Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

XII.A világháború

1914. november tizenkettedikén Törökország Németország oldalán megüzente a háborút Angliának, Franciaországnak és Oroszországnak. A hadüzenetben Envernek, a hirtelen az élre tört vice-generalisszimusznak és hadügyminiszternek döntő szerepe volt.
Konstantinápolyt az előző napokban máris csodálatos izgalom szállotta meg. Az emberek állandó feszültségben éltek, amely napról-napra fokozódott. Hírek keringtek a városban angol demarsról, orosz ultimátumról, titkos német manőverekről.
A szigorúan megcenzúrázott újságok ellenére is mindent, sőt még többet is tudott a milliós város. Írni nem volt szabad még az angol nagykövet fenyegető látogatásáról a nagyvezérségen sem, de a tisztikar, hivatalnoki kar, egyszerű emberek, mindenki tudott róla. Az angol követet kísérő jüzbasit, a kackiás ordonáncőrnagyot visszatérte után bizonyára behívta a főnöke, a bimbasi. Az ezredes úr sűrű szivarfüst mellett, kellő diszkréciót mímelve, kiszedte alantasából, hogy a követet az előbb egyenesen a nagyvezérhez kísérte. Megtudta azt is, hogy a követ gondterhelt volt, komoly és egy szót sem szólt kísérőjéhez a folyosón. Irattáska nem volt nála. Aztán körülbelül tíz percig volt benn a nagyvezérnél. A nagyvezér őfensége - egy született egyiptomi herceg - nem kísérte ki az előszobából a követet, és ő maga utána mindjárt a hadügyminiszterhez ment át. Ugyanezt megtudta a jüzbasi legjobb barátja, a tüzértörzskapitány is. Éspedig a kef, az étkezés utáni tétlen pihenőszünetben. A jüsbasi ugyanis bizalmas célzást tett, milyen fontos személyiség mellé volt délelőtt beosztva. Úgy látszik, "készül valami". A kis inas, aki a feketét vitte be a réztálcán, éppen az utolsó szótagokat fogta el. Aztán néhány perc múlva tudta már a konyha, hogy a magas uraknál készül valami. Uzsonna előtt már a fűszeres is tudta, aztán a mészáros, majd szomszédja, az üstkészítő, estére ennek a sógorsága is, ahol a rokonok összejöttek egy kis tereferére. Másnap reggel az Aranyszarv egész déli oldala tudott valami izgalmas eseményről. Persze a dolog akkorára már megnőtt: Törökországot hadüzenettel fenyegették meg...
A vészhír többi elindulási pontja talán még ilyen előkelő sem volt.
Talán az onbasitól indult ki a hír, aki az angol követet segítette ki az autóból, és a portáján álló legénységtől, amely szolgálatot teljesített. Délután a kaszárnyában az egyik török baka megsúghatta az őt látogató görög barátnőjének, ez meg sietett otthon továbbadni a hallottakat. Törökországban úgy fűtenek, hogy nyitott rézserpenyőkben izzó faszenet tartanak a szobában. Ennek a céhnek a műhelyei talán az onbasi lakása mellett voltak - itt is szájról-szájra járt a hír, párhuzamosan a katonák értesüléseivel. Innen, az üstkészítőktől a vevőkig szivárgott a nagy újság. Pera, Ortakőj, a Prinkipo-sziget, Galata, Üszküdar, Top-Hane, de még a Boszporusz kitorkollásánál épült rumeli-hisszar-i záróerőd legénysége is most már tudta, hogy a lavina, úgy látszik, mégis elindul. Már figyelték is talán titokban, messzelátóval, nem tűnnek-e fel a Fekete-tengeren az orosz flotta keskeny füstszalagjai a messzeségben?! Micsoda szenzáció, micsoda karrier volna, ha Hasszán Ali köztüzér venné észre legelőször a füstöt, és rohanna jelentést tenni! Napiparancsba kerülne a neve, megdicsérnék; talán elő is léptetnék káplárrá. Ez pedig csak felér egy háború kitörésével!
A lapoknak azonban az utolsó napig semmit sem volt szabad hozniok a Törökországot érintő világpolitikai események kellemetlen részeiről. És épp ez volt a hiba. A városi közönség - hiszen Sztambul volt a mértékadó - szeizmográfszerűen, azonnal reagált minden idegrezdülésre. Így még ott is vészt sejtettek, ahol talán nem is volt vész. A török lakosság szimpátiája a háborús hatalmak között különben is igen megoszlott. Az ifjútörökök németbarátságával szemben erős óoszmán ellenzék állott. Hozzájuk szítottak azok a fiatalok is, akik a tradicionális antantbarátságot akarták ápolni.
Magának a komiténak emberei között is sok franciabarát akadt; hiszen jórészük Párizsban, Svájcban élt, az Abdul Hamidi emigrációban. A Nyugat számukra egyet jelentett Franciaországgal.
Valami háborús hangulat nem uralkodott sem az egyik, sem a másik oldalon. Talán éppen azért sem, mert Törökországnak az utóbbi években annyi véres háborúja volt. Hiszen négy év óta jóformán egyfolytában fegyverben állt az oszmán nép. 1910-ben Albánia lázadt fel. Ezt követte a hegyi drúzok felkelése; 1911-ben Jemen és Szíria lázadt fel, és a Vörös-tenger mellékén kellett harcolni. Közvetlenül utána jött az Olaszországgal Tripoliszért vívott háború. 1912-ben tört ki a Balkán háború összes mellékágazásaival. Ezt a háborút pedig csak 1913 őszén fejezte be a londoni béke. És most megint háború! Még hozzá borzalmasabb, mint az összes eddigiek! Azt is jól tudta minden értelmes ember az Oszmán Birodalomban, hogy 1913 óta, amióta hatmillió alattvalót vesztett el a szultán, mindössze húszmillió emberre lehet számítani. És ebből is alig kilenc-tízmillió a török, a többi idegen nemzetiségű. Három-négy hadsereget lehet csupán ebből a "férfianyagból" állítani. Már pedig csakis az évszázadok óta fegyverhez szokott, hűségre született, engedelmességre nevelt, tiszta török népréteget lehet felfegyverezni. A megbízhatatlan nemzetiségek legfeljebb "insaat-taburira", útépítésre, utánpótlásra, gazdasági csapatnak használhatók. Isten ments, ezeket a törökellenes, állandóan lázadásra kész, határszéli nemzetiségeket a fegyverek közelébe engedni.
Pedig az Oszmán Birodalom polgára azt is jól tudja, hogy sok ponton kell majd védekezni, ha rákerül a sor. Sok-sok pénzre, hadiszerre és katonára lesz szükség.
A világháború ekkor már három hónapja folyik a többi állam között...

Törökország eleinte nem foglalt állást. Illetve semlegesnek vallotta magát. A törökországi antantkövetek minden követ megmozgattak, minden diplomáciai eszközt felhasználtak, hogy a portát állandó semlegességre bírják. Az volt a felfogásuk, hogy mentől tovább sikerül Törökországot semlegességben tartani, annál valószínűtlenebbé válik, hogy a központi hatalmak mellett beleavatkozzék a háborúba. Törökország beavatkozása pedig nemcsak az erőviszonyokat illetően, de erkölcsileg is óriási jelentőségű, bármely félhez csatlakozik is. Ettől függött, hogy a másik két, még habozó balkáni állam, Bulgária és Görögország, kikhez fog csatlakozni.
Ezzel az antantdiplomáciával szemben állott a Monarchia és Németország diplomáciája. Férfiak harcoltak férfiakkal szemben. Eszközökben egyik sem volt válogatós. A legelőkelőbb még Magyarország és Ausztria nagykövete, Pallavicini őrgróf volt. Róla az összes barátai és ellenségei is feljegyezték, hogy milyen úri gondolkozású férfi. Humánus, kevéssé erőszakos, mégis - vagy talán éppen azért - hihetetlen eredményességgel tudja képviselni országa érdekeit.
A diplomaták harcoltak teljes erejükből; az egyforma akadály azonban mindkét oldalon ugyanaz volt: Törökország katonai helyzete. A török diplomácia nem foglalhatott állást sem az egyik, sem a másik irányban, mert az ország egyszerűen nem volt kellőképpen mozgósítható. A fegyverkezés a birodalom óriási területén egészen kezdetleges állapotban volt. A hadianyagok szállítására nincs elég vasút és hajó - még ha lett volna is elegendő hadianyag. Ahhoz, hogy két-háromszázezer emberből álló hadsereget mozgósítsanak, három-négyhónapi idő kellett volna ezek között a viszonyok között. Törökország helyzetét még kényesebbé tette, hogy emellett épp a főváros volt a legjobban támadásoknak kitéve. A természettől oly erős Dardanellák nem voltak 1914 őszén olyan állapotban, hogy a fővárost megbízhatóan meg tudták volna védeni. Pedig a természet is, az emberi tudomány is megtette a magáét. A Balkán-félsziget mellett hullámzik az Égei-tenger, szinte Konstantinápoly védelmére teremtve. Innen keskeny, nagy darabon hajózható csatorna nyílik: alig szélesebb egy nagyobb világfolyamnál: ez a Dardanellák szorosa. Ez is Sztambult védi. A partokon jobbra-balra ágyúk állnak, beépített parti ütegek, s ott lövik szét a délről, a tengerről betörni akaró ellenséges hajókat, ahol akarják. Csak, ha ezt a veszedelmes utat megtették, juthatnak be az ellenséges hajók a csatorna torkolatából a kicsiny Márvány-tengerbe. És, ha ezen a tengeren sikerül is egyenesen északi irányban átvágniok, csak akkor érkeznek meg a főváros déli külvárosai alá, ahonnan Sztambult - elméletben - bombázni lehet. A főváros itt azon a földnyelven fekszik, amely összeköti Európát Ázsiával. Ha aztán az ember kisétál a konstantinápolyi villanegyedbe, azután még kissé elbaktat északra, Besiktás irányába, ismét egy tengerszoros partján találja magát. Ez azonban távolról sem olyan hosszú csatorna, mint a Dardanellák. Itt az európai szárazföld, amelyen a főváros fekszik csak egyetlen ponton harapófogószerűen nyúlik össze a szomszéd kisázsiai parttal: ez a Boszporusz, amelyből az ember a Fekete-tengerre jut ki.
A világtörténelemben ez az egyedülálló földrajzi fekvése adta meg egykor Bizáncnak és gazdag örökségét átvevő mai utódjának, Sztambulnak a hihetetlen kultúrfejlődés lehetőségeit. A világháború előtt is a két tengerszoros megvédésén fordult meg a török győzelem vagy bukás sorsa.
Az események azonban olyan hirtelen jöttek, hogy az örökké pénzzavarokkal küzdő török kormánynak nem volt érkezése eléggé modernül megerősíteni a szoros erődítményeit. Hogyha az antanthatalmak csapatainak sikerül akár a tengerszorosba bejutni, akár valahol Ciciliában partra szállni és az ottani vasútvonalakat megszállni - az ország ütőerét, Sztambult elvágják az ország testétől, és ezzel Törökország sorsa megpecsételődött volna.
Az ifjútörök kormány mindjárt uralomrajutása után német szakembereket és kiképző tiszteket hozatott le Törökországba; de a nyugati hatalmak iránt barátságos érzelmeket viseltető elemek megnyugtatására és mintegy ellensúlyozásképpen más nemzetiségű tiszteket is meghívott Konstantinápolyba. A Dardanellák erődítményeinek renoválására most is egy angol tiszti különítmény állomásozott Konstantinápolyban; szám szerint néhány tucat tengerésztiszt, Limpus admirális vezetésével. Velük több polgári szakember.
Törökország háborújának előjele még 1914. szeptember elején játszódott le. Az országban ugyanis még a régi elveszett háború folyományaképpen úgynevezett "kapitulációk" állottak fent. A győztes nyugati hatalmak kényszerítették ezeket a békét kérő törökökre. A Törökországban lakó európai állampolgárok
- igen nagy számú kereskedőcsalád - például nem a török törvénykezés, hanem a konzuli ítélkezés alá tartoztak. Nem fizettek Törökországnak adót. Egyes külön közhivatalaik is voltak: így volt például saját postahivataluk is. Az ifjútörök kormányzatnak kapóra jött az európai hatalmaknak a török szövetségért való versengése. Így egy szép napon, egyszerű szultáni rendelettel megszüntette a "kapituláció"-kat. Magyarország, Ausztria, Németország, nem szívesen bár, de beletörődtek ebbe. Azonban az angolok, franciák és oroszok csak azzal a feltétellel voltak hajlandók belemenni a kormány elhatározásába, ha ellenszolgáltatásul az ottomán kormány a "gyarmatosító" német tiszteket visszaküldi hazájukba. A szultáni rendelet már megjelent, a kormány nem cáfolhatott rá uralkodójára, különben is a központi hatalmak barátsága közvetlenebbről érdekelte őket. A néhány napos, izgalmas diplomáciai tárgyalások eredménye az lett, hogy nem a német tisztek távoztak, hanem a Dardanellák megerősítésére meghívott angol különítmény szállt hajóra és az tért vissza a Földközi-tengeren állomásozó anyaflottához.
Amint az angolok elhagyták a török fővárost, a visszamaradt németek lázas sietséggel láttak hozzá Konstantinápoly megerősítéséhez. A Dardanellákban három sor aknát fektettek le. A szűk helyeken pedig egy harmincöt méter mély acélsodrony hálót is lebocsátottak a tengeralattjárók ellen. A sztambuli német szakértők vezetője, Hehl, úgy segített magán, mikor már kifogyott a nyersanyagból, hogy kihalászta az orosz tengeri aknákat. Az oroszok ugyanis saját tengerük és partjaik védelmében időről időre megjelentek fekete füstös, aknarakó gőzöseikkel az orosz vizeken, és Sztambultól északra sorozatosan dobták ki a nehéz tengeri aknákat. Hehl úr megbízottai, amint az orosz gőzösök elfüstöltek, szépen kimentek a tenger orosz részére és gazdag zsákmánnyal tértek vissza. Wéber tábornok, az újonnan kinevezett német dandárparancsnok nemsokára még azt is elérte, hogy állítólagos angol támadás veszélye miatt - a sztambuli antant nagykövetek minden tiltakozása ellenére - a török kormány lezáratta a tengerszorosokat. A Dardanellák lezárása súlyos provokációnak számított az antant szemében: Oroszországot és szövetségeseit ez az intézkedés elvágta egymástól.
Ilyen sajátságos, félig béke, félig hadiállapotban volt az Oszmán Birodalom 1914 őszén. Miközben az európai hadszíntereken az ellenfelek frontja véresen hullámzott ide-oda, itt még minden a diplomácia jegyében zajlott le. Mindenki tudta, hogy Törökország esetleges háborús szerepe abban állna, minél több ellenséges haderőt elvonni az ellenséges hadszínterekről, majd azokat letörni. Ebből a szempontból Törökország beavatkozásának óriási jelentősége volna.

Folyik a harc Törökországért, a szép aráért. Az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkari főnöke utasítja sztambuli katonai attaséját, egy lengyel nemzetiségű osztrák tábornokot, hogy indíttasson útnak a török kormánnyal egy nagy kereskedelmi hajót az ázsiai török tengerpartokról. Ez a hajó kanyarodjék be a Szuezi-csatorna belsejébe, és ott önsüllyesztéssel zárja el az angolok útját. Kötzendorfi Conrád sürgönyparancsára azonban a reális gondolkozású sztambuli attasé-generálisunk közölte, hogy az angol védelem kitűnő, és a hajót fenékbe fúrják a parti ütegek, mielőtt bekanyarodhatnék a csatornába. Különben is, a hajót a monarchiának kellene megvásárolnia, hisz Törökország még nem visel hadat, és így a személyzet és cement beszerzése hárommillió koronába is belekerülne.
Bécs nem is válaszolt az attasé drótjelentésére. Belátta a terv kivihetetlenségét.
Ugyanez lett volna a sorsa a következő merész osztrák vezérkari tervnek is: engedje meg a török hadügyminisztérium, hogy az osztrák-magyar hadsereg ötvenezer emberét átszállítsa a tengeren. Ez a különítmény majd hátba támadja Galíciában a monarchia ellen küzdő orosz hadsereget. Az Ackermann-félszigetnél kellett volna kikötnie ennek a csapatnak. Igen ám, de a török ekkor még részint nem volt hajlandó a monarchia oldalán beavatkozni a háborúba - még titokban sem -, másrészt pedig könnyű volt kiszámítani: a török szállítóhajók oly csekély hordképességűek, hogy fél évig kellett volna ide-oda hajókázniok, míg az osztrák hadsereget Besszarábiában partra tehették volna. Nyolc-tíz échelonra lett volna szükség. Ennyi pedig nem volt. A szükséges hadianyaggal, rakodással együtt egy-egy échelonnak tíz nap kellett volna csupán egyszeri forduláshoz. Ez a terv sem került kivitelre.

Októberben újabb fantasztikus indítványt tett Conrad: bocsásson rendelkezésére a török kormány ötvenezer önkéntest, akiket Szeptyczki gróf, osztrák tábornoknak rendelnének alá. Ezeket Kis-Ázsián keresztül átvinnék a kubani kozákok vidékére, hogy ott a kisoroszok között felkelést szítsanak a cár ellen. A szláv Szeptyczki fivére ugyanis kisorosz érsek volt Lembergben.
A daliás, befolyásos és öncélú bécsi mágnás-lovasgenerális azonban, akitől a terv voltaképpen kiindult, nem számolt három körülménnyel. Az egyik körülmény a török kormány óvatossága és állhatatos álláspontja volt. A másik: ha a török kormány el is szánta volna magát a központi hatalmak mellett való állásfoglalásra, kevés katonájából nem adhatott volna ennyit egy ilyen fantasztikus expedíció céljára. Harmadik: mind a törökországi, mind a kubáni kozákok és minden kisorosz ellensége az őket oly soká elnyomó iszlám államhatalomnak, viszont gazdasági okokból hű alattvalója a cári rezsimnek; ez a rezsim jó áron veszi meg terményeit. A három ok közül bármelyik is elég komoly ahhoz, hogy a török kormány elvesse a Conrad-féle indítványt.
Ezután az osztrák-magyar hadvezetőség még egy tervvel próbálkozott, hogy Törökországot a maga céljaira felhasználja.
Ez a terv egy magyar tartalékos tiszt, bizonyos Gondos László nevű mérnök nevéhez fűződik. Ez a vakmerő ember fiatalkorában az angolok kezén lévő egyiptomi petróleumforrásoknál tanult bele a vegyészeti szakmába. Aztán hazajött, és a világháború kitörésekor mint tüzérzászlós vonult be.
A konstantinápolyi osztrák-magyar követségre ezekben a napokban egy napbarnított arcú, fiatal magyar tiszt állított be. Felmutatta az osztrák hadügyminisztérium, sőt még magasabb hatóságok elsőrangú oltalomleveleit, és nyílt parancsot adott át a követségi titkárnak. Eszerint Bécs felszólítja a követséget arra, hogy Gondos mérnök, tartalékos hadnagynak lehetőleg mindenben a kezére járjanak és minden kívánságát teljesítsék.
A fiatal mérnök leleplezte titkos küldetésének célját, és a követség urai ámuló szemmel figyelték előadását.
- Ott, ahol Egyiptom a Vörös-tenger partjainál végződik és szemben vele a bibliai Szinai-hegy félszigete nyúlik a tengerbe, ott áll az angolok egyik legfontosabb nyersanyagforrása: a dzsemsahi naftatelep - magyarázta Gondos mérnök. Ő ismeri a vidéket, szakembere annak, amire vállalkozott, és magas protektorok segítségével keresztül is vitte már az "Armee oberkommando"-nál, hogy leküldjék Törökországon át Egyiptomba. Nem csekélyebb feladattal, mint azzal: robbantsa fel a dzsemsahi petróleumforrásokat! Ezáltal az egyiptomi angol hadsereg, de magának az angol anyaország hadiipara is óriási károkat szenvedne. Hiszen a dzsemsahi petróleumkutak szolgáltatják az ázsiai és európai antantrepülőgépek, teherautók számára szükséges benzin nagy részét.
Gondos nemsokára ötven önkéntessel és tíz török katonával elutazott Konstantinápolyból Arábia felé. Enver maga is kihallgatáson fogadta. Az ilyen fantasztikus terv tetszett a vérmes, fantáziadús hadügyminiszternek. Gondosék a török kézen lévő átellenes tengerpartról, hosszú sivatagi homokvándorlás után, jelentéktelen kis ladikokon keltek át a Szuez-öblön, és szerencsésen kikötöttek Dzsemsahban. Az őket békés araboknak néző, gyanútlan angol őrséget lelőtték. Futólépésben körülrohantak a telepen és mindenütt kézigránátokat dobáltak széjjel. A harcban hat emberük elesett. A többiek visszarohantak a parton veszteglő kis vitorlásaikhoz, és teljes sebességgel igyekeztek vissza az öböl túlsó oldalán lévő török partra. A jó idegzetű fiatal mérnöknek még arra is volt gondja, hogy visszajövet fényképfelvételeket készítsen hajója árbócáról az égig gomolygó, fekete lángokkal égő angol petróleumforrásokról.
A török kormány csak most ébredt rá, mibe vitte bele ez a huszáros cselekedet, és megharagudott. Hadbírósági eljárás alá vonták Gondost, és ha a száraz, szemüveges, Konstantinápolyban nagy befolyással bíró bajor ezredes, Kress von Kressenstein báró nem veszi hathatós támogatás alá a kis magyar tisztet, Isten tudja, mi minden történt volna vele. Érdekes különben, hogy Kress nem említi emlékirataiban ezt az eseményt.
A török kormánynak ennyi provokáció után - akarva, nem akarva - határozni kellett. Envernek pedig nem volt nehéz a választás.

Így álltak az ügyek, mikor Törökországnak színt kellett vallania. Dűlőre kellett jutnia az élet-halál kérdésben. Az osztrák-magyar hadsereg vezetősége nem számolt eléggé a hazájukért foggal és körömmel harcoló szerbek kétségbeesett elszántságával; csapatainknak augusztus negyedikén ki kellett vonulniuk Belgrádból. Néhány héttel később elesett Lemberg, és az orosz seregek Galícián keresztül özönlöttek a Kárpátok aljára. A felvidéki magyar földbirtokosok már felküldték értékes régiségeiket, családi ereklyéiket a múzeumba, hogy ne essenek az oroszok kezébe.
Jött rövidesen a marnei csata. A német támadás véresen tört meg; a szélesen hömpölygő Marne folyó napokon át sodorta rozsdaszínű hullámain a csonka törzsű német és francia holttesteket.
Feltétlen szükség van tehát Berlinben újabb szövetségesekre. Wangenheim bárót, a tetterős, nagyon ügyes konstantinápolyi német nagykövetet sürgetik Berlinből: érjen már el eredményt a komiténél, amelynek szava dönt a török magatartás fölött.
Wangenheim maga is jól tudja ezt. Nem a sürgetés, nem a fenyegetés, hogy visszarendelik; saját hazafisága és egyéni ambíciója kényszeríti a nagy elhatározásra.
Sürgönyt küld Berlinbe: a válasz dönteni fog országoknak és emberek millióinak sorsa, élete, halála fölött. Ha a válasz igenlő, a lavina elindul vészes útjára. Wangenheim a világtörténelemben szinte egyedülálló diplomáciai cselekedetre készül: egy vakmerő és eszes államférfiú páratlan ötletéhez kéri hazája jóváhagyását.
Egy bizonyos: Törökországot fantasztikusabbnál fantasztikusabb tervekkel és eszmékkel bombázták mindkét oldalról. Wangenheim ajánlata azonban józan és reális.
Wangenheim először a nagyvezérrel próbál tárgyalni. Szaid Halim, az egyiptomi herceg azonban szelíd és gőgös nagyvezéri hozzáférhetetlenségével kijelentette: se fegyvere, se muníciója, se ruházata, se felszerelése a hadsereg számára nincsen. A török felelős tényezők így nem mehetnek bele egy újabb háborúba. Wangenheim azon válaszára, hogy Németország majd mindent küld, ami kell, a nagyvezér szkeptikusan kijelentette: az elképzelhetetlen még akkor is, ha a felhalmozott német források kiapadhatatlanok lennének. Mert hiszen Szerbia és Románia földrajzilag elválasztják Németországot Törökországtól. A semleges Románia meg nem enged hadianyagot szállítani, mert az viszont az ő számára volna nyílt színvallás.
Az egykori német lovastiszt látta, hogy ezzel az udvarias egyiptomival semmire sem lehet menni.
Hátra volt még Enver.
Wangenheim most magához az ifjútörök komitéhez fordult. Enver, aki rengeteg napi munkájától alig ért rá nappal, esti megbeszélést kért. Enver pasa hadügyminiszteren kívül Talaat pasa és a kormánynak még egy harmadik tagja, Dzsemál, az "anatóliai tigris" - így nevezték szerte az országban - is jelen lesz.
A német államférfi úgy ment el az éjjeli találkozóra Enver pasa lakására, hogy tudta: ez a látogatás életének hazájáért vívott legfontosabb harca lesz. Itt dől el minden. Itt csak vagy győzni, vagy elesni lehet.

Autón hajtatott Enver palotájába, Sisli irányába. Az úton már alig járt valaki. Sötét este volt, Konstantinápolyban ilyenkor már nem nagyon sétálgatnak az emberek. Mentől inkább közeledik az ember a tengerpart felé, annál inkább érezhetővé válik a Fekete-tengerről erre szálló kellemes, egyenletes szellő. A tikkasztó melegben is ünneplő feketében öltözött nagykövetnek jólesett
a hűsítő légáramlat. Enver elég messze lakott a német követségtől; annál közelebb viszont a tengerparthoz. Igen nagy házat vitt. Pompás palotájának azonban legszebb kincse felesége, Nadzsi hercegnő, a szultáni unokahúg. A hercegnő nem szokott vendégek előtt mutatkozni még üres, formaságos vendégfogadáskor sem.
A palota most kihaltnak látszott. A fekete ablaksorokból alig kettő világos. Amikor az épület balszárnyán Wangenheim, a német nagykövet kiszállt kocsijából, felpillantott. Arra gondolt, hogy itt valamelyik ablak mögött fog ismét egyszer eldőlni egy-két tanácskozó ember előtt világok, milliók sorsa. És ebbe most ő is beleszólhat.
Délután kapta meg Wangenheim Berlinből a titkosírású sürgönyt, amely megadta a különleges felhatalmazást. Olyan fegyvert hozott magával, amellyel a kezében győzni fog. Tehát semmi ok az izgalomra. Nyugalommal lépett be a tiszteletére kivilágított lépcsőházba.
- Tessék, halljuk az előterjesztéseket - mondja tíz perc múlva, fenn, az emeleti dolgozószobában lassú németséggel Enver. Jól beszélt németül, hiszen éveken át volt Berlinben katonai attasé.
Wangenheim keményen, mereven ült. Mintha láthatatlan bőrruha tartaná össze testét. Simán, átgondoltan kezd beszédébe:
- Excellenciátok nagyon jól tudják, hogy a háborúba való belépés nem halasztható tovább. Az erőviszonyok most olyanok, hogy nyíltan mellénk állhatnak - mert hiszen remélem, ebben
a szándékukban nincs kétség.
Dzsemál éppen felelni akart. Ő a leginkább antantbarát a három jelenlévő miniszter közül. Tiltakozó mozdulattal emeli zörgő, keményített mandzsettáját. Kövéres mellén kitüntetései feküsznek. A mozdulatra finoman, ezüstösen megcsörrennek. Enver azonban ránéz kollégájára, és Dzsemál nem szól semmit. Wangenheim tehát folytatja.
- Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Erre most nincs idő. Ezért ott folytatom, ahová legutolsó megbeszélésünkkor már eljutottunk.
- Természetesen - bólint Enver.
Szünet.
- Az augusztus másodikán kötött megállapodás, amelyet a nagyvezér konakjában írtunk alá, kormányaink között bizonyos gazdasági és politikai természetű szövetséget hozott létre. Önök azonban azt is jól tudják, uraim, hogy kormányom ezen túlmenőleg is megbízásokat adott nekem. Színészkedés volna ebben a kritikus helyzetben most úgy tennünk, mintha nem tudnánk mind a négyen, hogy Törökország beavatkozása a világháborúba, milyen fontos tényező. A német császári kormány azonban
- beszéljünk világosan - azt is jól tudja, hogy Törökország részéről ez az erők maximálását jelentené. Ilyen erőfeszítésre a török kormány talán ebben a percben egyedül nem is volna képes. Ezért megfontolás tárgyává tették Berlinben, mi módon lehetne jövendő szövetségesünknek hathatósan segítségére jönnünk, ha elszánja magát, hogy a közös célért harcoljon. Mielőtt azonban ezeket az új felhatalmazásokat részletesen közölném, szeretném excellenciátoktól maguktól hallani, mi a véleményük az azonnali csatlakozásról, ha mi ezt a maximális segítséget felajánljuk?
A három egymás mellett ülő miniszter közül Enver válaszol.
Először lassan keresztbe fekteti csizmás lábait. Csak azután szólal meg. Hangjának sajátságos, kellemes, nőies csengése van.
- Excellenciádnak igaza van abban, hogy ismert tényeket ne kezdjünk újból tárgyalni. Így tehát csak a következőket szeretném leszögezni. Az ottomán császári kormány igen jól tudja, hogy a beavatkozás győzelem esetén nagy előnyöket rejthet magában. Oroszország ősi ellenségünk. Anglia hajóinkat már eddig is lefoglalta, és blokád alatt tartja országunkat. Oroszország elérkezettnek látja az időt expanziós törekvései megvalósítására. Igen, ezt jól tudjuk. A központi hatalmak győzelme, ha szövetségesek vagyunk, a Balkán-félszigeten, de Kis-Ázsiában is jelentős területekhez juttatna minket vissza. Hiszen az utóbbi évek során a Balkánon igen érzékeny veszteségeink voltak. Ezeket a területeket minden török hazafi visszakívánja. Mindezt pedig azért mondom el, hogy a tanácskozások során őszinteségemet és Excellenciád által oly jól ismert németbarátságunkat észszerű és józan okokkal is alátámasszam. Azonban mindez sajnos nem jelentheti azt, hogy mi megfontolás nélkül belevethetjük magunkat a háborúba. Ön jól tudja, hogy birodalmunk óriási méretei mellett, minden mozgósított állapot ellenére, sok helyen, mint a perzsa határon és Ciciliában, Szíriában, Palesztinában, Mezopotámiában hézagosak a védelmi vonalaink. Legfőbb gyengeségünk főleg a modern felszerelés hiánya, nyersanyag és egyéb hadianyagok, azok, amelyeknek hadüzenet esetén nem vagyunk bőviben. Embereink számán vagy bátorságán nem fog múlni a dolog, erről biztosíthatom Excellenciádat. Tehát megint vissza kell csak térnem oda, ahol abbahagytuk utolsó megbeszélésünket: kiadós segítség nélkül képtelenek vagyunk egy ilyen nagy, átütő akcióra. Felteszem a kérdést: mi az a konkrét javaslat, amit erre vonatkozólag új felhatalmazásai alapján Excellenciád tehet?
A hadügyminiszter szavai még ott úsznak a levegőben. Mereven nézi Wangenheimet.
A német nagykövet azonban nem hiába egyik legjobb diplomatája hazájának. Nem siet kiteríteni kártyáit.
Nem teheti meg ő előbb ajánlatát. Így nem jutunk előbbre. Nahát, gyerünk csak.
- Nekem is volna egy kérdésem: mik volnának azok a feltételek, amelyek mellett excellenciátok hajlandók volnának a döntő lépéseket megvalósítani?
Dzsemál pasa bosszúsan köhint, utána fél percig köszörüli a torkát. Talaat nem mozdul.
Enver válaszol újra. Csendesen, leplezett idegességgel.
- A kormány a nagyvezér személyében már tett Önöknek egy ajánlatot, a legutóbbi megbeszélésünk alkalmával...
Wangenheim arca továbbra is bosszús maradt.
- Kérem, arra már adtunk választ. Azok a kívánságok nem fogadhatók el, mert megvalósíthatatlanok. Világosan kimondva, ennyi erőt nem vonhatunk el saját magunktól. Ez sok.
Most Talaat szól közbe, mély oroszlánhangján. A németje - bár kitűnően beszél ő is - úgy hangzik, mintha törökül beszélne. Torokhangon, török-poroszos kiejtéssel kérdezi:
- Excellenciád új meghatalmazásokról beszélt. Melyek ezek? Ezt kérdi kollégám is.
Csend lesz. Wangenheim hallgat. Egyenrangú ellenfelekkel van dolga - gondolja. Majd kitérően válaszol:
- A részleteket illetően nincsenek felhatalmazásaim...
Talaat szólal meg újra.
- Sajnálom Excellenciád zárkózottságát. Most nem mint a kormány tagjai, hanem egyszerűen, mint a hazájáért aggódó ifjútörök komité tagjai ülünk Önnel szemben.
- Örülök, hogy ezt mondta kegyelmes uram - felel Wangenheim. - Így tehát Önök sem nyilatkoznak hivatalosan, amikor feltételeiket közlik velem, a megkívánt német segítség mértékét illetően.
Enver az ajkába harap. Ez meddő pengejáték.
Rövid csend áll most be. Wangenheim mozdulatlanul ül.
- Herr Botschafter, az Önök országával mi szívünk mélyéből rokonszenvezünk. Azonban az Önök császára túlzott aspirációkat vél a Közel-Keleten megvalósíthatni.
Wangenheim nyitja a száját, hogy azonnal közbeszóljon.
Enver azonban, kinek személyes bátorságáról legendák keringenek a törökök között, hirtelen támadt, eddig ritkán észlelt őszinteségével és szókimondásával a következő percekben meglepi és lefegyverzi a német diplomatát.
Csendesen folytatja.
- Tehát itt túlzott aspirációról van szó, amelyek a mi érdekeinkkel némileg ütköznek. Törökország hajdan nagy volt és hatalmas. A dekadencia éveiben a központi hatalom a gyenge szultánok alatt kihullott a hivatott vezetők kezéből. A régi területek elszakadtak tőlünk. Bulgária, Szerbia, Albánia - háború, háború után, csatavesztés, csatavesztés után jött sorra. Most ismét erélyes ifjútörök kezekben van a sztambuli hatalom, és mi egybekovácsoljuk azt, ami egybetartozik. Vannak ugyan kisebbségeink, de nagyrészt hozzánk legközelebb álló népfajok. Mi kemény ököllel gyúrjuk erőssé, eggyé ezt a szétforgácsolt őserőt, mert a hivatott vezetőréteg itt a török. Ha nem így cselekednénk, maholnap úgy járunk, mint Bizánc. Egyetlen városunk marad Európában, és egy szép napon azt is elfoglalja a boszporuszi kijáratra amúgy is vágyó orosz vagy angol. Ezért kellenek nekünk most erős szövetségesek.
Enver itt megállt és mélyet lélegzik. Aztán folytatja:
- Ekkor azonban azt kell tapasztalnunk, hogy választott és nagyrabecsült szövetségesünk, a hatalmas Német Birodalom érdekeinket veszélyeztető, kevéssé őszinte terveket kovácsol. Berlin-bagdadi tengelyt akar kiépíteni, stratégiai vasutakkal, gazdasági összeköttetésekkel, ezernyi konzullal, kereskedelmi ügynökökkel, civil ruhás katonatisztekkel és maszkírozott védőőrséggel. Arról álmodik, hogy eljut Kabulig, Afganisztánig és Indiáig.
- Az antantsajtóban már szinte közhellyé vált azon állítás, hogy Németország "egyiptizálni" akarja Törökországot. Én tudom - nyel egyet Enver -, hogy ezt ellenségeink találták, ki és nem hiszem, hogy ez igaz. De ellenségeink azt mondják, hogy az Önök hazája fejlődésének arra a pontjára ért, amelynek történelmi útja a "felfelé törés" dinamikus stádiumában van. Ennek az általunk még kevéssé ismert történelemfilozófiai törvényszerűségnek megfelelően Németország háborúba keveredik. Aztán jön a háború. Százezernyi porosz és szövetséges elvérzik, egy csomó falut, várost elvesztenek vagy nyernek, aztán kezdik újra. Ez a világ gyakran összefog Önök ellen. A háború után pedig, ha nyernek, hadisarcot rónak ki Önökre, elsüllyesztik flottájukat és elkobozzák évek óta nehéz fáradtsággal gyártott öldöklő szerszámaikat.
- De kérem...
- Pardon, ezt az antantsajtó írja, de a mi szempontunkból ez fontos. Ha belevisszük a népet egy háborúba, alaposan körül kell néznünk. Előrebocsátom, hogy az előbb vázoltak nem az én véleményem, ellenségeink látják így, noha a valóságban bizonyára nem így van. Tudom. Szóval mi Önökkel szemben nem egészen az önzetlen és öncélúság nélkül való jó viszony élvezői vagyunk, és azt sem mi, nem vehetjük rossz néven Önöktől, sem Önök tőlünk. Ez mind csak azért van, mert egyformán szeretjük hazánkat és küzdünk országainkért. Ez személyes érzéseinken és megbecsülésünkön semmit sem változtat.
- Helyes - bólint Wangenheim.
Meglepte és megindította a török politikus kolléga fanatikus hazaszeretete. Ebben - ha semmi másban sem - egyformák ők ketten: a Kelet és a Nyugat két nagy fia.
- Mindebből azonban az következik, hogy akkor, amikor kockázatos háborúba megyünk bele, amelyért vállalnunk kell a felelősséget a szultánnal, a trónörökössel, a nagyvezérrel és Törökország minden polgárával szemben: nos, akkor mi csak emberi számítás szerint teljesen felkészülten mehetünk bele ebbe a háborúba.
Wangenheim lassan vezeti végig erős tekintetét a három miniszter arcán. Semmit sem olvas le róluk. A török a legválságosabb pillanatokban is nyugodtnak látszik, szinte közömbösnek. Neki magának lassan fejébe száll a vér, hát csak türelem.
- Uraim, felhatalmazásom van arra, hogy körülbelül harmincmillió fontnyi, azaz hatszázmillió franknyi támogatást ajánljak fel Önöknek, részben aranyban, részben hadianyagban, ha az ellenségeskedést azonnal megkezdik.
A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani a teremben. Ekkora összegről még a törökök sem álmodtak. Ebből aztán úgy fel lehet szerelni a török hadsereget, hogy az még az elvett területeket is visszafoglalhatja. Itt nincs helye alkunak.
Azonban Envernek hihetetlenül nagy az önuralma. Minisztertársaihoz fordul: beszéljetek!
Azok összenéznek. Talaat szólal meg először, mély basszushangján. Nem Enver, hanem Wangenheim felé fordulva mondja ezt:
- Egyek vagyunk a hadügyminiszter úrral. Teljes mértékben egyek...
- Nos? - irányul Wangenheim acélos hangja Enver felé. Enver agyát, bár ő még fiatal ember és semmi baja sincsen a vérnyomásával, éppen olyan forró vérhullám önti el, mint az imént Wangenheimét. Ez az összeg - igen, ez az összeg azt jelenti, hogy meg lehet erősíteni minden erődítményt, modern fegyvereket, hajókat, ágyúkat, lovakat, uniformisokat, élelmiszereket lehet vásárolni; a hadsereget európai, ütőképes hadsereggé fejleszthetik.
Óriási felelősséget érez magában: most ő az, akinek cselekednie kell. Egyszer érezte már életében ezt a saját és népe sorsára döntő pillanatot, akkor, amikor kitűzte Abdul Hamid ellen a felkelés zászlaját. Most ő: Törökország. Törökországot kérdezték, és Enver válaszol - a vészterhes felelősség teljes tudatában. Ezért az óráért egyedül az ő neve lesz felelős. De vannak idők, amelyekben minden országnak szüksége van legalább egy olyan férfiúra, aki nem tér ki a felelősség vállalása alól.
Most már egészen nyugodt. Nem remeg a hangja sem: ez a halk és biztos diplomata hang.
- Az ajánlat, ha jól értettem, az ifjútörök komiténak szól.
Wangenheim csak egy pillanat töredékéig gondolkozik; aztán már érti is a kérdés fontosságát, amelyet kimondásakor azonnal megérzett.
- A komiténak szól!
- Akkor nem kell minisztertanács elé vinnem az ügyet. Ez előre kiszámíthatatlan ideig tartó elhúzódást jelentene. Mi hárman itt egyek vagyunk. Az ajánlatot elfogadtuk.
- Mikor kezdhetik az akciót?
- Holnap.
Ez világos beszéd. Három férfi kezet fog egymással. Egy ország sorsa eldől.

...A sztambuli lapok, szinte párhuzamosan az eseményekkel rendkívüli kiadást hoztak. A "Tanin", amelynek Musztafa Kemál egykor Tripoliszban névleges munkatársa volt, sebtében nyomott, rendkívüli kiadásának első oldalán ez a cím állt a rendkívüli kiadások óriási címbetűivel:

"OROSZ TÁMADÁS A TÖRÖK FLOTTA ELLEN!"

"1914. október harminc. - Mint hivatalosan jelentik, huszonnyolcadikán a Fekete-tengeren békésen gyakorlatozó török flottát az orosz hajóraj minden előzetes hadüzenet nélkül, megtámadta.
Az ottomán császári flotta egységeinek, a "Javuz Szultán Szelim"-nek és a "Midilli"-nek sikerült visszavernie a vakmerő támadást. Olyannyira, hogy az orosz hajóhad jobbnak látta viszszamenekülni kikötőjébe. A török hadihajók egész Szebasztopol és Novorosszijszk kikötőig üldözték a menekülő orosz flottát. Bombázták a kikötőben álló hadihajókat és parti erődítéseket, majd megtorlásul elsüllyesztették az orosz flotta néhány kisebb egységét. Ezután visszatértek kikötőikbe."
A hivatalos jelentés még hozzáfűzte, hogy a császári kormány haladéktalanul megtette a szükséges lépéseket.
Wangenheim végrehajtotta tervének második részét is. A hihetetlenül vakmerő ötlet sikerült: az álruhás flotta megindította a folyamatot, amelynek révén Törökország visszavonhatatlanul belekerült a Központi Hatalmak oldalán a világháborúba. Mert a "Javuz Szultán Szelim" és a "Midilli" a valóságban két német hajó volt. A "Breslau" és a "Goeben". Az Enver-kormány vette meg őket parancsnokostúl, matrózostúl a német kormánytól. Souchon német admirális vezette a feketetengeri akciót a "Breslau" fedélzetén.
Néhány elszánt, jó szándékú ember elhatározása volt ez egy birodalom sorsa felett. Hogyan fog végződni a vakmerő kezdet: azt ekkor még senki sem láthatta előre. Végződhetett volna világraszóló diadallal is, Törökország nagyhatalmának feltámadásával. De a valószínűbb nem ez az eshetőség volt...

... Akik annak idején részt vettek ebben a kezdeményezésben, ma már mind halottak. A történelem, amit ők csináltak, még nem érett meg arra, hogy az utókor végleges ítéletet mondjon róluk és tetteikről. Hinni kell, hogy hű fiai voltak hazájuknak, és amit tettek: hazájuk javára valónak hitték.
Bizonyos, hogy a maguk akarata szerint intézkedtek, alkotmányos jóváhagyás nélkül. Abban az időben ez még szokatlan volt. Azóta Keleten is, Nyugaton is láttuk, férfiak egész sorát, akik Atlasznak érezték magukat, vállukra vették hazájukat és vitték abban az irányban, amelyet boldogulása útjának láttak. Hogy az irány helyes volt-e? Arról azóta már kialakult a világ véleménye.
Ez a hit csak akkor bűn, ha az, aki vallja, rosszhiszemű vagy gyenge.
Wangenheim bizonyára nem volt egyik sem. És Enver?
Isten ítélt fölötte. Tragikus véget ért, de nem szégyenteljest.
Tévedései a pionír tévedései voltak. És azoknak a sorsa, akik előkészítik az utat az igazi nagyok számára: mindig tragikus.
Mert Törökország igazi nagy embere akkor még nem lépett a történelem színpadára. Musztafa Kemál dicsőségére mondhatjuk: az egész Enver-Wangenheim akcióban jutányi része sem volt. Sőt, teljes erejével ellenezte Enver és Wangenheim terveit, Törökország egész hadbalépését. Csakhogy szava még ekkor a pusztába kiáltó szó maradt. Törökország nemrég kinevezett bulgáriai katonai attaséja nem elég befolyásos ember ahhoz, hogy a császári kormány és a császári hadügyminiszter sorsdöntő lépéseit keresztülhúzhassa.

XIII.A német szövetség és eredményei

Musztafa Kemál császári ottomán vezérkari alezredes ugyanis ezekben a sorsdöntő napokban külföldön tartózkodott. A világháború előtt röviddel áthelyeztette magát a Szalonikitől nem messze fekvő Szófiába, Bulgária császári török katonai attaséjának. Működése itt sem sok teendőből állott. A követ, Fethi bej - sok ilyen nevű török férfiú élt ebben az időben - úgy emlékezik meg attaséjáról, mint aki nem szívesen járt társaságba és meglehetősen népszerűtlen ember. Hogy vajon miért akart Kemál ezekben a válságos időkben elkerülni Törökország földjéről? Azt ma sem lehet teljes határozottsággal megállapítani. Ő maga sohasem beszélt erről. Lehet, hogy érezte a nagy idők szelének fuvallatát, és ezért nem kívánt otthon lenni a sorsdöntő napokban, hogy ne kelljen magát exponálnia egyik irányban sem. De lehet az is, hogy sokkal prózaibb okok: kalandvágy, környezetváltozás vagy hasonlók voltak okai elhatározásának. Lehet, hogy Szófiába a kevesebb munka is vonzotta, és a felemelt, megszavazott reprezentációs költségtöbblet is. A pénz erős szerepet játszott ekkor Musztafa Kemál életében - hiszen vagyona alig volt, és így tisztán fizetéséből kellett megélnie.

"Populär war der Krieg nicht - das Volk hatte keine Stimme" - írják még a későbbi német katonaírók is a törökök háborújáról. Szerintük is "hazárdjáték" volt Törökország hadbalépése. Pedig ezek a történészek jól ismerik a titkos német-török szerződést. Mégis ez a véleményük.
A háború és az akkori németbarátság legélesebb ellenzői közt volt az akkor még jelentéktelen törzstiszt is, Musztafa Kemál. Szófiából egymás után adta fel Envernek és a kormánynak bátor hangú sürgönyeit. Meg kell adni: a történelem legbátrabb emberi dokumentumai ezek a kemáli sürgönyök, amelyekben bátran szembeszögezte véleményét egy vesztébe rohanó nemzet hivatalos köreinek felfogásával. Azonban éppen akkor volt folyamatban a németek látszólag feltartóztathatatlan vonulása Párizs felé. Így tehát Kemál alezredes erélyes utasítást kapott Konstantinápolyból, hagyja azonnal abba a háború ellen való agitációt. A németek jól állnak és mindenütt győzni fognak. Várjon türelemmel, és ne kockáztassa a fejét.

...A következő csoportosításban óriási, szétszórt gyűrűben állott fel a török hadsereg a világháború elején.
Az 1. számú hadsereg a német Liman von Sanders pasa vezénylete alatt Konstantinápolyt és a tengerszorosakat védte. Ez volt talán a legfontosabb frontszakasz; hiszen ekkor még a szomszédos Bulgária és Görögország állásfoglalása sem volt biztos; ezek is támadhattak minden percben.
A 2. hadsereget Dzsemál parancsnoksága alatt Kis-Ázsiába és a Balkán-félszigeten osztották el.
A 3. hadsereg Hasszan Izzet generális vezetése alatt állott; ez a hadsereg úgynevezett "pánturánizmus hadserege" volt. Enver és az ifjútörökök legnagyobb álma. Azt szerették volna, ha az összes közép-ázsiai, a birodalommal szomszédos török-tatár népek egyesültek volna Törökországgal. Azerbeidzsán, Ardilán, a perzsa határtartományok, a Kaukázus, Krim, a Volga-vidék, Turkesztán, Chiva és Bokhara. Ezeken a pontokon, egy teljes hadseregen kívül, jelentékeny számú önkéntes- és csendőralakulatok is állottak.
Külön létesült aztán ezenkívül még egy negyedik, kifejezetten szíriai hadsereg és egy önálló hadsereggé egyelőre még nem egyesített ötödik, mezopotámiai sereg is a perzsa határ irányában.
Ezekkel a hadseregekkel voltak tehát körültűzdelve a három világrészre terjedő Török Birodalom határai, érzékeny pontjai.
Ennek a meglehetősen laza, egymással nehezen érintkező és éppoly nehezen mozgatható hadsereggyűrűnek egyes láncszemeiből jutott csak egy-egy hadtest vagy hadosztály Ázsia, Afrika és Európa jóformán minden egyes veszélyes, ellenséges része felé.
A törökök, helyesebben Enver első terve most az volt, hogy ez a gyűrű először Egyiptom felé, tehát Afrikába csúcsosodjék ki lökésre. Ez volt az emlékezetes Szuez-akció.
Szuez, az angol közlekedés és utánpótlás ütőere, közel feküdt a háború előtti török határhoz. Palesztina déli része és a csatorna közt egy mindössze százötven kilométer széles homoksivatag fekszik. Ezen keresztül kell gázolni: körülbelül tizenöt ezer emberrel, amihez viszont húszezer, nagyrészt vízhordó teve szükséges.
Az angolok Achilles-sarka, Szuez, az átjáró Indiába, azonban megúszta a veszedelmet. A török-német Szuez-támadás balsikerrel végződött. Emberben, élelmiszerben, vízben, utakban és főképp az angolok ellenállásában elszámították magukat Enverék. Wangenheim nagykövet jelentésére visszahívták Liman von Sanders pasát; von der Goltz pasa vezértábornagy, a régi idők német-török tábornagya kerül a helyébe. December elején érkezett le újra a török fővárosba ez a franciás modorú, nyugodt, idős német úr. Ha az ember Goltz vezérkari főnökének emlékirataiban pontos leírását olvassa azoknak a szörnyű nélkülözéseknek, amelyeket a szuezi hadjáraton kellene a csapatoknak végigszenvedniük, és a helyszíni felvételeket látja: megérti, micsoda lehetetlen feladatra vállalkozott a német és a török hadvezetőség, amikor a sivatagi átkelést akarta kierőszakolni.
Miután Szueznél az angolok géppuskatüze és a szomjúság visszaűzte a török csapatokat, Enver elhatározta, hogy Belső-Ázsia felé kísérli meg áttörni az ellenséges orosz-francia gyűrűt.
Az egész török erőtartalék tehát átállítódott a kaukázusi frontra. A hegyek itt háromezerötszáz méter magasak. A főbb városok, mint Erzerum, kétezer méter magas fennsíkokon fekszenek, hatszáz kilométerre vagy még messzebbre is vannak egymástól a vasútállomások.
A török front most vagy hatvan kilométerre állt az orosz- török határtól. Itt sikerült is végre a támadó oroszokat megállítani. Envernek a megállítás maga azonban kevés volt: lendüljön csak támadásba a török sereg! Hasszán Izzet pasa, a kaukázusi hadsereg parancsnoka, reális, száraz ember volt, és mindannyiszor visszasürgönyözte a szeraszkiernek: az előretörés a beásott állásokból most, télvíz idején, őrültség és öngyilkosság.
Enver erre maga indult el Konstantinápolyból, hogy személyesen vegye át a parancsnokságot. December hatodikán megérkezett Erzerumba. Itt vezérkari főnökének, a német Bronsart von Schellendorfnak tanácsára megfosztotta Hasszánt a hadsereg-főparancsnokságtól. "Napóleon módjára intézkedett" - írják róla a hadtörténészek. A szédítő, behavazott hegygerinceken a török katonák nyakig besüppedtek a hóba. Odafagytak, mielőtt oroszokat egyáltalán láthattak volna. Az egész hadművelet 1914. december tizenkilenctől 1915. január tízig tartott: huszonöt fok volt nulla alatt. Ihszán pasa, a kilencedik hadtest parancsnoka előzőleg azt a bölcs rendelkezést adta ki, hogy a legénység kabátot és hátizsákot hagyjon hátra, hogy így könnyebben kikecmeregjen a hóból. Eredmény: Ihszán egész hadteste elpusztult. Az oroszok könnyűszerrel elfogták a hadtesttörzset is és a három hadosztály törzskarát is. Enver adjutánsának a lábait amputálni kellett, mert elfagytak. Enver ugyanis elrendelte, hogy tisztjei is a katonákkal masírozzanak. Végül is a százezer főnyi kaukázusi hadseregből nyolcvanezer ember pusztult el fagy és éhség következtében. Most már csak egy véres "rencontre" kellett az orosszal - és a kaukázusi hadseregnek vége volt.
...Envernek végül is csupán tizenkétezerötszáz embere maradt. Ezek mellett maga helyett parancsnokul otthagyta Hafiz Hakki bej vezérkari ezredest... "A katasztrófa nyilvánosságra hozatala bármily újságban, sőt még a vereség említése is szigorúan tiltva volt" - írja egyik magas rangú kortárs Enver pasa hadjárata után. Pedig ez a tábornok-író a szövetségesekhez tartozott. A fővárosban, a kulisszák mögött erre természetesen megindult a szemrehányások áradata: a török parancsnokok a német parancsnokokat hibáztatták - ezek viszont amazokat. Liman, aki elmozdítása ellenére is Törökországban maradt, Bronsart tábornokot, a hadműveletek tervezőjét okolta. Enver maga azonban az egész háború folyamán nem vállal többé önálló parancsnokságot egyik frontszakaszon sem. Musztafa Kemál eddig mindig győzelmes ellenfelének nimbusza alaposan megtépázódott.

...Mezopotámia, a perzsiai front, Enver következő próbálkozása. Nem a törökök kezdeményezték a döntést: itt az angolok diktálják a tempót. Átvitték katonáikat a Bahrein-szigetekre, onnan pedig partra szállították őket. Az ütközet az angolok javára dőlt el, és egy zivataros éjjelen a török terület híres kulcserődje: a Fort Fau Nagy-Britaniáé lett. Következik a mohammerahi ütközet - a törökök menekülnek: az angolok két hét múlva diadalmasan bevonulnak Basszorahba, az ősi muszlin kikötővárosba. Szabad az út az angolok számára felfelé is, a Török Birodalom közepe felé. A Tigris és Eufrátesz egyesülésének helye, az emberiség ősbölcsője lett most az angolok támadásának bázisa. Az Indiai-óceántól a Török Birodalom szívéig pedig már nem hosszú az út...

Ezután következett Musztafa Kemál gallipoli dicső kalandja.
...A világháború, de talán a világtörténelem legérdekesebb, sőt talán egyedülálló eseménye volt a csodálatos katonai expedíció, amelyet a "Dardanellák ostroma" néven ismer a történelem.
1915. március tizennyolcadikán, futótűzként terjedt el Konstantinápolyban a hír: az egyesült angol-francia flotta benyomult a Dardanellákba, és közeledik a főváros felé!
Konstantinápolyban természetesen óriási izgalom lett úrrá.
Azzal mindenki számolt, hogy az antant ki akarja erőszakolni a Dardanellákon az átnyomulást. Ez életkérdés volt számukra: ez jelentette volna az összeköttetés megteremtését a szövetséges orosz kolosszussal.
A Dardanellák szorosa köti össze az Égei-tengert a Márvány-tengerrel. Keskeny, hosszú, kanyargó tengerszoros. Egyik oldalát Kis-Ázsia, pontosabban Anatólia, a másikat egy hosszúkás félsziget: Gallipoli földnyelve alkotja. Így alkotják a Dardanellák, a Boszporusz déli, elnyúlt folytatásaként, Európa és Ázsia határait. A csatorna maga elég hosszú; körülbelül hetven kilométer; a legkeskenyebb helyen azonban mindössze ezernégyszáz méter széles. Különben a csatorna több helyen erősen kiszélesedik és nagy medencéket alkot. Vizén állandóan erős tengeráramlás érezhető.
A Gallipoli-félsziget a tráciai szárazföldből nyúlik ki délre. Ez lesz Kemál hadidicsőségének kiindulópontja. Itt fordul meg Enver szerencsevonala és Kemál eddigi eredménytelensége. Envernek a háborúban mostantól fogva semmi sem sikerül - Kemálnak pedig Gallipoli óta minden.
A dardanellai tengerszoros két partját, hol erős hegyvonulatok - különösen az ázsiai részen - hol lapos görög és török falvakkal, olajfa ligetekkel, gyümölcsöskertekkel teleszórt, zöld, termékeny lapályok szegélyezik. Kétoldalt - különösen, ahol összeszűkül és kanyarodik a szoros - az ősrégi erődök állnak.
Az erődítmények sora mindjárt az Égei-tengernél, a szoros bejáratánál kezdődik. Itt a szoros erősen kiszélesedik és hatalmas zúgással-sodrással áramlik be a nyílt tengerbe.
A második erődsor jóval beljebb, a szoros legkeskenyebb részén, Nagara tájékán van. Erőd erőd hátán, tíz kilométer hoszszúságban. Hegyi erődök, ágyúállások vegyesen. A két erődcsoport közt nem voltak a világháborúban sem védőállások, éppúgy a Nagarától tovább északnak, a Márvány-tengerig húzódó, körülbelül harmincöt kilométeres csatornaszakaszon sem.
Magát a vizet tengeri aknák védték; az erődök előtt pedig török csatahajók - a "Messzudjé", a "Hajreddin Barbarossza", a régi híres tengeri hősökről elnevezett páncélos, végül a "Torgut Reisz" - voltak elrejtve, a kiugró, lábukkal a tengerszorosba nyúló lejtős dombok közt. Figyelemelterelő álbattériák is csalták a támadókat. Fényszórók járták állandóan a vizet; végül Nagaránál egy harminc méter mély tengeralattjáró-védő vasháló zárta el a tengeri közlekedést. Usedom és Mertens német admirálisok voltak itt a tengeri parancsnokok; Liman von Sanders a nagyszámú szárazföldi segélycsapaté. Az ő feladatuk volt az angolok partraszállását megakadályozni. A török parancsnok hatásköre jelentéktelen volt. Német tisztek és német vezetés alatt állott itt minden.
A szorossal szemben és oldalt fekvő görög szigetet az antant csapatok már a háború elején megszállták. Málta és Ciprus örök angol flottabázisként szolgált. Az orosz flotta gyengesége miatt északról nem tudott támadni. Északról jöve az első pont az erős Konstantinápoly volt; az orosz több eredménytelen kísérlet után véres fejjel vonult vissza ettől a kalandtól.

Az angol hajók most tehát kinn állnak a hosszú szoroson, a nyílt tengeren.
Az angol támadást az előzte meg, hogy váratlanul megjelent az öböl és a szoros bejáratánál egy-egy angol csatahajó; repülőgépek is térképezték a terrénumot - egy angol tengeralattjáró pedig váratlanul felbukkant, még a nagarai hálón innen. Ennek torpedója telitalálattal érte az itt álló török csatahajót, az öreg "Messzudjét". Nemsokára heves rángásra lett figyelmes a nagarai "háló-őrség": egy újabb, most már francia tengeralattjáró megkísérelte az áttörést magán a hálón is. "Saphir"-t, a megsérült francia tengeralattjárót, néhány lövés után a törökök elfogták és szárazra vonták.
Maga a nagy támadás február másodikán kezdődött. Tizenhat angol óriási páncélos, négy francia és egy kerülő úton odaérkezett orosz hajó, az "Askold" volt az antantflotta zöme.
Az Égei-tenger felől február másodikán megjelent nyolc antant-dreadnought, és hevesen bombázni kezdte a záróerődöt. De nem tudta elhallgattatni az erőd ágyúit. Nemsokára újabb tíz óriáshajó jelent meg. Rövidesen kő kövön nem maradt a záróerődből...
A háború meglepetéseinek egyike, hogy ebben az óriási ágyúzáporban a törököknek alig volt személyi veszteségük: tizennégy halott mindössze; tizennyolc sebesült.
Legszebben Kannengiesser és Liman pasa mondja el, mi történt tovább.
Az antanthajók a záróerőd szétrombolása után megkísérelték, hogy katonaságot szállítsanak a partra. Heves lövöldözéssel kezdődött ez a vállalkozás. A szoros két oldalán több erős török hadosztály állt.
Az egyik török hadosztály parancsnoka: Musztafa Kemál.
Enver ugyanis előzőleg végül is mégis hazahívatta Szófiából Musztafa Kemált. Veszélyes, szinte életveszélyes posztra helyezte. Kinevezte a Dardanelláknál álló 19. hadosztály parancsnokává, a Dardanellákhoz, ahová minden épeszű török ember a hatalmas antantflotta nagyszabású támadását várta. De még egyet cselekedett meg Enver: beosztotta a franciabarát Kemált Liman von Sanders német tábornagy mellé - sőt, a német tiszt közvetlen személyes parancsnoksága alá rendelte. Kemál később maga is mondja, mennyi "kemény összecsapás" esett köztük.
Amidőn tehát az egyesült antantcsapatok partraszállást kísérelnek meg a gallipoli és anafartai dombvonulatok ellen, a török oldalon Musztafa Kemállal állnak szemben.
Az öldöklés mindkét részről rettenetes. Az antantcsapatok támadása azonban nem járt sikerrel. A törökök tapodtat sem engednek; keményen állják a harcot: az első vonalak mögött Kemál hadosztályparancsnok is szakadatlanul járja a vonalakat és bíztat, parancsolgat. Az egyik becsapódó francia puskagolyó őt magát is eltalálja: különös szerencséje azonban - zsebórája felfogja a lövedéket. Amikor Kemál megmutatja Liman von Sandersnek szétlőtt óráját, az sajátját nyújtja át zabolátlan török alárendeltjének.
...Azt a helyet, ahol a törökök oly hősiesen álltak ellen az antant nyomásának ma is "Kemalieri"-nak nevezik. Maga a török hadsereg legénysége kezdte így nevezni ezt az emelkedést, amikor híre ment a Kemál-féle csapatok hősies ellenállásának.
Közben Konstantinápolyban nagy rémület támadt erre a hírre, hogy a flotta benyomult a szorosba. Most derült csak ki, hogy micsoda kétélű fegyver, ha a közönséget tájékozatlanul hagyja a cenzúra. Hiába erősködött a hivatalos jelentés, hogy még csak a legszélső, legkevésbé fontos tengeri erőd esett el, a szárazföldi csapatok szilárdan állnak - a fővárosban már tudni vélték, hogy az antantflotta másnap megjelenik a főváros előtt, és bombázni fogja Konstantinápolyt. A máskülönben még a háborús nyomorúság ellenére is pezsgő világvárosi életet élő, milliós székváros élete megbénult, akárcsak a Bizánc elfoglalását megelőző napok újultak volna ki. A szórakozóhelyek, éttermek, kávéházak, színházak, mozgóképszínházak (volt már akkor is vagy tíz belőlük) bezártak vagy üres nézőtér előtt játszottak. Fokozta a zavart egy fölösleges kormányintézkedés: csupa óvatosságból megkezdték a főváros kiürítését! A szultáni udvar, a kormány, a minisztériumok, főhivatalok, az idegen követségek becsomagoltak, hogy átköltözzenek a beljebb, Kis-Ázsiában lévő Eszki-Sehirbe. Százszámra vonultak a tevekaravánok, autók, kocsik, hivatalnokok, altisztek felügyelete alatt bútorral, állami levéltárakkal, drágaságokkal, múzeumok kincseivel, közgyűjteményekkel, a Próféta és templomok emléktárgyaival az országúton.
A pániknak az öreg V. Mohamed szultán erélyes és bátor elhatározása vetet véget. A kalifa megunta a dolgot, és egyszerűen kijelentette: nem hagyja el a fővárost. Aki fél, meneküljön.
Ő bizony nem menekül.
Az öreg szultán személyes bátorsága jó hatással volt a lakosságra. Sokan visszafordultak a már-már indulók közül. Röstellték kishitűségüket. A felzaklatott város lassan újra megmerevedett; mozdulatlan izgalomban várta a híreket.

Ezalatt az angolok megkezdték újonnan érkezett harci egységeik döntő bevetését.
Az antantflotta támadása a csatornába egyre tart. Hetek óta próbálkoznak már a tengerészek és a hajókon szállított hindu, skót, francia és ausztráliai gyalogosok kétoldalt partra szállni. Kemál és Liman von Sanders csapatai hősiesen ellenállnak továbbra is. A törökök azonban képtelenek megakadályozni, hogy az angolok vezérhajója, a "Queen Elizabeth", harmincnyolc centiméteres óriás ütegeivel ellőjön az egész félsziget fölött, és még a beljebb fekvő török falvakat is tönkrebombázza. Óriás angol ballonokon megfigyelőtisztek, repülőgépek irányították a tüzelést. A törökök aknaszedése a tengeren közben állandóan folyik. A törökök zavaró hullámokkal is próbálják az angol hajók és ütegek drót nélküli érintkezését zavarni, de kevés sikerrel. Enver kétségbeesetten utazik ki személyesen magával az amerikai követtel - Amerika még nem áll hadban -, Mr. Morgenthauval a szorosba: kéri, magyarázza neki, nézze meg és kürtölje világgá a hírt: nincs még veszve Törökország! Izeddin herceg, a trónörökös is állandóan ott van, lelkesíti a védőket, beszélget a katonákkal.
Végre felvirrad a döntő ütközet napja.
Reggel tíz óra felé, gyönyörű, tiszta időben, napsütésben megjelenik az antantflotta. Elől az angol csoport halad. Hét nagy dreadnought, egy sor torpedóromboló és kisebb páncélos kíséretében. Most szünet következik, majd a francia flotta jön.
A tartalék hajóhad ezalatt a csatorna bejáratánál maradt: ugyancsak hét, nagy angol páncélos. Délelőtt tizenegy óra felé lőtávolba ér az élen haladó angol flotta és megnyitja a tüzet - még mindig óriási távolságból. A török erődök cement és páncéltornyain záporként hullanak az angol acélgránátok. Kemál és legényei állják a sarat. Ahová őket a harc elején vezényelték, ott állnak most is. Az angol hajók után, felzárkóznak a francia hajók is. Ők is lőni kezdenek. Egymás után jönnek, szépen, ék alakban, egymástól előírásos távolságra. Az egész flotta úgy halad, mintha csak valamilyen southamptoni gyakorlatra rendelte volna ki őket a király. Aztán amikor lőtávolba érnek, elkezdenek körözni. Amint állandó körökben elvonulnak a török erődök előtt, hihetetlen gyorsan leadják a lövéseiket. Az óriási, falvastag betontornyok csak úgy dübörögnek, robbannak a parton. Aztán az elől lévő hajók újra eltávolodnak, átadják helyeiket a következőknek. Hátrább aztán újra töltenek és új beállítással, újra lőnek - az elől álló hajók kéményei fölött Kemál és legényei sorai közé.
...Másfél óráig zeng a pokol az erődvonal fölött. Ekkor négy, eddig a második sorban felvonult francia hadihajó külön válik és egész közel a török ágyúk zárótüzébe merészkedik előre, hogy döntő csapást mérjen a törökökre. Ezek a hadihajók eddig a legnehezebb török-német gránáttüzet is szilárdan állták; már déli két óra volt, amikor végre veszteségeik oly nagyok lettek, hogy meg kellett fordulniuk. Két óriási francia dreadnought, a "Bouvet" és a "Gaulois", alig bírták már ekkor magukat vonszolni. Valóságos acélromhalmazok voltak, még élő néhány emberükkel fedélzetükön, páncéltornyaikban. Mikor már majdnem lőtávolon kívül értek, egy telitalálat még belecsapott a "Bouvet"-nek éppen a lőszerkamrájába. A hajó azonnal felrobbant. A "Gaulois" pedig nemsokára a part közvetlen közelében, az úgynevezett "Nyúlszigetnél" elsüllyedt, óriási viharos kavargással.
Az angolok azonban nem riadnak vissza. Felvonul az eddig "pihenj"-ben állott második angol tartalékflotta is. Csak most indul el az igazi haddelhadd! Mintha a gyehenna összes villáma egyszerre csapna hajóba, erődbe egyaránt! A törököknek jó idegzetű tüzéreik és óriási szerencséjük van: az "Irresistible" és az "Óceán" szinte egyszerre kap egy-egy óriásbombát a gépházába: az általános égzengés közepette egyszerre csak mindkettő leáll, - bénultan, mozdulatlanul vesztegel a nyílt vízen. A törökök most már pontosan belövik parti ágyúikat - a két hajónak vége. Elvesztek. Még aznap éjjel teljesen víz alá kerülnek. A mély vizű tengerszoros lesz a sírjuk.
A többi angol hajó is súlyos sérüléseket szenved. A hajók biztos pusztulása nélkül pedig nem lehet tartani a frontot.
Négy óra harminc perckor az egyesült flotta megfordul, és megkezdi rendben a kivonulását a Dardanellákból. A parton álló Kemál katonák örömtől félőrülten dobálják fezeiket, puskáikat
a levegőbe... Már nem is lőnek, csak ordítoznak, éljeneznek...
A főváros, az imádott Konstantinápoly, megmenekült!
Négy antanthajó elsüllyedt, hat tönkrement és hosszú hónapokra javítódokkba került. A törökök azonban teljes háborús muníciókészletük egyharmadát ellőtték.
A fővárosban estére jut el a győzelem híre. A költő-szultán, V. Mohamed, örömében verset ír a török hazaszeretet dicsőítésére; a lapok másnap közlik a költeményt. A török főváros mohamedán lakossága rég nem volt ilyen győzelmi mámorban, mint ezen az éjjelen. A keresztény kereskedőnegyedekben azonban egész éjjel égnek a szomorú lámpák.

Az angol és francia csapatok most szárazföldön kísérleteznek tovább. Kemál és emberei új poklot állnak ki. De a győzelem az övék. Az antantcsapatoknak kilenchónapos kitartó küzdelem után sem sikerült eljutniuk a Török Birodalom szívéig.
Liman von Sanders és Kemál minden lehetőt elkövettek - és hozzá eredményesen -, hogy óriási számú török csapatokat állíthassanak szembe az angolokkal. Ami itt történt, az mindkét részről tiszta tömegmészárlás volt. Végül is mégsem esett el hiába ötvenöt ezer török és lett harcképtelenné kétszázezer másik: sikerült feltartóztatni a szárazföldi antantrohamot. Ezeknek a harcoknak most már vitathatatlan hőse Musztafa Kemál ezredes is. Ötszázötven ezer angol és francia állott itt szemben a törökökkel. Kemál aztán egy szép napon egyszerűen nem akart hinni a szemének, amikor napfelkelte után, az európai vérrel oly soká tartott, antant megszállott parti csíkot - üresen találta! Mindössze hat kilométer volt ez a régóta tartott antant megszállott csík. Itt álltak a völgyben az antantcsapatok, odafenn Kemálék. Az antant hadvezetőség idővel belátta a véráldozat hiábavalóságát. Teljes csendben is titokban egyik éjjel kiürítette a hevenyészett árkokat, állásokat, rengeteg konzervet, élelmet, sátrat hagytak azonban hátra. A menekülésszerű gyorsaságra is szükség volt; mert ha Kemálék észreveszik a behajózást, a vízen újra tönkrelövik a dereglyéket. Pedig, ha az angolok tudták volna: hogy mindez akkor történt, amikor már von Falkenhayn német-török generális sürgönyileg kérte, egyenesen Vilmos császár nevében, hogy a török kormány azonnal küldje el helyéről a még mindig török hadseregben szolgáló és a Dardanella-hadműveleteket vezető Liman von Sanders marsallt, mert "védekezési taktikája elégtelen..."
Így végződött tehát a gallipoli halálküzdelem angolok, franciák és törökök közt. És itt dőlt el talán a kocka végképp Enver és Kemál között is: mert a kaukázusi kaland után Enver olyan népszerűtlen lett, hogy még színházi páholyában is rálőtt valami hazafias török diák. Kemál nevét viszont Gallipoli után egész Törökország megismerte. A török nemzet tisztelni kezdte Musztafa Kemál nevét - és szégyenleni Enver pasa, a tegnap hősének elfelejtett dicsőségét.

XIV.Kemál az élre tör

Enver és vele együtt a török császárság halálküzdelme 1918 elején veszi kezdetét. De még hosszú esztendőkig fog eltartani, amíg ez a két összenőtt beteg állandóan élet és halál közt lebeg.
Nagy Szolimán birodalma nemsokára végképp el fog tűnni Európa térképéről. De ezt csak Musztafa Kemál látja látnoki szemeivel - Enver nem. Őt most hirtelen politikai és katonai vaksággal verte meg Allah. Az egykor oly hatalmas Török Birodalom végképp kiszorul Európából - vissza azokba az ősi határokba, amelyekből egykor, több, mint félezer esztendővel ezelőtt elindult. A hajdanában felszívott nyugati államok leszakadásának folyamata véget ér. És megint bebizonyosodik, hogy a fák a történelemben sem nőnek az égig.
Sem Hannibál, sem Róma, sem Dzsingiszkán, sem a Habsburgok, sem Napóleon hódítását nem tarthatták meg az utódok. Talán éppen azért is, mert kormányzásuk tisztán az erőszakon, de nem erkölcsi elveken nyugodott. Vallások, tanok, világnézetek viszont talán éppen ezért állnak fenn - a hatalommal ellentétben - századokon, évezredeken át.

A vihar korbácsolta hullámokból ezekben a nagy időkben új ember képe tűnik fel. Egy emberé, akiből később Törökország nemzeti hőse és újjáalkotója lesz. Rendkívüliek a képességei és óriási a szerencséje. Egyébként - amint a német mondás tartja - egyéni tulajdonság a szerencse is. "Glück ist eine Eigenschaft."
Most már Musztafa Kemál pasának hívják ezt a férfiút.
A török történelemben a régebbi diktátorjelöltek mind balsors áldozataivá lettek. Kemál azonban most már - Gallipoli után - mindig a jószerencse kényeztetett gyermeke marad. Nazim pasa és Mahmud Sefket magasra lendülő karrierjének merénylő golyója vetett véget. A harmadik népbálvány, Enver, császári házassága után egy vesztett háború balszerencséjébe vesztette el népszerűségét. Musztafa Kemál azonban elkerüli a balszerencsét, amely éppen elégszer irányult eddig ellene: mindvégig nemzeti hős,
a háborúban halálosan kifáradt nemzet bálványa, a "török nép atyja" lesz. Ellenségei egyre fogynak; tábora egyre nő, amíg végre ő lesz a diktátor, az újjáteremtő, az állam atyja, akinek koporsója mellett egy ország könnyei fognak omlani.

...Egyelőre Musztafa Kemál ezredes, az új pasa, 1918-ban még csak egyike azoknak a jelentősebb török tiszteknek, akiknek nagy karriert jósolnak. Kemál a Dardanelláknál hősiesen kitüntette magát. Szerencséje most már állandó: pár esztendő alatt alezredes, ezredes, pasa és tábornok lesz. Igaz, háború van: a tisztek, különösen a vezérkar, gyorsan léptek elő. A török vezetőkre a srapnell éppúgy zuhogott a világháborúban, mint utána a babér. Kemál Gallipolinál lett ismert személyiség. Egyébként nemcsak fizetése, de vagyona is emelkedik. Kitűnő lószakértő létére - mint annyi más tiszt - lókereskedéssel is foglalkozik. "Radzsi pak", tiszta arab, "medicinavérű" lovakkal kereskedett. Vagyona van most már - körülbelül százezer márka értékben -, ezt is ebből a régóta űzött foglalkozásból szerezte. Enverrel egyelőre még nem került kenyértörésre a sor. Sőt Enver szemmelláthatólag igyekszik jóban lenni az új hőssel. Kemál világosan látja ezt, és érzi a másik gyengeségét. A németeket Kemál most sem szerette - így tehát meglepetésszámba ment számára, amikor a gyengülő pozíciójú Enver 1918 elején "békekövetet" küld hozzá, azzal a kérdéssel, elkísérné-e egyik beosztott tisztként Vahideddin Effendit, az új trónörökös őfenségét - Izeddin herceg nemrég váratlanul meghalt - a tervezett németországi utazásra?
Konstantinápolyban ekkoriban épp szultánt temettek. Nem az uralkodót, hanem a detronizáltat. A Boszporusz kisázsiai partján álló, magányos fehér palotában halt meg az öreg II. Abdul Hamid szultán. Kilenc hosszú évet töltött internáltságban. Vagyonának maradványait, Európában titkos nevek alatt kezelt betétkönyveit, milliós összegeket, még életében a nemzetnek ajándékozta.
Az exszultán, aki immár történelmi személyiséggé vált, óriási, díszes temetést és külön nemzeti türbét, mauzóleumot kapott. A temetési menet élén ott haladt Enver, aki egykor az elhalt szultánt megfosztotta trónjától. Enver most már igyekszik minden réteggel jóban lenni.
...A fővárosban aztán Enver személyesen beszélte meg Kemállal, a vidéki hadosztálytábornokkal, a német főhadiszálláson végzendő politikai misszió részleteit. Enver szemmel láthatólag azt remélte, hogy Kemált sikerül levennie lábáról. Kemál barátságos volt és szolgálatkész: ő sem árulta el, mennyire gyűlöli
a másikat. A megbeszélés után barátságban váltak el egymástól. Most nem puszta reprezentálásról van szó. Németországba fontos dolgok miatt utazott Vahideddin trónörökös, aki első ilyen útját két évvel ezelőtt Bécsbe, Ferenc József osztrák császár és magyar király temetésére tette meg. Meg kellett volna tudni diplomatikus beszélgetések során: hogyan is áll tulajdonképpen a szövetségesek szénája? Mik a legközelebbi német tervek? Mit hajlandó Németország áldozni és van-e egyáltalán kifelé vezető út az egyre szorosabbá váló antantgyűrűből. Ez sürgős volt, mert a kimerült Törökország közvéleménye s újabban már a legtöbb politikus is nagyon kikívánkozott a háborúból. Az antant repülőgépek milliószámra dobáltak le az összes fontos katonai pontokon a különböző nyelvű brosúrákat: "Miért harcoltok törökök, még most is, kilátástalanul, idegen érdekekért?" A külföldön attaséskodott, francia hadgyakorlaton is részt vett Kemál, igen jószemű referense lesz a valódi helyzetnek, és ez az út arra is jó lesz, hogy ha tényleg van még német erőtartalék: hát lássa ezt, győződjék meg róla személyesen.
Bizonyos: Enver nem szerette Kemált, amint az sem szerette őt. De az is bizonyos: az Enver kezdeményezte kibékülés érdekében állt mindkettőjüknek. Enver azzal az érzéssel búcsúzott el régi riválisától, hogy sikerült egy nagyszerű ellenfelét semlegesítenie. Kemál pedig tudta: Enver még elég hatalmas ahhoz, hogy árthasson neki, ha akar.

Kemál és Vahideddin, akiből nemsokára VI. Mohamed szultán és Törökország utolsó császára lesz, a németországi utazás előtt ismerkedtek össze. Az új trónörökös V. Mohamed legfiatalabb fivére volt. Kemál maga így mondja el ismerkedésük történetét:
"Egy nagy szalonba vezettek bennünket. A teremben arab szőnyegek, egy dívány és két szék volt. Ezenkívül rengeteg, fekete, hosszú kabátos úr álldogált a helyiségben. Miközben mi is ott álldogáltunk Nadzsi tábornokkal és vártunk, még egy hasonló öltözetű úr jelent meg, akiről nem tudtuk, hogy kicsoda és hogy mit akar. Csak a többi fekete szalonkabát viselkedésén láttuk aztán, hogy ez az úr Vahideddin trónörökös...
Leült a dívány sarkára. Mi, Nadzsi tábornokkal pedig vele szemben foglaltunk helyet. Őfensége először lehunyta a szemét, és úgy látszott, mintha mélyen elgondolkoznék. Szemeit csak jó idő múltán nyitotta ki ismét, és a következőképpen nyilatkozott: - Örülök, hogy szerencsém van Önökkel megismerkedhetni.
Erre megint behunyta a szemét. Azt latolgattam, hogy mit is kellene válaszolni a kegyes megszólításra? Kell-e egyáltalán válaszolni? Ránéztem Nadzsi pasára, de ez - úgy látszott - teljesen magába merült. Így én is hallgattam és vártam, hogy a fejedelmi úr összeszedi-e magát újabb szóra? És csakugyan némi idő múltán megint kinyitotta szemét és így szólt: - Együtt fogunk utazni, ugye?
Kissé meglepetten válaszoltam:
- Igen, fenség.
Ezzel a megbeszélés be is fejeződött. Felálltunk és elbúcsúztunk.
Hazafelé vezető úton Nadzsi pasa a jövő felett való aggodalmának adott kifejezést. Megjegyezte: - "Ezt az embert inkább sajnálni lehetne. És ez akar akár már holnap padisah is lenni. Mit várhatunk egy ilyen embertől? - Semmit - mondtam."
Ebben a megállapításban Kemál azonban alaposan tévedett. Ez a jellemző mozdulatlanság volt ugyanis Vahideddinnek, ennek a ravasz és erélyes embernek az álarca. Kora fiatalsága óta szokott rá és használta sikerrel.
Édesapja még a kisfiú születése előtt halt meg, anyja pedig néhány év múlva fiatalon követte férjét a sírba. Vahideddin legidősebb bátyja, a minden hájjal megkent "vörös szultán", II. Abdul Hamid szárnyai alatt nőtt fel, és így gyermekkora óta meg kellett szoknia a színészkedést. Semmit sem elárulni, keveset mondani - hogy valahogy az Istenért gyanút ne keltsünk! Vahideddin óvatosabb és ravaszabb volt, mint tíz Abdul Hamid együttvéve.
Majd látni fogjuk, micsoda elszánt, egymáshoz méltó fegyverekkel vívott küzdelem indult meg rövidesen Kemál és Vahideddin trónörökös közt.
Vahideddin okos és ravasz ember volt. Kemál ezt éppen a németországi út alatt ismerte fel. Vahideddin már a legelső, a vonaton folytatott bizalmasabb beszélgetései alkalmával vallomást tett Kemálnak. Azt mondta, jóformán nem is tudta, kivel és milyen tehetséges emberrel beszél. Azért bánt vele olyan röviden a többi palotabeli úr előtt.
A különvonaton sokan utaztak. A kíséret nagy. A trónörököst Szalih Izmet udvarmester, Lufti Szuávi bej szolgálattevő kamarás, Refik bej magántitkár és számosan mások kísérték el. A vonaton sokan beszélnek a legutóbbi eseményekről; különösen egyöntetű helyesléssel találkozik az agg V. Mohamed szultánnak a pápával történt levélváltása.
XV. Benedek ugyanis, az egykori Della Chiesa bíboros, ez az aszkétikus apostol, a háború vége felé sorra fordult a hadviselő felekhez: hagyják végre abba a felesleges vérontást. Így a törökök szultánjának is ír hosszú, ünnepélyes és emberien szívhez szóló levelet. Mint mondják, a szultán saját maga - hisz íróember - fogalmazta a választ. A török sajtó is szó szerint közölte. A szultáni levélben egyetlen frázis sincs. A szultáni békevágy teljesen azonos a pápáéval. A szultán kijelenti, hogy azonnal leteszi a fegyvert, ha a pápai akció más országokban is sikerrel jár. Ez esetben ő lesz az első, aki azonnal engedelmeskedni fog az emberiesség és lelkiismeret hívó szavának. Csak mennél előtt hozzon eredményt a pápai békeközvetítés.

Vahideddin és kísérete Berlinben a számukra átalakított pompás Hotel Adlonban szállottak meg. Innen mentek ki a főhadiszállásra, ahol Kemál Hindenburggal és Vilmos császárral is találkozott. Később Münchenben is jártak. Kemál most már a legbensőbb viszonyba került a trónörökössel: az áthidalhatatlan véleménykülönbség, amelyből később a két férfi ellenségeskedése fakadt, még nem bontakozott ki. A trónörökös gyűlölte Envert, tehát természetes szövetségest látott az ellenzéki tábornokban. Kemál nemsokára ezt mondhatta Nadzsinak:
- Ezzel a férfival együtt sok mindent lehet majd csinálni... Feltéve, hogy az ember felnyitja szemeit, és amellett lojálisan támogatja majd őt...
A német főhadiszálláson megindult a munka. Először Ludendorff vezérkari főnökhöz fordultak. Kemál - maga mondja el - kérdést intézett hozzá, mi tulajdonképpen a hadi célja a nagy tavaszi offenzívának:
- Melyik vonalak elfoglalását reméli Excellenciád a legkedvezőbb esetben?
Ludendorff ezt felelte:
- Az offenzívát mindig a számunkra legfontosabb hadászati pontok ellen indítjuk. A többit majd az események döntik el...
Kemál tudomásul vette a kitérő választ, és a tábornok helyett most magához Hindenburghoz fordult.
Este, a közös vacsora után került erre a megbeszélésre sor.
- Marsall úr, Önöknek szándékukban áll nagy offenzíva indítása. De úgy látszik nem nagyon bíznak benne. Volna szíves nekem - egyedül nekem megmondani: milyen célt, stratégiai sikert remélnek az offenzívával elérni?
A hatalmas termetű öreg porosz hadvezér erre a mellettük álló asztalkához lépett, és így szólt mély, lassú hangján:
- Excellenciád szivart vagy cigarettát parancsol?
Ezzel kivett egy cigarettát és átnyújtotta Kemálnak. Ez volt az egész válasz...
Most Vahideddin, a trónörökös került sorra. Ő talán többet tud meg.
A német császár visszaadta a szállóban a török trónörökös látogatását.
Tolmáccsal beszélgettek. Nadzsi pasa közvetítette németül Vahideddin szavait.
- Törökországban általában másképp gondolkodnak a német szövetségről, mint a hivatalos körök. Országomat a mindjobban növekvő csapások egyre erősebben sújtják, anélkül, hogy egyetlen lehetőségünk is volna ezeket elhárítani. Ha ez így megy tovább, Törökország összeomlik. Felséged eddigi szavaiból bizonyossággal kivehetem, hogy a számunkra végzetes csapásokat meg szándékoznak akadályozni. Lenne kegyes nekem Felséged ebben a tekintetben megnyugtató biztosítékot adni?
Erre a császár felemelkedett és - eléggé kedvetlenül - így szólt:
- Nekem úgy tetszik, Fenség, hogy az Ön környezetében vannak egyesek, akik kételyt és bizalmatlanságot hintenek Önbe. Én viszont biztosíthatom, hogy minden reményünk megvan, hogy szerencsés befejezéshez jussunk. Azt hiszem, Fenségednek ez elég.
A trónörökös helyeslőleg intett, ugyanakkor azonban egy kézmozdulattal jelezte, hogy aggodalmai ennek ellenére sem oszlottak el.
Őfelsége a német császár - folytatja Kemál elbeszélését - erre befejezte a látogatást és az ajtóhoz ment. Vahideddin és Nadzsi pasa kikísérték. A kijáratnál a császárnak balra kellett volna tartania. Miután éreztem, hogy nem tetszettem az uralkodónak, kissé jobbra álltam az ajtótól. A császár kezet fogott a trónörökössel és Nadzsi pasával. Engem, aki kissé távol álltam, megnézett egy másodpercig, és aztán folytatta útját.
Nekem nem nyújtott kezet, és ebben igaza volt. Hogy is tételezhető fel róla, hogy elébe menjen egy tábornoknak, aki éppen csak, hogy a kísérethez tartozik. Természetesen a tábornoknak kellett volna odafáradni a császári üdvözlésre. Bevallom: vétettem az etikett ellen. Nem tudom, hogy mi történt velem: valahogyan bénának éreztem magamat, minden mozdulatra képtelennek; gondolataim távol jártak.
A császár mindössze egy-két lépést tehetett meg csak. Ekkor hirtelen megfordult és felém jött. "Bocsásson meg" - így szólt - "nem nyújtottam kezet Önnek".
Ez volt minden...

Vahideddint, a ravasz, szófukar nagyurat - úgy látszik - megnyerte a fiatal tábornok. Mert Kemált rövidesen kinevezték a trónörökös egyik szárnysegédévé. Ügyesen bánt Kemál a trónörökössel: jól kihasználta az előnyös beosztást. Erre már nem számított Enver. Azt hitte: a trónörökös és az önérzetes Kemál sehogy sem fognak összeférni egymással...
Kemál Konstantinápolyba való hazatérése után nemsokára beteg lett: vesebajt állapítottak meg fájdalmas orvosi vizsgálatok során. Kemál ezért Bécsbe utazott kúrára, és így egyelőre távol maradt a sztambuli politikától.

XV.A világháború befejeződik

A török birodalom új szultánja, Vahideddin, pár hónap múlva elfoglalja a trónt. A VI. Mohamed nevet választja. Az aggkorában elhalt V. Mohamed szultán temetési szertartáson és az azt követőleg megtartott trónbeiktatási ünnepségen, melyet a Top-Kapuban, a régi szerájban tartottak meg, ott áll már VI. Mohamed mellett a Bécsből néhány napra hazatért Musztafa Kemál pasa, tábornok, fényes, rendjeles, vörös aranydíszes generálisi díszruhában.
A nagy álom közeleg a megvalósulás felé.

Az új szultán mindjárt trónralépte elején megmutatta igazi arcát. Nem titkolta véleményét és rokonszenveit. Envert először is elmozdította legendás "vicegeneralisszimuszi" tisztségéből
(a névleges főgeneralisszimusz, régi szokása szerint, maga a szultán volt). Az új szultán maga vette át a hadsereg fölötti vezényletet. Csak ezután erősítette meg Talaat nagyvezér - közben ő lett Szaid Halim, az egyiptomi herceg utóda - kormányát hivatalában. Envert az események lesújtották, bár titkolni tudta keserűségét. Érezte helyzetének bizonytalanságát, hisz tényleg, nemsokára nem egy merénylet kísérlete jelzi majd az egykori népkedvenc népszerűtlenségét. Amerre városszerte ismert vörös automobilja és az azt nyomon követő, kézigránátos, revolveres marcona szárnysegédekkel megrakott "titkári autó" feltűnik, elkomorodnak a török arcok. Mindenkinek van már halottja a szerencsétlenre fordult háborúban.
1918 közepén vagyunk.
Ekkor történt, hogy Kemál pasának azt sürgönyözték Bécsbe barátai: sürgősen térjen vissza újra Konstantinápolyba. Nagy dolgok vannak folyamatban.
Kemál - bár állandó veserohamok és bronchitiszes lázak gyötörték - azonnal hazautazott.
Jóakarója, Izzet pasa, az udvari marsall fogadta és tájékoztatta a helyzetről Kemál azonnal magánkihallgatást kért a szultántól. VI. Mohamed fogadja. Kedves hozzá, cigarettával kínálja. Kemál az első beállott csendet arra használja fel, hogy megkérdi, beszélhet-e őszintén.
- Felséges Uram, bátorkodhatnék mindent elmondani úgy, ahogy legszerényebb véleményem szerint állnak a dolgok?
- Természetesen, pasa. Ezt elvárom öntől.
Kemál magyarázatba kezd. Többek között ezt mondja: mindenekelőtt saját hadseregében kell biztosnak lenni az országnak. Nevezze ki őt a szultán vezérkari főnökké...
A szultán lehunyja a szemét. Nem jó jel. Hajlott, hosszú alakja mozdulatlan.
Végre megszólal:
- Majd meggondoljuk a dolgot.
Kemál elköszön és távozik.
A szultán habozik, még mindig nem mer nyíltan fellépni a komité és az Enver-Talaat-Dzsemal együttes ellen. Ha nyíltan szembehelyezkedik velük, és mégis ők kerekednének felül, az uralkodó maga is megbukhatnék. A komitével még a szultánnak sem jó tréfálni. Az hogy Enver már nem vicegenerálisszimusz, nem számít. Legjobb barátja a miniszterelnök: ő maga is még aktív hadügyminiszter.
Mit tehet Kemál és VI. Mohamed? Damad Ferid Busati pasa, a szultán sógora és barátja, az öreg Angliában felnőtt, zseniális szalonember, most már "great-old-man"-séghez közel mindjobban előtérbe lép. VI. Mohamed vele tanácskozza meg a teendőket. Ferid Busati, a békeidők egykori politikusa hatalmas ember; palotája versenyez a szultánéval. "Fenség" a címe. Felesége, hatvanon túli dáma, okos, világismerő asszony, az uralkodó nővére. A bizalmas császári vacsorákon dől el az Enver és a Kemál probléma is.
Busati és VI. Mohamed megállapodnak, hogy most még semmit sem lehet tenni. Kár volna a pisztolyt idő előtt elsütni.
Kemál tábornok azonban türelmetlen. Ismét audienciát kér.
A szultán megint fogadja. Kemál most már heves: azt mondja, az utolsó időket éljük - és ebben igaza is van. A frontról egyre vészesebb hírek jönnek. Sok helyen lehetetlen már tartani a vonalakat. A szultán azonban hideg és kimért.
Kemál érzi, hogy a szultán már határozott, és hiába minden meggyőző érvelés. Ez a hirtelen felismerés a császári dolgozószobában idegessé teszi. Erélyesebb hangba kezd. A szultán - szokásától eltérőleg - közbevág. Egy darabig mindketten egyszerre beszélnek. Végre VI. Mohamed hangosan, megnyomva
a szót, így szól:
- Talaat és Enver pasák őexcellenciáikkal mindazt megbeszéltem, amit tenni szükségesnek látok.
Kemál távozik. Ebben a pillanatban nem tehet egyebet.
A szultán érzi, hogy valamiféle elégtétellel tartozik, ha ezt a nagy tehetségű embert nem akarja végképp elveszteni. Két hétig "pihenteti", aztán újra audienciára rendeli. Tudomására adja, hogy az egyik kisebb, szíriai hadsereg alparancsnokává nevezte ki. A felsőbb parancsnokságot azonban más kapja Szíriában.
A szultáni előszobában ott állnak Enver, Izzet, Nadzsi és a többi pasák. Enver mosolyogva fogadja a szultántól kijövő alárendeltjét, Kemált. Kemál szorosan Enver elé lép, és így szól még mindig följebbvalójához és tábornoktársához:
- Brávó, kedvesem! Ezt jól megcsináltad! Olyan sereget adattál nekem, amely jóformán már csak névleg létezik. Jól tudod, hogy ezzel nincs mit kezdeni, és semmit sem lehet kevésbé szerezni, mint dicsőséget. Szép kis bosszút álltál! Gratulálok!
Hogy Enver mit válaszolt - egyáltalában, hogy ez a jelenet a császári előteremben hogyan folyt le - azt más oldalról nem tudjuk megvilágítani. Csak Kemál saját tudósítása maradt fenn erről az utolsó jelenetről.
Mert ez volt Enver és Kemál utolsó személyes találkozása.

Az összeomlás 1918 őszén indult meg. Óriási, világrengető robajjal, recsegéssel száguldott. Szinte napok alatt Konstantinápolyig futott a ciklon.
A baj Bulgáriában kezdődött. A bolgár összeomlás története közismert; török vonatkozásban azonban meg kell említeni, hogy a törökök és bolgárok együttműködése már kezdettől fogva sem nyugodott természetes alapokon. 1912-ben még egymás ellen harcol a két szomszéd, 1915-ben viszont már szövetségesek életre-halálra! Különböző területsávokért folyt a két ország közt azóta is a diplomáciai harc. Észak-Dobrudzsa, Dedeagacs, a Marica-vonal, - alig pár vármegyényi terület, - mégis alig várták mindketten, hogy vége legyen a háborúnak.
Bulgária elégedetlen volt az egész mostani háborús beavatkozással. A tábornokok haragudtak, hogy a német szövetségesek nem szállítják le az összes ígért muníciót és "emberanyagot". Nem volt elég nyersanyag, nem volt elég muníció. Minden elfogyott a hosszú háború alatt. Csak a német fiúk kötelességtudása maradt meg.
1918. június 16-án a bolgár Radoszlavoff-kormány lemondott. Antantbarát miniszterek váltották fel: Malinoff, az új miniszterelnök, nyíltan németellenes volt. A bolgárok haragja a törökök ellen is fordult. Ennek a haragnak egyik fő oka volt, hogy az enveri sajtó nemrég, eléggé időszerűtlenül, nyíltan és élesen támadta a szövetséges Bulgáriát: miért nem adja vissza a volt török területeket, a Marica és a Struma pompás völgyeit?
Szeptember 15-én törte át Franchet d'Espéray Balkán-hadserege a bolgár védelmi vonalat. A bolgár cár, Ferdinánd és a harcias Eleonora cárné még a Vilmos császártól dísznek kapott kis parádéságyúkat is felhúzatta a Szófia körüli hegyekre. Azonban minden hiába. A frontáttörés tizenegy kilométer széles. Az antantcsapatok már ezen keresztül is kényelmesen besétálhattak volna a központi hatalmak szívébe. De a nyílás egyre tágult. Tíz nap múlva már harmincöt kilométer széles kapu állt tárva az antanthadsereg előtt. A bolgár átcsoportosítás fejvesztett, ellenállás nélküli visszavonulássá fajult. A régen a levegőben lógó katasztrófa beköszöntött. Bulgária és rajtuk keresztül a központi hatalmak sorsa beteljesedett.
... Másodnapra megjöttek Konstantinápolyba a sürgönyök a második frontösszeomlásról is. Allenby angol tábornok hadserege összeroppantotta a Szíria-palesztinai maradék török haderőket. Eddig is négyszáznyolcvan kilométerre voltak már bent török területen. Liman von Sanders marsall, a mostani török-német főparancsnok, géppuskával sem tudta volna saját embereit megállítani az eszeveszett futásban. Kétszázötven ezer angol és sok tízezernyi beduin segédcsapat, újonnan feltűnő arab kiskirályok, sejkek törzsei segítettek.
Lawrance ezredes, Fejszál, a későbbi Irak uralkodó és Ibn Szaud Mekkai király már régen szőtték titokzatos hálójukat. Limannak huszonhat ezer gyalogosa, ezerkétszáz lovasa és mindössze kétszázötven ágyúja volt.
A palesztinai frontáttörés már nem is volt csata. A törökök és németek az egész hadianyagot hátrahagyva, menekültek. Liman táviratilag lemondott a parancsnokságról. Vilmos császár vissza sürgönyzött: "maradjon". "Parancs." Liman erre maradt. Ilyen előzmények után került sor az egyre erősödő palesztinai angol sereg végső győzelmére.
Úgy látszott, mintha Anglia csak most kezdené megszokni a háborút: mindjobban belejött. A seregek erőtartalékai folytonosan új és új hajórakománnyal növekedtek. A rongyokba burkolt török katonák pedig egyre jobban éheztek és muníciójuk sem volt. Liman, a kétségbeesett hazafi, de objektív történész, maga írja ezeket.
A harmadik Hiób-hírt a hadvezetőség gondosan eltitkolta a nép előtt. Oroszország Breszt-Litovszk után kiáll a sorból. Most Csicserin külügyi népbiztos fenyegető jegyzéket küldött a meggyengült Törökországnak: Oroszország a breszt-litovszki békét semmisnek tekinti, mert a törökök az utolsó hónapok óta mást sem tesznek, mint megsértik az aláírt békét. És tényleg: mialatt ideát minden recseg-ropog, odakünn Bakuban és a környező városokba a perifériákra szakadt német katonaság tűzi ki a pályaudvarokra a német zászlót, és próbálja megszállani a petróleumvárosokat. Utánuk a török katonaság jön, kiveri a "szövetségeseket", és ő marad az úr Örményországban, Kaukázusban, Georgiában, Cirkassziában. Az örmény területen is mind messzebb nyomulnak be, a békekötés ellenére is, a törökök és a német katonák. Az új Oroszország, amely ünnepélyesen lemond minden "érdekszférájáról, külhódításáról és hadi kártérítésről" végre mégis megunja mindezt. Talaat, a török nagyvezér Berlinbe siet most. Itt azonnal érintkezést keres az orosz ügyvivővel és fűt-fát ígér, csak ne támadjanak újra a már meghaltnak hitt oroszok is!
A bolgár és palesztinai frontösszeomlás Talaat és Enver kormányát emberfeletti erőfeszítésekre sarkalja. Azt remélik, most is csoda következhetik be az utolsó percben, mint annak idején a Balkán-háborúban. De nem így van. Palesztina ugyan még messze van, a bolgár kapuban álló franciák pedig nem Konstantinápoly, hanem Budapest és Bécs ellen, északra fordulnak. Ez fontosabb nekik. A központiak vezérkara azt hiszi, hogy legalább is a Száva-Duna vonalnál meg lehet Francet d' Espérayt állítani. Hiába. A halálosan kimerült Bulgária aláírja a fegyverszünetet, majd röviddel utána a békét is. Kapituláció, fegyverletétel ez, nem béke! A francia főparancsnok hadseregével nagyon hamar a központiaktól visszafoglalt Belgrádban állott, és ott vitázik forradalmárrá lett, lakkcsizmás magyar tisztekkel, akik depuációba jöttek hozzá.
Közben a Konstantinápoly ellen vonuló palesztinai angol hadsereg is bevonul Damaszkuszba. Aztán elesik Bejrut és Rajak is. Az angol jelentések szerint hetvenötezer török, német és osztrák-magyar katona, háromszázötven ágyú esik a kezükbe. Következik Aleppo: angol tankok és lovasság dübörög a mályva- és sárgaszínű, csodás, öreg városba: a vén Citadella alatti utcákon végig ezrével állnak kétoldalt sorfalat az emberek. Fehér burnuszos arab lovasság - most már tudják, kik győznek, ki mellé kell állani - kíséri az angolokat. Vezetőjük, Feiszál emír, kitűzi a várfokra a mekkai nagy serif zászlóját. Az angolok mosolyognak és hagyják. A németek most még csak egy végső injekciót akarnak a töröknek küldeni: egy német hadosztályt, amely azonban természetesen későn érkezik. Tehát a hadosztály Potibol sürgősen visszahajózik, és fölvonul legalább Konstantinápoly védelmére. Persze, nevetségesen kis csapat ez. Most már világos, hogy a Romániából és az olasz frontról (az olaszok is a kimerülés legszélén voltak) Dél-Szerbiában Franchet d'Espéray elé vetett osztrák-magyar és német csapatok nem tudják feltartóztatni a franciákat. A nép dühe hadvezéreik ellen fordul, az agitátorok szítják a tüzet. Az elkeseredett, jelszavakkal megbontott, azonfelül fáradt és hazavágyódó seregekkel - úgy látszott akkor - nincs mit kezdeni. Egy felelősséget vállalni tudó férfilélek csodákat tehetett volna. A csodák azonban még az idők méhében szunnyadtak.
...És elindult Wilsonhoz, az amerikai elnökhöz Németország, Ausztria, Magyarország és Törökország békét kérő levele...

Törökország még külön is próbálkozik. Amerikától azonban nem sokat várhattak Talaaték. A jenkik már előzőleg megüzenték, hogy az örményüldözésért felelős országgal és kormánnyal nem tárgyalnak. Washington még azt is megüzente: Enver és társai elítélését és kiszolgáltatását kívánja!
A szmirnai kormányzó, Rahmi bej, azonban mégis követeket indított útnak. Az angolokhoz legközelebb eső török főhivatalnok megy Greenville-hez, Anglia athéni követéhez. Mondják meg: Törökország most már "mindenáron" békét akar.
A Talaat-kormány azonban csodálatos képpen még mindig a helyén van. Szinte úgy kell levakarni őket vésővel a nemzet testéről.
A kormánypárt végül is formális bizalmatlansági szavazással mondatja le a minisztereket. Az uralkodó lefogatja, és a bírósági eljárás - mert felelősségre vonásukhoz kétség nem fér - őrizet alatt tartja őket. Sebtében megalakul az új kormány: Achmed Izzet pasa, tiszta szemű, nyugodt családapa, a kis termetű, zömök, békeszerető tábornagy, Kemál barátja lett az új nagyvezér. Viszszakerült miniszteri székébe Dzsavid bej, a háború kitörésekor leköszönt pénzügyminiszter és egyetemi tanár is. Az antant nem volt hajlandó a háborúért felelős politikusokkal békefeltételekről tárgyalni. A törökök a fogságukban lévő Townshend angol tábornokot kérik fel, hogy menjen Modruszba, Calthorpe angol admirálishoz az azonnali fegyverszünetet megkötni. Most már Szíria, Tripolisz, Kaukázus, Hedzsasz, Mezopotámia, ez az egész három világrészre kiterjedő frontgyűrű az angoloké és szövetségeseiké...
Calthorpe admirális vezérhajóján, az "Agamemson" fedélzetén írták alá a török megbízottak október harmincadikán az antant és az Oszmán Birodalom fegyverszünetét.
A négyéves tragédia fölött legördült a függöny.
A "hadisten" megbukott: vele együtt az ország is. De mit törődött Enver most más bajával, millió török nyomorúságával?
Dőljön össze ez a világ, eb, aki bánja. Dőljön össze és dőljön rá mindenkire, aki kétségbeesik. Kétségbeesni: ez könnyű. De a hazát mégis meg kell menteni. A nemzet az örök. Az nem pusztulhat egy vesztett háború után. Csak férfi kell, aki a szerencsétlenségben vezesse.
Ezt a szerepet érzi most Musztafa Kemál magához méltónak.

XVI.Enver halála

Enver pasa, a bukott hadisten, német repülőgépen elmenekül.
A második nagy ellenfél is eltűnik tehát vele Kemál életéből: Abdul Hamid annak idején Szalonikibe, Enver azonban most sokkal messzebbre távozik. Először Berlinbe, onnan Moszkvába, végül Belső-Ázsiába menekül.
Nem tudjuk szebben visszaadni Enver tragikus halálát, mint ahogy Musztafa Kemál egykori küzdőtársa és személyes ismerőse: Esszad bej, a nagy keleti történetíró elmondja.
Esszad így mondja el Enver halálát:
"Enver minden érzelgősségtől mentesen indult el útjára az összeomlás után az egyetlen ország felé, amely a Nyugat-Európa elleni harcot még nem adta fel. 1920. február tizenkettedikén Karachan külügyi népbiztos útján bejelentette magát Moszkvába, Leninnél. Ó, a sors iróniája! Enver, az örménymészárló Moszkvában az örmény Karachan külügyminiszter vendégségében étkezett és aludt hónapszámra..."
...A hadvezér Enver igen részletesen avatta be terveibe a politikus Lenint. El kell foglalni Indiát, mégpedig egy olyan hadsereg segítségével, amelyet Enver maga toborozna a turkomán és fagán nomádok közül. 1920 elején, amikor Oroszországnak még puszta létéért kellett harcolnia Lengyelországban, Enver pasán kívül bizonyára senki sem akadt Moszkvában, aki ilyen vakmerő haditervet nemcsak papíron tudott volna vázolni, hanem a csatatéren meg is tudta volna valósítani. Lenin azonban nem az az ember volt, aki "őfensége a szultán vőnek" eszméit minden további nélkül magáévá teszi. Ő nem bízott abban, hogy Indiát forradalmasítani lehet. Ő előtte más cél lebegett. Biztos volt benne, hogy a vad hordákat, amelyeket Enver Turkesztánból hozna, India határán szétszórnák az angolok. De egy ilyen támadás mindenesetre arra kényszerítené Angliát, hogy India haderejét összevonja, hogy védekezhessék az új Bahur kán ellen! Micsoda tehermentesítést jelentene ez számára!
Így tehát a két ember között "akiknek céljai annyira ellentétesek voltak" csakugyan létrejött a szövetség. Enver pasa Moszkvából Bakuba utazott az "Elnyomott Népek Kongresszusán" hirdette a Kelet közelgő felszabadulását!
A világtörténelem legvéresebb forradalma közben kezdődött el a Kelet utolsó meséje, az Enver haláláról szóló legenda.
Bakuban félistenként tisztelték Envert. A Kongresszus tagjai, akiknek az volt a feladatuk, hogy a kommunizmust kihirdessék, térdre hullottak, amikor megpillantották a kalifa rokonát. A kis Taza-Pir mecsetben Enver a szószékről prédikálta a pánizlámizmust, a pánturkizmust, az európaiak kiirtását, úgy hogy a kommunisták, akiknek Enverre felügyelniük kellett, már-már attól tartottak, hogy ez a szövetséges a kommunista kongresszust kalifátuskongresszussá fogja változtatni. Envernek, bukása ellenére is, óriási volt a tekintélye, és Ázsia képviselői nem Lenint, hanem őt tekintették szellemi vezérüknek. A bolsevikek ettől egyáltalán nem voltak elragadtatva. Sőt, egy Reiziz nevű fanatikus fiatalember rá is lőtt, de nem találta el. Ezek után rábírták Envert, menjen Bokharába, és megbízták egy bennszülött vörös hadsereg megszervezésével. Éberen őrködő bolsevikek szeme előtt, összesen huszonkét török tiszttel együtt, akik lassankint gyülekeztek vezérük köré, lépett - életében először - Enver az ő Turánjának sárga homokos földjére, a törökök őshazájába.
Amikor Enver pasa, Ázsia hőse, aranytól csillogó török tábornoki díszegyenruhájában 1920-ban, egy meleg novemberi napon bevonult a város kapuján, úgy látszott, mintha a régi dicsőséges fénye újra felragyogott volna.
A Maidan-bazár alacsony házainak lapos tetőin álltak a nők. Arcukat sűrű fehér és tarka fátyol borította. Mozdulatlanul álltak. Nem kiáltoztak, mint a lelkesen éljenző férfiak odalenn az utcán. Mikor azonban a pasa paripáját a Maidan-bazár felé irányította, akkor valamennyien hirtelen letépték fátylukat: feltárták arcukat a hős előtt. Ez a legnagyobb megtiszteltetés, amiben férfi a Keleten részesülhet. Bokhara asszonyai számára Enver már nem is férfi, hanem szent: Allah küldötte volt.
Enver megértette, mit jelent ez a megtiszteltetés. Elhatározta, hogy megint mindent egy lapra tesz fel: lemond India meghódításáról, megválik a bolsevikektől és a lázadó bokharaiak, az úgynevezett basmadzsik élére áll, és Ázsia szívében egy új birodalmat alapít. Egyéniségének varázsa olyan nagy volt, hogy a bolsevikek által kinevezett bokharai miniszterek maguk is csatlakoztak hozzá - hozzá, a föld nélküli pénztelen száműzötthöz. Elhatározták, hogy vele együtt szöknek. Néhány nappal később ünnepélyes lovasmenet hagyta el a fővárost. Enver török tisztekből álló kis vezérkara és a bokharai miniszterek kíséretében vadászatra indult a shirabadi sivatagba. Bokharában napokig, hetekig vártak, de sem Enver, sem a miniszterek nem tértek vissza. Messze, kinn a sivatagban, Enver találkozott Ibrahim bejjel, a basmadzsik vezérével. Néhány nappal később a bokharai emír, a távoli Herat városában, különös hírt kapott. Ibrahim bej, aki éppen akkor az egyik várat ostromolta, jelentette urának: "A sivatagon át utazik Enver pasa huszonhét török tiszttel. Foglyul ejthetem, ha parancsolod. De ő azt állítja, hogy az Iszlámért akar harcolni. Szólj, tehát, ó emír, mi történjék vele?!"
Az emír okos ember volt. Tudta, hogy háborús tapasztalatok és hősiesség dolgában széles e világon egyetlen mohamedán se hasonlítható Enverhez. Elhatározta, hogy ezt kihasználja. Később "Az elnyomott Bokhara hangja" című röpiratában, kissé naiv módon szóról szóra ezt írja:
"Megírtam Ibrahim bejnek, hogy a kalifa veje nemcsak bizonyos háborús tapasztalatokkal rendelkezik, hanem a háborúhoz különleges tehetsége is van. Ennélfogva meghagytam Ibrahim bejnek, hogy illő tisztelettel fogadja. Mondja meg neki, hogy ha a mi ügyünkért szándékozik harcolni, mi megbízunk benne. Miután Ibrahim bej ezt a parancsot kézhez kapta, katonákat küldött is ki minden irányban, hogy Enver pasát megkeressék. Meg is találták, és az őt megillető tisztelettel vezették Ibrahim bejhez, aki felszólította, hogy nyilatkozzék: mik a szándékai? Enver örömmel válaszolta, hogy az eltökélt szándéka erőit a muzulmánok rendelkezésére bocsátani. Erre mindjárt rábíztam egész hadseregem vezetését..."
A Szovjetunió kénytelen volt legjobb csapatait és legjobb hadvezérét, Frunze tábornokot, valamint Budjenni híres lovascsapatát Turkesztánba küldeni, hogy Bokharát megvédje az új, tőlük elfordult ellenségtől. Enver negyvennyolc órán át harcolt nomádjaival Bokhara város kapuja előtt, és - bár Frunzenak sikerült megmentenie magát a várost - a környező vidék rövidesen teljesen Enver kezébe került.
Három hosszú éven át tartott Enver harca a Turkesztánért. Híre-dicsősége a sivatagban olyan nagy volt, hogy a büszke Orchan Padja névvel tisztelték meg, aki a török nép egy mondabeli hőse volt.
- A bolsevikek minden igyekezete, hogy leverjék a lázadást, eredménytelen maradt. A basmadzsik fanatizmusa és Enver haditudománya sorozatos győzelmet aratott a vörös seregek felett.
Ekkor a Szovjetunió elhatározta, hogy a harcot másképpen, keleti módon folytatja. Nem a basmadzsikat, hanem csak vezérüket, Envert akarta elpusztítani. Ezzel a feladattal a turkesztáni G. P. U.-t bízták meg. Legtehetségesebb ügynöke bennszülött házalónak öltözve nekiindult a sivatagnak, hogy Envert és vezérkari főhadiszállásának helyét kinyomozza. Sikerült is megállapítania, hogy Enver török tisztjeivel és alig száz basmadzsiból álló fedezettel a Vaks-Szurhat folyó melletti Sari-Hisszár oázison tartózkodik. Erre háromezer budjenni lovas, bokharai ruhába bújtatva, elindult, hogy megrohanja Sari-Hisszárt.
1922. augusztus negyedikén Enver közelgő porfelhőt pillantott meg a láthatáron. Azonnal elővette tábori látcsövét. A hajlított lencse kis körén keresztül tisztán láthatta a szabályszerű, katonás rendben vágtató lovasságot. "Oroszok!" - kiáltott fel Enver. - "Orosz támadás!" Tisztjei elősiettek. A bokharai viselet ellenére is, pillanatig sem volt kétséges, hogy a nyargalva közeledő csapat Enver táborhelyét készül megtámadni. A törökök lóra pattantak. "Ezzel a túlerővel szemben nem vehetjük fel a harcot!" - kiáltották izgatottan. - "A hegyek közé kell menekülnünk." A távolban tisztán rajzolódtak az ég hátterére az afgán határhegység csúcsai. Mögöttük a szabadság integetett. Enver könnyedén szállt nyeregbe paripájára, amit még a bokharai emír ajándékozott neki.
A száz basmadzsi is harcra készen várt. Tudták, hogy mi a kötelességük: feltartani az oroszok első támadó rohamát, hogy az istenített pasa közben a hegyek közé menekülhessen.
Harminc török tiszt vágtatott a szteppén át a hegyek felé. Lovaik lihegve repültek. Egyre gyorsabban közeledtek a hegyek meredek, szürke falához. Ekkor Enver hirtelen megrántotta lova zabláját és kezét felemelve megállást vezényelt. Magasan a sziklatetőn egy kis szürke felhő gomolygott: szárazon pattogott egy gépfegyver. Erőteljes mozdulattal visszafordította paripáját. Látta, amint a távolban a vörös lovasok az ő utolsó basmadzsijait mészárolták le. "Mindennek vége, uraim" - mondotta komolyan. - "Harcolva haljunk meg. Katonák vagyunk."
Felemelkedett nyergében. Átható tekintetével a tisztek szemébe mélyedt. "Ki a karddal!" - vezényelte és úgy érezte magát, mint amikor fiatal tiszt korában az ellenség ellen vezette szakaszát Macedóniában vagy Tripoliszban. Zsebébe nyúlt. Csodák csodája, ott talált is egy pár fehér glaszékesztyűt még a Bokharába való bevonulás idejéből. Felhúzta, elsimította ujjain, és nevetve szólt oda hű tisztjeinek: "A császári lovasgárda glaszékesztyűben indul támadásra!"
Ezután kihúzta és feje fölött megsuhogtatta kardját. Elkiáltotta magát: "Szakasz, in-dulj!" - Harminc tiszt, legelöl a pasa, vágtatva indult rohamra. Megtámadták az ellenséget: harminc tiszt háromezer oroszt.
A hadvezér még egyszer érezte a harc gyönyörét... Ez volt a császári gárda utolsó lovastámadása. Utoljára folyt vér az álomországért, Turánért. A szél zúgása közepette a tisztek egyszerre csak Enver hangját hallották. Először csak csendesen, aztán mind hangosabban. Énekelt. A "Ja Szin" Korán-szuráját, amelyet a haldoklók fölött szokás énekelni. A tisztek is átvették a dallamot. Búcsúztak az élettől. Az ellenség széles sorai egyre közelebb nyomultak.
Enver közéjük rontott. Tisztjei követték. Vértől borítva roskadt össze egyik a másik után. Egy orosz odafurakodott Enverhez. A pasa arca megmerevedett: íme, itt a vég.
Az orosz egyetlen hatalmas csapással leszelte Enver fejét és bal vállát. A hullánál később a Koránt találták. Továbbá az első osztályú német vaskeresztet és felesége, a hercegnő arcképét. Ezeket a G. P. U.-nak küldték el Taskendbe. Ott az akták közé kerültek...
Egy orosz lándzsájára szúrta a hős vér borította fejét. Dannan oázisban azután az egész első lovasezred megcsodálhatta ezt a fejet.
A távoli afgán városban, Heratban Szaid Olim khán ezt írta másnap naplójába: "Enver hősi halált halt a Baldzsanan területén lévő Sari Hisszárnál. Ez 1922. augusztus negyedikén történt. Allah legyen irgalmas lelkének. Én, Olim khán, őszintén gyászolom őt."
1922. augusztus negyedikén azonban nemcsak Enver pasa és egy maroknyi csapat tiszt halt meg. Hanem a Turánország eszméje, amely a Boszporusznál született és Kelet-Bokhara homokos földjén foszlott semmivé...

...Esszad bej még valamiről megfeledkezett. Nemcsak Enver pasa és a turáni "álomország" halt meg Kelet-Bokharában, hanem az az ember is, aki Musztafa Kemál pasának, Törökország újjáteremtőjének leginkább útjában állt. Enver most kilépett ősi vetélytársa életéből, és Kemál most teljesen, vetélytárs nélkül, annak szentelhette magát, ami élete végső célja volt: a hatalom megszerzésének és Törökország megreformálásának.
Törökország nagy korszaka megkezdődött.

 

III. RÉSZ
EGY KÖZTÁRSASÁG MEGSZÜLETIK

XVII.Új világ van születőben

Konstantinápoly, az ősi császárváros, 1918. november harmadikán esett el. Ezen a napon antantcsapatok vonultak be Konstantinápolyba, angol, francia és olasz katonaság, magas rangú tisztekkel az élükön. Barton generális a francia, Wilson és Fullner brigadérosok az angol, Precatti fregattkapitány az olasz csapatok meghatalmazottja. Tökéletes udvariassággal vették fel az érintkezést a török hatóságokkal. A főváros különben most már egyetlen, hihetetlen méretű szegénynegyed benyomását tette. Élelem, szén, fa, petróleum, egyszerűen semmi sem volt. Minden elvándorolt a négyéves háború ágyúcsöveibe. A közlekedés is megbénult. A központi hatalmak tisztjei maguk írják, hogy az utcán döglött kutyák hevertek ezrével: ezek a Konstantinápolyban megszokott, kedvelt, a Korán parancsából sérthetetlen állatok nem kaptak enni hónapokon át hulladékot, mert a lakosságnak nem volt mit ennie. Így vesztek éhen tömegével. Eltakarításukról senki sem gondoskodott. Volt most egyéb gond is. Piszok, bűz, szegénység terjengett, amerre az ember a lábát tette.
A fővárosban egyetlen ép kert vagy liget nem volt: a környező villanegyedek lakatlanok voltak. Nem maradt a környéken egyetlen kis árnyékot adó, ki nem vágott fa sem. A Boszporusz mellett híres, gyönyörű platánfa sort is kivágták a hatóságok az utóbbi időben. A sok bajhoz még egy óriási tűzvész is járult. Ötvenezer ember került hirtelen a szabad ég alá. Legfőbb ideje volt már befejezni a háborút.
A perai keresztény lakosság ablakaiban viszont üdvözlő táblák köszöntötték a felszabadítókat. A görög negyedben "Cito Venizelosz!", "Éljen Venizelosz!" képek mindenütt. A mohamedánság pedig visszavonult házaiba. A városi utcákon köztudomás szerint nem fér el egyetlen város lakossága sem a maga teljes létszámában. Így a városi utcák képének az a sajátos tulajdonságuk van, hogy a lakosság egy töredékével megtöltve, úgy festenek, mintha az egész lakosság ünnepelne. Így az antant ünnepélyes bevonulásakor is úgy tetszett, mintha mohamedán nem is volna a török fővárosban! Az antant híradófelvevő gépei pedig szorgalmasan peregtek: a világsajtó képviselői mindenütt fényképeztek és írtak. A német követségen volt még néhány napig egy kisebb rádiókészülék, mely fogta a Bécsből, Laaerbergről és Nauenből leadott híreket is. Ezeken keresztül tudta meg a Konstantinápolyban rekedt központi diplomácia, hogy Károly király és Vilmos császár lemondott az uralkodásról.
A török hatóságok és minisztériumok azonban tovább működnek.
Az antantcsapatok is berendezkedtek Konstantinápolyban.
Az utcák képe megváltozott. Angol, francia, olasz századok menetelnek, idegen vezényszavak hangzanak; a színházak, sétaterek közönségében sűrűn bukkannak fel a zöldesbarna ruhájú, antantszíjas idegen tisztek.
Barátságosak, jóindulatúak. Csak ágyúik csöve ne meredeznék a kikötő fölött... Az egyesült antantflotta őrzi a főváros rendjét és nyugalmát.
Musztafa Kemál pasa, a fiatal tábornok ebben az időben már nem teljesít aktív szolgálatot. Sisliben lakik, Konstantinápoly egyik külvárosában. Később aztán átköltözik Perába, az előkelő Palace Hotelbe. Fizetését rendesen kapja, félretett pénze és kisebb vagyona is van.
Mindenki tudja róla, hogy rendkívül tehetséges ember. Érdekes, vékony, cseppet sem öregedett alakja, magas homlokú, kék szemű feje mindenütt feltűnik, ahol a haza jövendő sorsát tárgyalják. Bár ő maga katona, nem képviselő, mégis a parlament karzatain és folyosóin sokszor megjelenik. Itt "udvar" veszi körül; mindenki figyel a szavára. Ő pedig tudja ezt magáról, és a jövő emberének atmoszférájával veszi körül magát.
Kemálban lobog a vágy, hogy valamit cselekedjen; érzi, hogy most végre eljött az ő ideje. Csakhogy egyelőre még nem tudja igazi útját.
Konstantinápoly külső képe egyébként nyugalmat mutat. Az Oszmán-ház VI. Mohamed személyében ma is rendületlenül uralkodik. A török közigazgatás, törvénykezés, parlament is működik. Ám az ország távolabbi részeiben, különösen az antant szeme elől biztonságban lévő Kis-Ázsiában szervezkednek titokban a harchoz szokott, félig leszerelt, fegyvereket rejtegető török katonatisztek.
Lábhoz tett fegyverrel, éles szemmel figyelnek kétfelé. Egyik irányban az ország görög és örmény kisebbségére - a hajdan oly sokat szenvedett, de kiirthatatlanul életképes örmény alattvalók ma új, nagy birodalom megteremtéséről álmodoznak: az antant protektorátusa alatt való örmény önállóságról; a görögök ugyanekkor Nagy Hellászról; a másik irányban a megkötendő békeszerződésekre figyelnek a kisázsiai tisztek.
A nagyvárosokat, Bagdadot, Damaszkuszt, Aleppót, Jeruzsálemet, Mosszult - velük együtt egy sor más országrészt is - antant csapatok szálltak meg; Hedzsász, Arábia, Kurdisztán, Transzjordánia, Palesztina, Szíria elszakadással fenyeget. Az oszmánli tiszta törökség feladata, hogy ezekkel a veszedelmekkel szembenézzen - és, ha kell, leszámoljon. Ezt tudják Kis-Ázsiában, ahol Kemálnak ma is sok barátja van.
Ez az a helyzet, amely rövidesen azt fogja eredményezni, hogy a birodalom, a császárság és minden ami tradíció és ottomán, összeomlik.
A győztes antant politikusai és parancsnokai - Konstantinápolyban három főbiztos parancsol most - sorozatos hibákat követnek el a maguk kárára. Sorozatos tévedéseikről a győztes Olaszország külügyminisztere később értekezést is írt ezzel a címmel: "Miképpen vesztettük el a háborút Törökországgal szemben?"
Az antant megbízottak első hibája: a végleges határmegállapító és országosztó béketárgyalásokat - csupa határozatlanságból - elhúzták két évig, azután már nem is tudták végrehajtani, mert közben a hadseregeik leszereltek.
Második hiba: nem gondoskodtak a török hadsereg azonnali teljes leszereléséről.
Harmadik antantszempontból való mulasztás: meghagyták a régi török polgári és katonai közigazgatást.

Amikor aztán híre ment, hogy Kis-Ázsiában és Anatóliában felkelésre készülnek a még fegyverben álló csapatok, az antantbizottságok a török kormányhoz fordultak: gondoskodjék a csapatok azonnali leszereléséről, és közölje haladéktalanul a részletes eredményt a szövetségesekkel.
A török kormány meg is tette a magáét: új hadsereg-parancsnokságot létesített Kis-Ázsiában azzal a céllal, hogy a "helyszínen rendbe hozza a kisázsiai tartományok helyzetét és haladéktalanul megtegye a szükséges intézkedéseket".
Ennek a tág körű megbízásnak teljesítésére az újonnan kinevezett parancsnok még különleges felhatalmazásokat is kapott.
A kormány a hadügyminisztert bízta meg a legfelsőbb fokon való rendelkezésekkel. A kabinetfőnök, Dzsevad pasa azonban egyszerűen semmibe sem vette a miniszteri utasításokat, amelyek - amint jól tudta - csak gramofonlemezei az antant leadásának.
A hazáját féltő és erős katonai szellemtől áthatott kabinetfőnöknek esze ágában sem volt leszereltetni a nemzeti, kisázsiai csapatokat. Az egyedülieket, amelyek még mindig fegyverben állottak.
Jól tudta, mit csinál, amikor a parancs végrehajtására a szolgálaton kívüli, ismert tábornokot ajánlotta: Musztafa Kemált, a Dardanellák hősét. Az angol High-Commissioner kissé megcsóválta a fejét - nem olyasmit hallott erről az emberről, hogy vakmerő és forradalmár? De amikor a török kormány most jótállt tábornokáért, udvariasan beleegyezett az indítványba. Jó, menjen ez a Kemál Kis-Ázsiába.
Ha tudta volna, mit csinál ezzel a lépésével...
...Még egy végső audencia, amelyen Kemál biztosítja a szultánt, hogy "mindent meg fog tenni a haza nyugalma és biztonsága érdekében", azután megindul, a történelem lapjaira örök időkre beleírt útján.

1919. május tizenhatodikán futott ki a "Panderma" nevű kis gőzös a konstantinápolyi kikötőből. Fedélzetén ott áll az új kisázsiai hadseregparancsnok és bizalmas tisztikara. A viharos Fekete-tengeren, a partok mentén tart a hajó Samsun kikötővárosa felé. Egész kis levéltárra való meghatalmazás, nyílt parancs és rendelet várt felhasználásra, kis vaskazettában, a tábornok kajütjében.
Musztafa Kemálnak még arra is volt gondja, hogy megállapodjék a barátjával, a hadügyminiszterrel egy titkos távirati kulcsban, amelyet nem ismer senki rajta és a miniszteren kívül. Senkinek a világon nem szabad tudnia, mi áll a hadügyminiszter és a kisázsiai hadsereg-főparancsnok egymással váltott üzeneteiben.
Már a hajó elindulását követő napon, május tizenhetedikén, meglepő titkos jelentés érkezik az angol főbiztos kezéhez. Ennek következményeképpen valamennyi török kikötőhatóság sürgönyrendeletet kap: ha egy Musztafa Kemál nevű tábornok odaérkezik, bármilyen természetű és bárhonnan származó meghatalmazásokat mutat is fel: azonnal fel kell tartóztatni és Konstantinápolyba visszaszállítani.
A rendelkezés - Törökországban megesik az ilyesmi - elkésett. A "Panderma" és vele Musztafa Kemál néhány órával előbb már elsietett a partok mellett, és teljes gőzzel érkezett meg Samsunba.
Hogy a hajó utasai számítottak erre a feltartóztatási parancsra, látszik abból, hogy még a hajó elromlott iránytűjét sem javíttatták meg valamelyik kikötőben, annyira siettek. Iránytű nélkül érkeztek meg céljukhoz. Kemál már akkor tisztában volt a gyorsaság előnyeivel, amelyeket valójában csak egy húsz évvel később indult háború vezetői ismertek fel döntő jelentőségűnek.
Samsunban már várták a nemzeti csapatok felkelésre kész vezéreit. Diadalút volt az útja a város belsejébe: törökök és keresztények egyaránt szabadítójukként üdvözölték a nemzeti tábornokot.
Konstantinápolyba sürgöny érkezik sürgöny után: a hajó ott járt, de már el is indult, mire a feltartóztatási parancs végrehajtható lett volna.
Kemál tehát felvette a küzdelmet. Az első győzelem pedig máris az övé volt.

Konstantinápolyban ezalatt ugyancsak meggyorsul a történelem kereke. Az antant most már közli a végleges békefeltételeit is. Büntetés, méltányosság, humanitás és kérlelhetetlenség különös vegyüléke ez az okirat: jellemző a nagykultúrájú ellenfélre. Egyetlen hibája, hogy nem ismeri eléggé a népet, amelynek sorsa felől határoz.
Egész országok szakadnának le ennek értelmében Törökország testéről, és kerülnek, mint Palesztina, Szíria stb. az antant hatalmak úgynevezett mandátuma alá. Mások pedig, mint Hedzsász, Irak, Arábia, Kurdisztán, Transzjordánia és így tovább, önálló államok lennének. Anglia még azt is kiköti, hogy a tengerszorosok és maga Konstantinápoly állandóan nyitva álljon előtte. VI. Mohamed szultán mindössze hétszáz testőrt kapott, a többi katonát le kell szereltetnie, sőt a kapitulációkat is visszaállítják. Kialakul tehát a nagy török probléma, amely most két táborra osztja az országot. VI. Mohamed szultán és a konzervatívak az angolok jóindulatának elnyerésével, a nekik juttatott gazdasági és politikai előnyökkel lehetőleg a régi oszmán összbirodalom kereteit akarják a jövőre megmenteni. Szemben ezzel a pánturanizmussal, a másik tábor álláspontja: inkább lemondani a világtörténelem során meghódított területekről és csak a szorosan véve törökök által lakott területeket tartani meg - tulajdonképpen tehát csak Kis-Ázsiát és Sztambult. Ezt azonban minden külföldi befolyás és gyámkodás nélkül.
A szultáni udvar angol szuronyok közepette él. Közben a görög csapatok - ezek az utolsó percben beavatkozott ellenfelek - 1919. május 19-én kikötnek Szmirnában és török területeket szállnak meg. A békefeltételeket "hajtják végre". A görögökben különben is megbocsájthatatlan nemzeti harag gyűl össze a mohamedánokkal szemben. A megszálló görög katonaság bántalmazza a muzulmánokat. Az antant csapatok is állandóan új területeket vesznek "rendcsinálásuk" hatáskörébe.

Mit csinál ezalatt a Kis-Ázsiába érkezett Kemál tábornok?
A legújabb kor történetében azt olvassuk: "Musztafa Kemál megszervezte az elégedetlenkedőket, és élükre állott."
A valóságban ez nem ment olyan egyszerűen, mint ahogyan a tankönyvek megírják.
...Kemál Samsunba érkezése után egy pillanatra sem pihent le. Megérkezése napjától úgyszólván folytonosan úton volt. Lehetőleg személyesen keresett érintkezést a megkisebbített létszámú, fegyvereik jórészétől megfosztott, de bátorságtól és tettvágytól lángoló török ezredek parancsnokságával.
Külön látogatta sorra a távírótiszteket is. Tisztában volt vele, mennyire szükséges a felkelés számára ezeknek együttműködése - hiszen Kis-Ázsiából az ország szívébe, Konstantinápolyba, ezer kilométernél hosszabb távíróvezeték fut -; a másik közlekedési lehetőség nem számít, mert a Bagdad-anatóliai vasútvonal a megszálló antant kezében van.
Kemál pajtákban, falusi iskolaépületekben hál éjszakánként; kocsin, lóháton járja az úttalan hegyeket. Nyomorúságos kisázsiai falvak falusi bíráival éppen úgy szóba elegyedett a politikai helyzet felől, mint a hazájuk sorsán és főleg a maguk egyéni bajai miatt egyformán elkeseredett fizetéstelen tisztekkel.
Egyéniségében, szókészségében és főképpen rendíthetetlen hitében hivatása felől olyan meggyőző erő van, hogy akivel csak egyszer beszélt életében: hívévé szegődik.
Az aggodalmaskodókat avval nyugtatja meg: a kormány elfogatóparancsa csak afféle tessék-lássék kényszerintézkedés volt, az antant nyomására. Az antant említése szégyennel és gyűlölettel tölti el a Dardanellák, a sivatagi háborúk, a nélkülözések és megalázások hőseit. Kemálnak is mindenütt nyert ügye van. Követői nemcsak a nemzeti megmozdulás nevét írják zászlójukra, hanem az övét is.
A konstantinápolyi kormány pedig most ismét elkövet néhány hibát.
Az eseményeket sokszor leírták már. Ezek helyett tehát kíséreljük meg inkább az események okait visszaadni.

Első hiba a török törvényes kormány szempontjából: bár hivatalosan visszarendelte Kemált, megérkezése után mégsem fosztja meg hatalmától. Fel nem tartóztatja, hanem hagyja, hogy szabadon közlekedjék Kis-Ázsiában. Második és még nagyobb hiba, hogy amikor már a tisztikar, a lakosság, a polgári hivatalos vezetősége szívvel, lélekkel Kemálé: akkor ad ki ellene elfogatóparancsot "parancsszegés és felségárulás" miatt.
A harmadik hiba: a török kormány lekicsinyelte Kemál akciójának horderejét, talán úgy ítélte meg, hogy az egy elégedetlen kellő méltánylásban nem részesült tiszt lázadozása fellebbvalói ellen - ha nagyon is messzire megy, majd még időben megbüntetik.
Negyedik hiba is van: az uralkodó és kormány hamar elfelejtette, hogy I. Abdul Aziz óta, csak egyetlen török szultán került le a trónról azon a természetes módon, hogy örök álomra hunyta szemét - ez az egy is talán csak azért, mert idejében tért a sírba. Katonai puccsnak csak hasznára vált a háborús gyakorlat és a háború utáni meglazult közigazgatás: ezzel a régi török tétellel sem számoltak Konstantinápoly urai.
Aztán még egy ötödik hiba is felhozható: a konstantinápolyi urak megelégedtek a Kis-Ázsiából érkező sürgönyök látszólag lojális hangjával, és nem keresték mi rejtőzik a valóságban a megnyugtató értesítések mögött?
Még folytatni lehetne a hibák sorát, amelyeket a török központi uralom ekkor a maga rovására elkövetett. De úgy látszik: a főhiba egyszerűen az volt, hogy akit az istenek pusztulásra szántak, azt mindenek előtt vaksággal verik meg...
Hozzájárul a helyzet kifejlődésének siettetéséhez még két másik tényező is. Az egyik, hogy a török értelmiség csak legújabban értesül a versaillesi és más békekötésekről, tehát hirtelen ébred annak tudatára, mi is vár az országra? A másik, hogy a török kormány sorra mozdítja el a Kemállal rokonszenvező főtisztviselőket, a "hadsereg-főparancsnok" Kemál pedig meghagyja őket állásaikban. Ezek most már - a magas kormány jóvoltából - egytől-egyik Kemál emberei.
VI. Mohamed a Kis-Ázsia felől szállongó, egyre határozottabb hírekből végre kénytelen tudomásul venni, hogy odalent nincs minden olyan ragyogó rendben, amint az állandóan érkező sürgönyök állítják. A válik, a helytartók, a tartományfőnökök alázatosan, de következetesen szabotálják Konstantinápoly parancsait - olyan elérhetetlen távolságból, hogy még ellenőrizni sem lehet őket.
A szultán eddig semmit sem tett: most nagyon is sokat akar tenni: hadsereggel akar a kisázsiai tűzvészek eltiprására indulni! Két hadosztály felállítására kér engedélyt az antanttól - és nem kapja meg.
A szövetségesek azonban az elől is mereven elzárkóznak, hogy ők maguk tegyenek valamit a felkelés elfojtására. Szigorú utasításaik vannak Párizsból és Londonból: ne avatkozzanak Törökország belső ügyeibe...
Így aztán nemsokára maguk kerülnek majd szembe Kemál szuronyaival.
Kemál programja egyelőre: megmenteni az ősi török lakta területeket, - akár az idegen lakta távolabb eső provinciák feláldozásának árán is. Erről és más, még aggasztóbb forradalmi jelenségekről számolnak be a szultánnak a kisázsiai jelentések.
Az akkori belügyminiszter Kemál Ali - véletlenül őt is Kemálnak hívták - a szultán felhatalmazásával körlevelet ad ki, amelyben hivatalosan is megbélyegzi Kemál Musztafa pasa tábornok eljárását. Lényegében megismétli a samsuni utazás alkalmával kiadott letartóztató parancsot.
Kemál erre az immár egyedül neki engedelmeskedő kisázsiai országrészek képviselőinek összehívásával felel. A szultáni kormány most már nyíltan lázadónak bélyegzi Kemál hadseregparancsnokot, és újabb elfogató parancsot ad ki ellene.
A hatalom nélkül maradt szultán sajátságos, kapkodó próbálkozásokba kezd. Ali Ghalib bej, volt ezredes segítségével, aki kitűnő ismerője a kisázsiai népléleknek, megpróbálja Kemál ellen fellázítani a kurdokat. Pedig a kurdok eddig épp oly közönyösen viselkedtek kormányukkal, mint a nemzeti mozgalommal szemben. Bár az angol Intellingence Service, amely a lehetetlenséget nem ismerő, egyaránt vakmerő, eszes emberekből alakult, szintén részt vesz az akcióban: nem sikerül Kemál ellen semmi érdemlegeset tenni.
Kemál egyre biztosabb talajon áll Kis-Ázsiában. A kormány viszont egyre fejvesztettebb. VI. Mohamednek nincs módjában katonaságot felvonultatni a "nemzetiek" ellen: Kemál ezt pontosan tudja a maga kitűnő értesülései révén. Így még tovább megy egy nagy lépéssel. 1919 szeptemberében székhelyére, Sivasba most már egész Törökország képviselőit hívja meg. Minden kerületnek három megbízottat kell küldeni: nagyrészt meg is jelennek.
A kormány erre újabb dörgedelmes, de platonikus tilalmakat intéz a gyűléshez. Mivel a parlamentet nemrégiben oszlatták fel, könnyű Kemál visszavágása: hívjon össze a kormány új parlamentet, akkor nem lesz szükség a sivasi gyűlésre.
A szultáni kormány - milyen óriási haladás ez a samsuni elfogató parancs után! - megbízottakat küld Kemálhoz... Jóindulatúan tudtára adatják, hogy hatalma még nincsen megbénítva. Titkos szerződése van Winston Churchill-lel, amely szerint Anglia erőit a szultán rendelkezésére bocsátja "a birodalom összetartása, a végső felfordulás, polgárháború és keresztényüldözések kitörésének megakadályozására".
Kemál azonban nem egyezkedik. Sőt merész követelésekkel lép fel: Ferid Busati pasa, a mostani nagyvezér távozását követeli. Busati erre azonnal felajánlja lemondását és nem is vonja vissza semmiféle kérésre sem: az ő személye ne legyen akadálya a békés megegyezésnek.

VI. Mohamed másnap Ali Riza pasa szenátort és tábornokot - Kemálnak és pártjának titkos hívét - nevezi ki nagyvezérnek. Kemál most már bátran léphet fel: követeli, hogy a kormány hívjon össze szabályszerű nemzetgyűlést, és ez a gyűlés döntsön afölött: elfogadja-e az ország a sévresi békefeltételeket, vagy sem? Hogy mi lesz az országgal, ha nem fogadja el a feltételeket, arról nem esik most szó. De senki nem is kérdi.
A kocka lassanként tehát megfordult, Kemál maga szabad és hozzáférhetetlen hegyei között, a hozzá feltétlenül ragaszkodó híveinek, vitéz katonáinak érte élni-halni kész táborából üzenget most már a szultánnak! VI. Mohamed pedig nem tehet egyetlen szabad mozdulatot sem az antantcsapatok szorító gyűrűjében, az angol, francia, olasz tábornokok éber felügyelete alatt. Most már a szultán környezete sem titkolja: ha el akar érni valamit Kemálnál, egészen más hangnemet kell megütnie.
A teljes igazság az, hogy a szultán hatalma már csak névleges. Minden uralkodó hatalma árnyékhatalom, hadsereg nélkül, amely készen állna védelmére és parancsaira. VI. Mohamed azonban nem indíthat hadsereget; az antant pedig szintén fázik tőle, hogy a négyéves öldöklés után, újabb katonai akcióba kezdjen egy forrongó távoli ország belsejében.
Kemálnak viszont vannak csapattestei, hívei, fegyverei. Samsun most már nem megfelelő székhely a kormányzásra. Angórába költözik át, és ezzel megalapítja az eddig csak földrajzilag ismert város történelmi jövőjét. Mire Angórából Ankara, majd Atatürk városa lesz óriási fordulaton megy át Törökország.
VI. Mohamed most újabb lépéssel próbálkozik. Megszokott eszköze a hatalomnak, "kifogni a szelet" a felkelők vitorlájából azzal, hogy magáévá teszi a felkelés jelszavát. A szultán császári nyilatkozatot ad ki az ország megreformálásáról; nyílt színvallást tesz a wilsoni elvekhez való hűségéről. Elindítja a közvéleményben azt a számos helyeslére talált akciót, amely az elszegényedett, elgyöngült országot Amerika protektorátusa alá szeretné helyezni. Amerika sohasem vallott imperialista elveket: Törökország is megmenekülhetne a felosztástól az Egyesült Államok védelme alatt!
A washingtoni szenátus azonban elutasítja ezt a bizarr javaslatot: az örménygyilkos Abdul Hamid és Talaat, meg Enver országából nem kérnek a Fehér Házban...
1920. január huszadikán összeül az új török nemzetgyűlés. Izgalmas vita után határozatba megy: fel kell áldozni az ország távolibb és kisebbségek lakta területeit, hogy így megmentsék a tiszta török országrészeket. A nemzetgyűlés tehát elfogadja Musztafa Kemál álláspontját; megszületik az úgynevezett "nemzeti paktum", a későbbi alkotmány alapja. Kemál elérte, amit eddig és azóta egyetlen Balkán-állam sem tudott elérni, keresztülvitte az ország közvéleményében, hogy csak békés területfeladással lehet az ország békéjét konzerválni. A későbbi évtizedek bámulatosan igazat adtak ennek a politikának.

XVIII.A szultán menekülése

Musztafa Kemálnak ekkor váratlan és akaratlan szövetségese támad - Angliában.
Lloyd Georgeot, az angol miniszterelnököt most már ugyanis komolyan kezdte aggasztani a kemálisták előretörése. Az angol premier tehát váratlanul máról holnapra angol katonasággal szállatja meg Sztambult. Közben sok kellemetlen incidens is előfordul; ezekért az angol vezetőség elégtételt ad ugyan, de a túlkapások mégis nagy ellenszenvet váltanak ki. Maga VI. Mohamed is teljesen egyetért ebben a kérdésben népével.
Az angol katonaság szétkergeti a már erősen "kemalista", de mindenképpen nemzeti irányú parlamentet. A képviselők közül ahányat csak tudnak, elfognak és Máltába viszik. Soknak azonban sikerül megszöknie: ezek egyenes útirányban sietnek Kis-Ázsiába, Kemálhoz. Voltaképpen az történt tehát, hogy nem Kemált hozatta haza a kormány, hanem a parlamentet küldte utána...
A Kemállal rokonszenvező kormány, élén a mostani nagyvezérrel, egy Szalih nevű pasával - egyébként Kemál személyes jó barátjával - , lemond. A seik-ül-izlám erre kiközösíti Kemált, mert, mint mondja, Kemál céljai "a vallással és az erkölccsel ellenkeznek". VI. Mohamed pedig azonnal visszahívja nagyvezérnek Ferid Busati pasát. Musztafa Kemál persze nem sok gondot csinál magának abból, hogy Sztambulban egy öregúr egyházi átkot mondott ki. El volt ő erre készülve már rég.
A török monarchizmus védői most az angolok lesznek.
A seik-ül-izlám pedig "iszlámhadsereget" toboroz Kemál ellen. Közben megtörténik a török békeszerződés végleges megszövegezése, amely ellen hiába emeli fel tiltakozó szavát VI. Mohamed kormánya. A győztesek, köztük még a legyőzöttek iránt annyira emberséges Millerand is, azzal indokolják a szerződés szigorúságát: a kötelességük a halálra üldözött keresztény kisebbséget támogatniuk, elszakadási törekvéseiben.
A sévresi szerződést tehát aláírják.
Sztambulban megint új kormány alakul, a túl sűrű kormányváltozás mindig rossz jel az ország belső konszolidációjára nézve. A nyolcvanéves új kormányelnök üzen az üldözött, elfogatási parancs alatt álló Kemálnak: jöjjön hát végre haza és vegyen részt a konstruktív munkában. A békét aláírták, de az antanthatalom alatt áll az egész ország: szükség van erélyes kézre, fiatal és határozott akaratra.
A Kemál ellen kiadott elfogató parancsot most már visszavonják. Izzet és Szalih pasák, Kemál két barátja is külföldön tárgyal. Kemál belekapcsolódik a diplomáciába. Nevét Nyugaton is elismeréssel kezdik emlegetni.
Anglia megdöbbenve látja, hogy a szultán még így, angol segítséggel is tehetetlen. Más baj is van: kész a sévresi béke, de nincs, aki végrehajtsa. Maguk között az antanthatalmak között is egyenetlenség támad. Franciaország féltékenykedik, hogy Angliának jutottak Törökország hajdani legértékesebb birtokai: a mosszuli petróleumforrások és Palesztina. Anglia tizennégy millió új alattvalóhoz jutott, Franciaország hárommillió új alattvalójával szemben, kezdik feszegetni a francia lapok.
Hythében, görög földön találkozik most a két nyugati vezérférfiú; Lloyd George és Millerand. Egyben megegyezik a véleményük: nem akarnak katonaságot küldeni a sévresi béke végrehajtására: elég volt a vérontásból.
Váratlan kivezető út lesz a tanácskozás eredménye: Görögország vállalkozik a sévresi béke végrehajtására. A pihent, háborút nem viselt Görögország vállalja a szerepet: Venizelosz megegyezett a nagyhatalmakkal, a görög hadsereg készen áll a Törökországba való bevonulásra.
Ezalatt már összeült Ankarában a "Nagy Nemzetgyűlés". Tagjai: Kemál régi hívei és a Sztambulból odamenekült képviselők. A nemzetgyűlés kimondja, hogy "VI. Mohamed az angolok rajtaütésszerű bevonulásától kezdve az angolok kezében levő fogolynak, túsznak tekintendő, és így az ő rendelkezései nem mértékadók többé".
Kemál közben tárgyal az orosz forradalom vezéreivel is, és több tekintetben megegyezés jön létre. Kemál erről az oldalról tehát szabad kezet nyert. Ezután újból az Anatólia keleti határán alakult örmény hadsereg ellen fordul, és le is veri őket: a békeszerződésben mindössze ezerötszáz főnyi hadsereget engedélyez nekik. Az alexandropoliszi béke véget vet a vérmes örmény reménységeknek: Arménia feltámadásának álma a múlté.
Négy nappal ezután a kommunista csapatok bevonulnak Erzerumba.
A görögök pedig nem várnak, amíg Törökország rendbeszedi seregét. Már nyáron elindulnak Balikeszir felől, elérik a Márvány-tengert, elfoglalják Pandermát és Brusszát, az ősi koronázóvárost, Mudániát és Idzsidet. A második görög hadsereg, angol és görög flottatámogatással Rodostótól Drinápolyig foglal el mindent, a harmadik Szmirnából indul ki, és megszáll minden útjába eső török tartományt.
Mire az ősz beáll egész Törökország görög kézen van. Csak csoda mentheti meg. És a "csoda" meg is történik. Kemál megállítja a majdnem verhetetlenül előrenyomuló görög hadsereget.
A sors is kezére játszik, mint mindenkor, egész életében. Az antant teljes erejével támogatja a görögöket. A nagy sikereken felbuzdult monarchista párt azonban puccsal visszahozza Konstantin királyt, Vilmos excsászár nővérének férjét, aki nem kedves embere az antantnak. A hatalmas segítség a demokrata Görögországnak szólt, nem a monarchista Görögországnak.
A francia sajtó - különösen a "Le Temps" - tele van görögellenes cikkekkel. Az antant - főképpen francia nyomásra - tiltakozik a restauráció ellen, majd néhány hét múlva beszünteti a görög hadsereg támogatását.
Konstantin bízik hadseregében és folytatja az előnyomulást. Kemál azonban - csodálatos tehetségű hadvezér és diplomata egyben - Eski Sehír mellett megállítja a görög csapatokat.
A hadsereg ekkorra már újra "monarchista" és "venizelista" táborra szakadt; elgyengülése érezhető. A törökök tehát, akiket most már egyetlen hatalmas erő lelkesít, újra bátorságra kapnak; különösen amikor látják, hogy Kemál megállította a feltartóztathatatlannak látszó offenzívát.
In Ömü nevű helység mellett folyik le az első nagy csata. In Önü "Barlang Száját" jelent: erről vette fel a családi nevek kötelező felvételekor később nevét Izmet pasa, Kemál akkori generálisa.
A nagy ütközet - amely után vörösek lettek a vértől a Sakarija-folyó hullámai - Kemál seregének fényes győzelmével végződött. Az egész törökség - immár pártra való tekintet nélkül - ujjongott és magasztalta a győztest. A nyolcvanéves Tevfik pasa, Törökország great old manje, fiatal szívvel vett részt az új életre ébredt haza örömünnepében, és nincs más érzése ezen a napon, mint a hazája felszabadítója iránt való mélységes elismerés.
Elődje, Ferid Busati pasa ezalatt Cap d'Ailben él: önkéntes száműzetésben. Elutazott önként Sztambulból. Már ő is feladta sógorát, V. Mohamedet és a török monarchizmust. 1924-ben fejezi be a számkivetettek szomorú életét. Nemsokára követi urát hetvenéves, hűséges felesége, VI. Mohamed nővére is.
Londonban most végre összeül a keleti konferencia, amelyen mindkét török kormány képviselteti magát: a sztambuli is és az angórai is! Itt derül ki, hogy a két kormány álláspontja között nincs eltérés: ez a közös hazafias érzés természetes összhangján kívül Bekir Sámi bejnek, Kemál képviselőjének diplomáciai bravúrja. A kemalistákat még egy diplomáciai elismerés éri: Sforza gróf, az akkori olasz külügyminiszter - elsőnek az európai államok közül - meghívja a Kemál-kormányt politikai tárgyalásokra Olaszországba; ezzel kapcsolatban csöndben visszavonják a háború befejezése óta török földön álló csapataikat.
A görög hadsereg még mindig Törökországban áll, de már nem sokáig. Lezajlik a második in önüni csata is: a törökök döntő és fényes győzelmet aratnak az ellenség fölött.
Még öt véres nap - és Kemál a tengerpartra szorította a megvert, rendületlenül visszaözönlő görög sereg megmaradt roncsait. A Földközi-tenger és a Márvány-tenger ezerszámra hömpölyögteti a hullákat a part felé. Maguk a partok tele vannak a szétvert hadsereg katonáinak véres tetemeivel, elpusztult lovakkal, szekerekkel, fegyverekkel.
Musztafa Kemál pasa nevétől visszhangzik az ország. A mudániai békekötést már ő egyedül írja alá, miután közben ráruházta a nemzetgyűlés a teljes hadvezéri hatalmat.
Törökországban azonban még mindig két kormány van, és az antant csak a sztambuli kormányt ismeri el: azt hívja meg az annyiszor elnapolt és most ismét felvett béketárgyalásokra.
Kemál erre megindítja a végső harcot a régi rendszer ellen. Összehívja az angórai Nagy Nemzetgyűlést. A nemzetgyűlés határozatot hoz, amelynek értelmében a sztambuli kormány törvényen kívül áll...
A szultán a Dolma-Bagcse palota annyi dicsőséget és annyi bűnt látott termeiből kitekint ablakán át a kivilágított, örömmámorban úszó fővárosba. Egyetlen névtől visszhangzanak az ujjongó utcák, egyetlen nevet lengetnek a zászlók, egyetlen embernek a képét tették ki babérral övezetten az üzletek éjszaka is villanyfényben fürdő kirakataiban. Kemál neve, Kemál képe, Kemál dicsősége mindenütt.
...A Dolma-Bagcse palota egyik sötét ablakában hajlott hátú, magas, csöndes férfi áll és elgondolkozva néz maga elé. Sötétek, komorak a gondolatai. Talán valami elmulasztottra, valami jóvátenni valóra gondol; talán a saját egyéni jövőjére.
"Ha szakállamnak egy szála tudna arról, amit szívemben gondolok, kitépném és a tűzbe vetném" - mondta egyik híres szultán őse. VI. Mohamed tud hallgatni - akkor is tudott, amikor még nem volt rá akkora szükség, mint most.
Az ankarai nemzetgyűlés pedig kijelenti, hogy az antanttal cimboráló VI. Mohamedet hazaárulás miatt bíróság elé fogja állítani!
Micsoda változások az utolsó esztendőben!
A törvény azonban csak a "szultán személyéről" beszél, magát a szultáni hatalmat egyelőre nem érinti. A kalifátus is kifejezetten meghagyja, majd úgy intézkedik, hogy "az országgyűlés a kalifátusra az Oszmán-ház legtehetségesebb és legérdemesebb tagját fogja megválasztani".

Ankara parancsára Rifaat pasa veszi át most Sztambul polgári közigazgatását. A következő napokban VI. Mohamed állandóan konferenciázik, parancsokat oszt, tanácsokat kér, híveket vár. Ha a konstantinápolyi helyőrséget hűségre lehetne bírni: talán még menthető lenne egy darabig a helyzet. Erre azonban semmi remény sincsen. A katonák a hadvezér eszménykép, Kemál mellé állnak. Odáig érik a helyzet, hogy 1920. november 6-án Kemál hívei a szultáni palota elé vonulnak és ott rendeznek lelkes rokonszenvtüntetést amellett a hadvezér és államférfiú mellett, akinek rendelkezéséből a palotabeli szultánt - hazaárulónak nyilvánították. A szultáni palotaőrség és rendőrség nagy nehezen szétoszlatja ugyan a tömeget, a szultán azonban már sejtheti, mi vár rá, ha ez a hangulat még jobban elhatalmasodik körülötte. Egész országában nincs ma árvább, elhagyatottabb ember, mint ez a fényes palotájában lehorgasztott fővel üldögélő uralkodó.
Másnap aztán csakugyan egyedül maradt palotájában VI. Mohamed. A szultángárda bejelenti, hogy kilép a szolgálatból, és átmegy Kemál táborába. A Dolma-Bagcsében mindössze néhány ember marad az uralkodó kiszolgálására és - védelmére. Nem csoda, ha a padisah menekülésre gondol. Nem - ő nem szökik mint a Komité. Egyelőre még megveti ezt a megoldást. Nyíltan akar elutazni. Amikor azonban kikocsizik a városba és a lakosság magatartását látja: ez a megoldás egyre kevésbé látszik kivihetőnek.
Mindenki tudja, hogy a szultánnak már csak órái vannak hátra az elhatározásra.
Szelim herceg, II. Abdul Hamidnak az udvarnál élő, igen tehetséges fia minden eszközzel rá akarja bírni a szultánt, hogy meneküljön - alighanem azt gondolja, hogy az Oszmán-háznak az a bizonyos legtehetségesebb és legérdemesebb tagja, akit a Kemál-kormány a kalifátusra méltónak fog tartani: csak ő lehet.
A szultán végre határoz. Elhatározásában sok meglepő méltóság és önfeláldozás van. Az Oszmán-ház hagyományai kellő percben még valamennyi szultán tagjában felébredtek. A városban sok híve van még; polgárháborúra kerülhetne a sor személye miatt. Kitér az útból. Üzenetet küld Harrington angol tábornoknak: életét nem érzi már Sztambulban biztonságban, ezért kénytelen magát angol védelem alá helyezni.
November tizenhetedikén kora reggel csukott autók állnak meg a Yildiz-palotacsoport egyik eldugott, hátsó kijárata előtt. Az első kocsiban Sir Charles Harrington tábornok, főparancsnok ül, az angol követség dragománjának kíséretében. Néhány perc múlva megjelenik VI. Mohamed szultán legidősebb fiával Ertogrul herceggel. Egyenruhát viselnek mind a ketten. Az őrség néhány hű tagja némán tiszteleg, és a kocsik csendben, feltűnés nélkül elindulnak.
Két másik autó is gördül nyomukban: a szultán törzskarának hat szál megmaradt tisztje ül bennük.
Az Aranyszarv felé visz az útjuk. Senki sem fordul meg a rövid autósor után; a főváros népe nem is sejti, kik ülnek a lefüggönyözött kocsikban.
A török admiralitással szemben angol hadihajók horgonyoznak. Az autók a mólóhoz kanyarodnak. VI. Mohamed a legnagyobb angol páncéloshajóra, a "Malaya"-ra száll. A fedélzeten díszőrség; az ünnepnapi egyenruhába öltözött matrózok és tisztek élén Brooke altengernagy és a fiatal Sir Nevile Henderson, az angol főmegbízott fogadja a menekülő padisahot.
Henderson - ugyanaz, aki országát később utoljára képviseli majd Berlinben a második világháború kitörése előtt - az angol király nevében üdvözli a szultánt. VI. Mohamed néhány rövid szóval válaszol. Hangsúlyozza, hogy szó sincs lemondásról, de hálásan köszöni és bizalommal fogadja az angol király ideiglenes, lovagias oltalmát.
A hajó pedig pár óra múlva néhány kisebb cirkáló kíséretében, elindult Málta szigetének irányában.
Harrington már előbb leszállt a hajóról. A szultán megindító szavakkal búcsúzott tőle: lelkére kötötte, hogy vigyázzon feleségére és leányára, naponként értesítse drót nélküli távírón, hogy egészségesek-e, nem érte-e őket semmi baj?

...V. Murad, II. Abdul Hamid és V. Mohamed szultánok legfiatalabb fivére, egy darabig még a fedélzeten áll. Visszanéz városára, a lassan eltűnő Dolma-Bagcsera, a Csiragánra, a Fehrijére, a palotákra, az Ejub-moséra és a türbékre. Azután, amikor már csak az összeborult mezők következnek, helyenként egy-egy toronnyal vagy néhány piros födelű házzal megszakítva: a menekülő padisah megfordul és szó nélkül lemegy a hajó belsejébe. A keleti fényűzéssel berendezett fejedelmi kajütbe. Az ajtón túl leroskad a díványra és keservesen elkezd sírni.

XIX.A kalifa

Kemál angórai kormánya felháborodással fogadta azt a hírt, hogy a szultán elhagyta az országot. A nemzetgyűlés most törvényben mondja ki, hogy VI. Mohamed eljátszotta szultáni méltóságát - nem uralkodó többé.
Most tehát kalifaválasztásra kerül a sor.
Abdul Medzsid Oszmán herceg, a vali'ahd, VI. Mohamed nemrég még a Török Birodalom trónörököse, nem igen hunyta le éjszaka a szemét november tizenhatodikától, tizenkilencedikéig. Ez a három nap volt talán a legzsúfoltabb eddig eléggé egyhangú életében. Az ötven év körüli, kék szemű, szakállas, modern észjárású herceg egy régen meggyilkolt szultánnak gyermeke volt, és eddig nem nagy szerepet játszott a török politikában. Festegetni szeretett és muzsikálni; fiát külföldön neveltette, és ha történetesen nem ő a legidősebb Oszmán herceg ebben az időben, bizonyára nem is találkozunk vele a török történelemben.
A kalifa választásáról szóló hír a trónt jelentette Abdul Medzsid herceg számára.
Abdul Medzsid sztambuli palotájában most egymásnak adják a kilincset a látogatók. Miniszterek, képviselők, nagykövetek. Izgatott és futkosó valamennyi. Egy angol vezérkari ezredes is jelentkezik. A mindig nyugodt Harrington angol nagykövet küldte. Híreket hozott őfenségének nagybátyjáról, aki miatt bizonyosan aggódik. Az elmenekült szultán jól érzi magát: nyugodt vizeken hajózik a "Malaya" angol hadihajón, La Valetta kikötője felé. Onnan pedig Mekkába készül zarándokútra. Útja az arábiai sivatagon visz keresztül; Mekkában pedig a Mekkai király, I. Husszein védelme alá fog helyezkedni.
Az ezredes azt is hozzátette, hogy az uralkodó hitvesét már volt szerencséje az aránylag kedvező hírekről értesíteni. A felséges édesanya ezóta már bizonyosan megnyugtatta leányát, Abdul Medzsid őfensége menyét is. Abdul Medzsid herceg fia ugyanis nemrég feleségül vette VI. Mohamed egyik lányát.
...Harrington nem adott sem hosszadalmas, sem hangzatos választ a hajó fedélzetén a szultán rövid, remegő hangon elmondott kérelmére. De amire az angol egyszer azt mondja, hogy "igen" - azt nem szokta elfelejteni.
A beszélgetést folytonos tiszteletteljes kopogtatás zavarja meg: Angórából érkeznek egymás után a sürgönyök. Az angórai minisztertanács óvatos formában értesíti a trónörököst különböző eseményekről és határozatokról. A legfontosabb: a minisztertanács tejhatalommal ruházta fel a trónörököst, és útnak indította hozzá Refet pasát.
Refet pasa testvére a hasonló nevű Rifaat pasának. Konstantinápoly helytartójának, Kemál egyik jó barátjának és buzgó hívének. A helytartó volt az, aki a szultán távozása után lepecsételtette a Yildizt és átvette a sztambuli közigazgatás vezetését.
Ma érkezik is Refet. Nincs forradalmár modora: régi udvari ember. Abdul Medzsid személyesen ismeri, azonnal félrevonulnak tanácskozásra egy csöndes belső szobába.
Refet pasa olyan készen hozta az angórai kormány ajánlatait, mintha a kalifatrón már hónapok óta üresen állna. Ez a tempó szokatlan és elüt a török jellemétől - talán éppen ezért kulcsa most a sikernek. A kormány javaslata tehát ez: Abdul Medzsid vegye át "Felség" címmel II. Abdul Medzsid néven a kalifa trónusát. Névcserére, mint két elődjénél, nincs szükség: Abdul Medzsid nevű szultán ült a trónon, hozzá nem is dicsőség nélkül viselte ezt a nevet: a reformátor I. Abdul Medzsid mindig büszkesége marad a török történelemnek.
A többi teendő most már a nemzetgyűlés gondja. Ez elhatározta, hogy a kormány támogatja Abdul Medzsidet, ha nyilatkozatban biztosítja: nem áll idegen védelem alatt és nem is fog idegen védelem alá helyezkedni: fontos célzás VI. Mohamed szökésére. Adja továbbá Abdul Medzsid írásban, hogy elismeri a nemzetgyűlést a török demokrácia alkotmányos végrehajtó szervének és aláveti magát határozatainak.
Mind ezeket a feltételeket maga Kemál terjeszti elő Refet pasa által, aki titkosírású sürgönyben kapta meg az utasításait. Maga Kemál írja le ezeket a részleteket.
Abdul Medzsid mély megindulással hallgat. Nem azért, mintha haboznék, hanem azért, hogy átgondolja ennek az órának a jelentőségét.
Nem úgy jött el, mint ő azt várta. De azért eljött ez az óra is. A trónörökös bólint és kezét nyújtja Refet pasának. Ezután az aláírásra váró okmányok kiállításához fognak.
Néhány óra elmúltával megérkezik az angórai sürgöny: a nemzetgyűlés titkos ülésen, egyhangúan megválasztotta kalifának Abdul Medzsid herceg trónörököst.
Kalifa tehát még van az ország élén. Igaz, hogy csak a lelkek fejedelme.
Zsibongott a város. A Nagy Nemzetgyűlés ülésezett Angórában.
Kemál volt az első szónok. Rövid megnyitó beszéd után kifejtette, miért volt szükség a kalifátust a szultánságtól elválasztani. "Egyedül a nemzet érdekéről van szó, az államvezetés modernizálásáról, és nem az ő személyes ellenszenvéről VI. Mohamed iránt, vagy éppen - amint talán valaki gyanakodhatnék - az ő korlátlan hatalmi ambíciójáról." Így szólott Kemál. Éppen ő maga jegyezte fel emlékezéseiben.
Valaki közbeszólt:
- A mohamedán világban zavarok törhetnek ki, ha hozzányúlunk ehhez a kényes vallási és közjogi intézményhez. A legtöbb méltóság szent minden muszlin előtt.
Egy percig néma csend van. A közbeszóló siet kihasználni a csendet:
- Törökország saját vezető szerepét veszélyezteti a muszlin világban, ha ehhez a kérdéshez nyúl.
Kemál - maga írja - haragosan kiált le az emelvényről a közbeszólóra:
- Hazudik! Ehhez ért!
Mivel a nemzetgyűlés kilencvenkilenc százaléka nemcsak tiszteletből, de meggyőződésből is Kemál nézetén van: a közbeszólása el lett ezzel intézve.
Most sűrű, izgalmas sürgönyváltás következik. Nem azért, mintha valami egészen rendkívüli volna abban, hogy a szultán utóda nem elődjének halála után, az Oszmán-ház házi törvényeinek értelmében lép trónra, hanem az elmenekült szultán örökébe helyezik önmagukat erre önmagukat illetékesnek ítélő szervek (ilyesmi éppen elég gyakran fordult elő az utóbbi ötven esztendőben); nem, nem ezért kellettek a sürgönyök. A sürgönyök formaságokra és külsőségekre vonatkoznak. A sürgönyökben
a vitatárgy az ősi szokás és a modern elvek közötti harc; a győzelem természetesen nem lehet kétséges.
Az ótörökök a régi, jó idők, az aranykor visszatérését várták ettől a nemesen Oszmán-arcú, szelíd tekintetű kalifától. A modernek a Nyugat áldásait, a magasabb kultúrát, hiszen mindnyájan tudták, mennyit küzdött érte trónörökös korában, hogy maga is, gyermekei is nyugati módon élhessenek.
Abdul Medzsid sohasem kereste a népszerűséget. Megdöbbenti és megindítja a szeretetnek ez a váratlan kitörése. Ő ugyan szultánnak volt jelölve - de talán még jobb is így, világi hatalom nélkül, a hívők lelki fejedelmének lenni...
Musztafa Kemál, ott Angórában, nem bánja az újdonsült kalifa örömét. Ő tudja, mi fog következni. Csak egy kis idő teljék el. Az embert sikerei győzelemittassá szokták tenni.

Pár hét múlva beköszöntött a nyugati újév, az ezerkilencszáz-huszonharmadik év kezdete. Törökországban ez időtájt lehetetlen közjogi helyzet áll fenn. II. Abdul Medzsid egyelőre csak kalifa, de a nép természetesnek veszi, hogy az idő múlásával és a viszonyok helyrezökkenésével a volt trónörökös a kalifa méltóságához a szultáni címet is fel fogja venni. Udvartartása, működése, székhelye úgyis teljesen hasonló a szultánéhoz. Abdul Medzsid látszólag jó viszonyban van Kemállal. Személyes érintkezésük ugyan igen ritka, de a kormány készségesen és előzékenyen szavazta meg eddig az udvartartás költségeit.
Az új kalifa népszerűsége nőttön nő. Ha szelámlikot tart, mámorosan éljenző tömeg sorfala között halad a kocsija. Elhalmozzák ajándékokkal, nemcsak a Közel- és Távol-Keleten élő hívei, hanem az angórai képviselők is hátaslovakat és más értékes és kedves ajándékokat küldenek.
A kalifa néha beül az állami díszcsónakba és áteveztet az ázsiai oldalra, hogy az ottani nagy tiszteletben álló templomokban elmondja pénteki imáit. Imádkoztat: "a részegekért, a tudatlanságukban gyűlölködőkért, az erősek rabszolgáiért" - amint ez főpapi kötelessége. Szigorúan megtartja a határvonalat az egyházi és a világi legfőbb hatalom: a kalifátus és a szultánság között.
A Dolma-Bagcse palota és Angóra között egyelőre teljes az egyetértés. Egymás után születnek meg a reformok, amelyek közül igen nagy jelentőségű: ezentúl törökül, a nemzeti nyelven is lehet imádkozni, a hagyományos arab nyelv helyett. A vallásügyi minisztérium, a közoktatásügyi minisztérium, a papság, az egyetemek, a szerzetesrendek, a teológiai főiskolák, az óriási vallási vagyonalapítványok külön felügyelő minisztériuma: egytől egyig gyökeres reformokon mennek keresztül.
Az új Törökország jövendőbeli hat jelszava közül négynek értelmében a nemzeti, népi, etatista, reformista Törökország kezd kialakulni. Kettő ezekből azonban még hátra van...
Az új kalifa - amint ezt alattvalói és trónra segítői egyaránt remélték - tiszteletben tartja a magas egyház méltóságával járó ősi hagyományokat. De nem áll útjában egyetlen reformnak sem. A hazai és külföldi sajtó egyhangúan elismeri, hogy személyében kiváló ember jutott a kalifatrónra. Kalifa és nem szultán - de mégis fejedelem, aki tiszteletet tud szerezni méltóságának.

Musztafa Kemál pasa eközben Angórában - csendesen, amint szokta - nagy cselekedetére készülődött.
Az utóbbi évek első nagy tette a görögök legyőzése volt.
A második VI. Mohamed szultán elmozdítása.
A harmadik most még csak program. Ezt a programot azonban meg fogja valósítani az az ember, akinek eddig is minden sikerült.
Musztafa Kemál, a prémkucsmás, kék ruhás tábornok-fővezér - így jár most öltözve - óriásit nőtt azóta, amióta Samsunban partra szállt. Akkor csak kivételes meghatalmazások voltak a zsebében: a nyomában meg elfogatási parancs. Most azonban már nem felkelő és nem is népvezér. Nagyszabású államférfi. Aki új, modern állam szervezésére készül.
Ennek az újjászervezésnek legfőbb akadálya a török egyház és a régi török világfelfogás. A kettő szorosan összefügg. Mohamed próféta vallása csendes, közömbös, szemlélődő, várakozó jellemeket nevel. Ezekkel pedig nem lehet rohamlépésben haladni; ezeket nem lehet az államgépezetbe pontosan működő kerekekként beállítani - és főképpen -, nem lehet velük csatát nyerni. Sem harctérit, sem politikait.

Kemál tehát küzdelmes élete egyik végső nagy küzdelme előtt áll. Nem tudta és nem is tudhatja, hogy még ezenkívül is mennyi harc vár rá. De egyelőre, mint mindig, most is elsőrangú taktikusnak bizonyul. A legalkalmasabb konstellációk pillanatában indította meg az offenzívát; egy pillanattal sem később, egy pillanattal sem hamarabb.

A török államforma ebben az időben meglehetősen zavaros. VI. Mohamed lemondott, és trónjának törvényes örököse lakik a Dolma-Bagcseban, szelámlikot tart és - I. Abdul Medzsid szultán után - II. Abdul Medzsidnek nevezi magát.
Az anatóliai földművesnek és a kurd törzsfőnöknek természetesen fogalma sincs, mi a különbség II. Abdul Medzsid szultán és II. Abdul Medzsid kalifa között. A konzervatív úri nép jó része pedig - különösen a főváros lakossága - nem bánná, ha megszűnne ez a különbség. A kalifa hatalmának és jogkörének kiterjesztése mellett agitálnak a papok is, a hagyományok hivatásos őrzői. Hodzsa pedig nemcsak Konstantinápolyban van, hanem Kis-Ázsia minden eldugott falucskájában is.
A veszedelmet nem lehet lekicsinyelni. Kemál pasa felkészül a döntő mérkőzésre.
De közbejön még egy másik váratlan esemény is.
A kalifaválasztás előtt három nappal ült ugyanis össze a lausannei konferencia. Ennek kellett volna az új életre kelt Törökország antant elismerte határai felől határoznia, és meg kellett volna állapítania azt a viszonyt is, amelyben Törökország a végeredményben mégis csak győztes európai nagyhatalmakkal áll. De a török delegáció nem volt hajlandó elismerni azokat a kötelezettségeket, amelyeket előző kormányok vállaltak a kapott kölcsönök fejében. A delegáció a lehető leghatározottabban tiltakozott például a török dohányjövedéknek ezen a címen való lefoglalása ellen; az ellenőrzést sem tűri tovább az Ottomán Bank felett.
Abban is igaza volt a török küldöttségnek, hogy kormánya nevében ítélkezési jogot követelt az országban élő idegen alattvalók fölött is. Abban azonban - legalábbis a szigorú angol és francia felfogás szerint - nem volt igaza, hogy a készpénzben felvett kölcsönöket egyáltalán nem akarja visszafizetni. A török állampapírok így teljesen értéküket vesztik - ez pedig szinte pénzügyi katasztrófának számít.
A lausannei konferencia tehát háromhavi vitatkozás és alkudozás után végre is eredmény nélkül széledt szét. A delegátusok hazautaztak; ki-ki a maga országába. A török megbízottak is hazaérkeztek.
Kemál és a törökség többet várt a konferenciától. Fellélegzést, politikai és anyagi kötelezettségek feloldozását várták. A csődnek is nevezhető eredménytelenség ezzel szemben nagyfokú elégedetlenséget okozott. Mi hasznunk a nagy győzelmekből - kérdezgették a török hazafiak -, ha nem élvezhetjük a gyümölcseit?!
Kemál intranzigens politikájának kezdtek ellenzői támadni. Mint rendesen, éppen azok ábrándultak ki és váltak ellenzékivé, akik vele egyszerre indultak útnak és úgy érezték: az induláskor ők adtak személyének súlyt és tekintélyt.
Féltékenykedés, gyanakvás támadt, mint minden szédületes emelkedés nyomában. Miért detronizáltatta a szultánt Kemál, ha nem engedte utódjának a trónt elfoglalni. Vajon nem ő maga...?
Minden tejhatalmú hadvezérről, kormányzóról, minden diktátorról azt suttogja az irigység, Julius Caesar és Napóleon óta.

Folytatás