Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
India, Burma, Kína, a Maláj-félsziget és Egyiptom mind nyugati hatás alá került
a 19. században, és ezt sokan rossz szemmel nézték. Ám az igazság az, hogy a
keletiek saját akaratukból engedtek a nyugati befolyásnak még olyan országokban
is, mint Japán vagy Sziám, amelyek mindig tökéletes függetlenséget élveztek.
A 20. század közepén már a viselet, a karóra, a töltőtoll és a bicikli az önként
vállalt elnyugatosodást jelképezte. Ezek azonban csak jelképek voltak, de mi
rejlett mögöttük? Milyen eszmerendszert kínáltak az európaiak? Mit kellett az
ázsiaiaknak elfogadniuk vagy elutasítaniuk?
Az utánzásra felkínált angol életforma négy különböző hagyományt egyesített.
Némi módosítással ezekből nőtt ki a többi európai meg az amerikai minta is.
Az első és legrégibb hagyomány a görög volt. Akárcsak elődeik, a későbbi európaiak
is fontosabbnak tartották az egyént, mint a családot vagy nemzetséget. A monogámia
szokása révén az individualizmus a nőkre is kiterjedt. Elképzelhetetlennek tartották
volna, hogy a nő férjét a szülei válasszák ki, hiszen a házasságot lényegében
két egyén kötötte. Az angoloknál mindezt kétségtelenül fokozta az életmód is:
az intézeti nevelés, a szűk körű gyarmati társaság és az Isten háta mögötti
szolgálati vagy állomáshelyek. Az elszigeteltség tudata bontotta le köztük a
kasztrendszer utolsó maradványait.
A hierarchia merev volt, de a helyőrség összetartott, és szolidaritásukat növelte
a teljes ember görög eszménye is: mindenki ügyintéző, tudós, katona, atléta
és politikus volt egy személyben. A különböző korú, rangú és társadalmi helyzetű
emberek magánemberként egyenrangúnak tekintették egymást a tudós társaságban
vagy a gyakorlótéren. Ez a szolidaritás tette lehetővé a politikai intézményeket,
amelyeket az angolok magukénak vallottak: a törvényhozást és a városi tanácsot.
Ezen a két szinten, és mert legalább beszéltek a demokráciáról, az angol kormányzást
nyilvános viták övezték. A kormányzó hivatalnokoknak legalább magyarázkodniuk
kellett. A választási eljárásnál fontosabb volt a közélet görög eszménye: az,
hogy a kereskedő köteles volt elöljáróként vagy az önkéntes alakulatoknál szolgálatot
teljesíteni.
A britek magukkal hozták az agora és a sztoa eszméjét, az egyén (nem a család)
részvételét a közéletben, de még fontosabbnak tartották a tornacsarnok és a
stadion meghonosítását. Éppúgy lelkesedtek az atlétikáért, mint a görögök, de
rajongtak a csoportos játékokért, a futballért, krikettért, teniszért és golfért
is.
A tornacsarnokból nőtt ki a jacht-klub, a belvárosi klub, vagy egyszerűen a
Klub, melynek szellemi tevékenységét áthárították a Királyi Ázsia-kutatási Társaságra,
művészi becsvágyát pedig kielégítette Gilbert és Sullivan valamelyik könnyű
operettjének évenkénti előadása. A görögökhöz hasonlóan az angolok sem látták
szívesen klubjukban az ázsiaiakat még vendégül sem, nem hogy tagokként. Amellett,
hogy nehéz fenntartani a társasági kapcsolatot olyan emberekkel, akiknek a családtagjaival
a házasság szóba sem jöhet, problémát jelentett az ázsiaiak családi összetartása
is. Ahogy az európai, aki kínai lányt vesz feleségül, rémülten tapasztalja,
hogy beházasodott egy kínai nemzetségbe, a klub, amely tagjául választ egy ázsiait,
gyakran szintén azt tapasztalja, hogy egy egész törzset vett fel a soraiba.
A klub egyénekkel számol, az ázsiai szokások pedig a vérrokonok csoportjával.
Az átlagos klubok tehát mindig többé-kevésbé zártkörűek voltak, és erre a mintára
szervezték a sajátjaikat egyes ázsiai vagy eurázsiai csoportok is. De nemcsak
klubok voltak, hanem stadionok is, vagyis az angoloknál már lóverseny-, futball-,
és krikettpályák meg pólóklubok is léteztek. A bajnokságok nézői különböző társadalmi
rétegekből származtak, bár nem feltétlenül ugyanazon a lelátón foglaltak helyet.
És akadtak sportok, amelyekben összemérhették az erejüket az európaiak meg ázsiaiak.
A színház népszerűsítésében soha nem jártak nagy sikerrel az angolok. Ezen a
téren hiányzott belőlük a lelkesedés, és ázsiai alattvalóik nyugati ismeretei
rendszerint nem terjedtek odáig, hogy könnyűszerrel kövessék a dialógusokat,
márpedig a modern dráma enélkül élvezhetetlen. Sok ázsiai városban volt egy-egy
időszakban színház, de rendszerint nem valami színvonalas. Sokkal eredményesebbek
voltak az angolok annak a hagyományos humornak a megismertetésében, amely Lukianosz
közvetítésével Arisztophanésztól származott. Ez 16. századi fejlemény volt,
amelynek Chaucer elébe vágott, de első igazi mintája Sir Thomas Hoby 1561-ből
származó Castiglione-fordítása, első eredeti példáival pedig Shakespeare és
1613-ban Beaumont meg Fletcher szolgált. Az angolokban mindig ott rejlett a
derű megváltó szikrája, még birodalmi gőgjük tetőfokán is, és bár időnként könyörtelenek
voltak, humorérzékük - görögös arányérzékük - gyakran megmentette őket a túlkapásoktól,
melyeket nem csak embertelennek, hanem nevetségesnek is tartottak volna.
Az angoloknál a görögre rárétegződött a római örökség. Például az erős kötelességtudat,
amely független volt esetleges vallási meggyőződésüktől. Hazaszeretet, lojalitás
és állhatatosság tekintetében magas követelményeket állítottak, és jobban bíztak
a jellemben, mint az észben. Kötelességtudatukkal együtt járt a rómaiakéhoz
hasonló törvénytisztelet. Legalábbis elméletben - de sokszor gyakorlatban is
- a kormányzást a törvények megalkotásának és érvényesítésének folyamataként
értelmezték. Főképp a fegyveres erők polgári ellenőrzés alá vonásában jártak
sikerrel; nem tekintették a katonát alsóbbrendűnek a civilnél, de pontosan körülhatárolták
a felelősségét. Bár katonásabbak voltak, mint amilyennek mutatkoztak - tisztjeik
szívesen jártak civilben - a hadsereg mindig távol maradt a politikától; és
ha távoztak valahonnan, politikailag semleges hadsereg maradt utánuk. A rómaiakhoz
hasonlóan nagy figyelmet fordítottak a mérnöki és közegészségügyi problémákra.
Két legfontosabb köztisztviselőjük a város főmérnöke és közegészségügyi tisztviselője
volt: az ő tevékenységük hozta a legtöbb gyakorlati hasznot. Nekik köszönhető
a halandóság csökkenése, a születési arány javulása, és a világ túlnépesedési
problémája. Az ideológiákat mindig gyanúsnak találták, szívesebben vitatkoztak
a higiéniai és csatornázási problémákról, mert ezen a téren biztosak lehettek
az igazukban.
Végül római eredetű, bár amerikai gyártmányú adományuk volt a mozi: az aréna
modern megfelelője. A színház elterjedésének gátat vető nyelvi problémák itt
nem merültek fel, hiszen a mozgókép varázsa a látványos erőszakban rejlik. Tehát
az ázsiai moziba olyan filmek kellettek, amelyekben minél kevesebb a bölcsesség
és a szellem. A legnépszerűbb volt a bibliai vagy a kora keresztény horrorfilm,
hisz mindkettőben látható maga az aréna, a gladiátorok meg az oroszlánok. Azután
következtek a Tarzan-filmek, melyekben a főszereplő gyakorlatilag nem beszél.
Talán valamivel kevésbé népszerűek a futószalagon és szerény költséggel előállított
vadnyugati történetek. Ez a jobbára gyermeteg műfaj, melyben a nyugat eszméit
a cowboyok védelmezik az indiánok ellen, jó alkalmat kínál az amerikaellenes
propagandára. Ugyanennek a témának a változatai a más vidék vagy korszak mezében
előadott hasonló történetek. Az intellektuális lakoma étlapján végül a gengszterekről
és vagányokról, rablásokról és gyilkosságokról szóló filmek következnek. Ezekben
a városi "westernekben" lovak helyett autók, cowboyok helyett zsaruk
vannak, és minden probléma megoldható egy ökölcsapással az állkapocsra vagy
egy golyóval a szívbe. A fenti négy kategória filmjei - a szabadfogású birkózáshoz
hasonlóan - a római örökségnek ahhoz a részéhez tartoznak, melynek kulturális
jellege kevésbé nyilvánvaló.
Erre a római hagyományra rárakódott mindaz, amit az angolok a középkorban a
kelettől tanultak. A zsidóktól keresztény közvetítéssel átvették a választott
nép eszméjét. A gondolat a brit birodalom utolsó korszakában (1886-1905), Joseph
Chamberlain, Cecil Rhodes, Lord Cromer, Lord Milner és Lord Curzon korában bukkant
fel. A birodalmi küldetéstudatnak gazdag irodalma volt Seeley műveitől Buchanan
munkásságáig. A birodalom legfényesebb pillanata talán Viktória királynő 1897-es
gyémántjubileuma volt, prófétája pedig Rudyard Kipling, aki irodalmi pályafutását
1885-ben kezdte Indiában. Egy ideig az Egyesült Államokban élt, és ott jutott
arra a következtetésre, hogy a demokrácia elválaszthatatlan a hozzá nem értéstől.
Sokat utazott és szünet nélkül írt, s mindvégig a törvény, rend, kötelesség,
önuralom, engedelmesség és fegyelem evangéliumát hirdette. "Apáink istene,
te ősidőktől fogva ismerős - írta 1897-ben - messzenyúló harcvonalunk Ura".
1899-ben már "A fehér ember kötelességéről" írt; és felfogása nem
különbözött lényegesen Joseph Chamberlain gyarmatügyi miniszterétől, aki 1895-ben
kijelentette: "a briteknél kormányzásra termettebb népet még nem látott
a világ". Az önhitt bizonyosság, hogy felelősséggel tartoznak mások boldogulásáért,
a protestáns hitelveken alapult. Ha valakinek kétségei támadtak volna afelől,
hogy az angoloknak joguk van az uralomra Ázsiában, egyetlen szóval el lehetett
hallgattatni. Hiszen a bennszülöttek pogányok voltak.
A gondolat, hogy az isten a keresztények oldalán áll, természetesen keletről
jött. Ráadásul kiegészült néhány további keletről származó eszmével. Az angolok
saját asszonyaikat illetően szigorú erkölcsi elveket vallottak, és elítélték
azokat a népeket, melyeknél mások voltak a szokások. Borzalommal tekintettek
azokra, akik nem alkohollal éltek, hanem kábítószerekkel. Az araboktól átvették
a lovagiasság - Kínában ismeretlen - fogalmát, amelyhez hozzá tartozott a szertartásos
tisztelet a nők, és szertartásos udvariasság a hadifoglyok iránt. Az araboktól
származik lóimádatuk is, legkedveltebb lovaikkal együtt. A többi állat védelmét
viszont, és általában a készséget a szenvedés meg éhínség enyhítésére, a buddhistáktól
vették át. India népessége az 1901 és 1911 közti évtizedben tizenkilenc százalékkal
nőtt, elsősorban annak köszönhetően, hogy a gyerekeket megóvták az éhezéstől.
Ilyen eredményeket hozott a hatékony közigazgatás és humanitárius felfogás ötvözete.
Ne felejtsük el, a görögök hagyták volna meghalni a gyerekeket, mondván, hogy
létfenntartásuk feltételei hiányoznak. Keleti eredetűek az angol kórházak is:
a középkori mintára szervezett intézmények elődei a buddhista kolostorok voltak.
A keleti uralom utolsó korszaka rányomta bélyegét a Nyugatra. És azoktól a népektől
is tanultak az angolok egyet-mást, melyeket kormányozni akartak.
A tengerentúli angolok tovább fejlesztették azokat a jellemvonásokat, melyeknek
értékét Írországban ismerték fel, hogy fenntartsák uralmukat, mely hitük szerint
megillette őket. Ezek a jellemvonások: a fegyelmezettség, állhatatosság, bátorság,
veszélyfelismerés, felelősségvállalás, zárkózott fölény, szigorú becsületesség
a pénzügyekben. Ezekhez járult az öltözet, beszéd és modor fekete-fehér egyöntetűsége
és a készség arra, hogy szükség esetén lőjenek. Más nézőpontból ezek a tulajdonságok
inkább szolgalelkűségnek tűnnek a tekintéllyel szemben, készségnek a hazugságra,
fantáziátlan vakmerőségnek, hatalmaskodásnak, sznobizmusnak, bürokratizmusnak,
idegenkedésnek az eredetiségtől és kegyetlenkedésnek a lázadás legkisebb jelére.
Nyilvánvalóan sok függ a nézőponttól. A brit birodalom mindennapjaiban ott volt
a gyerek pónija és a vérhez szoktatás a vadászatokon, a felügyelő pálcája a
hatodikosok osztálytermében, a törött borda a rögbipályán, a terepfutás során
megrepedt medencecsont, a vidéki vendéglátások szertartásossága, az ezred vendégestjein
széttört bútorok és a megvetés mindenki iránt, akit rajtakaptak, hogy verset
olvas, vagy érdekli a művészet.
A britek birodalmi küldetése és a többi gyarmati nagyhatalom hátterében a Nyugat
technológiai fölényének modern fejleménye, húzódott meg, amely jóval később
alakult ki, mint általában feltételezik. Maurice Zinkin így ír erről:
"Nagyjából 1700-ig kétségtelenül erősebb volt a keleti befolyás nyugaton, mint a nyugati keleten… Kétezer évig Ázsia adott és Európa elvett. A kereskedelemben nem is lehetett másképp, hisz Európának nem volt mit felajánlania. De más tekintetben Ázsia jól járt volna, ha átvesz egyet-mást. A római kereskedelmi törvény, a newtoni fizika, a 18. századi kémia méltó fizetség lett volna a hindu algebráért és a kínai politikai gondolkodásért. De Ázsia jogos büszkesége saját eredményei fölött maradi fennhéjázássá korcsosult már jóval azelőtt, hogy a 19. században végül lelepleződött a gyengesége…"(129)
Sok példával
igazolható, hogy a Nyugat intellektuális rohama csak 1700 után kezdődött. A
nyugati terjeszkedés viszont már 1500 körül megindult, amikor még nem támasztotta
alá a technikai fölény, hisz azt csak a 17. századi találmányok hozták létre.
Ez arra mutat, hogy a technikai fejlődés nem oka, hanem következménye a terjeszkedésnek.
A hajózás nagy felfedezései nem előzték meg a nagy felfedező utakat, hanem a
nyomukban jártak. Akkor pedig nem magyarázható technikai okokkal a fölény, mely
módot adott arra, hogy Európa 1500-tól egyre fokozódó nyomást gyakoroljon a
Keletre. A tények rácáfolnak az anyagi természetű magyarázatra. A hajóépítés,
tengerhajózás, tengerészeti ismeretek és ágyúöntés terén a 16. századi Ázsia
volt fölényben, mégis az európaiak fedezték fel Indiát, nem pedig a kínaiak
Európát.
Amikor erre a körülményre magyarázatot keresünk, először is azt kell szem előtt
tartanunk, hogy a tudományos felfedezésnek önmagában nincs sok gyakorlati értéke.
Ahhoz jól szervezett társadalomra van szükség, amely a megszülető találmányokat
fel tudja használni, hogy eredményeket hozzon. A 16. századi Európa ereje nem
technológiájában, hanem szervezettségében rejlett. Ezt napnál világosabban mutatja
a Nyugat fölényét megalapozó ágyúk és lőfegyverek története. Az ágyú eredete
ma épp olyan homályos, mint amikor Camden ezt írta:
"Valaki [Sir John Harrington] utat vágott magának a világ túlsó végéig, egészen Kínáig, hogy onnan szerezze meg az ágyúk találmányát, de tudjuk jól, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar… A legkitűnőbb szerzők véleménye szerint egy Bertholdus Swarte nevű szerzetes készítette az első ágyút."(130)
A legkitűnőbb
szerzők véleménye erről a kérdésről ma már nem ilyen határozott. Abban már nagyobb
volna az egyetértés, hogy a puskapor valószínűleg kínai találmány, és először
1260-ban említik. A legkorábbi kínai ágyúk 1356-ból valók. Ezzel szemben már
az 1324-es metzi csatában is használtak ágyút, és az angolok 1326-ban Crécynél
ugyancsak. 1326-tól szerepelnek a dokumentumokban, a lőfegyverekről pedig 1331-től
kezdve esik szó. Az angolok mindkettőt használták tengeri csatáknál az 1340-es
sluysi ütközettől kezdve. V. Henrik ágyúkkal támadta Harfleurt (1415-ben): 40
fontossal, 30 fontossal és 15 fontossal - innen származik különös wimbledoni
pontozási rendszerünk.
A törökök jó hasznát vették az ágyúknak Konstantinápoly ellen 1453-ban, akárcsak
Warwick earlje Bamborough vára ellen 1464-ben. A perzsák a velenceiekhez fordultak
puskaporért meg tüzérségért 1471-ben, az egyik gujarati sah pedig Egyiptomhoz
1511-12-ben. Angliai VIII. Henriknek "annyi ágyúja van, hogy a Poklot is
meghódíthatja velük" - jelentette a dózsénak a velencei nagykövet már 1512-ben.
Hessei Fülöp 1523-ban egyetlen nap alatt a földdel egyenlővé tette Landstuhl
várát. Bábur mogul császárnak 1526-ban voltak ágyúi és hindu tüzérei. Az ilyesfajta
tényekből arra következtethetünk, hogy az ágyúk soha nem voltak a Kelet vagy
a Nyugat monopóliumai. Első eredményes felhasználásuk dicsőségében talán a törököknek
és angoloknak kell osztozniuk; 1550-ben a török tüzérség volt a legjobb, 1580
táján az angolokat tartották többre, s ebben az időben a legjobb lőfegyverek
Hollandiából és Spanyolországból származtak. Magát a találmányt pedig mindenki
máshonnan származtatja, Pekingtől Woolwichig - nem sajátíthatja ki egyetlen
ország sem.
De akkor mi okozta a nagy változást 1700-ra? És hogyan tudtak a portugálok 1509-re
tengeri fölényre szert tenni az Indiai-óceánon? A választ kétségtelenül az írástudó
katona megjelenésében kell keresnünk.
A helyzet az, hogy a puska vagy lőfegyver feltalálásával még nincs megnyerve
a csata. Az ágyú csak akkor hatásos, ha felállítják, karbantartják, tisztítják
és fényesítik. A lövedéket le kell kaparni és átfesteni. A puskaport szárazon
tartani és a hordókat rendszeresen megfordítani. A hordóeresztékeket és szerszámokat
puskavesszőket és ékeket számon tartani és ellenőrizni. Az ágyút kiszolgáló
legénységet bonyolult és pontos kiképzésben részesíteni, amelyben mindenki megtanulja
a dolgát - és mellesleg a többiekét is. A kiképzés alaposságától és gyorsaságától
függ nemcsak az ágyútűz eredményessége, hanem a tüzérek testi épsége is. Egyetlen
hiba a szigorúan megszabott eseménysorban, egyetlen mulasztás a fojtás készítésénél,
és vége az ágyúnak is, a legénységnek is körülötte. A kézifegyverek használata
ugyanilyen pontosságot igényel. A gyalogsági kiképzést Móric, Nassau grófja
találta föl, az első kézikönyv - Jacob de Gheyn munkája - 1608-ban jelent meg.
A muskéta megtöltése és elsütése néha harminchét mozdulatból és ugyanennyi parancsból
álló sorozatot jelentett.
"III. A
muskéta nyugodjon a bal vállon, a bal kéz a puskatuson, a hüvelykujjnak annak
mélyedésében… a závárt kissé kifelé kell fordítani, hogy a puskatus alsó része
egyvonalban legyen a test közepével… stb. stb.
IV. A kanóc legyen a bal kézben, egyik vége a mutató- és középső ujj, a másik
a gyűrűs és kisujj között… stb."(131)
Valóban szükség
volt erre? Életbevágóan fontos volt, főképp a biztonsági intézkedések sora.
Márpedig ahhoz, hogy az eljárás minden részletében megfeleljen az előírásnak,
a tiszteknek és tiszthelyetteseknek betéve kellett tudniuk a kézikönyvet. Törzsőrmestertől
vagy fedélzetmestertől fölfelé írástudóknak kellett lenniük. Főhadnagytól fölfelé
matematikai ismeretekre is szükség volt, a magasrangú tisztektől pedig elvárták,
hogy rangos, művelt, rátermett férfiak legyenek, és gyakran azok is voltak.
Keleten ismeretlen volt, katonatiszteknek ez a két osztálya, a felső és alsó
középosztály. Nehéz is lett volna létrehozni, hiszen az indiai kasztrendszer
és a kínai képírás jóvoltából a művelődés meg a hadviselés elkülönült. A 16.
században szinte nem is létezett technológiai különbség Kelet és Nyugat között,
és gyakran a keletiek voltak fölényben. Csak a társadalmi szerkezet volt más:
az egyik oldalon dinamikus, a másikon statikus. A társadalmi erők működése egyre
jobban kitágította a technológiai szakadékot, úgyhogy a 19. századi Európa már
nagy előnyre tett szert. Aztán a technológiai fejlődés visszahatott a társadalmi
rendszerre: a mérnök társadalmi rangot szerzett, az altiszt nem lehetett meg
a betű ismerete nélkül. Ahogy a fegyverek mind bonyolultabbá váltak, a karbantartás
színvonala egyre nagyobb jelentőségre tett szert, így új vallás született azoknak,
akik másban nem hittek. A tüzérnek szent dolog az ágyú, és olyan hódolattal
bánik vele, amilyennel a gyalogos csak a zászlónak adózik. Az angolok a keletieket
vádolták bálványimádással, de maguk is bálványokat teremtettek,, melyekről ilyesfajta
versek énekelnek:
A pogány
Kőnek, fának
a vak pogány
hajlong, így tiszteli,
parancsát csak saját magáét ismeri;
Rendetlen, kapkod, tőrét elhajítja,
De jön az ezrede és kitaszítja,
Tisztátalan él, fegyelmezetlenül,
Bármit csinál: kelletlenül…
És Rudyard Kipling verse ezzel a tanulsággal végződik:
…Tartsd rendben fegyvered, s akár tenmagadat(132)
A gyalogság
kiképzésének alapelveit Spanyolországban, Németalföldön és Svédországban dolgozták
ki. De az angolok magasztosították vallássá.
A keleti és nyugati felfogás különbsége ezen a téren már 1511-ben megmutatkozott.
Akkor vette be Malakka városát Albuquerque. A maláj főváros technológiailag
korántsem volt elmaradott. Sőt, a szemüvegek például itt készültek, némelyik
1410-1430-ban már eljutott Kínába - alighogy 1300 körül felbukkantak Itáliában.
Ideális hely volt a technológiai kísérletekhez, hiszen az indiai hajóépítésre
és a kínai térképészetre egyaránt támaszkodhattak. Az ágyúkat és lőfegyvereket
meg talán épp itt találták fel, amikor a bennszülöttek fúvócsövét megtömték
a Kínából behozott puskaporral, vagyis egyfajta légpuskát készítettek. Az mindenesetre
biztos, hogy készítettek ágyút, hiszen Pahangban előkerült egy öntőforma, amely
a portugálok előtti időből származik. Ezen kívül a portugálok saját bevallásuk
szerint sok elfoglalt városban találtak lőfegyvert. Mégsem azok, hanem a fúvócsövekből
kilőtt nyilak sebesítették meg őket. Tehát jogos a következtetés, hogy a malájoknak
voltak ágyúik, de nem tudtak eléggé bánni velük. Később mindenesetre ez volt
a helyzet. 1871-1872-ben Mahdi rádzsa ágyúit Selaugorban "…nem volt mivel
felemelni, mert vagy a kívánt irányba beállított két párhuzamos deszkára fektették
őket, vagy kocsira tették és náddal kötözték le, úgy rögzítették. Mahdi emberei
körében az volt a szokás, hogy mielőtt elsütötték az ágyút, köréje gyűltek,
és imádkoztak a sikerért…"(133)
De miféle sikert
várhattak egy ágyútól, amelyet nem lehet elfordítani, fölemelni vagy hátravinni?
Az áhítatos ballisztika irányzata a legjobban öntött ágyút is értelmetlenné
tette. A 20. század sem hozott gyökeres változást. A közelmúltban, amikor kihirdették
a szükségállapotot a Maláj-félszigeten, a szingapúri rendőrség egyetlen fegyvere
a karabély volt. Néhány év múlva egy odalátogató fegyvergyáros megállapította,
hogy hetvenöt százalékuk hasznavehetetlen. Tisztjeik legfeljebb azzal vigasztalhatták
magukat, hogy ellenfeleiknek még ilyen fegyvereik sem lesznek. Amikor Sir Gerald
Templer tábornok megkezdte az ellenség katonáinak besorozását a biztonsági erőkhöz,
ezt a figyelmeztetést adta ki: "Ne feledjétek el, hogy amikor a legyőzött
terroristák sorainkba lépnek, szinte semmit nem tudnak a lőfegyverekről."
Sok rendőr ennek köszönhette az életét. A jó fegyver semmit sem ér, ha nem tartják
karban és nem tudnak bánni vele.
Az európaiak ázsiai hatalma a tüzérségen és a lőfegyvereken, vagy legalábbis
megfelelő alkalmazásukon alapult. De a társadalmi szervezet, amely létrehozta
a tüzérséget és gondoskodott a karabélyok tömegtermeléséről (1851-től), alkalmas
a tudomány ösztönzésére is.
Needham professzor, amikor magyarázatot keres arra, hogy a kínai matematika
és tudomány fejlődése egy ponton megrekedt, felfigyel egy gyökeres különbségre
a nyugattal szemben:
"Tehát mi történt a reneszánsz-kori Európában, amikor kialakult a matematika alapján álló tudomány? És miért nem történt meg ugyanez Kínában? Azt is nehéz megállapítani, miért fejlődött ki a modern tudomány az egyik országban, de azt még nehezebb, miért nem fejlődött ki egy másikban. Ám ha tanulmányozzuk, hogy mi nincs, talán fényt deríthetünk arra, mi van. A matematika és tudomány eredményes együttműködésének problémája csak másfajta megfogalmazása annak a kérdésnek, hogy miért fejlődött ki egyáltalán a modern tudomány Európában."(134)
Needham azt
a megoldást veti fel, hogy a kínai konfuciánus bürokrácia nem kínált nagy lehetőségeket
a matematikusnak vagy természettudósnak, főképp 1368 után. A kézműveseket láthatatlan
fal választotta el az irodalmi műveltségű tudósoktól. A kereskedőket nem sokra
becsülték. Semmiféle műszaki felfedezés nem biztosította volna a mechanikusnak
azt a magasabb társadalmi rangot, amely az írott szövegek búvárának kijárt.
Indiában egy érinthetetlent nem emelhetett volna magasabb kasztba semmiféle
találmány. Ebben a tekintetben hasonló volt a középkori tudomány is. Az építész,
mérnök vagy hajós kívül maradt a tudomány világán, melyet a papoknak, és a parancsolásén,
melyet a nemeseknek tartottak fenn. Ezért a 15. században megjelentek a mérnök-művészek
"akik nem tanultak iskolákban és nem okosodtak könyvekből". Néhányan
1500 után nemességig vitték, például Kolumbusz. A reformáció azonban megnyitotta
a tudományt a világiak előtt is, olyan tudósokat nevelt ki, mint William Gilbert
vagy Francis Bacon, és bár 1550-ben az európai matematika még kevéssel járt
az indiai vagy kínai előtt, az 1665-ig tartó időszak gyors fejlődése létrehozta
az algebrát, a tizedesszámokat, a logaritmust és a logarlécet, s mindez Descartes-on
és Pascalon át Newtonig, meg az integrál- és differenciálszámításig vezetett.
Az orvosi szakmának sem volt jövője, amíg az egyetemet végzett orvost egy világ
választotta el a felcserből lett sebésztől, és a köznemesség egyiket sem fogadta
be. A fejlődés akkor indult meg, amikor az orvosok és a sebészek egyesültek,
és bármelyikből lehetett lovag. A régi korlátok ledöntését a művelt kereskedők
tették lehetővé, akik saját szakmájukban felhasználták az új találmányokat,
aztán nemesi címeket vásároltak. A 12. századtól kezdve a Keletre érkező európai
mögött ott állt a kísérleti tudomány világa, mely nemcsak a lőfegyvert és az
ágyút tudta felmutatni, hanem a gőzmozdonyt, a vasutat, a biztosító társaságot,
a távírót, a műtőt, a világítótornyot, a kininadagot és a bankot is.
Az európai befolyást az óra meg a nyomdagép jelképezte. Az utóbbi, mely magában
is jelentős, ízelítőt adott még valamiből. Lewis Mumford állapítja meg:
"A nyomtatás kezdettől fogva teljes egészében műszaki teljesítmény volt. És prototípusa minden későbbi sokszorosító rendszernek; hiszen a nyomtatott oldal még a katonai uniformist is megelőzte mint teljes egészében szabványszerű, sorozatgyártással létrehozott termék, és a mozgatható betűtest volt az első példa a csereszabatos alkatrészekre…"(135)
Bár a nyomtatás
Kínából és Koreából származott, valójában a nyugati gépkorszak előfutárának
tekinthető. De még nagyobb jelentősége volt az órának. A középkorban találták
fel, 1675-ben használtak először óraingát, 1700-ra terjedt el a használata és
1759-re John Harrison (4. sz.) kronométeréhez vezetett. Ösztönzésül szolgált
más gépek, például a precíziós eszterga kialakításához is. Ezen kívül új gondolkodásmódot
hozott, új érzéket a pontosság iránt, az idő értékének új megbecsülését, új
hitet a haladás lehetőségében. És ne felejtsük el, hogy az óra volt az első
precíziós műszer, amely sok továbbinak a mintájául szolgált. A viktoriánus kormányhivatalnok
asztalán és kezében órával intézkedett. Elvesztette a türelmét, ha olyanokkal
volt dolga, akiknek az óra számlapja semmit sem jelentett. Úgy érezte, az idő
neki dolgozik, és tudta, hogy az idő pénz.
Amikor Viktória királynő meghalt, kitűzték VII. Edward koronázásának időpontját
1902-ben. A meghívottak közt volt néhány maláj herceg, akik akkor látták először
Londont. Egyikük megjegyezte kísérőjüknek, Hugh Cliffordnak, hogy csak most
értette meg, miért tulajdonítanak az európaiak olyan nagy jelentőséget az időnek.
"Ebben az országban annyi életet zsúfolnak minden egyes napba, hogy ha valaki csak negyedórát elveszít, soha többé nem tudja behozni a kárba veszett pillanatokat. Nálunk az élet csak poroszkál: itt úgy vágtat, mintha ördögök volnának a sarkában!"
Azt pedig még kevésbé értette volna meg a maláj, hogy az angolok úgy érezték, szűkre szabott az idejük Keleten, és amit hamar el nem érnek, azt talán soha nem tudják véghezvinni.
Vedd a fehérek
keresztjét,
Békéért vad harcaik,
Messze űzd, ami betegség,
Ne tűrd éhség átkait,
S lásd, ha közel érsz a célhoz,
Mások már-már boldogok,
A pogányság újra vészt hoz,
Reményed mint rongy lobog…(136)
Amikor a keresztény templomok harangjai elütötték az órákat, új jelentőséget
adtak az időnek és az örökkévalóságnak egyaránt. Minden múló óra hozzátett valamit
a történelemhez. Minden órával kevesebb ideje maradt az egyénnek, hogy kiérdemelje
a megváltást. A különféle eszmék közül, melyekkel az európai behatolók ajándékozták
meg a Keletet, talán az idő - a múlt, jelen és jövő - fogalma volt a legfontosabb.
Kialakulásában része volt egyfelől az órának, a naptárnak és a történelemkönyvnek,
másfelől az európaiak hosszabb élettartamának. A modern tudomány hatásának elemzése
során azt a hibát követjük el leggyakrabban, hogy elfelejtjük: a régészet és
történettudomány szerepe épp olyan jelentős volt, mint a kémiáé vagy fizikáé.
A jelen döntései a jövőről alkotott elképzeléseinkre épülnek, azokat viszont
megszabják a múltra vonatkozó hiedelmeink. Elterjedt ősi hiedelem volt az Aranykor
legendája, amelynek az elvetése alapjaiban változtatta meg az emberek szemléletét.
Az indiaiaknak, kínaiaknak és görögöknek egyaránt van ilyen legendájuk, amely
a zsidó Édenkert történet megfelelője.
A legenda hindu változatában az ember hajdan egyenlő volt az istenekkel, erényekben
bővelkedő és boldog, szenvedést és félelmet nem ismerő. Ez a Satya Yugának nevezett
kor akkor ért véget, amikor az emberek szívén úrrá lett az eltévelyedés, az
erény helyébe kapzsiság és mohóság, harag és bűn lépett. A kínai Aranykort Lao-ce
követője, Csuang-ce (604-532) így írta le.
"A tökéletes erény korában az emberek nem tartották nagy becsben a bölcsességet… Egyenesek voltak és helyesen viselkedtek, bár nem tudták, hogy ez a becsületesség: szerették egymást, bár nem tudták, hogy ez a szívjóság…"(137)
Konfuciusz igen
nagy jelentőséget tulajdonít a késői uralkodóknak például szolgáló, legendás
Sage királyok bölcsességének. Hasonlóan gondolkodtak a görögök is: távoli hőseik
szinte istenek voltak és a Homérosz hősei olyan sziklákat tudnak felkapni, amelyek
"meghaladnák bármely ma felnevelt két férfi erejét." Arról lehet vitatkozni,
hogy ezeket az elképzeléseket mennyire vették komolyan és hányan, de kétségtelenül
olyan gondolkodásmódról árulkodnak, amelyben a "haladás" nem játszik
szerepet és az ősök legalább olyan bölcseknek minősülnek, mint utódaik. Amely
nem is remél többet, mint hogy talán felnőhet az ősi kor erényeihez, de ennek
is csekély valószínűséget tulajdonít. Úgy véli, ha egyáltalán voltak dicső napok,
már kétségtelenül a múlt ködébe vesztek.
Ez a felfogás az indiaiakat nyűgözte le a legkevésbé; ők sem tekintettek a jövőbe,
de nem a történelmi, hanem a kozmikus idővel számoltak: "A vallásos hindu
szemében csak a változatlan és megváltoztathatatlan abszolútumnak volt metafizikai
valósága" - állapítja meg Amaury de Riencourts; nem is akadt Indiában egyetlen
történész sem az iszlám beköszönte előtt. A kínaiakban több volt a történelmi
érzék, csakhogy ők nem a fejlődés irányait kutatták, hanem az etikai szabályokat:
a példákat, melyeket utánozni vagy kerülni kell. A jövőbe először a zsidó próféták
tekintettek, s utánuk a Mithrász-hívők, a manicheisták, meg a keresztények.
Nem az emberi erőfeszítésektől várták, hogy véget vetnek a jelen nyomorúságának,
hanem a majdani isteni beavatkozástól. A megszabadulást önkényes és elszigetelt
eseményként fogták fel, de a látható világban kellett megtörténnie. Ilyen értelemben
a jövőbe tekintettek, egy olyan korba, amikor összehasonlíthatatlanul jobb lesz
minden, legalábbis nekik. Ebből a szempontból a keresztények és mohamedánok
gondolkodása hasonló volt és forradalmi. Mégsem mondhatjuk, hogy a középkori
keresztényeknek sok fogalmuk lett volna a haladásról. Az egyházatyáktól várták
az útmutatást, az apostoloktól az ösztönzést. Ha egyszer elfogadták Krisztus
visszatérésének eszméjét, nem volt értelme arról vitatkozni, hogy egyébként
fejlődik-e a világ.
A 11. századtól lassan átalakult a középkori szemlélet. Arra nem láttak esélyt,
hogy a korai kereszténység érdemeit felülmúlják, de arra igen, hogy a római
és görög civilizáció szintjére visszajutnak. Láthatóan vissza is jutottak, sőt
bizonyos téren meghaladták 1500-ra. Ekkor már képesek voltak a történelmet fejlődési
folyamatnak tekinteni, melyben talán Isten bölcsessége nyilvánul meg, sőt, talán
még az emberi teljesítmény is. Márpedig ha ismerték a történelmi fejlődés fogalmát,
melyben a jelen fölötte áll a múltnak, ésszerű következtetésnek látszott, hogy
a jövő szintén fölötte állhat a jelennek. A világ alakulásának ez a szemlélete
magától értetődően vetette fel a kérdést, hogy milyen változásokat hozhat a
jövő, és hogy tervszerű beavatkozással gyorsíthatók vagy módosíthatók-e ezek
a változások. Ez a gondolkodásmód hozta létre az Utópiát és a hozzá hasonló
műveket: a modern nyugati világ jellegzetes irodalmi műfaját. Morus Tamást természetesen
a felfedezések kora ösztönözte, a felismerés, hogy a különböző népek életmódja
különböző. Ő azonban nemcsak kifejezte, hanem formálta is a reneszánsz jövőképét.
Most hinni lehetett abban, hogy a történelem a haladás meséje, és hogy jönnek
még ennél is jobb idők.
A mi szempontunkból az utópisztikus irodalom tartalma kevésbé fontos, mint az
a tény, hogy csaknem minden darabja 1516 és 1905 között látott napvilágot. Az
Utópiát 1627-ben a Christianopolis követte és 1637-ben Campanella Napállama.
A 18. század két fontos műve Louis Sébastien Mercier Memoirs of the Year 1500
(Emlékiratok 1500-ból; 1772) és Thomas Spence The Description of Spensonia (Spensonia
leírása; 1715) című munkája. De a legtöbb könyv a jövőről a 19. században született.
F. M. Charles Fourier-től Étienne Cabet-ig, James Silk Buckinghamtól E. Bulwer-Lyttonig
követhetjük nyomon a művekben haladás eszméjének vonulatát. Robert Pemberton
The Happy Colony (A boldog gyarmat; 1854) című munkája tovább vezet szinte az
egyetlen német utópiához, az 1889-ből származó Szabadföldhöz, és így William
Morris News from Nowhere (Hírek Sehonnan) című munkájához. A 20. században született
Émile Thirion Neustria (1901), Theodor Herzl Alt-Neuland (ősiföld-újforrás,
1903), Gabriel Tarde Underground Men (Illegális ember) és - szinte a sorozat
befejezéseként - H. G. Wells A Modern Utopia (Egy modern utópia) című könyve.
Az egyetlen többé-kevésbé megvalósult álom Ebenezer Howard Garden Cities of
Tomorrow (A holnap kertvárosai) című írásáé volt, amely a Letchworth-hoz hasonló
kertvárosokat jósolta meg. H.G. Wells-szel gyakorlatilag véget ér a sorozat,
az ő későbbi, gyengébb munkáit már Aldous Huxley Szép új világa (1932) és George
Orwell 1984-e (1949) követte.
Tehát amíg tartott az európai terjeszkedés, addig a levegőben volt a világ megjavításának,
valami utópisztikus cél elérésének a gondolata. A haladás nevében bármit meg
lehetett tenni, és meg is tettek. Egyre növekvő technikai fölénye mellett az
európainak megvolt az az érdeme is, hogy haladó. Viszonylagos tudatlansága mellett
a keletinek megvolt az a bűne is, hogy fatalista és apatikus. Az angolokra várt
a feladat, hogy változtassanak ezen. Míg a korábbi birodalomépítők csak rövid
uralkodásra számítottak, a későbbiek gyakorlatilag véglegesnek tekintették a
szerepüket. A régi típus képviselőjének tekinthetjük Sir Stamford Rafflest,
Szingapúr alapítóját. 1822-ben ezt mondta a főiskoláról, melyet a városnak tervezett
- az épp hogy megalapított városnak, amelyből majd létrejön a még gondolatban
sem létező Brit Malájföld:
"Gazdagságot partjainkra a kereskedelem hoz, ám csak az irodalom és felebaráti szeretet fényében világosodik meg előttünk, miképp használhatjuk a legnemesebb célokra. Ez vezérelte Angliát, midőn honi fényességének ereje által élre tört a nemzetek között, hogy áldást vigyen mindenhová, amerre jár. Ha eljön az idő, midőn Birodalma elenyészik, kiválóságának ezen emlékművei megmaradnak, jóllehet megannyi győzelme már nem lesz több puszta névnél. Szolgáljon akkor is Britannia dicsőségére, hogy nevét fénybetűkkel írja a történelembe; emlékezete ne úgy maradjon fenn, mint a fergetegé, amelynek nyomában pusztulás jár, hanem mint a tavaszi viharé, amely feléleszti a szellem szunynyadó magvait, és életre kelti őket…"(138)
Kiváló ember szavai ezek, aki jó előre számot vetett alig megkezdett uralma véges voltával. Vessük össze őket egy másik kiváló férfiú szavaival, akinek működése a világnak ugyanebben a részében egy későbbi időszakra esett. Sir Frederick Weld 1880-ban így írt:
"Ha az embereket önmaguk kormányzására akarjuk nevelni, saját erejükre kell bíznunk őket. Mi pedig szükségképpen ennek az ellenkezőjét tesszük. Ezenfelül kétlem, hogy az ázsiaiakat egyáltalán ránevelhetők önmaguk kormányzására; ez ellentmond fajuk szellemének, régvolt történelmük tanulságainak és a hitelveik szülte késztetéseknek. Semmi sem felel meg nekik jobban, mint a türelmes és pártatlan önkényuralom kell; ebben pedig mi részesíthetjük őket…"(139)
A véleménykülönbség oka elsősorban nem személyiségükben, hanem koruk szellemében rejlik. A 19. század folyamán az európaiak fölénye egyre nőtt. Az ázsiaiak mind jobban lemaradtak a hadászat, tengerészet, technológia, orvostudomány és ipar terén. Raffles még nem tartotta lehetetlennek, hogy a malájok képesek saját országuk kormányzására, hisz korábban látta, hogy azok. Nem is élvezett különösebb technológiai előnyt velük szemben. Ehhez képest Weld fölénye megsemmisítő volt. A fejleményeket jól érzékelteti Mannath C. Mallik:
"Még a jóindulatú európaiak is arról panaszkodnak, hogy az indiaiak természetéből és viselkedéséből hiányzik a férfias erő. Csoda is lenne, ha a vallási, szellemi és politikai vezetők önkényuralma meg a sorvasztó társadalmi körülmények hosszú évszázadai után maradt volna bennük férfiasság, különösen mert ha a legcsekélyebb jelét mutatják, a szülők, tanárok, szellemi vezetők és politikai hatalmasságok azonnal elmarasztalják, türelmetlenséggel és illojalitással vádolják őket…"(140)
Másutt is az
történt, ami Indiában. Az emberek alkalmazkodtak az idegen uralomhoz. Vagyis
tévedés lenne azt hinni, hogy a malájok egyszerűen nem fejlődtek. Valójában
elkorcsosultak, hiszen kereskedelmük elvesztése kalózkodásba, tekintélyük elvesztése
ópiummámorba hajszolta őket. Az indiaiakhoz meg kínaiakhoz hasonlóan egy idő
múlva másoknál hitványabbnak és cselekvőképtelennek érezték magukat. És Weld
többek között azért vonhatta kétségbe alkalmasságukat az uralkodásra, mert az
ő felfogása szerinti kormányzás is bonyolultabbá vált. Már nem korlátozódott
a rendfenntartásra. Beletartozott a kísérleti mezőgazdaság és a pénzreform,
a kikötők bővítése és az egészségügyi rendszabályok. Weld a saját nemzedéke
nevében vonta kétségbe az ázsiaiak képességét a hatalom gyakorlására.
Nagyjából ennek a nemzetéknek a szószólója volt a tiszteletreméltó George Nathaniel
Curzon képviselő is, a későbbi alkirály, aki 1887-1888-ban, majd 1892-1893-ban
beutazta Keletet. Jó megfigyelő volt, tudós és igen rátermett ember, így nem
követte el a szokásos hibákat. Szentül hitte, hogy Anglia hatalma megállíthatatlanul
növekszik, és a brit birodalom "hála a Gondviselésnek, olyan hatalmas eszköze
a jónak, amelyhez foghatót még nem látott a világ", de mint az alábbi részlet
mutatja, nem becsülte alá a Keletet sem:
"Ázsiától kaptuk a mohamedán építészetet - az emberi teljesítőképesség e módfelett spirituális és kifinomult példáját -, a kínai porcelánt, a perzsa, rhodoszi és damaszkuszi fajanszot, a határtalanul elmés japán művészetet. Ázsia földjén építették fel a legpompásabb várost, Babilont; a legfejedelmibb palotát, Perszepoliszt a legfenségesebb templomot, Angkor-Vatot; a legkáprázatosabb síremléket, a Tádzs Mahalt…"(141)
Curzon mindezt elismerte, sőt azt is, hogy az ázsiai országok nem egyformák, és megpróbálta - talán egyedülálló módon - meghatározni, mit értünk azon, hogy "keleti". Erre az eredményre jutott:
"…jellem
tekintetében általános közönyt az igazság, ám tiszteletet a hasznot hozó ravaszkodás
iránt, viselkedés tekintetében fensőségességet, társadalmi tekintetben a család
egységéhez való merev ragaszkodást, kormányzás tekintetében a kormányzottak
néma behódolását, közigazgatás és igazságszolgáltatás tekintetében az ügyintézők
és bírák nem is titkolt megveszthetőségét, a mindennapi élet tekintetében szoborszerű
és kifogyhatatlan türelmet, amely mit sem törődik az idővel, és engesztelhetetlen
háborút vív a sietség ellen.
Azt tűztem feladatul magam elé, hogy számos országban tanulmányozzam a jellem
és szokások e tömör és szilárd ötvözetének, valamint a civilizáció néven emlegetett
rugalmas és terjeszkedő erőnek összeütközését, amely, úgy vélem, érdekesebb
minden másnál."(142)
Ennek az igen
érdekes megjegyzésnek az elemzésekor először is azt kell megállapítanunk, hogy
a civilizáció Curzonnál sajátos értelmet kapott. Raffles még civilizáltnak találhatta
a kínaiakat, indiaiakat, malájokat, és a szó eredeti értelmében azok is voltak.
Curzon hangsúlyozza ugyan, hogy a bölcs utazó nem téveszti össze az idegent
az alsóbbrendűvel vagy silánnyal, a "civilizált" szót mégis fenntartja
a Nyugatnak. Azután látnunk kell, hogy bár érzékeli a különbségeket az egyes
keleti országok között, fel tud sorolni néhány tulajdonságot, amely mindegyikükben
közös. Észreveszi a család egységéhez való ragaszkodást, amelynek következtében
a keleti kevésbé individualista. De felsorol más tulajdonságokat is: szavahihetetlenséget,
ravaszkodást, fensőségességet, megvesztegethetőséget, türelmet és a néma behódolást
a hatalomnak. Csak azt nem veszi észre, hogy ezek nem sajátos keleti tulajdonságok.
Egyszerűen azok a magatartásformák, melyeket a kisebbrendűségi érzés vált ki
az idegen, ám uralkodó civilizációval szemben. A viktoriánusok tévedtek, amikor
a változatlan keletről beszéltek, és nem vették észre, hogy igenis változik,
a szemük előtt hanyatlik. Curzon nagyjából azokat a tulajdonságokat fedezte
föl az indiaiakban és kínaiakban, amelyek a középkori Európát is jellemezték.
Abban az időben az emberek általában nem voltak szavahihetők, ezért alakult
ki a szokás, hogy a tanuknak eskü alatt kellett vallaniuk. A falusiakban mindig
megvolt a nincstelenek ravaszsága. A papokban és ügyvédekben, az orvosokban
és tanítókban mindig megvolt a védekező fensőségesség, amelyet általában a tudatlansághoz
társítunk. Az urak és kiszolgálóik megvesztegethetők voltak, de általában számíthattak
a tömegek türelmére és néma behódolására. Ezeket a tulajdonságokat a civilizáció
hanyatlása hozza létre, a tudat, hogy régen jobban mentek a dolgok, és a meggyőződés,
hogy máshol most is jobban mennek.
Jogos következtetés, hogy Curzon jobb megfigyelő volt, mint amilyen gondolkodó,
de legalább azt ne felejtsük el, milyen helytállók voltak a megfigyelései. Szembesítette
"az iszlám hajthatatlan és könyörtelen szorítását" "India szelíd
hitével, melyre babonák rakódnak és megüli az enyészet", és melléjük állította
"az etika és demonológia keverékét", "amelyet Kínában vallásnak
ismernek el". Érzékelte az ellentétet a pekingi utcák forgataga, "a
gyötrelmes véletlenek felfoghatatlanul rémítő fantazmagóriája", meg a Tiltott
Város atmoszférája közt, ahol "minden titkos, fátylak mögé rejtett és érthetetlen".
A kínaiakra némi tisztelettel nézett:
"…az igénytelen, szívós, megszelídíthetetlen, barátságtalan faj, amely szembeszegül minden kívülről jövő kezdeményezéssel, a magabiztos és közömbös nemzeti jellem mogorva ellenállása, a hihetetlenül és kérlelhetetlenül szigorú vallási és erkölcsi törvények, meg az időtlen idők óta változatlan kormányforma, amely még ma is a fenséges és dermesztő önhittség köntösébe burkolózik."(143)
Az utolsó szavak
diagnosztizálják Kína hanyatlását, a továbbiakban Curzon arra is rákérdez, vajon
mi akadályozta a fellendülést:
"A válasz ott rejlik a keleti országok ősi átkában, a kígyó nyomában Sztambultól
Pekingig mindenfelé: a mindenek fölött való, önző, zsarnoki és megvesztegethető
hivatalnokok gonosz szellemében. A magánvállalkozás iránt bizalmatlanságot táplál
az elme, ha arra nevelték, hogy a kormányzat minden és az egyén semmi…"(144)
Tehát valójában Kína legfőbb gyengéje éppen az az intézmény, amelyre a legbüszkébb, nevezetesen a tanult hivatalnokréteg. Kína legnagyobb ellensége a mandarin, aki ősidők óta változatlan oktatási rendszerben tanul, fejét teletömték értelmetlen és használhatatlan elvekkel, hivatalának előírásos kötelességeit gépies és szolgai pontossággal végzi, képtelen babonák és varázslatok prédája, de emberi ésszel felfoghatatlan gőggel pöffeszkedik, és mivel csekély javadalmazásban részesül, kénytelen sikkasztani és lopni. A hivatalos korlátok megfojtanak minden magánvállalkozást, a hivatal mohósága kiolt minden közszellemet. Mivel mindenkinek az a célja, hogy maga is hivatalnok legyen, és megvan rá a lehetősége, bármilyen rétegből származik, egyetlen osztály sincs, amelytől eredményes tiltakozás várható. A status quo fenntartása érdekében áll a teljes kormányzó rétegnek, amely maga is a néptömegekből került ki. Azok az erők, amelyek általában a haladás oldalán sorakoznak fel - az írástudók vagy az egyetemisták - Kínában mindenki másnál reakciósabbak, hiszen a diplomával kezükbe kerül a hatalom kulcsa is, nem úgy mint Oroszországban, ahol eltapossák őket vagy rájuk sem hederítenek, vagy Indiában, ahol úgy érzik, nincs tere a becsvágyuknak. Az sem várható, hogy az ilyen csökönyös és hiú nép alsóbb rétegei akár a legcsekélyebb hajlandóságot mutassák, hogy olyan útra lépjenek, amelyet vezetőik nem tartanak kívánatosnak. Mindkettő örül a stagnálásnak."(145)
Curzon megfigyelőnek jobb volt, mint prófétának, hisz nem látta előre a kínai agressziót például orosz Turkesztán ellen:
"…Épp ilyen
bizarr gondolat, hogy átvonul Tibeten és a Himaláján, s Nepált visszafoglalja
Nagy-Britanniától…
Még homályosabb jövő ködébe vész a kor - s ide már a minden béklyótól megszabadult
képzelet igézete is hiába csábítana bennünket -, midőn Mr. C. H. Pearson [A
National Life and Character: A Forecast (Nemzeti élet és jellem: előrejelzés)
szerzője] szerint kínai úriemberek tolonganak majd a párizsi szalonokban és
a Pall Mall klubjaiban; midőn lóversenyeken gyakran látott kínai tulajdonosa
vezeti hátra mérésre az Angol Derby győztesét; és a férj nélkül maradó nők problémája
a keresztény oltárok előtt megjelenő házasulandó kínai férfiak jóvoltából nyer
orvoslást…"(146)
Mr. C. H. Pearson
ködös jövője sok tekintetben mintha már itt lenne, hamarabb, mint Lord Curzon
hitte volna. Csakhogy jóstehetségét történelmi érzéke sem múlta felül, hisz
nem látta át saját megfigyelései tágabb értelmét. Mindaz, amit 1893 dekadens
Kínájáról mondott, szinte ugyanilyen mértékben illett 1703 mogul Birodalmára
és a hasonlóan dekadens Római Birodalomra mondjuk Kr. u. 200-ban. Azt nem tudhatta
előre, hogy szinte szóról szóra ráillik majd Angliára 1963-ban, vagy az Egyesült
Államokra 1993-ban. Ma már könnyebben átlátjuk, hogy nemcsak Kínát írta le,
hanem bármelyik hanyatló társadalmat. Az egyik tünet a bürokrácia - a fenséges
és dermesztő önhittség köntösével együtt. A másik a túladóztatás, amelynek mai
megfelelője a szerencsejáték és következménye a babona. Curzon jogos kritikájára
a kínai filozófusnak ideális esetben azt válaszolhatta volna: "Sose kérdezd,
kiért szól a harang. Érted szól."
Lord Curzon India alkirályaként (1895-1905) megtestesítette mindazt, ami az
angol birodalmi gondolkodásban elismerésre méltó volt. Felélénkítette a kormányhivatalok
tevékenységét és javított a parasztok helyzetén. Megtett minden tőle telhetőt
a régészet és a művészetek fellendítésére, ő kezdte meg a munkát, amely közvetve
az ősi Indus-menti civilizáció felfedezéséhez vezetett (1925-ben). "Curzon
nem tudta elképzelni, hogy az indiaiak belátható időn belül képesek lesznek
saját kezükbe venni hazájuk irányítását - írja Percival Spear -, de szentül
hitte, hogy mindent meg kell tennie a boldogulásukért." Semmi kétség, meg
is tett; még az angol uralommal szembeszegülő "kongreszszust" is létrehozta.
"A kormányzat és az új értelmiség között széles, mély szakadék tátongott."
Aki ezt olvassa, természetesen arra gyanakszik, hogy Lord Curzon véres kezű
zsarnok volt, akinek csapatai halomra öldösték az indiai felkelőket, s akinek
börtönében döngve csapódott be az ajtó az indiai politikusok mögött. Csakhogy
erről szó sem volt. Kiválóan értett a közigazgatáshoz, mégis elkeseredett ellenállást
váltott ki.
Vajon miért? Milyen bűnt követett el az emberiség ellen? Azt, hogy létezett,
és ezt kell világosan látnunk. Azért volt embertelen, mert szinte emberfölöttinek
mutatkozott. Az indiaiakat civilizációjuk hanyatlása, meg a rákövetkező sok
éves idegen uralom megfosztotta vezetői képességeiktől. Még ma sem bővelkednek
benne. A század eleje óta senki nem kérte ki a véleményüket semmiről. Inkább
egyre nyájasabb uralomnak - Weld szavaival élve "türelmes és pártatlan
önkényuralomnak" - vetették alá őket. Volt rá eset, hogy egy pillanatra
elszabadult a féktelen erőszak, mint a szipojlázadás idején, és kölcsönös bizalmatlanságot
hagyott maga után. De az esetenkénti sortűz, akárcsak a megvesztegetés, amelyet
Clive idején nem utasítottak vissza az európaiak, legalább érthető volt: a düh
vagy kapzsiság emberi megnyilvánulása. A későbbi emberbarátság volt elviselhetetlen.
"Értsétek meg - mondta az angol kormányzó -, az én elgondolásaim mind a
nép javát szolgálják. Mások mondhatnak, amit akarnak, de én a magam részéről
a bengáliakat (vagy szikheket, vagy pataniakat, mikor melyiket) átkozottul rendes
fickóknak tartom!" Aztán még hozzátette az alattvalók előtt: "Előfordul,
hogy nem fogjátok érteni, mit miért teszek - őszintén szólva elég bonyolult
problémákkal kell megbirkóznom néha -, de higgyétek el, én tudom, mi a jó nektek.
Engem csak a ti boldogulásotok érdekel." A cinikusok nyilván kétségbe vonják,
hogy a brit hivatalnokok olyan önzetlenek voltak, amilyennek mutatták magukat.
Ők is a maguk vagy a saját hazájuk érdekeiket tartották szem előtt, jegyzik
majd meg, és nem kétséges, hogy sokszor így is volt. De mi van, ha őszintén
szerették Indiát, és hűségesen betartották Krisztus vagy Jeremy Bentham tanításait?
Ha valóban a szívükön viselték India sorsát, márpedig néhányan kétségtelenül?
Ebben az esetben megbocsáthatatlan bűnt követtek el.
Nézzük a dolgot indiai szemszögből. Itt egy idegen kormányzó, aki lázasan tevékenykedik
az éhínség enyhítése, a vasutak, a nevelés és a köztisztaság ügyeiben. Többet
tud a pénzügyekről és az öntözésről, többet a kereskedelemről és törvényhozásról,
mint közel s távol bárki más. Krikettezett Oxford színeiben, magas kitüntetést
kapott a legutóbbi háborúban. Energikus, jóindulatú, jó humorú és tevékeny,
az igazgatása alatt álló területet úgy ismeri, mint a tenyerét. "Igen,
de az emberekről egy indiai mégiscsak többet tudna!" Tegyük fel, erre az
a válasz, hogy már az apja meg a nagyapja is Indiában teljesített szolgálatot,
ő maga ott született, egyformán jól beszél hindi és urdu nyelven, ezenfelül
könyvet írt a szikh vallásról. "Mindez nagyon szép - válaszolhatja erre
az indiai bíráló - csakhogy az indítékai gyanúsak. Pénzért dolgozik, és jobban
megfizetik, mint amennyit Angliában kaphatna." És ekkor jön a végső találat.
"Pénzért? Drága barátom, ő nincs rászorulva a pénzre. Szép birtoka van
Norfolkban. Egyébként benősült egy gazdag családba. Semmi szüksége arra, hogy
dolgozzon." Ez adja meg a kegyelemdöfést: az indiait reménytelen kisebbrendűségi
érzés fogja el. Nem mondhatja magáról, hogy ugyanolyan eredményesen dolgozik.
Hogyan is dolgozhatna? Soha nem bíztak rá komoly felelősséggel járó feladatot.
Nem mondhatja, hogy ugyanolyan energikus. Hogyan is lehetne az szűkös étrendjén?
Semmilyen téren nem érezheti magát egyenrangúnak ezzel az európaival, még hazája
nyelvének ismeretében vagy népének megsegítésében sem. Kénytelen fölnézni az
angolra, és gyűlöli magát emiatt.
Persze a fenti helyzet csak a képzelet műve, és az ellenkezőjére is épp elég
példa akadt. Sok angol rászolgált az indiaiak jóízű megvetésére: tudatlanok
voltak, részegesek és megvásárolhatók. Sok indiai a mai napig ellenséges érzelmeket
táplál a Nyugat iránt, mert személyében megalázták, különösen amikor cselédszámba
vették olyan emberek, akiknek angliai társadalmi helyzete mélyen alatta maradt
az övének. Az angolok fölényesen bántak még azokkal az indiaiakkal is, akiket
kedveltek, sőt azokkal is, akiket kénytelenek voltak csodálni, mint Gandhit.
De ez nem változtat a tényen, hogy az igazi sérelmeket az intelligens, rátermett
és udvarias európaiak okozták, egyszerűen mert nem hagytak a keletieknek semmiféle
mozgásteret, következésképp semmiféle alapot az önbecsülésre. Curzonnak, a felsőbbrendű
angol mintaképének a kormányzása volt az utolsó csepp a pohárban. Az indiaiak
nem gyűlölték, és ha gyűlölik, az sem jelentett volna olyan sokat. De magukat
gyűlölték, és mindig itt kezdődik az igazi baj. Hiszen aki ezeket az érzelmeket
kiváltja, nem változtathat rajtuk. Sőt, minél barátságosabb, annál rosszabb
lesz a helyzet. Nem az a bűne, amit tesz, hanem, hogy ügyesen fog hozzá. A bűne,
hogy az, ami.
A gyarmatosítás bírálói közül néhányan elutasítják ezt a magyarázatot, mert
Anglia burkolt védelmének minősítik. Anglia gazdaságilag kizsákmányolta a Keletet,
mutatnak rá, tönkretette a helyi textilipart és elterjesztette az ópiumot. Viszályokról
és vérontásról, elnyomásról, igazságtalanságról és fosztogatásról beszélnek.
De az igazság az, hogy a felpanaszolt aljasságok még jellemzőbbek voltak az
olyan országokra, mint Törökország vagy Sziám, amelyeket soha nem hódítottak
meg. És az európaiak népszerűtlensége nem ott tetőzött, ahol az angolok uralkodtak,
hanem Japánban, ahol legfeljebb szövetségesekként vagy barátokként jelentek
meg. A Maláj-félszigetre behatoló japán katonáknak szánt röpiratban olvasható
a következő részlet:
"Az utóbbi
években Japánban, ahol senki sem juthat be az egyetemre vagy főiskolára, ha
nem olvas angolul, és rendszerint angolul beszélnek az első osztályú szállodákban,
vonatokon és gőzhajókon, gondolkodás nélkül tudomásul vettük az európaiak felsőbbrendűségét
és megvetjük a kínaiakat meg a déli népeket.
Ez olyan, mintha szembe köpnénk magunkat. Ne felejtsük el, hogy japánok vagyunk,
keleti nép, mely a kínaiakkal meg az indiaiakkal együtt már régóta alacsonyabb
rendű fajnak minősül, és aszerint bánnak vele, az a legkevesebb, hogy Ázsiában
behódolásra kényszerítjük ezeket a nyugatiakat, hogy változtassanak fennhéjázó
és modortalan viselkedésükön."(147)
Dehát mit ártottak az angolok Japánnak? Mint az 1885-ből származó Mikádó karikatúrái mutatják, kissé mulatságosnak tartották a japánokat. Gyűjtötték fametszeteiket és misszionáriusokat küldtek hozzájuk, hogy terjesszék a kereszténységet. Kiképezték a japán tengerészeket és elmentek a Pillangókisasszony előadásaira. Nem ők követelték, hogy a japánok nyugati mintára szervezzék át a gazdaságukat és haderejüket. Nem ők vették rá a japánokat, hogy angolul tanuljanak vagy Edward-kori divat szerint matrózruhában járassák az iskolás lányaikat. Mindezt szabad akaratból tették. Keménykalapot viseltek, mint ahogy fiatal korában Gandhi is cilinderben meg szalonkabátban járt. Úgy érezték, alacsonyabb rendűek, és ennek megfelelően viselkedtek: középszerűnek mutatkoztak, hisz annak is érezték magukat. De saját elhatározásukból. És amikor az omoto-kyo szekta munkához látott, s meggyőzte őket Japán világhódító küldetéséről, feltámadt bennük a mélységes megvetés - nem az angolok, hanem önmaguk iránt. Ez az önutálat nagyon megvadíthat egy népet - bármelyik népet, akár keleti, akár nyugati. És átmenetileg olyan hírbe hozhatja, hogy fölöttébb idegesítő népség.
Melyik volt a modern történelemnek az a pontja, amikor a Nyugat visszavonulása
megkezdődött? Természetesen nincs ilyen pont, nincs ilyen pillanat. De két dátummal
jelezhető a mindmáig befejezetlen folyamat korai szakasza. Az első minden bizonynyal
1845: ekkor rendült meg Európa hite a saját küldetésében. Az elbizonytalanodás
először az építészetben mutatkozott meg olyan módon, hogy egyik napról a másikra
összeomlottak a bevett hagyományok. A 18. századi építészet klasszicista stílusa
a 19. században is fennmaradt, amikor a György-kori épületeket felváltották
a régens-koriak, azokat pedig a kora viktoriánusok. Akadtak apróbb különcségek,
kínai pagodák és mesterséges "romok", de ezek nem sokat nyomtak a
latban. Az építésznek rendszerint a bevett formák keretei közt kellett érvényesítenie
a tehetségét. De 1845 után már nem váltak be a jól ismert megoldások. A klasszikus
arányok áldozatul estek az angol-indiai hatást tükröző magas szobáknak, melyekben
elfért volna a punka, a kézzel hajtott hatalmas legyező is. A régi formákból
kiveszett a varázs, középszerűek vagy egyhangúak lettek az épületek. A klasszicista
viktoriánus építészet már nem tartogatott eredeti megoldásokat, így elsöpörte
a neogótika rohama.
Ne felejtsük el, hogy a görög és római hagyományban az ázsiai világgal megvetően
szembeszegülő, tiszta nyugati esztétika érvényesült. A középkori hagyomány viszont
azt az őszinte meggyőződést fejezte ki, hogy a bölcsesség keletről jön. A templomokat
keletelték. Az egyházak hittételei és szertartásai keletről származtak. És 1840
után a fejlődés visszakanyarodott a középkorhoz, a keleti fölény utolsó korszakához.
Augustus Welby Pugin 1837-ben felvette a római katolikus vallást; 1844-ben szentelték
fel remekművét - háromszáz éve az első kolostort Angliában. 1840-ben Charles
Barry hozzáfogott a jelenlegi neogótikus Parlament építéséhez. 1845-ben John
Henry Newmant soraiba fogadta a katolikus egyház, így traktáriánus követői legalább
is közel kerültek a katolicizmushoz, bár legtöbbjük végül visszarettent tőle.
Ruskin 1849-ben adta közre The Seven Lamps of Architecture (Az építészet hét
lámpása) című munkáját. 1850-re az irányzat már polgárjogot nyert, és nagyrészt
innen származnak a lakóépületek ésszerű megoldásai. Akárcsak - érthető módon
- a jellegzetes keleti stílusú épületek, a mohamedán jellegű pályaudvarok Indiában
és Malaysiában, vagy a mór stílusú árkádok és bazárok Angliában. Ebben a forrongó
időszakban a Kommunista kiáltvány 1848-as megjelenése csekély figyelmet ébresztett.
De ez illett a kor szelleméhez.
Amint az európaiak 1845 táján elbizonytalanodtak, rövidesen sor került - amint
ez várható volt - az első komoly felkelésekre Ázsiában; bár kisebb zavargások
korábban is lehettek, a folyamat kezdete lényegében 1850 tájára tehető. Ekkor
tört ki a tajping-felkelés Kínában a Csing-dinasztia s egyúttal a misszionáriusok
meg az idegen befolyás ellen. A kor egyik legfélelmetesebb hittérítője, a "kínai"
Gordon fojtotta el. Alighogy befejeződött, kitört a szipojlázadás Indiában.
Ezt azonban megelőzte Perry sorhajókapitány 1853-1854-es japáni látogatása:
ez volt a bámulatos japán újjászületés előjátéka. Az 1868-as Meidzsi-restauráció
korától és a Tokugava sógunátus megdöntésétől kezdve a japánok nyugati mintára
iparosították az országot. A század végére Japán világhatalom lett; nincs még
egy ázsiai ország, amelyről ez elmondható. Az 1900-as bokszerlázadás bizonyságul
szolgált a nyugat-ellenes érzelmekre Kínában is, amely egyébként 1894-1895-ben
japán támadás áldozata lett. De Japán ezt csak erőpróbának szánta a küszöbön
álló összecsapáshoz Oroszországgal. Ázsiai előrenyomulásuk során az oroszok
eljutottak Mandzsúriába. Az orosz császár mindent elkövetett, hogy tengeri fölényre
tegyen szert Távol-Keleten. Ez Japánra nézve végzetes következményekkel járt
volna. 1904-ben a japánok hadüzenet nélkül megtámadták Port Arthurt. Válaszképpen
az oroszok átirányították Távol-Keletre balti flottájukat. Alighogy megérkezett,
Togo admirális a csuszimai ütközetben megsemmisítette. Ez a végzetes csapás,
továbbá Port Arthur eleste és a mukdeni vereség rákényszerítette az oroszokat
a békekötésre, melynek során Mandzsúria is, Korea is Japán kezére került. Oroszország
részére 1905 volt a katasztrófa éve.
Maurice Paleologue érdekes, The Turning Point: Three Critical Years, 1904-1906
(A fordulópont: három kritikus év, 1904-1906),(148) című
könyvében megállapítja, hogy mire Théophile Delcassé 1905 júniusában lemondott,
már biztos volt, hogy az első világháború elkerülhetetlen. Megjegyzi azt is,
hogy a német császár igyekezett rábeszélni II. Miklóst a Japán elleni háborúra.
"Isten rendelése, hogy megvédd a keresztény civilizációt a sárga veszedelemtől
s elvidd a kereszt és a Megváltó dicsőségét a Csendes-óceán partjaira"(149)
- mondta. Nem tudjuk, vajon II. Miklós ugyanígy látta-e a problémát. De kétségtelen,
hogy az 1904-1906-os évek döntő jelentőségűek voltak a kelet-nyugati kapcsolatokban,
különösen Nagy-Britannia szempontjából. Anglia ugyanis 1902 januárjában szövetségre
lépett Japánnal - főképp hogy megakadályozza az orosz-japán megállapodást Anglia
rovására -, de annak a következményeként is, hogy a németek megépítették tengeri
flottájukat. Az 1898-ban engedélyezett német haditengerészetet 1903-ban már
nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Angliának tehát két flottára volt szüksége,
az egyiknek Németországgal kellett szembenéznie az Északi-tengeren, a másiknak
az angol érdekeket védenie Távol-Keleten. Csakhogy ez a két flotta nem létezett,
megépítését politikai és technológiai megfontolások gátolták; és ezen a ponton
föl kell tennünk a kérdést, hogy mik voltak ezek.
A nagyméltóságú George Nathaniel Curzon megjósolta korábban idézett 1894-ben
írott munkájában, hogy a távol-keleti angol befolyás erősödni fog, de csak akkor,
ha fennmarad a britek tengeri hatalma. Ehhez a feltételhez az alábbi lábjegyzetet
fűzi:
"Azért
élek e megszorítással, mert összehasonlítván az egyesített francia és orosz
flottával Nagy-Britannia tengeri erejét Távol-Keleten, vagyis a Szingapúr és
Vlagyivosztok közötti vizeken, aligha mondhatjuk, hogy rendelkeznek ama vitathatatlan
fölénnyel, amely nélkül a biztonság nem szavatolható. 1894 áprilisában a távol-keleti
angol hajóraj 2, összesen 11 (150) tonna súlyú páncéloshajóból,
20 páncélozatlan hajóból, ezen belül 7 cirkálóból és 7 ágyúnaszádból állt; valamint
6 torpedónaszádból…"150
Bár az angolok fölénye a másik két távol-keleti flottával szemben nem mondható
vitathatatlannak, abban az időben 9 páncéloshajójuk és cirkálójuk volt, míg
a franciáknak és oroszoknak csak 4. Vagyis a brit haderő tekintélyesnek számított.
1905-re azonban gyökeresen megváltozott a helyzet, az oroszok helyét átvették
a győztes japánok, és a nyílt tengeri flotta új fenyegetést jelentett a hazai
vizeken. A távol-keleti angol flottát még abban az évben visszavonták, és a
japánokra bízták az angol érdekek védelmét. A flottát nem pótolták később sem,
így távozásával vákuum keletkezett, amely magába szívta a befolyásért versengő
Japán és Egyesült Államok erőit.
Elméletileg nem volt semmi akadálya, hogy az angolok új távol-keleti flottát
építsenek, csakhogy az 1905-ös választásokon vereséget szenvedtek a konzervatívok,
akik esetleg hajlandók lettek volna rá. 1906 elején a liberális-munkáspárti
szövetség választotta kormány lépett hivatalba. Élén a mérsékelt Sir Henry Campbell
Bannerman állt, de egyik minisztere az indulatos David Lloyd George volt. Ő
lett a pénzügyminiszter, amikor Campbell Bannerman 1908-ban meghalt és helyét
Asquith vette át. Az 1909-es költségvetés előterjesztésekor Lloyd George kijelentette:
az új adók célja, hogy kérlelhetetlen harcot vívjanak a szegénységgel és szennyel.
Valójában igen magas adók voltak, tartalmaztak egy új adópótlékot, és egy jóval
magasabb örökösödési illetéket. Mivel 1906-ban vízre bocsátották a forradalmi
újdonságnak számító Dreadnought hadihajót, és ezzel megkezdődött a fegyverkezési
verseny, melyben Anglia csak igen kevéssel vezetett, az adóemelés elkerülhetetlennek
látszott. Csakhogy a pénzt nem a haditengerészetre költötték. Inkább a nyugdíjakra,
melyek elméletben is elég költségesek voltak, gyakorlatban pedig még sokkal
többe kerültek. A szocialista törvényhozás legfontosabb jellemzője - legalábbis
a mi szempontunkból - az volt, hogy a múltba nézett. Ha a pénzt oktatásra vagy
egészségügyre költik, hasznára lett volna a felnövekvő nemzedéknek. Ha pedig
fegyverekre, megakadályozhatta vagy legalábbis rövidíthette volna az I. világháborút.
De érzelmesebb célokra fordították: az öregek gondozására. Ez csak olyan országban
lehetséges, amely már elveszítette a lendületét.
Hosszú távon maga az adóemelés is elég lett volna, hogy megállítsa a brit birodalom
fejlődését. A jóléti álam kényelméből a kisemberek nem kívánkoznak a tengerentúlra.
A kiemelkedő teljesítményért járó jutalom csökkenése kedvét szegi a birodalomépítőknek
és kapitalistáknak. Csakhogy bármilyen végzetes következményekkel járnak a magas
adók (amint ezt korábban a mogulok Indiája és a császárkori Róma példája mutatta),
szinte biztosan a tünetei, nem pedig okai a mélyebben rejlő válságnak. Nem Nagy-Britannia
volt az egyetlen európai ország, ahol feltámadt az érdeklődés a jóléti intézkedések
iránt. Csaknem ilyen nyilvánvaló volt a szocialisztikus fejlődés Franciaországban
is, amelynek élére 1906-ban szocialista miniszterelnök került.
A német szocialisták 1903-ra nyolcvanegy képviselőt küldtek a Reichstagba, és
hasonló folyamat játszódott le az Egyesült Államokban is. Ráadásul a brit visszavonulás
nem csupán a távol-keleti haditengerészetet érintette. Rányomta bélyegét az
egész gyarmati politikára nemcsak Indiában, hanem még sokkal inkább az újonnan
szerzett területeken a birodalom peremén. Itt megint vissza kell térnünk az
1905-ös évre.
Malájföldön volt az utolsó nagyobb kiterjedésű terület - vagyis nem elszigetelt
támaszpont, mint Hongkong, vagy kereskedelmi érdekeltség, mint Sanghajban -,
amely angol fennhatóság alá került. Az eredeti előretolt állások, Szingapúr,
Pinang és Malakka most kiegészültek a Maláj-félsziget nagy részével. A már régebben
brit protektorátus alá vont államokat 1895-1896-ban Maláj Államszövetség néven
újjászervezték. Ezektől északra terült el a többi maláj állam, melyekben a sziámi
hűbérurak fennhatósága érvényesült kisebb-nagyobb mértékben. És csak mögöttük
húzódott a természetes határ, a Kra-földszoros. Ilyesféleképpen jelölték ki
északi határukat Britanniában a fáradt rómaiak. Nem volt kedvük többet bajlódni
azzal a szerencsétlen országgal, hát Kr. u. 122-ben úgy döntöttek, Solway Firthnél
lesz a határ. Jól bejárható terepszakasz volt, de akadt egy még rövidebb erődítési
vonal a Forth és Clyde vonalán, ahová később előretolták a határt. Abban az
időben nyilván a kifáradás tünete volt, hogy nem foglalták el az egész szigetet.
De ha akkor fújják le az előrenyomulást, amikor Scarborough és Whitehaven között
felfejlődtek, az már az összeomlás jelének minősült volna. Márpedig a Maláj-félszigeten
nagyjából ez történt. A félsziget a Tenasserim tartományok déli határa közelében
a legkeskenyebb. A legrövidebb szakasz talán a 10 szélességi fok mentén lenne,
de a Paksan és Sinpohun folyók vonala természetesebb határt kínál. Efelé nyomultak
a britek 1874-től.
A angol birodalomépítők ügyeletes lángelméje Sir Frank Swettenham volt, aki
1871-től minden expanziós erőfeszítésben szerepet játszott. Gyorsan ment fölfelé
a ranglétrán a malajziai köztisztviselői karban, végül 1901-ben kinevezték kormányzóvá
és főmegbízottá. Ezzel ragyogó pályafutása csúcsára jutott, és kielégült minden
becsvágya. Ráadásul alkalma nyílt, hogy növelje a birodalmat, amelynek létrehozásán
annyit fáradozott. Minden támogatást megkapott Joseph Chamberlaintől, Anglia
legnagyobb gyarmatügyi miniszterétől. A brit diplomáciának az 1902-es egyezménnyel
sikerült Kelantant és Trengganut bizonyos mértékig
angol befolyás alá vonnia. Az egyezmény nyilvánvalóan nem volt kielégítő, kétségtelenül
azt várta mindenki, hogy Swettenham további nyomást alkalmaz. Ő azonban 1903-ban
váratlanul lemondott, és befejezetlenül hagyta a munkát. Távozásának okai nem
tartoznak ide, következményei azonban katasztrofálisak voltak a nevéhez fűződő
előrenyomulás szempontjából. 1909-re a sziámiak hozzájárultak Kedah és Perlis,
valamint Kelantan és Tregganu angol protektorátus alá helyezéséhez. De semmi
más nem történt, így Malájföld határa kijelöletlen, felméretlen és zegzugos
maradt, védeni nem lehetett, s még helyét megállapítani is alig. Ez igen nagy
hátrányt jelentett az angoloknak az 1941-es hadjárat során, és állandó tehertételt
az 1948-tól kezdődő szükségállapot idején. Malájföldön addig nem lesz biztonság,
amíg ki nem igazítják a határait. 1906-ban az angolok talán már nem tehettek
mást, mint hogy szüneteltetik előnyomulásukat, de ők lényegében már 1903-tól
felhagytak minden erőfeszítéssel.
Az angolok elbizonytalanodása Párizs vagy Berlin figyelmét elkerülhette, de
Sanghajban és Hongkongban azonnal észrevették. Kínában ősidőktől fogva olyan
kormányforma érvényesült, amelyet később meritokráciának neveztek, s amelynek
egyik eleme a kormányzók tökéletes elszigetelődése a kormányzottaktól. Aki ilyen
bürokratikus uralom alatt él, rendszerint szakértője lesz az egyébként meg nem
magyarázott kormányzati politika árulkodó jeleiként felfogható tények értelmezésének.
A sajtótájékoztatókból egy szót sem hisznek el, de gondosan tanulmányozzák a
hivatalnokok cselekedeteit. Cinizmusukon az angol gyarmati befolyás vagy uralom
sem változtatott. Figyelmen kívül hagyják a beszédeket, és megszámolják a hadihajókat
a kikötőben. Akik ilyen éles szemmel vizsgálják a tényeket, azoknak a figyelmét
nem kerülhette el a távol-keleti brit hadiflotta eltűnése; egyébként egy Curzon
vagy egy Swettenham lemondása sem. Ráadásul észrevették, hogy a britek utolsó
átgondolt szerzeményüket, az 1898-ban elfoglalt Vejhajvejt a Santung-félsziget
csúcsán valójában nem erősítették meg. Lehet, hogy az angolok visszavonulásra
készülnek!? - kérdezték egymástól.
A brit Malájföld lakosságának felét és Szingapúr szinte teljes lakosságát alkotó
kínaiak nagyrészt Kuangtung vagy Fucsien tartományból jöttek, ahonnan a munkanélküliség
és vízhiány űzte el őket. Eleinte a mandzsu büntető törvénykönyv értelmében
illegális bevándorlóknak minősültek, de kezdetben, egy idő után úgyis vissza
akartak menni a hazájukba akárcsak a britek. Különben súlyos törést okoztak
volna a családi élet folyamatosságában. Az asszonyok otthon maradtak, hogy elvégezzék
a vallási szertartásokat férjük halott őseiért, és gondozzák a még élő szülőket.
A férfiak támogatták őket pénzküldeményekkel. A sikeres kivándorló úgy ment
vissza Kínába, hogy a hivatalos szervek tudomást sem szereztek róla; a kevésbé
szerencsések koporsóban tértek haza, de ők is abban a faluban végezték, amelyből
elindultak. 1880 és 1900 között a kivándorlás jellege megváltozott: az asszonyok
már gyakrabban elkísérték a férjüket. Sok kivándorló férfi és nő még mindig
visszatért Kínába. Mások azonban nem, és a Maláj-félszigeten lassan kialakult
az állandó és kiegyensúlyozott kínai népesség, amelynek egyre magasabb hányada
már ott született. Bár sokan közülük tartották a kapcsolatot Kínával, mások
nyomasztó emlékeket őriztek róla. A (lényegében idegen) mandzsu uralom alatt
reménytelen nyomorban éltek, elszenvedték a kishivatalnokok túlkapásait, és
végül kivándorlásra kényszerültek; még ezt is illegálisan, tehát a hazatérőknek
számolniuk kellett a törvényszegés vádjával. Volt némi okuk, hogy hálásak legyenek
az angoloknak, hiszen ha boldogultak, azt csak az ő védelmüknek köszönhették.
Dr. Vang Gung Vu, maláj egyetemi professzor 1953-ban tanulmányozta a korán angol
protektorátus alá vont területek, például Szingapúr, Pinang és Malakka kínai
lakosságának magatartásformáit a századfordulón. Megállapította, hogy az angol
nevelés és példa éreztette rajtuk a hatását, így önkéntesekként a britek oldalára
álltak a búrok ellen. Ezenkívül 1900-ban megszervezték a három város Kínai-Brit
Társaságát. Odaadó hűségükben, amely VII. Edward koronázása idején is megmutatkozott,
néhányan megalapították a Szingapúri Önkéntesek Kínai Századát. Mások a kínai
Keresztyén Ifjak Egyesületében vállaltak tevékeny szerepet. A kínaiak 1895-ös
veresége, meg az európai hatalmaktól ezt követően elszenvedett súlyos megaláztatások
után Kínában nem maradt olyan tekintély, amelyet a tengerentúli (vagy nanyang)
kínaiak tisztelhettek volna. Kísérletek történtek a császár trónfosztására -
ezeket némelyek üdvözölték, mások elítélték -, de a legtöbb kínai alighanem
reménytelennek találta a helyzetet. Valójában volt egy pillanat, amikor elképzelhetőnek
látszott, hogy Szingapúr, Malakka és Pinang kínai lakossága Angliát választja.
Ám ez a pillanat elmúlt, s a mérleg a másik oldalra billent, nem utolsó sorban
Szun Jat-szen 1906-os látogatásának eredményeként. A három város kínai lakosságának
érdeklődése megint Kínára összpontosult, különösen Szun Jat-szen 1908-as látogatása
után. Főképp az ő erőfeszítéseinek és a szingapúri, malakkai és pinangi kínaiak
hathatós támogatásának köszönhető, hogy 1911-ben megdőlt a mandzsu dinasztia
és megalakult a köztársaság, élén Szun Jat-szennel. Kezdetét vette a kínai újjászületés,
és a tengerentúli kínaiak újonnan támadt büszkeséggel néztek szülőhazájukra.
Abban nincs semmi különös, hogy a kínaiak úgy döntöttek, megmaradnak annak,
akik valójában. De sokat elárul a szemléletváltozás időpontja. Mert bármennyire
szerették a hazájukat, aligha kívántak a vesztes oldalra állni. Ha 1906-ban
úgy látták, hogy Nagy-Britannia túljutott fejlődése tetőpontján, azt az erőviszonyok
meglehetősen objektív értékelésének tekinthetjük, melyet a későbbi fejlemények
igazoltak. A brit visszavonulás első következménye az 1914-es coroneli csata
volt, a második a Pegazus nevű hadihajó elvesztése, a harmadik pedig az Emden
cirkáló útja, amely a madrasi és pinangi rajtaütéssel tetőzött. Az utóbbi esemény
egyenes következménye volt az indiai csapatok 1915-ös szingapúri felkelése.
Amikor ezt némi nehézségek árán elfojtották, a biztonsági erők soraiban volt
190 japán polgárőr, akiket a szingapúri japán konzul mozgósított, és a helyszínre
érkező második csatahajó, az Otawa nevű japán cirkáló partra szálló legénysége.
Az első világháborúban volt egy időszak, amikor a maláji vizeken nagyobb erőkkel
képviseltette magát a japán haditengerészet, mint a brit; sőt, egy időben saját
jelzőállomásuk volt a parton. Mindez már előre vetítette későbbi jelenlétüket
a térségben, már nem szövetségesekként.
Amint a régi brit gyarmatosítók eltűntek a színről - Rhodes 1902-ben meghalt,
Joseph Chamberlain 1903-ban benyújtotta lemondását, Alfred Milner 1905-ben elhagyta
Dél-Afrikát, Lord Cromer 1907-ben Egyiptomot - olyan emberek léptek a helyükbe,
akiknek már nem jelentett olyan sokat a birodalom. Ezzel egyidőben Ázsia módszeresen
hozzálátott, hogy megszabaduljon a nyugati értékektől. De tudnunk kell, hogy
soha nem szabadult meg tőlük egészen. Az ázsiai vezetők belátták, hogy a nyugati
technológia nélkül nem tudják kiszorítani a nyugati eszméket. Sőt, talán be
is kell fogadniuk néhány eszmét, mielőtt a többit elutasítanák. Szun Jat-szen
európai szabású trópusi öltönyben és sisakban szónokolt a forradalomról. "Köztársasága"
lényegében nyugati intézmény volt. Ezenfölül tudta, hogy a háborúban az európai
egyenruha a siker kulcsa. Akik elvből elutasítanak mindent, ami angol, azok
sem mondanának le a Sam Browne övről és a vállszíjról, amely a rang és tekintély
jelképe mindenütt.
A nyugat elutasításában is, a nélkülözhetetlen nyugati elemek átvételében is
a japánok jártak elöl. Győzelmük évében, 1905-ben már pontosan tudták, meddig
akarnak elmenni. És a határt az egyén nyugati értelemben vett individualista
szemléleténél vonták meg. Nem tudták és ma sem tudják az elszigetelt személyiséget
olyan fontosnak tekinteni, mint a keresztény dogma és a nyugati politikai elmélet.
"A japán
Mr. Szumi Miakava, aki a közelmúltban, 1908-ban látogatott el Angliába, egyszerű
magyarázattal szolgált a helyzetre, amikor így írt: "Ez az életforma a
keleti és nyugati civilizáció különbségének legalapvetőbb, és azt hiszem, mind
között a legnyomósabb oka. A külön otthon angol szokásának előnye, hogy megkönnyíti
az életet, az ember saját ízlése és kedve szerint járhat el, és a világnak abba
a részébe viheti az otthonát, ahová akarja, ami megkönnyíti a gyarmatosítást.
Ezenfölül munkára serkenti az embereket, hogy legyen pénzük otthonuk szépítésére.
Megpróbálkoztam az angol életformával, de néhány év után egyre többször jutott
eszembe: Én nem akarok így élni. A külön otthonban túl sok az individualizmus,
túl sok az önzés. Attól félek, kivész az emberekből a tisztelet idős szüleik
iránt, és a családtagokból a segítőkészség egymás iránt." Mr. Myakawa mintha
megfeledkezne arról, hogy ha a japánok nem hajlandók "külön otthonokat"
kialakítani, aligha remélhetik, hogy képesek lesznek valóra váltani dédelgetett
birodalmi álmaikat. A nők egyenjogúsításának célja, hogy gyökerestől irtsa ki
a rendszert, mely már nem mozdítja elő, csak hátráltatja az igazi haladást.
Az egyenjogúsításhoz alapjaiban kell megrendíteni a leányi engedelmességet és
a lojalitást. Biztosítani kell az egyéniség jogait…(151)
Az érdekes elemzés szerzője felhívja a figyelmet, hogy a kereszténység az élet értékére tanít, a buddhizmus pedig az értéktelenségére. Véleménye szerint nem arról van szó, hogy a Kelet és Nyugat nem érti meg egymást, hanem arról, hogy éles véleménykülönbség van köztük, amely elsősorban a nők helyzetét befolyásolja. A japánokat másoknál alacsonyabb rendű népnek fogják tekinteni mindaddig, állapítja meg, amíg megengedik a gyerekházasságokat, ágyasokat tartanak, úgy bánnak asszonyaikkal, mint a rabszolgákkal, s végül amíg néhányan hajlandók eladni a lányaikat, hogy prostituáltak legyenek belőlük. Viszont nyomasztóan világos előtte, hogy a japánokat többé nem lehet figyelmen kívül hagyni.
"Ázsia már nem szendereg. A Pekingtől Teheránig nyúló hatalmas területen a valódi ébredés közeledtének jelei mutatkoznak. És az ébredés tartós lesz. Azt jelenti, hogy a Kelet új kor küszöbén áll, amely talán a világtérkép átformálásának tanúja lesz. Más szóval a tompult álom évszázadai után a Kelet lassan életre támad. És Ázsia menetelésében álmának megvalósítása, a nyugati népekkel való egyenrangúságának elismertetése felé, az élen Japán halad. Civilizációja talán felületes, de harcra kész. A Nyugat veszélyben van, mert közönyös állapotában készületlenül találja majd az idő, mikor össze kell mérnie erejét a keleti népekkel… ha a Nyugat nem ébred tudatára a közeli veszélynek, semmivé lesz a fehér ember uralma a sárga faj fölött… Súlyos kereskedelmi viszály veszi kezdetét. Országok, melyek ma az idegen uralom alatt bőségben élnek, önkormányzatot s végül önrendelkezési jogot követelnek majd. És ha a Hatalmaknak nem lesz erejük szembeszállni e mozgalmakkal, elveszítik gyarmataikat egytől egyig… A Kelet vezérlő csillaga Japán. Talán nem mélyreható a tudás, melyet átad a többieknek, hisz maga is sötétben tapogatózik, melyet az igazi civilizáció fényének mindössze néhány sugara világít meg. De arra elég lesz e tudás, hogy törekvéseket sugalljon és becsvágyat ébresszen. Legalább ahhoz alkalmas lesz, hogy a hosszan tartó álomból újult erővel ébredő népeket eltöltse heves vággyal a küzdelemre és győzelemre az emberi tevékenység minden területén. A többit elvégzi az idő és a tapasztalat."(152)
Profetikus szavak ezek, melyeknek általános érvénye nyilvánvaló. A szerző csak abban téved, hogy mindössze egyetlen civilizáció létezik, s a többi kínálkozó lehetőség csak felületes lehet. Téves az a feltételezése is, hogy a japánok mindössze egyenrangúak akarnak lenni a nyugattal. Valójában 1915-től a japánok - akik megmentették Szingapúrt a zendülő szipojoktól - már sokkal többet kívántak.
"Csak az a célunk, hogy a japán császárt az egész világ uralkodójává és kormányzójává tegyük, mert ő a világ egyetlen uralkodója, aki hű marad az isteni világban lakozó távoli ősöktől ránk hagyott spirituális küldetéshez."(153)
Még ez a szerény
óhaj is túlmegy egy kevéssel az egyenjogúság igényénél. Amikor pedig Lawton
azt állítja, hogy a japánok mindaddig alacsonyabb rendűnek minősülnek, amíg
rosszul bánnak asszonyaikkal, elfelejti, hogy a japánok talán máris alacsonyabb
rendűnek tartják az angolokat épp ellenkező okból, nevezetesen amiért nem tudják
megrendszabályozni asszonyaikat. Azt aligha láthatta előre, mit gondolnak majd
a japánok az amerikaiakról ezzel kapcsolatban. És ami a japán civilizáció sekélyességét
illeti, nem sok kínosabb élmény van, mint végignézni egy amerikai filmet Japánról.
Szinte elviselhetetlenül gyötrelmes látni a különbséget a japánok és amerikaiak
viselkedése közt: tanítani lehetne rajta a kifinomult és civilizált meg a kibírhatatlanul
otromba viselkedés különbségét.
Ha már ennyit elmondtunk a fordulópontról, nem szabad eltúloznunk az események
alakulásának gyorsaságát. Azzal, hogy a Nyugat fölénye körülbelül 1905 óta csökken,
nem mondtuk, hogy a Kelet ma már azonos szinten van vele. Még nem egyenrangúak,
és semmi jele, hogy a közeljövőben azok lennének. A nyugati fölény fáklyáját
átvette Angliától az Egyesült Államok, ahogy annak idején Makedóniától Róma.
Talán már nem lobog olyan tiszta lánggal, mint rég. Legnagyobb művészi teljesítményeink
kétségtelenül mögöttünk vannak. De alighanem csalódni fognak az ázsiai vezetők,
akik ebből arra következtetnek, hogy a Nyugatnak már befellegzett. A Kelet gyorsan
fejlődik, de a Nyugat sem áll egyhelyben. A technológiai szakadék megmaradt,
és valószínűleg még évekig nem tűnik el. Csak a Nyugat megfellebbezhetetlen
tekintélye veszett oda, a mélységes tisztelet a fehér ember iránt. Anglia 1941-ben
veszítette el örökre, Szingapúr elestekor, mikor az 120 000 főnyi nemzetközösségi
hadsereg 60 000 japán támadásától összeomlott. Azután jött az 1947-es felbomlás,
Törökország és Görögország feladása, a csapatok kivonása Kairóból és a függetlenség
gyors megadása Pakisztánnak, Indiának, Ceylonnak és Burmának. Az amerikaiak
később veszítették el, Koreában, ahol csapataikat megállították a kínaiak. Bár
az amerikaiak ma is igen erősek, nem hajlandók teljes egészében elfogadni a
rájuk háruló vezető szerepet. Húzódoznak a felelősségtől, mely Nagy-Britannia
kezéből kicsúszott. "A történelem nem hagy kétséget afelől - írja Amaury
de Riencourt -, hogy amint az uralkodó Nyugat elbizonytalanodik, a Kelet lassan
új önbizalommal telik meg".
"A második világháború fölgyorsította korunk legfontosabb eseményét: a
Kelet fokozatos elpártolását, eltökélt szembefordulását az európai értékekkel
és gazdasági fölénnyel… Ez a fejlődés mértékét és jelentőségét illetően minden
szempontból hasonlít a párthusok hatalmának megerősödéséhez Keleten kétezer
évvel ezelőtt, a görög kultúra elutasításához abban az időben, amikor Rómának
kellett átvennie a klasszikus világ vezetését."(154)
Hátra van még, hogy elemezzük ennek az újonnan támadt nyugat-ellenességnek az indítékait és jellegét. Miféle nyugati értékeket utasít vissza a Kelet? Milyen filozófiát vall? Milyen vallás nevében indít támadást? Ezekre a kérdésekre kell választ keresnünk. És közben fölmerül még egy: "Mikor éri utol a Kelet a Nyugatot? Mikor kezdődik várható uralma?" Ám ezek a tények csak utólag válnak világossá, minden előzetes találgatás képtelenség. Tekintsük a Kr. u. 2000-et nyugati korunk végének? Henry Adams megkockáztat egy feltevést erről Henry Osbornnak írott levelében, jóval Spengler előtt:
"A fejlődés 1600 óta tapasztalható üteménél nem is kell egy évszázad vagy fél évszázad, hogy a gondolkodás a feje tetejére álljon. Ebben az esetben eltűnik a törvény mint elmélet vagy a priori elv, és átadja helyét a nyers erőnek. Az erkölcsből rendfenntartás lesz. A robbanóanyagok pusztító ereje kozmikussá nő. Az integráció áldozatul esik a széthullásnak."
Ennek a jóslatnak a dátuma különös módon 1905. Az összeomlás idejét 2000 előttre teszi, de talán számolnunk kell azzal, hogy felgyorsultak az események, így 1984 közelebb állhat az igazsághoz. És ne felejtsük el: George Orwell 1905-ben született.
Americans and Chinese (Amerikaiak és kínaiak) című értékes könyvében, Francis
L. K. Hsu az alábbi következtetésre jut:
"Az emberiség sorsa jelenleg a nyugati világ kezében van. Látszólagos ellentmondás, mégis igaz, hogy a tiltakozás a nyugati elnyomás ellen jelentős szerepet játszott a nyugati kultúra világhódításának kiteljesítésében. Ha a világ többi része fenn akart maradni, kénytelen volt utánozni a Nyugatot. Átvették és felhasználták a nyugati módszereket, meggyőződéseket és célokat, hogy megküzdjenek a nyugati uralommal."(155)
Ez tökéletesen
igaz, és nincs benne semmi rendkívüli. Európa a kereszténység, vagyis egy keleti
vallás segítségével állt ellen az iszlám nevében indított keleti hódításnak.
Korábban a keleti népek önvédelemből nyugati eszmékhez folyamodtak. Ez az önfenntartás
első, szükségszerű gesztusa. De aztán el kell dönteni, meddig mehet el a folyamat.
Határt kell szabni neki. Bizonyos módszereket és eszméket védelmi rendszabályként
át venni, másokat viszont a kulturális önazonosság védelmében elutasítani. Az
újjászülető Ázsia első feladata az volt, hogy megvonja a határt.
Hogyan nézett szembe a problémával Mahatma Ghandi, az indiai újjászületés vezére?
Maurice Zinkin elég pontosan meghatározza:
"Mahatma Ghandi Önéletrajzában leírja, hogy egyetemi hallgató korában megpróbált tökéletes angol úriemberré válni: még cilindert és szalonkabátot is öltött. De az angol úriemberekre nemcsak az jellemző, hogy mindig udvariasak és előzékenyek; hanem az is, hogy whiskyt isznak és marhahúst esznek, márpedig ezen a téren a Mahatma nem utánozhatta őket. Ezért kialakította a szintézist. Elutasította a gazdagság és erőszak tiszteletét, mely ott rejlik sok mindenben, ami nyugati civilizációnkban rossz, de elfogadta a demokráciát, az elszánt igyekezetet a szegények nyomorúságának enyhítésére, az egyéni lelkiismeret tiszteletben tartását és a készséget, hogy lehetőséget adjanak minden csoportnak, hisz ez alkotja a nagyrészét annak, ami jó benne. Amit elfogadott, azt összekapcsolta saját hagyományának bizonyos elemeivel - az erkölcsi erő és a világi vágyaktól való elfordulás tiszteletével, az erőszakmentességgel, a felismeréssel, hogy Indiában a szegény legfőképpen falusit jelent. Ezeknek az eszméknek az együtteséből hozta létre a Kongresszusi Mozgalmat."(156)
Ez pontos beszámoló
arról, hogyan látta Gandhi az eseményeket, és a szerző elismerően nyugtázza,
hogy Anglia sikeresen népszerűsítette, India pedig sikeresen fogadta be a nyugati
liberalizmus eszméit. Csakhogy a gyakorlat eltért az elmélettől. Britannia első
ajándéka Indiának és Pakisztánnak a nyugati műveltségű elit volt, amelyből vezetői
- Gandhi, Nehru, Dzsinna és Ajub kán - kikerültek. Második ajándéka az indiai
fegyveres erő, melyre Aldershot és Camberley ellenállhatatlan légköre nyomta
rá a bélyegét. Az indiai és pakisztáni hadsereg eddig feltűnően politikamentes
maradt. Vagyis az angol katonák befolyása jelentősebbnek bizonyult, mint az
angol politikusoké.
A britek harmadik ajándéka az angol nyelv volt: a közös nyelv, melyen a kongresszusi
tagok szót válthattak az angoloktól elszenvedett sérelmeikről. De nemcsak gyakorlati
szempontból volt hasznos, létrehozta saját indiai irodalmát is, amely eljuttathatja
az indiai eszméket a világ többi részébe. Az olyan írók szerint, mint K. D.
Sethna, és Ghos Aurobindo követői általában, a nyelvnek a maga jogán is megvannak
az érdemei. Az angol nyelv nagy hatással volt és még nagyobb hatással lesz az
indiaiak gondolkodására. "Az indiai lángelme az angol nyelv segítségével
a világ minden tájára elviszi az üzenetet - írja Sethna -, mely a páratlan történelmének
ragyogó forrását, támaszát és célját jelentő rejtelmes végtelenből született."(157)
Akárhogy is, az angol nyelv fontos tényező volt India fejlődésében.
De talán mindezeknél jelentősebb volt a nyugati orvostudomány hatása. Az orvosok
meg az egészségügyi technika mérnökei leszorították a halálozási arányt, így
India lakossága nagyobb lett, mint amennyit a hagyományos gazdaság el tudott
látni.
A hadseregek felfegyverzéséhez szükséges tudományos iparosításnak teret kell
adni a mezőgazdaságban és a textiliparban is. Mahatma Gandhi álmait - többek
között az elégedett parasztságról, az önellátó gazdaságokról és a házi pamutfonásról
- elsodorják az események. Amit javasolt, arra lehetőség sincs. Az iparosítással
pedig a változások egész sora jár - a társadalom szerkezetében, az öltözködésben
és az étrendben. A haladás jelképe a karóra, a kerékpár meg a töltő- vagy golyóstoll;
az idő az élet új tényezője lesz, a részleges írástudás természetes, a (falu
határán túl terjedő) mozgékonyság a fiatalok függetlenségének új forrása. Gyökeresen
megváltozik a nők helyzete. Nekik a gyár végső soron azt jelenti, hogy a szárit
felcserélik az overallal meg farmernadrággal, és nincsenek többé végeláthatatlan
előkészületeket igénylő indiai étkezések. Meg azt is jelenti, hogy a szülői
tekintély már nem a régi, és a rokonok szétszóródnak, mindenki máshová kerül.
A gyár magával hozza a saját veszélyeit, de véget vet néhány szokásnak, amely
igen távol állt a nyugatiaktól. A mohamedán nők helyzete a misszionárius prédikációitól
nem sokat változott. De az üzem és a fizetési csekk mindennapi gyakorlatától
igen. A munkásnőnek le kell vennie a fátylat. A gépírónőnek is. A betegnek a
műtőasztalon esetleg mindent. Több feleségre meg ágyasra pedig nem lehet szert
tenni; és ha lehetne, akkor sem volna kifizetődő. Ez nem jelenti az iszlám végét,
hiszen tanítói a megváltozott körülményekhez igazítják a vallást. A monogámia
elterjed a mohamedánok közt, és a teológusok azt kérdezik egymástól, vajon nem
ez volt-e a Próféta eredeti szándéka. Átértelmezik az írásnak azokat a részeit,
amelyek előírják a fátylat. Kis leleménynyel kimutatható, hogy másképp kell
felfogni őket, és hogy az elzártságra vonatkozó szabályokat nem szükséges minden
körülmények közt érvényesíteni. Ha az iszlám dogmát hozzá lehet igazítani a
világhoz, amelyben az embereknek élniük kell, a változás az egész társadalmi
szerkezetre kihat. Nehéz rákényszeríteni az elzárkózást olyan nőre, aki már
megszerezte az egyetemi diplomát. Épp ilyen kevéssé érvényesíthető a "maradjatok
meg házatok falai közt" parancsa a tanítónő vagy ápolónő esetében. Talán
a romantikus szerelem nyugati fogalma is hatással van a Keletre, de a gyár kétségtelenül
sokkal gyorsabb és eredményesebb befolyást gyakorol rá. Sok intézményt tökéletesen
elpusztít.(158)
Nem volt gyökeresen más a helyzet Kínában sem. A nőket ott is megkülönböztették
és bizonyos tekintetben katasztrofális bánásmódban részesítették. A magasabb
társadalmi körökben a háremek szokásos titkolózó és áskálódó légköre várt rájuk.
És ha befolyásra tettek szert, az rendszerint igen káros következményekkel járt.
"Konfuciusz nem vett tudomást a nőkről, ahogy a mennyországról sem. Úgy látta, mindkettő meghaladja az értelmét, hát bölcsen távol tartotta magát tőlük. Férfi eszével óvatosan és csak elvétve közelített a témákhoz, melyekről nem sokat tudott. "A leányokkal és szolgálókkal bánni a legnehezebb - mondta Konfuciusz. - A szivélyes bánásmód tiszteletlenséget, a tartózkodó pedig neheztelést vált ki belőlük.""(159)
Értjük, mire
gondol. Mindenesetre a kínaiak nem nagyon tudták, hogyan bánjanak a nőkkel.
Csakhogy ez a hagyományos szemlélet, akár jogos volt, akár oktalan, az iparosodott
társadalomban tarthatatlannak bizonyult. Az indiaiakhoz hasonló okok - az orvostudomány,
a közegészségügy, a haditechnika és az ipar - az ottaniakhoz hasonló következményekkel
jártak Kínában is. A keletiek nagy része kénytelen volt bizonyos mértékig követni
a nyugati példát - különösen a nőkkel szemben tanusított magatartásukat illetően.
Bizonyos nyugatosodásra feltétlenül szükség volt, de egyes országokban meghaladta
az ésszerű mértéket; főképp azokban, amelyek soha nem kerültek európai fennhatóság
alá. Kemál Atatürk és perzsa meg afgán utánzói olyan intézkedéseket hoztak a
nyugati szokások bevezetésére, amilyenekhez egyetlen gyarmatosító kormánynak
sem lett volna bátorsága. Csak egy "elnyugatosodott keleti" erőszakolhatta
rá népére a keménykalapot meg a dzsesszzenekart. De már végefelé jár a nyugatosítás,
hazai és idegen egyaránt. "A Nyugat hangjai lassan elhalnak", állapítja
meg L. Cranmer-Byng, és a B.B.C. kritikus bágyadt, vontatott hangját "elnyeli
a zűrzavaros moraj, meg a kikapcsolódást nyújtó könyvek üres locsogása".(160)
A nyugat bírálói egyre többet beszélnek a nyugati forgalmi dugókról, szennyről,
zűrzavarról és rombolásról. És ami még fontosabb, a nyugati tanok elveszítették
tekintélyüket, a nyugati gondolkodók önbizalmukat. Az eszméknek nincs akkora
jelentőségük, amekkorát a filozófusok tulajdonítanak nekik, de tünetei (ha nem
is okozói) a közhangulatnak. Márpedig akkor a nyugati gondolkodás elbizonytalanodása
fontos jel. A nyugati építészet és művészet válsága még fontosabb. A Nyugat
már nem hisz önmagában.
Amikor átvettek a Nyugattól mindent, amire szükségük volt, és érzékelték, mennyire
összezavarodtak a nyugati kulturális csoportok, a keletiek leálltak. Elutasították
vagy most fogják elutasítani az individualizmushoz, kereszténységhez és demokráciához
fűződő nyugati értékeket. A nyugati ideológiának ezek a központi eszméi keleten
elfogadhatatlanok. Nézzük először az individualizmust, mindennek az alapját.
Keleten az a szokás, hogy a fiúk nősülés után is a szülői házban élnek: nem
elhagyják, hanem kibővítik. Így mindenki népes család tagja marad, soha nem
válnak egyénné a szó nyugati értelemében. A keleti böcsesség abban áll, hogy
megsokszorozzák és egymásba fonják kapcsolataikat, osztoznak egymás életében,
és annyira kitágítják a személyiséget, hogy mindent magába foglaljon. Nem ismernek
nagyobb teljesítményt, mint ha elmondhatják magukról: "Nincs semmi, ami
én vagyok, és semmi, ami ne én lennék." Ennek a felfogásnak a végletes
formája a buddhizmus, amely az egyéniség megtagadásával jár. Jó előkészület
a csoportos életre a gyerekkor, amelyben mindig a gyerek az utolsó. Meg kell
tanulnia, hogy sok felnőttnek tartozik engedelmességgel, nemcsak a szüleinek,
és mindegyik fontosabb nála. Ha a gyerek olyan csoportban él, melyben sokféle
gondolat megfogalmazódik, nehezen tesz a magáévá egyetlen személyes és kizárólagos
nézőpontot. A csoport eszmény inkább a harmóniának és a kompromisszumnak kedvez,
és minden kiélezett véleménykülönbséget udvariatlanságnak minősít. Bár a társadalom
szerkezetében történtek változások, az individualizmus a keletiek szemében ma
is antiszociális jellemvonásnak számít. Ráadásul a legműveltebb keletiek számos
nyugati kudarc és neurózis forrásának tartják. Mélységesen ellenzik.
És mi a helyzet a kereszténységgel? Indiában jutott legközelebb a sikerhez 1857
előtt. Abban az időben az ott élő európaiak közt sok volt az igazi keresztény,
aki olyan vallást kínálhatott, amelyben őszintén hitt. De a század második felében
újra megerősödött a hinduizmus, és hívei mérsékelt és türelmes érdeklődést árultak
el a kultusz iránt, melytől már nem féltek. A még toleránsabb kínaiak szívesen
odatették Buddha meg Konfuciusz képmásai mellé Jézus Krisztusét és Mohamedét
is, hisz semmi kivetnivalót nem találtak amúgyis zsúfolt panteonjuk további
bővítésében. "Az ázsiai szellemtől merőben idegen az egyedül üdvözítő igazság
és kinyilatkoztatás dogmája"(161) - állapítja meg K.
M. Pannikkar. Indiára vagy Kínára vonatkozóan ez nagyjából helytálló. Keleten
csak Japánban volt némi sikere a kereszténységnek. De Krisztus vallása az ő
szemükben is, akárcsak az indiaiékéban meg a kínaiakéban, végzetesen összefonódott
a nyugati uralommal. Ezért történt, hogy Kínában az 1900-as bokszerlázadás idején
a keresztény misszionáriusokat tekintették a legfőbb ellenségnek; és hogy 1922-ben
keresztény-ellenes társaságot alakítottak. Individualisztikus vallás lévén amúgy
is csekély lett volna vonzereje, de, hogy türelmetlenségét a politikával is
összefüggésbe hozták, végképp elfogadhatatlanná tette a keletiek szemében.
A demokrácia is kihaló világnézet, ám ezt kevesebben ismerik fel. Sok amerikai
biztos abban, hogy elnyerhetik az ázsiaiak rokonszenvét, ha saját eszméikhez
hűek maradnak. Az Ohio állambeli Clevelandban megrendezett "Ázsia éve"
előadásai később The East and West Must Meet (Keletnek és Nyugatnak találkoznia
kell)(162) címmel könyvben is megjelentek. Az egyik tanulmány,
III. John D. Rockefeller munkája ezt az amerikai önbizalmat tükrözi, amely persze
a tények tökéletes meg nem értésén alapul.
"Ázsia
ma azt várja tőlünk, hogy megszilárdítsuk nagy tiszteletben álló humanitárius
és demokratikus örökségünket, nem pusztán szavakkal, hanem tettekkel is. Történelmünk,
melynek során a világ minden népe közül elsőnek szabadultunk meg a gyarmatosítástól,
tettre sarkallja Ázsiát. De érthető módon zavart, csalódást és kiábrándulást
vált ki belőlünk, ha cselekedeteink látszólag meghazudtolják múltunkat.
Amikor tetteink összhangban állnak történelmünkkel, Ázsia szívét a rokon érzelmek
melege járja át. Amikor függetlenséget adtunk a Fülöp-szigeteknek, azt tettük,
amit az ázsiaiak elvárnak nemzetünktől. Megtapsoltak bennünket, amikor tétovázás
nélkül Dél-Korea függetlenségének védelmére vezettük az Egyesült Nemzeteket.
Amikor a tavalyi szuezi vita során szembeszálltunk hagyományos szövetségeseinkkel,
kiállásunkat úgy értelmezték, mint annak kinyilvánítását, hogy a gyarmatosítás
ellenségei vagyunk. Ezek a tettek fölemelően hatottak Ázsia reményeire és szellemére.
Máskor azonban Ázsia zavartan és értetlenül áll az események előtt. Népei nem
értik, hogy a jelek szerint védelmeztük az indokínai gyarmati uralmat, és csalódottan
látják, hogy semmi együttérzést nem mutatunk az algériaiak függetlenségi harcával.
Mélyen kiábrándítják őket a faji megkülönböztetésről árulkodó törvények határainkon
belül. Nem értik, hogyan mondhattuk ki 180 évvel ezelőtt Philadelphiában, hogy
minden embert egyenlő, ha az idén Little Rockban fegyveres kíséretet kellett
az iskolába tartó gyerekek mellé adnunk. Látnunk kell, hogy az ázsiaiak a faji
megkülönböztetést a gyarmatosítással azonosítják. A legtöbb ázsiai szemében
a gyarmatosítás nem más, mint a színesek kizsákmányolása a fehérek által."(163)
A fenti idézet
nagyrésze olyan naív, hogy egy iskolásfiút sem tévesztene meg, de a tárgyi tévedésektől
eltekintve központi mondanivalója is merőben téves. Ázsia népei nem lelkes demokraták,
és nem panaszolják fel, hogy az amerikai demokrácia csak színlelés. Lehet, hogy
színlelésnek tartják, de az a helyzet, hogy akkor sem tetszene nekik jobban,
ha meg volnának győződve a hitelességéről. S. K. Maitra felháborodottan állapítja
meg a nyugati utópiákról: "Sértés az emberiségre nézve, hogy a nyugati
humanisták szerint az ember valaha is beéri az ideális társadalomnak azzal a
képével, amelyet fölrajzolnak. Isten óvja az emberiséget attól, hogy olyan mélyre
süllyedjen, hogy elfogadja ezt végső céljaként!"(164)
Az ázsiai demokráciához fűződő tévedés abból ered, hogy az ázsiai vezetők nem
szeretik, ha alacsonyabbrendűként kezelik őket, ezért sokat szónokolnak arról,
hogy minden ember egyenlő. De ebből még nem következik, hogy ők mindenkit magukkal
egyenrangúnak tekintenek, és valójában nem is tekintenek annak. Amikor valahol
megszabadulnak a gyarmatosítók gyámkodásától, meg pártfogásától és megindul
a lázas terjeszkedés, az elmaradottabb népek - például Amerikában az indiánok
- rendszerint nagyon rosszul járnak. Ilyenkor nem az egyenlőségnek van becsülete,
hanem a vezetésnek és vállalkozásnak. A demokráciát a tömegek a nyugati visszavonulás
utolsó szakaszával hozzák összefüggésbe. A görögök többi ajándékához hasonlóan
ezt is mélységes gyanakvással fogadják, trójai falónak tekintik, amely a bomlasztás
eszközeit rejti. Hogyan maradhatna fenn a demokrácia például Japánban, ahol
az amerikai megszállás idején alakult ki? Ám a szerencsétlen gondolattársításoktól
eltekintve sem maradhat fenn a demokrácia, ha korábban meg nem erősödött valami
más kormányzati forma alatt. Pontosan kijelölt határok kellenek hozzá és ismert
számú népesség. Kivihetetlen a szavazatszámlálás, ha senki sem tudja, milyen
szavazatokat kell megszámlálni. A Kashmírral, Indokínával, Szumátrával, Bruneijel,
Nyugat-Indiával és Tajvannal kapcsolatban felmerülő problémákra nincs demokratikus
megoldás. Az is kérdéses, vajon igényt tartanának-e a demokráciára azon a néhány
vidéken, ahol technikailag megoldható a bevezetése. Az indiai metafizikusok
válaszra sem méltó, gyermeteg sületlenségnek minősítenének minden szónoklatot
az ember elidegeníthetetlen jogairól. A modern India megalapítója, Gandhi sem
volt lelkes híve a nyugati szavazóurnának. Ha szembeszálltak vele vagy leszavazták,
orvoslásért halálig tartó éhségsztrájkba kezdett. Kevésbé demokratikus és hatásosabb
módszert keresve sem találhatott volna. Az eljárás jól érzékelteti az egyik
alapvető különbséget a meglévő társadalmi formák közt. Nyugaton a szenteknek
nincs ilyen befolyásuk.
Vajon ha a nyugati eszméket elutasítja, a Kelet visszatérhet saját eredeti hagyományaihoz?
Már láttuk, hogy ez lehetetlen, a technikai fejlődést nem lehet visszafordítani.
Ez főképp az építészetben és a képzőművészetben érezhető. Az iszlám építészet
roppant teljesítményei az ősidőkben születtek. Az általános felfogás szerint
Akbar (1542-1605) építette Agra közelében Fatéhpur Szikrit, a remekművet, melyről
Edmond Taylor így ír:
"Az emberi környezet minden tökélye testet ölt a kőben, a szem ünnepe ez a hely, és nemcsak a szemé, hisz vannak itt szélnek fordított csipkézett toronyszobák, csöndes kerengők és harsányan visszhangzó falak; szökőkutas udvarok gyönyörködtetnek a víz csobogásával és morajával, meg a fények és árnyak játékával a táncoló vizen; márvány napozóteraszok kínálják a visszaverődő fény, boltozatos termek a hűs lég élvezetét; még a kevésbé elvont fogalmakat is pontosan kifejezi ez az építészet, a békét nyugalom, a méltóságot egyensúly, a befelé fordulást a látható végtelent tökéletlenül elfedő zárt terület képében. Mint az iszlám művészet legtöbb remekénél, itt is az építmény szerkezeti eleme a tér, az árnyék, a fény, a szél hőmérséklete és a víz egyaránt, hiszen ez a művészet valójában tájkertészet kőből…"(165)
Csakhogy ilyen mestermű 1700 óta nem épült. Osbert Sitwell azt mondja a mór vagy török építészetről, hogy gyakran kezdődik sokatígérően, de ritkán jut el az első emeletig "valami súlyos baklövés nélkül". Közel jár az igazsághoz; és ez a művészet már azelőtt hanyatlásnak indult, hogy a nyugati hatás végzett vele. Marco Pallis felpanaszolja, hogy két emberöltő alatt semmivé lett szinte minden művészet keleten. A kashmir-sálakat például tönkretették a vegyi úton előállított festékek meg az időt megtakarító eljárások.
"Ha már az emberek korábban tévedhetetlen színérzékét megzavarták, a művészben tudat alatt működő szörnyű logika azt sugallta, hogy változtatni kell a mintákon is, takarékoskodni az idővel meg ötlettel. A motívumok nagyobbak lettek, egyöntetűbbek vagy hivalkodóbbak. Végül ez is kihaláshoz vezetett volna. Úgy látszik, a művészi eszménnyel nem lehet tréfálni. A mesterség iránti érzék feltámasztásához vissza kell menni az úton egészen addig, ahol szétváltak a hagyományos és hagyományellenes eljárások…"(166)
De ki hallott már olyasmiről, hogy ezt az utat visszafelé képes volt megtenni valaki? Hogyan lehetne feltámasztani a művészetet, ha már senki sem hisz a metafizikai eszmékben, melyek alapjául szolgáltak? Erről a kérdésről szólva Freya Stark megjegyzi, hogy a művelt európaiak nem merik felkínálni a halott utánzatok helyett saját művészetüket, mert nem biztosak abban, hogy jó cserét ajánlanak.
"Ez a homályos érzés rejlik annak a jelenségnek a mélyén, amit az arabok és más nemzetek továbbra is úgy értelmeznek, hogy rossz szemmel nézzük a modernizálódásukat. Ha módjukban áll, még azt sem engedik, hogy képet kapjunk régi világukról; eszükbe sem jut, hogy saját hagyományuk magában rejti mindazt, amit az idegenektől lemásolt dolgokban csak az alkalmazás és átalakítás hosszú folyamatával lehet kialakítani. Már nem vagyunk biztosak abban, hogy amit kínálunk, megéri ezt az áldozatot…"(167)
Ez a Keleten
tapasztalható folyamat, hogy az olcsó termékek kiszorítják a rangos kézműves
munkát, a gondolkodás visszafordíthatatlan átalakulásának jelképe. A régi kézművességet
akkor sem lehetne feltámasztani, ha nem volna helyette olcsó tömegtermelés.
Többé nem lehet visszafogni a szó primitív, anyagias és nyugati értelmében vett
haladást.
Az ázsiak nem térhetnek vissza hagyományos életmódjukhoz, és ha tudnának, akkor
sem akarnának. Mert világosan látják, hogy eljött gazdasági, politikai, intellektuális
és kulturális terjeszkedésük ideje. Ez a tudat véget vet az ázsiai egység utolsó
nyomainak is. Mert a külső veszély megteremtheti az egységet, a külső lehetőségek
viszont csak széthúzást eredményeznek. Ázsia büszkesége Japán kezdeti eredményei
láttán átadja helyét a versengésnek. Melyik nép kerül az élre, amikor a nyugati
erőket visszavonják? Ha erre a kérdésre válaszolni akarunk, először is számolnunk
kell a kínaiak küldetéstudatával. Mindig arra törekedtek, hogy civilizálják
a barbárokat, hogy saját belső békéjük adományát kiterjesszék minden népre,
amely hajlandó egyetemes államukhoz csatlakozni. Mivel a Középső Királyság lakói
voltak (az emberlakta világ szívében), mindenekfölött a békét kínálhatták. Az
európai nemzeti háborúk megfelelői Kínában Kr. e. a 2. században véget értek,
azóta csak belső konfliktusok voltak. Előfordult, hogy a versengő csoportok
meg akarták szerezni az ellenőrzést a központi kormány fölött, de kevesen tagadták
sokáig, hogy szükség van központi kormányzatra. A kínai ideológiának ezt a sajátosságát
tükrözi még a pekingi Tiltott Város egyes részeinek neve is: Mennyei Béke Kapuja,
Legfelsőbb Harmónia Kapuja, Értékes Harmónia Csarnoka, Földi Nyugalom Palotája
és Fenséges Béke Csarnoka. Kétségtelenül sokat mondó név mind.
Vagyis a terjeszkedés összhangban áll a kínai hagyománnyal. De ellentmond a
hagyományos kínai életformának. Hiszen az iparosodott közösségben nem maradhat
fenn a család mint társadalmi egység. Ha Kína felszereli magát mindazzal, ami
világ-hatalmi helyzetének megerősítéséhez szükséges, az a falu és a nemzetség
végét jelenti. Ha sikeres kivándorlókat akar a világba küldeni, akár katonákat,
akár gyarmatosítókat, ehhez is lazítani kell a rokoni kötelékeken és a helyi
meg kereskedelmi egyesületekhez való hűségen. Ha Kínában fel akarják éleszteni
és új energiával feltölteni a régi küldetéstudatot, ahhoz új keleti vallás kell.
Csak egy vallás veheti át az iszlám helyét a modern Ázsiában, csak ez állhat
a terjeszkedés mozgalmának élére. Bizonyos követelményeknek nyilvánvalóan eleget
kell tennie. Olyan szervezettel pótolnia a családot, amely ugyanolyan együvé
tartozást és biztonságérzetet kínál. Szellemiségében keletinek lennie, de összeférhetőnek
a nyugati eszmékkel, melyek a nyugat elleni védekezéshez nélkülözhetetlennek
bizonyultak. Eleget tennie a kínai hagyománynak, hogy a hatalom a szellemi elit
kezében van, és a kínaiak felsőbbrendűségi tudatának. Lehetőség szerint megfelelnie
az indiai önfeladásnak és a jó és rossz küzdelméről kialakított arab elképzelésnek.
Vagyis nem lehet más, mint a kommunizmus. Ezt a vallást mintha arra találták
volna ki, hogy az újjászülető Keletet eltöltse harci kedvvel. Az új iszlám jelszava
a módosított felszólítás imára: "Nincs más Isten csak a közgazdasági determinizmus,
és Marx az ő prófétája."(168)
A jelentős világvallások két csoportba sorolhatók. Az egyszeri kinyilatkoztatásra
hivatkozó négy teista vallás a sintoizmus, judaizmus, kereszténység és iszlám.
A négy filozofikus vagy esztétikus vallás pedig a hinduizmus, buddhizmus, taoizmus
és konfucianizmus. Az első csoport ma már kibővült a marxizmussal, mely a többi
judaisztikus eredetű valláshoz hasonlóan az erőszakot hirdeti. Karl Marx zsidó
volt, bár német anyanyelvű és műveltségű. Zsidó volt fanatizmusában, meggyőződése
erejében, a személyre szóló megváltásba vetett hitében és a gyűlöletben. Vagyis
a marxizmus éppúgy a sivatag peremén élő sémita népektől ered, akárcsak a kereszténység
meg az iszlám. Marx szemében a világ Jó és Rossz, hívők és kárhozottak összecsapásának
színhelye volt. Külseje is ótestamentumi prófétának mutatta, aki a síkság városainak
lerombolását követeli. A kiválasztottak közé tartozott, az üldöztetések közepette
is szentül hitt a szabadulásban. Marx, a hontalan zsidó, a katedra nélküli professzor,
az olvasók nélküli szerző minden erejét egyetlen hatalmas feladatnak szentelte,
amelyhez roppant felkészültséggel, teljes önzetlenséggel, fanatikus odaadással
és lenyűgöző intelligenciával látott hozzá. Az eredmény A tőke.
A tőke valójában valamiféle közgazdasági tankönyvnek álcázott biblia,
hosszú, lenyűgöző és érthetetlen - a prédikátor textusokat, a szegény vigaszt
találhat benne. Szövegében keveredik a buzgó erkölcsösség meg a tudományos szaknyelv,
és több a gyűlölet az eretnek, mint az esküdt ellenség iránt. Amikor 1867-ben
napvilágot látott, kevés figyelmet váltott ki, hiszen Európa kommunistáinak
címezték, akiknek száma és súlya abban az időben rohamosan csökkent. A Kommunista
Internacionálé 1874-re már csaknem megszűnt, és Marx szinte ismeretlenül halt
meg 1882-ben. Csakhogy A tőkét lefordították oroszra és 1872-ben kiadták, s
egy példány Alexander Uljanov birtokába került. Amikor őt 1887-ben kivégezték
(mint a cár életére törő összeesküvőt), öccse, Vlagyimir Uljanov örökölte a
példányt, és az ő jóvoltából lett az orosz kommunizmus kézikönyve. Vlagyimir
Lenin néven 1903-ban megtette magát a párt vezetőjévé. Amikor az 1917-es forradalom
hatalomra segítette, ortodox dogmává emelte a marxizmust. A cári uralom három
alapelvre épült: az egyeduralomra, a nacionalizmusra és a pravoszláv vallásra.
Lenin uralma csak a hiten változtatott. Az új államvallásban a szentháromság
első személye Marx lett, a második Lenin, a harmadik pedig - az ő halála után
- a mindenkori vezető.
A marxista dogma néhány nyilvánvalóan elavult közgazdasági eszmét és egy kellően
meg nem alapozott evolúciós történelemelméletet tartalmaz, meg próféciát egy
statikus és utópisztikus jövőről. A beavatottaknak, vagyis a párttagoknak a
dialektikus materializmuson alapuló meglehetősen bonyolult elméletet kínál.
A népesség egészének isteneket, papságot, szent könyvet, hitbuzgalmi irodalmat,
liturgiát, eretnekeket, inkvizíciót, bálványokat, himnuszokat és zarándokhelyet.
Ez a fejlett formája jutott el Kínába 1921-ben, amikor Mao Ce-tung küldött volt
az első pártkongresszuson. Bár ő mindent elkövetett, hogy kínai elvek szerint
fejlessze tovább a marxizmust, mindvégig szigorúan ortodox maradt. Hallani sem
akart a kiegyezésről a nacionalista mozgalommal, amelynek vezetője 1925-ben
bekövetkezett haláláig Szun Jat-szen volt. A párttagságot Sztálinhoz hasonlóan
életformának, spirituális élménynek, hitvallásnak tekintette. De bizonyos kérdésekben
másképp jártak el a kínai marxisták, mint az oroszok: egyrészt adócsökkentést
kínáltak, másrészt tudatos szembeszállást a Nyugattal. Akkor voltak a legnépszerűbbek,
amikor eltávolították az idegen hadihajókat a sanghaji kikötőből, rendreutasították
az angol nagykövetet vagy megalázták az Egyesült Államok főkonzulját. 1949-re
leszámoltak a Kuomintanggal.
A kommunisták, az amerikaiak meglepő mérvű hallgatólagos támogatásával és beleegyezésével
átvették Kína kormányzását.
Itt most nem a kommunizmus történelmével foglalkozunk.
A mi szempontunkból csak azért fontos, mert igen vonzó keleti vallásnak bizonyult.
Lényegében egységbe fogja a nyugat-ellenes érzelmeket. Ráadásul együtt van benne,
ami más vallásokban csak külön-külön. A zsidóktól vették át a marxisták a Választott
Nép eszméjét és vetélytársaik gyászos bukásának próféciáját - a meggyőződést,
hogy a Nyugat belepusztul rákos daganataiba.
A keresztényektől a kárhozattól megmentett lelkek gondolatát és a kiválasztottak
számának növelését. A buddhizmustól a megvilágosodáshoz vezető megtérés és a
stabilitás eszméjét. Az iszlámtól a Szent Háború és a minden rokoni kapcsolatot
pótló testvériség gondolatát. A Nyugattól az evolúciós elméletet, bár nem értették,
és bizonyos mértékig a teljesítmény imádatát. A kommunizmus Indiában kerül szembe
a legnagyobb ellenállással, mert a hinduk nem fogadják el sem a materializmust,
sem a humanizmust, hisz mindig is az Istennel való egyesülés misztikus élményében
hittek. A kínaiak viszont rendkívül vonzónak találják, hiszen a családi köteléket
új, átfogóbb szövetséggel helyettesíti, amelyben az egyén nem sokat számít,
de részesül az egyetemes hit bizonyosságában. Azt hallják, hogy a párt lesz
a család, az iskola, a templom és a kaszárnya, s minden mást le kell rombolni
és újonnan felépíteni.
Nem kétséges, hogy az újjászülető Ázsia szellemi mozgalmaként a marxizmus kiszorítja
az iszlámot. Michael Edwardes állapítja meg Asia in the European Age (Ázsia
az európai korban) című munkájában: "A marxizmus azt a lelkesedést kínálja,
amely valaha az iszlám hordákat fűtötte, amikor meghirdették
a szent háborút a hitetlenek ellen."
Ahhoz sem fér kétség, hogy a Nyugat legalább ösztönösen megérezte a veszélyt.
A kora középkorban azzal válaszoltak az iszlám fenyegetésre, hogy politikai
és vallási egységre törekedtek. Most az eddig versenyben álló nemzetek óvatosan
keresik az utat az európai egyesült államok, a középkori értelemben vett birodalom
felé. Az eddig versenyben álló egyházak pedig az egyesült kereszténység, a középkori
értelemben vett pápaság felé. A zsidókat megint lemészárolták, és megtörténhet,
hogy az eretnekekre ismét az a sors vár, ami külső fenyegetettség idején mindig.
McCarthy mindenesetre megmutatta az utat, és a Ku Klux Klan felemelte a tüzes
keresztet. Ezek a pánikszerű lépések a Nyugat védekezési kényszeréről árulkodnak,
a keletiek növekvő önbizalma pedig velük ellentétes intézkedéseket alakít ki.
A félelem rávehette a keleti közösségeket valami átmeneti szövetségre. "Bennünket
nem érdekel Mr. Gandhi spirituális reformja - mondta Mr. Hu Shi. - De szíves
örömest megbeszéljük vele, hogyan vethetünk véget a fehér ember uralmának Ázsiában
és hogyan törhetjük le önhittségét." Vagyis a harag összekovácsolta őket.
De a feltáruló lehetőségek tudata véget vet az egységnek és egymás ellen fordítja
Kínát meg Indiát, a szingalézeket meg a tamilokat, a mohamedánokat meg a hindukat.
Valamelyes egységük a nyugattól való félelmen alapult. Most azon vitatkoznak,
hogyan osztozzanak meg a zsákmányon.
A most várhatókhoz hasonló korábbi támadások lendületét az egymást követő rohamok
tartották fenn: ha az egyik csoport kifáradt, átvette a helyét egy másik, mely
addig nem vett részt a küzdelemben. Tehát valójában civilizálatlan, de életerős
tartalékokat vetett be mindkét fél. A párhuzam a jelennel talán félrevezetőnek
látszik, hisz ma már sehol sincsenek elkötelezetlen barbár törzsek. Csakhogy
Afrikában még léteznek ilyenek, és a bokszmeccsek meg atlétikai versenyek tanúsága
szerint korántsem élték föl primitív energiáikat. Hannibal Afrikából szerezte
numídiai csapatait. Az arab gyalogság is Afrikából származott, a francia zuávok
szintén. Afrika több is lehet, mint az amerikai népzene forrásvidéke. Szellemi
csatatér lehet, vagy az a hely, ahol végül megköti a békét az Egyesült Államok
és Kína képviselője - és előfordulhat, hogy mindkettő olyan fekete lesz, akár
a szurok.
Az ázsiai fenyegetéssel szembekerülő nyugati hatalmak mindent megtettek, hogy
elkerüljék a konfliktust. Létrehozták az Egyesült Nemzetek szervezetét, hogy
békés úton rendezhessék a vitás ügyeket. Ez a módszer talán hozzájárulhatna
az emberiség egyesítéséhez, ha világunkat az űrből érkező titokzatos lények
fenyegetnék. A jelenlegi helyzetben viszont nem sok reménnyel kecsegtet. Mert
a kísérlet a nemzetközi béke és barátság megteremtésére lényegében a dolgok
jelenlegi állapotának fenntartását jelenti. Ez talán megfelel azoknak, akiknek
uralmát évszázadokig semmi sem fenyegette, de nem sok jót ígér azoknak, akik
csak most kapnak erőre. A pillanatnyi erőviszonyok befagyasztása 1900-ban épp
olyan előnyös lett volna Nagy-Britanniának, mint a jelenleginek a stabilizációja
volna az Egyesült Államoknak. Így rögzíteni lehetne a libikókát, hogy mindig
ugyanaz a vége legyen felül. Az ázsiaiak és afrikaiak szempontjából ennek semmi
haszna. Bevallott céljuk, hogy a hintát vízszintes helyzetben lássák, de ahogy
közelebb jutnak hozzá, kétségtelenül változik majd a cél. A versengést tovább
élezheti a felfedezésre váró univerzum, a holdon található ritka ásványi leletekkel.
1492-ben a keleti tudomány nyugati felhasználása hozta meg az új világok fölfedezésének
sikerét. Valószínűleg hasonló eredménnyel járhat egy napon a nyugati tudomány
felhasználása a keleti vállalkozásokban.
Az Egyesült Nemzetek eszméje a vezetést illetően is bukásra van ítélve. A keleti
népek a jelen körülmények közt korántsem elég fejlettek ahhoz, hogy világuralomra
törjenek. Ha vezetőik képzettek, csak annak köszönhetik, hogy elnyugatosodtak,
és ha elnyugatosodtak, már nem tipikusak. De akik maguk nem képesek a vezetésre,
nem feltétlenül hajlamosak elfogadni másoktól. Az sem világos, mennyi ideig
lesz a Nyugat egyáltalán képes a vezetésre. Michael Edwardes állapítja meg:
"A marxizmus nemcsak az imperializmust vonta kétségbe, hanem az alapjául szolgáló civilizációt is. A gyarmati küzdelmet világméretűvé szélesítette. A Nyugat azért bukott el Ázsiában, és a mai Afrikában, mert nem nyújtott ösztönzést. Nem kínálhatott egyértelmű és kétségbevonhatatlan hitet azoknak, akik uralma alatt éltek, mert ő maga semmiben nem hitt igazán."(169)
Tulajdonképpen ez a lényeg: hogy a Nyugat elveszítette az önbizalmát. Sokan írtak már erről, de a legfőképpen a nyugati művészet hanyatlása érzékelteti. A régi festményekért kifizetett összegek meggyőzően bizonyítják, milyen kevésre becsüljük a saját korunk művészetét. Lewis Mumford megmagyarázta, hogyan alakult ki ez a helyzet:
"…annyira belefeledkezünk a gyakorlati kérdésekbe, hogy a művész, ha fel akarja kelteni a figyelmünket, exhibicionizmusra kényszerül, vagy rosszabb esetben a bosszantásunkkal igyekszik valami csekély figyelmet ébreszteni. A Salvador Dalik és Ezra Poundok jellegzetes példái az alkotónak, aki gyermeteg módszerekkel próbálja visszahódítani a rangot, mely egy kiegyensúlyozott társadalomban magától értetődően kijár a művésznek. Ám a mi világunk nem hajlandó előzékeny lenni, így rákényszerül, hogy még jobban elrejtse titkát, külön nyelvet, sőt, külön mitológiát, alkosson, mint William Blake vagy James Joyce, s így leplezze, hogy közönsége nincs; vagy az elutasítástól gyűlöletté keseredik benne a szeretet. Ilyenkor… még a művész eredendő narcisszizmusa is visszájára fordul: az önszeretetből az én megtagadása, vagy ami ennél is rosszabb, önutálat lesz. És akkor az esztétika szimbólumrendszere minden szónál érthetőbben kiáltja: "Gyűlölöm magamat: gyűlölöm a világot: gyűlöllek benneteket. Dögöljetek meg!""(170)
Ha egyszer a
Nyugat így érez, nem kínálhat életképes vezetést.
Hogy milyet kínálhat, azt kitűnően érzékelteti az Egyesült Nemzetek szervezetének
épülete, amelyről ismét Lewis Mumford szolgál a legjobb elemzéssel. Az első
és sokat mondó hiba az volt, hogy az épületet New Yorkba helyezték. A második,
hogy 42 emeletesre tervezték, tehát olyan magas, hogy kényelmetlen, de olyan
alacsony, hogy eltörpül a tőszomszédságában lévő magasabb és szebb épületek
mellett. A harmadik hiba, hogy a titkárság irodái kaptak ilyen szimbolikus értékű,
kimagasló jelleget
- nem pedig a közgyűlés. A negyedik az épület hibás tájolása, napfény és szélirány
szempontjából. Az ötödik, hogy a Titkársági Épület "ez az irdatlan, szögletes,
acél, alumínium és üveg börtön" üres mértani forma, "dermedt geometriai
fogalom, amely a modern technológia ürességét és céltalanságát tükrözi."
A hatodik és utolsó súlyos hiba, hogy a gyakorlati megfontolások áldozatul estek
a fémdoboz szimmetriájának, így néhány irodahelyiség egyáltalán nem kap nappali
fényt, a női vécéknek viszont hatalmas ablakfelületek jutottak.
"Röviden a Titkársági Épület a funkcionalizmus csődjéről és jelképes elsötétítésről vall. Bár mechanikailag új, építészetileg és emberi szempontból elavult."(171)
Mumford még
hozzáfűzi azt a sokatmondó megjegyzést, hogy Kelet-Pandzsáb fővárosának sokkal
jobb tervrajza készült. Mint szervezet, az Egyesült Nemzetek Szövetsége halott
volt szinte már születése pillanatában.
A világ egységének megteremtéséért tett erőfeszítések mögött ott vannak a sokat
vitatott álmok Kelet és Nyugat összebékítéséről. A téma irodalma amint láttuk,
egészen Nagy Sándorig nyúlik vissza. Radhakrishnan azt reméli, hogy "minden
faj népeit egyetlen közösségben egyesítjük, amely katolikus lesz, egyetemes
és együttműködő". Konferenciákat tartottak, értekezéseket olvastak fel
és szenvedélyes eszméket fejtettek ki, amelyek becsületére váltak minden érintettnek.
Az egyik irányzat a vallás révén történő egyesítés:
"Közeleg a pillanat… hogy kiválasszuk a vallások sokaságából az Egyetlen Isten egyetlen vallását, melyet feltár a józan értelem, előre vetítenek az egyetemes egyházak és kiteljesített Jézus Krisztus; hogy megvalósítsuk Ram Moham Roy elképzelését, Európa és Ázsia szövetségét, amelyben egyiknek sem kell feláldoznia egyéni sajátosságait… A felszíni sokféleség alatt egyetlen vallás, egyetlen szív lüktet."(172)
Az ilyesfajta
elképzelések már az első pillanatban kudarcot vallanak, hisz minden vallási
gondolkodó úgy képzeli az egységet, hogy mindenki más áttér az ő hitére - az
adott esetben az egyistenhitre. De különben sem oldana meg semmit a vallási
egység. Még soha egyetlen érdekellentétekből adódó összeütközést sem akadályozott
meg, hogy a szóban forgó közösségek azonos hitet vallottak.
Más gondolkodók úgy tekintenek a világ egységére, mint önmagáért való célra,
és "az emberiség fennmaradásának kulcsára". Edmond Taylor szerint,
akik ennek az eszménynek a hívéül szegődnek, azoknak szívében és elméjében feltámad
a vallási "megtérés" igénye:
"…Az egyéneknek ez a morális átalakulása csak akkor hozhat eredményeket, ha működőképes nemzetközi politikai intézményekben tükröződik, az intézmények azonban csak akkor lesznek működőképesek, ha tükrözik az őket támogató egyének megváltozott személyiségét."(173)
De hogyan lehet
az ilyesfajta "megtérésre" rávenni azokat, akik egyszer már "áttértek"
- a kommunizmusra? Hiszen megvan a saját elképzelésük a világ egységéről, melynek
szellemében a többi ország Kína új tartománya lehet. A világbékét a kínaiak
már az ősidőkben (Kr. e. 221-ben) feltalálták, és készségesen megosztják bárkivel.
Korántsem biztos, hogy a Nyugatnak van ehhez fogható ajánlata. Az Egyesült Államokat
háborgató veszélyérzet sem ösztönöz a világegységre. Inkább fanatizmusra és
erőszakra, vagy legalább Mickey Spillane regényeinek olvasására.
Ezen kívül, ha Kelet és Nyugat konfliktusának megszüntetése lehetséges volna,
akkor sem biztos, hogy kívánatos lenne. Az európaiakat, akik elsőnek tették
lábukat a kínai partra, írja Maurice Collis, felszólították, hogy csatlakozzanak
az egyetemes államhoz "amelynél nagyobb áldást elképzelni sem lehet",
ám őket szűk nemzeti érdekeik meggátolták ebben. Most mégis az egész világra
kiterjedő, új egyetemes államot követelnek:
"…Ebben
mindannyian egyetértünk, s ez konfuciánussá tesz bennünket, hiszen a konfucianizmus
egyetemes politikai filozófia: egyik klasszikusa, a Li csi a civilizáció ideális
fokát a "Nagy Hasonlóságnak" nevezi, és úgy határozza meg, mint egyetemes
állapotot, lelkesedést a mindenki mindenkiért közös céljáért, fajra, nyelvre
vagy vallásra való tekintet nélkül. Nemcsak Kínában ismerik ezt az eszményt,
a halandók mindig is erről álmodtak, de Kína az egyetlen ország, ahol megvalósítására
és érvényesítésére törekedtek, mert csak ott fonódott egybe a politikai szervezettel…
Ha tehát Kína és a nyugati világ végre úgy találja, hogy közösek a politikai
céljaik, semmi akadálya nincs Kelet és Nyugat egységének…"(174)
Csakhogy akár
van akadálya, akár nincs, ez nem olyan cél, amelyben mindannyian egyetértünk.
Hiszen az így létrejövő egyetemesség megbénítaná a szellemi fejlődést, ahhoz
a "Nagy Hasonlósághoz" vezetne, amelytől csak retteghetünk mindanynyian.
Kínában megszüntették a különálló nemzeteket, amelyek Európában annyi feszültséget
okoztak, és ezzel nagyjából békét teremtettek. Ám a Nagy Hasonlóság és az elzárkózás
Kínájából hiányzott a nézeteltérésekből adódó szellemi ösztönzés. Például a
mai napig nem szabadultak meg képtelenül elavult írásuktól, holott az mindig
a fejlődés kerékkötője volt. Megtartották hatalmas és nyomasztó bürokráciájukat,
amely megszállottan ragaszkodik a klasszikus műveltséghez. Folyamatosan megszenvedték
- ma is megszenvedik - a külkapcsolatok hiányát. A minden feszültséget kiküszöbölő
világállam létrejöttével a stagnálás lenne a kormány első számú alapelve. A
második az unalmas egyöntetűség, hiszen a vegyes házasságok következtében általános
fajkeveredésre kerülne sor. Holott a világ legtöbb nagyszerű gondolata a Kelet
és Nyugat közti feszültségnek köszönhető. Ennek a könyvnek egyetlen olvasója
sem kételkedhet abban, hogy a dugattyú előre-hátra mozgása jótékony hatással
járt, megőrizte a gondolkodás elevenségét és lehetőséget adott a különböző eszmék
keveredésére és összeütközésére. A mozgásban lévő víz felülete ragyog a legfényesebben;
az állóvizeket nyúlós békanyál fedi.
A konfliktusnak fenn kell maradnia, és a kezdeményezés sora most a Keleten van,
vagy legalábbis lesz. Örülünk, hogy sikerült túlélnie hanyatló korszakát, de
nem kívánhatunk kevesebbet a Nyugatnak sem. Utolsó mentsvárként legalább a határokat
meg kell őrizni. De hogyan? A történész előtt világos a válasz. Feltehetőleg
úgy, ahogy korábban, és alighanem azt megelőzően is. Nemcsak az európai egységre
kell törekedni, hanem arra is - amire már van példa -, hogy befogadjunk mindent,
vagy majdnem mindent, amit a keleti világ nyújtani tud. Nyugaton mindenütt,
de főképp az Egyesült Államokban a legtöbben úgy találják, hogy az élet ellehetetlenül,
már nyoma sincs benne a biztonság- vagy egyensúlyérzetnek. Az emberek úgy érzik,
kimerítették a lehetőségeiket, ezért a cigarettához, italhoz, nyugtatókhoz és
végül a marihuánához menekülnek. Sokasodnak a problémák a fiatalkori bűnözéstől
a mentális zavarokig. Sir George Birdwood csüggedten emlegeti "a Nyugat
örömtelen, világi, ostoba és önpusztító modern civilizációját." A száguldó
forgalomban, amelyben mindenki el akar menekülni valahová, akárhová, talán sokan
gondolnak arra a keleti filozófusra, aki azt tanácsolja minden nyughatatlan
autósnak, hogy maradjon ott, ahol van, és gondolkozzon el. Erre nem képesek,
mégis úgy érzik, a Kelet tartogathat valamit a számukra, valamiféle menekülést
az élet körforgásából.
Akik erre számítanak, egyre bőségesebb irodalomból válogathatnak. A Kelet sajátos
tudományos gondolkodása, állapítja meg F. S. C. Northrop, "a dolgok természetében
rejlő, közvetlenül érzékelhető esztétikai elem" megtapasztalásából nő ki.
Az ázsiaiak énekelnek munka közben, jegyzi meg Ananda K. Kumarasvami, hisz enélkül
a munka lélekölő: "amikor pályát választanak, soha nem arról van szó, hogy
"azt csinálják, amit szeretnek", hanem hogy szeressék, amit csinálnak…".
"Sok tanulni valónk van a Kelettől - szögezi le Portsmouth earlje - a magas
szintű földműveléstől a magas szintű filozófiáig." René Guénon idézi a
hindu megállapítást az európai filozófiai könyvekről: "a bennük foglalt
eszmék legfeljebb egy nyolc éves gyereknek válnának dicsőségére." A nyugati
átlagember, írja L. Cranmer-Byng "gyorsabban jár és hangosabban beszél,
hátha a sebesség és a zaj megmenti egyre jobban beszűkülő belső világától, melyből
szabadulni akar, és a külvilágtól, melynek végtelensége halálos rémülettel tölti
el". Edmond Taylor szerint nekünk nyugatiaknak az a legfontosabb feladatunk,
hogy "kijavítsuk a rendellenességeket és fogyatékosságokat, amelyeket kultúránk
okozott bennünk". Marco Pallis csüggedten állapítja meg, hogy "fizikai
értelemben meghódítottuk a világot, de közben a jelek szerint elveszítettünk
csaknem mindent, ami örökségünkben nagyszabású vagy értékes volt", és a
Milarépa remekművében feltáruló tibeti eszményben keresi a megoldást.
Befejezéséül álljanak itt Mahatma Gandhi észrevételei a Nyugatról: "A sebességgel
kérkedtek és nem gondoltok a célra. A haladást magasztaljátok, nem végeredményét.
Azt hiszitek, megmentettétek a lelketeket, mert feltaláltátok a rádiót. Miféle
épülésére szolgál az embernek a műsorsugárzás, ha csak zagyva locsogást tudtok
sugározni? Miféle bizonyítéka a civilizációnak, hogy képesek vagytok egyetlen
éjszaka előállítani egy százhúsz oldalas újságot, ha legnagyobb része közhely
vagy egyenesen romlott, és nincs benne két megőrzésre méltó hasáb sem? Miféle
hasznot hozott az emberiségnek az aeronautika, ami a pusztításban való eredményességéhez
volna mérhető? Borotvával játszadozó gyerekek vagytok."(175)
Akik keveset
vagy egyáltalán nem olvasnak, azoknak a figyelmét sem kerülheti el a fejlődés
iránya. Kínai vendéglők nyíltak az angol püspöki székhelyeken és az amerikai
Középnyugat kisvárosaiban. Gombamódra szaporodnak a dzsúdó klubok, úgyhogy még
az iskolás gyerekek is tudnak pár szót japánul. Japán stílusú épületeket találunk
Kaliforniában, sőt, akár New Yorkban is. A nyugati társaságokban a zen buddhizmusról
beszélnek, és a polcokon Ázsiáról szóló könyvek sorakoznak. A legjelentősebb
változás az öltözködésben mutatkozik. A klasszikus viktoriánus hagyomány mindenkit
szigorú, férfias és szertartásos fekete-fehér egyenruhába öltöztetett. Ezt Keleten
fölváltotta a tiszta fehér, a fehérek uralmának jelképe és a helyi népesség
tarka ruháinak kontrasztja. A hagyományos feketét utánozta minden feltörekvő
ázsiai, sokan máig sem szabadultak meg tőle. De 1930 táján megkezdődött a változás,
lassan ledőltek a korlátok. Megjelentek az élénk színű ruhák még Londonban is,
előbb csak pihenéshez, később már a hivatalokban is. A gyarmatokon megmaradt
a fehér uniformis nagyjából 1955-ig, amikor szigorú rendjét egyre inkább megbontották
a pasztellszínek. Ez már a hatalom megrendülését jelezte, és utat nyitott a
végső lealacsonyodáshoz, a hawaii inghez meg a bermuda sorthoz, az összeomlás
jelképeihez.
Nyugaton a középkori világ színpompájával még a hódolt a Keletnek, de már védelmet
keresett Bizánc erődjeiben. Amikor a római örökség nyugati fele nagyrészt odaveszett,
a keleti még tartotta magát. Hogyan volt ez lehetséges? Egyszerűen úgy, hogy
a bizánci haderő sokat tanult a keletiektől, így képes volt ellenállni a támadásaiknak.
Hagyományaikat vagy szemléletmódjukat nem vették át, de olyan jól utánozták
ellenfeleiket, hogy a frankok szinte meg sem tudták különböztetni őket a keletiektől.
És hosszú évszázadokig föltartóztatták az iszlám előrenyomulást. Korunkban megismétlődik
ez a történet. A nyugati örökség megint kettévált, egyik felének a központja
Washington, a másiké (a bizáncié) Moszkva. És a védekezés során mindenképpen
Oroszországra hárul majd a nagyobb teher. Ezt már 1912-ben felismerték.
"Oroszországot, melynek határai átszelik Mandzsúriát, Mongóliát, Turkesztánt, Perzsiát, Afganisztánt és Törökországot, a természet arra szánta, hogy a nyugati civilizáció védőbástyája legyen. Parasztsága akkor ébredezik, amikor Ázsia határain is nagy a mozgolódás. Az orosz kormány felismerte, hogy csak olyan területeket képes megtartani, amelyeket fejleszt és benépesít - ennek köszönhető a távol-keleti Amur vasútvonal és az elvándorlás Szibériába. Tehát a nyugati civilizáció előőrseiből úgyszólván válaszfal lesz - a fal izmos orosz parasztokból épül, akiknek ipari munkája, vagy ha kell, erős jobbja megállítja az ázsiai agresszió áradatát. Mert a Nyugat semmilyen körülmények közt nem hasonulhat a Kelethez; legfeljebb gátat emelhet ellene. Talán egyszer még örülni fogunk, hogy Oroszország fejlődése mind a mai napig késlekedett, és megvannak a tartalékai a föld keménykötésű fiainak millióiból. Az orosz paraszt férfinak is, katonának is felülmúlhatatlan… épp olyan keményen dolgozik, amilyen bátran küzd a háborúban. Semmi kétség, méltó képviselője lesz a szabadságszerető európai férfiaknak a küszöbön álló kemény küzdelemben az ázsiai gazdasági erőkkel."(176)
Profetikus és ironikus szavak, és lényegében helytállóak ma is. Lesznek, akik kétségbe vonják őket, s elődeikhez hasonlóan arra hivatkoznak, hogy Oroszország nem európai, hanem ázsiai nagyhatalom. A viktoriánusok közül néhányan így vélekedtek, mások pedig a közelmúltban úgy találták, hogy Szovjet-Oroszország lényegében átállt az ázsiai táborba. Erre a felfogásra jó példával szolgál Michael Edwardes alábbi megállapítása:
"Azzal, hogy Oroszország kivonult a nyugati közösségből és elszakadt birodalmi múltjától, új, független ÁZSIAI nemzet lépett a színre, amely gyűlöli a Nyugatot és a gyarmati küzdelem új méltóságát hirdeti. Szun Jat-szen azonnal felismerte ennek az eseménynek a döntő jelentőségét. "Napjainkban - írta - Oroszország megpróbál elszakadni Európa fehér népességétől. Miért? Azért, mert az Igazság uralmát követeli és megbélyegzi az Erő uralmát. A jóakarat és igazság alapelveit támogatja. A közelmúlt orosz civilizációja hasonlít a mi ősi civilizációnkhoz. Ezért csatlakozik Oroszország a Kelethez és szakít a Nyugattal."(177)
Akik ebben hisznek,
alátámaszthatják érvelésüket az 1922 óta folytatott szovjet politika néhány
mozzanatával: azzal, hogy az oroszok támogatták Musztafa Kemált, az perzsiai
és afganisztáni orosz politikával, Oroszország és Kína ideológiai kapcsolatával.
De ha az orosz politikát alaposabban szemügyre vesszük, azt látjuk, hogy elsősorban
Oroszország érdekeit szolgálta, és a feltevés, hogy Oroszország saját akaratából
átállhat egyik vagy másik oldalra, ellentmond minden tapasztalatnak a tényleges
lehetőségekről. Előfordulhat, hogy egy adott pillanatban a szovjet politikának
érdekében áll úgy tenni, mintha az orosz történelem 1917-ben kezdődne, egy másikban
meg kikiáltani Oroszországot ázsiai nagyhatalomnak. Valamikor Disraeli is ezt
mondta Angliáról. De a szavak nem változtatnak a tényeken, márpedig ebben az
esetben a tények egyértelműek.
Az orosz birodalmi hagyomány a Keletrómai Birodalomig nyúlik vissza. A cár egyszerűen
cézár. Oroszország akkor élte át a sötétség évszázadait, amikor Európa többi
része. Akkor támadt új életre, amikor Európa többi része. Gyarmati hódításainak
történelme párhuzamos Nagy-Britanniáéval. A Távol-Kelet lerohanásakor Oroszország
volt talán a legerőszakosabb európai hatalom, s élen járt az 1900-as bokszerlázadás
leverésében is. Ha zendülés tört ki az idegenek ellen, az oroszok akkor is,
később is éppúgy veszélyben voltak, mint a többi fehér. A nagy ázsiai újjászületés
azzal kezdődött, hogy 1905-ben a japánok legyőzték az oroszokat. A forradalom
csak lehetőséget adott a felforgatásra Oroszországnak, ahogy egy korábbi forradalom
Franciaországnak. Az orosz külpolitika mit sem változott. A módszerek talán
mások, de a célok ugyanazok maradtak. Hogy is lehetne másképp? Egy ország külpolitikáját
rendszerint egyértelmű fizikai tények szabják meg: helyzet, földrajzi fekvés,
távolság, népesség, termelékenység és kereskedelmi utak. Alapvető érdekei leolvashatók
a térképről. Oroszországnak például érdeke, hogy teret kapjon a védekezéshez,
meg a fejlődéshez, és kijáratot a Csendes-óceánra: ezekért a célokért harcolt
következetesen évszázadokon át, és ma sem veszíti őket szem elől.
A Szovjet-Oroszországgal kapcsolatos tévképzetek a térkép hibás értelmezéséből
adódnak. Ha szemügyre vesszük a Balti-tenger és az Ohotszki-tenger közti hatalmas
földterületet, azt látjuk, hogy a szovjet birodalom legnagyobb része Ázsiában
van. Továbbá azt, hogy a távoli területek népessége nyilván ázsiai és talán
mohamedán vallású. Ebből vonjuk le az elhamarkodott következtetést, hogy az
oroszok ázsiaiak, hiszen ezt támasztják alá saját nyilatkozataik is. Csakhogy
egy gyarmatbirodalom attól nem lesz kevésbé gyarmati, hogy egy darabban van.
Az orosz anyaország az Uráltól nyugatra terül el. A keleti területek a gyarmati
terjeszkedés két jól ismert osztályába sorolhatók: betelepítés révén szerzett
területekre, mint Szibéria, és hódítás révén szerzettekre, mint Turkesztán;
az egyik megfelel Ausztráliának, a másik mondjuk Algériának. Az első típusút
vagy benépesítik vagy elveszítik; ez igen nehezen védhető. A második fajta bármikor
fellázadhat a Kelet támogatásával. Ahogy annak idején
a brit politika középpontjában az Európa és Ázsia közötti déli kereskedelmi
út állt, a mai orosz politika középpontjában az Ázsia és Európa közti északi
kereskedelmi út áll. Nem olyan jó, mint a másik, de az oroszoknak csak ez van.
Csakhogy a kínaiak végül megkérdezik majd: miért az oroszoké az egész út, és
a terület, amelyen áthalad. Épp olyan jól ellenőrizhető a keleti végéről. És
Szibéria, megint csak Ausztráliához hasonlóan, hasznos területet kínálna a kínai
telepeseknek.
Szovjet-Oroszország nemcsak gyarmatosító nagyhatalom, de a legkorábbiak közé
tartozik, szinte egyidejű Angliával. És ahogy az angolok felváltották a portugálokat
meg a hollandokat és előrenyomulásuk során a korábbi hódítóknál messzebbre jutottak,
az oroszok sem alaptalanul féltek attól, hogy a helyükbe lép egy másik hatalom.
Először Franciaország kísérelte meg, azután pedig Németország kétszer is. De
ahogy a 13. századi britek európai beavatkozással terelték el a figyelmet gyarmati
terjeszkedésükről, a hasonló célú orosz beavatkozások sem maradtak el. A többi
európai nép utóvédharcaikra és álcázó hadműveleteikre figyelt, nem pedig gyarmati
hódításaikra. De nemcsak az európaiakat érdekli jobban az, ami a saját határaik
közelében történik, hanem a kínaiakat meg a japánokat is. Az oroszok a több
mint két évszázadon át tartó japán semlegességnek köszönhették, hogy olyan messzire
nyomulhattak előre. Sem ők, sem a japánok nem követik el még egyszer ugyanezt
a hibát. A keleti országok vezetőinek nincsenek illúzióik Oroszország felől,
és a kommunista hatalmak között csakis az amerikai külpolitika jóvoltából alakult
ki valamiféle ideológiai szövetség. Ám ezt a szövetséget az amerikai külügyminisztérium
legszánalmasabb tevékenysége sem tudja örökké fenntartani.
Kínával szemben a Szovjetunió az új Bizánc. Az oroszoknak sincs több okuk feláldozni
magukat a Nyugat védelmében, mint a bizánciaknak volt. De mi mást tehetnek?
A másik lehetőség az, hogy ott találják a kínaiakat Irkutszkban, Krasznojarszkban,
Omszkban vagy Magnyitogorszkban. A kereskedelmi út mentén meginduló előrenyomulás
ellen az Ural jelenti a fő védelmi vonalat, a főhadiszállás nem lehet más, mint
Moszkva, és egész Európa hátország. Egy ilyen összecsapás esetén az oroszok
földrajzi helyzete és felszerelése kitűnő. Korábbi előrenyomulásuk révén hatalmas
mozgásteret nyertek a manőverezéshez. A népesség egészen a közelmúltig mezőgazdasággal
foglalkozott, tehát megőrizte az energiát, melyet az ember a földből merít.
Az ország részben iparosodott, tehát modern fegyverzettel szerelheti föl magát
az összecsapáshoz. Marxisták, tehát ugyanaz a vallásos lelkesedés fűti őket,
mint ellenfeleiket, sőt, még a vallásuk is ugyanaz. Az sem kétséges, hogy a
többi nyugati hatalom, élén az Egyesült Államokkal, kénytelen lesz Oroszország
segítségére sietni. A kereszteseknek talán voltak kételyeik Bizáncot illetően,
mégis harcba szálltak érte, szükség esetén elterelték róla a figyelmet, és segítették,
hogy kitartson, amíg a keletiek lendülete ki nem merül.
Vannak vezetők, akik azt fogják mondani, hogy ez a stratégiai kép már nem időszerű,
a nukleáris fegyverekkel új helyzet állt elő, melyre többé nem alkalmazhatók
a régi elvek. 1945 augusztus 6-a óta, jelentik majd ki, a világ nem ugyanaz.
Lehetséges. Csakhogy erre nincs bizonyíték, tehetjük hozzá jogosan. Viszont
egész sor konfliktusra hivatkozhatunk, melyben hagyományos eszközökkel vívtak
ki előre látható eredményeket. A legfontosabb esemény a brit birodalom pusztulása
volt, amelyet ellenségei megtámadtak és barátai - még eredményesebben - szétbomlasztottak.
"A birodalom tengelyét", az Európa és Ázsia közti déli kereskedelmi
utat több helyen elvágták, például Szueznél. Voltak hadműveletek Kenyában és
Cipruson, Egyiptomban és a Malájfélszigeten, Kuvaitban és Bruneiben. Egyiknél
sem vették volna semmi hasznát a hidrogénbombának. Mindegyiknél - akárcsak Koreában,
Indokínában, Algériában és Nepálban - zászlóaljakra és ütegekre, szuronyokra
és csizmákra volt égető szükség. Mindig azok a dolgok kellettek, akár repülőgép-anyahajók
voltak, akár cirkálók, amelyeket minisztereink közmegegyezéssel elutasítottak.
Ha a politikusok egyszer hátat fordítanának a tudományos fantasztikumnak és
a tényekre figyelnének, észrevennék, hogy világukat apránként is el lehet pusztítani,
nagyrészt már el is pusztították, holott senki sem nyúlt egy háromhüvelykes
aknavetőnél komolyabb fegyverhez.
Ha a tapasztalat egyáltalán megtaníthat bennünket valamire, az nem más, mint
hogy az ázsiai offenzívát az ismert módszerekkel fogják véghezvinni: propaganda,
beszivárgás, felforgatás, tárgyalás, titkos segítségnyújtás és végül lázadás
révén. Miért változtatna bárki a módszereken, hisz remekül beváltak, ráadásul
mind ott van a hivatalos kézikönyvekben? És az előkészületek mögött tökéletesen
hagyományos stratégia húzódik majd meg, így a kínaiak talán mindent elkövetnek,
hogy semlegesítsék Indiát (mint lehetséges veszélyt a balszárnyon), mielőtt
bemerészkednének Ázsia közepébe. De az ismerős hadműveletek és a cilinderes-gázlámpás
marxista szóhasználat mögött ott dereng valami sokkal hatalmasabb: az újjászülető
Ázsia szelleme. Ez nagy leckét adhat a Nyugatnak, amely többek között az ellenállás
titkát is tartalmazza. Végső soron ettől az ellenállástól függ majd a világ
jövője - Keleté és Nyugaté egyaránt. Mahatma Gandhi egyszer "szörnyű katasztrófát
és nyomorúságot" jósolt
a Nyugatnak. Egy amerikainak ezt mondta:
"Aki közületek túléli, az visszajön Ázsiába, hogy új életformára leljen… Ha most engedném, hogy a Nyugat gyerekesen önhitt zabolátlanságában politikai hatalma és anyagi befolyása révén végképp elfojtson egy életformát és eszmerendszert, amely szemben áll vele, nem válnék-e árulójává a saját népemen kívül még nektek, hamisítatlan nyugatiaknak is?"(178)
Szerfölött helyénvaló megállapítás volt. De eljön az idő, amikor egy nyugati bölcs beszélhet hasonlóképpen:
Aki közületek túléli, az visszajön Európába, hogy új életformára leljen… Ha most engedném, hogy a Kelet dogmatikus, viktoriánus fanatizmusában politikai felforgató tevékenység és gazdasági segítség nyújtás révén végképp elfojtsa a mi életformánkat és eszmerendszerünket, amely szemben áll vele, nem válnék-e árulójává a saját népemen kívül még nektek, hamisítatlan keletieknek is?
De talán inkább azzal kellene befejeznünk, amivel kezdődött ez a könyv:
Haragot, istennő
zengd Péleidész Akhilleuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, serege s a fényes Akhilleusz.
És melyik égilakó uszította viszályra a kettőt? (179)
1)
G.N. Curzon, Problems of the Far East (London, 1898), 7.
2) Homérosz: Iliász. Ford. Devecseri Gábor (Budapest, 1993).
3) Károlyi Gáspár fordítása
4) R. Ghirshman: Az ókori Irán. Ford. Molnár Ágnes (Budapest,
1985), 114. old.
5) R. Ghirshman, i. m. 135. old.
6) A Nílus 5589 km hosszú, a Jangce 5150 km, az Indus 2897
km.
7) George Sarton: History of Science (A tudomány története;
Oxford, 1953), 19. old.
8) Hérodotosz, 365. old. A görög-perzsa háború; Ford. Muraközy
Gyula (Budapest, 1989)
9) I.m. 382-283. old.
10) Ghirshman, i. m. 135. old.
11) I.m. 134. old.
12) Astley J. H. Goodwin: Communication Has Been Established
(Létrejött az öszszeköttetés; London, 1937), 48. old.
13) C. Singer, E.J. Holmyard és A. R. Hall: A History of Technology
(A technológia története; Oxford, 1954-58), II. 753. old.
14) Apollónius Rhodius Argonautikonja; Ford. Szabó István
(Budapest, 1877), 114. old.
15) Ralph Turner: The Great Cultural Traditions (A nagy kulturális
hagyományok; New York, 1941), 235. old.
16) Homérosz: Iliász. Devecseri Gábor fordítása. (Budapest,
1993),
17) I.m. Tizedik ének.
18) Hérodotosz: i.m. 71. old.
19) Sir Charles Oman: The Art of War in the Middle Ages (A
háború művészete / haditudományok a középkorban) London, 1924), I. 25.
20) Hérodotosz, i.m. 128. old.
21) Devecseri Gábor fordítása
22) John A. Wilson: The Burden of Egypt (Egyiptom terhe; Chicago,
1951), 195- 98. old.
23) S. Davis: Race Relations in Ancient Egypt (Faji kapcsolatok
az ősi egyiptomban, London, 1951) 23. old.
24 Homérosz: i.m. 19., 27., 110.,
25) I.m. 95-96. old.
26) Hérodotosz, i.m. 185. old.
27) Jules Toutain: The Economic Life of the Ancient World
(Az ókori világ gazdasági élete; ford. M. R. Dobie, London, 1930). 24. old.
28) George Sarton: i.m. 107. old.-tól
29) Homérosz: Odüsszeia; Ford. Devecseri Gábor (Budapest,
1993), 202-203. old.
30) I.m. 221. old.
31) Hérodotosz, i.m. 5. old.
32) I.m. 6-7. old.
33) I.m. 282. old.
34) George Sarton, i.m. 222. old.
35) Hérodotosz, i.m. 460-461. old.
36) Hérodotosz i.m. 400. old.
37) I.m. 649. old.
38) Hérodotosz, i.m. 123. old.
39) I.m. 97. old.
40) Hérodotosz, i.m. 71. old.
41) Xenophón: Anabaszisz; Ford. Fein Judit (Budapest, 1968),
101-102. old.
42) D. G. Hogarth: The Ancient East (Az ősi Kelet, London,
1914). 183. old.
43) William Ridgeaway: The Origin and Influence of the Thoroughbred
Horse
(A telivér ló származása és hatása, Cambridge, 1905) 302. old.
44) Xenophón, i.m. 119-120. old.
45) Stewart C. Easton: The Heritage of the Past (A múlt öröksége,
New York, 1955) 272. old.
46) Freya Stark: Alexander's Path (Nagy Sándor útja, London,
1958). 113. old.
47) Turner, i.m. 597. old.
48) Hogarth, i.m. 231. old.
49) Charles Seltman: Wine in the Ancient World (A bor az ókori
világban; London, 1957).
50) Hérodotosz, i.m. 9. old.
51) Davis, i.m. 106. old.
52) Stark, i.m. 201. old.
53) I.m. 209. old.
54) Stark, i.m. 54. old.
55) Jules Toutain, i.m. 90-93. old.
56) S. Davis, i.m. 54. old.
57) B.H. Warmington, Carthage (Karthágó, Budapest, 1967),
146-47. old.
58) Ralph Turner, i.m. I. 494. old.
59) Jules Toutain, i.m. 188. old.
60) L. Cecil Torr: Ancient Ships (Ókori hajók; Cambridge,
1894) 113- 14. old.
61) L. Donald Harden: The Phoenicians (A föníciaiak; London,
1962), ábrák és illusztrációk.
62) V. Gordon Childe: The Dawn of European Civilisation (Az
európai civilizáció hajnala; 4. kiad.; London, 1947) 225. old.
63) V. Gordon Childe, i.m. 245. old.
64) R. Ghirsman, i.m. 213-214. old.
65) I.m. 223. old.
66) I.m. 224. old.
67) I.m. 226. old.
68) Homer H. Dubs: A Roman City in Ancient China (Római város
az ősi Kínában; London, 1957) 23. old.
69) Ghirshman, i.m. 214. old.
70) M. Rostovtzeff: The Social and Economic History of the
Hellenistic World
(A hellenisztikus világ társadalmi és gazdasági története; Oxford, 1941), II.,
1218.
71) Astley J. H. Goodwin, i.m. 201. old.
72) Turner, i.m. II. 912-től
73) Freya Stark, i.m. 49. old.
74) Gibbon Edvárd: A római birodalom hanyatlásának és bukásának
története; Átd. Hegyessy Kálmán (Pest, 1858). II. köt. XXIV. fej. 38. old.
75) I.m. VI. köt. 53. fej.
76) Ghirsman, i.m. 289. old.
77) Bury et al. (szerk.): Cambridge Ancient History (Ókori
történelem; Cambridge, 1926), V. 538. old.
78) Maurice Zinkin: Asia and the West (Ázsia és a Nyugat:
London, 1951), 10. old.
79) I.m. 22. old.
80) Turner, i.m. II. 786. old.
81) Prabodh Chandra Bagchi: India and China: a Thousand Years
of Cultural Relations (India és Kína: a kulturális kapcsolatok ezer éve; New
York, 2. kiad., 1951), 119. old.
82) Joseph Needham: Science and Civilisation in China (Tudomány
és civilizáció Kínában; Cambridge, 1954), I. 241.
83) Radhakrishnan: East and West: Some Reflections (Kelet
és Nyugat: néhány gondolat / megjegyzés; London, 1955), 67. old.
84) I.m. 68. old.
85) Ralph Turner, i.m. II. 1276. old.
86) Gibbon, i.m. XX. fej.
87) Charles Oman, i.m. I. 204.
88) Sidney Toy: A History of Fortification (Az erődítmények
története; London, 1955), 56. old.
89) Stark, i.m. 45. old.-tól
90) Ibn Khaldun: An Arab Philosophy of History (Arab történetfilozófia;
ford. Charles Issawi; London 1955), 57. old.
91) T. E. Lawrence: Oriental Assembly (Keleti gyűlés; London,
1939), 87. old.
92) William Ridgeaway: The Origin and Influence of the Thoroughbred
Horse
(A telivér ló származása és hatása; Cambridge, 1905), 213. old.
93) A. J. Arberry: The Legacy of Persia (Perzsia öröksége;
Oxford, 1953), 293. old.
94) Oman, i.m. 137. old.
95) Ridgeway, i.m. 498. old.
96) Gibbon, i.m. XIV. old.
97) L. Cranmer-Byng: The Vision of Asia (Ázsia látomása; London,
1947), 141. old.
98) I.m. 144. old.
99) Joseph Needham: Science and Civilisation in China (Tudomány
és civilizáció Kínában; Cambridge, 1954), I. 240. old.
100) Jarwis: Three Deserts (Három sivatag; London, 1936),
143. old.
101) Stark, i.m. 45. old.
102) L. H. W. F. Saggs: The Greatness That Was Babylon (Babilon,
a nagyhatalom; London, 1958), 48-49. old.
103 C. Norchote Parkinson: The Evolution of Political Thought
(London, 1958), 48-49. old.
104) Gerald de Gaury: Rulers of Mecca (Mekka urai, London,
1951)
105) L. Cranmer-Byng, i.m. 83. old.
106) Richard Coke: The Arab's Place in the Sun (Az arabok
helye a Nap alatt; London, 1929), 52. old.
107) Jarvis, i.m. 150. old
108) Ibn Khaldun: An Arab Philosophy of History (Arab történetfilozófia;
ford. Charles Issawi; London 1955), 57. old.
109) Jawaharlal Nehru: Glimpses of World History (Bepillantás
a világtörténelembe; London, 1942), 179. old.
110) Gibbon, i.m. XLV. fej.
111) Ibn Khaldun, i.m. 53. old.
112) Ahmad Ibn Yahya: Origin of the Islamic State (Az iszlám
állam eredete; New York, 1916), I. 439.
113) I.m. II. 217.
114) Dzsavahavlal Nehru: Glimpses of World History (Pillanatok
a világtörténelemből, London, 1942) 179. old.
115) L. Cranmer-Byng, i.m. 187. old.
116) I.m. 111. old.
117) T. J. Arberry (szerk.), i.m., idézet D. Barrett-től,
138. old.
118) Michael Edwardes: Asia in the European Age: 1498-1955
(Ázsia az európai korban: 1498-1955; London, 1961), 44. old.
119) Michael Edwardes, i.m. 45. old.
120) Lancelot Lawton: Empires of the Far East (Távol-keleti
birodalmak; London, 1912), I. 246. old.
121) Amaury de Riencourt: The Coming Caesars (A jövendő császárok;
London, 1958), 278. old.
122) George D. Bearce: British Attitudes Towards India: 1784-1858
(A britek magatartása az indiaiakkal szemben; Oxford, 1961), 39. old.
123) Bearce, i.m. 124-125. old.
124) S. J. Owen (szerk.): A Selection from the Despatches,
memoranda and other papers relating to India, of the Marquess Wellesley, K.G.
(Válogatás Wellesley márkinak, a térdszalagrend lovagjának Indiára vonatkozó
jelentéseiből, előterjesztéseiből és más papírjaiból; Oxford, 1877) 630., 773.
old.
125) G. O. Travelyan: The Life and Letters of Lord Macaulay
(Lord Macaulay élete és levelei; London, 1931), I. 291.
126) Bearce, i.m. 159. old.
127) Mammnath C. Mallik: Orient and Occident: A Comparative
Study (Kelet és Nyugat: összehasonlító tanulmány; London, 1913). 51. old.
128) Mallik, i.m. 3. old.
129) Maurice Zinkin, i.m. 40. old.
130) Charles Ffoulkes: The Gun-founders of England (Angol
ágyúöntők; Cambridge, 1937). L. még W. Y. Carman: A History of Firearms (A lőfegyverek
története; London, 1955).
131) 1690-es katonai szabályzat.
132) Kipling: A hét tenger (Tandori Dezső fordítása, 1896)
133) C. Northcote Parkinson: British Intervention in Malaya
(Brit intervenció Malájföldön; Singapore, 1960), 45. old.
134) Joseph Nedham, i.m. III. 153. old.-tól
135) Lewis Mumford: Technics and Civilization (Technológia
és civilizáció, (London, 1934), 133. old.
136) Rudyard Kipling, 1899. Tandori Dezső fordítása.
137) Northcote Parkinson: The Evolution of Political Thought
(A politikai gondolkodás kialakulása; London, 1958). 20. old.
138) C. E. Wurtzburg: Raffles of the Eastern Isles (Raffles
a Keleti-szigetekről London, 1954). 634. old.
139) Lovat: Life of Sir Frederic Weld (Sir Frederic Weld
élete), 312. old.
140) Mallik, i.m. 183. old.
141) G. N. Curzon: Problems of the Far East (A Távol-Kelet
problémái; London, 1894), 2. old.
142) I.m. 2-3. old.
143) I.m. 221. old.
144) I.m. 337-338. old.
145) I.m. 259. old.
146) I.m. 406. old.
147) Masanobu Tsuji: Singapore: the Japanese Version (Szingapúr:
a japán változat; London, 1962). 306. old.
148) Maurice Paleologue: The Turning Point: Three Critical
Years, 1904-1906
(A fordulópont: három kritikus év, 1904-1906, London, 1935).
149) I.m. 36. old.
150) Curzon, i.m. 426. old.
151) Lancelot Lawton: Empires of the Far-East (Távol-keleti
birodalmak; London, 1912). I, 701. old.
152) I.m. II. 800. old.
153) Nehru, i.m. 835. old.
154) Amaury de Riencourt, i.m. 213., 296. old.
155) Francis L. K. Hsu: Americans and Chinese: Two Ways of
Life (Amerikaiak és kínaiak: két életforma; New York, 1953), 441. old.
156) Zinkin, i.m. 89. old.
157) K. D. Sethna: The Indian Spirit and the World's Future
(Az indiai szellem és a világ jövője; Pondicherry, 1953), 76. old.
158) L. V. R. és L. Bevan Jones: Woman in Islam (Nők az iszlám
vallásban; Lucknow, 1941), 108-32. old.
159) L. Cranmer-Byng, i.m. 157. old.
160) I.m. 23. old.
161) K.M. Pannikkar: Asia and Western Dominance (Ázsia és
a nyugati fölény / dominancia; London, 1953). 445. old.
162) Benjamin H. Brown (ed.): The East and West Must Meet.
A Symposium (Michigan, 1959)
163) I.m. 89. old.
164) S. K. Maitra: The Meeting of the East and the West in
Sri Auribindo's Philosophy (Kelet és nyugat találkozása Sri Auribindo filozófiájában,
Pondicherry, 1956), 55. old.
165) Edmond Taylor: Richer by Asia (Ázsiával gazdagabban;
Boston, 1947). 176. old.
166) Marco Pallis: Peaks and Lamas (Csúcsok és lámák; London,
1940). 210. old.
167) Stark, i.m. 19. old.
168) L. Cranmer-Byng, i.m. 11. old.
169) Edwardes, i.m. 239. old.
170) Lewis Mumford: Art and Technics (Művészet és technológia;
Oxford, 1952), 30. old.
171) I.m. 128. old.
172) H. N. Spalding: Civilization in East and West (Civilizáció
keleten és nyugaton; Oxford, 1939), 322. old.
173) Edmond Taylor, i.m. 430. old.
174) Maurice Collis: The Great Within (A nagy belvilág; London,
1941), 327. old.
175) Upton Close: The Revolt of Asia (Ázsia lázadása; new
York, 1927), 232. old.
176) Lancelot Lawton, i.m. 810. old.
177) Edwardes, i.m. 235. old.
178) Upton Close, i.m. 232. old.
179) Homérosz Iliász. Ford. Devecseri Gábor (Budapest, 1993)
Allen, G. C.: A Short Economic History of Modern Japan
(A modern japán rövid gazdaságtörténete). London, 1946.
Arberry, A. J.: The Legacy of Persia (Perzsia öröksége). Oxford, 1953.
Atiyah, Edward: The Arabs (Az arabok). London, 1955.
Atkinson, William C.: A History of Spain and Portugal (Spanyolország és Portugália
történelme). London, 1960.
Bagchi, Prabodh
Chandra: India and China: a Thousand Years of Cultural Relations (India és Kína:
a kulturális kapcsolatok ezer éve) 2. kiad., New York, 1951.
Bearce, George D.: British Attitudes Towards India: 1784-1858 (A britek magatartása
az indiaiakkal szemben). Oxford, 1961.
Bevan-Jones, . R. és L.: Woman in Islam (Nők az iszlám vallásban). Lucknow,
1941.
Blegen, C. W.: Troy (Trója). Cambridge, 1961.
Blyth, R. H.: Japanese Humour (Japán humor). Tokyo, 1957.
Brown, Benjamin H. (szerk.): The East and West Must Meet: A Symposium. (Keletnek
és Nyugatnak találkoznia kell: konferencia) East Lansing, Michigan, 1959.
Bury, J. B., S. A. Cook és F. E. Adcock (szerk.): Cambridge Ancient History
(Ókori történelem) Cambridge, 1926.
Carman, W. Y.:
A History of Firearms (A lőfegyverek történelme). London, 1955.
Cazamian, Louis: The Development of English Humor (Az angol humor történelme).
North Carolina, 1952.
Childe, V. Gordon: The Dawn of European Civilisation (Az európai civilizáció
hajnala) 4. kiad.; London, 1947.
Close, Upton: The Revolt of Asia (Ázsia lázadása). New York, 1927.
Coke, Richard: The Arab's Place in the Sun (Az arabok helye a Nap alatt). London,
1929.
Collis, Maurice: The Great Within (A nagy odabent). London, 1941.
-----: Foreign Mud (Idegenek sara). London, 1946.
Cook, J. M.: Greek Settlement in the Easter Aegean and Asia Minor (A görögök
letelepedése az Égei-tenger keleti vidékén és Kis-Ázsiában). Cambridge, 1961.
Coomaraswamy, Ananda K.: Indian Culture and English Influence (Indiai kultúra
és angol hatás). New York, 1946.
-----: East and West (Kelet és Nyugat).
Cottrell, Leonard: Enemy of Rome (Róma ellensége). London, 1960
Cranmer-Byng, L.: The Vision of Asia (Ázsia látomása). London, 1947.
Curzon, George Nathaniel: Russia in Central Asia (Oroszország Közép-Ázsiában).
London, 1889.
-----: Problems of the Far East (A Távol-Kelet problémái). London, 1894.
Daniel, Horman:
Islam and the West: The Making of an Image (Az iszlám és a Nyugat: a kép kialakítása).
Edinburgh, 1960.
Davis, S.: Race Relations in Ancient Egypt (A fajok viszonya az ősi Egyiptomban).
London, 1951.
Dubs, Homer H.: A Roman City in Ancient China (Római város az ősi Kínában).
London, 1957.
Eastern and
Western World. Simposium of lectures delivered in Holland, 1951-52. (Kelet és
nyugat világa. Hollandiában elhangzott előadások 1951-52). Előszó: S. Hofstra.
Hága, 1953.
Easton, Stewart C.: The Heritage of the Past (A múlt öröksége). New York, 1955.
Edwardes, Michael: Asia in the European Age: 1498-1955 (Ázsia az európai korban:
1498-1955). London, 1961.
Fauconnier,
Henri: The Soul of Malaya (Malájföld lelke). London, 1948.
Foulkes, Charles: The Gun-founders of England (Angol ágyúöntők). Cambridge,
1937.
Forbes, R. J.: Man the Maker: A History of Technology and Engineering (Az alkotó
ember: a technológia és műszaki tudományok történelme). London, 1950.
Forster, E.M.: A Passage to India. (Út Indiába). Ford. Göncz Árpád. Budapest,
1967.
Guary, Gerald
de: Rulers of Mecca (Mekka urai). London, 1951.
Ghirshman, R: Iran. (Az ókori Irán). Ford. Molnár Ágnes. Budapest, 1985.
Gibbon Edward: The history of teh Decline and Fall of the Roman Empire. (A római
birodalom hanyatlásának és bukásának története); Átd. Hegyessy Kálmán. Pest,
1858.
Goodwin, Astley J. H.: Communication Has Been Established (Létrejött az összeköttetés)
London, 1937.
Gregory, J. W.: The Story of the Road (Az út története). London, 1938.
Grunebaum, G. W. von: Medieval Islam (Az iszlám a középkorban). Chicago, 1953.
Guénon, René: East and West (Kelet és Nyugat). Ford. William Massey. London,
1941.
Hall, A. R.
l. Singer
Harden, Donald: The Phoenicians (A föníciaiak) London, 1962.
Hatano, Isoko és Ichiro: Mother and Son (Anya és fiú). Boston, 1962.
Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Ford. Muraközy Gyula. Budapest, 1989.
Hogarth, D. G.: The Ancient East (Az ősi Kelet) London, 1914.
Holmyard, E. J. l. Singer
Homérosz: Iliász. Ford. Devecseri Gábor. Budapest, 1993.
-----: Odüsszeia. Ford. Devecseri Gábor. Budapest, 1993.
Honour, Hugh: Choniserie: The Vision of Cathay (Kínai tárgyak: látomás Kínáról).
London, 1961.
Hornell, James: Water Transport: Origins and Early Development (Vízi szállítás:
kezdetek és korai fejlemények). Cambridge, 1946.
Hsu, Francis L. K.: Americans and Chinese: Two Ways of Life (Amerikaiak és kínaiak:
két életforma). New York, 1953.
Jarvis: Three
Deserts (Három sivatag). London, 1936.
-----: Oriental Spotlight (Reflektorfényben a Kelet). London, 1937.
Khaldún, Ibn: An Arab Philosophy of History (Arab történetfilozófia); ford. Charles Issawi. London 1955.
Lawrence, T.
E.: The Seven Pillars of Wisdom (A bölcsesség hét pillére). London, 1935.
-----: Oriental Assembly (Keleti gyűlés) London, 1939.
Lawton, Lancelot: Empires of the Far East (Távol-keleti birodalmak) 2 köt. London,
1912.
Lovat: Life of Sir Frederic Weld (Sir Frederic Weld élete).
MacKay, Ernest:
Early Indus Civilizations (Korai Indus-menti civilizációk). London, 1948.
Maitra, S. K.: The Meeting of the East and the West in Sri Auribindo's Philisophy
(Kelet és nyugat találkozása Sri Auribindo filozófiájában). Pondicherry, 1956.
Mallik, Mannath
C.: Orient and Occident: A Comparative Study (Kelet és Nyugat: összehasonlító
tanulmány). London, 1913.
Mumford, Lewis: The Story of Utopias: Ideal Commonwealths and Social Myths (Az
utópiák története: eszményi nemzetközösségek és társadalmi mitoszok). London,
1923.
Mumford, Lewis: Art and Technics (Művészet és technológia). Oxford, 1952. London,
1923.
Mumford, Lewis: Technics and Civilization (Technológia és civilizáció). London,
1934.
Needham, Joseph:
Science and Civilisation in China (Tudomány és civilizáció Kínában) 4 köt. Cambridge,
1954.
Nehru, Jawaharlal: Glimpses of World History (Pillanatok a világtörténelemből).
London, 1942.
Neill, Desmond: Elegant Flower: First Steps in China (Elegáns virág: az első
lépések Kínában). London, 1956.
Northrop, F. S. C.: The Meeting of East and West (Kelet és Nyugat találkozása).
New York, 1946.
Oman, Sir Charles:
The Art of War in the Middle Ages (A hadviselés művészete a középkorban). I.
köt. London, 1924.
Owen, S. J.(szerk.): A Selection from the Despatches, memoranda and other papers
relating to India, of the Marquess Wellesley, (Válogatás Wellesley márkinak,
a térdszalagrend lovagjának Indiára vonatkozó jelentéseiből, előterjesztéseiből
és más irataiból). Oxford, 1877.
Paleologue,
Maurice: The Turning Point: Three Critical Years, 1904-1906 (A fordulópont:
három kritikus év, 1904-1906). Ford. F. A. Holt. London, 1935.
Pallis, Marco: Peaks and Lamas (Csúcsok és lámák). London, 1940.
Pannikkar, K.M.: Asia and Western Dominance (Ázsia és a nyugati fölény). London,
1953.
Parkinson, C. Norchote: The Evolution of Political Thought (A politikai gondolkodás
fejlődése). London, 1958.
-----: British Intervention in Malaya (Brit intervenció Malájföldön). Szingapúr,
1960.
Partington, J. R.: A History of Greek Fire and Gunpowder (A görögtűz és puskapor
történelme). Cambridge, 1960.
Radhakrishnan:
East and West: Some Reflections (Kelet és Nyugat: néhány megjegyzés). London,
1955.
Rhodius Apollónius: Argonauticon; Ford. Szabó István. Budapest, 1877.
Ridgeaway, William: The Origin and Influence of the Thoroughbred Horse (A telivér
ló származása és hatása) Cambridge, 1905.
Riencourt, Amaury de: The Coming Caesars (A jövendő császárok). London, 1958.
Rostovtzeff, M.: The Social and Economic History of the Hellenistic World (A
hellenisztikus világ társadalmi és gazdasági története). Oxford, 1941.
Rowland, Benjamin: Art in East and West (Kelet és Nyugat művészete). Cambridge,
Massachusetts, 1954.
Saggs, L. H.
W. F.: The Greatness That Was Babylon (Babilon, a nagyhatalom). London, 1958.
Sarton, George: History of Science (A tudomány története). Oxford, 1953.
Seltman, Charles: Wine in the Ancient World (A bor az ókori világban). London,
1957.
Sethna, K. D.: The Indian Spirit and the World's Future (Az indiai szellem és
a világ jövője). Pondicherry, 1953.
Singer, C., E.J. Holmyard és A. R. Hall: A History of Technology (A technológia
története) Oxford, 1954-58.
Sitwell, Osbert: Escape With Me! An Oriental Sketch-Book (Menekülj velem! Keleti
vázlatfüzet). London, 1939.
Spalding, H. N.: Civilization in East and West (Civilizáció keleten és nyugaton).
Oxford, 1939.
Spear, Percival: India: A Modern History (India modern történelme). Ann Arbor,
Michigan, 1961.
Stark, Freya: Alexander's Path (Nagy Sándor útja) London, 1958.
Taylor, Edmond:
Richer by Asia (Ázsiával gazdagabban). Boston, 1947.
Thomson, Ian: The Rise of Modern Asia (A modern Ázsia fölemelkedése). London,
1957.
Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Ford. Muraközy Gyula. Budapest, 1985.
Torr, L. Cecil: Ancient Ships (Ókori hajók) Cambridge, 1894.
Toutain, Jules: The Economic Life of the Ancient World (Az ókori világ gazdasági
élete). Ford. M. R. Dobie, London, 1930.
Toy, Sidney: A History of Fortification (Az erődítmények történelme). London,
1955.
Trevelyan, G. O.: The Life and Letters of Lord Macaulay (Lord Macaulay élete
és levelei). London, 1931.
Tsuji, Masanobu: Singapore: the Japanese Version (Szingapúr: a japán változat).
London, 1962.
Turner, Ralph: The Great Cultural Traditions (A nagy kulturális hagyományok).
I-II. köt. New York, 1941.
Van Straelen, H.: The Far East Must Be Understood (A Távol-Keletet meg kell érteni). London, 1945.
Ward, Barbara:
The Interplay of East and West (Kelet és Nyugat kölcsönhatása). London, 1957.
Warmington, B.H:. Carthage (Karthágó) London, 1960.
Wellesley márki. l. Owen, S. J.
Wilson, John A.: The Burden of Egypt (Egyiptom terhe). Chicago, 1951.
Wint, Guy: The British in Asia (Az angolok Ázsiában). London, 1947.
Woodrooffe, Thomas: River of Golden Sand (Az arany homok folyója). London, 1936.
Wurtzburg, C. E.: Raffles of the Eastern Isles (Raffles a keleti szigeteken).
London, 1954.
Wycherley, R. E.: How the Greeks Built Cities (Hogyan építettek városokat a
görögök). London, 1949.
Xenophón: Anabaszisz; Ford. Fein Judit. Budapest, 1968.
Yahya, Ahmad Ibn: The Origins of the Islamic State (Az iszlám állam eredete). New York, 1916.
Zinkin, Maurice: Asia and the West (Ázsia és a Nyugat) London, 1951.