Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

16. Viktoriánus erények

India, Burma, Kína, a Maláj-félsziget és Egyiptom mind nyugati hatás alá került a 19. században, és ezt sokan rossz szemmel nézték. Ám az igazság az, hogy a keletiek saját akaratukból engedtek a nyugati befolyásnak még olyan országokban is, mint Japán vagy Sziám, amelyek mindig tökéletes függetlenséget élveztek. A 20. század közepén már a viselet, a karóra, a töltőtoll és a bicikli az önként vállalt elnyugatosodást jelképezte. Ezek azonban csak jelképek voltak, de mi rejlett mögöttük? Milyen eszmerendszert kínáltak az európaiak? Mit kellett az ázsiaiaknak elfogadniuk vagy elutasítaniuk?
Az utánzásra felkínált angol életforma négy különböző hagyományt egyesített. Némi módosítással ezekből nőtt ki a többi európai meg az amerikai minta is. Az első és legrégibb hagyomány a görög volt. Akárcsak elődeik, a későbbi európaiak is fontosabbnak tartották az egyént, mint a családot vagy nemzetséget. A monogámia szokása révén az individualizmus a nőkre is kiterjedt. Elképzelhetetlennek tartották volna, hogy a nő férjét a szülei válasszák ki, hiszen a házasságot lényegében két egyén kötötte. Az angoloknál mindezt kétségtelenül fokozta az életmód is: az intézeti nevelés, a szűk körű gyarmati társaság és az Isten háta mögötti szolgálati vagy állomáshelyek. Az elszigeteltség tudata bontotta le köztük a kasztrendszer utolsó maradványait.
A hierarchia merev volt, de a helyőrség összetartott, és szolidaritásukat növelte a teljes ember görög eszménye is: mindenki ügyintéző, tudós, katona, atléta és politikus volt egy személyben. A különböző korú, rangú és társadalmi helyzetű emberek magánemberként egyenrangúnak tekintették egymást a tudós társaságban vagy a gyakorlótéren. Ez a szolidaritás tette lehetővé a politikai intézményeket, amelyeket az angolok magukénak vallottak: a törvényhozást és a városi tanácsot. Ezen a két szinten, és mert legalább beszéltek a demokráciáról, az angol kormányzást nyilvános viták övezték. A kormányzó hivatalnokoknak legalább magyarázkodniuk kellett. A választási eljárásnál fontosabb volt a közélet görög eszménye: az, hogy a kereskedő köteles volt elöljáróként vagy az önkéntes alakulatoknál szolgálatot teljesíteni.
A britek magukkal hozták az agora és a sztoa eszméjét, az egyén (nem a család) részvételét a közéletben, de még fontosabbnak tartották a tornacsarnok és a stadion meghonosítását. Éppúgy lelkesedtek az atlétikáért, mint a görögök, de rajongtak a csoportos játékokért, a futballért, krikettért, teniszért és golfért is.
A tornacsarnokból nőtt ki a jacht-klub, a belvárosi klub, vagy egyszerűen a Klub, melynek szellemi tevékenységét áthárították a Királyi Ázsia-kutatási Társaságra, művészi becsvágyát pedig kielégítette Gilbert és Sullivan valamelyik könnyű operettjének évenkénti előadása. A görögökhöz hasonlóan az angolok sem látták szívesen klubjukban az ázsiaiakat még vendégül sem, nem hogy tagokként. Amellett, hogy nehéz fenntartani a társasági kapcsolatot olyan emberekkel, akiknek a családtagjaival a házasság szóba sem jöhet, problémát jelentett az ázsiaiak családi összetartása is. Ahogy az európai, aki kínai lányt vesz feleségül, rémülten tapasztalja, hogy beházasodott egy kínai nemzetségbe, a klub, amely tagjául választ egy ázsiait, gyakran szintén azt tapasztalja, hogy egy egész törzset vett fel a soraiba. A klub egyénekkel számol, az ázsiai szokások pedig a vérrokonok csoportjával. Az átlagos klubok tehát mindig többé-kevésbé zártkörűek voltak, és erre a mintára szervezték a sajátjaikat egyes ázsiai vagy eurázsiai csoportok is. De nemcsak klubok voltak, hanem stadionok is, vagyis az angoloknál már lóverseny-, futball-, és krikettpályák meg pólóklubok is léteztek. A bajnokságok nézői különböző társadalmi rétegekből származtak, bár nem feltétlenül ugyanazon a lelátón foglaltak helyet. És akadtak sportok, amelyekben összemérhették az erejüket az európaiak meg ázsiaiak.
A színház népszerűsítésében soha nem jártak nagy sikerrel az angolok. Ezen a téren hiányzott belőlük a lelkesedés, és ázsiai alattvalóik nyugati ismeretei rendszerint nem terjedtek odáig, hogy könnyűszerrel kövessék a dialógusokat, márpedig a modern dráma enélkül élvezhetetlen. Sok ázsiai városban volt egy-egy időszakban színház, de rendszerint nem valami színvonalas. Sokkal eredményesebbek voltak az angolok annak a hagyományos humornak a megismertetésében, amely Lukianosz közvetítésével Arisztophanésztól származott. Ez 16. századi fejlemény volt, amelynek Chaucer elébe vágott, de első igazi mintája Sir Thomas Hoby 1561-ből származó Castiglione-fordítása, első eredeti példáival pedig Shakespeare és 1613-ban Beaumont meg Fletcher szolgált. Az angolokban mindig ott rejlett a derű megváltó szikrája, még birodalmi gőgjük tetőfokán is, és bár időnként könyörtelenek voltak, humorérzékük - görögös arányérzékük - gyakran megmentette őket a túlkapásoktól, melyeket nem csak embertelennek, hanem nevetségesnek is tartottak volna.
Az angoloknál a görögre rárétegződött a római örökség. Például az erős kötelességtudat, amely független volt esetleges vallási meggyőződésüktől. Hazaszeretet, lojalitás és állhatatosság tekintetében magas követelményeket állítottak, és jobban bíztak a jellemben, mint az észben. Kötelességtudatukkal együtt járt a rómaiakéhoz hasonló törvénytisztelet. Legalábbis elméletben - de sokszor gyakorlatban is - a kormányzást a törvények megalkotásának és érvényesítésének folyamataként értelmezték. Főképp a fegyveres erők polgári ellenőrzés alá vonásában jártak sikerrel; nem tekintették a katonát alsóbbrendűnek a civilnél, de pontosan körülhatárolták a felelősségét. Bár katonásabbak voltak, mint amilyennek mutatkoztak - tisztjeik szívesen jártak civilben - a hadsereg mindig távol maradt a politikától; és ha távoztak valahonnan, politikailag semleges hadsereg maradt utánuk. A rómaiakhoz hasonlóan nagy figyelmet fordítottak a mérnöki és közegészségügyi problémákra. Két legfontosabb köztisztviselőjük a város főmérnöke és közegészségügyi tisztviselője volt: az ő tevékenységük hozta a legtöbb gyakorlati hasznot. Nekik köszönhető a halandóság csökkenése, a születési arány javulása, és a világ túlnépesedési problémája. Az ideológiákat mindig gyanúsnak találták, szívesebben vitatkoztak a higiéniai és csatornázási problémákról, mert ezen a téren biztosak lehettek az igazukban.
Végül római eredetű, bár amerikai gyártmányú adományuk volt a mozi: az aréna modern megfelelője. A színház elterjedésének gátat vető nyelvi problémák itt nem merültek fel, hiszen a mozgókép varázsa a látványos erőszakban rejlik. Tehát az ázsiai moziba olyan filmek kellettek, amelyekben minél kevesebb a bölcsesség és a szellem. A legnépszerűbb volt a bibliai vagy a kora keresztény horrorfilm, hisz mindkettőben látható maga az aréna, a gladiátorok meg az oroszlánok. Azután következtek a Tarzan-filmek, melyekben a főszereplő gyakorlatilag nem beszél. Talán valamivel kevésbé népszerűek a futószalagon és szerény költséggel előállított vadnyugati történetek. Ez a jobbára gyermeteg műfaj, melyben a nyugat eszméit a cowboyok védelmezik az indiánok ellen, jó alkalmat kínál az amerikaellenes propagandára. Ugyanennek a témának a változatai a más vidék vagy korszak mezében előadott hasonló történetek. Az intellektuális lakoma étlapján végül a gengszterekről és vagányokról, rablásokról és gyilkosságokról szóló filmek következnek. Ezekben a városi "westernekben" lovak helyett autók, cowboyok helyett zsaruk vannak, és minden probléma megoldható egy ökölcsapással az állkapocsra vagy egy golyóval a szívbe. A fenti négy kategória filmjei - a szabadfogású birkózáshoz hasonlóan - a római örökségnek ahhoz a részéhez tartoznak, melynek kulturális jellege kevésbé nyilvánvaló.
Erre a római hagyományra rárakódott mindaz, amit az angolok a középkorban a kelettől tanultak. A zsidóktól keresztény közvetítéssel átvették a választott nép eszméjét. A gondolat a brit birodalom utolsó korszakában (1886-1905), Joseph Chamberlain, Cecil Rhodes, Lord Cromer, Lord Milner és Lord Curzon korában bukkant fel. A birodalmi küldetéstudatnak gazdag irodalma volt Seeley műveitől Buchanan munkásságáig. A birodalom legfényesebb pillanata talán Viktória királynő 1897-es gyémántjubileuma volt, prófétája pedig Rudyard Kipling, aki irodalmi pályafutását 1885-ben kezdte Indiában. Egy ideig az Egyesült Államokban élt, és ott jutott arra a következtetésre, hogy a demokrácia elválaszthatatlan a hozzá nem értéstől. Sokat utazott és szünet nélkül írt, s mindvégig a törvény, rend, kötelesség, önuralom, engedelmesség és fegyelem evangéliumát hirdette. "Apáink istene, te ősidőktől fogva ismerős - írta 1897-ben - messzenyúló harcvonalunk Ura". 1899-ben már "A fehér ember kötelességéről" írt; és felfogása nem különbözött lényegesen Joseph Chamberlain gyarmatügyi miniszterétől, aki 1895-ben kijelentette: "a briteknél kormányzásra termettebb népet még nem látott a világ". Az önhitt bizonyosság, hogy felelősséggel tartoznak mások boldogulásáért, a protestáns hitelveken alapult. Ha valakinek kétségei támadtak volna afelől, hogy az angoloknak joguk van az uralomra Ázsiában, egyetlen szóval el lehetett hallgattatni. Hiszen a bennszülöttek pogányok voltak.
A gondolat, hogy az isten a keresztények oldalán áll, természetesen keletről jött. Ráadásul kiegészült néhány további keletről származó eszmével. Az angolok saját asszonyaikat illetően szigorú erkölcsi elveket vallottak, és elítélték azokat a népeket, melyeknél mások voltak a szokások. Borzalommal tekintettek azokra, akik nem alkohollal éltek, hanem kábítószerekkel. Az araboktól átvették a lovagiasság - Kínában ismeretlen - fogalmát, amelyhez hozzá tartozott a szertartásos tisztelet a nők, és szertartásos udvariasság a hadifoglyok iránt. Az araboktól származik lóimádatuk is, legkedveltebb lovaikkal együtt. A többi állat védelmét viszont, és általában a készséget a szenvedés meg éhínség enyhítésére, a buddhistáktól vették át. India népessége az 1901 és 1911 közti évtizedben tizenkilenc százalékkal nőtt, elsősorban annak köszönhetően, hogy a gyerekeket megóvták az éhezéstől. Ilyen eredményeket hozott a hatékony közigazgatás és humanitárius felfogás ötvözete. Ne felejtsük el, a görögök hagyták volna meghalni a gyerekeket, mondván, hogy létfenntartásuk feltételei hiányoznak. Keleti eredetűek az angol kórházak is: a középkori mintára szervezett intézmények elődei a buddhista kolostorok voltak. A keleti uralom utolsó korszaka rányomta bélyegét a Nyugatra. És azoktól a népektől is tanultak az angolok egyet-mást, melyeket kormányozni akartak.
A tengerentúli angolok tovább fejlesztették azokat a jellemvonásokat, melyeknek értékét Írországban ismerték fel, hogy fenntartsák uralmukat, mely hitük szerint megillette őket. Ezek a jellemvonások: a fegyelmezettség, állhatatosság, bátorság, veszélyfelismerés, felelősségvállalás, zárkózott fölény, szigorú becsületesség a pénzügyekben. Ezekhez járult az öltözet, beszéd és modor fekete-fehér egyöntetűsége és a készség arra, hogy szükség esetén lőjenek. Más nézőpontból ezek a tulajdonságok inkább szolgalelkűségnek tűnnek a tekintéllyel szemben, készségnek a hazugságra, fantáziátlan vakmerőségnek, hatalmaskodásnak, sznobizmusnak, bürokratizmusnak, idegenkedésnek az eredetiségtől és kegyetlenkedésnek a lázadás legkisebb jelére. Nyilvánvalóan sok függ a nézőponttól. A brit birodalom mindennapjaiban ott volt a gyerek pónija és a vérhez szoktatás a vadászatokon, a felügyelő pálcája a hatodikosok osztálytermében, a törött borda a rögbipályán, a terepfutás során megrepedt medencecsont, a vidéki vendéglátások szertartásossága, az ezred vendégestjein széttört bútorok és a megvetés mindenki iránt, akit rajtakaptak, hogy verset olvas, vagy érdekli a művészet.
A britek birodalmi küldetése és a többi gyarmati nagyhatalom hátterében a Nyugat technológiai fölényének modern fejleménye, húzódott meg, amely jóval később alakult ki, mint általában feltételezik. Maurice Zinkin így ír erről:

"Nagyjából 1700-ig kétségtelenül erősebb volt a keleti befolyás nyugaton, mint a nyugati keleten… Kétezer évig Ázsia adott és Európa elvett. A kereskedelemben nem is lehetett másképp, hisz Európának nem volt mit felajánlania. De más tekintetben Ázsia jól járt volna, ha átvesz egyet-mást. A római kereskedelmi törvény, a newtoni fizika, a 18. századi kémia méltó fizetség lett volna a hindu algebráért és a kínai politikai gondolkodásért. De Ázsia jogos büszkesége saját eredményei fölött maradi fennhéjázássá korcsosult már jóval azelőtt, hogy a 19. században végül lelepleződött a gyengesége…"(129)

Sok példával igazolható, hogy a Nyugat intellektuális rohama csak 1700 után kezdődött. A nyugati terjeszkedés viszont már 1500 körül megindult, amikor még nem támasztotta alá a technikai fölény, hisz azt csak a 17. századi találmányok hozták létre. Ez arra mutat, hogy a technikai fejlődés nem oka, hanem következménye a terjeszkedésnek. A hajózás nagy felfedezései nem előzték meg a nagy felfedező utakat, hanem a nyomukban jártak. Akkor pedig nem magyarázható technikai okokkal a fölény, mely módot adott arra, hogy Európa 1500-tól egyre fokozódó nyomást gyakoroljon a Keletre. A tények rácáfolnak az anyagi természetű magyarázatra. A hajóépítés, tengerhajózás, tengerészeti ismeretek és ágyúöntés terén a 16. századi Ázsia volt fölényben, mégis az európaiak fedezték fel Indiát, nem pedig a kínaiak Európát.
Amikor erre a körülményre magyarázatot keresünk, először is azt kell szem előtt tartanunk, hogy a tudományos felfedezésnek önmagában nincs sok gyakorlati értéke. Ahhoz jól szervezett társadalomra van szükség, amely a megszülető találmányokat fel tudja használni, hogy eredményeket hozzon. A 16. századi Európa ereje nem technológiájában, hanem szervezettségében rejlett. Ezt napnál világosabban mutatja a Nyugat fölényét megalapozó ágyúk és lőfegyverek története. Az ágyú eredete ma épp olyan homályos, mint amikor Camden ezt írta:

"Valaki [Sir John Harrington] utat vágott magának a világ túlsó végéig, egészen Kínáig, hogy onnan szerezze meg az ágyúk találmányát, de tudjuk jól, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar… A legkitűnőbb szerzők véleménye szerint egy Bertholdus Swarte nevű szerzetes készítette az első ágyút."(130)

A legkitűnőbb szerzők véleménye erről a kérdésről ma már nem ilyen határozott. Abban már nagyobb volna az egyetértés, hogy a puskapor valószínűleg kínai találmány, és először 1260-ban említik. A legkorábbi kínai ágyúk 1356-ból valók. Ezzel szemben már az 1324-es metzi csatában is használtak ágyút, és az angolok 1326-ban Crécynél ugyancsak. 1326-tól szerepelnek a dokumentumokban, a lőfegyverekről pedig 1331-től kezdve esik szó. Az angolok mindkettőt használták tengeri csatáknál az 1340-es sluysi ütközettől kezdve. V. Henrik ágyúkkal támadta Harfleurt (1415-ben): 40 fontossal, 30 fontossal és 15 fontossal - innen származik különös wimbledoni pontozási rendszerünk.
A törökök jó hasznát vették az ágyúknak Konstantinápoly ellen 1453-ban, akárcsak Warwick earlje Bamborough vára ellen 1464-ben. A perzsák a velenceiekhez fordultak puskaporért meg tüzérségért 1471-ben, az egyik gujarati sah pedig Egyiptomhoz 1511-12-ben. Angliai VIII. Henriknek "annyi ágyúja van, hogy a Poklot is meghódíthatja velük" - jelentette a dózsénak a velencei nagykövet már 1512-ben. Hessei Fülöp 1523-ban egyetlen nap alatt a földdel egyenlővé tette Landstuhl várát. Bábur mogul császárnak 1526-ban voltak ágyúi és hindu tüzérei. Az ilyesfajta tényekből arra következtethetünk, hogy az ágyúk soha nem voltak a Kelet vagy a Nyugat monopóliumai. Első eredményes felhasználásuk dicsőségében talán a törököknek és angoloknak kell osztozniuk; 1550-ben a török tüzérség volt a legjobb, 1580 táján az angolokat tartották többre, s ebben az időben a legjobb lőfegyverek Hollandiából és Spanyolországból származtak. Magát a találmányt pedig mindenki máshonnan származtatja, Pekingtől Woolwichig - nem sajátíthatja ki egyetlen ország sem.
De akkor mi okozta a nagy változást 1700-ra? És hogyan tudtak a portugálok 1509-re tengeri fölényre szert tenni az Indiai-óceánon? A választ kétségtelenül az írástudó katona megjelenésében kell keresnünk.
A helyzet az, hogy a puska vagy lőfegyver feltalálásával még nincs megnyerve a csata. Az ágyú csak akkor hatásos, ha felállítják, karbantartják, tisztítják és fényesítik. A lövedéket le kell kaparni és átfesteni. A puskaport szárazon tartani és a hordókat rendszeresen megfordítani. A hordóeresztékeket és szerszámokat puskavesszőket és ékeket számon tartani és ellenőrizni. Az ágyút kiszolgáló legénységet bonyolult és pontos kiképzésben részesíteni, amelyben mindenki megtanulja a dolgát - és mellesleg a többiekét is. A kiképzés alaposságától és gyorsaságától függ nemcsak az ágyútűz eredményessége, hanem a tüzérek testi épsége is. Egyetlen hiba a szigorúan megszabott eseménysorban, egyetlen mulasztás a fojtás készítésénél, és vége az ágyúnak is, a legénységnek is körülötte. A kézifegyverek használata ugyanilyen pontosságot igényel. A gyalogsági kiképzést Móric, Nassau grófja találta föl, az első kézikönyv - Jacob de Gheyn munkája - 1608-ban jelent meg. A muskéta megtöltése és elsütése néha harminchét mozdulatból és ugyanennyi parancsból álló sorozatot jelentett.

"III. A muskéta nyugodjon a bal vállon, a bal kéz a puskatuson, a hüvelykujjnak annak mélyedésében… a závárt kissé kifelé kell fordítani, hogy a puskatus alsó része egyvonalban legyen a test közepével… stb. stb.
IV. A kanóc legyen a bal kézben, egyik vége a mutató- és középső ujj, a másik a gyűrűs és kisujj között… stb."(131)

Valóban szükség volt erre? Életbevágóan fontos volt, főképp a biztonsági intézkedések sora. Márpedig ahhoz, hogy az eljárás minden részletében megfeleljen az előírásnak, a tiszteknek és tiszthelyetteseknek betéve kellett tudniuk a kézikönyvet. Törzsőrmestertől vagy fedélzetmestertől fölfelé írástudóknak kellett lenniük. Főhadnagytól fölfelé matematikai ismeretekre is szükség volt, a magasrangú tisztektől pedig elvárták, hogy rangos, művelt, rátermett férfiak legyenek, és gyakran azok is voltak.
Keleten ismeretlen volt, katonatiszteknek ez a két osztálya, a felső és alsó középosztály. Nehéz is lett volna létrehozni, hiszen az indiai kasztrendszer és a kínai képírás jóvoltából a művelődés meg a hadviselés elkülönült. A 16. században szinte nem is létezett technológiai különbség Kelet és Nyugat között, és gyakran a keletiek voltak fölényben. Csak a társadalmi szerkezet volt más: az egyik oldalon dinamikus, a másikon statikus. A társadalmi erők működése egyre jobban kitágította a technológiai szakadékot, úgyhogy a 19. századi Európa már nagy előnyre tett szert. Aztán a technológiai fejlődés visszahatott a társadalmi rendszerre: a mérnök társadalmi rangot szerzett, az altiszt nem lehetett meg a betű ismerete nélkül. Ahogy a fegyverek mind bonyolultabbá váltak, a karbantartás színvonala egyre nagyobb jelentőségre tett szert, így új vallás született azoknak, akik másban nem hittek. A tüzérnek szent dolog az ágyú, és olyan hódolattal bánik vele, amilyennel a gyalogos csak a zászlónak adózik. Az angolok a keletieket vádolták bálványimádással, de maguk is bálványokat teremtettek,, melyekről ilyesfajta versek énekelnek:

A pogány

Kőnek, fának a vak pogány
hajlong, így tiszteli,
parancsát csak saját magáét ismeri;
Rendetlen, kapkod, tőrét elhajítja,
De jön az ezrede és kitaszítja,
Tisztátalan él, fegyelmezetlenül,
Bármit csinál: kelletlenül…

És Rudyard Kipling verse ezzel a tanulsággal végződik:

…Tartsd rendben fegyvered, s akár tenmagadat(132)

A gyalogság kiképzésének alapelveit Spanyolországban, Németalföldön és Svédországban dolgozták ki. De az angolok magasztosították vallássá.
A keleti és nyugati felfogás különbsége ezen a téren már 1511-ben megmutatkozott. Akkor vette be Malakka városát Albuquerque. A maláj főváros technológiailag korántsem volt elmaradott. Sőt, a szemüvegek például itt készültek, némelyik 1410-1430-ban már eljutott Kínába - alighogy 1300 körül felbukkantak Itáliában. Ideális hely volt a technológiai kísérletekhez, hiszen az indiai hajóépítésre és a kínai térképészetre egyaránt támaszkodhattak. Az ágyúkat és lőfegyvereket meg talán épp itt találták fel, amikor a bennszülöttek fúvócsövét megtömték a Kínából behozott puskaporral, vagyis egyfajta légpuskát készítettek. Az mindenesetre biztos, hogy készítettek ágyút, hiszen Pahangban előkerült egy öntőforma, amely a portugálok előtti időből származik. Ezen kívül a portugálok saját bevallásuk szerint sok elfoglalt városban találtak lőfegyvert. Mégsem azok, hanem a fúvócsövekből kilőtt nyilak sebesítették meg őket. Tehát jogos a következtetés, hogy a malájoknak voltak ágyúik, de nem tudtak eléggé bánni velük. Később mindenesetre ez volt a helyzet. 1871-1872-ben Mahdi rádzsa ágyúit Selaugorban "…nem volt mivel felemelni, mert vagy a kívánt irányba beállított két párhuzamos deszkára fektették őket, vagy kocsira tették és náddal kötözték le, úgy rögzítették. Mahdi emberei körében az volt a szokás, hogy mielőtt elsütötték az ágyút, köréje gyűltek, és imádkoztak a sikerért…"(133)

De miféle sikert várhattak egy ágyútól, amelyet nem lehet elfordítani, fölemelni vagy hátravinni? Az áhítatos ballisztika irányzata a legjobban öntött ágyút is értelmetlenné tette. A 20. század sem hozott gyökeres változást. A közelmúltban, amikor kihirdették a szükségállapotot a Maláj-félszigeten, a szingapúri rendőrség egyetlen fegyvere a karabély volt. Néhány év múlva egy odalátogató fegyvergyáros megállapította, hogy hetvenöt százalékuk hasznavehetetlen. Tisztjeik legfeljebb azzal vigasztalhatták magukat, hogy ellenfeleiknek még ilyen fegyvereik sem lesznek. Amikor Sir Gerald Templer tábornok megkezdte az ellenség katonáinak besorozását a biztonsági erőkhöz, ezt a figyelmeztetést adta ki: "Ne feledjétek el, hogy amikor a legyőzött terroristák sorainkba lépnek, szinte semmit nem tudnak a lőfegyverekről." Sok rendőr ennek köszönhette az életét. A jó fegyver semmit sem ér, ha nem tartják karban és nem tudnak bánni vele.
Az európaiak ázsiai hatalma a tüzérségen és a lőfegyvereken, vagy legalábbis megfelelő alkalmazásukon alapult. De a társadalmi szervezet, amely létrehozta a tüzérséget és gondoskodott a karabélyok tömegtermeléséről (1851-től), alkalmas a tudomány ösztönzésére is.
Needham professzor, amikor magyarázatot keres arra, hogy a kínai matematika és tudomány fejlődése egy ponton megrekedt, felfigyel egy gyökeres különbségre a nyugattal szemben:

"Tehát mi történt a reneszánsz-kori Európában, amikor kialakult a matematika alapján álló tudomány? És miért nem történt meg ugyanez Kínában? Azt is nehéz megállapítani, miért fejlődött ki a modern tudomány az egyik országban, de azt még nehezebb, miért nem fejlődött ki egy másikban. Ám ha tanulmányozzuk, hogy mi nincs, talán fényt deríthetünk arra, mi van. A matematika és tudomány eredményes együttműködésének problémája csak másfajta megfogalmazása annak a kérdésnek, hogy miért fejlődött ki egyáltalán a modern tudomány Európában."(134)

Needham azt a megoldást veti fel, hogy a kínai konfuciánus bürokrácia nem kínált nagy lehetőségeket a matematikusnak vagy természettudósnak, főképp 1368 után. A kézműveseket láthatatlan fal választotta el az irodalmi műveltségű tudósoktól. A kereskedőket nem sokra becsülték. Semmiféle műszaki felfedezés nem biztosította volna a mechanikusnak azt a magasabb társadalmi rangot, amely az írott szövegek búvárának kijárt. Indiában egy érinthetetlent nem emelhetett volna magasabb kasztba semmiféle találmány. Ebben a tekintetben hasonló volt a középkori tudomány is. Az építész, mérnök vagy hajós kívül maradt a tudomány világán, melyet a papoknak, és a parancsolásén, melyet a nemeseknek tartottak fenn. Ezért a 15. században megjelentek a mérnök-művészek "akik nem tanultak iskolákban és nem okosodtak könyvekből". Néhányan 1500 után nemességig vitték, például Kolumbusz. A reformáció azonban megnyitotta a tudományt a világiak előtt is, olyan tudósokat nevelt ki, mint William Gilbert vagy Francis Bacon, és bár 1550-ben az európai matematika még kevéssel járt az indiai vagy kínai előtt, az 1665-ig tartó időszak gyors fejlődése létrehozta az algebrát, a tizedesszámokat, a logaritmust és a logarlécet, s mindez Descartes-on és Pascalon át Newtonig, meg az integrál- és differenciálszámításig vezetett. Az orvosi szakmának sem volt jövője, amíg az egyetemet végzett orvost egy világ választotta el a felcserből lett sebésztől, és a köznemesség egyiket sem fogadta be. A fejlődés akkor indult meg, amikor az orvosok és a sebészek egyesültek, és bármelyikből lehetett lovag. A régi korlátok ledöntését a művelt kereskedők tették lehetővé, akik saját szakmájukban felhasználták az új találmányokat, aztán nemesi címeket vásároltak. A 12. századtól kezdve a Keletre érkező európai mögött ott állt a kísérleti tudomány világa, mely nemcsak a lőfegyvert és az ágyút tudta felmutatni, hanem a gőzmozdonyt, a vasutat, a biztosító társaságot, a távírót, a műtőt, a világítótornyot, a kininadagot és a bankot is.
Az európai befolyást az óra meg a nyomdagép jelképezte. Az utóbbi, mely magában is jelentős, ízelítőt adott még valamiből. Lewis Mumford állapítja meg:

"A nyomtatás kezdettől fogva teljes egészében műszaki teljesítmény volt. És prototípusa minden későbbi sokszorosító rendszernek; hiszen a nyomtatott oldal még a katonai uniformist is megelőzte mint teljes egészében szabványszerű, sorozatgyártással létrehozott termék, és a mozgatható betűtest volt az első példa a csereszabatos alkatrészekre…"(135)

Bár a nyomtatás Kínából és Koreából származott, valójában a nyugati gépkorszak előfutárának tekinthető. De még nagyobb jelentősége volt az órának. A középkorban találták fel, 1675-ben használtak először óraingát, 1700-ra terjedt el a használata és 1759-re John Harrison (4. sz.) kronométeréhez vezetett. Ösztönzésül szolgált más gépek, például a precíziós eszterga kialakításához is. Ezen kívül új gondolkodásmódot hozott, új érzéket a pontosság iránt, az idő értékének új megbecsülését, új hitet a haladás lehetőségében. És ne felejtsük el, hogy az óra volt az első precíziós műszer, amely sok továbbinak a mintájául szolgált. A viktoriánus kormányhivatalnok asztalán és kezében órával intézkedett. Elvesztette a türelmét, ha olyanokkal volt dolga, akiknek az óra számlapja semmit sem jelentett. Úgy érezte, az idő neki dolgozik, és tudta, hogy az idő pénz.
Amikor Viktória királynő meghalt, kitűzték VII. Edward koronázásának időpontját 1902-ben. A meghívottak közt volt néhány maláj herceg, akik akkor látták először Londont. Egyikük megjegyezte kísérőjüknek, Hugh Cliffordnak, hogy csak most értette meg, miért tulajdonítanak az európaiak olyan nagy jelentőséget az időnek.

"Ebben az országban annyi életet zsúfolnak minden egyes napba, hogy ha valaki csak negyedórát elveszít, soha többé nem tudja behozni a kárba veszett pillanatokat. Nálunk az élet csak poroszkál: itt úgy vágtat, mintha ördögök volnának a sarkában!"

Azt pedig még kevésbé értette volna meg a maláj, hogy az angolok úgy érezték, szűkre szabott az idejük Keleten, és amit hamar el nem érnek, azt talán soha nem tudják véghezvinni.

Vedd a fehérek keresztjét,
Békéért vad harcaik,
Messze űzd, ami betegség,
Ne tűrd éhség átkait,
S lásd, ha közel érsz a célhoz,
Mások már-már boldogok,
A pogányság újra vészt hoz,
Reményed mint rongy lobog…(136)

 

17. A haladás útja

Amikor a keresztény templomok harangjai elütötték az órákat, új jelentőséget adtak az időnek és az örökkévalóságnak egyaránt. Minden múló óra hozzátett valamit a történelemhez. Minden órával kevesebb ideje maradt az egyénnek, hogy kiérdemelje a megváltást. A különféle eszmék közül, melyekkel az európai behatolók ajándékozták meg a Keletet, talán az idő - a múlt, jelen és jövő - fogalma volt a legfontosabb. Kialakulásában része volt egyfelől az órának, a naptárnak és a történelemkönyvnek, másfelől az európaiak hosszabb élettartamának. A modern tudomány hatásának elemzése során azt a hibát követjük el leggyakrabban, hogy elfelejtjük: a régészet és történettudomány szerepe épp olyan jelentős volt, mint a kémiáé vagy fizikáé. A jelen döntései a jövőről alkotott elképzeléseinkre épülnek, azokat viszont megszabják a múltra vonatkozó hiedelmeink. Elterjedt ősi hiedelem volt az Aranykor legendája, amelynek az elvetése alapjaiban változtatta meg az emberek szemléletét. Az indiaiaknak, kínaiaknak és görögöknek egyaránt van ilyen legendájuk, amely a zsidó Édenkert történet megfelelője.
A legenda hindu változatában az ember hajdan egyenlő volt az istenekkel, erényekben bővelkedő és boldog, szenvedést és félelmet nem ismerő. Ez a Satya Yugának nevezett kor akkor ért véget, amikor az emberek szívén úrrá lett az eltévelyedés, az erény helyébe kapzsiság és mohóság, harag és bűn lépett. A kínai Aranykort Lao-ce követője, Csuang-ce (604-532) így írta le.

"A tökéletes erény korában az emberek nem tartották nagy becsben a bölcsességet… Egyenesek voltak és helyesen viselkedtek, bár nem tudták, hogy ez a becsületesség: szerették egymást, bár nem tudták, hogy ez a szívjóság…"(137)

Konfuciusz igen nagy jelentőséget tulajdonít a késői uralkodóknak például szolgáló, legendás Sage királyok bölcsességének. Hasonlóan gondolkodtak a görögök is: távoli hőseik szinte istenek voltak és a Homérosz hősei olyan sziklákat tudnak felkapni, amelyek "meghaladnák bármely ma felnevelt két férfi erejét." Arról lehet vitatkozni, hogy ezeket az elképzeléseket mennyire vették komolyan és hányan, de kétségtelenül olyan gondolkodásmódról árulkodnak, amelyben a "haladás" nem játszik szerepet és az ősök legalább olyan bölcseknek minősülnek, mint utódaik. Amely nem is remél többet, mint hogy talán felnőhet az ősi kor erényeihez, de ennek is csekély valószínűséget tulajdonít. Úgy véli, ha egyáltalán voltak dicső napok, már kétségtelenül a múlt ködébe vesztek.
Ez a felfogás az indiaiakat nyűgözte le a legkevésbé; ők sem tekintettek a jövőbe, de nem a történelmi, hanem a kozmikus idővel számoltak: "A vallásos hindu szemében csak a változatlan és megváltoztathatatlan abszolútumnak volt metafizikai valósága" - állapítja meg Amaury de Riencourts; nem is akadt Indiában egyetlen történész sem az iszlám beköszönte előtt. A kínaiakban több volt a történelmi érzék, csakhogy ők nem a fejlődés irányait kutatták, hanem az etikai szabályokat: a példákat, melyeket utánozni vagy kerülni kell. A jövőbe először a zsidó próféták tekintettek, s utánuk a Mithrász-hívők, a manicheisták, meg a keresztények. Nem az emberi erőfeszítésektől várták, hogy véget vetnek a jelen nyomorúságának, hanem a majdani isteni beavatkozástól. A megszabadulást önkényes és elszigetelt eseményként fogták fel, de a látható világban kellett megtörténnie. Ilyen értelemben a jövőbe tekintettek, egy olyan korba, amikor összehasonlíthatatlanul jobb lesz minden, legalábbis nekik. Ebből a szempontból a keresztények és mohamedánok gondolkodása hasonló volt és forradalmi. Mégsem mondhatjuk, hogy a középkori keresztényeknek sok fogalmuk lett volna a haladásról. Az egyházatyáktól várták az útmutatást, az apostoloktól az ösztönzést. Ha egyszer elfogadták Krisztus visszatérésének eszméjét, nem volt értelme arról vitatkozni, hogy egyébként fejlődik-e a világ.
A 11. századtól lassan átalakult a középkori szemlélet. Arra nem láttak esélyt, hogy a korai kereszténység érdemeit felülmúlják, de arra igen, hogy a római és görög civilizáció szintjére visszajutnak. Láthatóan vissza is jutottak, sőt bizonyos téren meghaladták 1500-ra. Ekkor már képesek voltak a történelmet fejlődési folyamatnak tekinteni, melyben talán Isten bölcsessége nyilvánul meg, sőt, talán még az emberi teljesítmény is. Márpedig ha ismerték a történelmi fejlődés fogalmát, melyben a jelen fölötte áll a múltnak, ésszerű következtetésnek látszott, hogy a jövő szintén fölötte állhat a jelennek. A világ alakulásának ez a szemlélete magától értetődően vetette fel a kérdést, hogy milyen változásokat hozhat a jövő, és hogy tervszerű beavatkozással gyorsíthatók vagy módosíthatók-e ezek a változások. Ez a gondolkodásmód hozta létre az Utópiát és a hozzá hasonló műveket: a modern nyugati világ jellegzetes irodalmi műfaját. Morus Tamást természetesen a felfedezések kora ösztönözte, a felismerés, hogy a különböző népek életmódja különböző. Ő azonban nemcsak kifejezte, hanem formálta is a reneszánsz jövőképét. Most hinni lehetett abban, hogy a történelem a haladás meséje, és hogy jönnek még ennél is jobb idők.
A mi szempontunkból az utópisztikus irodalom tartalma kevésbé fontos, mint az a tény, hogy csaknem minden darabja 1516 és 1905 között látott napvilágot. Az Utópiát 1627-ben a Christianopolis követte és 1637-ben Campanella Napállama. A 18. század két fontos műve Louis Sébastien Mercier Memoirs of the Year 1500 (Emlékiratok 1500-ból; 1772) és Thomas Spence The Description of Spensonia (Spensonia leírása; 1715) című munkája. De a legtöbb könyv a jövőről a 19. században született. F. M. Charles Fourier-től Étienne Cabet-ig, James Silk Buckinghamtól E. Bulwer-Lyttonig követhetjük nyomon a művekben haladás eszméjének vonulatát. Robert Pemberton The Happy Colony (A boldog gyarmat; 1854) című munkája tovább vezet szinte az egyetlen német utópiához, az 1889-ből származó Szabadföldhöz, és így William Morris News from Nowhere (Hírek Sehonnan) című munkájához. A 20. században született Émile Thirion Neustria (1901), Theodor Herzl Alt-Neuland (ősiföld-újforrás, 1903), Gabriel Tarde Underground Men (Illegális ember) és - szinte a sorozat befejezéseként - H. G. Wells A Modern Utopia (Egy modern utópia) című könyve. Az egyetlen többé-kevésbé megvalósult álom Ebenezer Howard Garden Cities of Tomorrow (A holnap kertvárosai) című írásáé volt, amely a Letchworth-hoz hasonló kertvárosokat jósolta meg. H.G. Wells-szel gyakorlatilag véget ér a sorozat, az ő későbbi, gyengébb munkáit már Aldous Huxley Szép új világa (1932) és George Orwell 1984-e (1949) követte.
Tehát amíg tartott az európai terjeszkedés, addig a levegőben volt a világ megjavításának, valami utópisztikus cél elérésének a gondolata. A haladás nevében bármit meg lehetett tenni, és meg is tettek. Egyre növekvő technikai fölénye mellett az európainak megvolt az az érdeme is, hogy haladó. Viszonylagos tudatlansága mellett a keletinek megvolt az a bűne is, hogy fatalista és apatikus. Az angolokra várt a feladat, hogy változtassanak ezen. Míg a korábbi birodalomépítők csak rövid uralkodásra számítottak, a későbbiek gyakorlatilag véglegesnek tekintették a szerepüket. A régi típus képviselőjének tekinthetjük Sir Stamford Rafflest, Szingapúr alapítóját. 1822-ben ezt mondta a főiskoláról, melyet a városnak tervezett - az épp hogy megalapított városnak, amelyből majd létrejön a még gondolatban sem létező Brit Malájföld:

"Gazdagságot partjainkra a kereskedelem hoz, ám csak az irodalom és felebaráti szeretet fényében világosodik meg előttünk, miképp használhatjuk a legnemesebb célokra. Ez vezérelte Angliát, midőn honi fényességének ereje által élre tört a nemzetek között, hogy áldást vigyen mindenhová, amerre jár. Ha eljön az idő, midőn Birodalma elenyészik, kiválóságának ezen emlékművei megmaradnak, jóllehet megannyi győzelme már nem lesz több puszta névnél. Szolgáljon akkor is Britannia dicsőségére, hogy nevét fénybetűkkel írja a történelembe; emlékezete ne úgy maradjon fenn, mint a fergetegé, amelynek nyomában pusztulás jár, hanem mint a tavaszi viharé, amely feléleszti a szellem szunynyadó magvait, és életre kelti őket…"(138)

Kiváló ember szavai ezek, aki jó előre számot vetett alig megkezdett uralma véges voltával. Vessük össze őket egy másik kiváló férfiú szavaival, akinek működése a világnak ugyanebben a részében egy későbbi időszakra esett. Sir Frederick Weld 1880-ban így írt:

"Ha az embereket önmaguk kormányzására akarjuk nevelni, saját erejükre kell bíznunk őket. Mi pedig szükségképpen ennek az ellenkezőjét tesszük. Ezenfelül kétlem, hogy az ázsiaiakat egyáltalán ránevelhetők önmaguk kormányzására; ez ellentmond fajuk szellemének, régvolt történelmük tanulságainak és a hitelveik szülte késztetéseknek. Semmi sem felel meg nekik jobban, mint a türelmes és pártatlan önkényuralom kell; ebben pedig mi részesíthetjük őket…"(139)

A véleménykülönbség oka elsősorban nem személyiségükben, hanem koruk szellemében rejlik. A 19. század folyamán az európaiak fölénye egyre nőtt. Az ázsiaiak mind jobban lemaradtak a hadászat, tengerészet, technológia, orvostudomány és ipar terén. Raffles még nem tartotta lehetetlennek, hogy a malájok képesek saját országuk kormányzására, hisz korábban látta, hogy azok. Nem is élvezett különösebb technológiai előnyt velük szemben. Ehhez képest Weld fölénye megsemmisítő volt. A fejleményeket jól érzékelteti Mannath C. Mallik:

"Még a jóindulatú európaiak is arról panaszkodnak, hogy az indiaiak természetéből és viselkedéséből hiányzik a férfias erő. Csoda is lenne, ha a vallási, szellemi és politikai vezetők önkényuralma meg a sorvasztó társadalmi körülmények hosszú évszázadai után maradt volna bennük férfiasság, különösen mert ha a legcsekélyebb jelét mutatják, a szülők, tanárok, szellemi vezetők és politikai hatalmasságok azonnal elmarasztalják, türelmetlenséggel és illojalitással vádolják őket…"(140)

Másutt is az történt, ami Indiában. Az emberek alkalmazkodtak az idegen uralomhoz. Vagyis tévedés lenne azt hinni, hogy a malájok egyszerűen nem fejlődtek. Valójában elkorcsosultak, hiszen kereskedelmük elvesztése kalózkodásba, tekintélyük elvesztése ópiummámorba hajszolta őket. Az indiaiakhoz meg kínaiakhoz hasonlóan egy idő múlva másoknál hitványabbnak és cselekvőképtelennek érezték magukat. És Weld többek között azért vonhatta kétségbe alkalmasságukat az uralkodásra, mert az ő felfogása szerinti kormányzás is bonyolultabbá vált. Már nem korlátozódott a rendfenntartásra. Beletartozott a kísérleti mezőgazdaság és a pénzreform, a kikötők bővítése és az egészségügyi rendszabályok. Weld a saját nemzedéke nevében vonta kétségbe az ázsiaiak képességét a hatalom gyakorlására.
Nagyjából ennek a nemzetéknek a szószólója volt a tiszteletreméltó George Nathaniel Curzon képviselő is, a későbbi alkirály, aki 1887-1888-ban, majd 1892-1893-ban beutazta Keletet. Jó megfigyelő volt, tudós és igen rátermett ember, így nem követte el a szokásos hibákat. Szentül hitte, hogy Anglia hatalma megállíthatatlanul növekszik, és a brit birodalom "hála a Gondviselésnek, olyan hatalmas eszköze a jónak, amelyhez foghatót még nem látott a világ", de mint az alábbi részlet mutatja, nem becsülte alá a Keletet sem:

"Ázsiától kaptuk a mohamedán építészetet - az emberi teljesítőképesség e módfelett spirituális és kifinomult példáját -, a kínai porcelánt, a perzsa, rhodoszi és damaszkuszi fajanszot, a határtalanul elmés japán művészetet. Ázsia földjén építették fel a legpompásabb várost, Babilont; a legfejedelmibb palotát, Perszepoliszt a legfenségesebb templomot, Angkor-Vatot; a legkáprázatosabb síremléket, a Tádzs Mahalt…"(141)

Curzon mindezt elismerte, sőt azt is, hogy az ázsiai országok nem egyformák, és megpróbálta - talán egyedülálló módon - meghatározni, mit értünk azon, hogy "keleti". Erre az eredményre jutott:

"…jellem tekintetében általános közönyt az igazság, ám tiszteletet a hasznot hozó ravaszkodás iránt, viselkedés tekintetében fensőségességet, társadalmi tekintetben a család egységéhez való merev ragaszkodást, kormányzás tekintetében a kormányzottak néma behódolását, közigazgatás és igazságszolgáltatás tekintetében az ügyintézők és bírák nem is titkolt megveszthetőségét, a mindennapi élet tekintetében szoborszerű és kifogyhatatlan türelmet, amely mit sem törődik az idővel, és engesztelhetetlen háborút vív a sietség ellen.
Azt tűztem feladatul magam elé, hogy számos országban tanulmányozzam a jellem és szokások e tömör és szilárd ötvözetének, valamint a civilizáció néven emlegetett rugalmas és terjeszkedő erőnek összeütközését, amely, úgy vélem, érdekesebb minden másnál."(142)

Ennek az igen érdekes megjegyzésnek az elemzésekor először is azt kell megállapítanunk, hogy a civilizáció Curzonnál sajátos értelmet kapott. Raffles még civilizáltnak találhatta a kínaiakat, indiaiakat, malájokat, és a szó eredeti értelmében azok is voltak. Curzon hangsúlyozza ugyan, hogy a bölcs utazó nem téveszti össze az idegent az alsóbbrendűvel vagy silánnyal, a "civilizált" szót mégis fenntartja a Nyugatnak. Azután látnunk kell, hogy bár érzékeli a különbségeket az egyes keleti országok között, fel tud sorolni néhány tulajdonságot, amely mindegyikükben közös. Észreveszi a család egységéhez való ragaszkodást, amelynek következtében a keleti kevésbé individualista. De felsorol más tulajdonságokat is: szavahihetetlenséget, ravaszkodást, fensőségességet, megvesztegethetőséget, türelmet és a néma behódolást a hatalomnak. Csak azt nem veszi észre, hogy ezek nem sajátos keleti tulajdonságok. Egyszerűen azok a magatartásformák, melyeket a kisebbrendűségi érzés vált ki az idegen, ám uralkodó civilizációval szemben. A viktoriánusok tévedtek, amikor a változatlan keletről beszéltek, és nem vették észre, hogy igenis változik, a szemük előtt hanyatlik. Curzon nagyjából azokat a tulajdonságokat fedezte föl az indiaiakban és kínaiakban, amelyek a középkori Európát is jellemezték. Abban az időben az emberek általában nem voltak szavahihetők, ezért alakult ki a szokás, hogy a tanuknak eskü alatt kellett vallaniuk. A falusiakban mindig megvolt a nincstelenek ravaszsága. A papokban és ügyvédekben, az orvosokban és tanítókban mindig megvolt a védekező fensőségesség, amelyet általában a tudatlansághoz társítunk. Az urak és kiszolgálóik megvesztegethetők voltak, de általában számíthattak a tömegek türelmére és néma behódolására. Ezeket a tulajdonságokat a civilizáció hanyatlása hozza létre, a tudat, hogy régen jobban mentek a dolgok, és a meggyőződés, hogy máshol most is jobban mennek.
Jogos következtetés, hogy Curzon jobb megfigyelő volt, mint amilyen gondolkodó, de legalább azt ne felejtsük el, milyen helytállók voltak a megfigyelései. Szembesítette "az iszlám hajthatatlan és könyörtelen szorítását" "India szelíd hitével, melyre babonák rakódnak és megüli az enyészet", és melléjük állította "az etika és demonológia keverékét", "amelyet Kínában vallásnak ismernek el". Érzékelte az ellentétet a pekingi utcák forgataga, "a gyötrelmes véletlenek felfoghatatlanul rémítő fantazmagóriája", meg a Tiltott Város atmoszférája közt, ahol "minden titkos, fátylak mögé rejtett és érthetetlen". A kínaiakra némi tisztelettel nézett:

"…az igénytelen, szívós, megszelídíthetetlen, barátságtalan faj, amely szembeszegül minden kívülről jövő kezdeményezéssel, a magabiztos és közömbös nemzeti jellem mogorva ellenállása, a hihetetlenül és kérlelhetetlenül szigorú vallási és erkölcsi törvények, meg az időtlen idők óta változatlan kormányforma, amely még ma is a fenséges és dermesztő önhittség köntösébe burkolózik."(143)

Az utolsó szavak diagnosztizálják Kína hanyatlását, a továbbiakban Curzon arra is rákérdez, vajon mi akadályozta a fellendülést:
"A válasz ott rejlik a keleti országok ősi átkában, a kígyó nyomában Sztambultól Pekingig mindenfelé: a mindenek fölött való, önző, zsarnoki és megvesztegethető hivatalnokok gonosz szellemében. A magánvállalkozás iránt bizalmatlanságot táplál az elme, ha arra nevelték, hogy a kormányzat minden és az egyén semmi…"(144)

Tehát valójában Kína legfőbb gyengéje éppen az az intézmény, amelyre a legbüszkébb, nevezetesen a tanult hivatalnokréteg. Kína legnagyobb ellensége a mandarin, aki ősidők óta változatlan oktatási rendszerben tanul, fejét teletömték értelmetlen és használhatatlan elvekkel, hivatalának előírásos kötelességeit gépies és szolgai pontossággal végzi, képtelen babonák és varázslatok prédája, de emberi ésszel felfoghatatlan gőggel pöffeszkedik, és mivel csekély javadalmazásban részesül, kénytelen sikkasztani és lopni. A hivatalos korlátok megfojtanak minden magánvállalkozást, a hivatal mohósága kiolt minden közszellemet. Mivel mindenkinek az a célja, hogy maga is hivatalnok legyen, és megvan rá a lehetősége, bármilyen rétegből származik, egyetlen osztály sincs, amelytől eredményes tiltakozás várható. A status quo fenntartása érdekében áll a teljes kormányzó rétegnek, amely maga is a néptömegekből került ki. Azok az erők, amelyek általában a haladás oldalán sorakoznak fel - az írástudók vagy az egyetemisták - Kínában mindenki másnál reakciósabbak, hiszen a diplomával kezükbe kerül a hatalom kulcsa is, nem úgy mint Oroszországban, ahol eltapossák őket vagy rájuk sem hederítenek, vagy Indiában, ahol úgy érzik, nincs tere a becsvágyuknak. Az sem várható, hogy az ilyen csökönyös és hiú nép alsóbb rétegei akár a legcsekélyebb hajlandóságot mutassák, hogy olyan útra lépjenek, amelyet vezetőik nem tartanak kívánatosnak. Mindkettő örül a stagnálásnak."(145)

Curzon megfigyelőnek jobb volt, mint prófétának, hisz nem látta előre a kínai agressziót például orosz Turkesztán ellen:

"…Épp ilyen bizarr gondolat, hogy átvonul Tibeten és a Himaláján, s Nepált visszafoglalja Nagy-Britanniától…
Még homályosabb jövő ködébe vész a kor - s ide már a minden béklyótól megszabadult képzelet igézete is hiába csábítana bennünket -, midőn Mr. C. H. Pearson [A National Life and Character: A Forecast (Nemzeti élet és jellem: előrejelzés) szerzője] szerint kínai úriemberek tolonganak majd a párizsi szalonokban és a Pall Mall klubjaiban; midőn lóversenyeken gyakran látott kínai tulajdonosa vezeti hátra mérésre az Angol Derby győztesét; és a férj nélkül maradó nők problémája a keresztény oltárok előtt megjelenő házasulandó kínai férfiak jóvoltából nyer orvoslást…"(146)

Mr. C. H. Pearson ködös jövője sok tekintetben mintha már itt lenne, hamarabb, mint Lord Curzon hitte volna. Csakhogy jóstehetségét történelmi érzéke sem múlta felül, hisz nem látta át saját megfigyelései tágabb értelmét. Mindaz, amit 1893 dekadens Kínájáról mondott, szinte ugyanilyen mértékben illett 1703 mogul Birodalmára és a hasonlóan dekadens Római Birodalomra mondjuk Kr. u. 200-ban. Azt nem tudhatta előre, hogy szinte szóról szóra ráillik majd Angliára 1963-ban, vagy az Egyesült Államokra 1993-ban. Ma már könnyebben átlátjuk, hogy nemcsak Kínát írta le, hanem bármelyik hanyatló társadalmat. Az egyik tünet a bürokrácia - a fenséges és dermesztő önhittség köntösével együtt. A másik a túladóztatás, amelynek mai megfelelője a szerencsejáték és következménye a babona. Curzon jogos kritikájára a kínai filozófusnak ideális esetben azt válaszolhatta volna: "Sose kérdezd, kiért szól a harang. Érted szól."
Lord Curzon India alkirályaként (1895-1905) megtestesítette mindazt, ami az angol birodalmi gondolkodásban elismerésre méltó volt. Felélénkítette a kormányhivatalok tevékenységét és javított a parasztok helyzetén. Megtett minden tőle telhetőt a régészet és a művészetek fellendítésére, ő kezdte meg a munkát, amely közvetve az ősi Indus-menti civilizáció felfedezéséhez vezetett (1925-ben). "Curzon nem tudta elképzelni, hogy az indiaiak belátható időn belül képesek lesznek saját kezükbe venni hazájuk irányítását - írja Percival Spear -, de szentül hitte, hogy mindent meg kell tennie a boldogulásukért." Semmi kétség, meg is tett; még az angol uralommal szembeszegülő "kongreszszust" is létrehozta. "A kormányzat és az új értelmiség között széles, mély szakadék tátongott." Aki ezt olvassa, természetesen arra gyanakszik, hogy Lord Curzon véres kezű zsarnok volt, akinek csapatai halomra öldösték az indiai felkelőket, s akinek börtönében döngve csapódott be az ajtó az indiai politikusok mögött. Csakhogy erről szó sem volt. Kiválóan értett a közigazgatáshoz, mégis elkeseredett ellenállást váltott ki.
Vajon miért? Milyen bűnt követett el az emberiség ellen? Azt, hogy létezett, és ezt kell világosan látnunk. Azért volt embertelen, mert szinte emberfölöttinek mutatkozott. Az indiaiakat civilizációjuk hanyatlása, meg a rákövetkező sok éves idegen uralom megfosztotta vezetői képességeiktől. Még ma sem bővelkednek benne. A század eleje óta senki nem kérte ki a véleményüket semmiről. Inkább egyre nyájasabb uralomnak - Weld szavaival élve "türelmes és pártatlan önkényuralomnak" - vetették alá őket. Volt rá eset, hogy egy pillanatra elszabadult a féktelen erőszak, mint a szipojlázadás idején, és kölcsönös bizalmatlanságot hagyott maga után. De az esetenkénti sortűz, akárcsak a megvesztegetés, amelyet Clive idején nem utasítottak vissza az európaiak, legalább érthető volt: a düh vagy kapzsiság emberi megnyilvánulása. A későbbi emberbarátság volt elviselhetetlen. "Értsétek meg - mondta az angol kormányzó -, az én elgondolásaim mind a nép javát szolgálják. Mások mondhatnak, amit akarnak, de én a magam részéről a bengáliakat (vagy szikheket, vagy pataniakat, mikor melyiket) átkozottul rendes fickóknak tartom!" Aztán még hozzátette az alattvalók előtt: "Előfordul, hogy nem fogjátok érteni, mit miért teszek - őszintén szólva elég bonyolult problémákkal kell megbirkóznom néha -, de higgyétek el, én tudom, mi a jó nektek. Engem csak a ti boldogulásotok érdekel." A cinikusok nyilván kétségbe vonják, hogy a brit hivatalnokok olyan önzetlenek voltak, amilyennek mutatták magukat. Ők is a maguk vagy a saját hazájuk érdekeiket tartották szem előtt, jegyzik majd meg, és nem kétséges, hogy sokszor így is volt. De mi van, ha őszintén szerették Indiát, és hűségesen betartották Krisztus vagy Jeremy Bentham tanításait? Ha valóban a szívükön viselték India sorsát, márpedig néhányan kétségtelenül? Ebben az esetben megbocsáthatatlan bűnt követtek el.
Nézzük a dolgot indiai szemszögből. Itt egy idegen kormányzó, aki lázasan tevékenykedik az éhínség enyhítése, a vasutak, a nevelés és a köztisztaság ügyeiben. Többet tud a pénzügyekről és az öntözésről, többet a kereskedelemről és törvényhozásról, mint közel s távol bárki más. Krikettezett Oxford színeiben, magas kitüntetést kapott a legutóbbi háborúban. Energikus, jóindulatú, jó humorú és tevékeny, az igazgatása alatt álló területet úgy ismeri, mint a tenyerét. "Igen, de az emberekről egy indiai mégiscsak többet tudna!" Tegyük fel, erre az a válasz, hogy már az apja meg a nagyapja is Indiában teljesített szolgálatot, ő maga ott született, egyformán jól beszél hindi és urdu nyelven, ezenfelül könyvet írt a szikh vallásról. "Mindez nagyon szép - válaszolhatja erre az indiai bíráló - csakhogy az indítékai gyanúsak. Pénzért dolgozik, és jobban megfizetik, mint amennyit Angliában kaphatna." És ekkor jön a végső találat. "Pénzért? Drága barátom, ő nincs rászorulva a pénzre. Szép birtoka van Norfolkban. Egyébként benősült egy gazdag családba. Semmi szüksége arra, hogy dolgozzon." Ez adja meg a kegyelemdöfést: az indiait reménytelen kisebbrendűségi érzés fogja el. Nem mondhatja magáról, hogy ugyanolyan eredményesen dolgozik. Hogyan is dolgozhatna? Soha nem bíztak rá komoly felelősséggel járó feladatot. Nem mondhatja, hogy ugyanolyan energikus. Hogyan is lehetne az szűkös étrendjén? Semmilyen téren nem érezheti magát egyenrangúnak ezzel az európaival, még hazája nyelvének ismeretében vagy népének megsegítésében sem. Kénytelen fölnézni az angolra, és gyűlöli magát emiatt.
Persze a fenti helyzet csak a képzelet műve, és az ellenkezőjére is épp elég példa akadt. Sok angol rászolgált az indiaiak jóízű megvetésére: tudatlanok voltak, részegesek és megvásárolhatók. Sok indiai a mai napig ellenséges érzelmeket táplál a Nyugat iránt, mert személyében megalázták, különösen amikor cselédszámba vették olyan emberek, akiknek angliai társadalmi helyzete mélyen alatta maradt az övének. Az angolok fölényesen bántak még azokkal az indiaiakkal is, akiket kedveltek, sőt azokkal is, akiket kénytelenek voltak csodálni, mint Gandhit. De ez nem változtat a tényen, hogy az igazi sérelmeket az intelligens, rátermett és udvarias európaiak okozták, egyszerűen mert nem hagytak a keletieknek semmiféle mozgásteret, következésképp semmiféle alapot az önbecsülésre. Curzonnak, a felsőbbrendű angol mintaképének a kormányzása volt az utolsó csepp a pohárban. Az indiaiak nem gyűlölték, és ha gyűlölik, az sem jelentett volna olyan sokat. De magukat gyűlölték, és mindig itt kezdődik az igazi baj. Hiszen aki ezeket az érzelmeket kiváltja, nem változtathat rajtuk. Sőt, minél barátságosabb, annál rosszabb lesz a helyzet. Nem az a bűne, amit tesz, hanem, hogy ügyesen fog hozzá. A bűne, hogy az, ami.
A gyarmatosítás bírálói közül néhányan elutasítják ezt a magyarázatot, mert Anglia burkolt védelmének minősítik. Anglia gazdaságilag kizsákmányolta a Keletet, mutatnak rá, tönkretette a helyi textilipart és elterjesztette az ópiumot. Viszályokról és vérontásról, elnyomásról, igazságtalanságról és fosztogatásról beszélnek. De az igazság az, hogy a felpanaszolt aljasságok még jellemzőbbek voltak az olyan országokra, mint Törökország vagy Sziám, amelyeket soha nem hódítottak meg. És az európaiak népszerűtlensége nem ott tetőzött, ahol az angolok uralkodtak, hanem Japánban, ahol legfeljebb szövetségesekként vagy barátokként jelentek meg. A Maláj-félszigetre behatoló japán katonáknak szánt röpiratban olvasható a következő részlet:

"Az utóbbi években Japánban, ahol senki sem juthat be az egyetemre vagy főiskolára, ha nem olvas angolul, és rendszerint angolul beszélnek az első osztályú szállodákban, vonatokon és gőzhajókon, gondolkodás nélkül tudomásul vettük az európaiak felsőbbrendűségét és megvetjük a kínaiakat meg a déli népeket.
Ez olyan, mintha szembe köpnénk magunkat. Ne felejtsük el, hogy japánok vagyunk, keleti nép, mely a kínaiakkal meg az indiaiakkal együtt már régóta alacsonyabb rendű fajnak minősül, és aszerint bánnak vele, az a legkevesebb, hogy Ázsiában behódolásra kényszerítjük ezeket a nyugatiakat, hogy változtassanak fennhéjázó és modortalan viselkedésükön."(147)

Dehát mit ártottak az angolok Japánnak? Mint az 1885-ből származó Mikádó karikatúrái mutatják, kissé mulatságosnak tartották a japánokat. Gyűjtötték fametszeteiket és misszionáriusokat küldtek hozzájuk, hogy terjesszék a kereszténységet. Kiképezték a japán tengerészeket és elmentek a Pillangókisasszony előadásaira. Nem ők követelték, hogy a japánok nyugati mintára szervezzék át a gazdaságukat és haderejüket. Nem ők vették rá a japánokat, hogy angolul tanuljanak vagy Edward-kori divat szerint matrózruhában járassák az iskolás lányaikat. Mindezt szabad akaratból tették. Keménykalapot viseltek, mint ahogy fiatal korában Gandhi is cilinderben meg szalonkabátban járt. Úgy érezték, alacsonyabb rendűek, és ennek megfelelően viselkedtek: középszerűnek mutatkoztak, hisz annak is érezték magukat. De saját elhatározásukból. És amikor az omoto-kyo szekta munkához látott, s meggyőzte őket Japán világhódító küldetéséről, feltámadt bennük a mélységes megvetés - nem az angolok, hanem önmaguk iránt. Ez az önutálat nagyon megvadíthat egy népet - bármelyik népet, akár keleti, akár nyugati. És átmenetileg olyan hírbe hozhatja, hogy fölöttébb idegesítő népség.

 

18. A fordulópont

Melyik volt a modern történelemnek az a pontja, amikor a Nyugat visszavonulása megkezdődött? Természetesen nincs ilyen pont, nincs ilyen pillanat. De két dátummal jelezhető a mindmáig befejezetlen folyamat korai szakasza. Az első minden bizonynyal 1845: ekkor rendült meg Európa hite a saját küldetésében. Az elbizonytalanodás először az építészetben mutatkozott meg olyan módon, hogy egyik napról a másikra összeomlottak a bevett hagyományok. A 18. századi építészet klasszicista stílusa a 19. században is fennmaradt, amikor a György-kori épületeket felváltották a régens-koriak, azokat pedig a kora viktoriánusok. Akadtak apróbb különcségek, kínai pagodák és mesterséges "romok", de ezek nem sokat nyomtak a latban. Az építésznek rendszerint a bevett formák keretei közt kellett érvényesítenie a tehetségét. De 1845 után már nem váltak be a jól ismert megoldások. A klasszikus arányok áldozatul estek az angol-indiai hatást tükröző magas szobáknak, melyekben elfért volna a punka, a kézzel hajtott hatalmas legyező is. A régi formákból kiveszett a varázs, középszerűek vagy egyhangúak lettek az épületek. A klasszicista viktoriánus építészet már nem tartogatott eredeti megoldásokat, így elsöpörte a neogótika rohama.
Ne felejtsük el, hogy a görög és római hagyományban az ázsiai világgal megvetően szembeszegülő, tiszta nyugati esztétika érvényesült. A középkori hagyomány viszont azt az őszinte meggyőződést fejezte ki, hogy a bölcsesség keletről jön. A templomokat keletelték. Az egyházak hittételei és szertartásai keletről származtak. És 1840 után a fejlődés visszakanyarodott a középkorhoz, a keleti fölény utolsó korszakához. Augustus Welby Pugin 1837-ben felvette a római katolikus vallást; 1844-ben szentelték fel remekművét - háromszáz éve az első kolostort Angliában. 1840-ben Charles Barry hozzáfogott a jelenlegi neogótikus Parlament építéséhez. 1845-ben John Henry Newmant soraiba fogadta a katolikus egyház, így traktáriánus követői legalább is közel kerültek a katolicizmushoz, bár legtöbbjük végül visszarettent tőle. Ruskin 1849-ben adta közre The Seven Lamps of Architecture (Az építészet hét lámpása) című munkáját. 1850-re az irányzat már polgárjogot nyert, és nagyrészt innen származnak a lakóépületek ésszerű megoldásai. Akárcsak - érthető módon - a jellegzetes keleti stílusú épületek, a mohamedán jellegű pályaudvarok Indiában és Malaysiában, vagy a mór stílusú árkádok és bazárok Angliában. Ebben a forrongó időszakban a Kommunista kiáltvány 1848-as megjelenése csekély figyelmet ébresztett. De ez illett a kor szelleméhez.
Amint az európaiak 1845 táján elbizonytalanodtak, rövidesen sor került - amint ez várható volt - az első komoly felkelésekre Ázsiában; bár kisebb zavargások korábban is lehettek, a folyamat kezdete lényegében 1850 tájára tehető. Ekkor tört ki a tajping-felkelés Kínában a Csing-dinasztia s egyúttal a misszionáriusok meg az idegen befolyás ellen. A kor egyik legfélelmetesebb hittérítője, a "kínai" Gordon fojtotta el. Alighogy befejeződött, kitört a szipojlázadás Indiában.
Ezt azonban megelőzte Perry sorhajókapitány 1853-1854-es japáni látogatása: ez volt a bámulatos japán újjászületés előjátéka. Az 1868-as Meidzsi-restauráció korától és a Tokugava sógunátus megdöntésétől kezdve a japánok nyugati mintára iparosították az országot. A század végére Japán világhatalom lett; nincs még egy ázsiai ország, amelyről ez elmondható. Az 1900-as bokszerlázadás bizonyságul szolgált a nyugat-ellenes érzelmekre Kínában is, amely egyébként 1894-1895-ben japán támadás áldozata lett. De Japán ezt csak erőpróbának szánta a küszöbön álló összecsapáshoz Oroszországgal. Ázsiai előrenyomulásuk során az oroszok eljutottak Mandzsúriába. Az orosz császár mindent elkövetett, hogy tengeri fölényre tegyen szert Távol-Keleten. Ez Japánra nézve végzetes következményekkel járt volna. 1904-ben a japánok hadüzenet nélkül megtámadták Port Arthurt. Válaszképpen az oroszok átirányították Távol-Keletre balti flottájukat. Alighogy megérkezett, Togo admirális a csuszimai ütközetben megsemmisítette. Ez a végzetes csapás, továbbá Port Arthur eleste és a mukdeni vereség rákényszerítette az oroszokat a békekötésre, melynek során Mandzsúria is, Korea is Japán kezére került. Oroszország részére 1905 volt a katasztrófa éve.
Maurice Paleologue érdekes, The Turning Point: Three Critical Years, 1904-1906 (A fordulópont: három kritikus év, 1904-1906),(148) című könyvében megállapítja, hogy mire Théophile Delcassé 1905 júniusában lemondott, már biztos volt, hogy az első világháború elkerülhetetlen. Megjegyzi azt is, hogy a német császár igyekezett rábeszélni II. Miklóst a Japán elleni háborúra. "Isten rendelése, hogy megvédd a keresztény civilizációt a sárga veszedelemtől s elvidd a kereszt és a Megváltó dicsőségét a Csendes-óceán partjaira"(149) - mondta. Nem tudjuk, vajon II. Miklós ugyanígy látta-e a problémát. De kétségtelen, hogy az 1904-1906-os évek döntő jelentőségűek voltak a kelet-nyugati kapcsolatokban, különösen Nagy-Britannia szempontjából. Anglia ugyanis 1902 januárjában szövetségre lépett Japánnal - főképp hogy megakadályozza az orosz-japán megállapodást Anglia rovására -, de annak a következményeként is, hogy a németek megépítették tengeri flottájukat. Az 1898-ban engedélyezett német haditengerészetet 1903-ban már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Angliának tehát két flottára volt szüksége, az egyiknek Németországgal kellett szembenéznie az Északi-tengeren, a másiknak az angol érdekeket védenie Távol-Keleten. Csakhogy ez a két flotta nem létezett, megépítését politikai és technológiai megfontolások gátolták; és ezen a ponton föl kell tennünk a kérdést, hogy mik voltak ezek.
A nagyméltóságú George Nathaniel Curzon megjósolta korábban idézett 1894-ben írott munkájában, hogy a távol-keleti angol befolyás erősödni fog, de csak akkor, ha fennmarad a britek tengeri hatalma. Ehhez a feltételhez az alábbi lábjegyzetet fűzi:

"Azért élek e megszorítással, mert összehasonlítván az egyesített francia és orosz flottával Nagy-Britannia tengeri erejét Távol-Keleten, vagyis a Szingapúr és Vlagyivosztok közötti vizeken, aligha mondhatjuk, hogy rendelkeznek ama vitathatatlan fölénnyel, amely nélkül a biztonság nem szavatolható. 1894 áprilisában a távol-keleti angol hajóraj 2, összesen 11 (150) tonna súlyú páncéloshajóból, 20 páncélozatlan hajóból, ezen belül 7 cirkálóból és 7 ágyúnaszádból állt; valamint 6 torpedónaszádból…"150

Bár az angolok fölénye a másik két távol-keleti flottával szemben nem mondható vitathatatlannak, abban az időben 9 páncéloshajójuk és cirkálójuk volt, míg a franciáknak és oroszoknak csak 4. Vagyis a brit haderő tekintélyesnek számított. 1905-re azonban gyökeresen megváltozott a helyzet, az oroszok helyét átvették a győztes japánok, és a nyílt tengeri flotta új fenyegetést jelentett a hazai vizeken. A távol-keleti angol flottát még abban az évben visszavonták, és a japánokra bízták az angol érdekek védelmét. A flottát nem pótolták később sem, így távozásával vákuum keletkezett, amely magába szívta a befolyásért versengő Japán és Egyesült Államok erőit.
Elméletileg nem volt semmi akadálya, hogy az angolok új távol-keleti flottát építsenek, csakhogy az 1905-ös választásokon vereséget szenvedtek a konzervatívok, akik esetleg hajlandók lettek volna rá. 1906 elején a liberális-munkáspárti szövetség választotta kormány lépett hivatalba. Élén a mérsékelt Sir Henry Campbell Bannerman állt, de egyik minisztere az indulatos David Lloyd George volt. Ő lett a pénzügyminiszter, amikor Campbell Bannerman 1908-ban meghalt és helyét Asquith vette át. Az 1909-es költségvetés előterjesztésekor Lloyd George kijelentette: az új adók célja, hogy kérlelhetetlen harcot vívjanak a szegénységgel és szennyel. Valójában igen magas adók voltak, tartalmaztak egy új adópótlékot, és egy jóval magasabb örökösödési illetéket. Mivel 1906-ban vízre bocsátották a forradalmi újdonságnak számító Dreadnought hadihajót, és ezzel megkezdődött a fegyverkezési verseny, melyben Anglia csak igen kevéssel vezetett, az adóemelés elkerülhetetlennek látszott. Csakhogy a pénzt nem a haditengerészetre költötték. Inkább a nyugdíjakra, melyek elméletben is elég költségesek voltak, gyakorlatban pedig még sokkal többe kerültek. A szocialista törvényhozás legfontosabb jellemzője - legalábbis a mi szempontunkból - az volt, hogy a múltba nézett. Ha a pénzt oktatásra vagy egészségügyre költik, hasznára lett volna a felnövekvő nemzedéknek. Ha pedig fegyverekre, megakadályozhatta vagy legalábbis rövidíthette volna az I. világháborút. De érzelmesebb célokra fordították: az öregek gondozására. Ez csak olyan országban lehetséges, amely már elveszítette a lendületét.
Hosszú távon maga az adóemelés is elég lett volna, hogy megállítsa a brit birodalom fejlődését. A jóléti álam kényelméből a kisemberek nem kívánkoznak a tengerentúlra. A kiemelkedő teljesítményért járó jutalom csökkenése kedvét szegi a birodalomépítőknek és kapitalistáknak. Csakhogy bármilyen végzetes következményekkel járnak a magas adók (amint ezt korábban a mogulok Indiája és a császárkori Róma példája mutatta), szinte biztosan a tünetei, nem pedig okai a mélyebben rejlő válságnak. Nem Nagy-Britannia volt az egyetlen európai ország, ahol feltámadt az érdeklődés a jóléti intézkedések iránt. Csaknem ilyen nyilvánvaló volt a szocialisztikus fejlődés Franciaországban is, amelynek élére 1906-ban szocialista miniszterelnök került.
A német szocialisták 1903-ra nyolcvanegy képviselőt küldtek a Reichstagba, és hasonló folyamat játszódott le az Egyesült Államokban is. Ráadásul a brit visszavonulás nem csupán a távol-keleti haditengerészetet érintette. Rányomta bélyegét az egész gyarmati politikára nemcsak Indiában, hanem még sokkal inkább az újonnan szerzett területeken a birodalom peremén. Itt megint vissza kell térnünk az 1905-ös évre.
Malájföldön volt az utolsó nagyobb kiterjedésű terület - vagyis nem elszigetelt támaszpont, mint Hongkong, vagy kereskedelmi érdekeltség, mint Sanghajban -, amely angol fennhatóság alá került. Az eredeti előretolt állások, Szingapúr, Pinang és Malakka most kiegészültek a Maláj-félsziget nagy részével. A már régebben brit protektorátus alá vont államokat 1895-1896-ban Maláj Államszövetség néven újjászervezték. Ezektől északra terült el a többi maláj állam, melyekben a sziámi hűbérurak fennhatósága érvényesült kisebb-nagyobb mértékben. És csak mögöttük húzódott a természetes határ, a Kra-földszoros. Ilyesféleképpen jelölték ki északi határukat Britanniában a fáradt rómaiak. Nem volt kedvük többet bajlódni azzal a szerencsétlen országgal, hát Kr. u. 122-ben úgy döntöttek, Solway Firthnél lesz a határ. Jól bejárható terepszakasz volt, de akadt egy még rövidebb erődítési vonal a Forth és Clyde vonalán, ahová később előretolták a határt. Abban az időben nyilván a kifáradás tünete volt, hogy nem foglalták el az egész szigetet. De ha akkor fújják le az előrenyomulást, amikor Scarborough és Whitehaven között felfejlődtek, az már az összeomlás jelének minősült volna. Márpedig a Maláj-félszigeten nagyjából ez történt. A félsziget a Tenasserim tartományok déli határa közelében a legkeskenyebb. A legrövidebb szakasz talán a 10 szélességi fok mentén lenne, de a Paksan és Sinpohun folyók vonala természetesebb határt kínál. Efelé nyomultak a britek 1874-től.
A angol birodalomépítők ügyeletes lángelméje Sir Frank Swettenham volt, aki 1871-től minden expanziós erőfeszítésben szerepet játszott. Gyorsan ment fölfelé a ranglétrán a malajziai köztisztviselői karban, végül 1901-ben kinevezték kormányzóvá és főmegbízottá. Ezzel ragyogó pályafutása csúcsára jutott, és kielégült minden becsvágya. Ráadásul alkalma nyílt, hogy növelje a birodalmat, amelynek létrehozásán annyit fáradozott. Minden támogatást megkapott Joseph Chamberlaintől, Anglia legnagyobb gyarmatügyi miniszterétől. A brit diplomáciának az 1902-es egyezménnyel sikerült Kelantant és Trengganut bizonyos mértékig angol befolyás alá vonnia. Az egyezmény nyilvánvalóan nem volt kielégítő, kétségtelenül azt várta mindenki, hogy Swettenham további nyomást alkalmaz. Ő azonban 1903-ban váratlanul lemondott, és befejezetlenül hagyta a munkát. Távozásának okai nem tartoznak ide, következményei azonban katasztrofálisak voltak a nevéhez fűződő előrenyomulás szempontjából. 1909-re a sziámiak hozzájárultak Kedah és Perlis, valamint Kelantan és Tregganu angol protektorátus alá helyezéséhez. De semmi más nem történt, így Malájföld határa kijelöletlen, felméretlen és zegzugos maradt, védeni nem lehetett, s még helyét megállapítani is alig. Ez igen nagy hátrányt jelentett az angoloknak az 1941-es hadjárat során, és állandó tehertételt az 1948-tól kezdődő szükségállapot idején. Malájföldön addig nem lesz biztonság, amíg ki nem igazítják a határait. 1906-ban az angolok talán már nem tehettek mást, mint hogy szüneteltetik előnyomulásukat, de ők lényegében már 1903-tól felhagytak minden erőfeszítéssel.
Az angolok elbizonytalanodása Párizs vagy Berlin figyelmét elkerülhette, de Sanghajban és Hongkongban azonnal észrevették. Kínában ősidőktől fogva olyan kormányforma érvényesült, amelyet később meritokráciának neveztek, s amelynek egyik eleme a kormányzók tökéletes elszigetelődése a kormányzottaktól. Aki ilyen bürokratikus uralom alatt él, rendszerint szakértője lesz az egyébként meg nem magyarázott kormányzati politika árulkodó jeleiként felfogható tények értelmezésének. A sajtótájékoztatókból egy szót sem hisznek el, de gondosan tanulmányozzák a hivatalnokok cselekedeteit. Cinizmusukon az angol gyarmati befolyás vagy uralom sem változtatott. Figyelmen kívül hagyják a beszédeket, és megszámolják a hadihajókat a kikötőben. Akik ilyen éles szemmel vizsgálják a tényeket, azoknak a figyelmét nem kerülhette el a távol-keleti brit hadiflotta eltűnése; egyébként egy Curzon vagy egy Swettenham lemondása sem. Ráadásul észrevették, hogy a britek utolsó átgondolt szerzeményüket, az 1898-ban elfoglalt Vejhajvejt a Santung-félsziget csúcsán valójában nem erősítették meg. Lehet, hogy az angolok visszavonulásra készülnek!? - kérdezték egymástól.
A brit Malájföld lakosságának felét és Szingapúr szinte teljes lakosságát alkotó kínaiak nagyrészt Kuangtung vagy Fucsien tartományból jöttek, ahonnan a munkanélküliség és vízhiány űzte el őket. Eleinte a mandzsu büntető törvénykönyv értelmében illegális bevándorlóknak minősültek, de kezdetben, egy idő után úgyis vissza akartak menni a hazájukba akárcsak a britek. Különben súlyos törést okoztak volna a családi élet folyamatosságában. Az asszonyok otthon maradtak, hogy elvégezzék a vallási szertartásokat férjük halott őseiért, és gondozzák a még élő szülőket. A férfiak támogatták őket pénzküldeményekkel. A sikeres kivándorló úgy ment vissza Kínába, hogy a hivatalos szervek tudomást sem szereztek róla; a kevésbé szerencsések koporsóban tértek haza, de ők is abban a faluban végezték, amelyből elindultak. 1880 és 1900 között a kivándorlás jellege megváltozott: az asszonyok már gyakrabban elkísérték a férjüket. Sok kivándorló férfi és nő még mindig visszatért Kínába. Mások azonban nem, és a Maláj-félszigeten lassan kialakult az állandó és kiegyensúlyozott kínai népesség, amelynek egyre magasabb hányada már ott született. Bár sokan közülük tartották a kapcsolatot Kínával, mások nyomasztó emlékeket őriztek róla. A (lényegében idegen) mandzsu uralom alatt reménytelen nyomorban éltek, elszenvedték a kishivatalnokok túlkapásait, és végül kivándorlásra kényszerültek; még ezt is illegálisan, tehát a hazatérőknek számolniuk kellett a törvényszegés vádjával. Volt némi okuk, hogy hálásak legyenek az angoloknak, hiszen ha boldogultak, azt csak az ő védelmüknek köszönhették.
Dr. Vang Gung Vu, maláj egyetemi professzor 1953-ban tanulmányozta a korán angol protektorátus alá vont területek, például Szingapúr, Pinang és Malakka kínai lakosságának magatartásformáit a századfordulón. Megállapította, hogy az angol nevelés és példa éreztette rajtuk a hatását, így önkéntesekként a britek oldalára álltak a búrok ellen. Ezenkívül 1900-ban megszervezték a három város Kínai-Brit Társaságát. Odaadó hűségükben, amely VII. Edward koronázása idején is megmutatkozott, néhányan megalapították a Szingapúri Önkéntesek Kínai Századát. Mások a kínai Keresztyén Ifjak Egyesületében vállaltak tevékeny szerepet. A kínaiak 1895-ös veresége, meg az európai hatalmaktól ezt követően elszenvedett súlyos megaláztatások után Kínában nem maradt olyan tekintély, amelyet a tengerentúli (vagy nanyang) kínaiak tisztelhettek volna. Kísérletek történtek a császár trónfosztására - ezeket némelyek üdvözölték, mások elítélték -, de a legtöbb kínai alighanem reménytelennek találta a helyzetet. Valójában volt egy pillanat, amikor elképzelhetőnek látszott, hogy Szingapúr, Malakka és Pinang kínai lakossága Angliát választja. Ám ez a pillanat elmúlt, s a mérleg a másik oldalra billent, nem utolsó sorban Szun Jat-szen 1906-os látogatásának eredményeként. A három város kínai lakosságának érdeklődése megint Kínára összpontosult, különösen Szun Jat-szen 1908-as látogatása után. Főképp az ő erőfeszítéseinek és a szingapúri, malakkai és pinangi kínaiak hathatós támogatásának köszönhető, hogy 1911-ben megdőlt a mandzsu dinasztia és megalakult a köztársaság, élén Szun Jat-szennel. Kezdetét vette a kínai újjászületés, és a tengerentúli kínaiak újonnan támadt büszkeséggel néztek szülőhazájukra.
Abban nincs semmi különös, hogy a kínaiak úgy döntöttek, megmaradnak annak, akik valójában. De sokat elárul a szemléletváltozás időpontja. Mert bármennyire szerették a hazájukat, aligha kívántak a vesztes oldalra állni. Ha 1906-ban úgy látták, hogy Nagy-Britannia túljutott fejlődése tetőpontján, azt az erőviszonyok meglehetősen objektív értékelésének tekinthetjük, melyet a későbbi fejlemények igazoltak. A brit visszavonulás első következménye az 1914-es coroneli csata volt, a második a Pegazus nevű hadihajó elvesztése, a harmadik pedig az Emden cirkáló útja, amely a madrasi és pinangi rajtaütéssel tetőzött. Az utóbbi esemény egyenes következménye volt az indiai csapatok 1915-ös szingapúri felkelése. Amikor ezt némi nehézségek árán elfojtották, a biztonsági erők soraiban volt 190 japán polgárőr, akiket a szingapúri japán konzul mozgósított, és a helyszínre érkező második csatahajó, az Otawa nevű japán cirkáló partra szálló legénysége. Az első világháborúban volt egy időszak, amikor a maláji vizeken nagyobb erőkkel képviseltette magát a japán haditengerészet, mint a brit; sőt, egy időben saját jelzőállomásuk volt a parton. Mindez már előre vetítette későbbi jelenlétüket a térségben, már nem szövetségesekként.
Amint a régi brit gyarmatosítók eltűntek a színről - Rhodes 1902-ben meghalt, Joseph Chamberlain 1903-ban benyújtotta lemondását, Alfred Milner 1905-ben elhagyta Dél-Afrikát, Lord Cromer 1907-ben Egyiptomot - olyan emberek léptek a helyükbe, akiknek már nem jelentett olyan sokat a birodalom. Ezzel egyidőben Ázsia módszeresen hozzálátott, hogy megszabaduljon a nyugati értékektől. De tudnunk kell, hogy soha nem szabadult meg tőlük egészen. Az ázsiai vezetők belátták, hogy a nyugati technológia nélkül nem tudják kiszorítani a nyugati eszméket. Sőt, talán be is kell fogadniuk néhány eszmét, mielőtt a többit elutasítanák. Szun Jat-szen európai szabású trópusi öltönyben és sisakban szónokolt a forradalomról. "Köztársasága" lényegében nyugati intézmény volt. Ezenfölül tudta, hogy a háborúban az európai egyenruha a siker kulcsa. Akik elvből elutasítanak mindent, ami angol, azok sem mondanának le a Sam Browne övről és a vállszíjról, amely a rang és tekintély jelképe mindenütt.
A nyugat elutasításában is, a nélkülözhetetlen nyugati elemek átvételében is a japánok jártak elöl. Győzelmük évében, 1905-ben már pontosan tudták, meddig akarnak elmenni. És a határt az egyén nyugati értelemben vett individualista szemléleténél vonták meg. Nem tudták és ma sem tudják az elszigetelt személyiséget olyan fontosnak tekinteni, mint a keresztény dogma és a nyugati politikai elmélet.

"A japán Mr. Szumi Miakava, aki a közelmúltban, 1908-ban látogatott el Angliába, egyszerű magyarázattal szolgált a helyzetre, amikor így írt: "Ez az életforma a keleti és nyugati civilizáció különbségének legalapvetőbb, és azt hiszem, mind között a legnyomósabb oka. A külön otthon angol szokásának előnye, hogy megkönnyíti az életet, az ember saját ízlése és kedve szerint járhat el, és a világnak abba a részébe viheti az otthonát, ahová akarja, ami megkönnyíti a gyarmatosítást. Ezenfölül munkára serkenti az embereket, hogy legyen pénzük otthonuk szépítésére. Megpróbálkoztam az angol életformával, de néhány év után egyre többször jutott eszembe: Én nem akarok így élni. A külön otthonban túl sok az individualizmus, túl sok az önzés. Attól félek, kivész az emberekből a tisztelet idős szüleik iránt, és a családtagokból a segítőkészség egymás iránt." Mr. Myakawa mintha megfeledkezne arról, hogy ha a japánok nem hajlandók "külön otthonokat" kialakítani, aligha remélhetik, hogy képesek lesznek valóra váltani dédelgetett birodalmi álmaikat. A nők egyenjogúsításának célja, hogy gyökerestől irtsa ki a rendszert, mely már nem mozdítja elő, csak hátráltatja az igazi haladást.
Az egyenjogúsításhoz alapjaiban kell megrendíteni a leányi engedelmességet és a lojalitást. Biztosítani kell az egyéniség jogait…(151)

Az érdekes elemzés szerzője felhívja a figyelmet, hogy a kereszténység az élet értékére tanít, a buddhizmus pedig az értéktelenségére. Véleménye szerint nem arról van szó, hogy a Kelet és Nyugat nem érti meg egymást, hanem arról, hogy éles véleménykülönbség van köztük, amely elsősorban a nők helyzetét befolyásolja. A japánokat másoknál alacsonyabb rendű népnek fogják tekinteni mindaddig, állapítja meg, amíg megengedik a gyerekházasságokat, ágyasokat tartanak, úgy bánnak asszonyaikkal, mint a rabszolgákkal, s végül amíg néhányan hajlandók eladni a lányaikat, hogy prostituáltak legyenek belőlük. Viszont nyomasztóan világos előtte, hogy a japánokat többé nem lehet figyelmen kívül hagyni.

"Ázsia már nem szendereg. A Pekingtől Teheránig nyúló hatalmas területen a valódi ébredés közeledtének jelei mutatkoznak. És az ébredés tartós lesz. Azt jelenti, hogy a Kelet új kor küszöbén áll, amely talán a világtérkép átformálásának tanúja lesz. Más szóval a tompult álom évszázadai után a Kelet lassan életre támad. És Ázsia menetelésében álmának megvalósítása, a nyugati népekkel való egyenrangúságának elismertetése felé, az élen Japán halad. Civilizációja talán felületes, de harcra kész. A Nyugat veszélyben van, mert közönyös állapotában készületlenül találja majd az idő, mikor össze kell mérnie erejét a keleti népekkel… ha a Nyugat nem ébred tudatára a közeli veszélynek, semmivé lesz a fehér ember uralma a sárga faj fölött… Súlyos kereskedelmi viszály veszi kezdetét. Országok, melyek ma az idegen uralom alatt bőségben élnek, önkormányzatot s végül önrendelkezési jogot követelnek majd. És ha a Hatalmaknak nem lesz erejük szembeszállni e mozgalmakkal, elveszítik gyarmataikat egytől egyig… A Kelet vezérlő csillaga Japán. Talán nem mélyreható a tudás, melyet átad a többieknek, hisz maga is sötétben tapogatózik, melyet az igazi civilizáció fényének mindössze néhány sugara világít meg. De arra elég lesz e tudás, hogy törekvéseket sugalljon és becsvágyat ébresszen. Legalább ahhoz alkalmas lesz, hogy a hosszan tartó álomból újult erővel ébredő népeket eltöltse heves vággyal a küzdelemre és győzelemre az emberi tevékenység minden területén. A többit elvégzi az idő és a tapasztalat."(152)

Profetikus szavak ezek, melyeknek általános érvénye nyilvánvaló. A szerző csak abban téved, hogy mindössze egyetlen civilizáció létezik, s a többi kínálkozó lehetőség csak felületes lehet. Téves az a feltételezése is, hogy a japánok mindössze egyenrangúak akarnak lenni a nyugattal. Valójában 1915-től a japánok - akik megmentették Szingapúrt a zendülő szipojoktól - már sokkal többet kívántak.

"Csak az a célunk, hogy a japán császárt az egész világ uralkodójává és kormányzójává tegyük, mert ő a világ egyetlen uralkodója, aki hű marad az isteni világban lakozó távoli ősöktől ránk hagyott spirituális küldetéshez."(153)

Még ez a szerény óhaj is túlmegy egy kevéssel az egyenjogúság igényénél. Amikor pedig Lawton azt állítja, hogy a japánok mindaddig alacsonyabb rendűnek minősülnek, amíg rosszul bánnak asszonyaikkal, elfelejti, hogy a japánok talán máris alacsonyabb rendűnek tartják az angolokat épp ellenkező okból, nevezetesen amiért nem tudják megrendszabályozni asszonyaikat. Azt aligha láthatta előre, mit gondolnak majd a japánok az amerikaiakról ezzel kapcsolatban. És ami a japán civilizáció sekélyességét illeti, nem sok kínosabb élmény van, mint végignézni egy amerikai filmet Japánról. Szinte elviselhetetlenül gyötrelmes látni a különbséget a japánok és amerikaiak viselkedése közt: tanítani lehetne rajta a kifinomult és civilizált meg a kibírhatatlanul otromba viselkedés különbségét.
Ha már ennyit elmondtunk a fordulópontról, nem szabad eltúloznunk az események alakulásának gyorsaságát. Azzal, hogy a Nyugat fölénye körülbelül 1905 óta csökken, nem mondtuk, hogy a Kelet ma már azonos szinten van vele. Még nem egyenrangúak, és semmi jele, hogy a közeljövőben azok lennének. A nyugati fölény fáklyáját átvette Angliától az Egyesült Államok, ahogy annak idején Makedóniától Róma. Talán már nem lobog olyan tiszta lánggal, mint rég. Legnagyobb művészi teljesítményeink kétségtelenül mögöttünk vannak. De alighanem csalódni fognak az ázsiai vezetők, akik ebből arra következtetnek, hogy a Nyugatnak már befellegzett. A Kelet gyorsan fejlődik, de a Nyugat sem áll egyhelyben. A technológiai szakadék megmaradt, és valószínűleg még évekig nem tűnik el. Csak a Nyugat megfellebbezhetetlen tekintélye veszett oda, a mélységes tisztelet a fehér ember iránt. Anglia 1941-ben veszítette el örökre, Szingapúr elestekor, mikor az 120 000 főnyi nemzetközösségi hadsereg 60 000 japán támadásától összeomlott. Azután jött az 1947-es felbomlás, Törökország és Görögország feladása, a csapatok kivonása Kairóból és a függetlenség gyors megadása Pakisztánnak, Indiának, Ceylonnak és Burmának. Az amerikaiak később veszítették el, Koreában, ahol csapataikat megállították a kínaiak. Bár az amerikaiak ma is igen erősek, nem hajlandók teljes egészében elfogadni a rájuk háruló vezető szerepet. Húzódoznak a felelősségtől, mely Nagy-Britannia kezéből kicsúszott. "A történelem nem hagy kétséget afelől - írja Amaury de Riencourt -, hogy amint az uralkodó Nyugat elbizonytalanodik, a Kelet lassan új önbizalommal telik meg".
"A második világháború fölgyorsította korunk legfontosabb eseményét: a Kelet fokozatos elpártolását, eltökélt szembefordulását az európai értékekkel és gazdasági fölénnyel… Ez a fejlődés mértékét és jelentőségét illetően minden szempontból hasonlít a párthusok hatalmának megerősödéséhez Keleten kétezer évvel ezelőtt, a görög kultúra elutasításához abban az időben, amikor Rómának kellett átvennie a klasszikus világ vezetését."(154)

Hátra van még, hogy elemezzük ennek az újonnan támadt nyugat-ellenességnek az indítékait és jellegét. Miféle nyugati értékeket utasít vissza a Kelet? Milyen filozófiát vall? Milyen vallás nevében indít támadást? Ezekre a kérdésekre kell választ keresnünk. És közben fölmerül még egy: "Mikor éri utol a Kelet a Nyugatot? Mikor kezdődik várható uralma?" Ám ezek a tények csak utólag válnak világossá, minden előzetes találgatás képtelenség. Tekintsük a Kr. u. 2000-et nyugati korunk végének? Henry Adams megkockáztat egy feltevést erről Henry Osbornnak írott levelében, jóval Spengler előtt:

"A fejlődés 1600 óta tapasztalható üteménél nem is kell egy évszázad vagy fél évszázad, hogy a gondolkodás a feje tetejére álljon. Ebben az esetben eltűnik a törvény mint elmélet vagy a priori elv, és átadja helyét a nyers erőnek. Az erkölcsből rendfenntartás lesz. A robbanóanyagok pusztító ereje kozmikussá nő. Az integráció áldozatul esik a széthullásnak."

Ennek a jóslatnak a dátuma különös módon 1905. Az összeomlás idejét 2000 előttre teszi, de talán számolnunk kell azzal, hogy felgyorsultak az események, így 1984 közelebb állhat az igazsághoz. És ne felejtsük el: George Orwell 1905-ben született.

 

19. Ázsia újjászületése

Americans and Chinese (Amerikaiak és kínaiak) című értékes könyvében, Francis L. K. Hsu az alábbi következtetésre jut:

"Az emberiség sorsa jelenleg a nyugati világ kezében van. Látszólagos ellentmondás, mégis igaz, hogy a tiltakozás a nyugati elnyomás ellen jelentős szerepet játszott a nyugati kultúra világhódításának kiteljesítésében. Ha a világ többi része fenn akart maradni, kénytelen volt utánozni a Nyugatot. Átvették és felhasználták a nyugati módszereket, meggyőződéseket és célokat, hogy megküzdjenek a nyugati uralommal."(155)

Ez tökéletesen igaz, és nincs benne semmi rendkívüli. Európa a kereszténység, vagyis egy keleti vallás segítségével állt ellen az iszlám nevében indított keleti hódításnak. Korábban a keleti népek önvédelemből nyugati eszmékhez folyamodtak. Ez az önfenntartás első, szükségszerű gesztusa. De aztán el kell dönteni, meddig mehet el a folyamat. Határt kell szabni neki. Bizonyos módszereket és eszméket védelmi rendszabályként át venni, másokat viszont a kulturális önazonosság védelmében elutasítani. Az újjászülető Ázsia első feladata az volt, hogy megvonja a határt.
Hogyan nézett szembe a problémával Mahatma Ghandi, az indiai újjászületés vezére? Maurice Zinkin elég pontosan meghatározza:

"Mahatma Ghandi Önéletrajzában leírja, hogy egyetemi hallgató korában megpróbált tökéletes angol úriemberré válni: még cilindert és szalonkabátot is öltött. De az angol úriemberekre nemcsak az jellemző, hogy mindig udvariasak és előzékenyek; hanem az is, hogy whiskyt isznak és marhahúst esznek, márpedig ezen a téren a Mahatma nem utánozhatta őket. Ezért kialakította a szintézist. Elutasította a gazdagság és erőszak tiszteletét, mely ott rejlik sok mindenben, ami nyugati civilizációnkban rossz, de elfogadta a demokráciát, az elszánt igyekezetet a szegények nyomorúságának enyhítésére, az egyéni lelkiismeret tiszteletben tartását és a készséget, hogy lehetőséget adjanak minden csoportnak, hisz ez alkotja a nagyrészét annak, ami jó benne. Amit elfogadott, azt összekapcsolta saját hagyományának bizonyos elemeivel - az erkölcsi erő és a világi vágyaktól való elfordulás tiszteletével, az erőszakmentességgel, a felismeréssel, hogy Indiában a szegény legfőképpen falusit jelent. Ezeknek az eszméknek az együtteséből hozta létre a Kongresszusi Mozgalmat."(156)

Ez pontos beszámoló arról, hogyan látta Gandhi az eseményeket, és a szerző elismerően nyugtázza, hogy Anglia sikeresen népszerűsítette, India pedig sikeresen fogadta be a nyugati liberalizmus eszméit. Csakhogy a gyakorlat eltért az elmélettől. Britannia első ajándéka Indiának és Pakisztánnak a nyugati műveltségű elit volt, amelyből vezetői - Gandhi, Nehru, Dzsinna és Ajub kán - kikerültek. Második ajándéka az indiai fegyveres erő, melyre Aldershot és Camberley ellenállhatatlan légköre nyomta rá a bélyegét. Az indiai és pakisztáni hadsereg eddig feltűnően politikamentes maradt. Vagyis az angol katonák befolyása jelentősebbnek bizonyult, mint az angol politikusoké.
A britek harmadik ajándéka az angol nyelv volt: a közös nyelv, melyen a kongresszusi tagok szót válthattak az angoloktól elszenvedett sérelmeikről. De nemcsak gyakorlati szempontból volt hasznos, létrehozta saját indiai irodalmát is, amely eljuttathatja az indiai eszméket a világ többi részébe. Az olyan írók szerint, mint K. D. Sethna, és Ghos Aurobindo követői általában, a nyelvnek a maga jogán is megvannak az érdemei. Az angol nyelv nagy hatással volt és még nagyobb hatással lesz az indiaiak gondolkodására. "Az indiai lángelme az angol nyelv segítségével a világ minden tájára elviszi az üzenetet - írja Sethna -, mely a páratlan történelmének ragyogó forrását, támaszát és célját jelentő rejtelmes végtelenből született."(157) Akárhogy is, az angol nyelv fontos tényező volt India fejlődésében.
De talán mindezeknél jelentősebb volt a nyugati orvostudomány hatása. Az orvosok meg az egészségügyi technika mérnökei leszorították a halálozási arányt, így India lakossága nagyobb lett, mint amennyit a hagyományos gazdaság el tudott látni.
A hadseregek felfegyverzéséhez szükséges tudományos iparosításnak teret kell adni a mezőgazdaságban és a textiliparban is. Mahatma Gandhi álmait - többek között az elégedett parasztságról, az önellátó gazdaságokról és a házi pamutfonásról - elsodorják az események. Amit javasolt, arra lehetőség sincs. Az iparosítással pedig a változások egész sora jár - a társadalom szerkezetében, az öltözködésben és az étrendben. A haladás jelképe a karóra, a kerékpár meg a töltő- vagy golyóstoll; az idő az élet új tényezője lesz, a részleges írástudás természetes, a (falu határán túl terjedő) mozgékonyság a fiatalok függetlenségének új forrása. Gyökeresen megváltozik a nők helyzete. Nekik a gyár végső soron azt jelenti, hogy a szárit felcserélik az overallal meg farmernadrággal, és nincsenek többé végeláthatatlan előkészületeket igénylő indiai étkezések. Meg azt is jelenti, hogy a szülői tekintély már nem a régi, és a rokonok szétszóródnak, mindenki máshová kerül.
A gyár magával hozza a saját veszélyeit, de véget vet néhány szokásnak, amely igen távol állt a nyugatiaktól. A mohamedán nők helyzete a misszionárius prédikációitól nem sokat változott. De az üzem és a fizetési csekk mindennapi gyakorlatától igen. A munkásnőnek le kell vennie a fátylat. A gépírónőnek is. A betegnek a műtőasztalon esetleg mindent. Több feleségre meg ágyasra pedig nem lehet szert tenni; és ha lehetne, akkor sem volna kifizetődő. Ez nem jelenti az iszlám végét, hiszen tanítói a megváltozott körülményekhez igazítják a vallást. A monogámia elterjed a mohamedánok közt, és a teológusok azt kérdezik egymástól, vajon nem ez volt-e a Próféta eredeti szándéka. Átértelmezik az írásnak azokat a részeit, amelyek előírják a fátylat. Kis leleménynyel kimutatható, hogy másképp kell felfogni őket, és hogy az elzártságra vonatkozó szabályokat nem szükséges minden körülmények közt érvényesíteni. Ha az iszlám dogmát hozzá lehet igazítani a világhoz, amelyben az embereknek élniük kell, a változás az egész társadalmi szerkezetre kihat. Nehéz rákényszeríteni az elzárkózást olyan nőre, aki már megszerezte az egyetemi diplomát. Épp ilyen kevéssé érvényesíthető a "maradjatok meg házatok falai közt" parancsa a tanítónő vagy ápolónő esetében. Talán a romantikus szerelem nyugati fogalma is hatással van a Keletre, de a gyár kétségtelenül sokkal gyorsabb és eredményesebb befolyást gyakorol rá. Sok intézményt tökéletesen elpusztít.(158)
Nem volt gyökeresen más a helyzet Kínában sem. A nőket ott is megkülönböztették és bizonyos tekintetben katasztrofális bánásmódban részesítették. A magasabb társadalmi körökben a háremek szokásos titkolózó és áskálódó légköre várt rájuk. És ha befolyásra tettek szert, az rendszerint igen káros következményekkel járt.

"Konfuciusz nem vett tudomást a nőkről, ahogy a mennyországról sem. Úgy látta, mindkettő meghaladja az értelmét, hát bölcsen távol tartotta magát tőlük. Férfi eszével óvatosan és csak elvétve közelített a témákhoz, melyekről nem sokat tudott. "A leányokkal és szolgálókkal bánni a legnehezebb - mondta Konfuciusz. - A szivélyes bánásmód tiszteletlenséget, a tartózkodó pedig neheztelést vált ki belőlük.""(159)

Értjük, mire gondol. Mindenesetre a kínaiak nem nagyon tudták, hogyan bánjanak a nőkkel. Csakhogy ez a hagyományos szemlélet, akár jogos volt, akár oktalan, az iparosodott társadalomban tarthatatlannak bizonyult. Az indiaiakhoz hasonló okok - az orvostudomány, a közegészségügy, a haditechnika és az ipar - az ottaniakhoz hasonló következményekkel jártak Kínában is. A keletiek nagy része kénytelen volt bizonyos mértékig követni a nyugati példát - különösen a nőkkel szemben tanusított magatartásukat illetően.
Bizonyos nyugatosodásra feltétlenül szükség volt, de egyes országokban meghaladta az ésszerű mértéket; főképp azokban, amelyek soha nem kerültek európai fennhatóság alá. Kemál Atatürk és perzsa meg afgán utánzói olyan intézkedéseket hoztak a nyugati szokások bevezetésére, amilyenekhez egyetlen gyarmatosító kormánynak sem lett volna bátorsága. Csak egy "elnyugatosodott keleti" erőszakolhatta rá népére a keménykalapot meg a dzsesszzenekart. De már végefelé jár a nyugatosítás, hazai és idegen egyaránt. "A Nyugat hangjai lassan elhalnak", állapítja meg L. Cranmer-Byng, és a B.B.C. kritikus bágyadt, vontatott hangját "elnyeli a zűrzavaros moraj, meg a kikapcsolódást nyújtó könyvek üres locsogása".(160) A nyugat bírálói egyre többet beszélnek a nyugati forgalmi dugókról, szennyről, zűrzavarról és rombolásról. És ami még fontosabb, a nyugati tanok elveszítették tekintélyüket, a nyugati gondolkodók önbizalmukat. Az eszméknek nincs akkora jelentőségük, amekkorát a filozófusok tulajdonítanak nekik, de tünetei (ha nem is okozói) a közhangulatnak. Márpedig akkor a nyugati gondolkodás elbizonytalanodása fontos jel. A nyugati építészet és művészet válsága még fontosabb. A Nyugat már nem hisz önmagában.
Amikor átvettek a Nyugattól mindent, amire szükségük volt, és érzékelték, mennyire összezavarodtak a nyugati kulturális csoportok, a keletiek leálltak. Elutasították vagy most fogják elutasítani az individualizmushoz, kereszténységhez és demokráciához fűződő nyugati értékeket. A nyugati ideológiának ezek a központi eszméi keleten elfogadhatatlanok. Nézzük először az individualizmust, mindennek az alapját. Keleten az a szokás, hogy a fiúk nősülés után is a szülői házban élnek: nem elhagyják, hanem kibővítik. Így mindenki népes család tagja marad, soha nem válnak egyénné a szó nyugati értelemében. A keleti böcsesség abban áll, hogy megsokszorozzák és egymásba fonják kapcsolataikat, osztoznak egymás életében, és annyira kitágítják a személyiséget, hogy mindent magába foglaljon. Nem ismernek nagyobb teljesítményt, mint ha elmondhatják magukról: "Nincs semmi, ami én vagyok, és semmi, ami ne én lennék." Ennek a felfogásnak a végletes formája a buddhizmus, amely az egyéniség megtagadásával jár. Jó előkészület a csoportos életre a gyerekkor, amelyben mindig a gyerek az utolsó. Meg kell tanulnia, hogy sok felnőttnek tartozik engedelmességgel, nemcsak a szüleinek, és mindegyik fontosabb nála. Ha a gyerek olyan csoportban él, melyben sokféle gondolat megfogalmazódik, nehezen tesz a magáévá egyetlen személyes és kizárólagos nézőpontot. A csoport eszmény inkább a harmóniának és a kompromisszumnak kedvez, és minden kiélezett véleménykülönbséget udvariatlanságnak minősít. Bár a társadalom szerkezetében történtek változások, az individualizmus a keletiek szemében ma is antiszociális jellemvonásnak számít. Ráadásul a legműveltebb keletiek számos nyugati kudarc és neurózis forrásának tartják. Mélységesen ellenzik.
És mi a helyzet a kereszténységgel? Indiában jutott legközelebb a sikerhez 1857 előtt. Abban az időben az ott élő európaiak közt sok volt az igazi keresztény, aki olyan vallást kínálhatott, amelyben őszintén hitt. De a század második felében újra megerősödött a hinduizmus, és hívei mérsékelt és türelmes érdeklődést árultak el a kultusz iránt, melytől már nem féltek. A még toleránsabb kínaiak szívesen odatették Buddha meg Konfuciusz képmásai mellé Jézus Krisztusét és Mohamedét is, hisz semmi kivetnivalót nem találtak amúgyis zsúfolt panteonjuk további bővítésében. "Az ázsiai szellemtől merőben idegen az egyedül üdvözítő igazság és kinyilatkoztatás dogmája"(161) - állapítja meg K. M. Pannikkar. Indiára vagy Kínára vonatkozóan ez nagyjából helytálló. Keleten csak Japánban volt némi sikere a kereszténységnek. De Krisztus vallása az ő szemükben is, akárcsak az indiaiékéban meg a kínaiakéban, végzetesen összefonódott a nyugati uralommal. Ezért történt, hogy Kínában az 1900-as bokszerlázadás idején a keresztény misszionáriusokat tekintették a legfőbb ellenségnek; és hogy 1922-ben keresztény-ellenes társaságot alakítottak. Individualisztikus vallás lévén amúgy is csekély lett volna vonzereje, de, hogy türelmetlenségét a politikával is összefüggésbe hozták, végképp elfogadhatatlanná tette a keletiek szemében.
A demokrácia is kihaló világnézet, ám ezt kevesebben ismerik fel. Sok amerikai biztos abban, hogy elnyerhetik az ázsiaiak rokonszenvét, ha saját eszméikhez hűek maradnak. Az Ohio állambeli Clevelandban megrendezett "Ázsia éve" előadásai később The East and West Must Meet (Keletnek és Nyugatnak találkoznia kell)(162) címmel könyvben is megjelentek. Az egyik tanulmány, III. John D. Rockefeller munkája ezt az amerikai önbizalmat tükrözi, amely persze a tények tökéletes meg nem értésén alapul.

"Ázsia ma azt várja tőlünk, hogy megszilárdítsuk nagy tiszteletben álló humanitárius és demokratikus örökségünket, nem pusztán szavakkal, hanem tettekkel is. Történelmünk, melynek során a világ minden népe közül elsőnek szabadultunk meg a gyarmatosítástól, tettre sarkallja Ázsiát. De érthető módon zavart, csalódást és kiábrándulást vált ki belőlünk, ha cselekedeteink látszólag meghazudtolják múltunkat.
Amikor tetteink összhangban állnak történelmünkkel, Ázsia szívét a rokon érzelmek melege járja át. Amikor függetlenséget adtunk a Fülöp-szigeteknek, azt tettük, amit az ázsiaiak elvárnak nemzetünktől. Megtapsoltak bennünket, amikor tétovázás nélkül Dél-Korea függetlenségének védelmére vezettük az Egyesült Nemzeteket. Amikor a tavalyi szuezi vita során szembeszálltunk hagyományos szövetségeseinkkel, kiállásunkat úgy értelmezték, mint annak kinyilvánítását, hogy a gyarmatosítás ellenségei vagyunk. Ezek a tettek fölemelően hatottak Ázsia reményeire és szellemére.
Máskor azonban Ázsia zavartan és értetlenül áll az események előtt. Népei nem értik, hogy a jelek szerint védelmeztük az indokínai gyarmati uralmat, és csalódottan látják, hogy semmi együttérzést nem mutatunk az algériaiak függetlenségi harcával. Mélyen kiábrándítják őket a faji megkülönböztetésről árulkodó törvények határainkon belül. Nem értik, hogyan mondhattuk ki 180 évvel ezelőtt Philadelphiában, hogy minden embert egyenlő, ha az idén Little Rockban fegyveres kíséretet kellett az iskolába tartó gyerekek mellé adnunk. Látnunk kell, hogy az ázsiaiak a faji megkülönböztetést a gyarmatosítással azonosítják. A legtöbb ázsiai szemében a gyarmatosítás nem más, mint a színesek kizsákmányolása a fehérek által."(163)

A fenti idézet nagyrésze olyan naív, hogy egy iskolásfiút sem tévesztene meg, de a tárgyi tévedésektől eltekintve központi mondanivalója is merőben téves. Ázsia népei nem lelkes demokraták, és nem panaszolják fel, hogy az amerikai demokrácia csak színlelés. Lehet, hogy színlelésnek tartják, de az a helyzet, hogy akkor sem tetszene nekik jobban, ha meg volnának győződve a hitelességéről. S. K. Maitra felháborodottan állapítja meg a nyugati utópiákról: "Sértés az emberiségre nézve, hogy a nyugati humanisták szerint az ember valaha is beéri az ideális társadalomnak azzal a képével, amelyet fölrajzolnak. Isten óvja az emberiséget attól, hogy olyan mélyre süllyedjen, hogy elfogadja ezt végső céljaként!"(164)
Az ázsiai demokráciához fűződő tévedés abból ered, hogy az ázsiai vezetők nem szeretik, ha alacsonyabbrendűként kezelik őket, ezért sokat szónokolnak arról, hogy minden ember egyenlő. De ebből még nem következik, hogy ők mindenkit magukkal egyenrangúnak tekintenek, és valójában nem is tekintenek annak. Amikor valahol megszabadulnak a gyarmatosítók gyámkodásától, meg pártfogásától és megindul a lázas terjeszkedés, az elmaradottabb népek - például Amerikában az indiánok - rendszerint nagyon rosszul járnak. Ilyenkor nem az egyenlőségnek van becsülete, hanem a vezetésnek és vállalkozásnak. A demokráciát a tömegek a nyugati visszavonulás utolsó szakaszával hozzák összefüggésbe. A görögök többi ajándékához hasonlóan ezt is mélységes gyanakvással fogadják, trójai falónak tekintik, amely a bomlasztás eszközeit rejti. Hogyan maradhatna fenn a demokrácia például Japánban, ahol az amerikai megszállás idején alakult ki? Ám a szerencsétlen gondolattársításoktól eltekintve sem maradhat fenn a demokrácia, ha korábban meg nem erősödött valami más kormányzati forma alatt. Pontosan kijelölt határok kellenek hozzá és ismert számú népesség. Kivihetetlen a szavazatszámlálás, ha senki sem tudja, milyen szavazatokat kell megszámlálni. A Kashmírral, Indokínával, Szumátrával, Bruneijel, Nyugat-Indiával és Tajvannal kapcsolatban felmerülő problémákra nincs demokratikus megoldás. Az is kérdéses, vajon igényt tartanának-e a demokráciára azon a néhány vidéken, ahol technikailag megoldható a bevezetése. Az indiai metafizikusok válaszra sem méltó, gyermeteg sületlenségnek minősítenének minden szónoklatot az ember elidegeníthetetlen jogairól. A modern India megalapítója, Gandhi sem volt lelkes híve a nyugati szavazóurnának. Ha szembeszálltak vele vagy leszavazták, orvoslásért halálig tartó éhségsztrájkba kezdett. Kevésbé demokratikus és hatásosabb módszert keresve sem találhatott volna. Az eljárás jól érzékelteti az egyik alapvető különbséget a meglévő társadalmi formák közt. Nyugaton a szenteknek nincs ilyen befolyásuk.
Vajon ha a nyugati eszméket elutasítja, a Kelet visszatérhet saját eredeti hagyományaihoz? Már láttuk, hogy ez lehetetlen, a technikai fejlődést nem lehet visszafordítani. Ez főképp az építészetben és a képzőművészetben érezhető. Az iszlám építészet roppant teljesítményei az ősidőkben születtek. Az általános felfogás szerint Akbar (1542-1605) építette Agra közelében Fatéhpur Szikrit, a remekművet, melyről Edmond Taylor így ír:

"Az emberi környezet minden tökélye testet ölt a kőben, a szem ünnepe ez a hely, és nemcsak a szemé, hisz vannak itt szélnek fordított csipkézett toronyszobák, csöndes kerengők és harsányan visszhangzó falak; szökőkutas udvarok gyönyörködtetnek a víz csobogásával és morajával, meg a fények és árnyak játékával a táncoló vizen; márvány napozóteraszok kínálják a visszaverődő fény, boltozatos termek a hűs lég élvezetét; még a kevésbé elvont fogalmakat is pontosan kifejezi ez az építészet, a békét nyugalom, a méltóságot egyensúly, a befelé fordulást a látható végtelent tökéletlenül elfedő zárt terület képében. Mint az iszlám művészet legtöbb remekénél, itt is az építmény szerkezeti eleme a tér, az árnyék, a fény, a szél hőmérséklete és a víz egyaránt, hiszen ez a művészet valójában tájkertészet kőből…"(165)

Csakhogy ilyen mestermű 1700 óta nem épült. Osbert Sitwell azt mondja a mór vagy török építészetről, hogy gyakran kezdődik sokatígérően, de ritkán jut el az első emeletig "valami súlyos baklövés nélkül". Közel jár az igazsághoz; és ez a művészet már azelőtt hanyatlásnak indult, hogy a nyugati hatás végzett vele. Marco Pallis felpanaszolja, hogy két emberöltő alatt semmivé lett szinte minden művészet keleten. A kashmir-sálakat például tönkretették a vegyi úton előállított festékek meg az időt megtakarító eljárások.

"Ha már az emberek korábban tévedhetetlen színérzékét megzavarták, a művészben tudat alatt működő szörnyű logika azt sugallta, hogy változtatni kell a mintákon is, takarékoskodni az idővel meg ötlettel. A motívumok nagyobbak lettek, egyöntetűbbek vagy hivalkodóbbak. Végül ez is kihaláshoz vezetett volna. Úgy látszik, a művészi eszménnyel nem lehet tréfálni. A mesterség iránti érzék feltámasztásához vissza kell menni az úton egészen addig, ahol szétváltak a hagyományos és hagyományellenes eljárások…"(166)

De ki hallott már olyasmiről, hogy ezt az utat visszafelé képes volt megtenni valaki? Hogyan lehetne feltámasztani a művészetet, ha már senki sem hisz a metafizikai eszmékben, melyek alapjául szolgáltak? Erről a kérdésről szólva Freya Stark megjegyzi, hogy a művelt európaiak nem merik felkínálni a halott utánzatok helyett saját művészetüket, mert nem biztosak abban, hogy jó cserét ajánlanak.

"Ez a homályos érzés rejlik annak a jelenségnek a mélyén, amit az arabok és más nemzetek továbbra is úgy értelmeznek, hogy rossz szemmel nézzük a modernizálódásukat. Ha módjukban áll, még azt sem engedik, hogy képet kapjunk régi világukról; eszükbe sem jut, hogy saját hagyományuk magában rejti mindazt, amit az idegenektől lemásolt dolgokban csak az alkalmazás és átalakítás hosszú folyamatával lehet kialakítani. Már nem vagyunk biztosak abban, hogy amit kínálunk, megéri ezt az áldozatot…"(167)

Ez a Keleten tapasztalható folyamat, hogy az olcsó termékek kiszorítják a rangos kézműves munkát, a gondolkodás visszafordíthatatlan átalakulásának jelképe. A régi kézművességet akkor sem lehetne feltámasztani, ha nem volna helyette olcsó tömegtermelés. Többé nem lehet visszafogni a szó primitív, anyagias és nyugati értelmében vett haladást.
Az ázsiak nem térhetnek vissza hagyományos életmódjukhoz, és ha tudnának, akkor sem akarnának. Mert világosan látják, hogy eljött gazdasági, politikai, intellektuális és kulturális terjeszkedésük ideje. Ez a tudat véget vet az ázsiai egység utolsó nyomainak is. Mert a külső veszély megteremtheti az egységet, a külső lehetőségek viszont csak széthúzást eredményeznek. Ázsia büszkesége Japán kezdeti eredményei láttán átadja helyét a versengésnek. Melyik nép kerül az élre, amikor a nyugati erőket visszavonják? Ha erre a kérdésre válaszolni akarunk, először is számolnunk kell a kínaiak küldetéstudatával. Mindig arra törekedtek, hogy civilizálják a barbárokat, hogy saját belső békéjük adományát kiterjesszék minden népre, amely hajlandó egyetemes államukhoz csatlakozni. Mivel a Középső Királyság lakói voltak (az emberlakta világ szívében), mindenekfölött a békét kínálhatták. Az európai nemzeti háborúk megfelelői Kínában Kr. e. a 2. században véget értek, azóta csak belső konfliktusok voltak. Előfordult, hogy a versengő csoportok meg akarták szerezni az ellenőrzést a központi kormány fölött, de kevesen tagadták sokáig, hogy szükség van központi kormányzatra. A kínai ideológiának ezt a sajátosságát tükrözi még a pekingi Tiltott Város egyes részeinek neve is: Mennyei Béke Kapuja, Legfelsőbb Harmónia Kapuja, Értékes Harmónia Csarnoka, Földi Nyugalom Palotája és Fenséges Béke Csarnoka. Kétségtelenül sokat mondó név mind.
Vagyis a terjeszkedés összhangban áll a kínai hagyománnyal. De ellentmond a hagyományos kínai életformának. Hiszen az iparosodott közösségben nem maradhat fenn a család mint társadalmi egység. Ha Kína felszereli magát mindazzal, ami világ-hatalmi helyzetének megerősítéséhez szükséges, az a falu és a nemzetség végét jelenti. Ha sikeres kivándorlókat akar a világba küldeni, akár katonákat, akár gyarmatosítókat, ehhez is lazítani kell a rokoni kötelékeken és a helyi meg kereskedelmi egyesületekhez való hűségen. Ha Kínában fel akarják éleszteni és új energiával feltölteni a régi küldetéstudatot, ahhoz új keleti vallás kell. Csak egy vallás veheti át az iszlám helyét a modern Ázsiában, csak ez állhat a terjeszkedés mozgalmának élére. Bizonyos követelményeknek nyilvánvalóan eleget kell tennie. Olyan szervezettel pótolnia a családot, amely ugyanolyan együvé tartozást és biztonságérzetet kínál. Szellemiségében keletinek lennie, de összeférhetőnek a nyugati eszmékkel, melyek a nyugat elleni védekezéshez nélkülözhetetlennek bizonyultak. Eleget tennie a kínai hagyománynak, hogy a hatalom a szellemi elit kezében van, és a kínaiak felsőbbrendűségi tudatának. Lehetőség szerint megfelelnie az indiai önfeladásnak és a jó és rossz küzdelméről kialakított arab elképzelésnek. Vagyis nem lehet más, mint a kommunizmus. Ezt a vallást mintha arra találták volna ki, hogy az újjászülető Keletet eltöltse harci kedvvel. Az új iszlám jelszava a módosított felszólítás imára: "Nincs más Isten csak a közgazdasági determinizmus, és Marx az ő prófétája."(168)

 

20. A Nyugat védekezése

A jelentős világvallások két csoportba sorolhatók. Az egyszeri kinyilatkoztatásra hivatkozó négy teista vallás a sintoizmus, judaizmus, kereszténység és iszlám. A négy filozofikus vagy esztétikus vallás pedig a hinduizmus, buddhizmus, taoizmus és konfucianizmus. Az első csoport ma már kibővült a marxizmussal, mely a többi judaisztikus eredetű valláshoz hasonlóan az erőszakot hirdeti. Karl Marx zsidó volt, bár német anyanyelvű és műveltségű. Zsidó volt fanatizmusában, meggyőződése erejében, a személyre szóló megváltásba vetett hitében és a gyűlöletben. Vagyis a marxizmus éppúgy a sivatag peremén élő sémita népektől ered, akárcsak a kereszténység meg az iszlám. Marx szemében a világ Jó és Rossz, hívők és kárhozottak összecsapásának színhelye volt. Külseje is ótestamentumi prófétának mutatta, aki a síkság városainak lerombolását követeli. A kiválasztottak közé tartozott, az üldöztetések közepette is szentül hitt a szabadulásban. Marx, a hontalan zsidó, a katedra nélküli professzor, az olvasók nélküli szerző minden erejét egyetlen hatalmas feladatnak szentelte, amelyhez roppant felkészültséggel, teljes önzetlenséggel, fanatikus odaadással és lenyűgöző intelligenciával látott hozzá. Az eredmény A tőke.
A tőke valójában valamiféle közgazdasági tankönyvnek álcázott biblia, hosszú, lenyűgöző és érthetetlen - a prédikátor textusokat, a szegény vigaszt találhat benne. Szövegében keveredik a buzgó erkölcsösség meg a tudományos szaknyelv, és több a gyűlölet az eretnek, mint az esküdt ellenség iránt. Amikor 1867-ben napvilágot látott, kevés figyelmet váltott ki, hiszen Európa kommunistáinak címezték, akiknek száma és súlya abban az időben rohamosan csökkent. A Kommunista Internacionálé 1874-re már csaknem megszűnt, és Marx szinte ismeretlenül halt meg 1882-ben. Csakhogy A tőkét lefordították oroszra és 1872-ben kiadták, s egy példány Alexander Uljanov birtokába került. Amikor őt 1887-ben kivégezték (mint a cár életére törő összeesküvőt), öccse, Vlagyimir Uljanov örökölte a példányt, és az ő jóvoltából lett az orosz kommunizmus kézikönyve. Vlagyimir Lenin néven 1903-ban megtette magát a párt vezetőjévé. Amikor az 1917-es forradalom hatalomra segítette, ortodox dogmává emelte a marxizmust. A cári uralom három alapelvre épült: az egyeduralomra, a nacionalizmusra és a pravoszláv vallásra. Lenin uralma csak a hiten változtatott. Az új államvallásban a szentháromság első személye Marx lett, a második Lenin, a harmadik pedig - az ő halála után - a mindenkori vezető.
A marxista dogma néhány nyilvánvalóan elavult közgazdasági eszmét és egy kellően meg nem alapozott evolúciós történelemelméletet tartalmaz, meg próféciát egy statikus és utópisztikus jövőről. A beavatottaknak, vagyis a párttagoknak a dialektikus materializmuson alapuló meglehetősen bonyolult elméletet kínál. A népesség egészének isteneket, papságot, szent könyvet, hitbuzgalmi irodalmat, liturgiát, eretnekeket, inkvizíciót, bálványokat, himnuszokat és zarándokhelyet. Ez a fejlett formája jutott el Kínába 1921-ben, amikor Mao Ce-tung küldött volt az első pártkongresszuson. Bár ő mindent elkövetett, hogy kínai elvek szerint fejlessze tovább a marxizmust, mindvégig szigorúan ortodox maradt. Hallani sem akart a kiegyezésről a nacionalista mozgalommal, amelynek vezetője 1925-ben bekövetkezett haláláig Szun Jat-szen volt. A párttagságot Sztálinhoz hasonlóan életformának, spirituális élménynek, hitvallásnak tekintette. De bizonyos kérdésekben másképp jártak el a kínai marxisták, mint az oroszok: egyrészt adócsökkentést kínáltak, másrészt tudatos szembeszállást a Nyugattal. Akkor voltak a legnépszerűbbek, amikor eltávolították az idegen hadihajókat a sanghaji kikötőből, rendreutasították az angol nagykövetet vagy megalázták az Egyesült Államok főkonzulját. 1949-re leszámoltak a Kuomintanggal.
A kommunisták, az amerikaiak meglepő mérvű hallgatólagos támogatásával és beleegyezésével átvették Kína kormányzását.
Itt most nem a kommunizmus történelmével foglalkozunk.
A mi szempontunkból csak azért fontos, mert igen vonzó keleti vallásnak bizonyult. Lényegében egységbe fogja a nyugat-ellenes érzelmeket. Ráadásul együtt van benne, ami más vallásokban csak külön-külön. A zsidóktól vették át a marxisták a Választott Nép eszméjét és vetélytársaik gyászos bukásának próféciáját - a meggyőződést, hogy a Nyugat belepusztul rákos daganataiba.
A keresztényektől a kárhozattól megmentett lelkek gondolatát és a kiválasztottak számának növelését. A buddhizmustól a megvilágosodáshoz vezető megtérés és a stabilitás eszméjét. Az iszlámtól a Szent Háború és a minden rokoni kapcsolatot pótló testvériség gondolatát. A Nyugattól az evolúciós elméletet, bár nem értették, és bizonyos mértékig a teljesítmény imádatát. A kommunizmus Indiában kerül szembe a legnagyobb ellenállással, mert a hinduk nem fogadják el sem a materializmust, sem a humanizmust, hisz mindig is az Istennel való egyesülés misztikus élményében hittek. A kínaiak viszont rendkívül vonzónak találják, hiszen a családi köteléket új, átfogóbb szövetséggel helyettesíti, amelyben az egyén nem sokat számít, de részesül az egyetemes hit bizonyosságában. Azt hallják, hogy a párt lesz a család, az iskola, a templom és a kaszárnya, s minden mást le kell rombolni és újonnan felépíteni.
Nem kétséges, hogy az újjászülető Ázsia szellemi mozgalmaként a marxizmus kiszorítja az iszlámot. Michael Edwardes állapítja meg Asia in the European Age (Ázsia az európai korban) című munkájában: "A marxizmus azt a lelkesedést kínálja, amely valaha az iszlám hordákat fűtötte, amikor meghirdették
a szent háborút a hitetlenek ellen."
Ahhoz sem fér kétség, hogy a Nyugat legalább ösztönösen megérezte a veszélyt. A kora középkorban azzal válaszoltak az iszlám fenyegetésre, hogy politikai és vallási egységre törekedtek. Most az eddig versenyben álló nemzetek óvatosan keresik az utat az európai egyesült államok, a középkori értelemben vett birodalom felé. Az eddig versenyben álló egyházak pedig az egyesült kereszténység, a középkori értelemben vett pápaság felé. A zsidókat megint lemészárolták, és megtörténhet, hogy az eretnekekre ismét az a sors vár, ami külső fenyegetettség idején mindig. McCarthy mindenesetre megmutatta az utat, és a Ku Klux Klan felemelte a tüzes keresztet. Ezek a pánikszerű lépések a Nyugat védekezési kényszeréről árulkodnak, a keletiek növekvő önbizalma pedig velük ellentétes intézkedéseket alakít ki.
A félelem rávehette a keleti közösségeket valami átmeneti szövetségre. "Bennünket nem érdekel Mr. Gandhi spirituális reformja - mondta Mr. Hu Shi. - De szíves örömest megbeszéljük vele, hogyan vethetünk véget a fehér ember uralmának Ázsiában és hogyan törhetjük le önhittségét." Vagyis a harag összekovácsolta őket. De a feltáruló lehetőségek tudata véget vet az egységnek és egymás ellen fordítja Kínát meg Indiát, a szingalézeket meg a tamilokat, a mohamedánokat meg a hindukat. Valamelyes egységük a nyugattól való félelmen alapult. Most azon vitatkoznak, hogyan osztozzanak meg a zsákmányon.
A most várhatókhoz hasonló korábbi támadások lendületét az egymást követő rohamok tartották fenn: ha az egyik csoport kifáradt, átvette a helyét egy másik, mely addig nem vett részt a küzdelemben. Tehát valójában civilizálatlan, de életerős tartalékokat vetett be mindkét fél. A párhuzam a jelennel talán félrevezetőnek látszik, hisz ma már sehol sincsenek elkötelezetlen barbár törzsek. Csakhogy Afrikában még léteznek ilyenek, és a bokszmeccsek meg atlétikai versenyek tanúsága szerint korántsem élték föl primitív energiáikat. Hannibal Afrikából szerezte numídiai csapatait. Az arab gyalogság is Afrikából származott, a francia zuávok szintén. Afrika több is lehet, mint az amerikai népzene forrásvidéke. Szellemi csatatér lehet, vagy az a hely, ahol végül megköti a békét az Egyesült Államok és Kína képviselője - és előfordulhat, hogy mindkettő olyan fekete lesz, akár a szurok.
Az ázsiai fenyegetéssel szembekerülő nyugati hatalmak mindent megtettek, hogy elkerüljék a konfliktust. Létrehozták az Egyesült Nemzetek szervezetét, hogy békés úton rendezhessék a vitás ügyeket. Ez a módszer talán hozzájárulhatna az emberiség egyesítéséhez, ha világunkat az űrből érkező titokzatos lények fenyegetnék. A jelenlegi helyzetben viszont nem sok reménnyel kecsegtet. Mert a kísérlet a nemzetközi béke és barátság megteremtésére lényegében a dolgok jelenlegi állapotának fenntartását jelenti. Ez talán megfelel azoknak, akiknek uralmát évszázadokig semmi sem fenyegette, de nem sok jót ígér azoknak, akik csak most kapnak erőre. A pillanatnyi erőviszonyok befagyasztása 1900-ban épp olyan előnyös lett volna Nagy-Britanniának, mint a jelenleginek a stabilizációja volna az Egyesült Államoknak. Így rögzíteni lehetne a libikókát, hogy mindig ugyanaz a vége legyen felül. Az ázsiaiak és afrikaiak szempontjából ennek semmi haszna. Bevallott céljuk, hogy a hintát vízszintes helyzetben lássák, de ahogy közelebb jutnak hozzá, kétségtelenül változik majd a cél. A versengést tovább élezheti a felfedezésre váró univerzum, a holdon található ritka ásványi leletekkel. 1492-ben a keleti tudomány nyugati felhasználása hozta meg az új világok fölfedezésének sikerét. Valószínűleg hasonló eredménnyel járhat egy napon a nyugati tudomány felhasználása a keleti vállalkozásokban.
Az Egyesült Nemzetek eszméje a vezetést illetően is bukásra van ítélve. A keleti népek a jelen körülmények közt korántsem elég fejlettek ahhoz, hogy világuralomra törjenek. Ha vezetőik képzettek, csak annak köszönhetik, hogy elnyugatosodtak, és ha elnyugatosodtak, már nem tipikusak. De akik maguk nem képesek a vezetésre, nem feltétlenül hajlamosak elfogadni másoktól. Az sem világos, mennyi ideig lesz a Nyugat egyáltalán képes a vezetésre. Michael Edwardes állapítja meg:

"A marxizmus nemcsak az imperializmust vonta kétségbe, hanem az alapjául szolgáló civilizációt is. A gyarmati küzdelmet világméretűvé szélesítette. A Nyugat azért bukott el Ázsiában, és a mai Afrikában, mert nem nyújtott ösztönzést. Nem kínálhatott egyértelmű és kétségbevonhatatlan hitet azoknak, akik uralma alatt éltek, mert ő maga semmiben nem hitt igazán."(169)

Tulajdonképpen ez a lényeg: hogy a Nyugat elveszítette az önbizalmát. Sokan írtak már erről, de a legfőképpen a nyugati művészet hanyatlása érzékelteti. A régi festményekért kifizetett összegek meggyőzően bizonyítják, milyen kevésre becsüljük a saját korunk művészetét. Lewis Mumford megmagyarázta, hogyan alakult ki ez a helyzet:

"…annyira belefeledkezünk a gyakorlati kérdésekbe, hogy a művész, ha fel akarja kelteni a figyelmünket, exhibicionizmusra kényszerül, vagy rosszabb esetben a bosszantásunkkal igyekszik valami csekély figyelmet ébreszteni. A Salvador Dalik és Ezra Poundok jellegzetes példái az alkotónak, aki gyermeteg módszerekkel próbálja visszahódítani a rangot, mely egy kiegyensúlyozott társadalomban magától értetődően kijár a művésznek. Ám a mi világunk nem hajlandó előzékeny lenni, így rákényszerül, hogy még jobban elrejtse titkát, külön nyelvet, sőt, külön mitológiát, alkosson, mint William Blake vagy James Joyce, s így leplezze, hogy közönsége nincs; vagy az elutasítástól gyűlöletté keseredik benne a szeretet. Ilyenkor… még a művész eredendő narcisszizmusa is visszájára fordul: az önszeretetből az én megtagadása, vagy ami ennél is rosszabb, önutálat lesz. És akkor az esztétika szimbólumrendszere minden szónál érthetőbben kiáltja: "Gyűlölöm magamat: gyűlölöm a világot: gyűlöllek benneteket. Dögöljetek meg!""(170)

Ha egyszer a Nyugat így érez, nem kínálhat életképes vezetést.
Hogy milyet kínálhat, azt kitűnően érzékelteti az Egyesült Nemzetek szervezetének épülete, amelyről ismét Lewis Mumford szolgál a legjobb elemzéssel. Az első és sokat mondó hiba az volt, hogy az épületet New Yorkba helyezték. A második, hogy 42 emeletesre tervezték, tehát olyan magas, hogy kényelmetlen, de olyan alacsony, hogy eltörpül a tőszomszédságában lévő magasabb és szebb épületek mellett. A harmadik hiba, hogy a titkárság irodái kaptak ilyen szimbolikus értékű, kimagasló jelleget
- nem pedig a közgyűlés. A negyedik az épület hibás tájolása, napfény és szélirány szempontjából. Az ötödik, hogy a Titkársági Épület "ez az irdatlan, szögletes, acél, alumínium és üveg börtön" üres mértani forma, "dermedt geometriai fogalom, amely a modern technológia ürességét és céltalanságát tükrözi."
A hatodik és utolsó súlyos hiba, hogy a gyakorlati megfontolások áldozatul estek a fémdoboz szimmetriájának, így néhány irodahelyiség egyáltalán nem kap nappali fényt, a női vécéknek viszont hatalmas ablakfelületek jutottak.

"Röviden a Titkársági Épület a funkcionalizmus csődjéről és jelképes elsötétítésről vall. Bár mechanikailag új, építészetileg és emberi szempontból elavult."(171)

Mumford még hozzáfűzi azt a sokatmondó megjegyzést, hogy Kelet-Pandzsáb fővárosának sokkal jobb tervrajza készült. Mint szervezet, az Egyesült Nemzetek Szövetsége halott volt szinte már születése pillanatában.
A világ egységének megteremtéséért tett erőfeszítések mögött ott vannak a sokat vitatott álmok Kelet és Nyugat összebékítéséről. A téma irodalma amint láttuk, egészen Nagy Sándorig nyúlik vissza. Radhakrishnan azt reméli, hogy "minden faj népeit egyetlen közösségben egyesítjük, amely katolikus lesz, egyetemes és együttműködő". Konferenciákat tartottak, értekezéseket olvastak fel és szenvedélyes eszméket fejtettek ki, amelyek becsületére váltak minden érintettnek. Az egyik irányzat a vallás révén történő egyesítés:

"Közeleg a pillanat… hogy kiválasszuk a vallások sokaságából az Egyetlen Isten egyetlen vallását, melyet feltár a józan értelem, előre vetítenek az egyetemes egyházak és kiteljesített Jézus Krisztus; hogy megvalósítsuk Ram Moham Roy elképzelését, Európa és Ázsia szövetségét, amelyben egyiknek sem kell feláldoznia egyéni sajátosságait… A felszíni sokféleség alatt egyetlen vallás, egyetlen szív lüktet."(172)

Az ilyesfajta elképzelések már az első pillanatban kudarcot vallanak, hisz minden vallási gondolkodó úgy képzeli az egységet, hogy mindenki más áttér az ő hitére - az adott esetben az egyistenhitre. De különben sem oldana meg semmit a vallási egység. Még soha egyetlen érdekellentétekből adódó összeütközést sem akadályozott meg, hogy a szóban forgó közösségek azonos hitet vallottak.
Más gondolkodók úgy tekintenek a világ egységére, mint önmagáért való célra, és "az emberiség fennmaradásának kulcsára". Edmond Taylor szerint, akik ennek az eszménynek a hívéül szegődnek, azoknak szívében és elméjében feltámad a vallási "megtérés" igénye:

"…Az egyéneknek ez a morális átalakulása csak akkor hozhat eredményeket, ha működőképes nemzetközi politikai intézményekben tükröződik, az intézmények azonban csak akkor lesznek működőképesek, ha tükrözik az őket támogató egyének megváltozott személyiségét."(173)

De hogyan lehet az ilyesfajta "megtérésre" rávenni azokat, akik egyszer már "áttértek" - a kommunizmusra? Hiszen megvan a saját elképzelésük a világ egységéről, melynek szellemében a többi ország Kína új tartománya lehet. A világbékét a kínaiak már az ősidőkben (Kr. e. 221-ben) feltalálták, és készségesen megosztják bárkivel. Korántsem biztos, hogy a Nyugatnak van ehhez fogható ajánlata. Az Egyesült Államokat háborgató veszélyérzet sem ösztönöz a világegységre. Inkább fanatizmusra és erőszakra, vagy legalább Mickey Spillane regényeinek olvasására.
Ezen kívül, ha Kelet és Nyugat konfliktusának megszüntetése lehetséges volna, akkor sem biztos, hogy kívánatos lenne. Az európaiakat, akik elsőnek tették lábukat a kínai partra, írja Maurice Collis, felszólították, hogy csatlakozzanak az egyetemes államhoz "amelynél nagyobb áldást elképzelni sem lehet", ám őket szűk nemzeti érdekeik meggátolták ebben. Most mégis az egész világra kiterjedő, új egyetemes államot követelnek:

"…Ebben mindannyian egyetértünk, s ez konfuciánussá tesz bennünket, hiszen a konfucianizmus egyetemes politikai filozófia: egyik klasszikusa, a Li csi a civilizáció ideális fokát a "Nagy Hasonlóságnak" nevezi, és úgy határozza meg, mint egyetemes állapotot, lelkesedést a mindenki mindenkiért közös céljáért, fajra, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül. Nemcsak Kínában ismerik ezt az eszményt, a halandók mindig is erről álmodtak, de Kína az egyetlen ország, ahol megvalósítására és érvényesítésére törekedtek, mert csak ott fonódott egybe a politikai szervezettel…
Ha tehát Kína és a nyugati világ végre úgy találja, hogy közösek a politikai céljaik, semmi akadálya nincs Kelet és Nyugat egységének…"(174)

Csakhogy akár van akadálya, akár nincs, ez nem olyan cél, amelyben mindannyian egyetértünk. Hiszen az így létrejövő egyetemesség megbénítaná a szellemi fejlődést, ahhoz a "Nagy Hasonlósághoz" vezetne, amelytől csak retteghetünk mindanynyian. Kínában megszüntették a különálló nemzeteket, amelyek Európában annyi feszültséget okoztak, és ezzel nagyjából békét teremtettek. Ám a Nagy Hasonlóság és az elzárkózás Kínájából hiányzott a nézeteltérésekből adódó szellemi ösztönzés. Például a mai napig nem szabadultak meg képtelenül elavult írásuktól, holott az mindig a fejlődés kerékkötője volt. Megtartották hatalmas és nyomasztó bürokráciájukat, amely megszállottan ragaszkodik a klasszikus műveltséghez. Folyamatosan megszenvedték - ma is megszenvedik - a külkapcsolatok hiányát. A minden feszültséget kiküszöbölő világállam létrejöttével a stagnálás lenne a kormány első számú alapelve. A második az unalmas egyöntetűség, hiszen a vegyes házasságok következtében általános fajkeveredésre kerülne sor. Holott a világ legtöbb nagyszerű gondolata a Kelet és Nyugat közti feszültségnek köszönhető. Ennek a könyvnek egyetlen olvasója sem kételkedhet abban, hogy a dugattyú előre-hátra mozgása jótékony hatással járt, megőrizte a gondolkodás elevenségét és lehetőséget adott a különböző eszmék keveredésére és összeütközésére. A mozgásban lévő víz felülete ragyog a legfényesebben; az állóvizeket nyúlós békanyál fedi.
A konfliktusnak fenn kell maradnia, és a kezdeményezés sora most a Keleten van, vagy legalábbis lesz. Örülünk, hogy sikerült túlélnie hanyatló korszakát, de nem kívánhatunk kevesebbet a Nyugatnak sem. Utolsó mentsvárként legalább a határokat meg kell őrizni. De hogyan? A történész előtt világos a válasz. Feltehetőleg úgy, ahogy korábban, és alighanem azt megelőzően is. Nemcsak az európai egységre kell törekedni, hanem arra is - amire már van példa -, hogy befogadjunk mindent, vagy majdnem mindent, amit a keleti világ nyújtani tud. Nyugaton mindenütt, de főképp az Egyesült Államokban a legtöbben úgy találják, hogy az élet ellehetetlenül, már nyoma sincs benne a biztonság- vagy egyensúlyérzetnek. Az emberek úgy érzik, kimerítették a lehetőségeiket, ezért a cigarettához, italhoz, nyugtatókhoz és végül a marihuánához menekülnek. Sokasodnak a problémák a fiatalkori bűnözéstől a mentális zavarokig. Sir George Birdwood csüggedten emlegeti "a Nyugat örömtelen, világi, ostoba és önpusztító modern civilizációját." A száguldó forgalomban, amelyben mindenki el akar menekülni valahová, akárhová, talán sokan gondolnak arra a keleti filozófusra, aki azt tanácsolja minden nyughatatlan autósnak, hogy maradjon ott, ahol van, és gondolkozzon el. Erre nem képesek, mégis úgy érzik, a Kelet tartogathat valamit a számukra, valamiféle menekülést az élet körforgásából.
Akik erre számítanak, egyre bőségesebb irodalomból válogathatnak. A Kelet sajátos tudományos gondolkodása, állapítja meg F. S. C. Northrop, "a dolgok természetében rejlő, közvetlenül érzékelhető esztétikai elem" megtapasztalásából nő ki. Az ázsiaiak énekelnek munka közben, jegyzi meg Ananda K. Kumarasvami, hisz enélkül a munka lélekölő: "amikor pályát választanak, soha nem arról van szó, hogy "azt csinálják, amit szeretnek", hanem hogy szeressék, amit csinálnak…". "Sok tanulni valónk van a Kelettől - szögezi le Portsmouth earlje - a magas szintű földműveléstől a magas szintű filozófiáig." René Guénon idézi a hindu megállapítást az európai filozófiai könyvekről: "a bennük foglalt eszmék legfeljebb egy nyolc éves gyereknek válnának dicsőségére." A nyugati átlagember, írja L. Cranmer-Byng "gyorsabban jár és hangosabban beszél, hátha a sebesség és a zaj megmenti egyre jobban beszűkülő belső világától, melyből szabadulni akar, és a külvilágtól, melynek végtelensége halálos rémülettel tölti el". Edmond Taylor szerint nekünk nyugatiaknak az a legfontosabb feladatunk, hogy "kijavítsuk a rendellenességeket és fogyatékosságokat, amelyeket kultúránk okozott bennünk". Marco Pallis csüggedten állapítja meg, hogy "fizikai értelemben meghódítottuk a világot, de közben a jelek szerint elveszítettünk csaknem mindent, ami örökségünkben nagyszabású vagy értékes volt", és a Milarépa remekművében feltáruló tibeti eszményben keresi a megoldást.
Befejezéséül álljanak itt Mahatma Gandhi észrevételei a Nyugatról: "A sebességgel kérkedtek és nem gondoltok a célra. A haladást magasztaljátok, nem végeredményét. Azt hiszitek, megmentettétek a lelketeket, mert feltaláltátok a rádiót. Miféle épülésére szolgál az embernek a műsorsugárzás, ha csak zagyva locsogást tudtok sugározni? Miféle bizonyítéka a civilizációnak, hogy képesek vagytok egyetlen éjszaka előállítani egy százhúsz oldalas újságot, ha legnagyobb része közhely vagy egyenesen romlott, és nincs benne két megőrzésre méltó hasáb sem? Miféle hasznot hozott az emberiségnek az aeronautika, ami a pusztításban való eredményességéhez volna mérhető? Borotvával játszadozó gyerekek vagytok."(175)

Akik keveset vagy egyáltalán nem olvasnak, azoknak a figyelmét sem kerülheti el a fejlődés iránya. Kínai vendéglők nyíltak az angol püspöki székhelyeken és az amerikai Középnyugat kisvárosaiban. Gombamódra szaporodnak a dzsúdó klubok, úgyhogy még az iskolás gyerekek is tudnak pár szót japánul. Japán stílusú épületeket találunk Kaliforniában, sőt, akár New Yorkban is. A nyugati társaságokban a zen buddhizmusról beszélnek, és a polcokon Ázsiáról szóló könyvek sorakoznak. A legjelentősebb változás az öltözködésben mutatkozik. A klasszikus viktoriánus hagyomány mindenkit szigorú, férfias és szertartásos fekete-fehér egyenruhába öltöztetett. Ezt Keleten fölváltotta a tiszta fehér, a fehérek uralmának jelképe és a helyi népesség tarka ruháinak kontrasztja. A hagyományos feketét utánozta minden feltörekvő ázsiai, sokan máig sem szabadultak meg tőle. De 1930 táján megkezdődött a változás, lassan ledőltek a korlátok. Megjelentek az élénk színű ruhák még Londonban is, előbb csak pihenéshez, később már a hivatalokban is. A gyarmatokon megmaradt a fehér uniformis nagyjából 1955-ig, amikor szigorú rendjét egyre inkább megbontották a pasztellszínek. Ez már a hatalom megrendülését jelezte, és utat nyitott a végső lealacsonyodáshoz, a hawaii inghez meg a bermuda sorthoz, az összeomlás jelképeihez.
Nyugaton a középkori világ színpompájával még a hódolt a Keletnek, de már védelmet keresett Bizánc erődjeiben. Amikor a római örökség nyugati fele nagyrészt odaveszett, a keleti még tartotta magát. Hogyan volt ez lehetséges? Egyszerűen úgy, hogy a bizánci haderő sokat tanult a keletiektől, így képes volt ellenállni a támadásaiknak. Hagyományaikat vagy szemléletmódjukat nem vették át, de olyan jól utánozták ellenfeleiket, hogy a frankok szinte meg sem tudták különböztetni őket a keletiektől. És hosszú évszázadokig föltartóztatták az iszlám előrenyomulást. Korunkban megismétlődik ez a történet. A nyugati örökség megint kettévált, egyik felének a központja Washington, a másiké (a bizáncié) Moszkva. És a védekezés során mindenképpen Oroszországra hárul majd a nagyobb teher. Ezt már 1912-ben felismerték.

"Oroszországot, melynek határai átszelik Mandzsúriát, Mongóliát, Turkesztánt, Perzsiát, Afganisztánt és Törökországot, a természet arra szánta, hogy a nyugati civilizáció védőbástyája legyen. Parasztsága akkor ébredezik, amikor Ázsia határain is nagy a mozgolódás. Az orosz kormány felismerte, hogy csak olyan területeket képes megtartani, amelyeket fejleszt és benépesít - ennek köszönhető a távol-keleti Amur vasútvonal és az elvándorlás Szibériába. Tehát a nyugati civilizáció előőrseiből úgyszólván válaszfal lesz - a fal izmos orosz parasztokból épül, akiknek ipari munkája, vagy ha kell, erős jobbja megállítja az ázsiai agresszió áradatát. Mert a Nyugat semmilyen körülmények közt nem hasonulhat a Kelethez; legfeljebb gátat emelhet ellene. Talán egyszer még örülni fogunk, hogy Oroszország fejlődése mind a mai napig késlekedett, és megvannak a tartalékai a föld keménykötésű fiainak millióiból. Az orosz paraszt férfinak is, katonának is felülmúlhatatlan… épp olyan keményen dolgozik, amilyen bátran küzd a háborúban. Semmi kétség, méltó képviselője lesz a szabadságszerető európai férfiaknak a küszöbön álló kemény küzdelemben az ázsiai gazdasági erőkkel."(176)

Profetikus és ironikus szavak, és lényegében helytállóak ma is. Lesznek, akik kétségbe vonják őket, s elődeikhez hasonlóan arra hivatkoznak, hogy Oroszország nem európai, hanem ázsiai nagyhatalom. A viktoriánusok közül néhányan így vélekedtek, mások pedig a közelmúltban úgy találták, hogy Szovjet-Oroszország lényegében átállt az ázsiai táborba. Erre a felfogásra jó példával szolgál Michael Edwardes alábbi megállapítása:

"Azzal, hogy Oroszország kivonult a nyugati közösségből és elszakadt birodalmi múltjától, új, független ÁZSIAI nemzet lépett a színre, amely gyűlöli a Nyugatot és a gyarmati küzdelem új méltóságát hirdeti. Szun Jat-szen azonnal felismerte ennek az eseménynek a döntő jelentőségét. "Napjainkban - írta - Oroszország megpróbál elszakadni Európa fehér népességétől. Miért? Azért, mert az Igazság uralmát követeli és megbélyegzi az Erő uralmát. A jóakarat és igazság alapelveit támogatja. A közelmúlt orosz civilizációja hasonlít a mi ősi civilizációnkhoz. Ezért csatlakozik Oroszország a Kelethez és szakít a Nyugattal."(177)

Akik ebben hisznek, alátámaszthatják érvelésüket az 1922 óta folytatott szovjet politika néhány mozzanatával: azzal, hogy az oroszok támogatták Musztafa Kemált, az perzsiai és afganisztáni orosz politikával, Oroszország és Kína ideológiai kapcsolatával. De ha az orosz politikát alaposabban szemügyre vesszük, azt látjuk, hogy elsősorban Oroszország érdekeit szolgálta, és a feltevés, hogy Oroszország saját akaratából átállhat egyik vagy másik oldalra, ellentmond minden tapasztalatnak a tényleges lehetőségekről. Előfordulhat, hogy egy adott pillanatban a szovjet politikának érdekében áll úgy tenni, mintha az orosz történelem 1917-ben kezdődne, egy másikban meg kikiáltani Oroszországot ázsiai nagyhatalomnak. Valamikor Disraeli is ezt mondta Angliáról. De a szavak nem változtatnak a tényeken, márpedig ebben az esetben a tények egyértelműek.
Az orosz birodalmi hagyomány a Keletrómai Birodalomig nyúlik vissza. A cár egyszerűen cézár. Oroszország akkor élte át a sötétség évszázadait, amikor Európa többi része. Akkor támadt új életre, amikor Európa többi része. Gyarmati hódításainak történelme párhuzamos Nagy-Britanniáéval. A Távol-Kelet lerohanásakor Oroszország volt talán a legerőszakosabb európai hatalom, s élen járt az 1900-as bokszerlázadás leverésében is. Ha zendülés tört ki az idegenek ellen, az oroszok akkor is, később is éppúgy veszélyben voltak, mint a többi fehér. A nagy ázsiai újjászületés azzal kezdődött, hogy 1905-ben a japánok legyőzték az oroszokat. A forradalom csak lehetőséget adott a felforgatásra Oroszországnak, ahogy egy korábbi forradalom Franciaországnak. Az orosz külpolitika mit sem változott. A módszerek talán mások, de a célok ugyanazok maradtak. Hogy is lehetne másképp? Egy ország külpolitikáját rendszerint egyértelmű fizikai tények szabják meg: helyzet, földrajzi fekvés, távolság, népesség, termelékenység és kereskedelmi utak. Alapvető érdekei leolvashatók a térképről. Oroszországnak például érdeke, hogy teret kapjon a védekezéshez, meg a fejlődéshez, és kijáratot a Csendes-óceánra: ezekért a célokért harcolt következetesen évszázadokon át, és ma sem veszíti őket szem elől.
A Szovjet-Oroszországgal kapcsolatos tévképzetek a térkép hibás értelmezéséből adódnak. Ha szemügyre vesszük a Balti-tenger és az Ohotszki-tenger közti hatalmas földterületet, azt látjuk, hogy a szovjet birodalom legnagyobb része Ázsiában van. Továbbá azt, hogy a távoli területek népessége nyilván ázsiai és talán mohamedán vallású. Ebből vonjuk le az elhamarkodott következtetést, hogy az oroszok ázsiaiak, hiszen ezt támasztják alá saját nyilatkozataik is. Csakhogy egy gyarmatbirodalom attól nem lesz kevésbé gyarmati, hogy egy darabban van. Az orosz anyaország az Uráltól nyugatra terül el. A keleti területek a gyarmati terjeszkedés két jól ismert osztályába sorolhatók: betelepítés révén szerzett területekre, mint Szibéria, és hódítás révén szerzettekre, mint Turkesztán; az egyik megfelel Ausztráliának, a másik mondjuk Algériának. Az első típusút vagy benépesítik vagy elveszítik; ez igen nehezen védhető. A második fajta bármikor fellázadhat a Kelet támogatásával. Ahogy annak idején
a brit politika középpontjában az Európa és Ázsia közötti déli kereskedelmi út állt, a mai orosz politika középpontjában az Ázsia és Európa közti északi kereskedelmi út áll. Nem olyan jó, mint a másik, de az oroszoknak csak ez van. Csakhogy a kínaiak végül megkérdezik majd: miért az oroszoké az egész út, és a terület, amelyen áthalad. Épp olyan jól ellenőrizhető a keleti végéről. És Szibéria, megint csak Ausztráliához hasonlóan, hasznos területet kínálna a kínai telepeseknek.
Szovjet-Oroszország nemcsak gyarmatosító nagyhatalom, de a legkorábbiak közé tartozik, szinte egyidejű Angliával. És ahogy az angolok felváltották a portugálokat meg a hollandokat és előrenyomulásuk során a korábbi hódítóknál messzebbre jutottak, az oroszok sem alaptalanul féltek attól, hogy a helyükbe lép egy másik hatalom. Először Franciaország kísérelte meg, azután pedig Németország kétszer is. De ahogy a 13. századi britek európai beavatkozással terelték el a figyelmet gyarmati terjeszkedésükről, a hasonló célú orosz beavatkozások sem maradtak el. A többi európai nép utóvédharcaikra és álcázó hadműveleteikre figyelt, nem pedig gyarmati hódításaikra. De nemcsak az európaiakat érdekli jobban az, ami a saját határaik közelében történik, hanem a kínaiakat meg a japánokat is. Az oroszok a több mint két évszázadon át tartó japán semlegességnek köszönhették, hogy olyan messzire nyomulhattak előre. Sem ők, sem a japánok nem követik el még egyszer ugyanezt a hibát. A keleti országok vezetőinek nincsenek illúzióik Oroszország felől, és a kommunista hatalmak között csakis az amerikai külpolitika jóvoltából alakult ki valamiféle ideológiai szövetség. Ám ezt a szövetséget az amerikai külügyminisztérium legszánalmasabb tevékenysége sem tudja örökké fenntartani.
Kínával szemben a Szovjetunió az új Bizánc. Az oroszoknak sincs több okuk feláldozni magukat a Nyugat védelmében, mint a bizánciaknak volt. De mi mást tehetnek? A másik lehetőség az, hogy ott találják a kínaiakat Irkutszkban, Krasznojarszkban, Omszkban vagy Magnyitogorszkban. A kereskedelmi út mentén meginduló előrenyomulás ellen az Ural jelenti a fő védelmi vonalat, a főhadiszállás nem lehet más, mint Moszkva, és egész Európa hátország. Egy ilyen összecsapás esetén az oroszok földrajzi helyzete és felszerelése kitűnő. Korábbi előrenyomulásuk révén hatalmas mozgásteret nyertek a manőverezéshez. A népesség egészen a közelmúltig mezőgazdasággal foglalkozott, tehát megőrizte az energiát, melyet az ember a földből merít. Az ország részben iparosodott, tehát modern fegyverzettel szerelheti föl magát az összecsapáshoz. Marxisták, tehát ugyanaz a vallásos lelkesedés fűti őket, mint ellenfeleiket, sőt, még a vallásuk is ugyanaz. Az sem kétséges, hogy a többi nyugati hatalom, élén az Egyesült Államokkal, kénytelen lesz Oroszország segítségére sietni. A kereszteseknek talán voltak kételyeik Bizáncot illetően, mégis harcba szálltak érte, szükség esetén elterelték róla a figyelmet, és segítették, hogy kitartson, amíg a keletiek lendülete ki nem merül.
Vannak vezetők, akik azt fogják mondani, hogy ez a stratégiai kép már nem időszerű, a nukleáris fegyverekkel új helyzet állt elő, melyre többé nem alkalmazhatók a régi elvek. 1945 augusztus 6-a óta, jelentik majd ki, a világ nem ugyanaz. Lehetséges. Csakhogy erre nincs bizonyíték, tehetjük hozzá jogosan. Viszont egész sor konfliktusra hivatkozhatunk, melyben hagyományos eszközökkel vívtak ki előre látható eredményeket. A legfontosabb esemény a brit birodalom pusztulása volt, amelyet ellenségei megtámadtak és barátai - még eredményesebben - szétbomlasztottak. "A birodalom tengelyét", az Európa és Ázsia közti déli kereskedelmi utat több helyen elvágták, például Szueznél. Voltak hadműveletek Kenyában és Cipruson, Egyiptomban és a Malájfélszigeten, Kuvaitban és Bruneiben. Egyiknél sem vették volna semmi hasznát a hidrogénbombának. Mindegyiknél - akárcsak Koreában, Indokínában, Algériában és Nepálban - zászlóaljakra és ütegekre, szuronyokra és csizmákra volt égető szükség. Mindig azok a dolgok kellettek, akár repülőgép-anyahajók voltak, akár cirkálók, amelyeket minisztereink közmegegyezéssel elutasítottak. Ha a politikusok egyszer hátat fordítanának a tudományos fantasztikumnak és a tényekre figyelnének, észrevennék, hogy világukat apránként is el lehet pusztítani, nagyrészt már el is pusztították, holott senki sem nyúlt egy háromhüvelykes aknavetőnél komolyabb fegyverhez.
Ha a tapasztalat egyáltalán megtaníthat bennünket valamire, az nem más, mint hogy az ázsiai offenzívát az ismert módszerekkel fogják véghezvinni: propaganda, beszivárgás, felforgatás, tárgyalás, titkos segítségnyújtás és végül lázadás révén. Miért változtatna bárki a módszereken, hisz remekül beváltak, ráadásul mind ott van a hivatalos kézikönyvekben? És az előkészületek mögött tökéletesen hagyományos stratégia húzódik majd meg, így a kínaiak talán mindent elkövetnek, hogy semlegesítsék Indiát (mint lehetséges veszélyt a balszárnyon), mielőtt bemerészkednének Ázsia közepébe. De az ismerős hadműveletek és a cilinderes-gázlámpás marxista szóhasználat mögött ott dereng valami sokkal hatalmasabb: az újjászülető Ázsia szelleme. Ez nagy leckét adhat a Nyugatnak, amely többek között az ellenállás titkát is tartalmazza. Végső soron ettől az ellenállástól függ majd a világ jövője - Keleté és Nyugaté egyaránt. Mahatma Gandhi egyszer "szörnyű katasztrófát és nyomorúságot" jósolt
a Nyugatnak. Egy amerikainak ezt mondta:

"Aki közületek túléli, az visszajön Ázsiába, hogy új életformára leljen… Ha most engedném, hogy a Nyugat gyerekesen önhitt zabolátlanságában politikai hatalma és anyagi befolyása révén végképp elfojtson egy életformát és eszmerendszert, amely szemben áll vele, nem válnék-e árulójává a saját népemen kívül még nektek, hamisítatlan nyugatiaknak is?"(178)

Szerfölött helyénvaló megállapítás volt. De eljön az idő, amikor egy nyugati bölcs beszélhet hasonlóképpen:

Aki közületek túléli, az visszajön Európába, hogy új életformára leljen… Ha most engedném, hogy a Kelet dogmatikus, viktoriánus fanatizmusában politikai felforgató tevékenység és gazdasági segítség nyújtás révén végképp elfojtsa a mi életformánkat és eszmerendszerünket, amely szemben áll vele, nem válnék-e árulójává a saját népemen kívül még nektek, hamisítatlan keletieknek is?

De talán inkább azzal kellene befejeznünk, amivel kezdődött ez a könyv:

Haragot, istennő zengd Péleidész Akhilleuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, serege s a fényes Akhilleusz.
És melyik égilakó uszította viszályra a kettőt? (179)

 

Jegyzetek

1) G.N. Curzon, Problems of the Far East (London, 1898), 7.
2) Homérosz: Iliász. Ford. Devecseri Gábor (Budapest, 1993).
3) Károlyi Gáspár fordítása
4) R. Ghirshman: Az ókori Irán. Ford. Molnár Ágnes (Budapest, 1985), 114. old.
5) R. Ghirshman, i. m. 135. old.
6) A Nílus 5589 km hosszú, a Jangce 5150 km, az Indus 2897 km.
7) George Sarton: History of Science (A tudomány története; Oxford, 1953), 19. old.
8) Hérodotosz, 365. old. A görög-perzsa háború; Ford. Muraközy Gyula (Budapest, 1989)
9) I.m. 382-283. old.
10) Ghirshman, i. m. 135. old.
11) I.m. 134. old.
12) Astley J. H. Goodwin: Communication Has Been Established (Létrejött az öszszeköttetés; London, 1937), 48. old.
13) C. Singer, E.J. Holmyard és A. R. Hall: A History of Technology (A technológia története; Oxford, 1954-58), II. 753. old.
14) Apollónius Rhodius Argonautikonja; Ford. Szabó István (Budapest, 1877), 114. old.
15) Ralph Turner: The Great Cultural Traditions (A nagy kulturális hagyományok; New York, 1941), 235. old.
16) Homérosz: Iliász. Devecseri Gábor fordítása. (Budapest, 1993),
17) I.m. Tizedik ének.
18) Hérodotosz: i.m. 71. old.
19) Sir Charles Oman: The Art of War in the Middle Ages (A háború művészete / haditudományok a középkorban) London, 1924), I. 25.
20) Hérodotosz, i.m. 128. old.
21) Devecseri Gábor fordítása
22) John A. Wilson: The Burden of Egypt (Egyiptom terhe; Chicago, 1951), 195- 98. old.
23) S. Davis: Race Relations in Ancient Egypt (Faji kapcsolatok az ősi egyiptomban, London, 1951) 23. old.
24 Homérosz: i.m. 19., 27., 110.,
25) I.m. 95-96. old.
26) Hérodotosz, i.m. 185. old.
27) Jules Toutain: The Economic Life of the Ancient World (Az ókori világ gazdasági élete; ford. M. R. Dobie, London, 1930). 24. old.
28) George Sarton: i.m. 107. old.-tól
29) Homérosz: Odüsszeia; Ford. Devecseri Gábor (Budapest, 1993), 202-203. old.
30) I.m. 221. old.
31) Hérodotosz, i.m. 5. old.
32) I.m. 6-7. old.
33) I.m. 282. old.
34) George Sarton, i.m. 222. old.
35) Hérodotosz, i.m. 460-461. old.
36) Hérodotosz i.m. 400. old.
37) I.m. 649. old.
38) Hérodotosz, i.m. 123. old.
39) I.m. 97. old.
40) Hérodotosz, i.m. 71. old.
41) Xenophón: Anabaszisz; Ford. Fein Judit (Budapest, 1968), 101-102. old.
42) D. G. Hogarth: The Ancient East (Az ősi Kelet, London, 1914). 183. old.
43) William Ridgeaway: The Origin and Influence of the Thoroughbred Horse
(A telivér ló származása és hatása, Cambridge, 1905) 302. old.
44) Xenophón, i.m. 119-120. old.
45) Stewart C. Easton: The Heritage of the Past (A múlt öröksége, New York, 1955) 272. old.
46) Freya Stark: Alexander's Path (Nagy Sándor útja, London, 1958). 113. old.
47) Turner, i.m. 597. old.
48) Hogarth, i.m. 231. old.
49) Charles Seltman: Wine in the Ancient World (A bor az ókori világban; London, 1957).
50) Hérodotosz, i.m. 9. old.
51) Davis, i.m. 106. old.
52) Stark, i.m. 201. old.
53) I.m. 209. old.
54) Stark, i.m. 54. old.
55) Jules Toutain, i.m. 90-93. old.
56) S. Davis, i.m. 54. old.
57) B.H. Warmington, Carthage (Karthágó, Budapest, 1967), 146-47. old.
58) Ralph Turner, i.m. I. 494. old.
59) Jules Toutain, i.m. 188. old.
60) L. Cecil Torr: Ancient Ships (Ókori hajók; Cambridge, 1894) 113- 14. old.
61) L. Donald Harden: The Phoenicians (A föníciaiak; London, 1962), ábrák és illusztrációk.
62) V. Gordon Childe: The Dawn of European Civilisation (Az európai civilizáció hajnala; 4. kiad.; London, 1947) 225. old.
63) V. Gordon Childe, i.m. 245. old.
64) R. Ghirsman, i.m. 213-214. old.
65) I.m. 223. old.
66) I.m. 224. old.
67) I.m. 226. old.
68) Homer H. Dubs: A Roman City in Ancient China (Római város az ősi Kínában; London, 1957) 23. old.
69) Ghirshman, i.m. 214. old.
70) M. Rostovtzeff: The Social and Economic History of the Hellenistic World
(A hellenisztikus világ társadalmi és gazdasági története; Oxford, 1941), II., 1218.
71) Astley J. H. Goodwin, i.m. 201. old.
72) Turner, i.m. II. 912-től
73) Freya Stark, i.m. 49. old.
74) Gibbon Edvárd: A római birodalom hanyatlásának és bukásának története; Átd. Hegyessy Kálmán (Pest, 1858). II. köt. XXIV. fej. 38. old.
75) I.m. VI. köt. 53. fej.
76) Ghirsman, i.m. 289. old.
77) Bury et al. (szerk.): Cambridge Ancient History (Ókori történelem; Cambridge, 1926), V. 538. old.
78) Maurice Zinkin: Asia and the West (Ázsia és a Nyugat: London, 1951), 10. old.
79) I.m. 22. old.
80) Turner, i.m. II. 786. old.
81) Prabodh Chandra Bagchi: India and China: a Thousand Years of Cultural Relations (India és Kína: a kulturális kapcsolatok ezer éve; New York, 2. kiad., 1951), 119. old.
82) Joseph Needham: Science and Civilisation in China (Tudomány és civilizáció Kínában; Cambridge, 1954), I. 241.
83) Radhakrishnan: East and West: Some Reflections (Kelet és Nyugat: néhány gondolat / megjegyzés; London, 1955), 67. old.
84) I.m. 68. old.
85) Ralph Turner, i.m. II. 1276. old.
86) Gibbon, i.m. XX. fej.
87) Charles Oman, i.m. I. 204.
88) Sidney Toy: A History of Fortification (Az erődítmények története; London, 1955), 56. old.
89) Stark, i.m. 45. old.-tól
90) Ibn Khaldun: An Arab Philosophy of History (Arab történetfilozófia; ford. Charles Issawi; London 1955), 57. old.
91) T. E. Lawrence: Oriental Assembly (Keleti gyűlés; London, 1939), 87. old.
92) William Ridgeaway: The Origin and Influence of the Thoroughbred Horse
(A telivér ló származása és hatása; Cambridge, 1905), 213. old.
93) A. J. Arberry: The Legacy of Persia (Perzsia öröksége; Oxford, 1953), 293. old.
94) Oman, i.m. 137. old.
95) Ridgeway, i.m. 498. old.
96) Gibbon, i.m. XIV. old.
97) L. Cranmer-Byng: The Vision of Asia (Ázsia látomása; London, 1947), 141. old.
98) I.m. 144. old.
99) Joseph Needham: Science and Civilisation in China (Tudomány és civilizáció Kínában; Cambridge, 1954), I. 240. old.
100) Jarwis: Three Deserts (Három sivatag; London, 1936), 143. old.
101) Stark, i.m. 45. old.
102) L. H. W. F. Saggs: The Greatness That Was Babylon (Babilon, a nagyhatalom; London, 1958), 48-49. old.
103 C. Norchote Parkinson: The Evolution of Political Thought (London, 1958), 48-49. old.
104) Gerald de Gaury: Rulers of Mecca (Mekka urai, London, 1951)
105) L. Cranmer-Byng, i.m. 83. old.
106) Richard Coke: The Arab's Place in the Sun (Az arabok helye a Nap alatt; London, 1929), 52. old.
107) Jarvis, i.m. 150. old
108) Ibn Khaldun: An Arab Philosophy of History (Arab történetfilozófia; ford. Charles Issawi; London 1955), 57. old.
109) Jawaharlal Nehru: Glimpses of World History (Bepillantás a világtörténelembe; London, 1942), 179. old.
110) Gibbon, i.m. XLV. fej.
111) Ibn Khaldun, i.m. 53. old.
112) Ahmad Ibn Yahya: Origin of the Islamic State (Az iszlám állam eredete; New York, 1916), I. 439.
113) I.m. II. 217.
114) Dzsavahavlal Nehru: Glimpses of World History (Pillanatok a világtörténelemből, London, 1942) 179. old.
115) L. Cranmer-Byng, i.m. 187. old.
116) I.m. 111. old.
117) T. J. Arberry (szerk.), i.m., idézet D. Barrett-től, 138. old.
118) Michael Edwardes: Asia in the European Age: 1498-1955 (Ázsia az európai korban: 1498-1955; London, 1961), 44. old.
119) Michael Edwardes, i.m. 45. old.
120) Lancelot Lawton: Empires of the Far East (Távol-keleti birodalmak; London, 1912), I. 246. old.
121) Amaury de Riencourt: The Coming Caesars (A jövendő császárok; London, 1958), 278. old.
122) George D. Bearce: British Attitudes Towards India: 1784-1858 (A britek magatartása az indiaiakkal szemben; Oxford, 1961), 39. old.
123) Bearce, i.m. 124-125. old.
124) S. J. Owen (szerk.): A Selection from the Despatches, memoranda and other papers relating to India, of the Marquess Wellesley, K.G. (Válogatás Wellesley márkinak, a térdszalagrend lovagjának Indiára vonatkozó jelentéseiből, előterjesztéseiből és más papírjaiból; Oxford, 1877) 630., 773. old.
125) G. O. Travelyan: The Life and Letters of Lord Macaulay (Lord Macaulay élete és levelei; London, 1931), I. 291.
126) Bearce, i.m. 159. old.
127) Mammnath C. Mallik: Orient and Occident: A Comparative Study (Kelet és Nyugat: összehasonlító tanulmány; London, 1913). 51. old.
128) Mallik, i.m. 3. old.
129) Maurice Zinkin, i.m. 40. old.
130) Charles Ffoulkes: The Gun-founders of England (Angol ágyúöntők; Cambridge, 1937). L. még W. Y. Carman: A History of Firearms (A lőfegyverek története; London, 1955).
131) 1690-es katonai szabályzat.
132) Kipling: A hét tenger (Tandori Dezső fordítása, 1896)
133) C. Northcote Parkinson: British Intervention in Malaya (Brit intervenció Malájföldön; Singapore, 1960), 45. old.
134) Joseph Nedham, i.m. III. 153. old.-tól
135) Lewis Mumford: Technics and Civilization (Technológia és civilizáció, (London, 1934), 133. old.
136) Rudyard Kipling, 1899. Tandori Dezső fordítása.
137) Northcote Parkinson: The Evolution of Political Thought (A politikai gondolkodás kialakulása; London, 1958). 20. old.
138) C. E. Wurtzburg: Raffles of the Eastern Isles (Raffles a Keleti-szigetekről London, 1954). 634. old.
139) Lovat: Life of Sir Frederic Weld (Sir Frederic Weld élete), 312. old.
140) Mallik, i.m. 183. old.
141) G. N. Curzon: Problems of the Far East (A Távol-Kelet problémái; London, 1894), 2. old.
142) I.m. 2-3. old.
143) I.m. 221. old.
144) I.m. 337-338. old.
145) I.m. 259. old.
146) I.m. 406. old.
147) Masanobu Tsuji: Singapore: the Japanese Version (Szingapúr: a japán változat; London, 1962). 306. old.
148) Maurice Paleologue: The Turning Point: Three Critical Years, 1904-1906
(A fordulópont: három kritikus év, 1904-1906, London, 1935).
149) I.m. 36. old.
150) Curzon, i.m. 426. old.
151) Lancelot Lawton: Empires of the Far-East (Távol-keleti birodalmak; London, 1912). I, 701. old.
152) I.m. II. 800. old.
153) Nehru, i.m. 835. old.
154) Amaury de Riencourt, i.m. 213., 296. old.
155) Francis L. K. Hsu: Americans and Chinese: Two Ways of Life (Amerikaiak és kínaiak: két életforma; New York, 1953), 441. old.
156) Zinkin, i.m. 89. old.
157) K. D. Sethna: The Indian Spirit and the World's Future (Az indiai szellem és a világ jövője; Pondicherry, 1953), 76. old.
158) L. V. R. és L. Bevan Jones: Woman in Islam (Nők az iszlám vallásban; Lucknow, 1941), 108-32. old.
159) L. Cranmer-Byng, i.m. 157. old.
160) I.m. 23. old.
161) K.M. Pannikkar: Asia and Western Dominance (Ázsia és a nyugati fölény / dominancia; London, 1953). 445. old.
162) Benjamin H. Brown (ed.): The East and West Must Meet. A Symposium (Michigan, 1959)
163) I.m. 89. old.
164) S. K. Maitra: The Meeting of the East and the West in Sri Auribindo's Philosophy (Kelet és nyugat találkozása Sri Auribindo filozófiájában, Pondicherry, 1956), 55. old.
165) Edmond Taylor: Richer by Asia (Ázsiával gazdagabban; Boston, 1947). 176. old.
166) Marco Pallis: Peaks and Lamas (Csúcsok és lámák; London, 1940). 210. old.
167) Stark, i.m. 19. old.
168) L. Cranmer-Byng, i.m. 11. old.
169) Edwardes, i.m. 239. old.
170) Lewis Mumford: Art and Technics (Művészet és technológia; Oxford, 1952), 30. old.
171) I.m. 128. old.
172) H. N. Spalding: Civilization in East and West (Civilizáció keleten és nyugaton; Oxford, 1939), 322. old.
173) Edmond Taylor, i.m. 430. old.
174) Maurice Collis: The Great Within (A nagy belvilág; London, 1941), 327. old.
175) Upton Close: The Revolt of Asia (Ázsia lázadása; new York, 1927), 232. old.
176) Lancelot Lawton, i.m. 810. old.
177) Edwardes, i.m. 235. old.
178) Upton Close, i.m. 232. old.
179) Homérosz Iliász. Ford. Devecseri Gábor (Budapest, 1993)

 

Bibliográfia

Allen, G. C.: A Short Economic History of Modern Japan
(A modern japán rövid gazdaságtörténete). London, 1946.
Arberry, A. J.: The Legacy of Persia (Perzsia öröksége). Oxford, 1953.
Atiyah, Edward: The Arabs (Az arabok). London, 1955.
Atkinson, William C.: A History of Spain and Portugal (Spanyolország és Portugália történelme). London, 1960.

Bagchi, Prabodh Chandra: India and China: a Thousand Years of Cultural Relations (India és Kína: a kulturális kapcsolatok ezer éve) 2. kiad., New York, 1951.
Bearce, George D.: British Attitudes Towards India: 1784-1858 (A britek magatartása az indiaiakkal szemben). Oxford, 1961.
Bevan-Jones, . R. és L.: Woman in Islam (Nők az iszlám vallásban). Lucknow, 1941.
Blegen, C. W.: Troy (Trója). Cambridge, 1961.
Blyth, R. H.: Japanese Humour (Japán humor). Tokyo, 1957.
Brown, Benjamin H. (szerk.): The East and West Must Meet: A Symposium. (Keletnek és Nyugatnak találkoznia kell: konferencia) East Lansing, Michigan, 1959.
Bury, J. B., S. A. Cook és F. E. Adcock (szerk.): Cambridge Ancient History (Ókori történelem) Cambridge, 1926.

Carman, W. Y.: A History of Firearms (A lőfegyverek történelme). London, 1955.
Cazamian, Louis: The Development of English Humor (Az angol humor történelme). North Carolina, 1952.
Childe, V. Gordon: The Dawn of European Civilisation (Az európai civilizáció hajnala) 4. kiad.; London, 1947.
Close, Upton: The Revolt of Asia (Ázsia lázadása). New York, 1927.
Coke, Richard: The Arab's Place in the Sun (Az arabok helye a Nap alatt). London, 1929.
Collis, Maurice: The Great Within (A nagy odabent). London, 1941.
-----: Foreign Mud (Idegenek sara). London, 1946.
Cook, J. M.: Greek Settlement in the Easter Aegean and Asia Minor (A görögök letelepedése az Égei-tenger keleti vidékén és Kis-Ázsiában). Cambridge, 1961.
Coomaraswamy, Ananda K.: Indian Culture and English Influence (Indiai kultúra és angol hatás). New York, 1946.
-----: East and West (Kelet és Nyugat).
Cottrell, Leonard: Enemy of Rome (Róma ellensége). London, 1960
Cranmer-Byng, L.: The Vision of Asia (Ázsia látomása). London, 1947.
Curzon, George Nathaniel: Russia in Central Asia (Oroszország Közép-Ázsiában). London, 1889.
-----: Problems of the Far East (A Távol-Kelet problémái). London, 1894.

Daniel, Horman: Islam and the West: The Making of an Image (Az iszlám és a Nyugat: a kép kialakítása). Edinburgh, 1960.
Davis, S.: Race Relations in Ancient Egypt (A fajok viszonya az ősi Egyiptomban). London, 1951.
Dubs, Homer H.: A Roman City in Ancient China (Római város az ősi Kínában). London, 1957.

Eastern and Western World. Simposium of lectures delivered in Holland, 1951-52. (Kelet és nyugat világa. Hollandiában elhangzott előadások 1951-52). Előszó: S. Hofstra. Hága, 1953.
Easton, Stewart C.: The Heritage of the Past (A múlt öröksége). New York, 1955.
Edwardes, Michael: Asia in the European Age: 1498-1955 (Ázsia az európai korban: 1498-1955). London, 1961.

Fauconnier, Henri: The Soul of Malaya (Malájföld lelke). London, 1948.
Foulkes, Charles: The Gun-founders of England (Angol ágyúöntők). Cambridge, 1937.
Forbes, R. J.: Man the Maker: A History of Technology and Engineering (Az alkotó ember: a technológia és műszaki tudományok történelme). London, 1950.
Forster, E.M.: A Passage to India. (Út Indiába). Ford. Göncz Árpád. Budapest, 1967.

Guary, Gerald de: Rulers of Mecca (Mekka urai). London, 1951.
Ghirshman, R: Iran. (Az ókori Irán). Ford. Molnár Ágnes. Budapest, 1985.
Gibbon Edward: The history of teh Decline and Fall of the Roman Empire. (A római birodalom hanyatlásának és bukásának története); Átd. Hegyessy Kálmán. Pest, 1858.
Goodwin, Astley J. H.: Communication Has Been Established (Létrejött az összeköttetés) London, 1937.
Gregory, J. W.: The Story of the Road (Az út története). London, 1938.
Grunebaum, G. W. von: Medieval Islam (Az iszlám a középkorban). Chicago, 1953.
Guénon, René: East and West (Kelet és Nyugat). Ford. William Massey. London, 1941.

Hall, A. R. l. Singer
Harden, Donald: The Phoenicians (A föníciaiak) London, 1962.
Hatano, Isoko és Ichiro: Mother and Son (Anya és fiú). Boston, 1962.
Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Ford. Muraközy Gyula. Budapest, 1989.
Hogarth, D. G.: The Ancient East (Az ősi Kelet) London, 1914.
Holmyard, E. J. l. Singer
Homérosz: Iliász. Ford. Devecseri Gábor. Budapest, 1993.
-----: Odüsszeia. Ford. Devecseri Gábor. Budapest, 1993.
Honour, Hugh: Choniserie: The Vision of Cathay (Kínai tárgyak: látomás Kínáról). London, 1961.
Hornell, James: Water Transport: Origins and Early Development (Vízi szállítás: kezdetek és korai fejlemények). Cambridge, 1946.
Hsu, Francis L. K.: Americans and Chinese: Two Ways of Life (Amerikaiak és kínaiak: két életforma). New York, 1953.

Jarvis: Three Deserts (Három sivatag). London, 1936.
-----: Oriental Spotlight (Reflektorfényben a Kelet). London, 1937.

Khaldún, Ibn: An Arab Philosophy of History (Arab történetfilozófia); ford. Charles Issawi. London 1955.

Lawrence, T. E.: The Seven Pillars of Wisdom (A bölcsesség hét pillére). London, 1935.
-----: Oriental Assembly (Keleti gyűlés) London, 1939.
Lawton, Lancelot: Empires of the Far East (Távol-keleti birodalmak) 2 köt. London, 1912.
Lovat: Life of Sir Frederic Weld (Sir Frederic Weld élete).

MacKay, Ernest: Early Indus Civilizations (Korai Indus-menti civilizációk). London, 1948.
Maitra, S. K.: The Meeting of the East and the West in Sri Auribindo's Philisophy (Kelet és nyugat találkozása Sri Auribindo filozófiájában). Pondicherry, 1956.

Mallik, Mannath C.: Orient and Occident: A Comparative Study (Kelet és Nyugat: összehasonlító tanulmány). London, 1913.
Mumford, Lewis: The Story of Utopias: Ideal Commonwealths and Social Myths (Az utópiák története: eszményi nemzetközösségek és társadalmi mitoszok). London, 1923.
Mumford, Lewis: Art and Technics (Művészet és technológia). Oxford, 1952. London, 1923.
Mumford, Lewis: Technics and Civilization (Technológia és civilizáció). London, 1934.

Needham, Joseph: Science and Civilisation in China (Tudomány és civilizáció Kínában) 4 köt. Cambridge, 1954.
Nehru, Jawaharlal: Glimpses of World History (Pillanatok a világtörténelemből). London, 1942.
Neill, Desmond: Elegant Flower: First Steps in China (Elegáns virág: az első lépések Kínában). London, 1956.
Northrop, F. S. C.: The Meeting of East and West (Kelet és Nyugat találkozása). New York, 1946.

Oman, Sir Charles: The Art of War in the Middle Ages (A hadviselés művészete a középkorban). I. köt. London, 1924.
Owen, S. J.(szerk.): A Selection from the Despatches, memoranda and other papers relating to India, of the Marquess Wellesley, (Válogatás Wellesley márkinak, a térdszalagrend lovagjának Indiára vonatkozó jelentéseiből, előterjesztéseiből és más irataiból). Oxford, 1877.

Paleologue, Maurice: The Turning Point: Three Critical Years, 1904-1906 (A fordulópont: három kritikus év, 1904-1906). Ford. F. A. Holt. London, 1935.
Pallis, Marco: Peaks and Lamas (Csúcsok és lámák). London, 1940.
Pannikkar, K.M.: Asia and Western Dominance (Ázsia és a nyugati fölény). London, 1953.
Parkinson, C. Norchote: The Evolution of Political Thought (A politikai gondolkodás fejlődése). London, 1958.
-----: British Intervention in Malaya (Brit intervenció Malájföldön). Szingapúr, 1960.
Partington, J. R.: A History of Greek Fire and Gunpowder (A görögtűz és puskapor történelme). Cambridge, 1960.

Radhakrishnan: East and West: Some Reflections (Kelet és Nyugat: néhány megjegyzés). London, 1955.
Rhodius Apollónius: Argonauticon; Ford. Szabó István. Budapest, 1877.
Ridgeaway, William: The Origin and Influence of the Thoroughbred Horse (A telivér ló származása és hatása) Cambridge, 1905.
Riencourt, Amaury de: The Coming Caesars (A jövendő császárok). London, 1958.
Rostovtzeff, M.: The Social and Economic History of the Hellenistic World (A hellenisztikus világ társadalmi és gazdasági története). Oxford, 1941.
Rowland, Benjamin: Art in East and West (Kelet és Nyugat művészete). Cambridge, Massachusetts, 1954.

Saggs, L. H. W. F.: The Greatness That Was Babylon (Babilon, a nagyhatalom). London, 1958.
Sarton, George: History of Science (A tudomány története). Oxford, 1953.
Seltman, Charles: Wine in the Ancient World (A bor az ókori világban). London, 1957.
Sethna, K. D.: The Indian Spirit and the World's Future (Az indiai szellem és a világ jövője). Pondicherry, 1953.
Singer, C., E.J. Holmyard és A. R. Hall: A History of Technology (A technológia története) Oxford, 1954-58.
Sitwell, Osbert: Escape With Me! An Oriental Sketch-Book (Menekülj velem! Keleti vázlatfüzet). London, 1939.
Spalding, H. N.: Civilization in East and West (Civilizáció keleten és nyugaton). Oxford, 1939.
Spear, Percival: India: A Modern History (India modern történelme). Ann Arbor, Michigan, 1961.
Stark, Freya: Alexander's Path (Nagy Sándor útja) London, 1958.

Taylor, Edmond: Richer by Asia (Ázsiával gazdagabban). Boston, 1947.
Thomson, Ian: The Rise of Modern Asia (A modern Ázsia fölemelkedése). London, 1957.
Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Ford. Muraközy Gyula. Budapest, 1985.
Torr, L. Cecil: Ancient Ships (Ókori hajók) Cambridge, 1894.
Toutain, Jules: The Economic Life of the Ancient World (Az ókori világ gazdasági élete). Ford. M. R. Dobie, London, 1930.
Toy, Sidney: A History of Fortification (Az erődítmények történelme). London, 1955.
Trevelyan, G. O.: The Life and Letters of Lord Macaulay (Lord Macaulay élete és levelei). London, 1931.
Tsuji, Masanobu: Singapore: the Japanese Version (Szingapúr: a japán változat). London, 1962.
Turner, Ralph: The Great Cultural Traditions (A nagy kulturális hagyományok). I-II. köt. New York, 1941.

Van Straelen, H.: The Far East Must Be Understood (A Távol-Keletet meg kell érteni). London, 1945.

Ward, Barbara: The Interplay of East and West (Kelet és Nyugat kölcsönhatása). London, 1957.
Warmington, B.H:. Carthage (Karthágó) London, 1960.
Wellesley márki. l. Owen, S. J.
Wilson, John A.: The Burden of Egypt (Egyiptom terhe). Chicago, 1951.
Wint, Guy: The British in Asia (Az angolok Ázsiában). London, 1947.
Woodrooffe, Thomas: River of Golden Sand (Az arany homok folyója). London, 1936.
Wurtzburg, C. E.: Raffles of the Eastern Isles (Raffles a keleti szigeteken). London, 1954.
Wycherley, R. E.: How the Greeks Built Cities (Hogyan építettek városokat a görögök). London, 1949.

Xenophón: Anabaszisz; Ford. Fein Judit. Budapest, 1968.

Yahya, Ahmad Ibn: The Origins of the Islamic State (Az iszlám állam eredete). New York, 1916.

Zinkin, Maurice: Asia and the West (Ázsia és a Nyugat) London, 1951.