés Szalonikiben találja. Ha még pár hónapig Konstantinápolyban marad, bizonyára az ő feje is gurul, és a nevéhez fűződő egész korszak talán elmaradt volna Törökország történelméből.
Az ellenforradalom szinte gombnyomásra működik. Az eddig félreállított abdulhamidi vezetők percek alatt újonnan átvett parancsnoki helyeiken vannak. A legénységnek az eltelt néhány hónap már nem volt elég, hogy régi uraik arcát és parancsoló hangját elfelejtse. Az ifjútörökök Konstantinápolyba vezényelt elitgárdája, a Szalonikiből áthelyezett egyetlen vadászezred is, látván a túlerőt, rövidesen leteszi a fegyvert, sőt átpártol. Mintha a régi katonaelődök, a janicsárok lázadása ismétlődnék meg a Boszporusz partján. A lázadók vezére a görögverő Edhem pasa. Ő lesz az új hadügyminiszter: a csapatok ismét felvonulnak a főváros belsejében, arra a híres emelkedésen álló térre, az Hagia Szófia és a Parlament elé. "Ultimátumban" követelik a szultántól most már az egész kormány eltávolítását. A szultán - látszólag nehezen - beleegyezik. Újra a reakciós, öreg Kjamil lesz a nagyvezér. A szultán mindenkinek amnesztiát ad - mindössze néhány exponált ifjútörök, köztük a kormánylap képviselő-főszerkesztője -, az arab Mahomed Arszlán, egy valódi sivatagi emír, esik áldozatul az ellenforradalom dühének. Az ellenforradalom második napján aztán Nazir pasát nevezi ki a szultán az első konstantinápolyi hadtest parancsnokának. Ez a hadtest van a fővárosban: ez dönt el mindent. Nazir rendet is csinál a lázongó közkatonák közt.
A legények az elmúlt két nap alatt másfél millió éles patront lövöldöztek szét Sztambul utcáin. Rengeteg ártatlan ember sérült meg a szertecsapkodó golyóktól. Konstantinápolyban, a főútvonalakon alig maradt ép ablak. Az idejében elmenekült néhány ifjútörök tiszt pedig harmadik nap elérte Szalonikit.


IX.Abdul Hamid bukása

Szalonikibe a sztambuli ellenforradalom híre csak harmadnap jutott el. A szalonikiek látták, hogy nincs veszteni való idő. A 3. hadtest állomásozott itt. A hadtestparancsnok, Mahmud Sefket pasa, magas, sovány, mélyen ülő szemű arab aszkéta - őt tartotta annak idején von der Goltz pasa a legtehetségesebb török tábornoknak - összehívatta az összes elérhető tiszteket, és szó szerint a következő beszédet intézte hozzájuk:
- Bajtársak! A Konstantinápolyból érkező hírek most már világosan mutatják: a despotizmus megkísérelte, hogy feltámaszsza önmagát. Az új kormányt törvénytelennek tartom. A főváros összes hatóságait értesítettem, hogy hadtestünk azonnal Konstantinápoly ellen indul. Bármibe kerül is, az alkotmányt visszaállítom. Az összes intézkedéseket megtettem. Tőletek, barátaim, pedig feltétlen engedelmességet követelek.
Ez világos beszéd volt. A tisztek új esküt tesznek most Sefketnek, hogy engedelmeskednek. Huszonegyedikén indultak el sebtében a vidékről Szalonikibe összpontosított csapatok: a "Hareket Orduszu", a "Felszabadító Hadseregek". Ezt a nevet a tartózkodó modorú, szürkeszemű, szűkszavú alőrnagy, Musztafa Kemál ötletéből kapta ezt a hadsereg.
Musztafa Kemált Szalonikiben érte a riadó. Amint az első, szinte ágyúkból felriasztott fővárosi bajtársak megérkeztek mindenféle utakon Szalonikibe, és a Kristálypalotában elmondták a történteket, Kemál rossz álmait látta beteljesülni. Megsejtette előre! A döntő leszámolás még csak most fog elérkezni. Abdul Hamid, a Vörös Szultán feltámadt; a régi ellenség erősebbnek és veszélyesebbnek bizonyult, mint ellenfelei valaha is hitték! A dzsehenne összes lakói újra felszabadultak, és a reakció börtöne, bitója újra ott kísért a már szabadnak hitt összeesküvők élete felett! Itt sürgősen cselekedni kell, cselekedni teljes erőből, mert magáról az életről van szó.
Musztafa Kemál a Konstantinápoly ellen vonuló hadsereg egyik újonnan szervezett hadosztályának lesz vezérkari főnöke. Egész nap, egész éjjel folyik a vidékről érkező csapatok rendezése, átcsoportosítása. Tüzérséget, lovasokat osztanak be. Küldöncök futnak Musztafa Kemál sebtiben felállított irodájából
a főparancsnokhoz, Mahmud Sefkethez és a többi hadosztályparancsnokság vezérkari irodájába. Még arra is volt ideje, hogy Mahmud Sefket helyett kiáltványt fogalmazzon meg Konstantinápoly lakosai számára.
Tündéri gyorsasággal talpon áll a csapat.
Indulás Konstantinápoly felé. A döntést nem lehet tovább halasztani.
A "Felszabadító" hadsereg útnak indult. A menet élén ott üget Musztafa Kemál szürke, tábori egyenruhában, karddal, revolverrel oldalán. A végeláthatatlan karaván poggyásszal, szerkocsikkal; vonaton, lóháton, teherkocsikon vonult a főváros felé. A fehér sapkás menetnek nem is akart vége szakadni. Angol szemtanúk mondják, hogy a felvonulás német pontossággal történt. Huszonkettedikén érték el és zárták körül Konstantinápolyt.
A Csataldzsa-vonal, a Balkán felé Konstantinápoly kulcsa máris az övék volt.
Felsorakozva várja most a hadsereg a tartalék beérkezését. Másnap megérkezett az is.
A fontos csataldszai kulcsállásokat a szalonikiek vér nélkül, csellel szerezték meg. Kemál és vezérkari tiszttársai az örömtől valósággal ujjongtak. Így történt ez:
Délután a konstantinápolyi parlamentben ülés volt. A képviselőház ugyanis állandó tanácskozásokat folytatott. Egyszerre csak katonaság jelent meg: a közeli hademkőji, a fővárostól mintegy harmincöt kilométerre fekvő városban állomásozó helyőrség vonult fel. Beszélni óhajtanak a képviselőház elnökével. Ez leszáll az emelvényről, és beszédbe ereszkedik a hadsereg szónokával, egy hatvanéves, fehér hajú őrnaggyal. Az őrnagy szavaiból kiderül, hogy a hademkőji ezred itt áll rendelkezésre, készen az uralkodót élete és vére árán megvédeni.
Az elnök meg van hatva és csodálkozik: milyen naiv és derék öreg fiúk ezek! Köszöni hűségüket, de az országgal és a szultánnal nincs semmi baj; nyugodjanak meg. Igen jól érzi magát, és ők, a képviselők ígérik, hogy majd a jövőben is megvédelmezik. Az ezred erre visszamenetel a pályaudvarra. Ott azonban az a meglepetés éri, hogy üres a sín; nincs jelzés, nincs vonat hazafelé. Csak másnap - a csapatok még mindig ott táboroznak a pályaudvar mellett - derül ki a valóság.
Hademkőj fontos vasúti gócpont a Balkán felé. A szaloniki tisztek titkos barátai, a hademkőji tisztikar néhány fiatalja, a kapott utasításhoz híven, előző nap ráijesztett a dinasztikus érzelmű öreg hademkőji tisztekre, hogy a szultán és a kormány veszélyben van: azonnal induljanak megvédésére a fővárosba.
A trükk hosszas tanácskozások után sikerült is: a Hamidhoz hű ezred Konstantinápolyban rekedt. A szalonikiak pedig vidáman, kardcsapás nélkül jutnak a fontos kulcsváros Hademkőj birtokába.
Április huszonharmadika péntekre esik. A mohamedán heti ünnepére. A szultán, mintha mi sem történt volna, szabályszerűen, nagy lelkierővel megtartja szokásos szelámlikját. De ez a nap nem hozott ünnepet vagy nyugodalmat a kalifa számára. II. Abdul Hamid éjjel-nappal fenn van és intézkedik. Személyesen megy, napjában többször is, hű gárdájához. A gárda tényleg hű az uralkodóhoz; amikor egyszer nemrég a szultán kissé későn jött le a szelámlikhoz, halállal fenyegetett meg minden udvaroncot, ha jó uruknak haja szála görbült. Az óriástermetű albánok és kurdok naponta nagyszámú török fontot kapnak aranyban és papírban. Tele van vele a zsebük. A Yildiz fölött, alkonyattól napkeltéig, óriási fényszóró köröz. Ugyanezen a napon, huszonharmadikán, a közeli San Stefanóban, az idejében elmenekült és most a csapatokkal visszatért török képviselők egy töredéke "csonka parlamentet" tart és Abdul Hamid letevéséről tárgyal.
Egy családi tanács, az Ozmán-házbeli hercegek színpadias intermezzója nem tudja a sors kerekét megállítani. A személyes zsarnokságnak most már buknia kell. A bánat késői; a bebörtönzött, tönkretett, megölt, kivégzett, őrületbe kergetett áldozatok tömege már előre beleírta a Kiszmet könyvébe kiomló könynyével és vérével a kényúr végzetszerű bukását. Erről gondoskodnak a fővárost körülvevő Felszabadító Csapatok. Musztafa Kemál naponta vizsgálja revolvere tölténytárát: nem lehet tudni, ostrom lesz-e, vagy kapituláció?
Amint a huszonharmadikai hercegi tanácsnak végeszakadt, a seik-ül-izlám, aki eddig Abdul Hamid pártján volt, személyesen ment ki - sérthetetlen főpap - a várost körülvevő magaslatokon álló ifjútörökökhöz tárgyalni. Az út eredménytelen maradt. A seik-ül-izlám üres kézzel tért haza. Másnap, huszonnegyedikén éjjel, a csapatok egyszerűen megkezdik a bevonulást a városba. Musztafa Kemál is az előretörők közt van karddal, pisztolytáskával oldalán. Előre kidolgozott terv szerint haladnak lépésről lépésre. Egyes fontosabb stratégiai pontokat rohammal kell elfoglalniok. Néhány ellenálló kaszárnya ablakából kipuskázott, véres, vörös fezes "aszkárik", közkatonák buknak ki - halálratalálva, az úttestre. A városi helyőrség zöme azonban, az amnesztia biztosítása után, megadja magát. Fegyvereit letéve, elvonul. A szaloniki tisztek még mindig vállrózsák, kitüntetések, rangjelzések nélkül rohamoznak. Ezeket még a közkatonák megnyerése céljából elindulások előtt vették le sötétkék és szürkés színű zubbonyaikról.
A főváros órák leforgásán belül az ifjútörököké.
Azonban a győzelem még nem teljes. Az óriási várost az új emberek katonáinak tízezrei szállják meg: de az oroszlán barlangjához, a Yildizhez még távolról sem szabad az út. Már pedig mindenki tudta, hogy a Yildiz bevehetetlen. Legalábbis néhány hónapig sikeresen védelmezhető. Ennivaló bőven van itt felhalmozva; kaszárnyáiban tízezer elszánt, pompásan felfegyverzett és harci zabon tartott vad, császári gárdista tanyázik. A szultáni gárda eladta magát a szultán csengő aranyaiért, de most tisztességgel állja is az üzletet, amint az rendes zsoldossereghez illik. Ezeket a megvásárolt és mégis lelkes testőröket összes ágyúikkal sem füstölik ki az ifjútörökök egyhamar. Az ostrom pedig világraszóló botrány lenne. Az egész akció sikerét és az új rendszer tekintélyét tehetné kockára, ha idáig engednék fajulni a dolgokat. Mit szólna ehhez a világ és az érdekelt hatalmak? És egyéb szempontok is vannak: mi lenne a szultánnal, a Yildiz kazamatáiban őrzött kétezer ifjútörök foglyával, túszával? Hisz az utolsó napokban minden gyanús embert elfogatott és bevitetett a szultán. Sőt, még saját legújabban kinevezett ellenforradalmi minisztereit is arra kényszerítette, hogy éjjel a palotában aludjanak. Gyanakodott, hogy a reménytelen helyzet láttán hű emberei titokban esetleg egyezkedni akarnak majd az ifjútörökökkel. Akkor hát csak legyenek ezek az urak alaposan odaláncolva a szultán elsüllyedő csónakjához!
Mahmud Sefket generális mindezt igen alaposan meghányta-vetette katonai és politikai vezérkarával. Musztafa Kemál is ott tanácskozik többször a fővezérrel. Nem, a szultán fellegvára ellen nem lehet felvonulni. Abdul Hamid elrontotta ugyan a dolgát azzal, hogy óvatosságból fedezni akarta a hátát is, és nem mert eleinte egyik küzdő fél pártjára sem állni - de ha Abdul Hamid határozatlan is volt, nem ugrik-e a nyúl a vadász arcába is, ha végleg megszorítják? Mahmud Sefket egyelőre nem szánta rá magát az ostromra.
Kétség nem fér hozzá, hogy a vörös szultán lövetett volna, ha az ifjútörök serege közeledik a tíz méternél magasabb és több ölnyi vastag, szúrós cserépfedelű betonfalakhoz. A magas Yildiz tetejéről úgy pásztázza végig - különben is a legmodernebb fegyvereivel és ágyúival - a testőrség az alulról rohamozó balkáni bakákat, hogy hírmondó is alig marad belőlük!
Konstantinápoly egész lakossága ébren van ezen az éjjelen.
Egyelőre azonban nem történik semmi. Ellenben a legvadabb hírek keringenek. Így telik el az éjszaka. A főváros lakossága persze semmit sem tud arról, hogy titokzatos, izgatott tárgyalások folynak még a következő, egész hosszú nap is a szultán és az ifjútörökök részéről egyaránt. Állítólag már ki is tűzték volna a fehér lobogót a Yildizre. Mert az ifjútörökök, mondják, ígéretet tettek, hogy meghagyják trónján Abdul Hamidot. Mikor azonban, szól a hír tovább, a macedóniak elindultak a kacskaringós úton, s a Yildiz lőtávolába értek, sortűz ropogott rájuk a falról. Ellenőrizhetetlen mindez. Puskaropogást azonban valóban lehetett hallani éjjelente a palota irányából. Abdul Hamid - ezt mondják - állítólag tízmillió török fontot ígért az ifjútörök vezetőknek, ha békén meghagyják a trónján. Mindezek mesék. Még a minden Abdul Hamidot kompromittáló adatot hangyaszorgalommal gyűjtő későbbi ifjútörök kormányzat sem tudott erre nézve bármilyen hitelesnek látszó adatot felhozni. Ellenben utólag kiderült, hogy a szultán éjjel sürgönyzött az Örményországban állomásozó 4. számú hadtestnek, hogy azonnal jöjjenek Konstantinápolyba segítségére. Az örmények földjén álló negyedik hadtest azonban egyszerűen azt válaszolta, hogy nem jön. Esze ágában sincs. A szultán most még próbál valamit: kitűnő, gyors kezű ügynökei révén sikerült Albániában egy régen lappangó, néhány napos kis szeparatista forradalmat életrelobbantani. Az ifjútörök seregnek azonban esze ágában sincs az albániai hírekre visszafordulni. A főváros birtoka most mindennél fontosabb.
Végre felvirrad április huszonötödike. A nap úgy süt, mint máskor, száz és ezer éve, ezeken az istenáldotta, gyönyörű boszporuszi partokon - éppen úgy, mint azon a régi, régi hajnalon, amelyen II. Abdul Hamid, a vörös szultán ébredt uralkodásának első napjára.
Villámgyorsasággal terjed el dél felé Konstantinápolyban a szenzáció híre: a palota megadta magát!
A szultán megbízottai - úgy mondják - megegyeztek a katonaság vezetőivel: a hadsereg meghagyja a szultánt a trónon, csak felügyelet alá helyezi, és garanciát vállal trónjáért, életéért. Az események filmszerű gyorsasággal peregnek. Az ifjútörök csapatok bevonulnak a Yildizbe, a gárdát lefegyverzik, és az albánok, szíriaiak, elvonulnak. Állítólag a szultánnak sok személyes fáradságába került erre rábeszélni őket. Kétezer yildizi fogoly kiszabadul. Az udvar több száz tagja, titkárok, kamarások, tisztviselők, a balminjusiftluji-i fogolytáborba vándorolnak. Az egyszerű alkalmazottak, lakájok, palotaőrök, eunuchok, szakácsok, lovászok a Régi Szerájba kerülnek. A nőket, a hárem alkalmazottait is ugyanide internálják. Abdul Hamid maga négy feleségével, fiaival és két hűséges titkárával, meg néhány tucat szolgával a palotában maradt.
Egyelőre azonban sehol sem lehet a szultánt megtalálni. A forradalmi csapatok, politikai ágensek végigkutatják az egész titkos palotalabirintust - rendőrkutyákként szaladnak egyik pavilonból a titkos összekötő folyosókon át a másikba a szultán nincs sehol. Közben bealkonyodik, és abbahagyják a keresést. Az a hír terjed el, hogy a szultán titkos földalatti folyosón megszökött. Mások szerint megölte magát.
A másnap reggel hozza meg a rejtély nyitját. Kiderült, hogy Abdul Hamid az első izgalmas órákat és az éjszakát is egy elsötétített titkos kabinetben töltötte.
Másnap azonban váratlan fordulat következik be. A politikusok szembehelyezkednek a katonasággal, és kijelentik: a szultánnak le kell mondania, a hadseregnek nem volt joga megállapodást kötni. Miután pedig a palota már úgyis a hadsereg kezén van, nincs sok értelme, hogy a vesztett ügyért valaki is exponálja magát. II. Abdul Hamid császárnak, a "tengerek és szárazföldek urának", az igazhívők kalifájának sorsa ezzel meg van pecsételve.
Három bátor képviselőt bízott meg az egyelőre még mindig csonka, mindenek fölött döntő parlament - Mahmud Sefket fővezér felügyelete alatt -, hogy a "nemzet elhatározását" tudassák a császárral. A sejk-ül-izlám, aki pár nappal ezelőtt még Abdul Hamid megbízásából vezette a tárgyalásokat, közben fetvát adott ki: a népnek joga van lemondatni a császárt. A három férfit a vakmerőbbek közül válogatták ki. Mert az a hír jött, hogy a szultánnak a legvadabb dührohamai vannak és fenyegetőzik, ha támadás éri, szitává lő mindenkit. A hármas deputáció két tagjának, főképp az egyiknek, Carasso effendi képviselőnek feljegyzéseiből, meg egy akkoriban török szolgálatban álló, magas rangú francia csendőrtiszt-írónak hiteles adataiból pontosan tudjuk hogy folyt le az utolsó drámai találkozás.
Délután három óra felé érkeztek meg a képviselők a Yildizbe. Az előszobában a szultán utolsó hű titkára, Ali Dzsevad bej fogadja őket, olyan szertartásosan hűvös előzékenységgel, ahogyan a legnagyobb úr titkárához illik, amikor alattvalók jelentkeznek kihallgatásra. Följegyzi a neveket és bekopogtat felséges gazdájához.
Harminc még megmaradt fekete szolga kísérte a képviselőket a szultán magánlakosztályaihoz. Meleg tavaszi nap volt. A képviselőkön vékony, de ünnepélyesen sötét ruha van.
Mikor kijön, már jóval kevésbé szertartásos. A homlokáról gyöngyözik a veríték. Azzal jön ki, hogy a szultán nem fogad senkit. Nagyon fel van indulva őfelsége - mondja -, életveszélyes a bemenet. A küldöttség vezetője, Esszad pasa, daliás, hírneves tábornok erre kijelenti, hogy ők pedig mégis bemennek.
A titkár óva inti őket: a szultán pompásan céloz: több revolver is van nála. Az utolsó napokban a császár mozdulatlanul, órák hosszat ül díványán, csak néha moccan meg, hogy végigsimítson arcán. Amióta a lesújtó hírt megkapta, hogy megcsalták: le kell mondania, mert a hadsereg nem tartja őt, csodálatos dolog játszódott le vele. Az a különös lelki folyamat, amely annyiszor ejti varázsába az utolsó, meg nem változtatható percekben a veszélynek kitett ember lelkét. Abdul Hamid a hatvanhat éves férfi, mozdulatlan transzba tehetetlenülve, megbabonázva, egyszerűen semmit sem volt hajlandó az utolsó napokban cselekedni. Mint az álmában futni akaró, de valami varázslat miatt nem tudó embert, földöntúli megbilincseltség szállotta meg az utolsó pillanatban, midőn látta, hogy minden elveszett. Az utolsó utőkártyáját, a Yildizt is kiadta a kezéből: becsapták - mit várhat még?...
Ez a tragikus varázs kezd felengedni - a titkár óva inti ebben a veszedelmes pillanatban a küldöttséget. Ezek azonban cseppet sem félnek - végszükség esetén náluk is van fegyver. A titkár az ajkába harap - ezt is meg kellett érnie. De nem szól semmit. Sajátságos módon néz a három elszánt emberre. Megrántja vállát és bevezeti őket a széles, hosszú folyosóra. Innen már egyenesen a szultán belső szobáihoz visz az út.
A császári szoba ajtaja elé megérkezve egész negyedóráig kell várni. Valami ösztönös tisztelet kezd ezalatt lassan elhatalmasodni a küldöttségen a bukott császár személye iránt. Némán állnak a küldöttség tagjai az ajtó előtt. A várakozás pedig nyugtalanító valami.
Végre kinyílik. A titkár jön ki.
- Őfelsége kéreti az urakat - jelenti a sápadt fiatalember.
A császár ott áll a szoba közepén, tétovázó mozdulata "szüntelen ingadozás menekülés és támadás közt". Pecsétes, gyűrött, fekete civil ruha van rajta. Feze mélyen, ferdén a szemébe nyomva. Szakállát már napok óta nem gondozta, fésülte; rendezetlen, kócos, boglyas hajcsomó. Most látszik csak, milyen öreg ez az ember.
A szultánt, mintha villamos áram járná át, mikor a három ember ösztönszerűen keresztbefont karral, mélyen meghajolva, belép. Izgatottan lép feléjük. Hangja, mintha nem is az övé lenne. Szaggatottan kérdi:
- Mit akarnak?
Esszadot akarata ellenére is hatalmába keríti az a babonás tisztelet, amelyet ellenségei is éreznek, ha szembekerülnek a szultánnal. Remeg a hangja, amikor belefog annyiszor átgondolt mondanivalójába:
- A sejk-ül-izlám kiadta fetváját. Ez "igennel" válaszol arra a kérdésre, szabad-e jelen körülmények közt a nép képviselőinek a padisahot lemondatni. A próféta azt mondja: "Ha a padisah megteszi kötelességét, engedelmességgel tartozunk neki. Ha nem, letehetjük a trónról".
Hamid egy darabig hallgat. Maga elé néz, majd csendesen válaszol:
- Nem tehetek semmiről... Én mindig csak jót akartam...
Könnyek gyűlnek az uralkodó szemébe. Úgyszólván csak most ismerte meg és most szerette meg népét. Így viszonozzák a szeretetét?
- Mit tegyek? - folytatta, mintegy önmagának. Majd hirtelen felkapja a fejét: - Esküdjenek meg nekem, hogy igazat beszélnek, és hogy legalább az életemet, a családomat kímélik! Esküdjenek meg, hogy ezt az ígéretüket a jövőben sem szegik meg!
Esszad pasa hangja most már fölényesen cseng. Nem fél már a Nagyúrtól. Inkább sajnálja. Olyan kíméletes akar lenni, amilyen csak lehet.
- Nyugodjék meg, Felség. A nemzetgyűlés vállalta a garanciát. Felséged ebben olyan biztos lehet, mint a saját szavában. Nem fogjuk kormányzatunkat becstelenséggel kezdeni.
- És mit akarnak velem?
- Felséged sorsa felett a nemzetgyűlés dönt.
A szultán tekintete újra elrévedezik.
- ...Megnyertem a görög háborút... A történelem fogja majd megmutatni, mennyit tettem az országért... Bosszút akarnak?
- Az alkotmány lehetetlenné teszi, hogy bárkit is igazságtalanság érjen...
- És hová akarnak vinni?
- Felséged tartózkodási helyéről majd a nemzetgyűlés határoz szintén. Ismétlem, Felségedet semmi igazságtalanság nem fogja érni. Csakis tökéletes, teljes vizsgálat lefolytatása esetében lenne helye bármilyen jogszerű konzekvencia levonásának. Erre azonban biztosítom Felségedet, hogy senki sem gondol. Kérem, ne nehezítse meg a dolgunkat, Császári Felség. Valamennyiünk érdekében cselekszik, amikor...
Esszad kérő hangját hirtelen ajtócsapkodás szakítja félbe. Nem történik semmi lényeges, csak egy csinos kisfiú szalad be a szobába. A császár legkisebb fia. Odaszalad az apjához és átöleli. Az is őt. Az apa megsimogatja a gyermek haját. Fél karjával átölelve tartja. A fiúcska hangosan elzokogja magát. A deputáció tagjainak szemében is könny ül. A gyermeket minden török imádja.
- Esküdjenek meg, hogy ezeknek nem esik bántódásuk! - a szultán hangja rekedt és fátyolos.
A három úr eskü helyett elköszön. Megbízásuk véget ért. Ők nem a szultán alattvalói - nekik a nemzet parancsol.

A nemzetgyűlés pedig nem volt szentimentális. II. Abdul Hamid, a vörös szultán nem maradhat Sztambulban. Szalonikibe, az ő forradalmi fellegvárukba vitetik. A néptribunok efölött jó ideig vitáztak. Végre megegyeztek. Ismét hármas bizottságot állítottak össze. De most már nem udvarjárt, régi képviselőket, hanem három nyers beszédű katonát küldenek. Huszni pasa tábornokot, Ghalib ezredest és Ali Fethi bej őrnagyot jelölik ki a súlyos feladat teljesítésére.
Huszni pasa ezt mondja a történtekről:
- Kilenc órakor este indultunk a Yildizbe. A szultánnal kellett közölni elhatározásunkat: Szalonikibe küldjük. Az előszobában a titkárral, Dzsevad bejjel találkoztunk. Felkértem: vezessen a szultán elé. Dzsevad így válaszolt:
- A szultán jól céloz. Még soha nem tévesztette el a célpontot. Kíméljék az én életemet és az Önökét is. Mert, ha megmaradnak amellett, hogy be akarnak menni, elvesztem. Csodálatosan biztos keze van.
- Így válaszoltam - írja tovább a forradalmi generális: - A feje, Dzsevad bej, az enyém. Akár ebben a percben is megölethetem. Menjen és tegye, amit parancsoltam. Mondja meg Abdul Hamidnak, hogy beszélnem kell vele. Róla és az ő életéről van szó, nem másról.
Ghalib bej és Fethi bej az ajtó elé álltak. Én magam beléptem, a szultán felé közeledtem és nagy tisztelettel köszöntöttem.
- Remélem, Felség, méltányolni fogja megbízatásom nehéz voltát. A nemzet és a hadsereg parancsára jöttem ide, hogy Felségeddel az életéről beszéljek. Felséged élete a népnek és a dinasztiának egyformán fontos. A nép nem kívánja, hogy Felségeddel szemben erőszakot gyakoroljunk. Semmitől sem kell félnie. Biztosítom erről. Ha óhajtja, kész vagyok erre meg is esküdni. Felséged életét garantáljuk. Semmi sem fog történni Felségeddel. Ismeri elődei történetét. Fivérének, Murádnak szomorú sorsa bizonyára emlékezetében van még Felségednek. Szomorú és tanulságos történet nemcsak a két uralkodó, hanem az oszmán nép számára is. Mi soha többé nem óhajtunk hasonló eseményeket. A nép sem akar ilyesmit többé. De a nemzetgyűlés határozata visszavonhatatlan. Két szultán, az új meg a régi, nem élhet egy városban. Ez Felséged és a nemzet érdeke egyaránt.
A szultán szomorúnak és bátortalannak látszott. Röviden válaszolt.
- Megértem Önt. Mit óhajt tehát?
- Szalonikibe akarjuk vinni, Felség!
Abdul Hamid visszadöbben.
- Mit mond? Miért menjek Szalonikibe? Én már öreg ember vagyok. Beteg vagyok. Napjaimat a Csiragánban akarom befejezni, ahol születtem, ahol Murád is meghalt. Ott van az én helyem. Vagy pedig hagyják meg szabadságomat és engedjenek békén Európába menni.
Meghajoltam, anélkül, hogy válaszoltam volna. Kézmozdulattal jeleztem csak, hogy a nemzetgyűlés parancsa ellen lehetetlen cselekedni.
Abdul Hamid - idős már, és régen szívbeteg - ájultan hanyatlott hátra. Feleségei rohantak hozzá, vizet öntöttek arcára, közben hangosan siránkoztak sorsuk fölött.
Amikor Abdul Hamid magához tért, fiai és lányai unszolására végre is beleegyezett, hogy alávesse magát a nemzet akaratának.
Intézkedtem, hogy fogják be a kocsikat...

A szultán másnap délben indult el a pályaudvarról. Ezernyi régi hívőből mindössze két fia, három szultána, négy felesége, öt öreg szolgálóasszony és kilenc komornyik kísérte. Az útvonal és a pályaudvar tele van katonával. Mindenütt az ifjútörökök csapatai alkotnak sűrű sorfalat. A kíséret csak a legszükségesebb csomagot viheti magával. A nők és gyermekek azonban nem sírnak: bizonyára rettegett és imádott uruk tiltotta meg nekik. Abdul Hamid hozzátartozóit ne sajnálgassa a tömeg! Ő maga is bátran, nyugodtan viselkedik. Visszautasítja, mikor fel akarták segíteni a modern, magas lépcsős vasúti kocsi peronjára. Egyenesen, mereven tartja magát sötétkék egyenruhájában, amelyet nem volt hajlandó levetni. Hagyták.
A ragyogó új, villanyvilágítású szalonkocsi még egy ideig ott áll a pályaudvaron. Várni kell, valami vonatjelzés késik. A szultán eltűnik a leeresztett függöny mögött. A sötét, homályos, óriási üvegcsarnok visszhangos lármája nagyvárosiasan hat. Pedig utas nincs. Senkit sem engednek be a különvonat indulásához.
A kísérteties csendbe pont félháromkor éles fütty hasít bele. Az őrtálló katonák tisztelgésre emelik puskájukat. A szerelvény lassan kigördül. A közönség kinnrekedt a pályaudvar előtt. Nem is tudja meg, mikor indult a vonat. És egy perc múlva már a pályaudvar napvilágos félkörében, egyre gyorsabban rohanó fekete csík jelzi, hogy örökre elhagyta fővárosát az uralkodó.
A boszporuszparti mesés fővárost, amelynek hatvanhét évéből harminckettőn át ura volt.
...Vékony, szürke csík úszik ott kinn a csarnok előtti szabad térségben a levegőben. A vonat régen eltűnt, elkanyarodott. Aztán lassan a füst is elszállt.

A Vörös Szultán nincs többé. Eltűnt, elbukott a történelem süllyesztőjében. Musztafa Kemál, az ismeretlen vezérkari alőrnagy megnyugodhat. A sors különös iróniájából a bukott szultánt odaviszik, ahonnan egykor az ismeretlen vezérkari tiszt elindult: Szalonikibe. Az Allatini-villa, ahová a szultánt fogolyként, élőhalottként bekvártélyozzák, nincs messze attól a keskeny kis faháztól, ahol egykor Musztafa Kemál töltötte gyermekkorát. Csakhogy a szerepek kissé felcserélődtek: a szultán, az ország ura most a fogoly és az ő egykori rabja, Kemál, a felszabadult eljövendő nagy élet előtt álló ember. Kell-e ennél nagyobb elégtétel egy fiatal férfiú számára?
Kemál alőrnagy talán boldog most ezekben az órákban. A nagy harc eldőlt - és Kemál nem tudja, hogy a harc gyermeke mindig csak a harc. Alig, hogy "eltemette" élete első nagy ellenfelét - máris ott settenkedik nyomában az újonnan született második nagy ellenfél: Enver bej, a nap hőse, a Berlinből sebtében hazatért ifjú diktátorjelölt, aki gyűlöli Kemált, és aki rövidesen belesodorja majd hazáját a németek oldalán egy rettenetes szenvedéseket hozó világháborúba.
Egy világháborúba, amelyben a történelmi Törökország mindent elveszthet, de semmit sem nyerhet.
Musztafa Kemál mindvégig ellenzi ezt a hirtelen németbarátságot és küzd ellene az első perctől fogva az utolsóig. A sors pedig úgy rendelte, hogy egykor Kemál alőrnagy fogja majd személyesen megtudni II. Vilmos császártól, hogy a világháború megnyerésére nincs semmi remény és hogy minden odaveszett.
Enver epocháját, a német szövetség korszakát, Musztafa Kemál mégsem átkozhatja meg. Mert ettől függött Musztafa Kemál egész jövendő nagysága. Az az út, amely végül is a modern Törökországhoz vezetett.

 


II. RÉSZ
ENVER ÉS A NÉMET SZÖVETSÉG


X.Állam az államban

A függöny tehát legördült, az első felvonásnak vége. És most kezdetét veszi két fiatal vezérkari tiszt párharca, akik mindketten azt hitték magukról: hazájuk politikáját, szociális haladását ők vannak egyedül hivatva irányítani. Az egyik Enver bej, a németek híve. Országát szinte észrevétlenül vitte a német szövetségbe. Törökország hadbalépése a világháborúban az ő kormányának nevéhez fűződik. Méltóan egyenlő erejű és képességű vetélytársa lesz nemsokára Musztafa Kemál, az akkor még kis, jelentéktelen őrnagy. A párharc drámai és őserejű: országának szolgálni akaró, két merőben különböző életfelfogású férfi élethalálra szóló küzdelme. Megkapó, ahogy Dávid és Góliát most harcba indulnak egymás ellen: Kemál, az ismeretlen vezérkari őrnagy - és Enver, a szultán rokona, a forradalom apja, a hatalom mindenese, a császári miniszter, hadseregparancsnok, talán - így gondolja ő - az elkövetkező császári dinasztiának is megalapítója...
... Hatmillió, minden nemzetbeli embernek kellett meghalnia, hogy a világ pár év múlva eldöntse: kinek van létjogosultsága vezetni Európa keleti csücskében: Dávidnak-e, vagy Góliátnak?

Musztafa Kemál vezérkari őrnagy - időközben másodőrnagyból első osztályú őrnaggyá lépett elő - még nem sokat nyert a forradalommal. A forradalom sikerrel járt, a Nagy Ellenfél eltávozott, de Musztafa Kemál mégis azon vette magát észre, hogy az ember nem sokat nyer azzal sem, ha legmerészebb álmai beválnak. A remény, a színes előöröm mindig sokkal igazibb öröm, mint a valóság.
...A bukott szultán garnitúrája helyett, most az ifjútörök "komité" lépett az Abdul Hamid-ista hatalmasok helyére. A "komité" divatos szó ekkoriban a Balkánon; Musztafa Kemál is megtanulta, hogy a "komité" emberei, a "komitadzsik", "komitácsik" a legnagyobb hatalmat jelenthetik vezetőik számára
a Balkán sokszor közrendmentes erőszakösvényein.
Enver, Dzsemál és Talaat, az ifjútörök komité három vezéralakja nem rokonszenvez Musztafa Kemállal. Közülük csak Dzsemál kedveli a zárkózott, merev tekintetű, csontos, fiatal őrnagyot.
Kemál elképzelései, vágyai nem váltak be a nagy forradalom győzelmével: ez fiatalkorának talán egyik legnagyobb csalódása. Az államfordulat bekövetkezett: a vörös szultán megbukott, Kemál szabad ember - mégsem hajlandók az új emberek róla különösebb tudomást venni. A forradalom sikerült: de a forradalmárok őt egyszerűen kifelejtették.
Az őrnagy tehát először is visszamegy Szalonikibe. Ott van még mindig a győztes ifjútörökök szellemi vezérkara. A forradalom nagyjai a fővárosban nem hajlandók még Kemálban a "nagy embert" meglátni.
Kemál részt vesz Szalonikiben továbbra is a titkos gyűléseken. De - éppúgy, mint a későbbi hadjáratokban, forradalmakban - egyelőre mindig és mindenütt a háttérben marad: okosan, hogy feltűnést és irígységet ne keltsen. Kemál különben komolyabb, mint valaha. Ritkán mosolyog, hallgatag. Bár ebben az időben még csak "egy a sok közül": bajtársai tisztelik és kissé félnek is tőle. Érzik a mélységeket, amelyeket Musztafa Kemál hallgatása rejteget - nimbuszt látnak körülötte, amelynek megteremtésében a fiatal tiszt viselkedésének is céltudatos része van.
Nem tudni, tréfásan vagy komolyan gondolja-e Musztafa Kemál azt a feljegyzést, amelyet ezekről az időkről papírra vetett.
Ezt írja:
"Konstantinápolyba vonulásunk után történt, amikor újra Szalonikibe értem vissza. Egyik este a Kristálypalotába tértünk be. A zsúfolt nagyteremből egy lépcsőn át cigarettafüsttel és tisztekkel teli kisebb helyiségbe mentünk. A tisztek rákit és sört ittak, és "nagyon hazafiasan" beszélgettek. Arról volt köztük szó, hogy a forradalmakhoz nagy emberekre van szükség. Milyen is tulajdonképpen a nagy ember?
Egyik jelenlevő felkiáltott:
- Olyan szeretnék lenni, mint Dzsemál!
A többiek helyeseltek.
- Bravó.
Az asztalnál ülők azután mind felém fordultak. Csak futólag ismertem őket. Én nyugodt, álhatatos pillantással néztem rájuk. És miközben így néztem őket, természetesen valamit tudtukra akartam adni. De, úgy látszott: senki sem érti néma mozdulatlanságom jelentőségét..."
De Kemál azt is leírja, mint mondott igen kemény igazságokat magának Dzsemálnak szemébe is. Elbeszélését így fejezte be:
"...Dzsemál némán hallgatta a szavaimat: aztán úgy látszik, kritikám benyomása el is törlődött..."
Musztafa Kemál sokra tartotta magát ebben az időben.

Vessünk egy pillantást most már közelebbről arra az emberre, aki a háttérben ekkor már a nagy szerepre készül.
Kemál érzi, hogy küldetése van és akarja, hogy szerephez jusson. De hogyan és milyen szerephez? Ez még kétséges a fiatal őrnagy előtt. A jövő még az idők méhében alszik, és nem lehet tudni, mit hoznak az elkövetkező évtizedek.
Csak egy kétségtelen. Kemál érzi, hogy benne valami rendkívüli lakozik, és ez a valami még egyszer hatalmas, diadalmas formákban ki fog törni belőle. És az is biztos, hogy nem a fennálló rend védelmében, hanem forradalmi úton fog Kemál vezető szerephez jutni. Ezt is jól tudja, ezt is jól érzi.
Musztafa Kemál ekkoriban harmincadik évének fordulójához közeledett. Pár hónap választja már el tőle. A fiatal katonaiskolásból komoly, felelősségteljes férfi lett. A bejárt országrészek látása - hisz annyifelé vitték már szolgálati és "kevésbé" szolgálati útjai -, annyiféle emberrel való érintkezése tapasztalttá, világlátottá tették. Az izgalmas évek eseményei, személyes veszélyek edzetté, nyugodttá és hidegvérűvé tették. Az élet értéke most már meglehetősen tisztán állott a fiatal férfi előtt.
Külsőleg nem sokat változott. Talán homloka lett magasabb, haja pedig a választék táján gyérebb. Vonásai megkeményedtek. Egykor karcsú, fiús alakja most már vállasabb, szélesebb, fogai már nem villognak elő oly gyakran baráti beszélgetés közben, mint azelőtt. Nehezebben melegszik, még kevésbé közlékeny, mint volt. Lázadó természetét fékezi, gyakran simulékony is - Mahmud Sefket pasához pedig egyenesen elragadó és kedves.
A próféta tiltott italát sem veti meg - a szeszt, nem túlzott formában, mindig is kedvelte. Ez is tette tönkre veséjét és máját.
...Nézzük most pedig egyszer azt is meg, hogyan is állott ez a férfiú szemben azzal a problémával, ami bármely európai kortársát bizonyára foglalkoztatta volna az ő korában? Tudniillik a nősüléssel és családalapítással.
Sajátságos, külön kérdés ez is: mert Kemál ebben is különös, egyéni utakat járt végig. De ehhez előbb egy pillantást kell vetni a török családi életre.
A mohamedán egyházi és világi törvények túl szigorúan rendezték Kemál számára a családjog kérdéseit. Mohamedán férfinak legfeljebb négy törvényes felesége lehetett - éspedig Mohamed próféta tanácsa szerint "más néptörzsből". Egyszerre tehát csak négy felesége lehet a töröknek. Másodikat is persze csak a törvényes formák szigorú betartásával vehet. A török férjnek tehát nem kell megvárnia első felesége halálát vagy a válópert, hogy másodszor is megházasodhassék.
Azért válás Törökországban is létezett; csak éppen jelentékenyen leegyszerűsített formában. Ha a férj hivatalosan kimondta a "bos-adim"-ot - "elváltam": elhatározása máris törvényerejűvé lett. A tartásdíj a mohamedán jogban is intézményes, és az elvált nő másodszor is férjhez mehetett.
A mohamedán feleségek állandó irigykedése, féltékenykedése azonban a mesék birodalmába tartozik. A törvényes hitvesek lakóhelye teljesen elkülönített és külön háztartást vezetett mindegyik: szolid, rendes, polgári, esetenként főúri háztartást. Európával szemben az a legfőbb különbség, hogy Keleten az első hitves hivatalosan is tudott a másikról, és hogy a mohamedán férj - talán éppen ezért - igazságosan osztotta meg vagyonát és szerelmét is a feleségei között.
A többnejűség egyébként inkább lehetőségnek számított, mint jognak. Mert csak az igen jómódú ember tarthatott több törvényes asszonyt. A jómódú emberek pedig egyetlen országban sincsenek többségben. A földművesnek Törökországban hivatalosan is csak egy felesége lehetett. Minek is lett volna több: sem háztartási munkát, sem ellátást nem adhatott volna többnek.
A családi élet tehát valójában hasonló volt az európaihoz: különösen, amíg a régi törvényes tisztelete teljes erejében állott fenn.
A török otthon is polgári, szinte nyárspolgári családi képet mutat. Feleség, após, anyós, dolgozó, hivatalba járó férfi, gyerekek, éppoly, jóformán minden házban feltalálható típusok, mint nálunk. A "seri", a Korán és erkölcsszabályok szerint élő török nagyurak élnek, csak kissé "bővített" háztartással.
A konzervatív nagyurak a törvényes négy feleségmaximumot többnyire igénybe vették, sőt ezen kívül is tartottak nőket a lakásukban, palotájukban. "Nikiali" volt ezeknek a törvényesített szeretőknek a neve. Odaliszkok, fiatal lányok voltak ezek; mindenre, finomabb háztartási munkákra, hímzésre, varrásra is használták őket. "Oda" törökül szobát jelent: odaliszk pedig "szoba"-leányt; már maga a név is mutatja az intézmény jellegét és eredetét. Ennek az intézménynek volt egy jó oldala: a forróvérű törökök közt - és ezt büszkén mondják - nem születhetett törvénytelen gyerek. Ugyanis minden nőnek volt gazdája és a házi odaliszkok gyermekei is teljesen törvényesnek számítottak!
Ha egy-egy nagyon szerencsés leány felkerült a mesebeli szultánpalotába és "szerájli" lett; ennek sorslegendája évtizedeken át élt hegyi falucskájának kecskepásztorai között. Maga a szultán egész a legújabb időkig, a szent Ramadán hónap tizenötödik napján tizenkét gyönyörű, érintetlen szolgálóleányt kapott hű alattvalóitól. Erre a napra következett "az Erő Éjszakája", a Leilub Raighab, amelyen tündéri fényben úszott a palota. Nagy szultáni kegy érte azt a minisztert vagy pasát, akinek a császár a lányok egyikét-másikát később továbbajándékozta.
Ahogyan azonban egyre jobban a felvilágosodás irányában haladt a Keletre lassan-lassan átszivárgó európai művelődés, a török nők jó része, különösen a fővárosban, rohamosan áthasonult a nyugati nők irányában.
A török nők az ifjútörök forradalom idején már túlnyomórészt európai öltözetben jártak.
Az új eszmék, az "uhuvet-mezabet-hürküjet-adalet" - "testvériség, egyenlőség, szabadság, igazságosság" - jelszavai harsogják tele Törökországot és verdesték az ázsiai partokat is. Most felszabadult a török nő is, mégpedig talán túl hirtelen. A szüfrazsettmozgalom Keletre is eljutott túlzásai mellett éjszakázó, szemérmetlenül öltözködő nők botránkoztatták meg az idősebb törökök jó ízlését. A császári család tagjai maguk jártak elől a rossz példával. Magának II. Abdul Hamidnak, a detrozinált szultánnak két lánya, az oroszverő Gházi Ozmán pasa, a "plevnai oroszlán" menyei adtak bőséges beszédtárgyat a sztambuli pletykáknak.
Az exszultán lányai még férfiruhában is mutatkoztak nyilvánosan; egyik cigarettát a másik után gyújtották meg; pezsgőztek - gyakran úgy viselkedtek a nyilvánosság előtt, hogy a kormányzat is kénytelen volt igen szigorú rendszabályokhoz nyúlni. Mindez pedig még az ifjútörököknek is sok volt.
A főváros egész népének magatartása megváltozott. Szerepet kap a nő. Bár még, európai ruhája ellenére, nem lehet török nőt fátyol, feredzse, jasmak nélkül az utcán látni, a következő esztendőkben mind gyakrabban fordul elő, hogy társas-összejöveteleken a nők is bent vannak - persze fátyol nélkül - a férfiszobában, együtt a férfiakkal. Csak ne csodálkozzunk, hogy ezt külön meg kell említenünk; jobb házban Spanyolországban, Rómában, de még Közép-Európában és a Balkán-államokban sem nagyon szokta az előkelő ház leánya férfivendégét egyedül fogadni...
Pera, Galata utcái most is tele vannak csinos, fátyolozatlan, keresztény nőkkel. Örmény, kaukázusi, görög, levantei, fanarióta, cserkész szépségek járnak-kelnek zavartalanul, vásárolnak, válogatnak az "Avredpazari-am", a Nagy Bazár közelében lévő üzletekben vagy a Bab-Ali Dzsadesszin, Atmeidánon: járnak beyoghlui bálokba, hangversenyekre, karagőz-árnyjátékokra is éppen eleget. Úgynevezett "társas életet" élnek és egyre bátrabban forgolódnak a férfiak között.
Musztafa Kemál őrnagy is ezekből a konstantinápolyi "angyalokból" csipegetett ezekben az időkben. Ez a környezet, a törökországi nőknek szinte Musztafa Kemál szeme láttára történt emancipálása ütötte aztán rá fokozottan a bélyegét Kemál álláspontjára is a házasságkötéssel szemben. Egész nemi életét, felfogását is ez a fiatalkori sztambuli élet befolyásolta elhatározóan. A házasság gondolata egyelőre messze volt tőle. Sem a lelki egyedüllét, sem a családi melegség hiánya, sem a technikai kellemetlenségek, mint főzés, mosatás, varrás, nem játszhattak nagy szerepet a fiatal tiszt hétköznapi problémái sorában. Kemál anyjával élt Szalonikiben. Kemál persze támogatta pénzzel is édesanyjával közösen tartott háztartását, de anyja, ez a "jóságos titkárnő és házvezetőnő" viszont mindenről gondoskodott háztartásukban. Musztafának csak a terített asztalhoz kellett ülnie és a fehérneműs szekrénybe nyúlnia tiszta gallérért. Nem hiányzott Kemálnak semmi, ami eszébe juttathatta volna: jó lenne megnősülni. Nők voltak körülötte éppen elegen, akik hajlandók voltak megbarátkozni vele, az otthont pedig édesanyja nyújtotta.
Musztafa Kemál életét nyugodtan az ország és saját jövőjének szentelhette. Mozgási szabadságát nem gátolta semmi és senki. Családi megkötöttségeket nem vett a nyakába, hogy akadályozzák munkájában, céljai elérésében. Szükséges is volt azonban az erők összpontosítására, ha valami eredményt akart elérni, mert a győzedelmes forradalom után sem az ő személyi, sem az ország politikai helyzete cseppet sem volt biztatóbb, mint az Abdul Hamidi rendszer utolsó éveiben. Az első forradalom - mint mondottuk - megfeledkezett hűséges segítőtársáról, és úgy látszik az új urak eléggé el is voltak foglalva az önmaguk bajaival.
Mert mialatt Musztafa Kemál őrnagy újra Szalonikiben, régi állomáshelyén jár politikai összejövetelekre, hétköznap pedig csapatával gyakorlatozik és Napóleont, Moltkét tanulmányozza, a győztes forradalom vezérei sehogy sem tudnak békésen megegyezni és osztozkodni a meghódított hatalmon. Musztafa Kemált az egész idő alatt egyetlen kisebbfajta kitüntetés éri: Husszein Riza pasa tábornokot kísérheti el Szalonikiből mint segédtiszt és megfigyelő a franciaországi hadgyakorlatokra. Őt és Husszein Riza pasát küldi ki az ifjútörök kormány a franciák meghívására. A franciaországi utazás hirtelen jött Kemál számára, és hirtelen is fejeződött be. Ez az utazás először viszi a még mindig fiatal Kemált nyugat-európai környezetbe, ahol szabad emberek, szabad férfiak és szabad asszonyok élnek. A rövid ideig tartó kirándulás hazatérte után mélyen elgondolkoztatja Musztafa Kemált. Idehaza még szorgalmasan jegyez naplófüzetébe, mint valaha. Franciául is megtanul valamelyest. Németül, angolul azonban haláláig sem tanult meg.
Musztafa Kemált hazatérte után ismét kikezdi az emberi irigység és gonoszság: a franciaországi utat irigylik tőle tiszttársai. Könnyelmű beszédek és kijelentések miatt tiszttársai beárulják, és fegyelmi, illetve becsületügyi eljárás indul ellene. Kisütik, hogy tisztjeit az új kormány ellen lázítja. Meg is büntetik felettesei, és elveszik tőle nemrég kapott szaloniki ezredparancsnokságát. Kemál nem nagyon bánkódik emiatt. Úgyis minden meg fog majd változni.

Mohamed Resád Effendi, a leköszönt exszultán legidősebb testvére most az új szultán Sztambulban. II. Abdul Hamid ablakait még megremegtette az új császár tiszteletére lőtt százegy ágyúlövés. A pufók arcú, kedves, feltűnően világoskék szemű öregúr, mindössze két évvel fiatalabb, mint Abdul Hamid, tehát most hatvankét esztendős. A szeme jóságos; vastag fehéres bajusza van; néhol egy-két vöröses szál szövődik bele.
II. Abdul Hamid, különösen uralkodásának vége felé erősen figyeltette öccsét. Palotáját - télen a Dolma Bagcset, nyáron a Zindzsirli Kujut - csak lovaskísérettel volt szabad a trónörökösnek elhagynia. Ha átkocsizott egy másik palotába, detektívek kísérték és lesték, kivel néz össze. Abdul Hamid többi fivéreivel Mohamed Résad Effendi a Dolma-Bagcseban, a "Feltöltött Kert"-ben, amelyet még ötven éve I. Abdul Medzsid szultán épített, vagy a Zindzsirli Kuju palotájában élt, Konstantinápolytól északra. Mindkét palotáját négyméteres fal vette körül. A szultán az egyik palota elé "véletlenül" kisebb csendőrlaktanyát építtetett. Itt állandóan négy zászlóalj állomásozott. Nem igen számíthatott rá a trónörökös, hogy trónra kerül valaha, éppen azért, mert olyan kevéssel volt fiatalabb bátyjánál, II. Abdul Hamidnál, az uralkodónál. Trónöröklési helyzetéből - mindig a legidősebb Oszmán hercegé a trón - csak az következett, hogy Abdul Hamid - ősi, barbár, de nem logika híján való keleti tradíciókhoz híven
- minél távolabb igyekezett tartani az udvartól és a politikától. Resád tehát zavartalanul foglalkozhatott kedves költőivel: maga is írogatott, fordítgatott Dzseláleddin Rumi költeményeiből, nem kevesebb, mint húszezer strófányi verset tudott kívülről!
Mohamed Resád Effendi - most már V. Mohamed -, az új szultán, liberális gondolkozású ember volt. Trónörökös korában jól megtanulta, hogy politikai véleményt nyilvánítani veszélyes.
Trónralépte után hamarosan híre ment jó szívének. Uralkodása első napján történt, hogy éppen palotája lépcsőjén állt valami hivatalos útra készen, amikor jelentést kapott arról, hogy a letartóztatott foglyok - nagyrészt személyes ellenségei - most állnak bíráik előtt. A jólelkű szultán - akihez egy nap alatt több gratuláló sürgöny futott be Európába, Afrika és Ázsia uralkodóitól, mint elődjéhez három évtized alatt - kijelentette, hogy ő pedig megbocsát ezeknek a szerencsétleneknek és elrendeli: ne essék bántódásuk. Lutfi és Halid Zia bej, az új adjutánsok határozatlanul néztek össze Horsid pasa tábornokkal, a katonai szárnysegéddel. A galamblelkű költő-szultán ezúttal igen erélyesnek mutatkozott: kijelentette, hogy tapodtat sem mozdul helyéről, amíg nem teljesül a parancsa. A kíséret végre is meghajolt a császár akarata előtt: gyorsfutár rohant a törvényszékre a szultáni kegyelem hírével.
V. Mohamed bólintott és arcizmának egy rándulása nélkül indult lefelé a lépcsőn. Csak csukott kocsijában, ahol senki sem látta, kerekedett megelégedett mosoly és jókedvű gödröcske rózsaszín arcán. Ilyen ember volt az új szultán. Abdul Hamid utóda, akinek Musztafa Kemál nagy sajnálatára azonban nem sok szava volt.

Az új szultán és az új éra első évei sok eseményt hoztak.
A forradalom - mind mondottuk - nem tudott úrrá lenni saját magán sem, de az ország összes bajain még kevésbé.
A Marokkó miatti nemzetközi feszültséggel kezdődött a baj. Az egész muzulmán világ felfigyelt ezekre az eseményekre. Másutt is forrongás van az iszlám világban: az elűzött, Odesszába menekült Kadzsar-sah: Mohamed Ali, Perzsia volt uralkodója, puccsal és orosz kozákok ágyúival veri szét az "ifjúperzsa" haladó pártot. Restaurálja is sikerrel trónját. Közvetlenül a török birodalom határain is keletkeznek váratlan viharfelhők. Több helyen is egyszerre. Jemenben és Asszírban lázadás üti fel a fejét. Az örökké forrongó hegyi drúzok is lázonganak újra. Jóformán évről évre kiújulnak újabban ezek a helyi forrongások, és számtalan török katonát kívánnak a birodalom határaira. Katonája pedig az új kormányzatnak sincs több a réginél. Ágyúja, muníciója, csatahajója még kevésbé.
A legnagyobb baj azonban mégsem ez. Az igazi véres harc, a későbbi világháború egyik halvány előjátéka másutt kezdődik. Tripolisz ennek a harcnak a színhelye. Ez az addig elhanyagolt afrikai török birtok lesz most hirtelen Erisz almája. Az olaszok látják a török gyengeségét. 1912-ben megtámadják Tripoliszt.
A partokat azonnal el is foglalják. Bent a szárazföldön azonban az Egyiptomon átcsempészett hazafias török tisztek - mindegyikük egy-egy regimenttel ért fel - szervezik az ellenállást.
Musztafa Kemál ekkor úgy látja, jó lesz eltávoznia kissé Szalonikiből. Unja már a sok irigy arcot, akik ellenségei és mégis barátainak mutatják magukat. A franciaországi út után esett fegyelmi eljárások amúgy is elkedvetlenítették, a tripoliszi események pedig felizgatják képzeletét. Visszaemlékszik a régi, birszebai és akabai kalandjaira is, és minden erejével azon van, hogy útnak indulhasson újra a Kaland irányába...
Útitervét siker is koronázza. Ellenségei nem bánják - de még maga protektora, Mahmud Sefket sem, aki közben hadügyminiszter lett -, ha Kemál őrnagy egy időre eltűnik a szem elől. Mahmud Sefket, Kemál jóakarója arra gondol, védence majd Tripoliszban kétségbe nem vonható katonai érdemeket szerez, és ez hasznos lesz számára. Ellenségei pedig arra gondolnak: Tripoliszban - el is lehet esni... Talán még a legfiatalabb vezérkari ellenségének is az járhat ennél a gondolatnál az eszében: "egy rangszámmal kevesebb lép elő előttem ősszel és tavasszal..."
Musztafa Kemál tehát az illetékesek helyeslésével rövidesen útnak indul. Álnévre szóló útlevéllel Egyiptomon keresztül, mint polgári utas utazik. Neve: Serif bej; foglalkozása: a "Tanin" című nagy konstantinápolyi napilap munkatársa. Hárman indulnak Szalinikiből. Közülük csak ő maga éri el Tripoliszt; a másik két barátot már Alexandriában elfogják az egyiptomi hatóságok. Kemál azonban elérkezik a harctérre és jelentkezik a harcban álló csapatok parancsnokánál. Enver bej, aki mindenütt ott van, ahol verekedni kell, már Kemál előtt az új hadszíntérre, Tripoliszba érkezett. Ő is szervezi az ellenállást. De ami a fontos Kemál számára, Enver másutt parancsnokol, mint Kemál. Bengházi közelében, Dernánál, messze Tripolisztól keletre lesz Kemál rövidesen az egyik frontszakasz parancsnoka. Enver jó messze tőle, Tripolisz körül tanyázik. Kemál megszervezi a beduinokból az első, rendes frontalakulatokat. Harcol és szenved, tűri a ghibli-szelet, szomjúságot, éhséget. Hősiessége azonban mégis hiábavaló.
... 1912. október 18-án írták alá az olaszok és törökök az ouchy-i békét. Tripolisz - a világhatalmak kívánságára - az olaszoké lett. Enver és ellenlábasa, Musztafa Kemál újra hazautazott: eredmény nem koszorúzta harcaikat. Enver a sivatagban sem sokat érintkezett Kemállal - odahaza még kevesebbet -, azonban feljegyezték: ez kétségtelen történelmi tény, hogy Kemál ahol lehetett, ártott Envernek nyíltan hangoztatott megjegyzéseivel, örökös kritikájával, és ezzel most már ő maga is hozzájárult a kettejük közt lappangó vetélkedésnek és gyűlöletnek fokozásához. Mert az biztos: gyűlölni Kemál is tudott. Ez is erős jellemvonása volt a keleti politikusnak.


XI.Tűz a Balkánon

Alig hogy elülőben volt a tripoliszi gerillaháború, és Kemál meg Enver hazatértek Szalonikibe, következett a másik nagyszabású, Törökországra nézve már sokkal tragikusabb végű nemzeti vérontás.
Enver és Kemál ebben is tevékenyen részt vett.
... A Balkán-háború története ismert: a Balkán az utolsó ötven évben egyebet sem tett, mint felkelésre szervezkedett és apránként szabadult fel a török iga alól. Az első pénz- és fegyverinjekciókat az orosz adta. A többi aztán magától ment. Az újonnan alakult keresztény fejedelemségek erősödtek és csak az alkalmat várták, hogy a törököknek, akik még mindig nagy területekkel rendelkeztek a Balkán-félszigeten, megadják a kegyelemdöfést. Emiatt volt eddig is a hol itt, hol ott kitörő számtalan Balkán-felkelés. A Balkán-államok elérkezettnek látták az időt, hogy szövetkezzenek a legyöngült, folyton erőtlenebb ősi ellenség, a török ellen. Már régen a levegőben lógott ez a nagy Balkán-szövetség. Petárnak, ennek a csontos arcú, bozontos szemöldökű, szerb királynak múlt évi konstantinápolyi látogatása és Törökország felé tett barátságos kijelentései mintha el sem hangzottak volna. Úgy látszik, ugyancsak hiábavaló volt V. Mohamed szultán regényes és hazafias propagandautazása Szalonikibe, Monasztirba és Űszkübbe az ifjútörökök rendezésében. A próféta szakállának egy szálával, amelyet balkáni alattvalói a macedóniai utazás alatt kaptak az ősz uralkodótól, még nem lehet évszázadok óta ellenálláshoz és szabotáláshoz szokott országrészeket megbékíteni. Musztafa Kemál is belső felháborodással látta ennek az ifjútörökök által kezdeményezett utazásnak színpadiasságát és nevetségességét. Törökország a balkáni veszély láttára belsőleg is megrázkódott; egyik kormány váltotta a másikat. Most éppen új csillag van emelkedőben: Nazim pasa, az ifjútörök diktátorjelölt. Vele szemben bukott meg a régi bálvány, Mahmud Sefket pasa, Sztambul megmentője.
A Balkán-háborút közvetlen kipattantó tűzcsóva, Nikitának, a montenegrói fejedelemnek vakmerő hadüzenete volt. A szerb -görög-bolgár szövetség és beavatkozás históriája olyan friss, hogy a hírlapokból ismerjük. Kirk Kilissze, Kumanovó, végül Lüle Burgasz: a török hadidicsőség temetői, gyors állomások a török háborúvesztés látszólag feltartóztathatatlan lejtőjén.
És mégis: Törökország végeredményben majdnem mindent megmentett. Ebben kétségtelenül Envernek van nagy érdeme. Ezt Kemál is elismerte később róla. Miután ugyanis már az egész mohamedán Balkán elmenekült délre, a török csapatok pedig rendezetlenül, ellátatlanul özönlöttek haza, a főváros felé; amikor már úgy látszott, hogy Konstantinápoly, a Szent Város is visszakerül a balkáni keresztény népek kezére, a keleti császárság trónjára vágyódó balkáni fejedelmek titkos álmai hirtelen összeomlottak. Közbeléptek a nagyhatalmak, bölcsen tudván, hogy a felosztott Törökország olyan konc, amelyen ítéletnapig marakodnának az európai országok. Már Napóleon bölcsen felismerte ezt. Ismerjük azt a tömör megállapítását, amelyet akkor tett, amikor a romantikus, tilsiti császártalálkozóan hírül hozták: Szelim török szultánt váratlanul meggyilkolták. Napóleon azt felelte ekkor az elébe terjesztett támadási tervre: "Törökország fennmaradása Európa érdeke". Ezt az akaratát a török földre éhes Sándor cárral szemben is mindvégig eredményesen képviselte. Ez a helyes felismerés vezetett végül is a nyugati nagyhatalmak együttes krimi háborújára is - a törökök védelmében - az oroszok ellen.
A nagyhatalmak beavatkozására most is - mint 1854-55-ben az orosz-török háború alkalmával, - amikor a győzelmesen előrenyomuló ellenség már jóformán Konstantinápoly kapui előtt állott - megindultak a béketárgyalások. Ez alatt a hadszíntéren fegyverszünet állt be.
Drámai intermezzo dönti el ezekben az izgalmas napokban Sztambulban a helyzetet.
1913 legelső napjaiban érkezett haza Enver Tripoliszból. A nagyvezér, Kjamil pasa éppen a rendkívüli államtanácsot hívta gyorsan össze, hogy a felajánlott békét, amely Drinápolyt, a második legnagyobb török várost rabolja el, elfogadják. Enver erre napok alatt megszervezi néhány száz elszánt fiatalemberből - volt forradalmi tisztekből - a maga meg nem alkuvó háborúpárti gárdáját. Enver semmitől sem fél. Aki már a "vörös szultán"-t is megbuktatta, az le tud számolni az Abdul Hamidi beállítottságokkal vádolt új kormánnyal is.
Öt nappal Enver Konstantinápolyba érkezése után zajlik a híres január huszonharmadiki puccs. Enver kétszáz komitétiszttel megszállja a nagyvezérség épületét. Nazim pasa belügyminiszter, a nagy diktátor kijön a tanácskozóteremből a hirtelen kerekedett zajra. Cigaretta a kezében. Látja Envert, volt barátját. Nem érti, mit akar. Feléje megy, ezekkel a történelmi hitelességű szavakkal:
- No, mi az, gyerekek? Mit zajongtok? Nem gondoljátok, hogy zavarjátok a tárgyalásokat?
Ebben a percben több revolverlövés dördül el. Nazim arca hirtelen elváltozik, és a szívéhez kap. Pillanatnyi néma csend után felnyög.
- Kutyák! Eltaláltak...
Majd így folytatja, most már sokkal halkabban:
- Megöltek...
Nazim hang nélkül omlott össze. Percek alatt kiszenvedett.
Enver felugrik az előszoba egyik székére. Két kezében revolver. Kiáltozik, hogy mindenkit lelő, aki ellenkezni mer...
...Az államcsíny és a gyilkosság sikerült. A kormánynak engednie kell: a brumairista azonban jó taktikus. Maga még nem nyúl a főhatalom után. Nem Enver, hanem a régi bálvány, a második számú diktátorjelölt, a felszabadító és nemrég megbuktatott Mahmud Sefket pasa lesz a nagyvezér és kormányelnök. A futár nem megy a békepontok aláírásával Londonba: a Balkán elleni harcot azonnal tovább folytatják. Envernek, "a nagy dilettánsnak" és "szerencsefinek" jó megérzései vannak és még jobb kémjelentései az ellenség táborából. A balkániak közt most, hogy a biztos zsákmányra kerülne a sor, egyenetlenség üti fel a fejét.
A Balkán-félszigeten nem szokatlan dolog ez. Közben azonban Törökországból új véres politikai merénylet szenzációs hírét viszi szét a távíró: ezek az évek általában tele vannak a török történelemnek szinte janicsárkorabeli államcsínysorozataival. Musztafa Kemál nem vesz részt bennük. Ő csak nézi egyelőre; ahol Enver a főszerző, ott távol tartja magát. A második puccs alkalmával nagy vad az áldozat: maga a fennen ragyogó csillag: Mahmud Sefket, a nagyvezér, a Törökországnak időrendben második diktátorjelöltje.
Most derült csak ki, hogy Envernek jó szimata volt, amikor Sefketet tolta az első vonalba főszereplőnek önmaga helyett.
A konzervatívok tábora június tizenötödikén, bosszúból Nazim pasáért és az államcsínyért, megöleti Mahmud Sefketet. Ezen a forró júniusi napon egy sebesen, kanyargósan száguldó automobil rohan szembe a nagyvezér és kísérete kocsijaival Sztambul utcáin. Az összeesküvők ülnek benne. Mikor a két kocsi közel ér egymáshoz, az összeesküvők fegyvereikből gyorstüzet nyitnak a szembejövő autókra. Sefket holtan hanyatlik hátra a bőrülésen. A merénylőket ezúttal nem hagyják futni, mint Nazim gyilkosait: azonnal elfogják és haditörvényszék elé állítják.
V. Mohamed szultán egyik legkedvesebb rokona, unokahúgának, Müniré szultánának férje. Damad Mehmed Szalih pasa is az összeesküvők között volt. V. Mohamed testvérének, az elhalt Kemaleddin hercegnek lánya volt Müniré szultána. A szerencsétlen fiatal asszony, aki alig hat éve élt boldog házasságban az urával, kegyelemért rimánkodik neki. Zokogva, összetörten csókolgatja szultán-nagybátyja kezét. Annyi bűnös menekül bűntetlenül - miért ne maradhatna életben az ő ura, akinek egyetlen bűne, hogy nagyon szerette hazáját. Nagy érdemei voltak a hadsereg fejlesztésében Müniré férjének.
Resád nagybácsi - V. Mohamed - szíve vérzik a szép, fiatal teremtésért, akit valaha a térdén ringatott. Szultán még nem tette, nem is teszi többé, amit vele tétetett a szánalom és az irgalmasság: letérdelt saját belügyminisztere, Mehemed Talaat pasa, az új "civil vasember" előtt, úgy könyörgött az elítéltért. Minden hiába: alá kellett írnia a halálos ítéletet.
Damad Mehmed Szalih pasa, a lefokozott császári tábornok felakasztott holtteste 1913. augusztus 13-án hajnalban ott himbálózott a többi elítélt közszemlére kitett holtteste között, utolsónak a bitófán függők sorában.
És V. Mohamed, a legjobb szívű uralkodók egyike, aki csak trónon ült valaha, elszoruló szívvel hallja, hogy Müniré húgának ura őt éltetve, az ő nevével az ajkán halt meg.
Pedig nemcsak a szultán, hanem külhatalmak is interveniáltak Szalih pasa érdekében. A francia kormány nevében Pichon külügyminiszter sürgönyzött a konstantinápolyi francia ügyvivőnek, Monsieur Boppenek Szalih pasa érdekében. Az első sürgöny így szólt:
"Épp most kapott hírek szerint Szalih pasát, a tuniszi Hajreddin pasa fiát elfogták és halálra ítélték. Ez a hír a francia Tuniszban, ahol Szalih pasa nagy tekintélynek örvend, nagy izgalmat okozott. A francia kormány meg van győződve arról, hogy a védelemre szorultnak elítélése Tuniszban komoly forrongásokra vezetne. Szükségét látja, hogy Szalih pasa érdekében interveniáljon. Beszéljen azonnal a nagyvezérrel, és kívánja nyomatékosan, hogy Szalih pasát szabadon bocsássák és teljes biztonságban Tuniszba térhessen vissza".
A török kormány nevében Dzsemál pasa, aki akkor Konstantinápoly katonai parancsnoka és így a tényleges karhatalom gyakorlója, udvariasan arra kérte a francia ügyvivőt: sürgönyözze meg gazdájának, hogy ez az illetéktelen beavatkozás veszélyeztetné a török kormánynak a francia köztársasághoz való jó viszonyát.
A válasz Párizsból vasárnap éjjel érkezett. Az ügyvivő rohant vele Dzsemálhoz. Az állt benne: mindenáron akadályozza meg az ügyvivő Szalih kivégeztetését - "kerüljön bármilyen kockázatba!"
Dzsemál maga vallja emlékirataiban, hogy mit hazudott akkor éjjel az ügyvivőnek:
"Késő már. Az ítélet végrehajtását most már nem lehet viszszacsinálni..."
Pedig Szalih pasa csak reggel halt meg.
Maga Damad Mehmed Szalih pasa nem játszott olyan nagy szerepet az összeesküvésben, hogy életének vagy halálának döntő jelentősége lehetett volna. Legnagyobb bűne az a hiba volt, hogy rosszkor kapott bele a Végzet feltartozhatatlanul dübörgő kerékbe, és hogy nagyúr volt. Napóleon is kivégeztette Enghien-Bourbon herceget. A szultánok sokszor voltak igazságtalanok; a nép kormánya annál igazságosabb. Ezt kellett hangsúlyozni és ezért kellett életével fizetni Müniré szultána fiatal férjének, az uralkodó közeli rokonának, Damad Mehmed Szalih pasának. Az ifjútörök komité valóságos állam volt az államban: az Enver-Dzsemál-Talaat trifolium olyan önkénnyel uralkodott az országban, mint valaha a vörös szultán.
Ezért ugyan kár volt elcsapni Abdul Hamidot - gondolta joggal Musztafa Kemál őrnagy.
...Vajon, amikor nem is egészen tíz év múlva Talaat pasának, a bukott, emigrált belügyminiszternek Berlin egyik kertvárosában egy ismeretlen fiatalember hátulról a vállára teszi a kezét és revolvert tart az arca elé, vajon nem rémlett-e fel ebben a minden régi emléket visszaidéző pillanatban Talaatban, hogy egyszer régen, még fénykorában, a Dolma Bagcseban egy nehezen mozgó, fehér szakállas, vesebajos öregúr térdelt le egy hatalmas belügyminiszter előtt a süppedős szőnyegen és összetett kezekkel kérte, kegyelmezzen meg egy bűnét bánó, fiatal házasember életének: hogy azt mondhassa majd az előszobában egy görcsökben fekvő fiatalasszonynak, ki védelmezőül hívta igazi, elhalt apja helyett: "a férjed nem hal meg"... Vajon emlékezett-e az immár maga is fehér hajúvá lett emigráns, hogy akkor, abban a drámai percben képes volt nem-et mondani?

A véletlen vagy a történelmi okszerűség jött a törökök segítségére a Balkán-háború aránylag sikeres befejezésében? Nem tudni. Tény az, hogy az ellenséges királyok összevesztek. Máris osztozni akartak, pedig a török csak tetszhalott volt. Amikor 1913 júliusában aztán mégis csak megkötik a hosszú háborút befejező londoni békét, a szerb és görög nekitámad Bulgáriának, hogy sokallott zsákmányrészét elvegye tőle. Románia is most már bele akar kapcsolódni a jól sikerült vállalkozásba - már régen vágyott Dobrudzsára -, mozgósít. A bolgár nemzet kétségbeesetten áll ellent a véres, minden oldalról jövő testvérnyomásnak.
A török erre észbe kap, a kínálkozó lehetőséget kihasználva sürgősen nekimegy és visszafoglalja az ellenállásra képtelen bolgároktól Drinápolyt. A Drinápolyban hagyott jelentéktelen bolgár helyőrség hősiesen ellenáll - legázolják őket. Enver alezredes a török csapatok élén győzelemittasan vonul be a Marica menti ősi városba. Enver a "Drinápoly visszafoglalója" címet kapja, Jusszuf Izeddin herceg, az új trónörökös pedig, akiből V. Mohamed, mint a trón közvetlen várományosából, újra császári gárdaparancsnokot csinált, és aki eddig otthon azzal szórakozott, hogy a fővárosban, angol mintára, havonként óriási politikai vacsorákat és klubestélyeket adott, nemsokára elutazhatik a fellobogózott második fővárosba. Feladata, hogy Drinápolyban a lakosság hódolatát a szultán nevében átvegye és a Balkán-békét végrehajtsa. Mert Törökország jól járt végeredményben a definitív Balkán-békével, mindössze száznegyven ezer négyzetkilométernyi európai területéről kellett lemondania. És még egy kimondhatatlan előnye is volt a londoni békének: a török hadsereg, köztük Musztafa Kemál őrnagy is, bennmaradhatott békés kaszárnyáiban.

Musztafa Kemál is részt vett a Balkán háborúban.
Szerepe nem volt valami történelmi - az átlagos vezérkari tiszt agyat és testet fárasztó munkáját végezte az operáló hadseregnél. Drinápoly bevételénél is ott volt - ezután nevezték ki alezredesnek. A drinápolyi döntő győzelem után ugyanis mindenki előlépett, aki némiképp is részt vett az események kedvező alakításában.
Kemál a békekötés után felköltözik édesanyjával a fővárosba. A harminchárom éves vezérkari alezredesnek, aki egyre többet akart az élettől, most már a fővárosban van a helye, hiszen itt lüktet a politikai élet központja. Itt vannak a minisztériumok, a parlament. Alig pár éve, hogy katonaiskolai növendékként idekerült - és ma már a császári vezérkari alezredes díszes, aranyos egyenruhájában jár-kel a városban; ijedt udvariassággal ugranak neki ajtót nyitni a katonai hivatalok portásai, altisztjei. Minden fúrás-faragás, minden ellenségeskedés ellenére szép "hivatalos" utat tett meg. De Musztafa Kemál jól tudja: nem a "hivatalos" út a lényeges nagyra hivatott életpályájában. Az igazi az csak most fog jönni.
A fiatal alezredes vetélytársa, Enver sokkal több külső kegyet húzott a legutóbbi évek eseményeiből. Most, amikor nemsokára Liman von Sanders porosz tábornok vezetése alatt német katonai bizottság érkezik Törökországba, különösen nagy ellenszenvet érez Kemál az akarnok-vetélytárs: Enver ellen. Nyíltan meg is mondja Kemál tiszttársainak: nem helyesli, hogy a németek kezdik magukat a Berlinben élt Enver támogatásával befészkelni Törökországba.
1914. március ötödikén Enver - ekkor már pasa és kegyelmes úr -, az egykori forradalmár, feleségül veszi Nisantasban, a Dolma-Bagcse császári palota mellett a kicsiny, gömbölyű, élénk, becsvágyó Emineh Nadzsi szultánát, a szultán egyik unokahúgát. V. Mohamednek ugyanis több fivére volt: az egyiknek, a néhány éve szintén elhalt Szulejman hercegnek az árvája volt Emineh. A szultán egy másik elhalt fivérének lánya volt Müniré szultána, Szalih pasa, a kivégzett összeesküvő özvegye. Nos, ez a fiatal özvegy szintén meghívást kapott az Enver-Oszmán nászra. Müniré szultána, a kivégzett generális felesége azonban nem ment el férje gyilkosának esküvőjére...
Az Enver-pár hamar berendezkedik. Enver a jövő csillaga, talán új dinasztiát akar alapítani? - suttogják mindenfelé. A városon kívül, Sisli felé állt újonnan épített palotájuk, ahol az előcsarnokban Emineh Nadzsi hercegnőnek az esküvői szertartásnál használt óriási, aranyos trónszéke lepi meg a várakozó európai látogatót.
Enver, a császári rokon előtt most már fel-felködlik a Nagy Lehetőség: talán egyszer ő lép majd az elsatnyult Oszmán-dinasztia helyére. Egykor talán az ő unokái ülnek majd Mohamed Fatih trónján, talán újabb hétszáz esztendeig az Enver-dinasztia fog majd az Aranypart felett uralkodni?... Ki tudja.
A hiú álmok azonban nem váltak be. Enver éppen nagyravágyásának esett később áldozatul. Tragikusabban, mint ő alig fejezte be életét török államférfiú.
Musztafa Kemál, a realista, nem ilyen célokért küzd. A sors majd rövidesen megmutatja, hogy a két vetélytárs: Enver és Kemál gondolatai közül melyek voltak kedvesebbek az Örökkévalóság színe előtt?...


Folytatás