Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

C. Northcote Parkinson
KELET ÉS NYUGAT

Terebess Kiadó, Budapest, 2000
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF

Tartalom
ELŐSZÓ
BEVEZETŐ
1/ AZ ŐSI KELET
2/ DAREIOSZ, A KIRÁLY
3/ TRÓJA MESÉJE
4/ A FÖNÍCIAIAK
5/ A HELLÉNEK
6/ NAGY SÁNDOR HÍRE
7/ KARTHÁGÓ ÉS RÓMA
8/ A CSÁSZÁRKORI RÓMA
9/ A KELETI VILÁG
10/ DIADALMAS KELET
11/ A NYUGAT VÉDEKEZÉSRE KÉNYSZERÜL
12/ A KERESZTES HADJÁRATOK
13/ AZ ÚJJÁSZÜLETŐ EURÓPA
14/ A NYUGAT MEGINDUL KELETRE
15/ A KELET VÉDEKEZÉSRE KÉNYSZERÜL
16/ VIKTORIÁNUS ERÉNYEK
17/ A HALADÁS ÚTJA
18/ A FORDULÓPONT
19/ ÁZSIA ÚJJÁSZÜLETÉSE
20/ A NYUGAT VÉDEKEZÉSE
Jegyzetek
Bibliográfia

Előszó


A "Kelet" és "Nyugat" minduntalan előforduló, jelentésgazdag, de nehezen meghatározható kifejezések. Beszélünk "keleti" vagy "nyugati" típusú egyénekről és csoportokról. Hallunk a nyugatiak szempontjából elfogadhatatlan ázsiai felfogásról és arról, hogy a nyugati gyarmatosítás ellenséges érzelmeket váltott ki keleten. A Kelet az Kelet, tudjuk a könyvekből is, a két világ sose találkozhat. "De találkozniuk kell!" - mondják az idealisták, és a vita végeláthatatlan. De miről is vitatkoznak tulajdonképpen? Mi a Kelet, és hol kezdődik? Hol a Nyugat, és hol végződik? Elképzeléseink inkább szenvedélyesek, mint pontosak. Tudjuk, hogyan érzünk, de fogalmunk sincs, mire gondolunk. Amikor sikerült körülhatárolnom ezt a zűrzavaros és homályos területet, megpróbáltam eloszlatni a ködöt és megállapítani, mi rejlik bizonytalan általánosságaink mögött. Az eredmény ez a könyv.
Nem a szatíra-író, hanem a történész munkája ez, mely az eseményeket időrendi sorrendben követi. Igyekeztem visszatérni a kezdetekhez, amikor a "Kelet" és "Nyugat" kifejezés először nyert a földrajzi értelmen túli jelentést. Meg akartam mutatni, hogyan alakult ki a konfliktus és az ellentét az évszázadok folyamán. Körvonalazni akartam néhány mindvégig jellemző különbséget. Ezt a történetet mondja el a következő húsz fejezet. Az itt vázolt események alapján jött létre a Bevezetőben ismertetett történelemelmélet. Aki megérti az elméletet, alkalmazhatja a történetre. Aki a történetet olvassa, eldöntheti, mennyire támasztják alá a tények az elméletet. De ha az olvasó hajlandó elfogadni az érvelésemet, akkor is tudnia kell, hogy minden történelemelmélet pusztán az egyik lehetséges szemléletmód. Önmagában talán helytálló, és hasznavehető az államférfinak, de nem teszi érvénytelenné a többi felfogást. Ugyanazt a fát másképp írják vagy rajzolják le azok, akik máshonnan nézik. Mindegyik leírás pontos lehet, holott mind más és más. Csak a műkedvelő történész ragaszkodik egyetlen nézőponthoz, egyetlen látószöghöz, magassághoz és távolsághoz, és minősít minden más leírást törvénytelennek, erkölcstelennek és tévesnek. Karl Marx is ilyen amatőr volt, amikor azt írta, hogy "a múlt és jelen minden ismert társadalmának történelme az osztályharcok története." A megállapítás nem teljes egészében téves. Igaz, Marx viszonylag keveset tudhatott a történelemről és még kevesebbet a gazdaságtörténetről, amelyet az ő működése idején még alig tanulmányoztak, de rátapintott az igazság egyik elemére. Annak a szemében, akit elsősorban az osztályharcok érdekelnek, az egész történelem e körül forog. Története ettől még nem lesz feltétlenül téves. De csak akkor kerül megfelelő perspektívába, ha nem feledkezünk meg arról, hogy a más szempontból előadott más történetek épp ilyen helytállóak. Akit főképp az orvoslás érdekel, annak a szemében valamennyi ismert társadalom történelme a betegségek története. Akit az utak és hidak érdekelnek elsősorban, annak számára mindez a közlekedés története. Ilyen módon a kereskedelem, fogászat, közegészségügy, zene, dráma, hajózás és művészet történetének egyaránt megvan az érvénye. Csak az eszelősségig egocentrikus tudós - mint Marx - jelentheti ki, hogy az ő szempontjai minden mást érvénytelenné tesznek. Én nem esem ebbe a hibába. Történelemfelfogásom csak egy a sok közül, semmivel sem helytállóbb a többinél. Legfeljebb az szól mellette, hogy talán megfelel a kornak, amelyben élünk.
Feltéve, hogy az olvasó az eddig elmondottakkal egyetért, még valamire figyelmeztetnem kell. Bár találtam bizonyos rendszert az események alakulásában, korántsem állítom, hogy a folyamat törvényszerű. Nem hiszem, hogy az emberiség a sors kerekére köttetett. Karl Marx megjövendölte, hová vezet a folyamat, amelyet feltárt. Jövendölésére azért cáfoltak rá az események - legalábbis részben -, mert nem számolt saját próféciája hatásával. Ellenfelei szem előtt tartották a könyveit, melyeket követői gyakran - megbocsátható módon - olvashatatlannak találtak. Messziről elkerülték a zátonyokat, amelyekre felhívta a figyelmüket, és ismét bebizonyították, hogy a fatalisták tévednek. Ha számít a véleményem, úgy gondolom, nem szükségszerű ugyanannak az eseménysornak a véget nem érő ismétlődése. Az ellentétes civilizációk éles konfliktusai elkerülhetők. Az emberek különbözőségének elmosása viszont lefékezné a kulturális fejlődést - és ez talán nagyobb baj volna, mint a konfliktus bármiféle következménye. De ha már elkerülhetetlen a konfliktus, megpróbálhatnánk mérsékelni a civilizációk összeütközésének várható következményeit, enyhíteni az ellentéteket és az érzelmeket lehetőség szerint felcserélni ismeretekkel.
A majdani összeütközések pusztító hatásának csökkentésében talán ennek a könyvnek is lehet némi szerepe. Hiszen ha ismerjük az emberiséget irányító belső mozgásokat, kevesebb lesz az ellenségeskedés és a megbánás. Emlékszem, egyszer kiúsztam a napsütötte trinidadi tengerpartról, ahol kékeszöld bukóhullámok futottak pezsegve, tajtékozón a kagylófehér homok felé. A hullámlovasok és úszók közt mindenféle nyelvű és színű emberek voltak: európaiak és indiaiak, négerek és kínaiak. Csak a dél-afrikaiak álltak döbbenten a parton. Az ilyen hánykolódó vízen elkerülhetetlen néha az összeütközés. Amikor egy kisebb baleset után felbukkantak, a jó úszók csak nevettek az egészen. A szárazföldön viszont rendszerint saját hibájukból ütköznek össze az emberek, így legalábbis futólag neheztelnek egymásra. Mivel mindegyikük oda mehet, ahová akar, minden kellemetlenségért csak magukat okolhatják. A hullámverésben viszont mindannyiukat ugyanazok az elemi erők mozgatják, saját erőfeszítéseik vajmi keveset érnek, amíg a hullám el nem vonul. Senki sem vádolja a másikat olyasmiért, amiről egyikük sem tehet. Egy gyerek talán sírva fakadna, egy bolond dühöngene, de az úszó még bocsánatkérést sem vár. És ez a kedélyes hangulat alapjában véve a tudásból származik. Mindegyik fürdőző ismeri a hullámok erejét, és ennek a tudásnak köszönhető, hogy a neheztelést fölváltja a jókedv.
Ennek az elvnek az alapján igyekszem megmagyarázni, miféle árapály szabályozza az emberek ügyeit. Ezeknek a személytelen erőknek és kimenetelüknek az ismerete talán hozzájárulhat ellenséges érzelmeink csillapításához. Mi tagadás, az összeütközés erejét nem csökkenti. Erről azonban el kell mondanom még valamit, főképp az étrend és energia kapcsolatáról. Talán attól is függ, miképp fogadjuk a környezeti hatásokat, hogy mit eszünk, méghozzá nagyobb mértékben, mint hinnénk.
Ha megfelelőbb volna az étrendem, amint azt a reformkonyha hívei javasolják (egyszerű, nyers és spártai ételekből), talán lett volna annyi erőm, hogy alapos kutatómunkát végezzek a könyvtárakban. Még az is lehet, hogy magam gépeltem volna le ennek a könyvnek a kéziratát. Én azonban rendszertelen olvasmányok eredményeire támaszkodtam, és minduntalan segítségre szorultam. Ismervén saját orientalisztikai ismereteim korlátait, hosszan idéztem köztiszteletben álló tekintélyek műveiből. Ahol a saját véleményem nem sokat nyom a latban, olyan emberek bölcsességére hivatkoztam, akiknek szavát az olvasó kénytelen lesz tiszteletben tartani.
Köszönetet kell mondanom Mrs. Valentine-nek és Miss Vidamournak, amiért legépelték a kéziratot, és Miss Nancy Robinnak, amiért távol tartotta dolgozószobámtól a nemkívánatos, bár szívemnek kedves behatolókat. Arra már nehezebb szavakat találnom, hogy Ann-nek köszönetet mondjak: az ő bíztatása nélkül soha sem kezdtem volna el vagy fejeztem volna be ezt a munkát; nélküle nem is érte volna meg a fáradságot. Így hát most neki ajánlom ezt a könyvet.

C. Northcote Parkinson
Guernsey, január 1.


Bevezető


Ez a könyv civilizációkkal foglalkozik, nem a világgal, mint egésszel. Figyelmen kívül hagyja Afrikának azokat a területeit, amelyeken nem alakult ki civilizáció, vagy az olyan országokat, mint Ausztrália, amelyeknek inkább jövőjük van. Nem tesz említést Dél-Amerika ősi civilizációiról sem, mert nincs folyamatos kapcsolatuk a jelennel. Történetünk középpontjában az Eurázsiai-kontinens áll, a földrajzilag vele összefüggő Észak-Afrikával és a történelmi meghosszabbításaként felfogható modern Észak- és Dél-Amerikával. Az itt elemzett civilizációk bölcsője nagyjából azonos területen volt, de annyira elágazott a fejlődésük, hogy létrejöhetett a mi lényegében Ázsiára és Európára alapozott Kelet és Nyugat fogalmunk.
Először is hangsúlyoznunk kell azt a nyilvánvaló tényt, hogy Európa és Ázsia csak egyazon a földrész két fele. A hagyományos választóvonal az Ural-hegység, az Ural-folyó, a Kaszpi-tenger, a Kaukázus, a Fekete-tenger és a Dardanellák. Kis-Ázsia vitatott terület volt, de egyébként a határ meglehetősen állandó; nem mint politikai fogalom, hanem mint kulturális egység. A fontos választóvonaltól keletre és nyugatra a nagy tájegységekben van némi hasonlóság: északon mindkét oldalon síkságok terülnek el, délen hegyek vonnak határt, s azokon túl félszigetek nyúlnak a tengerbe, mint Itália vagy Maláj-félsziget. De itt véget is ér a hasonlóság, és van néhány fontos különbség. Először is Ázsia sokkal nagyobb, területe négyszer, népessége kétszer akkora, mint Európáé. Másodszor Európa nagy része a 40. szélességi foktól északra helyezkedik el, az ázsiai népesség központjai pedig attól délre vannak. Harmadszor az európai földterületeket vizek tagolják - a Fekete-tenger, a Földközi tenger és a Balti tenger -, míg Ázsia lakható részeit hegyek és sivatagok választják el egymástól.
Ez a három alapvető különbség - és vannak továbbiak is - hosszú távú következményekkel járt. Kelet és Nyugat kapcsolata mindig is a sokaság és a kevesek kapcsolata volt, amin kétségtelenül változtatott egy keveset Amerika kibontakozása, jól kifejezi ezt a politikai egységek méretarány-különbsége. Nyugaton olyan történelmi jelentőséget tulajdonítanak Görögországnak, Portugáliának vagy Svédországnak, mint keleten a mérhetetlenül nagyobb, hatalmas Indiának vagy Kínának. Ami pedig az éghajlati tényezőket illeti, a melegebb és hidegebb vidék más-más viselkedésformának kedvez. Lord Curson így írt erről:
"…A nagyobb hőfokon kevésbé fejlődött ki az ellenállóképesség; és aminthogy Indiában minden férfias törzs lakóhelye magasabban van a 24. szélességi foknál, a Távol-Keleten is nagy a különbség az e vonaltól északra elhelyezkedő Kína, Korea és Japán, valamint a tőle délre fekvő Burma, Sziám, Malaysia és Annam között." (1)

Ennek a tényezőnek nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, de az élet nyilvánvalóan kevésbé teszi próbára az embert ott, ahol könnyű élelemhez jutni és a hideg ismeretlen.
Végül pedig Európa partokkal övezett vizei jobban megkönynyítették a közlekedést, mint az ázsiai földrajzi viszonyok, ami fontos szerepet játszott Európa tengeri terjeszkedésében. Továbbá olyan kulturális összetartást biztosított Európának, amelyhez foghatóra Ázsiában nem volt példa soha. Európa viszonylag kis politikai egységei történelmük nagy részében megmaradtak egyetlen közös civilizáció keretein belül. Ez aligha mondható el Indiáról, Kínáról vagy Perzsiáról, ahol kétségtelenül nagyobb királyságok éltek együtt a civilizációkkal, melyekből saját kultúrájuk kinőtt. Amikor Keletet és Nyugatot hasonlítjuk össze, az egyik oldalon három egymással kapcsolatban álló, de különböző civilizációval kell számolnunk, a másikon egyetlen civilizációval, amely érezhetően azonos az Ural hegységtől az Atlanti-óceánig; sőt, azon túl Amerika csendes-óceáni partjáig.
Az ázsiai civilizációk olyan különbözők, hogy némelyik orientalista komolytalannak tekintene minden elméletet, amely egységként kezeli őket. Vajon mi a közös egy koreaiban, egy arabban meg egy perzsában, kérdeznék. Semmi, felelnék rá, és bizonyos értelemben igazuk lenne. De más értelemben talán tévednének. Mert valószínűleg mindhárom hasonlítana abban, hogy van karórája és némi felületes angol nyelvtudása, lenézi a négereket és nem venné szívesen, ha rajtakapnák, hogy kétkezi munkát végez. Talán hasonlóan gondolkodnának a Nyugatról is. Mert az emberi gondolkodás hátterét a földrajzi tényezők jelentik, de homlokterében a történelem áll. És bár a keleti civilizációk különböznek egymástól, sok keletinek van közös történelme. Az ázsiai országok bizonyos összhangja - akárcsak a nyugati országok jóval szorosabb egysége - azon alapul, hogy ugyanazok iránt táplálnak ellenséges érzelmeket.
A történetíráson szinte végig vonul Kelet és Nyugat konfliktusa és versengése. Erre a versengésre, könyvünk tárgyára, nem sok történész figyelt föl. Mindegyiküknek megvolt a szakterülete, és nem láttak túl a saját civilizációjukon és korszakukon. Így Nyugat és Kelet kapcsolata meglehetősen elhanyagolt kutatási terület maradt, olyan hatalmas, hogy szinte elemezhetetlen, olyan hatalmas, hogy fel sem figyeltek rá. Csakhogy a jelenlegi és várható események fényében rá kell szánnunk magunkat, hogy tanulmányozzuk azt, amivel eddig nem akartunk foglalkozni. Életbevágóan fontos, hogy megértsük a kelet-nyugati konfliktus lényegét. Ráadásul napról napra sürgősebb. Az érzelmek helyét át kell venniük az ismereteknek, és ezeknek a fényében kell döntenünk.
Amikor Kelet és Nyugat - az európai kontinens két fele - viszonyának történelmét tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy a keleti és nyugati uralom korszakai egymást váltották. A magasan fejlett civilizációk (körülbelül) egy-két ezer évig tartottak s ezeket a korszakokat a történészek gyakran felosztják a kialakulás, fejlődés, kibontakozás és hanyatlás fázisaira. Végül dekadenciába torkolt minden előttünk ismert civilizáció, bármilyen sokáig tartott, bármilyen magas szintet és pompát ért el virágkorában. Miért? A válasz magában is megtöltene egy könyvet. Biológiai okai vannak? Hanyatlik a férfiasság, eltolódnak az arányok a nemek közt és a férfiak végzetes túlsúlyra jutnak? A hosszú háborús periódusok genetikai károsodáshoz vezetnek? Valójában mi romlik el és miért? Megszoktuk, hogy a hanyatlást összefüggésbe hozzuk a magas adókkal, de vajon ez tünet vagy következmény? A magas adók tovább növelik a terhet, melyet a hasznavehetetlen - sőt annál is rosszabb - bürokrácia ró az emberekre; de van ennek is biológiai aspektusa? Látjuk, hogy egy-egy adott korszakban egyik országban súlyosabb volt a hanyatlás, mint a másikban, de milyen mércével mérhetjük a különbséget?
Sok a bizonytalanság, de az nyilvánvaló, hogy a nemzet hanyatlásával legalábbis együtt jár az egyén erejének megfogyatkozása. Az erő forrása pedig feltehetőleg az étrend. A kutatók talán majd kiderítik, hogy az emberek erőnlétét a talaj jellege szabja meg, amelyet Shakespeare úgy nevez: "legelőik természete". Legalábbis gyaníthatjuk, hogy a kifinomultabb civilizációban az emberek eltávolodnak a legjobb élelemforrásoktól, be kell érniük a messze földről odaszállítottal, tartósítottal és áporodottal. Találgathatjuk, hogy a fogászati problémák valószínűleg a rossz táplálkozásra utalnak, és nyilván visszahatnak az emésztésre is. A történelem arra tanít bennünket, hogy a letelepedett, gazdag népességet rendre leigázták a nomád hordák, amelyek feltételezhetően közelebb élnek a természethez és távolabb a lepusztult talajtól. Ezekből a tényekből levonhatjuk a következtetést, hogy amint a nemzedékek egyre távolabb kerülnek a vidéki élettől, egyre csökken az erejük. A hajdani gondolkodók nagy része egyetértett abban, hogy minden kiváló tulajdonság a szabad ég alatti élet gyümölcse. Ibn Khaldún szerint, aki igazán éles szemű megfigyelő, a jó erőnlét titka a mértékletes táplálkozás. A spanyolok példájára hivatkozik, "akiknek hazájában nem készítenek vajat, akik főképp kölesen élnek, s akikben az elme élessége, a tanulásra való készség, és a test páratlan kecsessége mutatkozik meg. Joggal feltételezhetjük, hogy a konkvisztádorokban volt valami, ami utódaikból mintha gyakran hiányozna. Vajon ez az erő örökre kiveszett, vagy megpróbálhatjuk visszanyerni?
Bármit válaszolunk erre a kérdésre és bármilyen keveset tudunk a témáról, a hanyatlás kétségbevonhatatlan. Az erő megfogyatkozik, a művészet kiüresedik, a politika elbátortalanodik, az előretolt őrhelyek elnéptelenednek. Ez a hanyatlás teremti a vákuumot, amely beszippantja a másik, életerősebb civilizációt. Keleten és Nyugaton soha nem jöttek létre egyidejűleg magasan fejlett civilizációk. Hol az egyik, hol a másik volt fölényben, egyiknek a hanyatlása egybe esett a másik fénykorával. A terjeszkedés váltakozó korszakai katonai formában jelentkeznek, és eleinte hajlamosak vagyunk az emberiségnek ezt a hatalmas mozgását az energia túlcsordulásának, az eredeti határai közt megmaradni nem képes teljesítmény kiáradásának tekinteni. Semmi kétség, ez is előfordul; de ha tovább kutatunk, talán rájövünk, hogy a légüres tér nagyobb erő. Hiszen az inváziót a két civilizációt összekötő kereskedelmi utak csőhálózata szívja be. És ha a vezetéket valamelyik végén elhanyagolják, odamennek a szakértők a másik végéről. Az emberi beavatkozásnak alig van erősebb indítéka, mint az ügyetlenkedés látványa. "Az Isten szerelmére! - kiáltunk fel - Hagyd, majd én!". Ha a tető áldozatul esik a forgószélnek, nem is lesodorja, inkább beszívja az épület szélárnyékában létrejövő légüres tér. Így kezdődik a roham, és addig tart, amíg ereje ki nem merül.
A roham jellege könnyen félreérthető. Először is a katonai előrenyomulást elszigetelt jelenségként tanulmányozzák, nem pedig a korábban létrejött és más területeken is megnyilvánuló fölény drámai érvényesítéseként. A megállíthatatlan hanyatlás szívóereje eszmék, divatok, találmányok és szavak áradatát vonzza. Misszionáriusokat, utazókat, kereskedőket és tanárokat, kereskedelmi és titkos ügynököket, kereskedelmi kirendeltségeket, kulturális delegációkat, katonai tanácsadókat és ügybuzgó diplomatákat. A tényleges invázióra rendszerint csak később kerül sor, és nyomában megérkeznek az adószedők, hivatalnokok, földmérők és nyelvészek, építészek, mérnökök, művészetkritikusok és szélhámosok. Ha a békés nyomás nem ütközik komoly ellenállásba, az invázió akár el is maradhat. És a nyomásnak néha az invázió sikertelensége sem vet véget. Előfordul, hogy a támadás katonai jellege szinte mellékes, és a hadjárat csak drámaibb, de semmivel sem fontosabb a többi hatásnál. Erről gyakran megfeledkezünk. Aztán meg könnyű a katonai hódítást a fegyverek technikai fölényével magyarázni, s úgy véljük, ez a fölény a javuló teljesítmény előfeltétele. A következtetés néha indokolt, máskor viszont rácáfolnak a tények. A technikai fölény gyakran nem a javuló teljesítmény oka, hanem következménye. Kolumbusz utazásai segítették elő a hajózási csillagászat fejlődését, nem pedig annak a korábbi fejlettsége tette lehetővé az utazásokat. Franciaország 1940-es német megszállását nem az ejtőernyősök és gépesített hadoszlopok hajtották végre elsősorban. A megszálló haderő nagyrészt gyalogsági csapatokból állt, a szállítás szekereken történt; ezt a sereget a franciák összeomlása szippantotta be az országba - mint ahogy később az angol és amerikai haderő előre megszabott cél nélkül került Olaszországba, pusztán mert szétesett az olasz front. A technikai fejlődés rendszerint csak az első győzelmek után indul be. A japánoknál, akik Dél-Kelet-Ázsiát a leghétköznapibb eszközökkel hódították meg, a technikai fejlődés el is maradt. A hadjáratok gyakran csak megpecsételik a vereséget, amely bekövetkezett, mielőtt a háború kitört volna. Néha az egyik fél kishitűsége többet nyom a latban, mint a másiknak az önbizalma.
Az első összecsapás Kelet és Nyugat közt talán magyarázatra szorul, de a többi már nem. Hisz minden ilyesféle hadmozdulat ellenállást vált ki előbb-utóbb. Az egyik civilizáció fölénye magában is ellenszenvet ébreszt, a faji megkülönböztetéstől vagy gazdasági elnyomástól függetlenül. Az indulatok nem is közvetlenül a kegyetlen zsarnok ellen irányulnak. Inkább a fennsőséges bánásmód váltja ki őket, akármilyen barátságos. Ráadásul éppen azokból tör ki először a düh, akik alacsonyabb rendűnek vallják és ezért gyűlölik magukat. Akiknek hazájában nem is volt erőszakos hódítás vagy elnyomás, hanem mindenki készségesen átvette az idegen civilizációt, azok néha vadabbul fordulnak a hódítók ellen, mint a birodalmi önkény úgynevezett áldozatai. De bárhogyan alakuljanak az események, végül kirobban a lázadás. Az elnyomottak eltanulják uraik ismereteit, ez idővel csökkenti technológiai hátrányukat. A birodalmi kultúrát részben elutasítják, ez megalapozza erkölcsi ellenállásukat. Felelevenítik saját régebbi (valós vagy képzelt) eredményeiket vagy hódításaikat, ez okot ad arra, hogy egyenrangúnak érezzék magukat. Tehát fellázadnak az ellen, hogy az egyik nép uralkodjon a másik fölött, amit ma "gyarmatosításnak" hívunk.
Akik az amerikai vagy orosz forradalmak hagyományain nevelkedtek, hisznek abban, hogy a lázadás erkölcsös, és az imperializmus gyűlöletes. Csakhogy be kell látnunk: ez az ellentét soha sem létezett. Ha az imperializmus végül mindig lázadáshoz vezet, a lázadás épp olyan szükségszerűen újabb imperializmushoz vezet. "Az egyik ember épp annyit ér, mint a másik", kiáltják a győztes lázadók, de azonnal hozzáteszik: "Sőt többet!" - és máris meghirdetik saját uralmukat egy másik csoport fölött. A Spanyolország ellen lázadó angolok habozás nélkül rákényszerítették a maguk uralmát Írországra. Az Anglia ellen lázadó amerikaiak nem bántak kesztyűs kézzel a mexikóiakkal. A jávaiak alighogy elnyerték függetlenségüket Hollandiától, hozzáláttak Szumátra elnyomásához és keleti hódításra törtek. Hogy is lehetne másképp? Az ellenállás - érzelmi, lélektani, katonai vagy gazdasági - erői, ha már diadalmaskodtak, többé nem ütköznek ellenállásba. Ösztönösen új ellenfelet keresnek, hogy létüket igazolják. A feltörekvő kisebb fiúk nem szívesen dugják hüvelyébe kardjukat, mert nincs többé viszály - ezt V. Henrik utódai a saját bőrükön tapasztalták. Újabb viszályt kerestek mindig is. Az uralom ellenállást teremt, az ellenállásból új uralom nő ki.
Úgy látszik, ez a hatalmas és nehézkes gépezet, Kelet és Nyugat váltakozó uralma feltartóztathatatlanul dübörög tovább, ha egyszer mozgásba lendült. Minden civilizáció hanyatlása kulturális vákuumot hoz létre, amelybe vetélytársa, a felemelkedő civilizáció benyomul. Mire ez a vérátömlesztés ellenállást vált ki, vagyis meghozza a felépülést, az új életerő forrása már hanyatlóban van és újabb vákuumot hoz létre valahol. Tehát a dugattyú súrlódva, szikrázva és nagy robajjal visszajut eredeti helyzetébe. Nagyjából így működik ez a kezdetleges és ügyetlen szivattyúnak is felfogható berendezés. Az idealista, amennyiben pontosnak tartja a leírást, a motort nem pusztán kezdetlegesnek, hanem rendkívül veszélyesnek is találhatja. Ha növekszik a sebessége és lendülete, a dugattyú működése mindannyiunkat elpusztíthat. Mivel a tudományos eredmények jelenlegi felhasználása nem sok jót ígér, az idealista látszólag joggal követeli, hogy állítsák le a motort, hadd éljen békében az emberiség. Talán az asszimiláció lehetőségében reménykedik. A társadalmaknak keveredniük kell és az ellentétes civilizációknak eggyé válniuk, mondhatja, mint előtte már annyian.
Akár megvalósítható ez az asszimilációs elképzelés, akár nem, sokan vonzónak találják, és tiszteletben kell tartanunk véleményüket. Ezeknek a soroknak az írója azonban a legkevésbé sem ért egyet velük. Hiszen a múltban az emberi fejlődés nagyrészt éppen annak a súrlódásnak volt köszönhető, amelyet a békeszerető idealista legszívesebben eltörölne. A találékonyság legfényesebb szikráit a civilizációk összeütközése, meg az ellentétes eszmék összecsapása csiholta. Ahol sikerült ezt a súrlódást hosszú ideig elkerülni, ott megrekedt a szellemi fejlődés; az elszigetelt társadalmakra jellemző ez a megkövültség. Primitív életkörülmények között talán vonzónak látszik a stabil társadalom. A civilizáció magas szintjén azonban nem is lehetséges, hiszen ha megáll a fejlődés, az már a hanyatlás első jele. És ami nem fejlődik, az nem is tud fennmaradni.
De ha feltételezzük, hogy a konfliktus nem küszöbölhető ki és fontos célt szolgál, akkor is kívánatos lehet, hogy a valamelyest csökkentsük a várható összeütközés hatását. Korlátozhatjuk-e
a konfliktus területét? Visszaszoríthatjuk-e bizonyos mértékig a szellem és kultúra körébe? Ilyesmire talán van mód. Csökkenthetjük a megrázkódtatást, ha gondoskodunk róla, hogy minél többen ismerjék a természetét. Kordában tarthatjuk a folyamatot, ha lelassítjuk és módosítjuk a hanyatlást. Ez azonban ismét attól függ, észrevesszük-e, amikor kezdődik a hanyatlás. Ha már beláttuk, hogy előbb-utóbb minden civilizáció hanyatlásnak indul, s ez alól nem kivétel a miénk sem, akkor föl tudjuk tenni a megfelelő kérdéseket. Honnan tudjuk, dekadens-e egy társadalom, a sajátunk vagy egy másik? Kevesen látják be, hogy a történettudomány éppolyan fontos lehet, mint a szerves kémiai kutatások. Mégis ez a helyzet, és civilizációk hanyatlására vonatkozó kutatási program legalább olyan értékes eredményeket hozna, mint amilyeneket az elektronikus részecskék életének mérésére vonatkozó kísérletektől várhatunk. Sok történész talán lényegtelen semmiségekre pazarolja az idejét, dehát sok természettudós is. Ez nem változtat a tényen, hogy a történettudomány fejlődése legalább olyan jelentős volt, mint bármilyen más kutatási területé. És még mindig juthatunk a maguk jogán is érdekes, a 20. századra nézve is tanulságos felfedezésekre.
Hasznos, ha a következő fejezetek tanulmányozása során az olvasó nem feledkezik meg a központi témáról. De a Kelet és Nyugat összehasonlításakor nem szabad a másik túlzásba esni. A türelmetlenek és szűklátókörűek a különbségeket hangsúlyozzák, és végül a keletieket vagy nyugatiakat - attól függően, hogy honnan nézik - már szinte nem is tartják embereknek, csak "sárgáknak", vagy "idegen ördögöknek". Az emberbarátok pedig figyelmen kívül hagyják a különbségeket: "Mindannyian emberek vagyunk - az emberek mindenütt egyformák" - jelentik ki. Egyik elmélet sem különösebben hasznos, és a két homlokegyenest ellenkező és egyaránt téves nézet hívei lényegében ugyanazt a hibát követik el: előítélettel közelítenek egy témához, amelyről szinte semmit sem tudnak. A különbségek igenis léteznek, és fontos célt szolgálnak. Számba kell venni mindet, elemezni és összehasonlítani. Kétségtelenül hiba eltúlozni őket, de figyelmen kívül hagyni nyilvánvalóan még nagyobb.
Ha meg akarjuk érteni a kelet-nyugat viszonyának dinamikáját, feltehetőleg hasznos analógiát találhatunk rá a szűkebb, hazai társadalomban, amelyben a legtöbben élünk. Gépezet az is, amely hasonló célt szolgál, de máshonnan meríti erejét. Ez olyasfajta energia, amilyet a vízesés fejleszt: potenciális energiáját a víz súlya és a szintkülönbség szabja meg, tényleges energiáját azoknak a csatornáknak a száma és mérete, amelyeken a vizet átengedik. Az analógia értelmében a magasan fekvő, kopár lejtők felelnek meg a társadalom nehézségekkel, szegénységgel és nélkülözéssel küszködő rétegeinek. A védett és termékeny lapályokra levezető vízmosások az egyéni és családi becsvágy előtt megnyíló utaknak. A víz a népesség, vagy legalábbis az a része, amelyik jobb környezetet keres. Leszállóban ez hajtja az értelem dimanóit, amíg el nem éri az összegyűjtésére rendelt szintet. Vagyis a társadalom potenciális energiáját a legtöbb és legkevesebb kiváltságot élvezők helyzetének különbsége adja. A rendelkezésre álló erő hasznosítása attól függ, hogy mennyi és milyen csatorna nyílik a becsvágy előtt. Ahol nincsenek csatornák, ott a társadalom nyugalomban van mindaddig, amíg a gátat le nem dönti egy erőszakos forradalom. Ahol kevés a csatorna, ott később dől le a gát, de végül enged a nyomásnak. Ahol a csatornákat gondosan kiigazítják, ott a viszonylag állandó rendszerben maximális energia fejlődik. De ahol túlságosan sok a szétszórt vízfolyás, és minden pálya nyitva áll mindenki előtt, ott a víz haszontalanul csordogál el a domboldalon, megkerüli a turbinákat, és a társadalom elveszíti dinamizmusát. A legtöbb energia abban a társadalomban fejlődik, amelyikben a legmeredekebbek a lépcsőfokok, és a legnagyobb erőfeszítéssel a legmagasabbra lehet jutni a ranglétrán. Abban pedig nem termelődik semmiféle energia, amelyikben mindenki azonos szintről indul és ott is marad.
Ez tehát a dinamikus és a statikus társadalom képe. Az energiát a mozgás fejleszti. Ugyanez a helyzet a Kelettel és Nyugattal, csak nagyobb arányokban. Itt is a hanyatlás és terjeszkedés fejlesztette mozgás hajtja a haladás gépezetét. De feltehetőleg itt is van optimális tömeg és sebesség. Ha túl kevés a mozgás, a gondolkodás ellustul. Ha túl heves, esetleg kárt tesz a gép eredményes működéséhez szükséges két henger közül az egyikben. Ha még hevesebb, az egész berendezést lerombolhatja. Tehát jogos a következtetés, hogy a Kelet-Nyugat viszonyának dinamikáját érdemes világszinten tanulmányoznunk. A kutatásnak nem járhat a végére egy szerény kötet. Egyelőre talán elég annyit mondanunk, hogy a munka legalább elkezdődött.


1. Az ősi Kelet


Valamikor minden történelemkönyv az Iliász első soraival kezdődött:

"Haragot, istennő zengd Péleidész Akhilleuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, serege s a fényes Akhilleusz.
És melyik égilakó uszította viszályra a kettőt?"(2)

Íme egy nagy történet kitűnő kezdete. Miről is szól a történet? Agamemnón és Akhilleusz civakodását beszéli el, Apollón közbenjárásával kezdődik és Hektór temetésével végződik. Homéroszt, mint sok későbbi szerzőt, jobban érdekli a versengés az egyik oldalon, mint a konfliktus egésze. De az Iliász, amely már civilizálódott népekkel foglalkozik, sokat elárul egy korábbi időszakról is. Először is föl kell tennünk a kérdést, hol volt a civilizáció bölcsője. És bár arról még folyik a vita, hogy Mezopotámiában vagy Egyiptomban, abban a legtöbben egyetértenek, hogy a kettő közül valamelyikben. Az első babiloni dinasztia alapításának idejét a tudósok némi bizonytalansággal Kr. e. 2169-re teszik. Az egyiptomi Óbirodalom keletkezésének valószínű időpontja Kr. e. 3000, de mindkettőt megelőzte a sumér és akkád civilizáció, amelyekből kinőttek. Ha a világ civilizációjának csak egy bölcsője volt, az a jelek szerint valahol Babilon és Memphisz közt lehetett. Az indiai és kínai civilizáció feltehetőleg valamivel később alakult ki, akár volt előzménye, akár nem. Az Indus-völgyben körülbelül Kr.e. 3000-től voltak városok (Harappá és Mohendzsó-dáró), és a kínai Sang-dinasztia Kr. e. 1450 körül már jóval korábban civilizálódott népek fölött uralkodott. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok szerint a civilizáció a Közép-Keleten kezdődött, és hamarosan megjelent Indiában és Kínában is.
De mit is értünk civilizáción? Szó szerint a városban élés művészetét. Ám ennek a történelmi előzményeként a korábbi pásztorkodó életmód mellett kialakul a mezőgazdaság. Eke nélkül, helyhez kötött földművelés nélkül nincs lehetőség a városok - következésképp a civilizációk - kialakulására. Akár Egyiptomban, akár Mezopotámiában, Szíriában vagy a moábiták földjén termeltek először árpát, biztos, hogy akik rájöttek a nyitjára, azoknak megváltozott az életük. A mezőgazdaságban nélkülözhetetlen falvak városokká fejlődtek. A mezőgazdasággal együtt járt az istenimádat, amely nélkül nem ért volna be a termés, később pedig az isteni királyság, amely egész folyóvölgyeket egyesített. Az ősi monarchiák uralma alatt fejlődésnek indult az öntözés, építészet és fémmegmunkálás. A suméreknek már volt írásuk és a hatvanas számon alapuló számrendszerük. Innen ered a kör 360 foka és az óra hatvan perce. Lehetséges, hogy az ő találmányuk a kerék és a harci szekér is, mert igen korán használták már mindkettőt. Az egyiptomiak Kr. e. 3500-ra meglehetősen pontos naptárt készítettek 365 napos évvel. Kr. e. 2500-ban már voltak tengerjáró vitorlásaik és 1500-ra napórájuk. A piramisok építésével lenyűgöző matematikai és műszaki ismeretekről tettek bizonyságot. Mindez jóval megelőzte az európai civilizáció első csíráit is. A haladás úttörői mind többé-kevésbé keletiek voltak, és mindegyikük civilizációja az egyeduralom intézményén alapult. A vallás, az állambiztonság, rend és az igazság ura egyaránt a többé-kevésbé isteni király volt.
Babilon felemelkedésének kezdetét Kr. e. 2200-re tehetjük, amikor Ur városát leigázták az amoriták. A babiloni királyok alatt - akiknek sorában a hatodik, Hammurapi volt a legnagyobb - Babilon nagy hírnévre tett szert törvényhozásával, építészetével, gazdagságával, fémmegmunkálásával és szöveteivel. A vas felhasználását a jelek szerint a kis-ázsiai hettitáktól vették át, akik valószínűleg Armeniából szerezték be az ércet. A hettitáktól tanulták a lótartást és kocsikészítést is. A ránk maradt hettita írásos emlékek közt az egyik legfontosabb egy kb. Kr. e. 1360-ból származó értekezés a lótartásról. A némi indiai hatásról árulkodó munka szerzője hathónapos tenyésztési időszakot ír le. A leggyorsabb lovak kiválasztásával kezdi, azután ismerteti etetésüket és itatásukat, idomításukat lépésben haladásra, kocogásra és ügetésre, meg a többi napi tennivalót is részletesen. Lehet, hogy a lovakat maguk a kassúk hozták Mitanniból. Hammurapi idején még alig voltak ismertek, 1750 után azonban annyira megnőtt a számuk, hogy jutott belőlük még egyiptomi exportra is. De még mindig olyan sokat értek, hogy királyokhoz méltó ajándéknak számítottak. Csak diadalszekerek és harci szekerek húzására használták őket. A vas és a lovasszekér Babilonból átterjedt a szomszédos területekre, Egyiptomba és az Égei-tenger vidékére. Arról mindent megtudunk az Iliászból, hogy a szekeret milyen célokra használták, és kétségtelenül hasonló volt a helyzet Egyiptomban, Indiában, Tibetben, Kínában és Európában is.
Amikor Babilon és Egyiptom még a civilizáció ikerközpontja volt, de fejlődésük már megrekedt és hanyatlásnak indult, egyikben a kassú uralkodók, a másikban III. Ramszesz uralma alatt, akkor szenvedett Trója vereséget a görögök ellen. Ez Kr. e. 1250 körül történhetett - a modern régészeti kutatások szerint tehát, mint annyi más esetben, most is Hérodotosznak lehetett igaza.
A Kr. e. 850 táján keletkezett Iliász és Odüsszeia nem saját korának eseményeit örökíti meg, hanem a szájhagyományt. De színesen ábrázol egy kis-ázsiai görög inváziót, amely kétségtelenül megtörtént. A spártai Agamemnón és Menelaosz vezetésével az akhájok a Hellészpontosz bejáratánál ütöttek tábort. Trója bukása csak előhírnöke volt a teljes partvidék meghódításának Phoinikiától Milétoszig. Görögország ázsiai részének ión városai a jelek szerint már a ión betörés előtt is álltak, és korábbi lakosaik száműzetésbe mentek vagy beolvadtak. A jelek szerint valamikor Kr. e. 776 előtt igázták le őket a görögök. A parti települések mögött, a szárazföld belsejében terült el Szardeisz lüdi királysága, mely talán egy korábbi nyugatról érkező népvándorlás eredményeként jött létre és Kr. e. 700-tól félelmetes hatalommá nőtte ki magát. A Halüsz-folyótól nyugatra letelepült népek a jelek szerint mind rokonságban álltak; a folyón túl - a hettitáktól eltekintve - inkább ázsiai eredetű, nem pedig sémita jellegű népek voltak. A bevándorló európai törzsek eljutottak egészen a Fekete-tengerig; útjuk legtávolabbi szakaszát örökíti meg az Argonauták legendája. Ezeket a Halüsztől nyugatra fekvő területeket végül magába olvasztotta a lüdiai királyság Kroiszosz uralkodása alatt.
Kis-Ázsia akháj lerohanása a kelet-nyugati mozgás korai szakaszát jelentette. Vajon ezzel kezdődött az egész? Vagy az akhájok csak válaszoltak egy korábbi invázióra, amely először juttatta el a civilizációt az Égei-tenger vidékére? Ez valószínűnek látszik, de nem könnyű rekonstruálni a valódi eseményeket. Az mindenesetre biztos, hogy 1250-re megkezdődött az ingamozgás, beindult a Kelet-Nyugat motorja. A kezdettől fogva igen bonyolult folyamatban mindkét tábor az uralomért küzdött. Az összeütközések legfőbb színtere évszázadokon át Kis-Ázsia volt. Ezen a tájon érzékelhető leginkább a kelet-nyugati ellentét az építészetben. Itt egy görög oszlop, ott egy török bástya, itt egy templom, ott egy mecset, Perzsia és Makedónia, a római és az iszlám kultúra egymásra rétegződő emlékei. Az ázsiai invázió lendülete kifulladt Kroiszosz idejére, akinek legendája és pénzügyi újításai a bőség társadalmára vallanak, olyan civilizációra, amely a kaland helyett beérte a kényelemmel. Ázsia viszont erőt gyűjtött. Elsőnek az uralom kérdése merült fel, mint mindig. A különböző faji csoportok között melyik ragadja majd kezébe az irányítást? Melyik vezeti majd az ázsiai visszavágást az európai támadásra? Egy ideig versengés folyt, próbálgatták az erejüket, azután a médek és a perzsák kerültek fölül, ők álltak a Kelet élére. Tehát Agamemnón és Akhilleusz története után eljutottunk Kürosz és Dareiosz történetéhez. De még nem tudjuk, hogyan tettek szert a vezető szerepre, és ez miféle keletről nyugatra tartó népvándorlás előjátéka volt.
Kr. e. 1200 körül ért véget a bronzkorszak, és vele az ősi babiloni birodalom. 1600-ban az indoeurópai támadók bevették Babilont, és ez lett a hettita birodalom központja. Hiába harcoltak a hettiták vas fegyverekkel, Egyiptomban kudarcot vallottak, s nem tudtak ellenállni az asszírok hadiszekereinek sem, akik leigázták őket. Új fővárost alapítottak Ninivénél, és 668-625-ig meghódították Egyiptomot. Ninive 612-ben egy új népcsoport, a kaldeusok kezére jutott, és ez Babilonia újabb felvirágzásához vezetett. Végül a kaldeusokat leigázták a médek és a perzsák Nagy Kürosz uralkodása alatt Kr. e. 550-530-ig. A médek 549-ben elfogadták uralkodójuknak a perzsa Küroszt, aki saját bevallása szerint "harc nélkül" vette be Babilont. Erről az 539-ben történt eseményről számol be Dániel próféta. Belsazár babiloni király lakomát rendezett ezer főemberének, azok feleségeinek és ágyasainak. Ekkor jelent meg a falon a titokzatos írás, amelyet Dániel így értelmez: "mene - számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak; tekel - megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál; peresz - elosztatott a te országod és adatott a médeknek és perzsáknak… Ugyanazon az éjszakán megöleték Belsazár, a káldeusok királya. És a méd Dárius foglalá el az országot mintegy hatvankét esztendős korában."(3) Valójában Kürosz hódította meg ilyen könnyűszerrel Babilont, és Belsazár bukása feltehetőleg udvari cselszövés következménye volt, amelybe alighanem belekeveredett Dániel is. Kürosz azonban előzékenyen bánt a trónfosztott királlyal, és amikor foglya (538-ban) meghalt, mélyen meggyászolta. Most, hogy már legyőzte Kroiszoszt, elfoglalta Lüdiát, bevette Szardeiszt és meghódította egész Kis-Ázsiát, Kürosz birodalma keleti határát igyekezett megerősíteni a közép-ázsiai nomádok ellen. Amikor egy csatában elesett, fia, Kambüszész követte a trónon 530-ban. Ő indította meg az egyiptomi hadjáratot, melyet még Kürosz tervezett. Az egyiptomiak vereséget szenvedtek, Memphisz elesett és Kambüszész lett az új fáraó. Rövidesen bekövetkezett halálát polgárháborús időszak követte, majd Hüsztaszpész párthus szatrapa fia, Dareiosz került a trónra. Az ő uralkodása alatt jött létre az a perzsa birodalom, amely kétszáz évig fennmaradt, és alighanem az akkor ismert teljes világot magába olvasztotta. Kelet és Nyugat kapcsolatának történetében a perzsák döntő szerepet játszanak. Sikerült egyetlen politikai szervezetté olvasztaniuk hármat a négy nagy keleti civilizáció - Mezopotámia, Egyiptom, India és Kína - közül. Szinte felfoghatatlanok ennek a teljesítménynek
már az arányai is, pedig ha nem ismerjük Perzsiát, érthetetlenek maradnak a további fejlemények.
A perzsa történelem nagy királya Dareiosz volt, de az ő útját Kürosz egyengette, aki megszerezte Kis-Ázsiát és meghódította Lüdiát meg a tengerparti ión városokat. Valószínűleg Kr. e. 700-ban jutott a legmesszebb a nyugatról betörő invázió, amelyre korai utalást találunk a Thesszáliából Kolkhiszba tartó Iaszón történetében. De hatására megindult az előrenyomulás az ellenkező irányból, röviddel azután, hogy a keletre tartó mozgás lendülete kifulladt. Kürosz idejére már megtörtént a fordulat. Ő nem volt könyörtelen hódító, és mint Ghirshman mondja: "Kevés király emlékét övezték olyan dicsfénnyel, mint Küroszét"(4), de felismerte, milyen előnyökkel járhat birodalmára nézve a kelet-nyugati kereskedelem. Ezt a politikát Dareiosz teljesítette ki.
Ő foglalta össze és összegezte az ősi kelet minden vívmányát. Ő egyesítette szinte az egész civilizált világot egyetlen központi kormányzat alatt. Mint látni fogjuk, Dareiosz rendkívül fontos szerepet játszott a világtörténelemben.


2. Dareiosz, a király


"Dareiosz, a király mondja: Ahuramazdá kegyelméből ezek azok az országok, amelyeket Perzsián kívül megszereztem, és amelyek fölött uralkodom, és akik adókat hoznak nekem, és akik azt, amit parancsolok nekik, figyelembe veszik, és akik döntéseimet (tiszteletben) tartják: a médek, Elám, Párthia, Areia, a baktriaiak, Szogdiána, Horezm, Drangiané, Arakhószia, Szattagüdia, Gandhára, Szind, a haoma-tisztelő szkíták, a csúcsos süvegű szkíták, Babilónia, Asszíria, Arábia, Egyiptom, Armenia, Kappadókia, Szardeisz, Iónia, a szkíták, akik a sós víz túlsó partján élnek, Szkudra, Karsza, Dareiosz, a király mondja… a rosszat, amit cselekedtek, (jó)ra (változtattam), a vidékek, amelyek egymás közt… és egymást öldökölték, ezek… Ahuramazdá kegyelméből egymást már nem öldöklik, és mindegyiket a saját helyére telepítettem, és döntéseimet ők figyelembe veszik, hogy a hatalmas ne verje és ne fossza ki a szegényt…"(5)

Ez a felirat, amely a mai napig fennmaradt egy Szúszában talált kőtáblán, pontos képet ad a perzsa birodalom kiterjedéséről. Dareiosz birodalma Thrákiától az Indusig, a Kaukázustól az Indiai-óceánig terjedt. Eltelt néhány év, mire megszilárdította uralmát, melyet aztán fenntartani sem volt könnyű, ám ez nem változtat a tényen, hogy az ő törvényei biztosították a viszonylagos rendet. A birodalom nagyrészét fegyverrel szerezte, de a Kürosztól tanult kegyességgel uralkodott rajta. Nem akarta az egységet egyöntetűséggé formálni. Mindegyik terület megtarthatta saját nyelvét és vallását, és akit Szúszában királynak neveztek, azt Egyiptomban fáraóként ismerték. A nagylelkű Kürosz alatt (Kr. e. 559- 530) ezt a decentralizációs politikát túlzásba vitték, így utódainak előről kellett kezdeniük a hódítást. Dareiosz (Kr. e. 552- 486) ebből okulva sokkal erősebb szervezetet hozott létre. Húsz egységre osztotta a birodalmat, mindegyiknek az élén a perzsa nemességből választott kormányzó, vagyis szatrapa állt. Mindegyik szatrapa mellett volt egy katonai parancsnok, egy főtitkár és egy fő adószedő, akik közvetlenül a királynak tartoztak felelősséggel. A nagyobb biztonság kedvéért voltak utazó felügyelők is, akik bármikor beállíthattak és elkérhették a számlákat betekintésre. A jelentős adóbevételek fedezték Dareiosz udvartartásának és hivatalnokseregének meg királyi testőrségének - a Tízezer Halhatatlannak - fenntartását, az építkezéseket és a tartományi helyőrségek költségeit. Uralkodása minden jel szerint igen eredményes volt.
A Perzsa Birodalom újszerű eleme, hogy földrajzilag nem egységes. A perzsa civilizáció alapjául szolgáló kultúrák mind egyetlen folyórendszer vidékén: a Nílus, az Eufrátesz, a Tigris és az Indus mentén jöttek létre. Ezzel egyidejűleg a Sárga-folyó, a Jangce, a Menam és a Mekong partjain is kialakultak egymással összefüggő civilizációk. A kultúra kialakulása szoros kapcsolatban állt a folyó hosszával.(6)

"A folyók, amelyek nemcsak a vizet juttatták el a tengerhez, hanem az embereket, árucikkeket és gondolatokat is, csak akkor hozhatták létre alsó szakaszukon a megfelelő koncentrációt és versengést, ha elég nagyok voltak. Még a legfejletlenebb kultúra is olyan bonyolult, hogy nem teremthetik meg kis csoportok, csak viszonylag nagyok: emberek ezrei vagy milliói. Megítélhetjük, milyen óriási a feladatuk, ha csak egyetlen tényezőre, a nyelvre gondolunk, amely roppant számú hihetetlenül bonyolult, névtelen, tudattalan erjedés nyomán alakult ki."(7)

A kevésbé civilizált vidékeken gyakran nem volt elég hosszú a fő folyó. Dareiosz megkisérelte egyetlen birodalommá olvasztani a Tigris, az Eufrátesz, a Nílus és az Indus folyóvölgyét, sőt, esetleg még a Gangesz, a Duna és a Dnyeper völgyét is. Először is közlekedési hálózatot kellett kialakítania a folyók között. Erre két lehetőség kínálkozott: vagy utakat épít vagy hajókat. De végeredményben mindkettőre szükség volt, és az előbbiekre gyors lovak kellettek, az utóbbiakra bőséges rakterület. Csakhogy az eredetileg szolgálati célokra épült - a parancsvivő futároknak, a határra küldött erősítésnek szánt - utakat, egyre gyakrabban veszik igénybe a kereskedők. Nem is lehet másként, hiszen a csapatok a kereskedőkhöz juttatják el a zsákmányt és tőle vásárolják készleteiket. A hadihajóknak szánt kikötőkben rövidesen kereskedelmi hajók is horgonyoznak. Hiszen a kereskedőtől vásárolja a tengernagy a faanyagot, meg a kötélzetet. A kereskedelem nem Dareiosz korában alakult ki, létezett korábban is, de az ő uralkodása idején és törvényeinek védelmében jött létre a világ első nagy, egységes kereskedelmi útja. Hérodotosz az Ősi Királyi Útnak nevezi, és azt mondja róla, hogy Szúszából az Eufráteszen át a Kilikiai-szorosig, és onnan Kis-Ázsián át Szardeiszig és Epheszoszig vezetett. A másik, északi útvonal pedig a Tay Cela (a nagy sós tó, a mai Tuz-tó) túlsó oldalán a Fekete-tengertől délre, a Halüsz-folyó medencéjén át és tovább a Boszporuszhoz és Szmírnába. Ellenkező irányban ott volt az út Ekbatan, Herát és India felé, és onnan tovább Herátból Baktriába, Jarkandba és Kínába.

"Erről az útról pedig ezt mondhatjuk: egész hosszában királyi őrállomások és csinos fogadók szegélyezik, és mindenhol biztonságos, lakott helyeken vezet keresztül. A Lüdiát és Phrügiát átszelő szakaszon húsz állomás van, mindegyik kilencvennégy és fél paraszanga. Phrügia után az út a Halüsz folyóig vezet, a folyón csak az kelhet át, aki keresztülmegy egy erődítménnyel övezett őrállomáson. A folyón átkelve Kappadókiába érünk, ahol a száznégy paraszanga hosszú útszakaszon huszonnyolc állomáson haladunk át. Kilikai-szoroson két vámkapun és két erődítményen visz keresztül az utunk…"(8)

Hérodotosz a továbbiakban beszámol a három hónapos útról a tengerparttól Memnon palotájáig, 111 postakocsi állomást számol meg Szardeisztól Szuszáig, s felsorolja a kompokat és kapukat. A távolságot, amelyet a kereskedők kilencven nap alatt tettek meg, a király futárai váltott lovakon egy hét alatt megjárták. Az út nem egyszerű ösvény volt; olyan jól elegyengették és kikövezték, hogy egyes részei a mai napig fennmaradtak. A bonyolult és költséges létesítmény jó szervezőmunkát igényelt: fel kellett mérni és feltérképezni a terepet, megtervezni és megépíteni az utat, gondoskodni a rendfenntartókról és a személyzetről, a karbantartásról és az őrizetről. Dareiosznak gondja volt egy másik útvonalra is tengeren, csatornán és folyón, rakpartokkal és szervezett kikötőkkel. Ezen kívül befejezte a hajózható csatornát a Nílus és a Vörös-tenger közt; a munkát Neko egyiptomi fáraó kezdte meg, de amikor már 120 000 ember életébe került, befejezetlenül hagyta. "Ázsia legnagyobb részét Dareiosz idejében fedezték fel" - állapítja meg Hérodotosz, és beszámol a felfedező útról az Indosz nevű folyamtól Egyiptomig. "Ez után a körülhajózás után Dareiosz meghódította az indeket, s maga is ezen a tengeren ment oda."(9)
Dehát miért kellett meghódítania az indiaiakat? Nem tudott volna békésen kereskedni velük? A birodalmi terjeszkedés története során minduntalan fölmerül ez a kérdés, és rendszerint a nagyravágyásban keresik rá a választ. Holott a magyarázat a kereskedelmi út jellegéből adódik. Nem lehet elvárni az uralkodótól, aki vállalta költségeket - a hullámtörő gátakét és révkalauzokét vagy a vízátvezető csatornákét és rendfenntartókét -, hogy a végállomást egy másik hatalom birtokában hagyja. Ezzel csökkentené a vállalkozás értékét. Miért húzna hasznot egy idegen hatalom abból a kereskedelemből, amelynek felvirágoztatásáért semmit sem tett? Milyen jogon szedhetne vámot, ha egyszer nem nyújt semmiféle szolgáltatást? És mindettől eltekintve, vajon használnának-e a kereskedők egy olyan utat, amelynek biztonságát egy ponton túl senki sem szavatolja? Hasonló eredményre vezetnek a tisztán gyakorlati megfontolások is. Hiszen ha az út túlsó végén nincsenek megbízható árukészletek, nem fizetődik ki az út visszafelé. És a raktárak? Ideális esetben előre össze kell szedni és megőrizni az árut, mellyel a hajó vagy karaván majd visszatér. Fontos, hogy a kihelyezett ügynök zavartalanul végezhesse a felvásárlást és a szállítók távozása után az értékesítést. Hitelfelvételi lehetőségekre és kölcsönjegyzőkre van szükség, ehhez pedig a kereskedelmi törvények áttekinthető rendszerére. Mindez bizonyos politikai ellenőrzést jelent. Amint az indiaiakat leigázta, Dareiosznak módjában állt, hogy kihasználja a kereskedelmi utat, amely lényegében az övé volt. És amint a jón városokat leigázta, biztonságban érezhette magát az út másik végén is. "Dareiosz igazi kereskedő volt" - állította a perzsa mondás.
A forgalmas kereskedelmi út jóvoltából Dareiosznak rendelkezésére állt saját birodalmának minden műszaki tudása. Ő maga "Akhaimenida, perzsa, perzsa fia" (10), árja származású árja, így elsősorban saját fajtája hagyományaiból meríthetett. Sírfeliratát Sztrabón így örökíti meg: "A barátaim barátja voltam. Én lettem a legjobb lovas, a legügyesebb íjász és a vadászok fejedelme. Mindent meg tudtam tenni, képes voltam megtenni."(11) Mindez szentigaz volt; érdemes minden szóra súlyt helyezni. Elsősorban barátai barátja volt. Mindig kiállt főrangú társai és tisztjei mellett, gondoskodott katonáiról és megvédte szövetségeseit. Nem emelte magát olyan magas piedesztálra, ahová már nem ér föl
a barátság. Nem volt földön járó isten vagy pompás köntösű bálvány, hanem igazi katona, aki alárendeltjeitől engedelmességet követel. Tekintélyét elsősorban és legfőképpen katonai hírnevének köszönhette. Ő lett a legjobb lovas, a legügyesebb íjász. Hogyan? Úgy, hogy a Tízezer Halhatatlan, az udvari testőrcsapat parancsnoka lett, hisz ez volt a rangja mielőtt trónra került. Ami a lovaglótudományát illeti, ennek köszönhette a trónját. A korábbi uralomnak véget vető hét összeesküvő közül az nyerhette el a királyságot, akinek a lova másnap elsőnek nyerít föl napfelkelte után. Dareiosz lovásza segítségével gondoskodott arról, hogy ő legyen a győztes, és később emlékművet állított, mely a lovat ábrázolta és a lovászt is megnevezte. Pegazus mellett ez a történelem egyik leghíresebb lova, és fontos tény az is, hogy nem befogták, hanem megülték. Ez már a lovasok versenye volt, nem a kocsihajtóké. Dareiosz korában a perzsa urak már sose mutatkoztak gyalogszerrel.
Azt, hogy kitűnő lovas volt, perzsa örökségének köszönhette a király, de a lovassági hagyomány megteremtésében szerepe volt a birodalom más részeinek is. Az állatok idomítása először a Kaszpi-tengertől keletre lévő sztyeppevidéken történt. A lovak Kr. e. 2000 táján jelentek meg, és eleinte harci szekerekbe fogták be őket, ahogy az Iliászban olvasható. "Lovasság nem volt
a hadseregben, amíg Szín-ahhé-eriba Kr. e. 800-ban nem ültette lóra az íjászokat az asszír hadseregben; a lovakat gyalogosok vezették."(12) A perzsák, akik a lovasság hagyományát az asszíroktól vették át, nagy becsben tartották a lovakat, különösen a fehér paripákat: ilyeneket áldoztak fel Kürosz sírjánál. De a lüdiaiak is lovasok voltak, méghozzá sokkal rátermettebbek a görögöknél. Ezt bizonyítja Hérodotosz története Kroiszosz királyról, aki azt tervezte, hogy hajókat építtet - de letett róla, amikor figyelmeztették, hogy alattvalói olyan hátrányos helyzetben lennének a tengeren, mint görög ellenfeleik lóháton. Bár utalás már a lovaglásra, ez nem bizonyítja, hogy a harci szekér elavult. Épp ellenkezőleg, híres hengerpecsétjén Dareiosz harci szekéren látható, amint sikeresen leterít egy oroszlánt. De az kétségtelen, hogy már hátaslónak is megfelelő méretű lovakat tenyésztettek. És ez a tény fontos szerepet játszott a perzsa hadviselésben, továbbá a birodalmat egyesítő közlekedési hálózatban.
Egyéb eljárások más vidékekről származtak. A súlyok, mértékegységek és üzleti módszerek az ősi Babilonból. A törvény eszméje Hammurapi ősi törvénytárából nőtt ki. Az általánosan használt nyelv, az arámi Damaszkusz környékéről származott.
A kőfaragás művészete Szardeisz közvetítésével Ióniából, a téglavetésé Babilonból, a domborműfaragásé az asszíroktól. A hettitáktól eredt a pénzverés mestersége és a vas megmunkálása. Lüdiából Kroiszosz találmánya, az arany és ezüst valutájú pénzrendszer, amely maga is jelentős mértékben hozzájárult a kereskedelem fejlődéséhez. Az ősi Mezopotámiából eredt a bankrendszer gyakorlata a letétekkel, kölcsönökkel és kamatlábakkal. Egyiptomból a papíruszra írás, számos csillagászati felfedezés és a napóra használata. A föníciaiaktól az ábécé. A kereskedelem pedig, melynek révén a perzsák kapcsolatba kerültek az indiaiakkal, közvetve kiterjedt a Gangesz völgyére és végső soron Kínára is. Amit Dareiosz mondott magáról - "Mindent meg tudtam tenni, képes voltam megtenni" - nagyjából igaz volt. Utána pedig még évszázadokig nem akad senki, aki nála többre képes. Hiszen a görögök és rómaiak műszaki eljárásai semmivel sem voltak fejlettebbek a perzsákénál, amint a technológia történetének modern kutatói hangsúlyozzák. "A klasszikus kultúrák beköszöntével a technológiai ismeretek görbéje inkább lefelé hajlik, nem hogy fölívelne."(13) A perzsák öröksége volt a modern történelem kezdetei előtt rendelkezésre álló technikai ismeretek teljes tárháza. Ezek az ismeretek igen kevés kivétellel mind keletről származtak.
Dareiosz, aki felügyelete alatt tartotta a világ legfőbb kereskedelmi útját, érthető módon ki akarta terjeszteni uralmát mindkét irányban. Indiai hadműveletei alighanem kiterjedtek a Peshawar területig, és serege kétségtelenül eljutott az Indusig. Nyugaton először Szkítia felé fordult a figyelme, amelyet ma Dél-Oroszországnak mondanánk. A jelek szerint ez volt a görögök elleni hadjárat nyitánya, és ebből a szempontból részben sikeresnek bizonyult. Thrákia és Makedónia elfoglalása hasznos támaszpontot nyújtott a további előrenyomuláshoz. A szkíták ellen azonban nem sok sikert hozott, mert Dareiosz nem tudta sem legyőzni, sem harcra bírni őket. Nem bocsátkoztak harcba és nem adták meg magukat, hiszen végeláthatatlan területek álltak a rendelkezésükre, amelyekre visszavonulhattak, és nem voltak városaik, amelyeket minden áron meg akartak volna védeni. Dareiosz reményei épp úgy meghiúsultak, mint később Napóleon vagy Hitler tervei. Viszont a hadjárat kiváló alkalmat nyújtott görög ellenfeleinek, hogy megtámadják Hellészpontoszt, elvágják az összeköttetést és megakadályozzák a sereg visszatérését Perzsiába. Csakhogy a görögökből hiányzott a szükséges összetartás. Némelyik jón Dareioszt támogatta, az athéni demokraták Hippiasz vezetésével a megbékülés hívei voltak. Semmi sem történt, csak amikor Dareiosz már kivágta magát. Akkor és csak akkor látták elérkezettnek az időt a ión városok. Ezt a pillanatot választották ki a lázadásra Perzsia ellen. A tengeren túli görögök segítséget nyújtottak nekik, de hiába. A felkelés elbukott, és a "Ión Szövetség" városait elfoglalták a perzsák. Bizáncot és Kalkhédónt lerombolták, Milétosz népességét áttelepítették Perzsiába. Khiósz és Leszbosz elesett, s folytak az előkészületek Görögország megtámadására. A görögökben Dareiosz megérezte a terveinek ellenszegülő idegeneket. Nem ő volt az első perzsa király, aki ellenszenvvel nézte őket. Hérodotosz szerint Kürosz egyszer azt mondta: "Sose féltem az olyan emberektől, akik a város közepén elkülönítenek egy helyet, ahol egybegyűlnek és eskü alatt hazudoznak egymásnak." Érthető felfogás, ám ezen a ponton föl kell tennünk a kérdést: miféle emberek voltak a görögök valójában.


3. Trója meséje


"Még nem volt minden csillagnak híre az égen, még maga a Danaok szent nemzete sem vala névről ismeretes; csak az Apidanoszbeli Arkaszok életek, Arkaszok, akik a monda szerint a Holdat előzték meg, hegyeikben makkot evén: az utóbbi Pelaszgisz sem vala méglen a Deukalidák birodalma, mikor már a televény és barna Egyiptom, az ősfiak első anyja gyanánt vala ismeretes mindenhol a földön…"(14)
Apollóniosz Rhodiosz ezzel a leírással nem könnyíti meg a mai olvasó dolgát. Igen nehéz behatárolni, pontosan melyik korszakról beszél. Sokkal biztosabban tájékozódunk Hésziodosz vagy Homérosz időrendjében; valójában Homérosztól származnak legkorábbi ismereteink a klasszikus történelemről. Az Iliász a kis-ázsiai hadjárat egy részéről számol be, annak az előrenyomulásnak a korai szakaszáról, melynek során a görögök birtokba vették az ottani partszakaszt. Trójai ellenfeleik a közhiedelem szerint egy frígiai törzshöz tartoztak, amely kulturális értelemben különbözött a hellénektől, de fajilag közel állt hozzájuk. Ha mégis volt különbség a szemben álló felek közt, legalább ekkora volt a behatoló szövetségesek között. "Még maga a Danaok szent nemzete sem vala névről ismeretes" mondja Apollóniosz. Vajon a homéroszi kor ilyen időszak volt? Valóban úgy érezték az akhájok, hogy rokonai egymásnak?

"Az akhájok néven ismert nép építette a jelek szerint Tirünsz, Mükéné és Orkhomenosz városát, és lépett a minószi tengeri birodalom örökébe, amelyet… Kr. e. 1400-ban megdöntött. A mükénei korban uralmuk alatt tartották az Égei-tenger partját, háborúskodtak egymással és megküzdöttek minden jövevénynyel. Legfőbb ellenségük a Hellészpontoszt uraló ősi település helyén épült Trója volt. A frígiai eredetű trójaiak a hettita hatalmak meggyengülésekor hatoltak be Kis-Ázsiába; a jelek szerint Kr. e. 1500 körül foglalták el a Hellészpontosz bejáratához közeli területet… Röviddel Kr. e. 1200 után az akhájok egyesült erővel támadtak az erődítményre, élükön Mükénével, melynek fazekasáru kereskedelme megsínylette a versenyt a trójaiakkal. Nem tudjuk, valóban csellel győztek-e, amint Homérosz mondja, vagy rohammal vették be a várost; mindenesetre elfoglalták, falait lerombolták és fellegvárát fölégették. A jelenlegi kutatások általában Kr. e. 1194-1184-re teszik a trójai háborút.(15)

Talán kissé hirtelen jutottunk Heléna elrablásának halhatatlan történetétől a fazekasáru értékesítés piaci versenyéhez; a zuhanás a felhősipkás Ilionból Stoke-on-Trentbe tart. És nyilván nem is ilyen egyszerű a dolog. Hiszen az Iliászban alig esik szó a hellénekről általában, és ellenfeleik sem "idegenek". Igaz, Khűrész így kezdi kérését "Atreidák s valamennyi remek-lábvértes akháj hős", de a továbbiakban sokat hallunk az argosziakról, a lokrisziakról, a mürmidonokról és a dolopokról. A trójai szövetség népcsoportjai még inkább különböztek, Homérosz szerint nem volt közös nyelvük, "sem szójárásuk nem volt egy, sem riadásuk".(16) A görögök a szülőföldjük elszórt szigetein és völgyeiben élő törzsi csoportokból sereglettek össze. Nehéz megmondani, mennyire voltak egységesek. Életmódjukat mindenesetre az a földrajzi tény határozta meg, hogy itt nem volt folyórendszer, amely a kultúra alapjául szolgálhatott volna. Az ősi Kelet minden civilizációja egy-egy folyó mentén bontakozott ki. A perzsa birodalom szárazföldi és tengeri utakkal fogta egybe a nehezen magába olvasztott sokféle civilizációt. A hellén tájakon nem volt jelentős folyó, sem kiterjedt megművelhető síkság, amely a nagyobb városokat elláthatta volna élelemmel. Ha bizonyos mértékig egységesek voltak, azt a tengernek köszönhették, és fejlődő városaik egyre jobban rászorultak a más vidékekkel folytatott kereskedelemre. Exportálható élelmiszerük vagy nyersanyaguk nem lévén, kezdettől fogva csak az iparra és kereskedelemre számíthattak. A hellészpontoszi és euxinusi (vagyis fekete-tengeri) kereskedelem nekik létkérdés volt, hisz főképp ennek révén jutottak gabonához és szárított halhoz. Pusztán ennek a létfontosságú kereskedelemnek a folytatásához is szükségük volt a Fekete-tenger vidékéről származó fára a hajóépítéshez meg az ugyanebből az irányból, eredetileg Kis-Ázsiából érkező vasra a fegyverekhez. Ha a létfenntartáson túl némi haszonra is szert akartak tenni, ki kellett bővíteniük a kereskedelmet luxuscikkekkel - vagyis kiépíteni a kapcsolatot a Kelettel. Így a nagy kereskedelmi utat, amelyet Dareiosz jogos tulajdonának tekintett, a görögök is a magukénak tartották, legalább a nyugati végén. A perzsák birodalmi egysége függött a kelet-nyugati kereskedelemtől, a görögöknek viszont már a puszta létük is. Ösztönösen meg akarták szerezni az uralmat a kereskedelmük lebonyolításához szükséges kikötők, természetesen először Hellészpontosz és Boszporusz kikötői felett. Nem véletlen, hogy ott, ahol Trója állt, egymás után kilenc város épült. A szorosok feletti uralomért ősidőktől folyt a küzdelem. A történelem előtti évszázadok eseményei talán örökre homályban maradnak, de a város, amelyet Mükéné királya, Atreusz fia Agamemnón kifosztott, nem az első volt azon a helyen, hanem a hetedik. Amint láttuk az akhájok végigtarolták a kis-ázsiai partokat, és utódaik ott várták Dareioszt, amikor le akart számolni velük. Megkésett ellentámadás volt az övé, válasz az évszázadokkal korábbi invázióra, amely viszont egy még régebbi, ellentétes irányú előrenyomulás következménye lehetett. Dareiosz idejére (Kr. e. 522-486) az inga már mozgásba lendült. A hellének idegen behatolók voltak a jog szerint őt megillető területen, és először is tisztáznunk kell, milyen értelemben voltak idegenek.
Az Iliászban találunk néhány utalást az akhájok és trójai ellenfeleik eltérő tulajdonságaira - néhány jellegzetes görög vonásról itt emlékeznek meg először. Elsőként is arról, hogy jobban érdekelték őket a hajók, mint a lovak. Homérosz minduntalan szembeállítja a "lónevelő trójaiakat" a "lábvértes akhájokkal". Persze nem arról van szó, hogy az akhájok ügyet sem vetettek a lovaikra meg a harci szekereikre. De nem tartották őket mindannyian egyformán fontosnak, és egyikük sem tagadta volna, hogy a trójai táborban jobbak a harci mének. Az akhájok talán azért nem ülték meg a lovat, mert a kistermetű, sötétbarna állatok aligha bírták volna el a nagydarab, bronzvértezetű katonákat. Ebből a szempontból tanulságos Dolón, Odüsszeusz és Diomédész esete(17). A trójaiak felderítésre küldik Dolónt az akháj táborba. Odüsszeusz azonnal elfogja és kikérdezi. Dolón részletesen beszámol a trójaiak csatarendjéről, s végül közli, hogy a legszélen az újonnan érkezett thrák király, Rhészosz táborozik, akinek fehér lovainál nagyobb termetű, gyönyörűbb paripákat még senki sem látott. Így aztán Odüsszeusz és Diomédész rajtaüt a trójai táboron: a két hős tizennégy halottat hagy a thrákok tábortüzénél, és lóháton tér vissza. Nesztór az akháj lovagok díszeként üdvözli Odüsszeuszt, és hozzáteszi: "ilyen lovakat még én sem láttam idáig". Ezzel a két Thrákiából származó lóval győz Diomédész a szekérversenyen a Patroklosz emlékére rendezett viadalon.
Az akhájok földje nem kedvezett a lótenyésztésnek. A legelők szűkösek voltak, a takarmány kevés, a terep pedig alkalmatlan a lovaglásra. Néha már rögeszméjük lehetett ellenfeleik fölénye ezen a téren. Talán ez a rögeszme húzódik meg a trójai faló története mögött. Meglehet, ez a képmás különös érdeklődésre tarthatott számot a lókedvelő trójaiak körében. Akárcsak a perzsák körében egy későbbi kor lovai, élők és kőbe faragottak egyaránt. Dareiosz mindenekelőtt "lovasnak és íjásznak" tartotta magát.
A nemes születésű perzsa ifjaknak meg kellett tanulniuk a lovaglást, a nyilazást és az igazmondást.(18) Az akháj nevelésnek nem ez állt a középpontjában. Ők nem lovagoltak, és bár használták az íjat, hőseik nem harcoltak vele. Voltak íjászaik, de mint Oman megjegyzi, csak "könnyűgyalogság, lovak, lándzsa, pajzs és vértezet nélkül… alattomos lődörgők a csata peremén"(19); Odüsszeusz lelőtte ugyan Penelopé udvarlóit, de ne felejtsük el, hogy amikor rajtuk ütött, pajzs nélkül voltak és fegyvertelenül. Ami az igazmondást illeti, a perzsák nem egészen alaptalanul gondolták, hogy a görögök elmaradnak mögöttük ezen a téren. Hiszen Hérodotosz szerint (márpedig ő csak tudta) "a hellének… sok mást is hangoztatnak meggondolatlanul."(20) Vagyis hiányoztak belőlük azok a tulajdonságok, melyeket a perzsák neveltetésüknél fogva nagyra tartottak. Viszont Homérosztól tudjuk, hogy korának görögjei olyan képességekkel dicsekedhettek, amelyek más népek fiaiból hiányoztak. Három tulajdonságukkal érdemes itt foglalkoznunk. Nagyon érdekelte őket a sport. Megvoltak bennük a humorérzék csírái. Értettek a tengeri hajózáshoz.
Először is nézzük a sportszeretetüket. Amikor az ember az Iliászt olvassa, nem érzékeli a harcoló felek ellentétes tulajdonságait. Hasonló típusú embereknek látszanak, valószínűleg azok is voltak. Legfeljebb a temetkezési szokásaik különböznek gyökeresen. Amikor Hektór meghal, testét máglyán elégetik, csontjait kőhalom alá temetik, azután a gyásznép lakomán vesz részt. "Így rendezték ők a lovas Hektór temetését"(21) - mondja az Iliász utolsó sora. Patroklosz temetésének középpontjában viszont a sportversenyek állnak. Kezdetnek a kocsiverseny, elkeseredett vádaskodással lökdösődésről és leszorításról, lelkes fogadásokkal és ádáz vitával, hogy ki kapja a második díjat. Azután ökölvívás következik, melynek győztese az állkapocsra mért ütéssel kiüti ellenfelét. A szabadfogású birkózás eredménye döntetlen, de futásban győz Odüsszeusz. Azután következik a bajvívás, a súlydobás és az íjászverseny. Az utolsó számra, a lándzsavetésre már nem jut idő, s a katonák szétszélednek vacsorára. Ne felejtsük el: mindkét temetésre fegyverszünet idején kerül sor. A trójaiak megtarthatták volna a versenyeket, ha ez lett volna náluk a szokás; az akhájoknak mindenük megvolt, ami a lakomához kellett, ha ez hozzá tartozott volna a szertartáshoz. De mindegyik mást tartott helyénvalónak, és a hellén elképzelés különlegesen érdekes.
Talán akadnak, akik kétségbe vonják, hogy a sportesemény a leírt módon ment végbe. Homérosz állítólag Kr. e. 700 táján írta művét, mondhatják, mintegy 450 évvel Trója bukása után. Vajon a szájhagyomány a valóságnak megfelelően őrizte meg a tényeket? Néhányat kétségtelenül, de a leírás nagy része alighanem inkább Homérosz korának felel meg, nem Agamemnón és Aineász idejének. De ha ez a helyzet, akkor is régi és megalapozott sporthagyományról számol be. Az első olimpiai játékokat állítólag Kr. e. 776-ban rendezték, de már akkor sem mehettek újdonságszámba. Homérosz beszámolójából semmi sem hiányzik. Nesztór kioktatja Antilokhoszt néhány verseny-fortélyra. Akhilleusz, aki a díjakat osztja, félreérthetetlenül közli, hogy a főszámban ő lett volna a győztes, ha indul. A bátor vesztes fájdalomdíjban részesül. Nesztórnak magyarázkodnia kell, hogy ifjabb korában senki sem volt hozzá fogható, és minden versenyből győztesen került ki - kivéve persze, amikor a két aktrión csellel elébe vágott a kocsiversenyen. A nehézsúlyú bokszoló megjósolja saját győzelmét. A tömeg üdvrivalgással kíséri a diszkoszvető teljesítményét, és a nép bámulva csodálja az íjászbajnokot. A szövetség elnöke (verseny nélkül) díjban részesül, melyet tovább ad annak, aki kihirdette a résztvevőket és az eredményeket. Lényegében az egész találkozó történhetett volna tegnap is - csakhogy itt egy temetés alkalmából került rá sor.
A hellének tehát már történelmük igen korai szakaszában rendkívül sportszeretőnek mutatkoztak. Vajon ők találták fel a versenyeket? A jelek szerint nem. A sportesemények visszanyúlnak Egyiptomba, a Kr. e. 1468-as megiddói csatát követő korszakba. III. Thutmószisz lelkes íjász volt, Amenhotep a jelek szerint még lelkesebb. "A futóversenyeken senki sem előzhette meg. Karja erős volt, evező húzásába sose fáradt."(22) Csakhogy az egyiptomiak sportszeretete láthatóan a fáraó szeszélyétől függött. Kiveszett, ha az uralkodó nem volt sportember. A görögök viszont nyilvánvalóan nemcsak lelkes, hanem kitartó hívei is voltak a sportversenyeknek.
Ennek szöges ellentéte a kínai felfogás, melyet Konfuciusz így foglalt össze: "Az urak sohasem versengenek". Valójában ők is tartottak íjászversenyeket, ám ezek inkább udvariassági versenyek voltak. A görögök sportolók lévén győzni akartak, s ez néhány fontos következménnyel járt. Mindenekelőtt azzal, hogy versenybe kellett szállniuk a vezetőknek is. A Patroklosz temetésekor rendezett versenyeken részt vett Meneláosz spártai, Odüsszeusz ithakai, Aiász szalamiszi és Diomedész argoszi király. Ami Agamemnónt, Mükéné királyát és (meglehetősen bizonytalan értelemben) egész Akhájföld legfőbb urát illeti, ő lett volna a gerelyhajító verseny győztese, ha ez a versenyszám el nem marad; Akhilleusz mindenesetre erről biztosította. Igaz, ezeknek a "királyoknak" sem birodalmuk, sem katonaságuk nem volt valami nagy, de mégiscsak ők voltak az akhájok uralkodói. Agamemnón valami homályos értelemben a többiek fölött áll - egy díj hivatalból jár neki -, ám a többiek megengedhetik maguknak, hogy néha gorombáskodjanak vele, és Akhilleusz kereken megtagadja a parancsait, iszákosnak, gyávának és hetvenkedőnek nevezi. Az Iliász története nem hagy kétséget afelől, hogy ezek a királyok a sereg legjobb katonái és atlétái, legalábbis ezt tartják felőlük. Hatalmuk nem az istentől kiválasztott, érinthetetlen despotáé, aki elérhetetlenül és titokzatosan ül a trónján. Amikor Agamemnón irányítani akarja a hadműveletet, Akhilleusz a szemébe vágja, hogy nem több egyszerű törzstisztnél. Minden törzsfőnöknek bizonyítania kell: megmutatnia, hogy különb másoknál. Nesztór pűloszi királynak kora és tapasztalata biztosít ugyan némi tekintélyt, de nyilvánvalóan kevesebbet, mint a többieknek jelenlegi hírnevük. "Ti mindörökre gyermekek maradtok, Görögországban nincs öregember"(23) - mondta Szolónnak az öreg egyiptomi pap. Lehet, hogy túlzott, de nem alaptalan a következtetés, hogy pusztán a kornak kevés tisztelet járt Görögországban. Az igazi csodálatot fenntartották a jó sportolóknak, a daliásaknak és a bátraknak.
A hellének sporszeretetének fontos velejárója az is, hogy a versenyzők csaknem vagy egészen meztelenek voltak. Mire a versenyek véget értek, nem sok titok övezte az akháj törzsfőnököt. Nem mutatta önmagánál többnek díszruha vagy hatalmi jelvény. Nem színlelhetett erőt, fiatalságot vagy férfiasságot, ha híjával volt. Mindenki a saját szemével láthatta, mennyit ér. Vallhatta magát isteninek, de nem pusztán származása lévén. Hiszen az akháj istenek nagyonis emberiek voltak, és nekivetkőztek a cselekvésnek. Csak az nevezhette magát a rokonuknak, aki isteni tulajdonságait a csatában, a sportban és ruhátlanul is bizonyítani tudta. Az emberi test realista vagy idealizált ábrázolása később legfőbb sajátossága lett a görög művészetnek, amely ebből a szempontból egyedülálló volt és szöges ellentéte például a kínai képzőművészetnek, amelyben gyakorlatilag ismeretlen az akt. A görögöknél a nyilvános meztelenségnek ez az általános gyakorlata valamiféle egyenlőség-eszmény csíráit rejtette. Bár nem hagytak kétséget afelől, hogy a közkatona kisebb értékű, vezetője emberi értelemben volt felsőbbrendű nála. A Therszítész figurájában ábrázolt demokrata politikust Odüsszeusz hamar elveri. "Nem lehetünk itt mindnyájan fejedelmek - inti a gyalogosokat. - Nem jó ám a sok úr kormányzata". De Homérosz nem hősének társadalmi rangját tartja fontosnak. Hanem azt, hogy nagyobb termetű, erősebb férfi, tapasztalt, leleményes, jóvágású és gyors. Vezetőszerepét közismert és utánzásra méltó tulajdonságainak köszönheti. Ami pedig az isteni származást illeti, ezek az akháj főemberek életerős férfiak, akiknek jó szemük van a csinos lányokhoz. Az egymást követő nemzedékek során isteni származásuk a leszármazottak egyre szélesebb körének közös öröksége lesz. Gyerekeik, akárcsak isteneik, nagyon hasonlíthattak hozzájuk.
A homéroszi figuráknak, akár emberi istenek, akár isteni emberek, van némi kezdetleges humorérzékük. Talán nem sok, de nem hagyható figyelmen kívül. Ebből a szempontból az első benyomás téves lehet. Nem sok alkalom adódik a nevetésre. Az istenek ki nem oltódó nevetésre fakadnak Héphaisztosz sürgését látván, bár nem tudjuk pontosan, hogy miért. Mindenki nevetésre fakad, amikor Odüsszeusz megveri Therszítészt. Hektór és felesége Andromakhé fölnevet, amikor kisfiuk megijed apja sisakjától és annak lószőr-tarajától. Odüsszeusz nagy nevetéssel tér vissza portyájáról a trójai táborból.(24) Mindebben semmi sem utal arra, hogy magának Homérosznak sok humorérzéke volt, és figuráinak tíz évi háborúskodás után talán van mentségük, ha nem fogékonyak a helyzet komikumára. A halhatatlanok körében játszódó jeleneteknek viszont, amikor ember nincs jelen, kissé komolytalan a hangulatuk. Bár nem éppen bohózatiak, nagyon távol állnak az Ó-Testamentum ünnepélyességétől. És Homérosz talán tréfának szánja, hogy fölülteti Athénét Diomédész harci szekerére, és hozzáfűzi: "a szekér bükktengelye reccsent súlyuk alatt."(25) Az emberi viszálykodást enyhítő nevetésnek alig van jele Homérosz eposzaiban, de annyi humor akad bennük, hogy kevésbé ijesztőnek lássuk az isteneket. Kétségtelen, hogy más népekhez képest a hellének nem tekinthetők különösebben vallásosnak.
Magától értetődik a kérdés, hogy vajon honnan ered ez a különbség. Talán fontos szerepe van benne a vidéknek. A hegyes, dombos, földnyelves és szigetes háttér olyan mozgalmas látnivalót kínál, amelyhez foghatót sík vidéken csak az ég. Tehát az erdőkben és vadvirágokban gazdag táj egészen más gondolkodásmódra tanítja az embert, mint a mindent beborító végtelenség. Nem arról van szó, hogy a görögök isteneik ellen fordultak, és másokat választottak helyettük, hanem hogy lassanként inkább szórakoztatónak, mint valóságosnak találták őket. Könnyen megtehették, hisz kevesen voltak. Ritkán jött össze olyan sokaság, amely áldozatul eshetett valami tömeghisztériának. A Trója alatt álló gyér számú hadsereg odagyűlhetett egyetlen szónok köré - különösen amikor már kétségtelenül megtizedelte a betegség is. A görögök, akik viszonylag kevesen voltak és nem is akartak többen lenni, mindvégig individualisták maradtak. Sohasem érezték, hogy az örökkévalóság fényében lebegő porszemek. Ez az individualizmus rejlett humorérzékük mélyén. Az ő világukban az ember hasonlíthatott az istenekhez, és az istenek még jobban hasonlíthattak az emberekhez.
A görög humorban volt némi szerepe a borfogyasztásnak is. Szőlő és olajbogyó termett a hellén földön, ha a legtöbb helyen más nem is. A bor mindig fontos szerepet játszott az életükben, s bár az övék a mai fogalmak szerint - talán a számoszi kivételével - eléggé silány volt, irodalmukban a kezdetektől sok szó esik róla. Hogy a bor a gondolkodás folyamatát elősegíti-e a, arról lehet vitatkozni, de kétségtelenül hozzájárul annak a kedélyes hangulatnak a megteremtéséhez, amelyben az első pillantásra tragikusnak tűnő események pusztán komikusnak minősülnek. Az egyszerűbb tréfák nagy része az emberi gyarlóságokat figurázza ki, köztük a részegséget. Vagyis a bor egyrészt segít az italozónak, hogy a dolgok humoros oldalát lássa, másrészt ha tovább iszik, ő maga válik nevetség tárgyává. Más országokban főképp az alacsony társadalmi rétegeken tréfálkoznak - koldusokon, halászokon meg favágókon - az istenekhez közel álló uralkodók és nemesek olyan emelkedettek, hogy nem lehetnek nevetség tárgyai. A borivás jóvoltából megtörténhet, hogy ugyanaz az ember egyszer tiszteletet parancsoló, máskor meg közvetlen. A legmagasabb rendű dolgokat emberi szintre lerántó tréfálkozásra talán hajlamosabbak a borivó népek, mint azok, amelyek tejen és vízen nőttek fel. Ganümédésznek, aki Zeusz pohárnokává lépett elő, akadt épp elég dolga; az istenek, akik Héphaisztoszt kinevették, már nem voltak színjózanok. Amikor Zeusz és Héra összeszólalkozik, a tapintatos Héphaisztosz gyorsan átnyújt az istennőnek egy serleg italt - a szöveg egyébként utal rá, hogy közben tölti az égilakóknak az édes italt, jobbra haladva. Bor és nevetés kezdettől fogva együtt jár.
Végül pedig az Iliászban és Odüsszeiában ábrázolt akhájokra jellemző, hogy nagy súlyt helyeznek a tengeri hajózásra. Mezopotámia, Egyiptom, India és Kína ősi civilizációinak alapjául folyórendszerek szolgáltak. A hajók tehát fontos szerepet játszottak közlekedési rendszerükben. Érdekeltségi területük lassan átterjedt a folyótorkolatoktól a tengerre, saját tengerpartjaikra és a könnyebben elérhető szigetekre is. Voltak hajóik és tengerészek, kikötőik és vámbevételeik. De életvitelükben a tenger nem játszott fontos szerepet. A tengerészek és halászok hasznos emberek voltak, de a társadalmi ranglétra aljára szorultak. Ritkaságszámba ment, ha a király egyáltalán látta a tengert életében. Fel sem merült a lehetőség, hogy egy hajósból király legyen. A görög királyok viszont mindenekelőtt hajósok voltak. A legkorábbi legendák közt van az Argó története, a hajóé, melynek parancsnoka a thesszáliai Iólkosz királyának fia, Iaszón volt. Együtt utazott vele Admétosz, Pherai királya, Periklümenosz, Néleusz király legidősebb fia meg a thrák Orpheusz és maga a nagy Héraklész. Akár volt alapja ennek a kolkhiszi utazásról szóló történetnek, akár nem, azon egyetlen görög hallgató sem csodálkozott, hogy a fedélzeten ennyi királyi sarj gyűlt össze. Az Iliász egy szárazföldi és vízi alakulatok egyesített részvételével folytatott hadművelet története. Az Odüsszeia pedig mindössze azt beszéli el, hogyan hajózott vissza Odüsszeusz Ithakába.
A görög jellemhez további kulcsot kínál az Égei-tenger szigetvilága. Egy evezős hajón senkinek sem maradtak titkai a többiek előtt. Pillanatok alatt kiderült, milyen hajós. Tekintélyt csak azzal szerezhetett, amit tud, nem azzal, amit mond magáról. A hajón - akár egy sivatagi nomád törzsben - csak az lehetett az úr, aki a legjobb volt mind között. És ha sikerült kivívnia hajóstársai tiszteletét, ő maga nem tartozott senkinek tisztelettel. Egyetlen főúr vagy pap sem uralkodhatott rajta. Nem nagyon lehetett törvényeket kiróni vagy adókat kivetni rá. Akár a sivatag peremén élő nomádok, bármikor eltűnhetett a mögötte húzódó végtelenségben, amelyet Homérosz "nyájas tengernek" hív. Független szellemét a gyakorlatban nyereségvágy színezte. Megfélemlíteni nem volt könnyű, de megvásárolni sokszor igen, és szellemi függetlenségét nemcsak a fölötte állókkal, hanem a vele egyenlőkkel szemben is érvényesítette. A görögöket közös cselekvésre bírni - erre nem is akadt példa Trója előtt - legendás hősöknek való feladat volt, közönséges halandók aligha lettek volna képesek rá. A képzeletgazdag és szavahihetetlen, szabadságszerető, de megbízhatatlan, békétlen és kalandvágyó, minden szépre fogékony, de megvesztegethető görögöknek már megvolt a sajátos karakterük.
Közismert tulajdonságaiknál fogva a görögök nem tudták volna megteremteni a saját civilizációjukat. Mindent az ősi keletről vettek át, Babilonból és még inkább Egyiptomból, krétai közvetítéssel. Vigyázó szemüket először csakis Egyiptomra vethették, hisz ez volt az egyetlen ősi folyami kultúra, amely a Földközi-tengerre nyílt. A görögök nem áltatták magukat. Még el is túlozták, hogy milyen sokat köszönhetnek Egyiptomnak, mert így akarták kisebbíteni adósságukat Perzsiának. Építészeti, szobrászati és gyógyászati ismereteik nagyrészt Egyiptomból származtak. De Babilontól és Asszíriától is sokat tanultak, például kultúrájuk, üzletvitelük és nyelvük elemeit; az érintkezési pont itt Lüdia volt. Vallásuk nagy része a frígiaiaktól származott, ábécéjüket, akárcsak kereskedelmi ismereteket a föníciaiaktól vették át a Kr. e. 10. század körül. A görög terjeszkedés fénykorában (Kr. e. 11-7 sz.) a ión kivándorlók gyarmatosították Kis-Ázsia egy részét, mások Itáliába és Szicíliába mentek. De Egyiptommal mindvégig fenntartották a kapcsolatot, vagy legalábbis felújították a 7. század második felében Amaszisz egyiptomi király jóvoltából, aki kürénéi nőt vett feleségül. Feljegyzésekből ismert eredményei, érdeklődése és szokásai bizonyítják milyen erős görög befolyás alatt állt. Hérodotosz így írt róla:

"Idejét a következőképpen osztotta be. Kora reggeltől addig, amíg a piac meg nem telt, szorgalmasan intézte az elébe terjesztett ügyeket, utána azonban iddogálni kezdett, ingerkedett ivótársaival, haszontalanságokkal és bolondozással mulatozott… [Amikor barátai figyelmeztették] … így válaszolt nekik… Akinek íja van, akkor ajzza fel, amikor szüksége van rá, különben nem, mert ha mindig felajzva tartaná, eltörne, s nem tudná hasznát venni, amikor kell. Nos, ilyenforma az emberi természet is. Ha szüntelenül csak komoly dolgokkal foglalkozna, és nem mulatozna olykor könnyeden, észrevétlenül, megőrülne vagy eltompulna…"(26)

Ezt a mély igazságot görög barátaitól tanulhatta Amaszisz. Semmi kétség, gyakran találkozott velük. Hozzájárulásával a görögök várost alapítottak a Nílus deltájában, Naukratiszt. Testőrsége is ión és kariai zsoldosokból állt - a kariaiaktól tanulták a görögök, hogy sisakforgót tegyenek a sisakokra, fogóval lássák el a pajzsokat és jeleket véssenek a rájuk. A görög-egyiptomi kapcsolatoknak az vetett véget, hogy Egyiptomot Kr. e. 525-ben meghódította Kambüszész, így perzsa tartomány lett. Ezután
a görögök magukra maradtak.


4. A föníciaiak


Ha a görögökön kívül nem lett volna hajósnép a Földközi-tengeren, a perzsa és görög törekvések holtpontra jutnak. Dareiosz nyugatra akarta kiterjeszteni kereskedelmi útját, a görögök pedig a magukét az Euxine vidékéig és azon túl, amilyen messzire csak lehet. És bármilyen hatalmas volt a perzsa királyság, a görögöket nem lehetett egykönnyen leigázni. A perzsák szerencséjére akadt egy rivális nép, amelyhez Dareiosz fordulhatott. A föníciaiakban tengeri hajós szövetségesekre talált, ráadásul olyanokra, akiknek eredeti kikötői a saját birodalmán belül helyezkedtek el. A görög terjeszkedés előtt a föníciaiak monopolhelyzetben voltak. Toutain írja:

"Korábban egyedüli a föníciaiak látták el a görögöket és a Földközi-tenger többi népét a belföldön elő nem állítható iparcikkekkel. Ők juttatták el a kelet művészetének és iparának számtalan termékét az Égei- és a Ión-tenger partjára. Amikor a görögök elűzték őket ezekről a tengerekről és piacokról, a hellén kézművesség talált ott lehetőségeket és vevőket… fellendült a kereskedelem, amelyet el kellett látnia az iparnak, és az ipar, amely a kereskedelemnek köszönhette virágzását."(27)

A levantei partok föníciai városai közt Aradosz, Büblosz, Szidon és Türosz volt a legjelentősebb. Mögöttük húzódtak a libanoni erdők, ahonnan a hajókhoz szükséges faanyag kikerült. Földjük keskeny sávja mást nem nagyon kínált, de összekötő folyosót alkotott Mezopotámia és Egyiptom közt. Ez a forrongó határvidék jobbára csak viszályokat és nyugtalanságot termett, s kultúrája inkább Babilonból mint Egyiptomból származott. A föníciaiak hamarosan kiterjesztették a tevékenységüket Ciprusra és Krétára, vagyis a Földközi-tengeren túlra is. Kapcsolatuk a velük rokon zsidósággal Kr. e. 970-940 körül volt a legszorosabb, amikor a türoszi Hiram anyagot szállított Salamonnak a jeruzsálemi szentélyhez. A föníciaiak főképp ezt követően terjesztették ki kereskedelmi tevékenységüket nyugatra. A 8. században már az ő kezükben volt a Földközi-tenger központja, új településeket hoztak létre Karthágónál, Uticánál, Motükénél és Máltán, s távolabbi kereskedelmi állomásokat Szardínián, sőt, olyan messze nyugaton is, mint Gades (Cadiz). A másik irányban lehajóztak a Vörös-tengeren Mezopotámiába meg Indiába, és a jelek szerint a sivatagon áthaladó karavánok is az ő szervezetükhöz tartoztak. Vagy ötszáz évre biztosították kereskedelmi fölényüket, annál is inkább, mert a görögök viszonylag tétlenek maradtak. Körülbelül Kr. e. 1400-tól 1100-ig a mükénéiek tettek némi erőfeszítést, hogy behatoljanak Kis-Ázsiába, de aztán felhagytak a próbálkozással. 1100 után a föníciaiak voltak aktívabbak: nyugati irányban terjeszkedtek Lebda, Szusza, Utica és (Kr. e. 814-ben) Karthágó felé. A görögök is nyugatra tartottak, Itáliába, Szicíliába és (Kr. e. 600-ban) a dél-franciaországi Maszaliába. Az afrikai parton Küréné volt az egyetlen jelentős gyarmatuk, és Kr. e. 500 táján valamiféle egyezmény született, amelynek értelmében az afrikai partok többi részét átengedték versenytársaiknak. A Földközi-tenger középső szorosain, Máltán és Motükén túl föníciai befolyás érvényesült. Fel sem merült a lehetőség, hogy a görögök versenytársak lesznek Spanyolországban vagy Minorcán, és a föníciaiakon kívül senki sem merészkedett túl Herkules pillérein. Türosz és Szidón 539-ben a perzsa birodalom része lett, és Szíriával és Ciprussal egyetlen tartományt alkotott a hatalmas szervezetben.
A görögök és a perzsák közt nagy volt a különbség, de a görögök és a föníciaiak (vagy akár a görögök és a zsidók) közt még nagyobb; ráadásul ösztönös ellenszenv társult hozzá. Nem pusztán kereskedelmi versengésről volt szó. Mint Sarton megjegyzi, mélységes ellenszenvvel viseltettek egymás iránt.

"A 12. század táján, amikor a krétaiaknak már nem volt erejük a tengeri uralom fenntartására, a föníciai tengerészek alig várták, hogy a nyomukba lépjenek… Hamarosan az ő kezükbe került az egész földközi-tengeri kereskedelem, nem volt más vetélytársuk, csak a görögök… Versengtek velük mindenütt, nemcsak a kereskedelemben, hanem a tengerhajózásban is. A görögök gyűlölték és mohósággal meg tisztességtelenséggel vádolták őket; a vádaskodás és a mögötte rejlő gyűlölet valószínűleg kölcsönös volt. A görögök és föníciaiak versengése… ilyen vagy olyan formában az ókori történelem egyik legfőbb és állandó motívuma…"(28)

Az Odüsszeia XIV. és XV. könyve szolgál szinte az első görög leírással a föníciaiakról. Amikor az álruhás Odüsszeusz elmondja képzelt élettörténetét Eumaiosz kondásnak, egyiptomi látogatásáról is beszámol:

"Hét esztendeig ott éltem, s az egyiptomi népek
földjén nagy vagyonom gyűlt már, mert mind sokat adtak.
Ám hogy az esztendők fordultak, a nyolcadik eljött,
jött oda egy phoinix ember, ki cselekbe tudós volt,
tolvaj, sok gonoszat mívelt, kárára sokaknak;
ez rávett engem ravasz ésszel, hogy vele menjek
Phoinikiába, ahol neki állott birtoka, háza.
Ott azután őnála maradtam egész kerek évig.
És miután elmúltak a hónapok és a napok mind,
s fordult újra az év, perdült évszakra az évszak,
akkor tengeri bárkán vitt Libüába magával,
álnok ürüggyel: hogy neki ott berakodni segítsek,
ám igazában azért, hogy eladjon szörnyü nagy áron…"(29)

Eumaioszról kiderül, hogy Szürié királyának fia, akit föníciai dajkájának segítségével raboltak el, s végül rabszolgaként eladtak Láertésznek.

"Jöttek a phoinixok hozzánk, nagyhírű hajósnép,
csalfa csavargók, sok játékkal az éjszinü bárkán.
Élt az apám házában egy asszony Phoinikiából,
szép nagytermetü nő, értette a nagyszerü munkát:
ezt fonták be a phoinixok fortélyosan akkor.
Mosni eredt le a partra, s az egyik véle heverve,
ott szerelembe vegyült, mi befonja az asszonyi népet,
még az olyan nőt is mindég, ki dolgos egyébként…"(30)

A visszatérő jelzők - egyetlen föníciai sem részesül kedvezőbb elbírálásban - világos képet adnak arról, milyennek látták a türosziakat és szidóniakat görög versenytársaik. Kapzsinak, tolvajnak, fortélyosnak. És legfőképpen alattomosnak: mindegyik történet a színlelt barátság leple alatt elkövetett árulás mintapéldája. Ha a nagy karthágói könyvtár fönnmaradt volna, most rendelkezésünkre állna a föníciai irodalom; eposzok, melyekben talán minden görög fecsegőnek, megbízhatatlannak és kalózkodó hazugnak mutatkozik. Akkor legalább nem feledkezhetnénk meg arról, hogy az egyik oldal tisztességtelensége még nem bizonyítja a másik becsületességét. De ha a föníciaiaknak voltak is erényeik és a görögöknek hibáik, amelyekről Homérosz nem beszél, az mindenképpen figyelemreméltó, hogy a megfelelő szövegrészek nem válogatás nélküli gyalázkodások tartalmaznak. Homérosz nem vádolja a föníciaiakat lustasággal, gyávasággal, mosdatlansággal vagy akár kegyetlenséggel. Főképp álnokságok tulajdonít nekik, és nem alaptalan a feltételezés, hogy joggal.
A föníciai történelem kutatói az 539-es perzsa hódítástól kezdve nem sokat foglalkoznak magával Föníciával. A továbbiakban a vezetést átvette Karthágó, a türoszi alapítású gyarmat. A Szicília, Szardínia és Korzika elleni karthágói támadások már előjátékai voltak a későbbi összecsapásnak Rómával. De a perzsa birodalomba beolvadó Fönícia kereskedői megőrizték gazdagságukat a függetlenség elvesztése után is. Perzsa védelmet élveztek, és bő részesedést a kereskedelemből. Szidónban perzsa királyi palota volt, de Türosz még mindig jelentős városnak számított. Föníciából került ki Dareiosz flottája, onnan toborozta hajósait is. Semmi kétség, az ő hajóiknál jobbat aligha kaphatott volna. Hajósaik pedig készségesen indultak legfőbb kereskedelmi versenytársaik elpusztítására. Az ő szempontjukból ez kereskedelmi háború volt Fönícia és Görögország közt, melyben a perzsák a föníciaiak oldalán harcoltak. Nyilván sok görög is így látta a konfliktust. Kialakulóban lévő nemzettudatukkal eleinte talán nem is azt érzékelték, hogy mások mint a perzsák, inkább azt, hogy nem is hasonlítanak a türosziakra meg szidóniakra. Ahogy folytatódott a háború, egyre hangsúlyosabbak lettek a különbségek. Az ellenfelek mindinkább idegeneknek számítottak. Legalábbis sok görög szemében, bár akadtak, akikre másképp hatott a föníciai példa és számos Kis-Ázsiában élő görög felfogása. Korántsem volt teljes az egység Perzsiával szemben. Akadtak, akik barátjuknak tekintették Dareioszt.
Hogy ezt a véleménykülönbséget megértsük, vissza kell térnünk a kereskedelmi úthoz. Dareiosz idején a keleti kereskedelem már több ponton kijutott a Földközi-tengerre, többek között északon Milétosznál, délen Szidónnál. Az északi utat a Masszáliánál, a jelenlegi Marseille-nél végződő görög települések sora mentén terjesztették ki. A déli utat a Gadesnél, a jelenlegi Cadiznál végződő föníciai települések mentén. Mindegyik csoport szeretett volna monopolhelyzetbe kerülni, és mindegyik készen állt arra, hogy megvédje a maga részét. Csakhogy a Perzsiával való összeütközéstől a görögök nem várhattak kereskedelmi előnyt. Gazdaságilag több hasznot ígért, ha a perzsa birodalomhoz tartoznak, és különleges kiváltságokat nyernek - esetleg éppen a föníciaiak rovására. Dareiosszal minden görög kereskedő jó viszonyban kívánt maradni, még azon az áron is, hogy veszít egy keveset a függetlenségéből. Ne felejtsük el: a kis-ázsiai görög városok korábban igen nagy szabadságot élveztek. A perzsa uralom kegyes volt. És a görögök szereztek némi befolyást Szúszában. Kereskedelmük perzsa védelmet és pártfogást élvezett, kézműveseik Perszepoliszban dolgoztak. Okosabbnak látták, ha minél jobb viszonyban maradnak a perzsa királysággal és jelképesen alávetik magukat a fennhatóságának. Hiszen mégiscsak Dareiosz volt az egész civilizált világ ura, akinek versenytársa nem akadt, csak alattvalója.
Tehát sok görög a perzsa uralom mellett érvelt. Másik viszont amellett kardoskodtak, hogy ellen kell állni mindhalálig. Vajon miért? És miért döntöttek végül az ellenállás mellett? Hérodotosz volt az első történész, aki megpróbált választ adni ezekre a kérdésekre; saját bevallása szerint kettős célja volt:

"hogy az emberek között megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek, s ne vesszen el nyomtalanul azoknak a nagy és csodálatra méltó cselekedeteknek az emléke, amelyeket részben a hellének részben a barbárok vittek véghez, sem az, hogy milyen okok késztették őket a háborúra egymás ellen.
A perzsa történet ismerői azt állítják, hogy a viszálykodás okozói a phonikiaiak voltak…"(31)
Mit tettek? Elrabolták Iót, Inakhosz argoszi király lányát. Később pedig néhány görög vagy talán krétai elrabolta Európát, a türoszi királylányt. Aztán jött az Argó útja és Medea elrablása Kolkhiszból. Negyven vagy ötven évvel később meg Parisz, Priamosz király fia elrabolta Helenát, Meneláosz spártai király feleségét.

"Eddig mindkét oldalról csak egyes személyeket raboltak el, a későbbi viszályokért azonban a bűn egészen a helléneket terhelte, mert először ők indítottak hadjáratot Ázsia, s nem a perzsák Európa ellen. A perzsák úgy vélekedtek, hogy az asszonyrablás valóban jogtalan cselekedet, de nyomban bosszút venni érte oktalanság, s úgy bölcsebb, ha nem bánkódnak az elraboltak miatt, hiszen aligha rabolták volna el az asszonyokat, ha ezt ők maguk is nem akarják. Ezért azután, mondják a perzsák, ők Ázsiában nemigen bánkódtak az elrabolt nőkért. Ezzel szemben a hellének egyetlen lakedaimóni nő elrablása miatt hatalmas seregeket gyűjtöttek, behatoltak Ázsiába, és megdöntötték Priamosz uralmát. Ettől kezdve a perzsák szilárdan ellenségüknek vallották a hellén népet. A perzsák ugyanis a magukénak tekintették Perzsiát s az ott lakó barbár népeket, Európát viszont s a hellének lakta földeket teljesen különálló területnek."(32)

Az általános felfogás szerint Hérodotosz körülbelül Kr. e. 484-től 425-ig élt, s A görög-perzsa háborút élete késői szakaszában írta. Feltéve, hogy mondjuk 440-től haláláig dolgozott rajta, olyan eseményekről számolt be, melyek időben közel álltak hozzá. Vagyis nyilván nemzedékének képviselőjeként tett éles különbséget európaiak és ázsiaiak közt, és ismerte el az Európa és Ázsia közt húzódó földrajzi határt. Akkoriban sok szó esett az évszázadokra visszanyúló ellenségeskedésről, ami vagy megfelelt a tényeknek, vagy sem. De Hérodotosz munkássága idején a konfliktus már kétségtelenül nyilvánvaló volt, és talán ő számolt be róla elsőnek. Leírta azt is, hogyan reagáltak az európaiak az ázsiai nyomásra. Jól látta a kelet-nyugati dugattyúmozgást, és olyan korban élt, amikor kétségtelenül a Kelet volt emelkedőben. Ázsia külön világnak minősült, méghozzá olyan világnak, amelyek ellen a görög államoknak meg kell védeniük magukat, s így megvédeniük Európát. De mit jelentett neki az a szó, hogy "Európa"? Szerencsére világosan megfogalmazta:

"Így jöttek rá, hogy Ázsia [melyet a keleti rész kivételével tenger vesz körül]… nagyjából hasonlít Libüára.
Hogy Európa keleti és északi részét tenger veszi-e körül, azt azonban senki sem tudja bizonyosan. Csak annyit tudunk, hogy olyan hosszú, mint a másik két világrész együtt. Azt sem értem, hogy miért adtak nekik három nevet - ráadásul női neveket -, noha egyetlen összefüggő területet alkotnak. S azt sem, hogy egyesek miért az egyiptomi Nílust és a kolkhiszi Phasziszt tették meg határul, mások meg miért a Maiétisz-tóba folyó Tanaiszt meg a Kimmer-tengerszorost. Nem tudtam kideríteni, hogy hogyan hívták a határok megállapítóit és azt sem, hogy honnan vették az egyes elnevezéseket."(33)

Hérodotosz a "Libüa" szót használja Afrikára, megállapítja, hogy Ázsiát Prométheusz asszonyáról, Európát pedig az elrabolt türoszi királylányról, Európáról nevezték el. A határt Ázsia és Európa közt a Nílus meg az Euxine keleti szélén lévő Rion mentén vonja meg, vagyis egész Kis-Ázsiát Európába helyezi. De megjegyzi, hogy mások szerint a Don és a Boszporusz a határ. Ebből származhatott volna nézeteltérés, a konfliktus azonban nem ebből eredt. Az esetleges perzsa győzelem azt jelentette volna, hogy Európa beolvad Ázsiába. Ez földrajzi értelemben nem számított képtelenségnek. Inkább az a különös, jegyzi meg Hérodotosz, hogy egyetlen földrész két felének más-más nevet adnak. Márpedig így történt, ami a kulturális határ megszilárdulását jelezte.
Ám hiba volna ennek a határnak a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanunk. Hiszen, mint Sarton rámutat, a helyzet zavaros volt.

"Ázsia és Európa konfliktusának jelentőségét nehéz volna eltúlozni; a világtörténelem legsúlyosabb és legtartósabb konfliktusai közé tartozik; a görögök végső győzelme megszabta a jövőt… csakhogy Ázsia és Európa vagy Kelet és Nyugat konfliktusának nevezni első pillantásra jogosnak látszik ugyan, valójában mégis félrevezető. Sok görög már nemzedékek óta Ázsiában vagy Egyiptomban élt, ezzel szemben Perzsia tengeri szövetségesei, a föníciaiak szétszóródtak a Földközi-tenger vidékén, és nyugat felől fenyegethették a görögöket. Nem nevezhető az árják és a szemiták konfliktusának sem, hisz a perzsák épp olyan árják voltak, mint a legárjább görögök…"(34)

Mindez tökéletesen igaz. A konfliktus nem volt éppenséggel Ázsia és Európa konfliktusa, de alkalmas volt annak az eldöntésére, hogy lesz-e Európa egyáltalán. A küzdelem részletei minket csak annyiban érdekelnek, amelyben az ellenfelek közti különbségeket érzékeltetik. Beérhetjük azzal, hogy Dareiosz létrehozta a haditámaszpontot Milétosznál és hamarosan megindította az első támadást. A Mardoniosz parancsnoksága alatt álló sereg hajón átkelt a Helleszpontoszon és szárazföldön menetelt a célterületek, többek között Athén felé. Makedóniát meghódították, de a kísérő flotta hajótörést szenvedett az Athosz-hegy szirtjein. Így Mardoniosz visszavonult Kis-Ázsiába és helyét új tábornokok vették át, Datisz és Artaphernész. Ők Kr. e. 490-ben új, nagyobb flottát állítottak, behajózták a sereget és egyenesen az Égei-tenger felé vitorláztak. Kifosztották Eritreát, aztán Attika felé tartottak és Athén közelében, Marathonnál szálltak partra. Csak a sereg egy részét tették a szárazföldre, melyet az athéniek súlyos veszteségek árán legyőztek. Dareiosz azonnal megkezdte az előkészületeket az új hadjáratra, de a marathoni hírek nyomán Egyiptomban lázadás tört ki, amely még a király halálakor is tartott. Fia és utóda, Xerxész először az egyiptomiakkal bánt el, azután folytatta a hadjáratot Görögország ellen. "Hidat akarok verni a Hellészpontoszon, hogy Európán keresztül Hellasz ellen vonulhassak" - szólt Xerxész (ha hihetünk Hérodotosznak), további céljairól pedig így beszélt:

"…Perzsia határait Zeusz égboltjáig terjesztjük ki, mert nem fog a nap olyan országot látni, amely határos volna a miénkkel, hanem ha én végigvonultam veletek egész Európán, az összes országot egyetlen birodalommá egyesítem. Úgy tudom, ha megsemmisítjük azokat, akikről beszéltem [Athént és Spártát], nem marad egyetlen város és egyetlen emberi törzs sem, amely képes lenne szembeszállni velünk."(35)

A perzsa uralkodók már nem érték be azzal, hogy kiterjesztik a kereskedelmi hálózatukat. Görögország meghódítása hatalmi kérdés lett. Hogyan lehetett volna egyben tartani a birodalom többi részét, ha kiderül, hogy Xerxész beletörődik a vereségbe? "Nekünk perzsáknak megvan a saját életformánk" mondta a király, és ebben nem volt helye a megbékülésnek. Kr. e. 480-ban hatalmas sereget állított, és maga vezette át a Hellészpontoszon; a szoroson pontonhídon keltek át - a második kísérlet során - és megint a szárazföldön nyomultak előre Thrákián és Makedónián keresztül. Xerxész nagy nehézségek árán bevette a Thermopülai-szorost és elfoglalta a kihalt Athént. De flottája vereséget szenvedett Szalamisznál, így a király visszatért Ázsiába. Egy évvel később (Kr. e. 479) a perzsák súlyos vereséget szenvedtek Plataiainál. Csak Kr. e. 467-ben merészkedtek be ismét az Égei-tenger vidékére, és flottájuk ismét vereséget szenvedett. Ezután alaposan lecsökkent a perzsa fenyegetés. A kezdeményezés most már a görögök kezében volt.
Ázsia és Európa kapcsolata szempontjából ennek a konfliktusnak a legfontosabb tényezője a perzsa sereg összetétele volt. A perzsák, médek, és közvetlen szövetségeseik mellett akadtak benne szüriai, baktriai, indiai, párthiai, arábiai, etiópiai, líbüai, phrürigiai, lüdiai és thrákiai egységek is. Ez a hadsereg teljes egészében képviselte Ázsiát, és további csapatokkal egészült ki mindenütt, ahol Xerxész elvonult. Erőssége a lovasság volt, amelynek nem nyílt lehetősége megfelelő terepen harcolni. Gyengesége pedig az, hogy a gyalogság - a perzsa, méd és lüdiai hadosztályoktól eltekintve - nem viselt sisakot. A könnyű fegyverzetű íjászok és lándzsások tömegeinek felszerelése nem sokat ért a görög gyalogsággal szemben. "Az indek gyapotruhában jártak, s nádból készült íjak és vashegyű nyilak alkották a fegyverzetüket." A jól felfegyverzettek közül sokan nem voltak megbízhatók. Themisztoklész az isteneknek tulajdonította a perzsa vereséget, "akik megirigyelték, hogy egy ember istentelen gőgjében egyszerre akar Ázsia és Európa királya lenni." Hérodotosz prózaibban azt mondja, hogy a perzsák Plataiainál "elsősorban azért szenvedtek vereséget, mert a ruhájuk fölött nem viseltek páncélt: könnyű fegyverzetben szálltak szembe a lakedaimóni nehézfegyverzetűekkel." A tengeri csatáról pedig helyesen állapítja meg, hogy "a barbárok rendje felbomlott, nem volt semmi haditervük, sorsuk tehát törvényszerűen alakult úgy, ahogy alakult." Ami a föníciaiakat illeti, moráljuknak nem használhatott a perzsák viselkedése velük szemben. Jó hajósok voltak és a görögök esküdt ellenségei. "A hajóhad erősségét - írja Hérodotosz - a phoinikiaiak jelentették."(36) De bizonyos jelek arra utalnak, hogy a perzsák még kevesebbre becsülték őket, mint a görögök.
Az a történet járja, hogy Xerxész sátra a görögök kezére került a plataiai csata után. Pauszaniasz megparancsolta a foglyul ejtett szolgáknak, hogy főzzenek neki olyan lakomát, amilyet egy perzsa fővezér elvárna. Azok káprázatosan megterítették az arannyal és ezüsttel díszített asztalokat. Pauszaniasz ekkor a tréfa kedvéért megparancsolta saját szolgáinak, hogy készítsenek mindennapi spártai vacsorát.

"Azok is elkészültek, s a két lakoma merőben más volt. Pauszaniasz nevetni kezdett, magához hívatta a hellének vezéreit, s amikor megjelentek, így szólt hozzájuk: "Hellén férfiak! Azért hívattalak benneteket, hogy megmutassam nektek, milyen ostoba a médek uralkodója: dúskál minden földi jóban, mégis idejött hozzánk, hogy elvegye tőlünk a mi szegényes javainkat!"(37)


5. A hellének


A perzsák és görögök háborújának fordulópontja nyilvánvalóan nem Szalamisz volt, hanem Thermopülai. Ott, a szorosnál próbálta feltartóztatni Leonidasz a teljes perzsa hadsereget. Sokezer spártai és theszpiai katonája szinte az utolsó szálig odaveszett, s egy halhatatlan legenda, meg alaposan legyengült ellenség maradt utánuk.

Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
(Ponori-Thewrewk Emil fordítása)

Az ázsiai csapatok olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy harci szellemük drámaian megrendült és többé helyre sem állt. A perzsa katonák nem láttak esélyt a győzelemre a náluk jobban felfegyverzett, és (a jelek szerint) halálra szánt katonák ellen. De az igazi különbség nem a küzdőképességben, hanem a puszta számokban rejlett. Hérodotosz szerint az ázsiai haderő létszáma 2 641 610 katona és tengerész volt, és ugyanennyien követték a táborban, vagyis összesen 5 283 320 katona vett részt az ütközetekben. Akárhogy is vélekedjünk ezekről a számokról, Xerxésznek nyilvánvalóan óriási hadereje volt. Még ha tizedére csökkentjük a történész becslését, akkor is 500 000 ember sorakozott fel a maroknyinál nem nagyobb görög egységekkel szemben. A görög jellem kulcsát éppen ezek a viszonylag kis számok jelentik. Olyan kevesen voltak, hogy individualisták lehettek. És nem ok nélkül hangsúlyozták a különbséget önmaguk és ellenfeleik között. Mások akartak lenni, mint a föníciaiak és a perzsák, a szárazföldi népek, általában az ázsiaiak, a keletiek.
De miben különböztek tőlük? Három alapvető jellemvonásban, melyek mind földrajzi környezetükben gyökereztek: viszonylag kevesen voltak és nem is akartak sokasodni; viszonylag szegények voltak és rossz szemmel nézték a hivalkodó gazdagságot; viszonylag keveset foglalkoztak a túlvilággal és sokkal többet azzal, amelyet ismertek. Nézzük először a számukat. Szigeteken és hegyek közé zárt völgyekben éltek, így egy-egy adott területen csak bizonyos számú népességnek volt helye. Ezért születésszabályozással korlátozták a népességet, s a nem kívánt csecsemőket, főképp a lányokat és azokat, akiket egészségtelennek vagy nyomoréknak tartottak, "kitették". Vagy megkezdődött a kivándorlás, ha a népesség a kelleténél jobban megnövekedett. Az ideális állam leírásakor Platón megszabja a polgárok számát: 5040, sem több, sem kevesebb. Más görög gondolkodókkal együtt ő is elutasítja a sivatag magányát és a síkság nyüzsgő millióit egyaránt. Jobban kedvelik a társadalmi szempontból kívánatos méretű, megállapodott közösséget, amelyben megtalálja a helyét az egyén (nem pedig a család vagy a klán). Az egyént a zsidó Ézsaiás semmivé zsugorította Isten színe előtt. Gautama egybe akarja olvasztani az Istennel. Konfuciusz a család részének tekinti. A görögök célja az egyéni tökéletesedés volt, isteneik sem többek tökéletesített embereknél. Mivel így gondolkoztak a népesség számáról, nem tekintették érdemnek a nagy családot, bűnnek a gyerektelenséget és különösebb furcsaságnak a nőtlenséget. Csak egy (néha mellőzött) feleséget tartottak, vagyis a jelek szerint többre becsülték a szépséget a nemiségnél. Kevesen voltak, tehát magas szintű intelligenciát, fizikumot és műveltséget igénylő kormányformákkal is kísérletezhettek. A nevelés során az egyén olyan figyelemben részesült, amilyenre a nagy család nem ad lehetőséget.
Viszonylag kevesen voltak és viszonylag szegények is. A rabszolgák fényűzést jelentettek és megkönnyítették az életüket, egyébként azonban elég szűkös megélhetést kapartak össze sovány földjükön. Ha az ember javítani nem tud hátrányos helyzetén, hát dicsekszik vele; a görögök is erényt kovácsoltak az igénytelenségből, akár a skótok. Kultuszt űztek az egyszerűségből, ahogy önmegtartóztató természetével dicsekszik, akinek nem telik borra. A gazdagság nem volt gyakori köztük, nem is csodálták különösebben. Hellásznak tehát sikerült olyan embereket kinevelnie, akik nem kényszerből, hanem szabad akaratból éltek egyszerű ételeken és egyszerű lakásokban, s hordtak egyszerű ruhákat. Ám egyszerűségük nem volt aszketizmus. Nemigen hallunk arról, hogy egy görög szétosztotta mindenét és elment koldulni, mint némelyik indiai brahmin. Nemigen hallunk böjtről vagy elmélkedésről, és mértéktelenségből származó betegségekről sem. De kaptunk egy új szót a klasszikus kor görögjeitől: spártai. A kifejezés egyszerű és szűkös étrendet, kemény ágyat, nehéz fizikai körülményeket jelent, a fáradság, kényelmetlenség és fájdalom sztoikus elviselését; méghozzá nem szükségből, nem is vallási rajongásból, hanem pusztán önbecsülésből.
Végül hogyan gondolkoztak a görögök a vallásról? Valamelyest vallásosnak kellett lenniük, hiszen templomaikat építették meg a legnagyobb gonddal. A síroknak, sírköveknek és temetkezési szokásoknak már kevesebb figyelmet szenteltek, nem is hoztak létre az egyiptomiakhoz fogható monumentális építményeket. A kis államokban nincsenek távoli, istenített uralkodók, így rendszerint hiányzik az államilag támogatott kultusz vakhite is. A hellászi papságnak a jelek szerint nem volt különösebb hatalma, talán mert nem sajátíthatták ki a tudományt, költészetet, zenét vagy képzőművészetet. A görögök közönye a vallás iránt gyöngítette, bár nem törölte el a királyság náluk ismert formáját. Királyaiknak csak jelentéktelen vallási funkciókat hagytak meg. Így nem volt istenített uralkodójuk, aki előtt a porban kell csúszni; nemességük pedig, bár kétségkívül istenektől és hősöktől származott, csak bizonytalan tekintélyt élvezett. Következésképp nem alakultak ki náluk bonyolult szertartások és illemszabályok: nyíltan és egyenesen szóltak egymáshoz. Az athéniek modora közvetlen volt, és a szűkszavú spártaiakról maradt ránk a "lakonikus" szó, amely jól jellemzi kedvelt kifejezésmódjukat. S amint Pauszaniasz történetéből tudjuk, nem ok nélkül hangsúlyozták egyedülálló sajátosságaikat és emelték ki "európai" vagy "hellén" tulajdonságaikat. Amikor Hérodotosz azt mondja az egyiptomiakról, hogy "sokkal erősebben vallásosak, mint bármely más nép"(38), vagy a babiloniakról, hogy "hajukat hosszúra növesztik, és szalagokkal fűzik át, s egész testüket illatszerekkel kenik"(39), az ellentétet hangsúlyozza a hellének és a többiek között. A görögök talán különböznek egymástól, de még jobban különböznek mindenki mástól.
Ha a görögök mértékletesek voltak a népesség számát illetően, a gazdagságban és a vallásban, elmondható róluk, hogy jellemük alapja a mértékletesség volt. De jobb, ha "arányról" beszélünk. Idegenkedtek az aszkétizmus vagy fényűzés szélsőségeitől, szívesebben választották a középutat. Az arány a részek és az egész viszonya. A görögök fedezték fel, hogy egy tárgy hosszának egyenlőtlen felosztása bizonyos arányt hozhat létre a részek között: nevezetesen a ngyök 5-1 : 2 aranymértékét. Szemükben az arányosság volt a szépség, a viselkedés és a tudás titka.
Egyetlen más nép sem látta ilyen szépnek az arányos testet; amely nem túl magas (mint az óriásoké), és nem túl alacsony (mint a törpéké); nem túl kövér (mint a szokásos Buddha ábrázolásoké); és nem túl sovány (mint a csont és bőr hindu aszkétáé); nem túl izmos (mint a mai testépítők bicepsze); és nem túl gyenge (mint a kínai nők hajdan csodált zsugorított lába). Csak a fiatalsághoz, egészséghez és jó erőnléthez társuló arányos testalkatot csodálták. Elkerülhetetlenül kialakultak körükben a homoszexuális hajlamok, s a jelek szerint más népek is utánozták őket a pederasztiában. Meztelen atlétáiknak - a nőknek is - magas kitüntetéseket adományoztak, és szobraikban megörökítették mindazt, amit a legjobban csodáltak. Mindvégig a ruhátlan emberi alak ábrázolását tartották a legmagasabb rendű művészetnek.
Ez az arányérzék érvényesült építészetükben is. Kőből vagy (bőségesen rendelkezésre álló) márványból épült, egyszerű, aprólékos díszítmények nélküli templomaik kialakításánál a hatást a részek szigorú arányaitól várták. Nem akartak égbe nyúló házakat emelni, mint az Empire State Building, vagy óriási kiterjedésű épületet, mint a Pentagon építői. Csak arányosságra törekedtek, melyet pontosan kiszámított eszközökkel értek el. Ez az arányérzék modorukból sem hiányzott. Nyilván udvariasak voltak, hiszen a fogalom tőlük származik, de soha nem alázatosak. Ázsiai mértékkel mérve beszédmódjuk nyersnek, kurtának és otrombának minősült. Római kifejezéssel élve "civilek", vagyis udvariasak voltak, de nem ünnepélyesek. A műveltségről is másképp gondolkoztak, mint a többi nép. Tudományukat nem zárták semmiféle ősi nyelv ereklyetartójába, és nem tekintették egyetlen különlegesen képzett osztály monopóliumának. Elsajátítása nem számított különösebben nehéz feladatnak, mint Kínában.
A költészeti, drámai vagy zenei ismeretekre bárki szert tehetett, és ritka volt a szakbarbár művelt ember. Nem látták be, miért ne lehetne valaki kereskedő, katona, tudós, atléta és költő egyszemélyben. Itt is az arányérzék dolgozott bennük: semmilyen téren nem kedvelték a misztériumokat. A görög filozófus vagy matematikus rendszerint készségesen beavatott a tudományába bárkit, aki meghallgatta. Semmi fojtott suttogás, titoktartási eskü. Őszintén tisztelték a tudást, de nem voltak olyan megszállott rajongói, hogy titokzatossággal övezzék.
A görög arányérzékkel együtt járt a görög humorérzék. Csíráit már az Iliászban fölfedezhettük, Periklész idejére kibontakozott, és Arisztophanész (sz. kb. Kr.e. 428-ban, megh. Kr. u. 338 után) politikai, társadalmi és irodalmi szatírát ötvöző műveiben ért tetőfokára. Abban különbözött a keleti humortól, hogy mindig szoros kapcsolatban állt saját kora intézményeivel, embereivel és eseményeivel. Alapjában kevés humorforrás van a világon, és az is mind besorolható a következő csoportokba: a fizikai vagy erkölcsi fogyatékosságból - vakságból, részegségből vagy gyávaságból - eredő kellemetlenségek; a remények és a valóság kontrasztja; a nemiség; és nyelvben rejlő humorlehetőségek. Mélyebb értelemben azonban mind a négy esetben ugyanarról van szó. Egyetlen téma variációi: hogy ami van, egészen más, mint aminek lennie kellene. Ezért jutottak a görögök vezető szerephez a humor területén hihetetlen arányérzékükkel. Időnként még az ügyintézésüket is befolyásolta. Amikor Pauszaniasz zsákmányul ejtette Xerxész sátrát, bútorát és kíséretét, többféleképpen viselkedhetett volna. Megölhette volna a szolgákat. Leltárt készíthetett volna a zsákmányról. Szónoklatot mondhatott volna a fényűzés ártalmairól. Idézhette volna Küroszt, aki szerint "az elpuhult országok elpuhult férfiakat nevelnek". Összehordhatott volna számtalan közhelyet. Ő azonban észrevette a helyzet humorát, és tisztjei figyelmét is felhívta rá. "Nézzétek ezeket a fickókat: dúskálnak a fényűzésben, úgy agyonzabálják magukat, majd megpukkadnak, mégis le kell rohanniuk Hellászt - minek? Hogy megkaparintsák a mi betevő falatunkat!" Talán Pauszaniusz sem mindig értette a tréfát - az igazat megvallva tudjuk, hogy nem. Nem is bizonyult különösebben lojális hazafinak. De ha nem lett volna görög, valószínűleg egyáltalán nem veszi észre a helyzet humorát.
Összefoglalva az eddig felsorolt különbségeket megállapíthatjuk, hogy a Periklész-korabeli görög egy föníciait, indiait vagy perzsát egészen másfajta embernek tekinthetett - úgy láthatta, egymáshoz sok tekintetben hasonlítanak, de tőle különböznek. Ami az ázsiaiak megjelenését illeti, úgy vélhette, túlságosan nagy gondot fordítanak az öltözékükre és a cicomára. Városaikat túlzsúfoltnak tarthatta, ahol az egyén elvész a tömegben. A gazdagokat kövérnek, szegény szomszédaikat soványnak találhatta. A nőket észre se nagyon vehette, hiszen alakjukat eltakarták ugyan, de aligha voltak kisportoltak. Azt tapasztalhatta, hogy az ázsiaiak semmi áron nem ülnének egy asztalhoz egy göröggel, mert félnek a tisztátalanságtól. A tudósok beszédét szertartásosnak, saját tudományágukat illetően ködösítőnek érezhette. A legtöbb ázsiai templomot pedig, bármilyen hatalmas és lenyűgöző volt, aránytalannak és túlságosan díszesnek láthatta. És vajon mit gondolhatott az ázsiai a görögről? Úgy vélhette, rosszul táplált és szegényes, tehát nyilván nincstelen, ezen kívül vallástalan és tiszteletlen, vagyis lényegében tudatlan. A görög modort ellenszenvesnek találhatta. Hiszen az alsórendű perzsa arcra borult
a magasabb rangúak előtt. Ezek a görögök meg egyszerűen azt mondták: "Jónapot, Euthüphro!" vagy "Jó napot, Glaukon", és senki iránt nem mutattak tiszteletet. Ráadásul örökösen olyasmi felől kérdezősködtek, ami egyáltalán nem tartozott rájuk, fitogtatták hitvány tudásukat és kétségbe vonták az elfogadott szokásokat és hiedelmeket. Végül arra a következtetésre juthatott, hogy a görög felületes szószátyár, akiben nyoma sincs az élet szépségei és titkai iránti tiszteletnek.
Hérodotosz, amikor számba veszi a perzsák és görögök közti különbségeket, az előbbiről ezt mondja: "A legkisebb becsülete a tőlük legtávolabb lakóknak van, mert meggyőződésük, hogy ők maguk a legkiválóbb emberek, s a többiek az említett sorrendben részesülnek az erény adományában, ennélfogva a tőlük legtávolabb lakók a leghitványabbak."(40) De hozzáteszi: "A perzsák minden más népnél hamarabb veszik át az idegen szokásokat." Plataiai után egyre kevésbé voltak biztosak a saját felsőbbrendűségükben, és még szívesebben vették át az idegen szokásokat. Xerxészt Kr. e. 465-ben meggyilkolták, és fia, I. Artaxerxész elveszítette az uralmat az ión városok fölött. II. Dareiosz szerezte vissza őket, aki alaposan kihasználta Athén és Spárta versengését. Ám II. Artaxerxész trónra lépése után lázadás tört ki fivére, Kürosz vezetésével, aki behívott egy tízezer görög zsoldosból álló sereget. Kürosz elesett Babilóniában a kunaxai csatában (Kr. e. 401), s a görögök magukra maradtak az idegen földön. Xenophón vezetésével kiverekedték magukat. A történet először is a görög gyalogság elismert fölényét bizonyítja. Kürosz behívta őket és számított rájuk, mint akiknél jobb katonákat keresve sem találhat. Halála után a görögöket üldözőbe vette a perzsa tábornok, Tiszaphernész, de nem tudta megfélemlíteni őket. Tisztes visszavonulást hajtottak végre, csak az okozott gondot nekik, hogy nem volt lovasságuk. Xenophón bátorításul emlékeztette a katonákat, hogyan verték meg a perzsákat korábban:

"…hogyan is félhetnétek tőlük most, amikor már bebizonyosodott, hogy számbeli fölényük ellenére sem tudják állni támadástokat. És azt se higgyétek, hogy helyzetünk rosszabb lett, mivel Kürosznak régebben mellettünk álló csapatai elpártoltak tőlünk. Hiszen ők hitványabbak még azoknál is, akik vereséget szenvedtek tőlünk; legalábbis bennünket cserbenhagyva megfutottak előlük. Inkább lássuk az ellenség oldalán azokat, akik a futást szívesen kezdik, mint a mi sorainkban. És ha valaki esetleg azon aggódna közületek, hogy nekünk nincsenek lovasaink, az ellenségnek pedig sok van, gondolja meg: tízezer lovas tulajdonképpen tízezer ember. Hiszen lóharapástól és rúgástól még senki nem vesztette életét a csatában, mert ami a harcban történik, azt a férfiak csinálják. És vajon nem vagyunk-e mi sokkal biztosabb talajon, mint a lovasok? Hiszen ők lovuktól függenek, és nemcsak tőlünk rettegnek, hanem attól is, hogy leeshetnek, mi viszont biztosan állunk a földön, és sokkal erősebben sújtunk le a szembejövőkre, és könnyebben eltaláljuk, akit akarunk. Csak egyetlen dologban van előnyük a lovasoknak velünk szemben: nagyobb biztonságban menekülhetnek, mint mi."(41)
Jellegzetes görög érvelés, a józan észre apellál. Ugyanebben a helyzetben a zsidók másképp reagáltak: "Mikor hadba mégy ellenséged ellen, és látsz lovakat, szekereket, náladnál nagyobb számú népet: ne félj tőlük." Így kezdődik a Zsidó Hadviselési Törvény (Mózes V., 20.), amelyben a következő feladat a papra hárul. Neki kell biztosítania a katonákat, hogy "az Úr, a ti Istenetek veletek megy, hogy harcoljon érettetek a ti ellenségeitekkel, hogy megtartson titeket." Hasonló szerep hárult az indiai bráhminra. A Tízezernek viszont azt mondták, hogy ellenségeik náluk rosszabb katonák. Ez nem egészen felelt meg a valóságnak, és Xenophón végül rögtönzött egy lovasosztagot, amely igen hasznosnak bizonyult. De az igaz, hogy a perzsák nem tudtak elbánni a görög falanxszal, és hogy, pusztán lovas íjászokból álló lovasságuk legfeljebb fárasztani tudta az ellenséget. Ráadásul a perzsák mindig legalább hat mérföldnyire a görögöktől ütötték fel a táborukat, mert éjszakai rajtaütéstől tartottak, amelynek során nem vehették volna hasznát a lovasságnak. Az Anabaszisz egész története a görögök erkölcsi fölényét bizonyítja. Ők harcoltak perzsa földön. Ők uraltak minden hadműveletet. És ők vonultak vissza rendezett sorokban végül, érintetlenül megőrzött csatarendben. A perzsa birodalom és vele együtt a Kelet hatalma már hanyatlófélben volt.
Ebben az időszakban, Kr. e. 400 után kezdődött meg a görög és európai terjeszkedés. Az emberi történelem visszatérő témájának illusztrációjaként a görögök védekezésből támadásba mentek át. Egy ideig minden energiájukat országuk védelmére összpontosították. Egységük kizárólag a perzsák közös gyűlöletén alapult és a közös ellenszenven a Kelet iránt. Mint Hogarth rámutat:

"… a visszavonuló Perzsia olyan világba vonta be üldözőjét, amely valószínűleg színét se látta volna még évszázadokig, ha a perzsák be nem hatolnak Európába.
Ráadásul azzal, hogy a győztes ellenféllel szemben már egészen másképp viselkedtek - bár ez nem vált feltétlenül szégyenükre - még önhittebbé tették a görögöket és tudatosították bennük Perzsia gyöngeségét. A perzsák mindig is híresek voltak intelligenciájukról és rugalmasságukról, s fennhéjázó megvetésük most igen hamar átcsapott a görögök mértéktelen csodálatába. Mindent elkövettek, hogy a hellén államférfiakat és tudósokat bevonják saját társadalmukba, és a hellén katonák és matrózok ügyességét saját hasznukra fordítsák. A nyugati szatrapák nemsokára szívélyes kapcsolatokat ápoltak az ión városokkal, vendégszeretően fogadták a neves görögöket és igyekeztek magukévá tenni a görög politikai és vallási előítéleteket. Nyilván sikerrel jártak, és ezzel akaratlanul előkészítették a katasztrófát… öngyilkosság volt ez a magatartás a görögökkel szemben. Felmagasztalta az európai szellemet, Ázsiát pedig megfosztotta cselekvőkészségétől és önbizalmától."(42)

Mindez megfelel az igazságnak, de hiba volna az egyéneket kárhoztatni a hibás politikáért. A nyugati terjeszkedés ennél szélesebb körű jelenség volt. A perzsák visszavonulása könnyített a görögök helyzetén és felszabadította energiájukat meg becsvágyukat. Egyúttal megteremtette a hatalmi vákuumot is, amely beszippantotta a görögöket. És az ázsaiak európai rohamát követő európai támadás Ázsia ellen nem szorítkozott katonai térre. Semmi kétség, katonai vonatkozása is akadt. Amikor Artaxerxész Kr. e. 380-ban görög zsoldosokkal próbálta meg visszaszerezni Egyiptomot, a másik oldalon is görög zsoldosokat talált. Agészilaosz spártai király 397-ben és 398-ban behatolt Kis-Ázsiába, és bebizonyította, hogy érdemes fontolóra venni a szúszai bevonulást. A görögök valójában már behatoltak Ázsiába, hívásra vagy fegyveres erővel. De eszméik túltettek a kardokon, gyorsabban és messzebbre jutottak. Föníciában például már az 5-4 században érezhető volt a görög művészet hatása, és a hazai stílus kipusztulásához vezetett. Perzsiában is érvényesült ez a befolyás, főképp a szobrászatban. "Ázsia Európa rabszolgája" - állapította meg Euripidész. Hogy ez a növekvő befolyás tényleges hódítássá alakuljon át, annak két feltétele volt: lemondani a demokráciáról és javítani a lóállományon. Döntő eredményt csak erős vezetéssel és jó lovassággal lehetett elérni. A görög falanx és a perzsa lovasság egyesítése révén kiegyensúlyozott haderőt kellett kialakítani különböző fegyvernemekből. Erre csak Makedóniában nyílt lehetőség. Európában átvette a vezető szerepet a részben görögös kultúrájú Makedónia, mely egy időben perzsa tartomány volt, azután királyság lett, és bőven kínált legelőt a lovaknak meg síkságot manőverezéshez.
A korábbi időszakok kelet-nyugati kapcsolatainak alakulásával összefüggésben lehetnek bizonyos történelmi kételyeink, a Makedónia felemelkedésével kezdődő folyamatról azonban bőséges információ áll rendelkezésünkre. Ettől az időszaktól kezdve tisztább és pontosabb képet alkothatunk a haladás nagy mozdonyáról, a Kelet és Nyugat váltakozó fölemelkedéséről, a dugattyúról, melyet a hanyatlás és terjeszkedés hajt. És a nyugati terjeszkedésnek ez a makedón vezetés alatt végbement új szakasza kitűnő illusztrációval szolgál témánkra. A Hellászra nehezedő perzsa nyomás a korábbi görög terjeszkedést követte, és azért kerülhetett rá sor, mert a görögök elvesztették lendületüket és hanyatlásnak indultak. Válaszul a perzsa fenyegetésre a hellének, bár átvettek valamennyit a perzsa hagyományokból, egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek saját életformájuk megkülönböztető jegyeire. Rendkívüli tisztelettel adóztak Homérosz műveinek. Vajon miért? Azért, mert Homérosz énekelte meg az utolsó korszakot, amikor Európa uralkodott Ázsia fölött, amikor az akhájok legyőzték Tróját, amikor a kelet-nyugati kereskedelmi utat nagyrészt a görögök ellenőrizték. A hellenisztikus kor görögjei úgy hivatkoztak Homéroszra, mint a későbbi európaiak Róma történelmére. Ám a puszta lázadás az ázsiai életmód ellen kudarcot vallott volna, ha vezetői nem veszik át - bár erről nem nagyon beszéltek - a perzsa hagyomány bizonyos elemeit. Ezenkívül néhány görög eszmény már nem volt tartható. Először is a demokrácia. Az athéniak demokratikus intézményei a hanyatlás idején jöttek létre. Arra szolgáltak, hogy egyesítsék a görögöket Perzsia ellen a szabadság ügyének védelmében. Ennek a szigorúan védelmi célnak (többé kevésbé) megfeleltek az athéni politikai elvek. Amikor azonban eljött az európai fölény ideje, a demokráciának bealkonyult. A görögök, akik a tisztjeiket maguk választották, kiverekedhették magukat a hanyatló perzsa birodalomból. De ha vissza is akarták verekedni magukat, alaposan át kellett szerveződniük. A perzsa lovastechnika mellett át kellett venniük a perzsák monarchisztikus hagyományát is.
Csakhogy a makedónok nem pusztán egyesítették mindazt, ami a görög és perzsa hagyományból eredményesnek bizonyult. Ki is egészítették egy új tényezővel: a valódi lovaskatonával, aki egészen más, mint a lovon ülő íjász.

"…A II. Philipposz (Kr. e. 359- 336) előtti időkben a makedón haderő a jelek szerint a thesszáliaihoz hasonlóan az ország tehetős földbirtokosaiból alakult, jól felfegyverzett, kiváló lovascsapatokból és hihetetlen számú, számú pajzzsal felszerelt katonából állt. De amíg Philipposz ki nem alakította híres falanxát az Epamidondusztól származó thébai mintára, a makedón gyalogság alig volt több egy pásztorokból és földművelőkből álló csőcseléknél. Philipposz nemcsak a világ addigi legjobb
- csaknem hat és fél méteres lándzsával, a szarisszával felfegyverzett - gyalogságát hozta létre vasfegyelemmel ebből a nyersanyagból, hanem a lovasságára is nagy gondot fordított, és főképp ennek a hadseregnek köszönhette, hogy uralmat szerzett az autonóm görög városállamok meg az illírek és thrákok fölött. Amikor a trónra került, nagy figyelmet szentelt mindennek, ami a lovakhoz és a lóversenyekhez tartozott. Szekereket és hátaslovakat küldött az olümpiai versenyekre."(43)

A fejlődés szakaszai meglehetősen világosak. A tatár lovaktól származó ázsiai és európai sötétbarna és fehér lovak olyan kistermetűek voltak, hogy megülni nem lehetett őket csak kocsi elé befogni, amint az ókori világ irodalmából tudjuk. Az összehasonlíthatatlanul jobb és gyorsabb észak-afrikai paripákat, a gyakran keselylábú vagy csillagos homlokú líbiai pej lovakat már megülték, de csak kistermetű, könnyű fegyverzetű férfiak. Lassan kiderült, hogy a sötétbarna és a pej ló kereszteződése néha erős, gyors lovat eredményez, amely egy vértes katonát is elbír.
A lovaglást Kr. e. 632-ben vették fel az olimpiai játékok programjába. Nem sokkal később, Kr. e. 648-ban létrejött az afrikai görög gyarmat, Küréné, hogy innen jussanak a görögök líbiai lovakhoz. De az igazi lótenyésztéshez való legelők csak Thrákiában és Makedóniában voltak. Ott - és természetesen Perzsiában - tenyésztették az igazi harci méneket. A jövőt sejteti már az Anabaszisz, melyben arról olvasunk, hogy maga Xenophón is lovon ült, főképp a kurdisztáni menet során (III. könyv).

"Xenophón katonái mellett nyargalt, és lováról bátorította őket…
A sziküóni Szótéridész így szólt: "Nem vagyunk egyforma helyzetben, Xenophón. Te lovon ülsz, én pedig pajzsom súlya alatt görnyedek."
Xenophón, amikor ezt meghallotta, leszállt lováról, kilökte Szótéridészt a sorból, elvette pajzsát, és ment vele, amilyen gyorsan csak tudott. De éppen lovaspáncélja is rajta volt, tehát nagy teher nyomta… Szótéridészt meg addig ütötték, dobálták és szidalmazták társai, míg rá nem kényszerítették, hogy pajzsát viszszavéve meneteljen tovább."(44)

A perzsáknál nem kerülhetett volna sor erre az incidensre. Csakhogy ők már vértezetben ülték meg a lovat, bár a fegyverük még íj volt. Még soha senkit nem ölt meg ló a csatában, mondta Xenophón. Közeledett az idő, amikor ez már nem lesz igaz.


6. Nagy Sándor híre


Bizonyos tekintetben Nagy Sándor makedón királynak a mai napig nincs párja a világtörténelem uralkodói közt. Szinte föl sem tudjuk mérni a nagyságát. Róla is elmondhatta volna Auden, hogy "gigantikus teljesítménye árnyékában ütjük fel szánalmas sátrunkat". Nevezetes családból származott, Philipposz és Olümpiasz fia, a rettenthetetlen Polüklea unokaöccse és a "haditudományáról híres" hadvezér, Künane fivére volt. Nem született ízig-vérig görögnek - bár az olimpiai játékokon részt vehetett -, de három évig Arisztotelész mellett tanult. Mint S.C. Easton megállapítja:

"Sándorba tanítója olthatta bele a józan ész és egyensúly tiszteletét, a meggyőződést, hogy az értelem ura a testnek, az elfogulatlan tudásszeretetet és a kutató szellemet.(45)

Lehet, hogy így történt; Sándor talán sokat tanult abból is, amit Arisztotelész taníthatott neki. De a gyakorlati ügyekről jóval többet tudott nála; képzelőereje pedig kevesebb korlátot ismert. Nagy Sándor a különleges képességek és látomásos képzelet ötvözetének köszönhette lángelméjét.
Itt nincs helye életrajznak, vagy a katonai teljesítmény elemzésének. Híres csatalova, Bukephalosz hátán, a királyi nehézlovas század élén, mintegy 3000 főnyi lovasság és 18 000 főnyi gyalogság parancsnokaként végigsöpört Kis-Ázsián és Fönícián, először Milétoszt és Szardeiszt vette be, a hadjárat első szakaszának befejezéseként pedig Türoszt. Ezután a föníciaiaknak már nem volt földközi-tengeri támaszpontjuk, ahonnan hajóik veszélyeztethették volna a későbbi közlekedési vonalakat Makedónia és Ázsia között. Egy évvel később, a második fázisban Sándor elfoglalta Egyiptomot, ahol felszabadítóként fogadták, és Siwáig és Memphiszig vonult. Ezután megalapította az új várost, Alexandriát, melynek tervei szerint Türosz szerepét kellett átvennie. Ebben az időben szerzett új lovakat Líbiából - csak Kürénéből háromszázat. Dareiosz, aki egy évvel korábban Granikosznál és Isszosznál vereséget szenvedett, most újabb hatalmas sereget gyűjtött Perzsia védelmére. Sándor behatolt a birodalom szívébe (Kr. e. 331), harmadszor és utoljára is legyőzte Dareioszt Ninive mellett, aztán tovább haladt s elfoglalta Babilont, Szúszát és Perszepoliszt. A birodalom meglepő gyorsasággal omlott össze. Miután Dareioszt megölték a saját tisztjei, Sándor felvette a "Nagy Király" címet és késedelem nélkül uralma alá hajtotta a további tartományokat.
Ebben harmadik szakaszban özönlötték el csapatai Indiát. Perszepoliszból Sándor északnak vonult Ekbatana felé, azután a kereskedelmi út vonalán Baktriába, menet közben új városokat alapított (az egyiket a lováról nevezte el), és folytatta útját az Indus mentén Patalába. Közben győzelmes csatát vívott Hüdaszpesznél, így megszerezte a hatalmat Pandzsáb fölött. A beludzsisztáni sivatagokon át vezető rövidebb, de sokkal nehezebben járható úton jutottak vissza Szúszába. Nem sokkal később Sándor Babilonba ment, ahol harminchárom éves korában (Kr. e. 323-ban) elvitte a mocsárláz. Bámulatos pályafutása véget ért.
Mit is ért el Nagy Sándor? A korábbi perzsa birodalom egész területén elterjesztette a "hellenisztikus" kultúrát. A "hellenisztikus" jelző - a "helléntől" eltérően - csak erre a későbbi kulturális szakaszra vonatkozik, melynek során a fejlődés helyét átvette a terjeszkedés. A makedón kultúra az amerikaihoz hasonlóan egy idegen eredetű civilizáció elterjesztését jelentette. Más szóval, amint a görögök tanítók lettek, többé nem voltak felfedezők. A hellenisztikus világ kulturális öröksége kétségtelenül lenyűgöző, de a művészi alkotókészség legnagyobb teljesítményei ekkor már a múlt emlékei voltak. Rájuk most az a feladat hárult, hogy megosszák a világgal gazdag örökségüket, és Ázsia készen állt a befogadására. Amint láttuk, a görög eszmék messzire eljutottak a kereskedelmi úton, mielőtt Nagy Sándor előrenyomulása megkezdődött volna. Freya Stark mutat rá, hogy a törzsek, amelyeket Sándor Kis-Ázsiában leigázott, részben már hellenizálódtak. Ez a felismerés győzte meg őt a további lehetőségekről. Hogy ismét Freya Starkot idézzük "se előtte se utána egyetlen birodalomnak sem volt olyan nagy hatása, és csak a vallások tudták olyan gyökeresen és széles körben átformálni a gondolkodást, mint ahogy ő hellenizálta az ázsiai világot."(46) A történészek sokat vitatkoztak azon, milyen mélyrehatóan vagy felületesen alakította át a gondolkodást. De minket most nem ez érdekel. A mi szempontunkból sokkal fontosabb, hogy mit is vitt Ázsiába Sándor. Hisz ez a lényeg. Könnyű azt mondani: "Hellasz szellemét", csakhogy ez homályos kijelentés, és valószínűleg nem is igaz.
Ha a hellenisztikus eszmény megfogalmazható egyetlen szóban, az a humanizmus. Hiszen a görögök fedezték fel az embert.
Ralph Turner írja:

"A művészet uralkodó formája az emberi alak volt. A vallás elsősorban az emberi lélekkel foglalkozott. A filozófia az emberi értelemre támaszkodott. A tudományos gondolkodás, a történelemben először, a természet részének minősítette az embert.(47)

Eszményítettek mindent, ami természetes és arányos, elutasították a groteszket, nagy becsben tartották az emberi arányokat. Egy korábbi kutató, D. G. Hogarth így határozta meg személetmódjukat:

"A hellenizmus nemcsak politikai-társadalmi meggyőződés volt, hanem szellemi beállítottság is. Erre a beállítottságra jellemző volt az, amit humanizmusnak neveznek, a szót sajátos értelemben használva: az emberi dolgokra korlátozódó, de ezen a tartományon belül szabad intellektuális érdeklődés kifejezésére. Természetesen nem volt minden görög egyformán humanisztikus a szónak ebben az értelmében… De amikor Nagy Sándor elvitte a hellenizmust Ázsiába, még nagyjából megfelelt a tényeknek, hogy a civilizált hellének tömegei számára nem pusztán érdektelen volt, nem is létezett, amit az értelem az érzékelésből kiindulva fel nem foghatott. Ezenkívül semmi sem volt olyan szent előttük, hogy a kutató elme ne vethette volna alá próbának vagy vitathatta volna minden erejével, és következtetései nem függtek semmitől, csak a megismert tények logikájától. A gondolatmenetet végig kellett vinni, bármilyen eredményt hozott, és a következményekkel szembe kellett nézni, senki sem bújhatott valamiféle nem-intellektuális védőfal mögé. A gondolat és az eszmecsere korlátlan szabadsága az emberi dolgok teljes skáláját illetően; az ebből következő cselekvés korlátlan szabadsága, nehogy a közösség sérelmet szenvedjen - ez volt a tipikus hellén eszmény."(48)

Ezért az eszményért halt meg Szókratész, ezt vitte át a köztudatba Platón. Ám ennek ez az eszménynek az alapja az elszigetelt egyén volt, aki megszabadult a családi vagy törzsi kötelékektől. Ilyesfajta vitákat csak egyének folytathatnak, s a népesebb közösségekben csökken az egyéniség szerepe. A humanizmus tagadhatatlanul a hellenisztikus kor hitvallása volt, de nagyonis kézzelfogható formában öltött testet. Nagy Sándor a görög várost vitte el Ázsiába, piacterével, akropoliszával, tanácsházával, tornacsarnokával, stadionjával és színházával. Azonnal felvetődik a kérdés, hogy vajon miért volt újdonság a város. Már az ősi keletnek is voltak városai, épp ezekből nőtt ki a görög civilizáció: Memphisz, Heliopolisz, Babilon, Ninive és Szúsza. Olyan technológiai eredmények születtek bennük, amelyeket a görögök sem múltak fölül. Királyok, alkirályok és szatrapák kormányzási székhelyéül szolgáltak szilárd erődítményeikkel, virágzó gazdaságukkal, lenyűgöző épületeikkel. Csakhogy nem volt önálló, kormányzatuktól független életük. A hellenisztikus korszak görög városának lényege, hogy a nagyobb politikai szervezet keretei közt is megőrizte eredeti formáját - független városállam maradt. A kormányzás módszere akkor sem változott, amikor a vezetők már mindössze a városi tanács tagjai voltak. A város elevenen lüktetett, mint Birmingham vagy San Francisco, nem lett művi és szabályszerű, mint Canberra, Ottava vagy Washington. Élte a maga életét, akár ott tartózkodott a király, akár nem.
Az európai életforma példájaként Ázsiába telepített hellenisztikus városok élete az imént felsorolt intézmények körül forgott. Nézzük először a piacteret, az "agorát", amely nem is hasonlít az ázsiai "bazárhoz". Az ázsiai görög városok alaprajza kezdettől fogva sakktáblaszerű volt; ezt a megoldást a jelek szerint Milétoszban alkalmazták először, melyet földig leromboltak a perzsák, s amikor őket Kr. e. 479-ben leverték, új tervek szerint építettek fel a görögök. Hippodamosz milétoszi építész folytatta a munkát az Athén melletti Pireusz terveivel, és hasonló az alaprajza Rhódosznak, Halikarnasszosznak, Priénének és más városoknak is. Kínában sem volt ismeretlen ez a városszerkezet, Nankingnak például észak-déli tengelyű rácsszerkezete van, más városoknál a 11°-os vagy 13°-os hiba megfelel a Tang korszak-beli eltérésnek. A hellenisztikus városok azonban sajátos polgári jelleget mutatnak. Pontosan meghatározott piaci területük például nem valami bódékkal telezsúfolt sikátor, hanem a város társadalmi, gazdasági és politikai életének központja. Ahogy Kürosz mondta itt gyűltek egybe a görögök és hazudoztak egymásnak eskü alatt. Minden nap megjelentek itt, ez gyakorlati szempontból nélkülözhetetlen volt, hiszen semmi más módon nem értesülhettek volna a sokszor életbevágóan fontos hírekről. Akadtak a görög közt, akiknek nem volt kedvére a piactér henye, közönséges és pletykálkodó légköre, s a komoly ügyintézéshez külön hely kijelölését szorgalmazták. Ezért a "sztoát", a boltozatos árkádot néha fenntartották politikai és törvénykezési célokra. De akár az árusító bódék között, akár külön, mindig megvolt a hely, ahol találkozhattak, ahol a szónok elmondhatta beszédét;
a központ, ahol szájról szájra jártak a hírek és kialakult a közvélemény. A görögöknél számított a közvélemény.
A görög demokrácia alapjául szolgáló "agora" Nagy Sándor idején már nem létezett. Nemzeti méretekben már használhatatlannak bizonyult, de a helyi kormányzat még mindig támaszkodott rá. A görög város nem tudott kiterjedt térségeket irányítani, de a saját életét igen. Így kellett, hogy legyen fókusza, kiemelkedő látványossága, melyre a polgárok büszkén tekinthettek, az idegenek pedig remélhetőleg bámulattal. Ez volt az akropolisz, egy templomcsoport, amelyet lehetőség szerint magaslatra építettek. Később, mikor a vallás már csekély szerepet játszott az életükben, az akropoliszt néha elhagyták, de a templomok megmaradtak a görög arányérzék, rend- és szépségszeretet emlékműveinek. Soha nem szenteltek ennyi gondot semmi másnak. Ám a templomok mindig megőrizték az emberi arányokat, és az isteneket leszállították emberi szintre. Az életnagyságúnál nagyobb szobrok is ritkán voltak kolosszálisak, s az ábrázolt férfiaknak és nőknek csak fenséges nyugalma és tökéletes alakja volt isteni. Miután a görögök elvégezték az illő szertartásokat és kellő (vagy legalábbis tőlük telhető) hódolattal adóztak isteneiknek, a városatyák átvonulhattak komoly megbeszélésre a tanácskozásokra kialakított lépcsőzetes, félkör alakú helyiségbe, a tanácsházba.
A demokrácia soha nem volt a görög életforma elengedhetetlen része, a vita azonban igen. Vitatkozni látjuk őket Trója ostrománál és az Anabasziszban megint. Bármilyen kormányzat alatt éltek, mindig találtak időt a vitára. Ez részben a viszonylagos egyenlőség hagyományából adódott. Nem lehetett akkora különbség hírnevük és társadalmi rangjuk közt, hogy az egyik megalázkodjon, a másik meg ezoterikus felsőbbrendűséget élvezzen, és csak a kézzelfogható eredményekkel alátámasztott felsőbbrendűséget ismerték el - sportban, vitában, szépségben vagy háborúban. Az ékesszólás képességét például nagy becsben tartották. Bizonyos értelemben ez töltötte be az írói mesterség helyét, mert volt ugyan írásbeliségük - hála a föníciai ábécének -, de a klasszikus kor filozófiája és költészete nagyrészt még szóbeli volt. Az élőszó világában éltek, ez pedig aligha lett volna lehetséges, ha nincsenek nyilvános helyeik, ahol szónoki képességeiket gyakorolhatják. Xenophónnál Szókratész azt javasolja a szerény képességű jelölteknek, hogy a választásokon így próbáljanak szavazatokat szerezni:

"Athéni férfiak, én még soha senkitől semmit nem tanultam, ha szóban és tettben kiváló férfiú hírét vettem, meg sem kíséreltem találkozni vele, és nem fáradoztam azon, hogy tanítóra leljek a tudósok között. Épp ellenkezőleg, szüntelenül kerültem, hogy bárkitől is tanuljak, vagy ezt a látszatot keltsem. Mindazonáltal ajánlom, vegyétek fontolóra, ami sebtében eszembe jut."

Itt azon van a hangsúly, hogy a politikus elszalasztja társadalmi lehetőségeit - nem azon, hogy elmegy a jó könyvek mellett. Az irodalmat csak valamivel később fedezték fel.
A következő görög intézmény, amellyel számolnunk kell, a tornacsarnok: a meztelenség helye; a sportpálya, ahol a versenytársak nekivetkőztek. A görögök nemcsak ilyenkor voltak csupaszok. Kevés ruhát viseltek a lakomákon is, a szórakoztatók meg - a fuvolás fiúk, a táncos lányok és az akrobaták - semmit. Ebben a tekintetben a ión szokásokat másolták az etruszkok is, meztelen tornásznőikkel és alkalmi szerelmeskedésbe torkolló dáridóikkal. Charles Seltman állapítja meg:

"Mindebben az a legszomorúbb a moralistákra nézve, hogy a jelek szerint mindez az etruszkoknak mit sem ártott. Hatalmuk megmaradt és sokáig féltek tőlük a rómaiak, latinok és itáliai görögök egyaránt… Néró egy-egy dáridója alighanem sokkal szelídebb mulatság volt, mint egy toszkán lakoma…"(49)

Bár idővel a tornacsarnok jóval több lett egyszerű sportklubnál, eredeti nevéről nem szabad megfeledkeznünk. A görögök másképp gondolkoztak a meztelenségről, mint az ázsiaiak. Az egyiptomi vagy perzsa szobrászatban ruhátlanok csak a rabszolgák lehettek meg a rabok (a foglyul ejtett királyok is), és ez is megalázottságukat hangsúlyozta. Az uralkodóknak legalább rangjuk jelvényeit viselniük kellett. A perzsák díszes köntöst viseltek, és Hérodotosz ezzel a megjegyzéssel szakítja félbe Gügész történetét: "A lüdek körében ugyanis, mint általában a barbár népeknél, még egy férfi is rendkívüli szégyennek tartja, ha meztelenül látják."(50) A zsidóknál a meztelenség kezdettől fogva erkölcsi kérdésnek számított. A görögök azonban másképp gondolkodtak, aminek ékes bizonyítéka az a szobor, amely magát Nagy Sándort ruhátlanul ábrázolja, nincs rajta még az a fügefalevél sem, amelynek a későbbi erkölcs-csőszök olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak. Ha Nagy Sándor olyan volt és úgy viselkedett, mint egy görög isten - márpedig ehhez kétség sem fért - csodálói nem tartották volna érdemnek, ha ezt véka alá rejtik. Meg akarták örökíteni daliás külsejét, amilyennek a tornacsarnokban látták.
A tornacsarnokban a nézők nemcsak a sportról cseréltek eszmét, és beszélgetéseikből lassanként szabályos előadások meg viták alakultak ki. Athénban előbb három tornacsarnok - az Akadémia, a Líceum és a Künoszargész - nőtte ki magát valamiféle egyetemmé, később nyolcra nőtt a számuk. Másutt az iskola és a sportklub együttes feladatát látták el a tornacsarnokok. Európában is fontosak voltak, de Ázsiában még nagyobb jelentőségre tettek szert. Hiszen az emigráns görögöket az idegen földön a tornacsarnok tartotta össze. Számos kiegészítő szervezet és tevékenység központja lett, hellenisztikus nevelésben részesítette a fiatalokat és megakadályozta, hogy a felnőttek "olyanok legyenek, akár a bennszülöttek". Bár a tornacsarnokok hivatalos pártfogást élveztek, megmaradtak a tagok intellektuális, társadalmi és sportéletének központjául szolgáló magán vagy városi intézményeknek, élükön választott vezetőkkel (a "gimnaziárusokkal" vagy "kozmetákkal").
A tornacsarnokot kiegészítette a stadion, ami nagyjából azt jelentette akkor is, amit ma. A pálya mintegy száznyolcvan méter volt, és az ilyen távú futóverseny a legrégibb sportesemény, amelyen a legáhítottabb díjat lehetett megszerezni. Minden stadion pontos mása volt az olimpiainak, a pánhellén versenyek színhelyének. Az alapszintű pálya az építmény elenyésző hányadát tette ki, hiszen ülőhely kellett a többezer nézőnek, és megfelelő tér egész sor sporteseményhez, melyek közül a legtöbb napirenden van még ma is. A hellenisztikus kor végén megjelent a hivatásos sportoló, főképp birkózó vagy bokszoló, és népszerű hős lett. Bár akadhatnak körülötte visszaélések, a stadiont ma a legtöbben valószínűleg ártalmatlan intézménynek találják. De Nagy Sándor korának Alexandriájában sok vitát váltott ki; főképp a zsidók nézték rossz szemmel. S. Davis írja:

"A stadion Makkabeus idejétől a Gyalázatosság egyik legfőbb szimbólumának számított, a zsidóknak tilos volt közreműködniük még az építésében is. A rabbik merő bálványimádásnak minősítették a játékokban való részvételt, és a puszta jelenlétre is csak vonakodva adtak engedélyt.
Az ortodox zsidónak súlyos lelkiismereti aggályai lettek volna, ha olyan képzésben vesz részt, amilyet a görög Gymnasia kínált, ahol közszemlére tették a ruhátlan férfitestet, és valószínűleg imádattal vagy legalábbis elismeréssel adóztak a tornacsarnok isteneinek."(51)

Végül pedig a görög városhoz hozzá tartozott a színház. A rendszerint domboldalba vájt lépcsőzetes szabadtéri nézőtérről gyakran pompás kilátás nyílt a hegyekre vagy a tengerre. A színház teatronból, orkesztrából és proszcéniumból állt: az első a közönségnek, a második a kórusnak, a harmadik a dráma eseményeinek adott helyet. Legalább egy színházban, a szardíniaiban kitűnő erősítő rendszer működött. Sokféle drámát játszottak, a tragédiától a szatíráig és komédiáig. A nagy drámaírók művei közül néhány ma is műsoron van. De nagyrészük kétségtelenül feledésbe merült. Az ösztönzést, szórakozást és költészetet főképp a színház jelentette a görög közösségeknek. A drámákról sok szó esett köztük, megvitatták értelmüket és értéküket. A népesség központjai nem is számítottak városnak, ha nem volt színházuk. A görög színház különös jelentőségét a nagy gonddal megépített állandó helyszín adja. Ázsia egy részében is akadtak előbb-utóbb különböző színházféle látványosságok: akrobatamutatványok, zsonglőrködés vagy árnyjátékok - lakoma utáni szórakoztatásul. A kínaiaknál van színház és opera, de színészeik és színésznőik mindig a társadalmi ranglétra legaljára szorulnak. A japánok kétségtelenül komolyabban veszik a színházat. De a görögök előtt egyetlen nép sem tekintette társadalmi élete fontos részének, még kevésbé a város jellegzetes elemének. Ők viszont életformájuk létfontosságú tényezőjének tartották mindannyian.
Ezzel az intézményrendszerrel: az agora és sztoa, az akropolisz és a tanácsház, a tornacsarnok, a stadion és a színház együttesével a hellenisztikus kor ajándékozta meg a világot. Mindegyik létesítmény célja az volt, hogy kiemelje az egyént családjából és törzséből s bevonja a meghatározott tevékenységek köré szerveződő eleven társadalmi életbe. Az egyén egyre távolabb került a családi körtől vagy háremtől, hisz napja nagyrészét hozzá hasonló gondolkodású emberek - a politika, birkózás, versenyfutás, filozófia, zene, dráma vagy művészet iránt érdeklődő férfiak - körében töltötte. Csakhogy a görögökben mindennél erősebb volt az arányérzék. Aki elment otthonról, nem vonult mindjárt kolostorba. Aki üzlettel foglalkozott, érthetett a fegyverforgatáshoz is. Akit érdekelt a sport, szerethette a színházat is. Az egyént éppen az különböztette meg mindenki mástól, hogy sokféle érdeklődése lehetett és különböző csoportokhoz tartozhatott. Ázsiában valószínűleg óriási tömegeknek volt igen szűkszavú életrajzuk: valaki ebben vagy abban a faluban született, ezt vagy azt a földdarabot művelte, ebből vagy abból a családból nősült, ennyi vagy annyi gyereke született és ilyen, olyan vagy amolyan betegségben halt meg. De a legegyszerűbb görög kézműves is ennél többet mondhatott el magáról. Korinthoszi családból származott, vargának tanult, diszkoszvetésben harmadik díjat szerzett, részt vett ebben vagy abban a hadjáratban, harcolt ebben vagy abban a csatában, Alexandria megalapításakor odaköltözött a városba, közhivatalt vállalt mint piacfelügyelő, része volt ebben vagy abban az eljárásban, feleségül vett egy lányt, aki korábban modell volt, szerette a zenét, de utálta a tragédiákat. Az életrajzi adatoknak ez az együttese nem vonatkozhatott senki másra a világon. Igaz, az ilyesfajta individualizmus a felső és középosztályra korlátozódott - amit ma alsóbb néprétegnek neveznénk, azt a rabszolgák alkották -, de az ősi Keleten ilyen középosztály nem is létezett. Ez görög találmány volt.
Azt hihetnénk, a Kelet hellenizálása, mindezeknek az intézményeknek a bevezetése Ázsiában olyan becsvágyó cél, hogy a leggazdagabb képzeletű ember fantáziáját is próbára teszi. De Nagy Sándor hivatalnokai átlátták. Megkönnyítette a dolgukat, hogy maguk is hellenizálódtak. Az athéniak idővel alacsonyrendű barbárnak tekintettek mindenkit, aki nem volt hellén. Iszokratész szerint a görögök és a barbárok éppoly kevéssé hasonlítanak egymáshoz, mint az emberek meg az állatok. A makedónok persze türelmesebbeknek voltak, és készségesen elhitték, hogy az ázsiaiak képesek a görög világhoz hasonulni. De Nagy Sándor - és csakis ő - más lehetőséget is látott: az európai és ázsiai életmód szintézisét. Freya Stark kitűnően érzékelteti a különbséget az ő látomása és tábornokainak józan felfogása közt:

"…Nagy Sándorba, aki huszonkét évesen érkezett Ázsiába, a világ hellenizálásának tervét származása, ifjúsága, sok tanítója és - valószínűleg mindenekfölött - apja oltotta bele. Ő változtatott a terven, de lényegét készen kapta: csak megértette és továbbfejlesztette a kor sugallatát. A fiatalok képzése amelyet Athénben Kr. e. 335 körül vezettek be Platón Törvényei alapján, már elterjedt a görög világban és a barbár vidékekre is eljutott; Nagy Sándor ázsiai irodalmi és sportjátékai meg versenyei fesztiválokká fejlődtek és a tiszteletére nemzedékeken át megrendezték őket; a városokban pedig hamarosan kőszínházak épültek. Mire a rómaiak megérkeztek ez a hatalmas, fajilag nem tiszta de mélységesen görög érzelmű hálózat már a Földközi-tenger vidékétől Indiáig terjedt, s a római világba is átnövő hellenizáció a mai napig érezteti hatását. Gondoljunk csak Pürrhosz álmára, aki az előrenyomulás előtt hallani vélte, hogy Nagy Sándor szól hozzá és felajánlja segítségét. Csakhogy Sándor betegen feküdt; hogyan is segíthetne, kérdezte Pürrhosz. "A nevemmel" - felelte Sándor; és ez a név a mai napig megteszi a hatását.
Ha csak ennyiről lenne szó, az is olyan hódítói teljesítmény volna, amelyhez foghatóval sem előtte, sem utána senki sem dicsekedhetett. De többről van szó. Tervének első része megfelelt kora és népe gondolkodásának, a másodikban azonban nem osztoztak sem tanítói sem barátai. Magára maradt vele. Több mint kétezer év eltelt azóta, és Nagy Sándor álma az egységes világról álom még ma is…"(52)
Miféle álom volt ez? Lényegét egy imádság foglalta össze:

…Nagy Sándor "imádkozott mindenféle áldásért, különösen a makedónok és perzsák közti megértésért és barátságért", s "egyetlen testületté olvasztott minden embert, éljen bárhol, a szeretet hatalmas kelyhébe gyűjtve és összekeverve mindannyiuk életét, tulajdonságait, házasságait, még szokásait is… Meghagyta nekik, hogy az egész lakott földet tekintsék szülőföldjüknek, az ő táborát erődjüknek és védelmezőjüknek, minden igaz embert rokonuknak, és csak a gonosz szándékúakat idegeneknek."(53)

A modern olvasó szinte belekábul Nagy Sándor látomásába. Ő elvitte Ázsiába Európa üzenetét, és felismerte, amit senki más: hogy Ázsiának is van üzenete Európának. Dareiosz trónjáról viszszanézett Görögországra és ugyanazt látta, amit valaha Kürosz. Sok csodálatraméltót talált Perzsiában és sok elítélendőt a görög világban.
Nagy Sándor elfogulatlanságát és együttérzését mutatja, hogy Dareioszt őszintén meggyászolta, anyjával szívélyesen bánt, és Kürosz elhanyagolt sírjának látványa elkeserítette. Nemcsak azt ismerte fel, hogy Egyiptomban fáraónak kell lennie és Szúszában "Nagy Királynak", hanem azt is, hogy a keleti királyságnak megvannak az értékei, különösen ha az alattvalók keletiek. Azt is hamar belátta, hogy csak házasság révén egyesítheti birodalmában a különféle hagyományokat. Maga járt elöl jó példával, s előbb egy bennszülött hercegnőt vett feleségül, Roxánát, azután magának Dareiosznak az egyik lányát. Kilencven tisztjét rábeszélte, hogy perzsa nőt vegyenek el, nem kevesebb, mint tízezer katonáját ajándékozta meg ugyanezért, s harmincezer perzsát sorozott be a makedón hadseregbe. Vagyis gyorsan eljutott a görög hódítás eszméjétől a kultúrák összeolvadásán alapuló világbirodalom gondolatáig. És épp ilyen gyorsan távozott az élők sorából, örök életű legendát hagyva maga után.
Nagy Sándor óta Ázsia nem tisztán ázsiai, legfeljebb Távol-Keleten. Legendája előtte járt, és ma olyan helyeken is felbukkan, ahová ő maga el sem jutott, olyan népek körében, melyekről nem is hallott. A malájok Iszkandarnak nevezik a gyerekeiket vagy akár a macskáikat, és nem is sejtik, kinek az emlékét őrzi a név. Még mindig történeteket mesélnek az emberek világszerte egy emberről, akit mindenki "A Nagynak" nevezett. Nemcsak kiváló ember volt, példátlanul bátor és képzeletgazdag, hanem egy olyan civilizáció lándzsavivője is, amely (hogy ismét Freya Starkot idézzük)

"…kegyetlenségével és tévedéseivel együtt mindörökre felülmúlhatatlan, mert minden ránk maradt semmiségében, épületei elhelyezésében, falainak kallódó köveiben, márványszobrai szilánkjaiban ott rejlik a halhatatlanság erős szála, melyről már kis híján megfeledkezünk, s amely egyetlen reménységünk és hazánk ezen a világon."(54)


7. Karthágó és Róma


Egy szédítő pillanatra egységesnek tűnhetett a világ, amikor Nagy Sándor visszatért Indiából. Az öt ismert civilizációból négy többé-kevésbé egyesült egyetlen királyságban. De az elért eredmények sem voltak tartósak, mert a makedónok lendülete Hüdaszpesznél megtört, s ezután megállt a hadsereg előrenyomulása. Mint látni fogjuk, minden terjeszkedés eljut erre a pontra. A történészek ilyenkor rendszerint azt mondják, hogy a hadsereg kimerült, és az olvasók egy része elcsigázott katonákat lát maga előtt. Csakhogy nincs az a közönséges fáradtság, amelyet ne orvosolhatna egy hét a táborban. A kimerültség itt egészen mást jelent. Azt, hogy a legjobb harci egységek súlyos veszteségeket szenvedtek. Azt, hogy a szerencsés túlélők közben tekintélyre, előmenetelre, rabnőkre meg zsákmányra tettek szert, és most élvezni akarják. Azt, hogy a tábornokok már öregek és a szakaszparancsnokok is középkorúak. Azt, hogy a gazdaságot fojtogatják a magas adók. És végül azt, hogy már az egész rendszer csak tanítani hajlandó, tanulni nem.
Nagy Sándor esetében a gazdasági tényező nem játszott szerepet. Harminc napra való ellátmánnyal vonult be Ázsiába, és több adósággal, mint készpénzzel, mert a későbbi hadműveletek költségeit azokból a kincsekből fedezte, melyeket Szúszából, Perszepoliszból, Paszargadaiból és Ekbatanából zsákmányolt. De a többi tényező mind érvényesítette hatását, és maga a szúszai menyegző sem fért össze a további hódítással. Ezután már a konszolidáció jön, mondogatták egymásnak kétségtelenül a tábornokok. S ekkor Nagy Sándor meghalt, és birodalma azonnal széthullott. Egyiptom monarchia lett Ptolemaiosz Szótér uralkodása alatt, Perzsia Szeleukosz, Makedónia pedig Antigonosz Gonátasz kezére jutott. Az álom az egységről már a múlté volt, de a kulturális lendület még nem merült ki. Folytatódott a hellenizáció Egyiptomban s Ázsiában egyaránt, és először rajzolta ki a gyarmatosítás azóta ismerőssé vált formáját. A perzsa birodalom egyiptomi és arameus nyelvű tartományai fölé görögül beszélő katonai és közigazgatási szervezet került. Ezt a kormányzati rendszert bizonyos mértékig fegyverekkel tartották fönn, de erősítette az is, hogy jónak találták. A hellenisztikus befolyás természetesen a városokban volt a legerősebb, de elterjedt mindenütt, ahová eljutott a kereskedelem, és végül létrehozta a klasszikus tájat, melyet az új-testamentumi események háttereként ismerünk.
Toutain elemzi, milyen gazdasági következményekkel járt, hogy Nagy Sándor elköltötte a perzsa aranykincset, majd leírja, mit hozott általánosságban a görögök megjelenése:

"Csakhogy a közös pénzforrások értelmes felhasználása révén nem lehetett volna teljes mértékben kiaknázni a hellén és földközi-tengeri világ hatókörébe vont keleti országok minden értékét. Ahhoz más is kellett: az emberi akarat kovásza - vagyis kezdeményezőkészség és módszeresség, a kifinomult, intelligens, önkéntes energia megnyilvánulásai. Ezt a kezdeményező szellemet és módszerességet hozták el keletre a görögök. Az utazók, történészek és filozófusok már régen felfigyeltek rá, mennyire különböztek ebből a szempontból a görögök és a keletiek. Hérodotosz valóságos vagy költött beszámolója Xerxész és Demaratosz beszélgetéseiről a második perzsa háború kezdetén szembeállítja a "nagykirály" alattvalóinak tespedt, gyáva szolgalelkűségét a görögök szenvedélyes szabadságszeretetével, szabadon érvényesített fizikai, intellektuális és erkölcsi erejükkel. Fél évszázaddal Hérodotosz után Hippokratész éghajlati tényezőkkel magyarázza a keletiek tunya elpuhultságát, és megállapítja, hogy a görögöket szülőföldjük kemény munkára és ötletességre kényszerítette. Arisztotelész azt állítja: a barbárok rabszolgaságra születtek.
A görögök és keletiek közti különbséget valószínűleg elmélyítette a hatodiktól a negyedik századig tartó perzsa zsarnokság keleten. A két évszázados perzsa uralomra jellemző volt a birodalom pusztán formális egysége. Semmit sem kívántak csak behódolást… Soha nem volt uralkodásra alkalmatlanabb hatalom, mint a perzsák katonai patriarchális monarchiája… A keletre tömegesen áttelepülő görögök felrázták a helybelieket a meddő tespedésből; a perzsa közigazgatás önző, zsarnoki közönyét felváltotta az ő munkaszeretetük, haladásvágyuk, kalandszomjuk és újító szellemük…(55)

Ez a részlet jól érzékelteti, hogyan látták a korabeli görög szerzők Kelet és Nyugat kontrasztját, és hogyan látják azóta is olvasóik. Ami ebből az ábrázolásból megfelel a valóságnak, az a győztesek és legyőzöttek különbségét mutatja, éghajlatra vagy fajra való tekintet nélkül. A hellenisztikus világ görögjeinek felsőbbrendűségi érzetét ázsiai alattvalóik nagyrésze jogosnak találta. Csakhogy a legtöbb görög is indokoltnak tartotta a perzsák felsőbbrendűségi tudatát Thermopülai előtt. Kelet és Nyugat ellentéte mindig is közismert ténynek számított, de nem szabad a hódítók nagylelkűségét faji adottságnak vagy a meghódítottak hajbókolását és fortélyait egy nép veleszületett szolgalelkűségének vélnünk. Annak az elméletnek pedig, hogy a perzsák alkalmatlanok voltak az uralkodásra, nyilvánvalóan nincs semmi alapja. Az ő közlekedési hálózatuk nélkül - hogy csak a felszínen maradjunk - Nagy Sándornak módja sem lett volna a világhódításra, és ha a modern történészek nem találnak semmi csodálatraméltót Küroszban vagy Dareioszban, nagyon különböznek Nagy Sándortól. Perszepolisz romjai önmagukért beszélnek, és amit a makedónok a lovakról tudtak, azt mind a perzsáktól tanulták, amikor az uralmuk alatt éltek. Ami pedig a görögök szenvedélyes szabadságszeretét illeti, az főképp a rabszolgaság intézményén alapult. Csak azok érvényesíthették szabadon fizikai, intellektuális és erkölcsi erejüket, akik helyett a rabszolgáik dolgoztak.
Természettől adott felsőbbrendűség nem létezett, csak azoknak az időleges fölénye, akiknek a kultúrája divatba jött. A hellenisztikus városban a tornacsarnok, a görög iskola és klub volt a hangadó. Ott, meg a stadion és a színház legjobb helyein jöttek össze a magasrangú köztisztviselők. A nagyratörő helybeliek mindent megtettek, hogy bejussanak ebbe a társaságba, vagy legalább a fiaikat bejuttassák. Amint láttuk, a görögöktől volt mit tanulni. De vajon mennyire érvényesült a hatásuk? A társaságuk mennyire volt zártkörű? És ők mit vettek át a keletiektől? Ismereteink szerint vidéken gyorsan csökkentek a faji különbségek, s a görögök hamar beolvadtak. A városokban, mint Davis bebizonyította, érvényesült némi faji megkülönböztetés; a három görög városnak Naukratisznak, Alexandriának és Ptolemaisznak pedig saját arculata volt.

"Itt konzervatív politikát követtek - tisztán akarták megőrizni a hellenizmus forrását. A polgárok nem köthettek házasságot bennszülöttekkel. Idegenek nehezen kaptak polgárjogot, bár akadt néhány eset a honosításra. A városok törvényei alaposan megnehezítették, Naukratiszban pedig egyenesen törvénytelennek minősítették a vegyes házasságot. A tiszta vérűség igen fontosnak minősült, a polgár törvénytelen fia nem nyerhetett polgárjogot, és a római korban az alexandriaiak kétségtelenül nem kötöttek házasságot egyiptomiakkal. Nyilván hasonló volt a helyzet Ptolemaiszban is, mert a város lakosai… mindvégig jellegzetes görög neveket viseltek… [A városokon kívül a görögök hasonultak a helybeliekhez.] Írtak és olvastak görögül, de egyre rosszabbul fejezték ki magukat írásban. A 2. és 1. században a magasrangú hivatalnokok leveleinek, rendeleteinek és körleveleinek stílusa mesterkélt, pontatlan és reménytelenül nyakatekert."(56)

Ami a hivatalos nyelvet illeti, talán nem kellene sokáig kutatnunk modern párhuzamok után. Mindenesetre azt látjuk, hogy a magasabb és igényesebb hivatalokat görögök töltötték be, akik egymás közt házasodtak, megőrizték saját kultúrájukat, és csak a saját köreikkel érintkeztek. Körülöttük voltak az elnyugatosodott helybeliek, akik görög tragédiákat szavaltattak a gyerekeikkel és mindent elkövettek, hogy bejussanak a sportegyesületbe. Ezek körül pedig az ázsiai népek, melyekre még mindig nagy hatással volt a görög építészet és művészet, s végül a peremen vagy azon túl néhány ténylegesen ellenséges alattvaló, nevezetesen a zsidók.
Egyetlen réteg volt a görögségben, amelynek kezdettől fogva el kellett fogadnia a keleti babonákat: amelyik az uralkodókat adta. Nagy Sándor megpróbálta csírájában elfojtani a faji megkülönböztetés gondolatát is, de még azokban a városokban sem járt sikerrel, amelyeknek ő adott nevet. Tábornokai viszont hamar megtanulták, amit ő már tudott -, hogy nem maradhatnak meg a saját köreikben. Egyiküknek fáraóvá kellett lennie, és elfogadnia a testvérházasságot, amelytől a görögök idegenkedtek. A másiknak viselkedésében és megjelenésében Dareiosz nyomába kellett lépnie. Nagy Sándor minden alattvalójától megkövetelte, hogy leboruljon előtte, akár makedón volt, akár perzsa és példáját követnie kellett minden utódának a perzsa trónon. Istenként imádták Sándort is, annak bizonyítékául, hogy a király nem lehet más, mint aminek alattvalói látni akarják. A keleti típusú királyoknak és hellenisztikus vagy hellenizált hivatalnokoknak ez a rendszere tartotta fenn a Nílustól az Indusig terjedő görög birodalmat, amely épp a legkeletibb tartományban, Baktriában volt a legszilárdabb. Bár a birodalom nem terjeszkedett tovább, a gócpontokat szilárdan kézben tartotta.
Ebben a korszakban, az európai uralom idején a makedón előrenyomulás logikus folytatása egy harmadik terjeszkedési hullám lett volna. Jönnie kellett volna egy másik nyugati népnek, amely bekebelezi a hellenisztikus királyságokat, áthalad rajtuk, tovább vonul kelet felé, eléri a Gangeszt és megteremti a kapcsolatot Kínával. Csakhogy a történelem nem ilyen szabályszerű. Nagy Sándor hadai ugyanis elözönlötték Ázsiát, de Európából nem űzték el az ázsiaiakat. Hátramaradt az, amit a modern katona, "az ellenállás sejtjének" nevezne. A föníciaiak - annak a korábbi ázsiai támadásnak a vezetői, amelynek a görögök olyan keményen ellenszegültek az Égei-tengernél - új támaszpontot hoztak létre Karthágónál, s onnan tovább nyomultak előre Spanyolországig. A karthágóiak épp akkor próbálták meg kiűzni a görögöket Szicíliából, amikor Kr. e. 480-ban megindult a perzsa támadás Görögország ellen, és Gelon ugyanazon a napon győzte le őket, amikor a perzsák súlyos vereséget szenvedtek Szalamisznál. Eredeti támaszpontjukat Türosznál Nagy Sándor keleti hadjárata során bevette és elpusztította, Karthágó azonban erős, virágzó város maradt. Dél-Olaszország és Szicília a görögök kezén volt, de Észak-Afrika a karthágóiakén. Arae Philenorumtól nyugatra (a mai El Agheila közelében) nekik juttatta egy Kr. e. 500-ban kötött egyezmény, és erről a területről módszeresen kiűztek minden birtokháborítót. Így az európai terjeszkedés következő hullámában az új hódítóknak, a rómaiaknak először Karthágóval kellett felvenniük a harcot. Csak azután indulhattak a hellenisztikus birodalom ellen, s mire bekebelezték, az ő lendületük is kifulladt. Nem jutottak tovább keletre, mint korábban Nagy Sándor. Sőt, addig sem jutottak, hisz jóval kevesebbet értek el, mint akár III. Antiokhosz. A nyugati barbár törzsek közt számottevő ellenállás nélkül terjedt el kultúrájuk. Keleten azonban, amikor végül odaértek, egyre fokozódó ellenállással találkoztak: Ázsia újjászületésének jeleivel.
Ázsiai típusú nép volt a karthágói is, mint korábban a föníciaiak, és elszántan szembeszegült a görögök eszményeivel. A zsidókkal rokon nép kétségtelenül idegen volt, és az is akart lenni. Sajnos nagyon kevesen tudunk róluk, azt is főképp görög és római ellenségeiktől. A vádaskodás középpontjában emberáldozat állt: az, hogy mindennél értékesebb ajándékként feláldozták a saját csecsemőiket.

"A karthágói vallásra teljes egészében jellemző az emberi lény gyengesége és megalázkodása a mindenható és szeszélyes istenek előtt, akiket minden áron ki akar engesztelni. Erről a kiszolgáltatottságról tanúskodnak a karthágói nevek is: Hasdrubal azt jelenti "Baál a segítségem", Hannibal azt, "Baál kegyeiben álló", Hamilkar azt, hogy "Melkart szolgája", és hasonló vallási értelemmel bírt a legtöbb név, amelyet viseltek…
Szomszédaik mindig idegennek tartották őket, ezért is ítélkeztek fölöttük szigorúan, mint Plutarkhosz ellenséges summázata bizonyítja, aki a Kr. u. 2. században régebbi szerzőkre hivatkozva állapítja meg: "A karthágóiak kemény és komor nép, alázatosan engedelmeskednek vezetőiknek, kegyetlenül bánnak alattvalóikkal, rendkívül gyávák a rettenet Óráiban, és roppantul kegyetlenek a haragvás idején; konokul ragaszkodnak elhatározásaikhoz, rideg kedélyűek, nem érdeklik őket a szórakozások és az élet örömei."(57)

Ami a kegyetlenséget illeti, ezen a téren a görögök meg a rómaiak sem voltak feddhetetlenek. A csecsemők "kitevésének" náluk elterjedt szokása semmivel sem humánusabb, mint a feláldozás Baálnak. Csakhogy más volt az indítéka. A görögök a születésszabályozás egy formáját gyakorolták: korlátozták a család méretét és kiselejtezték a testi fogyatékosokat. Ésszerűen cselekedtek, bár sokan azt mondanák, helytelenül. Nem gondolták, hogy lelkes istenek bíztatják őket. A karthágóiak azonban szentül hitték, hogy meg kell békíteniük isteneiket, és erre a célra csak a legszebb csecsemők alkalmasak. Az eredmény sem volt ugyanaz, a mögötte rejlő gondolkodás pedig merőben ellentétes. A karthágóiak eljárása megmutatja, milyen képet alkottak Baálról. Istenük valamivel kevésbé megnyerő, mint az Ó-Testámentumé, márpedig hasonlítania kellett hozzájuk, hiszen a saját képükre alkották. A karthágóiak nyilván mélyen vallásosak voltak, bár nem egyistenhívők. A görögökhöz csak abban hasonlítottak, hogy nagyon szerették a lovakat és a hajókat - még hajóik orrát is lófejjel díszítették. Nagy hasznukra vált, hogy kitűnő hajósok voltak, és szinte kizárólag ők jutottak hozzá a líbiai lovakhoz.
Kr. e. 400-ban a több mint félmillió lakosú Karthágót már a világ leggazdagabb városaként emlegették. Hanno idején (Kr. e. 538-521) fejlődött a leggyorsabban, ez a király rendelte el először Nyugat-Afrika felkutatását. Karthágó később köztársaság lett, ők alkották az első nem-görög alkotmányt, amelynek még a görögök közt is akadtak csodálói. A jelek szerint a kereskedők és állattenyésztők oligarchiája volt. "A karthágói állam urainak, a pénzmágnásoknak viselkedésére általában jellemző volt a szolgalelkűség a hatalmasokkal és gőg a gyengékkel szemben, s a munka mélységes megvetése…(58)

"A fiatalokat elsősorban arra igyekeztek ránevelni, hogy szívesen fogjanak vállalkozásba távoli vidékeken, az üzleti életben agyafúrtak vagy akár szélhámosok legyenek, hajhásszák a pénzt, imádják a vagyont, és rugalmasságot meg kitartást egyesítő politikai intelligenciájukkal képesek legyenek hasznot húzni a látszólag kedvezőtlen körülményekből is… A latin szerzők talán eltúlozták, de nem ők találták ki a pun becsület, a "fides Punica" fogyatékosságait. A karthágóiaktól az ókori világ minden népe idegenkedett; a görögök éppolyan ellenszenvvel beszélnek róluk, mint a rómaiak…"(59)

A legkorábbi karthágói érmék a Kr. e. 4. századból származnak, és egy ló és egy pálmafa lenyomata van rajtuk. Először Türoszban díszítették a hajók orrát lófejjel, de végül Cadizban terjedt el a szokás. A "Hippik" (ahogy ezeket a hajókat nevezték) a jelek szerint körül tudták hajózni Afrikát; egy hajóroncsról, melyet a kelet-afrikai parton találtak, az orrszobor Kr. e. 112 körül Egyiptomba került, s a szakértők megállapították, hogy egy cadizi hajó töredéke.(60) Vagyis a karthágóiakból a vállalkozó szellem korántsem hiányzott. De a képzelőerő nyilvánvalóan igen. Fennmaradt műalkotásaik nem silányak, de nem is igazán szépek - inkább árucikkek, mint művészi munkák.(61)
A föníciaiak és görögök közt nagy volt a különbség, de a karthágóiak meg rómaiak közt még nagyobb. A pun háborúkban kiéleződött Kelet és Nyugat ellentéte. Már nem a hatalomért folyt a küzdelem, hanem a túlélésért. Mi lehetett ennek az oka? Talán főképp az, hogy a rómaiak messzebb voltak az ókori Kelettől. "A keleti kultúra nyugatra érkező sugarainak Görögország után először az Apennin-félszigetre kell rávetődniük" - írja V. Gordon Childe.(62) Ez így is van. Csakhogy a kultúra ezúttal közvetítőn át érkezett. Annak idején a görögök civilizációjukat Egyiptomtól és Mezopotámiától vették át, ábécéjüket a föníciaiaktól. A rómaiak civilizációja pedig egy másik európai néptől, a görögöktől származott, ők már sokkal távolabb kerültek a keleti befolyástól. A közép-itáliai barbár törzseknek ez a csoportja Kr. e. 509 körül lett köztársaság, addig királyság volt. Róma városának kultúrája a dél-itáliai görög gyarmatokról származott, melyek közül a legkorábbi körülbelül Kr. e. 760-ban jött létre. A rómaiak arisztokratáik vezetésével lassan egész Itáliát meghódították, többek között a déli görög kolóniákat is; így Rómában erősödött a görög befolyás. A városok magukkal hozták régi háborúskodásukat a karthágóiakkal, amely lényegében a Szicília fölötti uralomért folyt.
A további konfliktusban döntő szerepet játszottak a földrajzi tényezők. Mint Hogben nyomán Childe kifejti:

"Az ember úgy hajózhat el a part mentén az Égei-tengertől Itáliáig és Sziciliáig, hogy soha nem veszíti szem elő a szárazföldet. Ha tovább megy nyugatra, nekivág az ismeretlen óceánnak, és az égen sem talál a Sarkcsillaghoz hasonló pontot, amely segítené a tájékozódásban. Szicilia nyilván határt szabott a Földközi-tenger északi partjai mentén kialakult rendszeres összeköttetésnek."(63)

A föníciaiak nyugati útvonalán, az afrikai parton nem volt ilyen akadály. Részben ezért haladtak gyorsabban és jutottak messzebb a karthágóiak, akik megosztották erejüket a Máltától Gádesig és azon túl szétszórt települések közt. De magával Karthágóval szemben ott állt Róma összpontosított ereje, s ennek nyilvánvaló ugródeszkája Szicilia volt. Az első pun háborúban (Kr. e. 264-241) a rómaiak nagy nehézségek árán bekebelezték Sziciliát. A színpad készen állt a második szakaszhoz, de a karthágói hadak élükön Hannibállal megsemmisítő támadást indítottak Spanyolországban. Legjobb csapatai közt volt a Maharbal vezette numídiai lovasság. Hannibal 12 000 lovassal és 90 000 gyalogossal előrenyomult a szárazföldön és hadai északról elözönlötték Itáliát. A hadjárat eltartott tizenöt évig, de Scipio végül betört seregével Spanyolországba majd Afrikába. Masinissa parancsnoksága alatt álló saját numídiai lovasságával Scipio végül Zamánál (Kr. e. 202-ben) legyőzte nagy ellenfelét, és ezzel véget vetett a második pun háborúnak. Karthágó meggyengült, és csak Kr. e. 149-146-ban került sor a harmadik pun háborúra, amely Karthágó pusztulásához vezetett: épületeit lerombolták, földjét feldúlták és sóval behintették. A Földközi-tenger nyugati részén Róma lett az úr, és felügyelete alá vonta Szürakúszától nyugatra a kereskedelmi utat, amely keletre vitt Korinthosz, a Milétosz örökébe lépő Epheszosz, Rhódosz, a Don torkolatánál fekvő Tanaisz, a Fekete-tenger keleti részén Dioszkuriasz és Phaszisz, vagy Szeleukeia meg Antiochia szíriai kikötője és mindenekfölött Alexandria, a Vörös-tenger kapuja felé. Ott hevert az egész hellenisztikus világ, semmivé lett lendületével de érintetlen kincseivel, tökéletes ugródeszkául a további ázsiai hódításhoz. Rómára várt a feladat, hogy új világbirodalmat alapítson, európai nagy hatalmat, amely magába foglalja Nagy Sándor hajdani birodalmát, de kiegészül egész Európával: Itáliával, Galliával és Spanyolországgal meg Észak-Afrikával föl az Atlanti-óceánig, és mindennel, ami azon túl lehet.
A rómaiak nyugatiak voltak, talán még inkább, mint a görögök. Megtartották, bár néha nem egészen értették az alapvető görög intézményeket, azután kiegészítették őket a saját felfogásuk szerint. Életmódjukra jellemző volt az öltözködés és viselkedés republikánus egyszerűsége, melyhez lényegében arisztokratikus lelki alkat társult. Átvettek a görögöktől néhány demokratikus eljárást: a nyilvános gyűléseket, választásokat és szavazásokat. Tőlük tanulták a világi szemléletet is: hogy elsősorban azzal foglalkozzanak, amiről a saját szemükkel meggyőződhetnek, és hogy a papságot kizárják a társadalom fontos tényezői közül. Nem volt magasabb rang, mint a polgáré, és nem volt állandó hivatal. Talán Spárta példáját követték, amikor megvetést mutattak a választékos és mesterkélt öltözködéssel, illemszabályokkal, ételekkel vagy beszéddel szemben. A megvesztegethetetlen római Scipio Africanus idejéből fennmaradt képe borotvált arcával, rövidre vágott hajával, színtelen öltözetével, üres gazdagságot megvető, könyörtelen és hallgatag természetével rányomta bélyegét a nyugati világra. Ez a római épp olyan ridegen elutasította a költészetet, zenét és képzőművészetet, mint a címeket és hatalmi jelvényeket, az arany, drágakő és illatszerek hívságait. Neki csak a hírnév maradt, melyre a harcmezőn, a törvényszéken, a politikai tisztségben és a szenátusban tehetett szert. Legendás eszményét jól példázza annak a Cincinnatusnak a története, aki a halálos veszély óráiban megmentette Rómát, azután visszament az eke szarvához, hogy megkeresse a kenyerét. Még vagy tucatnyi szűkszavú legenda beszél a bátor, megvesztegethetetlen, egyszerű és hazaszerető férfiakról. Bár a rómaiak nem mindig feleltek meg az önmagukról kialakított eszménynek, fontos, hogy ismerjük ezt az eszményt. Hiszen más népek később a legendát utánozták, nem a valóságot.
A rómaiak egyenjogúságának látszata már a kortársakra is nagy hatással volt. A Makkabeusok könyve I:8 szerzője a római szenátus leírásakor megjegyzi: "Egyikük sem viselt soha diadémot, és nem öltöztek bíborba a saját dicsőségükre." Ez igaz, de azért a szenátor viselt a tógáján egy keskeny bíborszegélyt, és jól tudta, mi válik dicsőségére. Növelte a befolyását, ha régi családból származott, köztisztviselőként vagy konzulként teljesített szolgálatot. Vagyis Rómában az arisztokrácia rangját a kézzelfogható teljesítmények alapozták meg: a mélyreható, bár nem nagyon széles körű ismeretek, a szigorú képzés, a nehezen megszerzett tapasztalat és a fegyelem, melyet a szenátorcsaládok magukra és egymásra kényszerítettek. "A barátaim barátja vagyok"- mondta Dareiosz; a római hűsége azonban személytelen volt. Az államnak tartozott vele, a szenátusnak és a népnek, valami elvont erkölcsi nemesség eszményének. A köztársasági kor római emberei mind egy oldalon álltak, nem úgy, mint a görögök. Végső soron minden ragaszkodásuk és meggyőződésük, reményük és félelmük Rómához fűződött - nem egyetlen személyhez, hanem egy városhoz.
Róma az egységnek és fegyelemnek köszönhette európai vezető szerepét. A római légiók élükön Flaminiusszal már a második pun háború vége előtt beavatkoztak Görögországban. Ezután már nem maradhatott el a hódító hadjárat: Korinthoszt Karthágóval egyidőben rombolták le, és amikor Kr. e. 146-ban a görögök vereséget szenvedtek, a rómaiak bekebelezték Makedóniát és Görögországot egyaránt. Kezdettől fogva reménytelen kísérlet volt, hogy a Földközi-tenger vidékét a városállam politikai intézményeivel kormányozzák. A rövid időre választott és elvben a népgyűlések felügyelete alatt álló, fizetés nélküli köztisztviselők rövid szolgálati idejű polgárőrök hadaival próbálták megfegyelmezni a távoli provinciákat. A rendszer kudarca fájdalmasan nyilvánvaló lett Kr. e. 88-ban, amikor a pontoszi VI. Mithridatész elrendelte az Ázsiában lévő rómaiak és itáliaiak lemészárlását. Állítólag egyetlen nap alatt százezren haltak meg az ázsiaiak vagy a görög proletárok kezétől. Mindez előre jelezte a rómaiakat fenyegető ázsiai ellentámadást, a szövetségre lépő párthusok, armeniaiak és zsidók támadását. Az első, logikus válaszlépés a hadsereg újjászervezése volt. A katonaságot Marius konzul tette fizetett mesterséggé. Az ő helyét végül átvette egy másik tábornok, Sulla, aki kineveztette magát diktátornak. Az ezt követő hatalmi küzdelemben Pompeius legyőzte pontoszi Mithriadészt (Kr. e. 66-62), vetélytársa Julius Caesar pedig eredményesen szolgált Spanyolországban. Becsvágyuk ellentétes irányba hajtotta őket, ezért lehetségesnek látszott a kiegyezésük. Egy harmadik tábornokkal, Crassusszal Kr. e. 60-ban megalakították az első triumvirátust, azután Caesar meghódította Galliát és Britanniát. Crassus pedig megszerezte a szíriai provinciát és támaszpontnak tekintette, ahonnan Nagy Sándor hajdani birodalmának meghódítására indulhat.
A hellenisztikus birodalom természetesen már nem létezett abban a formában, ahogyan Nagy Sándor hátrahagyta. Három részre hullott. A nyugatiak - Makedónia Pontosszal (Pompeius hadjárata óta) és Egyiptom meg Szíria - már a római befolyási övezetbe tartozott. Csak a legkiválóbb makedón dinasztia, a Szeleukidák királysága maradt meg. Örökségük lényegét a Szeleukoszból a Tigrisig, onnan Baktriába és tovább keletre vezető kereskedelmi út és katonai főútvonal jelentette.

"A Szeleukidák kezében voltak azok a nagy interkontinentális utak, melyek Iránon át Kína és India felé vezettek. Ezeket az utakat állandóan javították és bővítették, s a Vörös-tengertől Indiáig mindenütt katonai őrállomások őrizték. A sivatagban gondoskodtak a vízutánpótlásról, és a karavánok számára pihenőállomásokat építettek… A Szeleukidák a Kaszpi-tenger északi részén Dél-Oroszország felé haladó utat ugyan nem birtokolták, kezükben tartották viszont azt az utat, mely a Kaszpi-tengert átszelve, a Kürosz és a Phaszisz folyását követve, végül a Fekete-tenger partjait érte el… A Perzsa-öbölben komoly flotta állomásozott, ez biztosította kelet felé Indiával, nyugat felé pedig a Vörös-tengerrel a kapcsolatot."(64)

A görög népesség beáramlását kihasználva továbbfejlesztették Nagy Sándor urbanizációs politikáját: városokat alapítottak a kereskedelmi úton és a Perzsa-öböl mentén. Az ősi Rhagai - amely jelenleg Teherán egyik külvárosa - sokatmondó új nevet kapott: Europosz. Az új arisztokrácia és a középosztály főképp görögül beszélt, és ez volt a kereskedelem és törvényhozás nyelve is. A görög kultúra nem terjedt el az iráni népesség egészében, amely passzív ellenállást tanúsított a hellenizmussal szemben. Végül meggyengült a Szeleukidák királysága. Ennek az első következménye a Baktria függetlenségéhez vezető felkelés volt. A második a legközelebbi nyugati provincia, Párthia elvesztése, amelyet leigázott egy betörő szkíta lovascsapattól, a parni törzstől. Ez röviddel Kr. e. 250 után történt, és II. Szeleukosznak nem sikerült visszaszereznie az elveszett területet. Utóda, III. Antiokhosz több sikerrel járt, de magára vonta Róma neheztelését. Kr. e. 190-ben Magnésziánál vereséget szenvedett, és megtagadták az engedelmességet más tartományai is. A párthiai VI. Mithridatész élt az alkalommal, Kr. e. 160 és 140 közt meghódította Médiát, Babilóniát és Asszíriát, legyőzte II. Demétrioszt és megszerezte a hatalmat az Eufrátesztől Hératig. Demétriosz fivére, VII. Antiokhosz végső támadásra indult a párthusok ellen; kezdetben sikerrel járt, de Kr. e. 129-ben megsemmisítő vereséget szenvedett. Ezzel véget ért a Szeleukidák királysága. "Európa végérvényesen az Eufratészig szorult vissza"(65) - állapítja meg Ghirsman.
A párthusok nem nyomultak be azonnal Szíriába - vissza kellett verniük a szkíta nomádok újabb keleti előrenyomulását -, de II. Mithridatész megszilárdította királyságát és fölvette a "királyok királya" címet.

"Mithridatész i. e. 115 körül fogadta a kínai császár követeit, és szerződést kötött velük. A szerződés kikötései nagymértékben megkönnyítették a nemzetközi kereskedelmet, melyben Irán mint elsősorban közvetítő állam, igen fontos szerepet töltött be."(66)

Tehát folytatódott a kelet-nyugati kereskedelem. De már egy új világhatalom volt a közvetítő; nem a makedóniai birodalom meggyengült töredéke, hanem olyan erő, amely majd gátat vet Európa további keleti terjeszkedésének.
Amikor Crassus Kr. e. 54-ben szíriai prokonzul lett, Irán meghódítását tervezte. Némi hírnévre tett szert azzal, hogy sikerült levernie egy rabszolgafelkelést Itáliában. De valójában inkább pénzemberként és földspekulánsként ismerték. Iránban új lehetőséget látott a fosztogatásra és főképp esélyt arra, hogy Pompeiuszszal és Caesarral vetélkedő katonai hírnévre tegyen szert. A római haditechnika messze elmaradt Nagy Sándorétól, nagyrészt azzal a taktikával küzdöttek, amellyel végül legyőzték Karthágót: gyalogsági rohamra, amely alig volt több a görög falanx továbbfejlesztésénél. Crassus hét légiójával és négyezer főnyi lovasságával (összesen 42 000 katonával) Carrhaenál szemben találta magát a makedón rendszerű párthus hadsereggel, mely a nehézlovasság, lovas íjászok és gyalogság egyensúlyán alapult. A római hadakat nem is legyőzték, hanem lemészárolták.

"A hagyomány szerint a hírvivők éppen akkor érkeztek a szerencsétlen triumvir [Crassus] fejével és egyik karjával II. Oródészhez, amikor az udvartartása körében, Armenia királyának társaságában éppen Euripidész Bakkhánsnők című darabjának előadásán vett részt."(67)

Ebben az esetben a görög-iráni ötvözet erősebbnek bizonyult Nyugat tiszta fémjénél. A történet meglepő folytatását Homer H. Dubs tárta fel. Kr. e. 38-ban egy kínai tábornok, Kan Jen-sun bevette egy lázadó törzsfőnök főhadiszállását, Jzh-jzh [sic!] városát a Szogdiánéban a Talasz folyónál. A foglyul ejtett katonák közül 145 különleges elbánásban részesült. Egy újonnan alapított határvárosban telepítették le őket, amelyet Licsiennek neveztek el, vagyis Róma kínai nevét kapta. Ezek a katonák kétségtelenül legionáriusok voltak, akik Carrhaénál fogságba estek, majd a párthus seregben harcoltak, azután Jzh-jzh [sic!] szolgálatába álltak. "A rómaiak jelenléte az ősi Kínában rávilágít, tulajdonképpen milyen kicsi volt a vilásg már abban az időben is"(68) - állapítja meg Dubs így: "Két nagy birodalom uralta a világot, az új római és az újjászülető kínai" - írta H. G. Wells a Kr. e. második és első századról. A továbbiakban ismertette befolyásuk határait és hozzáfűzte: "Akkoriban előfordulhatott, hogy két hatalmas, egyidőben és egyazon világban fénykorát élő rendszer szinte mit sem tudjon egymásról." Talán előfordulhatott volna, de valójában többet tudtak egymásról, mint a régi történészek hitték. Összekötötte őket a kereskedelmi út, az a tény pedig, hogy Mithridatész Kínából és Rómából érkezett követekkel egyaránt tárgyalt, mintha közvetlenebb kapcsolatra is utalna. Római zsonglőrök megfordultak Kínában, ha más szabad római nem is, és a párthus követek eljutottak keletre és nyugatra egyaránt. Róma és Kína legalább közvetve kapcsolatban állt egymással.
Carrhae hamar véget vetett a rómaiak keleti terjeszkedésének. Caesar a pharsalusi csatában leszámolt Pompeiusszal, s az ő Egyiptomba menekülésének közvetett eredményeként ezen a területen is erősödött a római befolyás. Caesart Kr. e. 44-ben megölték köztársasági ellenfelei, kitört a polgárháború, amelyből Caesar unokaöccse, a későbbi Caesar, Augustus került ki győztesen, az ő kezébe került a legfőbb hatalom. Ekkor lett császárság a római köztársaságból. Keleti határát Bithünia és Kürénaika jelentette, de csatlós országai közé tartozott Armenia, Szíria és Egyiptom. Róma és Párthia közt Traianus idejéig feszült béke volt. Az ő uralkodása alatt elszánt erőfeszítések történtek a római uralom helyreállítására Keleten. Traianus betört Párthiába, bevette a fővárost Ktésziphónt, levonult a Tigris mentén és talán további előrenyomulást tervezett Indiába. Ekkor azonban a kürénéi, egyiptomi és ciprusi zsidók fellázadtak, s a mozgalom elterjedt az egész sémita világban. Amikor Traianus visszament, hogy megbirkózzon az új helyzettel, útközben meghalt, utóda, Hadrianus pedig készségesen tudomásul vette, hogy a határ az Eufrátesz. Ezen a területen további harcok folytak, és Ktésziphón még két alkalommal római kézre jutott (Kr. u. 165 és Kr. u. 197). De a rómaiak lendülete kifulladt, és ezek a végső erőfeszítések már nem hoztak tartós eredményt.

Folytatás