Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ivo Andric
MAGYAR MUSZTAFA

Csuka Zoltán fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom
MAGYAR MUSZTAFA
ELÁTKOZOTT UDVAR
A VEZÍR ELEFÁNTJA
Bori Imre: TÖRÖK VILÁG IVO ANDRIC MŰVEIBEN


MAGYAR MUSZTAFA

Alighogy virradt, lejöttek a városból a dobosok, gyülekezni kezdtek a lovasok, hogy fogadják a hazatérő vitézt.
Negyedik napja már, hogy Dobojban nagy a vigalom, az osztrákok fölött aratott banjalukai diadalt ünneplik. Egész Bosznia ujjongott, de Doboj különösen, mert idevalósi Magyar Musztafa, a banjalukai csata legnagyobb vitéze. Hihetetlen hírek érkeztek a németek pusztulásáról, a keresztény rájanép lemészárlásáról és Magyar Musztafa hősiességéről. Mára várják a nagy vitézt.
Egész nap becsapták őket az országútról felgomolygó porfelhők. Csak az alkonyati ima, az ityindi táján érkeztek meg az első lovasok Banjaluka alól, s pontosan az esti ima, az aksam idején bukkant elő Magyar Musztafa, kürtök zengése és zászlók lengése közepette. Görnyedt volt, s valahogy kicsinynek látszott (mert miközben beszéltek róla és vártak rá, alakja megnőtt az emberek képzeletében). Hajlott
termetével, sötéten és beburkolózva inkább ájtatos és sokat tanult zarándokra hasonlított, semmint Magyar Musztafára, akiről annyit meséltek és daloltak.
Sietősen, se jobbra, se balra nem tekintve, lovagolt át az ujjongó, kavargó tömegen. Anélkül, hogy bárkihez fordult s egyetlen szót is szólt volna, bement tornácos házába, a nyüzsgő sokaság pedig ott maradt az udvar előtt, s nézegette, hogyan rakják le a zsákmányt a lovakról.

Ez már a harmadik eset, hogy Musztafa visszatér víz mellett álló, megroskadt házába.
Néhány meglehetősen sovány jobbágyon kívül ez volt minden, ami a bátyjával történt osztozkodás után tékozló és iszákos apjáról rámaradt, habár nagyapja, Magyar Avdaga, ez az egykori híres és tekintélyes magyar családból származó törökös, nagy vagyont szerzett és hagyott hátra.
Tizenöt éves korában, amikor édesapja meghalt és bátyja megnősült, Szarajevóba küldték, hogy ott a medreszán, azaz a papneveldében tanuljon. Négy sanyarú és nehéz esztendőt töltött ott. Huszadik esztendejében egy láda könyvvel, s a medresza diákjának szűkös motyójával, no meg egy ébenfából készült, nyílásain ezüsttel kivert nagy török síppal, zurnával a hóna alatt, hazatért Dobojba, s nem a bátyjánál szállt meg, hanem ebben az ódon, tornácos házban.
Teljesen megváltozott. Duzzadt ajka fölött pelyhedző bajszával, hajlottan, komoran, mosolytalanul járt-kelt, nem barátkozott és nem is állt szóba senkivel. Napközben Iszmet agánál, a városi hodzsánál a könyveket bújta, éjszakánként pedig sokáig fújta török sípját, amelynek hangja messze szállt a ház körül elterülő folyó menti vidéken. S mikor az első nagy toborzás volt, fegyvert fogott, bezárta házát, s Delalic´zászlaja alatt Oroszország ellen vonult. Sokáig semmi hír sem jött felőle. Egyik esztendőben az
a hír járta róla, hogy elesett, s mivel ifjú volt és senkivel sem barátkozott, hamarosan elfelejtették. Mikor azonban Delalic´ visszatért, azt mondogatták róla, hogy él ("mégpedig jól él"), hogy valamennyi bosnyák közül őt kapta fel legjobban a hír, s nagy tisztességet szerzett. Hat év múlva pedig váratlanul ő maga is visszatért Dobojba. Alig akadt, aki ráismert. Úgy volt öltözve, mint valami sztambuli, fényűzően, gazdagon. Szakállt eresztett, arca sápadt volt és sovány. Kinyitotta házát. Késő éjjel előkereste viaszosvászonba burkolt török sípját, s félénken, hamisan megszólaltatta:
- Tuuuu...tititata...
A hang bántón verte fel a csendet.
Látta, hogy lélegzete nem elég erős és nem tart ki, ujjaiban sincs meg a hajdani fürgeség, s a régi dallamokra sem emlékszik. Visszagöngyölte a zurnát, s átadta magát az álmatlanság kínjainak, amely nem hagyta el, mióta a csatákból kikerült.
Ez a kínlódás minden éjszaka megújult. Hirtelen elfelejtette mindazt, ami valaha történt, még a saját nevét is, s mivel így, első félálmában minden emléke és a holnaphoz fűződő minden gondolata kihunyt, s csak a sötétség malomköve alatt összekuporodó teste maradt meg, bizsergés futott végig a lábán, a szívében pedig rettegés támadt, s hideg áramlásként félelem terjedt szét egész testében. Időről időre
a legnagyobb erőfeszítés árán is, de fel kellett kelnie; meggyújtotta a lámpát, és ablakot nyitott, hogy megbizonyosodjék róla: még életben van, még nem morzsolták, nem hordták szét a sötét erők. Így ment ez hajnalig, mikor végre ólmos nyugalom áradt szét testében, s elnyomta a rövid, de a világon mindennél kellemesebb és könyörületesebb álom. A másnap pedig olyan volt, akár a többi. Így folytatódott ez egyre, s még csak nem is gondolt rá, hogy valakinek megmondja. A hodzsákat megvetette, az orvosoknak pedig nem hitt.
S emez első éjszaka után, mikor a városba ment, a kafanákban minden ember odább mozdult, hogy helyet teremtsen neki, ő azonban sem arra nem volt képes, hogy elmosolyodjék, sem Sztambulról, sem hadakozásairól nem tudott mesélni, hogy kielégítse kíváncsiságukat. S lassanként megint lenézték és megfeledkeztek róla. Mikor azonban Szlavóniában megkezdődtek a harcok, az első csapat élén elment ugyanolyan csendben, mint ahogy megérkezett.
S megint hírek jöttek magyarországi és szlavóniai vitézkedéseiről, s az Orljava torkolatánál lezajlott szörnyű ütközetről. Mikor pedig az osztrákok körülzárták Banjalukát, a keresztény nép bekergette a törököket a banjalukai várba, s a várost kifosztotta, az egész boszniai haderő a Vrbashoz vonult. Úgy látták azonban, hogy az osztrákok túlerőben vannak, s ezért nem mertek rájuk támadni mindaddig, amíg Magyar Musztafa elő nem állt a haditervvel: a folyón, kissé följebb, tutajokat kell ácsolni, amelyeket éjnek idején leúsztatnak a folyón, s egymás mellé állítanak; pirkadatkor pedig átözönlik rajtuk a török sereg, és váratlanul lecsap az osztrákokra.
Azon az éjszakán, mialatt a tutajokat ácsolták, Magyar Musztafa Crkvina közelében leheveredett egy füzesben, hogy a hosszú gyaloglást legalább kissé kipihenje. Pihenése vége felé mindenféle álom támadt rá, amúgy is rövid alvását még inkább megkurtítva, s ez teljesen összetörte. Kezdetben elaludt, de hirtelen valami krími gyerekek jelentek meg álmában. Ez sok-sok évvel ezelőtt történt, s azóta sosem gondolt rájuk.
Musztafa akkor egy lovasosztaggal vonult. Az ellenséget üldözték, s eközben egy elhagyott krími nyaralóban szálltak meg éjszakára. Mikor le akartak feküdni, a szekrények mögött négy elbújt gyerekre akadtak. Szőke, rövidre nyírt hajú, fehér arcú gyerekek voltak, szép úri ruhában. Tizenöt lovas volt az osztagban, többnyire anatóliaiak. Magukhoz ragadták őket. A rémülettől és a fájdalomtól félholt gyerekek így mentek kézről kézre. Mikor megvirradt, a kicsinyek arca egészen megduzzadt, megkékült, s egyikük sem tudott a lábára állni. Eközben egy erősebb orosz alakulat érkezett, s ők hanyatt-homlok elmenekültek, még arra sem maradt idejük, hogy a gyerekeket lemészárolják. S Musztafa most látja a négy gyermeket. Hallja a közeledő oroszokat. Nyeregbe szeretne szállni, de kengyelvasa elkeveredik. Kicsúszik a lába alól, lova toporzékol és vonakodik tőle.
Csuromvizesen ébredt. Vergődése és kínlódása közben egészen belegabalyodott a köpenyébe. Hideg volt, hajnal előtt megsűrűsödött a sötétség. Felövezte és rendbe szedte magát, s eközben egyre köpködött dühében és undorában, hogy ilyen váratlan és alattomos álmok gyötrik.
A törökök már készenlétben álltak a parton, s lassanként hasadni kezdett a hajnal, a tutajok azonban csak vontatottan érkeztek és nehezen sorakoztak egymás mellé. A zörejre, kiáltozásokra a folyó túlsó partján az osztrákok is felriadtak. Az őrök erősen figyeltek. Nem lehetett tovább várni. Musztafa jelt adott a tutajosoknak, húzzák még szorosabbra a tutajokat egymáshoz fűző köteleket, s ők maguk húzódjanak félre; nyomban ezután kirántotta kardját, és harsányan felfohászkodott:
- Allah! Biszmillah! Aki Mohamed hitét vallja...
- Rá a gyaurra!
- Rá a romlottra!
- Allah! Allah! - vette át a kiáltást a sereg eget verően.
Valamennyien Musztafa nyomába tódultak a tutajokra. De mindjárt látniuk kellett, hogy a tutajok messzebb vannak egymástól, mint gondolták. Többen a vízbe estek. Egyesek átugráltak, a többség megtorpant. Csupán Musztafa jutott előre. Mintha szárnya nőtt volna, egyik tutajról a másikra szökellt. Szinte repült a víz fölött. Mialatt a sereg első sorai még a tutajokon tétováztak, Musztafa már a túlsó partra ért, s kíméletlenül a meglepett őrökre vetette magát. Mikor látták, hogy vezetőjük egyedül tör előre, a többi török is követte példáját, és tutajról tutajra ugrált. Eközben a hátsó sorok is mind jobban előrenyomták, s azzal fenyegették őket, hogy a vízbe szorulnak. Így nagy dübörgés és üvöltés közepette az első csapatok átkeltek a folyón, habár sokan a vízbe estek és, az imbolygó tutajok körül segítségért kiáltoztak.
Könnyebb győzelmet már rég nem arattak. A hatalmas osztrák tábor, amelyet váratlan időben és váratlan oldalról támadtak meg, egyetlen perc alatt szanaszét rebbent. Eszüket vesztve, falkában menekültek. Musztafa alig érte be az utolsókat, lecsapott rájuk. Villámgyorsan forgolódott köztük, kardja villámló kört vágott, és hideg szelet csapott körülötte. A törökök nagy "Allah" kiáltozás közben érték utol.
A várból előjöttek az eddig körülzárt banjalukai törökök, s megkezdődött a keresztény nép lemészárlása és a fosztogatás.
Este, a győzelem után, Musztafa a sátra előtt hevert, tenyerét meg a mellét a földhöz szorította, mert úgy érezte, hogy minden kis izma a végtelenségig dagad, és mindjárt szétpattan.
Odalátszottak a tüzek, hallani lehetett a fosztogatók kurjantásait és az üldözöttek siránkozását.
- A világ teli van mocsokkal.
Erre gondolt ma reggel is, hajnalban, a Vrbas partján, amikor ott állt a két sereg között (az egyik menekül, a másik pedig ijedtében a tutajokon késlekedik), s most is itt érzi szájában a keserű nyálat, amitől szeretne megszabadulni, miközben hangosan kimondja:
- A világ teli van mocsokkal.
De csak a vér lüktet a testében és duzzad benne. Ütőerei lázasan vernek. S az álom elkerüli.
Ettől az éjjeltől kezdve egészen hűtlen lett hozzá az álom; a hajnalt megelőző egy-két órát is teljesen tönkretették az újabb látomások. Éjszakáról éjszakára elmúlt életének már teljesen elfelejtett, őrülten zagyva töredékei bukkannak elébe váratlanul. S ezekben az álmokban az volt a legrosszabb, hogy valami borzongató világosság és élesség élt bennük, amely minden egyes alakot és mozdulatot áthatott, mintha mindegyikük saját magának élne s különös jelentőséget rejtene. Lassanként már az éjszaka gondolatára is rettegni kezdett. Saját magának sem vallotta be ezt a félelmet, de az egyre nőtt, kínozta nappal, s még az álom gondolatát is lerombolta, s együtt élt vele, beleivódott eleven húsába, és selyemszálnál is finomabban, észrevétlenül napról napra mélyebben hasított bele.
Ma este harmadszor tért meg tornácos házába.
S íme, ma este is, minekutána undorral haladt végig a doboji utcákon, az üvöltöző, ugráló csőcseléken át, s miután kíséretétől elbúcsúzott, olyan riadt léptekkel mérte végig a házát, hogy a padlódeszkák csak úgy recsegtek-ropogtak lába alatt. Odaküntről behallatszott, amint elkésett legények ujjonganak neki és a győzelemnek, de ő egyre le s fel járkált, nem mert leülni. Ránézett a viaszosvászonra, amelybe régi török sípját göngyölte, meg a zöld könyvesládára, de egyikhez sem nyúlt.
A hegy már egybeolvadt a sötétséggel, s a város elnémult, a domb felől pedig, a romok közül felhangzott egy bagoly huhogása.
Az ablakhoz támaszkodott. Az álmatlanság, a hoszszú utazás forrósága s szívének egyhangú dobogása csaknem elaltatta. De most már az álmok előbb érkeznek, semmint álomba merült volna. Vajon egyáltalán lehunyta a szemét? Elébe tárult a mindenféle szeméttel és pókhálóval teli legszélső szoba, s a szögletben egy ládán ott ült a nagyapja, Magyar Avdaga. Arca vörös, szakálla kurta, bajusza hegyes. Így ül ott némán és mozdulatlanul, de már jelenlétében is különös jelentősége van, s olyan elviselhetetlen szorongás és iszony, amely Musztafa torkát fojtogatja. Összerázkódik. Majd meghal a szoba sötétjétől, de nem gyújt világot, hanem tovább járkál, habár tetőtől talpig páncélként szorítja a borzongás, s a lábát sem érzi maga alatt.
Semmiképp sem mert megállni. Mozognia kellett, mert egyformán rettegett az álmatlanságtól és az álmoktól, ha netalán elalszik. S mialatt így le-fel járkált, eszébe jutott Szarajevó, vidám jó barátja Jusufagic´, Cˇekrklina, a zöldbe borult hegy a temetővel meg a puha gyeppel, amelyen valaha mint papnövendék sok délutánt átaludt, s feje alatt karja volt a vánkos... Nem bírta tovább, megnyergelte a lovát, s elment Dobojból, sötétben, mint valami gonosztevő.
Másnap a csarsia, nagy csodálkozására megtudta, hogy az éjjel Musztafa elment hazulról, odakünn
a mezőn rátámadt holmi fuvarosokra, megsebesítette őket, lovaikat pedig megugrasztotta.
Hol isten háta mögötti mellékösvényeken vándorolt, hol falvakon át, ütötte-verte s olyan megveszekedett haraggal zargatta a keresztényeket.
Amikor Sutjeskába érkezett, a kolostort zárva találta, mintha kihalt volna. Arra vetődő emberek már előző nap elmesélték a gvárdiánnak, hogy Dobojból errefelé közeledik Magyar Musztafa, nekivadultan, szinte nincs is észnél, s üti-veri, aki útjába kerül.
Fokosa nyelével verdeste a kaput. Csend, némaság. Hátrább lépett, és méregetni kezdte az épületet. Hatalmas háztető. Kicsiny ablakok és szilárd falak. Egy pillanatig arra gondolt, hogy porrá égeti, de már a gondolatra is elfogta az utálkozó unalom, hogy most szalmát meg tüzet keresgéljen. Végül is nevetségesnek látta az egészet, ezt a hatalmas épületet, amely úgy elnémult előtte és benne a szerzetes testvéreket, akik olyan kicsinyek és szürkék, akár az egerek.
- Milyen gyorsan bezárkóztak, hahaha!
Hangos kacagással továbbállt. Ahogy a temető előtt ellovagolt, a ló megbokrosodott egy fehér kereszttől, amely a fal mögül kiviláglott. Megrántotta lova zabláját, és megállt. Miközben lovát csitítgatta, és dühösen szidta a frátereket meg a keresztet, a kanyarból egyszerre két szerzetes bukkant elő. Egyikük egy köteg könyvet cipelt, a másik pedig elemózsiás kosarat. Mivel már nem tudtak visszalépni, az útszéli árokba húzódtak, s alázatosan köszöntötték a törököt. Az megállt mellettük.
- Ti is papazok vagytok?
- Azok vagyunk, éljen a császár egészséggel, bég efendi.
- Aztán ki engedte meg nektek, hogy ezeket a szarvakat ide ültessétek az út szélére, hogy a lovamat ijesztgessék? Mi, ti disznók disznai?
- Nem helyeseljük, bég.
- Mi az, hogy "nem helyeseljük"? Ki engedte meg nektek?
- A vezír is, meg a fényességes szultán - válaszolta az idősebb szerzetes, magas, értelmes szemű és nagy bajuszú férfi.
Musztafa leengedte jobbját, s mintha hirtelen lecsillapodott, haragja elpárolgott volna, csak mereven nézte őket ragyogó tekintetével, mialatt a két szerzetes földre sütött szemmel reszketett előtte.
- Ahá, tehát fermánotok van rá?
- Van, van, bég efendi, de mennyire van, mindenünk van.
- A szultántól is?
- De mennyire! Meg a vezírtől is, egy pedig a szarajevói mullahtól.
- No akkor tedd szépen egymás mellé mind a hármat, s hajítsd őket a fenébe. Hallottad? Ha pedig megkérdez valaki, mért cselekszed, mondd meg neki: így parancsolta ezt Magyar Musztafa, aki olyan, mint a helyéről levált kőszikla, nem kell neki sem álom, sem kenyér, s a törvényt sem ismeri el.
Tébolyodott, merev tekintete láttán és ezekre a szavaira balsejtelem fogta el a szerzeteseket, s még mélyebben meghajoltak. Musztafa leszedte a nyeregszíjat, s megparancsolta a fiatalabbnak, kötözze meg az öregebbet. Az idősebb szerzetes önként hátratette a kezét, a fiatalabbik pedig lassan kötözgette, mert keze szemmel láthatóan reszketett.
- Jól megkötözted?
- Igen, bég.
A török lehajolt, megtapogatta a szíjat, s mikor látta, hogy lazán van megkötve, némán ütésre emelte a fokost. A szerzetes félrekapta a fejét, a fokos éle pedig olyan erővel csapott le a vállára, hogy
a boldogtalan jajszó nélkül összeesett. A török azonban a fokos nyelével addig ütötte, míg csak fel nem kelt és meg nem indult előtte, megkötözött társával együtt. Csak úgy csurgott róla a vér, s nyomait otthagyta az úton, amerre mentek.
Musztafának az a hirtelen ötlete támadt, hogy a két papot Szarajevóba hajtja, s ott régi barátjának, a gazdag Jusufagic´nak adja át, aki híres tréfacsináló volt. Mikor azonban az országút erősen emelkedni kezdett s a nap leszállt, a sebesült szerzetest cserbenhagyta ereje, minduntalan elájult és összeesett. Musztafa hiába ütötte-verte fokosa nyelével a bordáit úgy, hogy a szerencsétlen ember hordóként kon-
gott. Betértek egy út menti elhagyott pajtába. A két szerzetes mindjárt lerogyott a földre, egyik a másik mellé, a török pedig megkötötte lovát, s köpenyét a földre terítette, hogy lefeküdjék. Mindjárt úgy elkapta az álom, ahogyan már rég nem.
Nincs nagyobb gyönyörűség a gyors és mély álomnál.
De ezt a gondolatot is kioltotta és elragadta a köd és a hullámok zaja. A Vrbas zúg, és rajta tutajok sorakoznak, de nem olyan súlyosak és véresek, s nem is mozdulnak el olyan távol egymástól, mint ott, a csata idején, hanem könnyedén ringatóznak és úsznak. Mindaddig, amíg egyszer valami félbe nem szakítja a hullámok csobogását, s el nem mozdítja
a tutajokat, ő pedig ott leli magát a kemény földön, és hallja a monoton hörgést. Megrázkódik, hirtelen kinyitja szemét, amelyről úgy érzi, iszonyatosan kitágult és hideg, s olyan álmatlanság van benne, mintha sohasem aludt volna. Fülel.
A suttogás abból a szögletből jött, ahol a két szerzetes feküdt.
A sebesült szerzetes (laikus volt) hálát érezve, meggyónt az idősebbnek, s habár a feloldozást már megkapta, nem hagyta abba a beszédet, lázas elragadtatásban egyre a bűnbánat szavait és az ima töredékeit hajtogatta:
- Sze… szeretlek én uram, istenem, mert te vagy
a legnagyobb… jóság…
- Mit sugdolóztok, a kutya pogány anyátokat!
Előkapta pisztolyát, s a sötét szögletbe lőtt, ahol
a szerzetesek feküdtek. Jajveszékelés támadt, aztán nyögések hallatszottak. Musztafa felugrott, magára kapta a köpenyét, és kivezette lovát. Tökéletesen megfeledkezett Jusufagic´ról, a szerzetesekről, a kitervelt tréfáról. Gyorsan nyeregbe ült, mintha menekülne előlük.
Egy erdőben lovagolt, a hűvös éjszaka megnyugtatta, a ló pedig egyre riadozott a kiálló gyökerektől, és a fülét hegyezve távoli hangokra figyelt. Így ment ez mindaddig, amíg vége nem szakadt az éjszakának s fel nem fehérlett a hajnal. Musztafa akkor lefeküdt egy bükkfa tövébe, a köpenyébe burkolózott. Átjárta a hideg és elaltatta a csend. Mindjárt álmodni kezdett.
Az orljavai csatában volt. Két sötét, mohos sziklafal közé szorult, melyekről víz csöpög, hátát nekiveti, miközben elölről a két Latkovic´ testvér, ez a két hatalmas és vad szegénylegény ront rá. Derekasan védekezik, de tekintete elkalandozik támadói feje fölött a látóhatár mélyére, ahol a homokos síkság egybeér az éggel, s látja, hogy egy sötét ruhás nő bukkan elő keblére szorított kézzel és eltorzult arccal. Ő ismeri és nagyon is jól tudja, hogy az a nő mért szorítja kezét oly görcsösen a mellére, s az arca mért torzul el olyan fájdalmasan. Habár folyton erre gondol, s az asszonyra néz, s visszaemlékszik, hogyan lepte meg ott, Erzerumban, a pénzváltó házában egyedül, s a szegény nő milyen kétségbeesetten igyekezett a karjából szabadulni, közben mégis higgadtan védekezik a két hajduk ellen. Le szeretné rázni az asszonyt és emlékét, s csak arra törekszik, hogy a hajdukok kardcsapásait elhárítsa, de elönti
a harag.
- Hát ezt az asszonyt is magatokkal hoztátok? Kevesen vagytok ti ketten, a betyár anyátokat! Hányan vagytok még?
Villámgyorsan hárítja el a csapásokat, de a szegénylegények ádázul a nyakán vannak, kardjuk hegye a szeme előtt villog, ő pedig még szorosabban tapad a sziklához, úgyhogy végigfut rajta a borzongás, és verejték veri ki a testét.
Egészen átfázva ébred, szitkokkal görcsösen öszszeragadt szájában, teljesen megdermedve. A nap épp most van felkelőben, s a szemhéját csiklandozza.
Látva, hogy megint nem aludt többet, mint kurta kis órát, s hogy hajnal előtt sincs immár nyugodt álma, tehetetlen dühében felnyögött, kétrét görnyedt, és fejét a földhöz verdeste. Sokáig hánykolódott így, morgolódva, száját egészen elöntötte a hab, s úgy rágcsálta a vörös köpenyt, mialatt a nap magasra emelkedett az égbolton, a hegyek fölé.
Teljesen gyűrötten, összetörve indult lefelé a hegyről, maga mögött vezetve lovát. Csak akkor állt meg, amikor sík földre ért, egy csöveskút mellett. Fénylő, karvastagságú vízsugár ömlött a fenyőből faragott vályúba. A víz túlfolyt a vályú szélén, körös-körül jócskán átitatta a földet, tócsákat és sekély vizű kis pocsolyákat teremtett, melyek fölött pillangók s lebegő fátyolként sűrű muslincarajok remegtek a reggeli fényben.
A ló, miközben patáit a tócsákban áztatta, s bőre meg-megrándult a combján és oldalán, hosszasan ivott. Musztafa pedig mintegy révületben és az üde víztől s az arcán megülő reggeli napfénytől lecsillapultan csak üldögélt a vályú peremén. Akkor a vízbe pillantott, s meglátta árnyékba borult arcát, amely sötét volt, akár a szén, de feje köré kicsiny legyek sűrű raja fonódott, mindegyiken áthatolt a napsugár s csillogott rajta, együttesen pedig reszkető és finom sugarú dicsfényt alkottak. Önkéntelenül is felemelte kezét, s megpillantotta behajlított ujjait, amint elmerülnek ebben az áttetsző, reszkető fényben, a kezén azonban semmit sem érzett, oly aprók és súlytalanok voltak ezek a napfényjárta piciny testecskék. Lova megriadt valamitől és megrántotta; a raj odébblibbent, szertefoszlott, a dicsfény darabokra tört.
Egész délig úgy lovagolt, mintha álomban lebegne, s csodálatosképp lecsillapult. Ezen az éjszakán Szarajevó felé folytatta volna útját, ha az országúton Omer hánjában meg nem állítja a cˇatic´i Abduszelam bég, ez a gyér szakállú, kék szemű szószátyár és szájhős. Az egész hánban csak ők szálltak meg.
A bég mindenképpen marasztalta, hogy töltse itt vele az éjszakát, arra számítva, hogy másnap együtt érkeznek Szarajevóba, s az emberek meg ismerősei majd láthatják, hogy Magyar Musztafával, mint útitársával és barátjával érkezik meg a városba. Musztafa beleegyezett. A tikkasztó nap a vége felé járt, őt pedig lassan elfogta az álmosság, ami tulajdonképpen nem volt más, csak fáradtság, amelyben
mindenről tudott és mindent érzett. A nap égetett, rosszkedve már torkáig ért és fojtogatta.
Csupán vizet ivott, és lefeküdt anélkül, hogy még egyszer Abduszelam bégre pillantott volna, a hán tulajdonosát pedig megfenyegette, hogy mindenkit megöl, aki álmából felébreszti, legyen az kutya, kakas vagy ember.
Kezdetben mélyen aludt, de akkor hirtelen, mint mindig, mikor legkevésbé várta, elébe bukkantak
a krími gyerekek, szőkén, gondosan megnyírva, de kissé mereven, simán és erőteljesen, s úgy elsiklottak előle, mint a halak. S a szemükben nincs ájulat, szembogaruk sem esik be a rémülettől, hanem állhatatos és mozdulatlan. Ő már liheg, s szüntelenül igyekszik elkapni a gyerekeket, de közben észrevesz minden változást, a legkisebbet is. S mialatt kínlódik és dühöng, hogy nincs ereje elfogni és kézben tartani őket, hallja, amint a háta mögött valaki azt mondja:
- Meg kellett volna sütnie őket, megfogni, aztán rostra tenni… De most már késő.
Dühöng kínjában. Ezt kellett volna: megsütni! S megint feláll, hogy elfogja őket, de csak hiábavalóan hadonászik, mert erőtlen és nevetséges, a gyerekek pedig kicsúsznak a kezéből, aztán egyszerre elszállnak, mint a felhők.
Úszott a verejtékben, mikor felébredt; lihegett, összevissza gyűrte maga alatt a gyékényt. A nappal elmúlt, sötétedett. Rémület fogta el. Hideg verejték verte ki. Rekedten Abduszelam béget hívta, kávét, pálinkát és faggyúgyertyát rendelt.
Így üldögéltek sokáig kettesben és iszogattak: közöttük nyugtalanul lobogott a gyertya, a szögletek megteltek sötétséggel és nyugtalan árnyakkal, a kis ablakon pedig a sötétkék éjszaka egy darabkája látszott. A hangok keményen és bántóan verődtek viszsza az üres szobában.
Abduszelam bég sokat fecsegett magáról, a harcairól, a családjáról. Mesélt gabelai őrhelyéről. De Musztafa csak görnyedten hallgatott, s minden pohár után meg-megrázkódott. Hogy szóra bírja, Abduszelam a banjalukai csatáról kezdett beszélni s arról, hogy látta őt, Musztafát, amint egyik tutajról a másikra ugrik, egymaga terem a parton és pusztítja
a németeket.
- S mindezt látni lehetett a paplan alól?
- Mi? Micsoda?
Musztafának ragyogott, ide-oda ugrált a szeme, a bég pedig, aki azt se tudta, hogy megsértődjék-e vagy tréfának fogja fel a dolgot, elkomolyodott. Musztafa tört ki először kacagásban, s a bég nyomban csatlakozott hozzá.
- Tréfa az egész.
- Az hát.
S nyomban folytatta a mesét arról, hogyan fogadta a németeket, akiket Musztafa szétkergetett.
- Hát bizony, azt hiszem, levágtam vagy negyvenet, egy szálig.
- Nocsak!
- Hát, barátom, volt köztük egy bácsi, de gyors, nekiveselkedett a futásnak, én meg utána vetettem magam. Összeszedtem minden erőmet, amit az isten adott, s futottam, futottam, futottam…
- S utolérted?
- Mindjárt meghallod. Ahogy az egyik hegyoldalra értünk, látom ám, elhagyja az ereje, kifullad, én meg utolértem, s azzal: nyissz! Mint a csirkét, úgy levágtam!
- Ejnye, ejnye.
Magyar Musztafa csak nagyokat prüszkölt, sóhajtozott, a bég pedig jócskán belemelegedett a mesébe. Az éjszaka, a pálinka meg a rövid ész nem ismer mértéket, s egyre újabb meg újabb, egyre csodálatosabb hőstettek támadtak, amelyeket még a nagyapja meg a dédapja vitt végbe; még az ő puskaharca is ott fenn a Gabelán egészen más formát kapott.
- Lehet, hogy az isten teremtett így: énbennem nincs félelem. Őrségbe mentünk ki a Mljecˇic´ felé, mindannyian reszketnek, súgnak-búgnak a sötétben, én meg csak fölhágok a sáncra, s torkom szakadtából rágyújtok egy nótára, a torkomban meg olyan hang van, istennek hála, akár a török sípé. Később aztán kérdezősködtek is a gyaurok, ki az a hatalmas és hős török, a mieink pedig jól tudják, ki az: ugyan ki lehetne?
- Hát biza, sokat hazudsz.
A képzelet csapongásába és szavaiba egészen beleszédült bég első pillanatban nem akart hinni a fülének.
- Hazudsz, sokat hazudsz, barátom - felelte Musztafa kedvetlenül és türelmetlenül, ajkát összeszorította és dühösen rágcsálta a bajuszát.
A bég csak most bukkant fel füllentései tengeréből. Egyszerre sötétebbnek látta a szobát. A gyertya lángja megremegett, és ide-oda libegett lihegésük kereszttüzében. Közvetlen közelben látta Musztafa két különböző nagyságú, vérbe borult szemét, szinte halottian sárga homlokát és fekete szakálla fölött az arcát. Meg is sértődött s meg is rémült. Talpra szökött. Felborult a kerek kis asztal, a peskun, tompán koppant egyet a gyertya és kialudt.
Ha részeg volt is, Musztafa a sokat tapasztalt harcos ösztönével a falhoz húzódott, megtapintotta köpenyét és fegyverszíját, s elővonta pisztolyát. Közöttük ott hevert a felborult kis asztal, háttérben az ablak, amely most, a teljes sötétségben, világos négyszögnek látszott. Miközben visszafojtotta lélegzetét, a beállott csendben éles, szisszenő hangot hallott: a bég kihúzta tőrét a tokból. S most egyszerre, mintha életének számtalan sok viszontagsága jutott volna eszébe, véres gyűlöletében megint arra gondolt: mennyi mocsok van a világon! De ez csak egy pillanat műve volt, nyomban összeszedte magát, lehiggadt és felmérte a helyzetet.
- Ez a bég gyáva és hazug ember, s az effélék könynyen gyilkolnak. A kezében nincs puska, s ha a közelembe akar jutni, az ablak mellett kell elhaladnia.
Fölemelte pisztolyát, az ablak közepére szegezte, és így várt. S valóban egy perccel később egy kar rajzolódott ki az ablakon, s a halvány világosságot nyomban utána eltakarta a bég alakja. Musztafa megnyomta a ravaszt. A dördülés zajában nem is hallotta, amint a bég a földre zuhant.
Omer, az öreg fogadós, semmit sem hallott, vagy nem mert előjönni.
Ezen az éjszakán pihenő nélkül lovagolt az erdőben. Lova fáradtan meg-megállt s visszariadt egy-egy árnyéktól. Ilyenkor ő maga is nézegetni kezdte a magányos fatuskók és árnyékuk furcsa alakját a holdtalan, de világos éjszakában. A különösen vészjósló külsejűek előtt megállt, és elkerülte őket. Hirtelen úgy rémlett neki, mintha minden egyes alakkal valami különös hang, suttogás, hívás vagy énekszó is együtt járna; halk, alig hallható hangok, amelyek felcserélődnek, összeszövődnek az alakokkal. De mindannyi elmerült ostorának csattogásában, amellyel ilyenkor lovára sújtott. Mihelyt azonban lova korbácsolását abbahagyta, a hangok megint előrajzottak és rárohantak. Hogy újból elhallgattassa őket, most már maga is felkiáltott:
- Hóóóó!
De akkor az erdő, mindenfelől, valamennyi üregből, fatörzsből és levélről még erősebben igyekezett őt túlkiáltani, s valósággal a hangok özönét zúdította rá:
- Haaaóóóóó!
Összeszedte magát, és teljes erejéből kiáltozni kezdett, habár torka elszorult, lélegzete kifulladt, de a töméntelen sok elháríthatatlan hang túlharsogta, s a fatörzsek, bokrok is fenyegették. Tovább száguldott, nem is érezte a lovat maga alatt, egész testén végigborsódzott a hideg. Hörgött, csukladozott, de szakadatlanul kiabált, amíg végre valami tisztásra nem ért, ahol a hangok elcsendesedtek, széttöredeztek.
Goricán érte a hajnal, Szarajevó fölött. Megállt
a szilvások közt. Alatta minduntalan megtántorodott a felvértezett lábú, beesett tomporú ló. Az egész égbolt fényárban úszott, s a könnyű felhőket át- meg átjárta a napsugár. A várost alacsonyan úszó köd borította, amelyből csak a minaretek csúcsa meredt elő, mint megannyi elsüllyedt hajó árboca.
Kezét végighúzta harmatlepte arcán. Hasztalan igyekezett, hogy szétkergesse azt a két nyugtalan, sötét karikát, amelyen át a nappal egész fénye és az alatta fekvő város homályosan kibontakozott. Halántékát tapogatta, jobbra-balra forgolódott, de tekintetével együtt mozogtak azok a sötét karikák is, melyeken át minden reszketőn, ködös sötétségben tárult eléje. A csend is egészen kihalt volt, s ebben a csendben érezte vérének lüktetését, amint alattomosan ver a tarkójában. Sehogy sem tudott rájönni, merre jár, és milyen nap van ma. Szarajevóra gondolt, de egyre a kaukázusi városok és mináréik tolakodtak elébe, és szövődtek bele gondolataiba. Voltak pillanatok, amikor egészen elvesztette a látását.
Csak nagy nehezen tudott kivergődni a kusza szilvások és kerítések közül, s mikor az első városnegyedbe beért, lovát egy kafana előtt állította meg, ahol a tágas és kellemes zöld térségen, a temető és egy csöveskút mellett, már ült néhány török, és kávét szürcsölt. Leszállt lováról, és bement. Gyűrötten, sárosan, bizonytalanul lépegetett a homályon át, amely a szemében honolt. Arcokat látott maga körül, hogy aztán egyszerre eltűnjenek majd megsokszorozódva, összevisszaságban megint kibontakozzanak. Fülében zúgott a vér, s ezen a zúgáson át is hallotta beszélgetésüket, de az egyes szavakat csak nehezen hozta összefüggésbe egymással. Azokról az üldözésekről beszélgettek, amelyeket Lutfi bég, a szultán különleges küldötte, kultyehajája vitt végbe.
A sok és hosszú háború után ugyancsak megszaporodtak a munkakerülők és iszákosok, akik Szarajevóban és egész Boszniában fosztogattak, gyilkoltak s mindenféle erőszakoskodást követtek el. Mikor Sztambulban már megelégelték a panaszokat, a szultán ezt a különleges küldöttét rendelte ki, és korlátlan hatalommal ruházta fel. Ez a magas termetű férfi, aki úgy ment végig az utcákon, mint valami böjtölő remete, sápadtan, görnyedten, lecsüngő, gyér bajusszal, kérlelhetetlen volt, kegyetlen és gyors. Soha hatalom ilyen szigorát még nem érezték az emberek. Bárkit is részegségen vagy henyélésen ért, vagy akit mint gyilkost vagy fosztogatót feljelentettek, máris a hírhedt sárga erődbe vettette, ahol anatóliai hóhérai kihallgatás és vizsgálat nélkül erős zsinórral sorra megfojtották őket. Volt olyan nap is, amikor hatvan gonosztevőt fojtottak meg egy éjszaka. A keresztény szolganép örvendezett. A törökök zúgolódni kezdtek szigora miatt. Ő azonban elkapott, és - mielőtt még bárki is közbenjárhatott volna az érdekükben - megfojtatott két szarajevói boltost, akik nyilvánosan szót emeltek ellene.
Az utcákon sűrűn lehetett látni azoknak a holttestét, akik részegségükben vagy dühükben védekezni próbáltak a szultáni küldött pandúrjai ellen. Az embereken rémület lett úrrá. Mindenütt vér folyt. Soha könnyebben elpusztulni nem lehetett.
A kafanában üldögélő törökök most is a kultyehaja szigorúságáról beszélgettek. Mivel gondolataikat nem merték nyíltan megvallani, csupán panaszkodtak, amiért oly sok török lelte halálát, közöttük híres hősök és bajnokok. Egy öregember méltatlankodva jegyezte meg:
- Hát bizony eláraszt bennünket a keresztény rájanép. A mieink pusztulnak, ezek a gyalázatos keresztények pedig szaporodnak, mint a férgek, a végtelenségig.
Musztafa, ahogyan a szavakat hámozgatta, homályosan úgy érezte, mindez kapcsolatban van az ő gondolataival. Nagy erőfeszítéssel összeszedte magát:
- Akár keresztény, akár nem: ez a világ tele van mocsokkal.
Valamennyien megfordultak erre az egészen rekedt, susogó hangra. S akkor vették észre, milyen tépett a ruhája, fűtől foltos, agyagtól sárga. Arca fekete, akár a szén. S csak ekkor látták, hogy szeme egészen vérben úszik, szembogara fekete pontként tátong a közepén, keze szüntelenül meg-megrándul, csupasz nyaka megdagadt, s bajusza baloldalt rövidebb: le van rágva.
Az emberek összenéztek. Ő pedig a vér sötétjén át is látta homályosan, hogy valamennyi arc feléje fordul, s úgy érezte, hogy rá akarnak rohanni. Kardjához kapott. Mindannyian felugrottak. Az öregebbek a fal mellé húzódtak, két fiatal pedig, késsel a kezében, Musztafa elé lépett. Az elsőt leütötte, de a másodikat, elborult tekintettel, elvétette. A famozsarat, amelyben a kávét törték, feldöntötte. Védekezés közben vakon kirohant az utcára. A törökök utána. A járókelők összecsődültek. Egyesek úgy vélték, hogy a szultán küldöttének emberei garázdálkodókat akarnak elfogni, mások viszont azt gondolták, hogy törökök kergetik a kultyehaja pandúrait. Az utóbbi időben szinte mindennaposak voltak az ilyen csetepaték, s valami vérengző rosszindulattal mindenki részt vett bennük, akár az egyik, akár a másik oldalon.
Vakon előretörve, megbotlott a küszöbön, s ugyanebben a pillanatban a kávéházból is meg az utcáról is lecsaptak rá a törökök. Egész csomó kéz ragadta meg. Letépték róla köpenyét, s úgy maradta egy szál ingben. Turbánja leesett. Inge is elszakadt. Vad erővel küszködött, s kezéből nem engedte ki a kardot. Mivel sokan voltak, a gyenge ajtó hirtelen nagy robajjal kidőlt, a kavargó emberhalom megtántorodott és elesett. Musztafa pedig kitépte magát, megforgatta kardját, aztán futni kezdett a meredek utcán lefelé.
A tömeg utána.
Futott, menekült, semmit sem látott maga előtt, kopaszon, derékig meztelenül, bozontos mellel. A tömeg ordítozott mögötte:
- Fogd meg, őrült!
- Leütött egy embert!
- Tolvaj!
- Fogd meg, ne engedd!
Néhány járókelő hiába igyekezett elfogni. Egy török pandúrt, aki elébe állt, leütött. Sokan azt sem tudták, miért üldözik, de egyre nőtt az utána rohanó csőcselék. A kapukból újabb és újabb üldözők csatlakoztak a többiekhez. A boltok ajtajából kereskedők biztatgatták őket, s fapapucsokat, mérlegsúlyokat dobáltak a menekülő után. Megrémült kutyák futottak vele versenyt. A tyúkok riadtan csapkodtak szárnyukkal és kotkodácsoltak. Valamennyi ablak kíváncsiskodókkal telt meg.
S miközben mindenfelől ütötték-verték és üldözték, kialudt tudatában még egyszer felderengett valami:
a világ mocsokkal van teli! Mindenütt!
Habár teljesen magánkívül volt, nem rogyott össze a csapások alatt, hanem a többieknél is gyorsabban futott tovább. Már a Cˇekrklinka zöld lombba borult temetőjéhez közeledett, amikor az egyik kovácsműhelyből egy cigány lépett ki, s a félig mezítelen üldözöttet megpillantva, egy darab ócskavassal úgy sújtott a halántékára, hogy a boldogtalan Musztafa tüstént összerogyott.
Egy nagy csillag futott át a sötét és keskeny égbolton, s mögötte sok apró csillag hullott alá. Egy pillanat alatt az utolsó is kihunyt. Sötétség és keménység. Keménység. Ez volt az utolsó, amit érzett. Üldözői utolérték.


ELÁTKOZOTT UDVAR

Tél van, egész a ház kapujáig mindent befújt a hó, mindent megfosztott valóságos alakjától, s egyszínűvé, egyformává varázsolt. A fehér hólepel alatt a kicsiny temető is elveszett, s csak a legmagasabb keresztek csúcsa mered elő a mély hóból. Itt a szűz hótakaróban csak egy keskeny ösvény nyomait látni; az ösvényt tegnap taposták ki, amikor Petar atyát temették. Az ösvény végén a keskeny hóút szabálytalan körré szélesedik, a hó itt átvette a felázott agyag pirosló színét, s mindez úgy fest, mint a friss seb a mindent ellepő fehérségen, amely a végtelenbe nyúlik, s észrevétlenül belevész a még mindig hóval terhes ég szürke pusztaságába.
Ez a kép látható Petar atya cellájának ablakából.
A külső világ fehérsége itt egybevegyül a cellában uralkodó álmos félhomállyal, a csend pedig jól megfér Petar atya sok-sok órájának halk ketyegésével, amelyek még egyre járnak, míg egyesek, amelyeket nem húztak fel, már megálltak. A csendet csak két szerzetes fráter fojtott hangú vitatkozása zavarja, akik a szomszédos üres cellában Petar atya hátrahagyott holmijainak leltárát állítják össze.
Mijo Josic´, az öreg szerzetes testvér érthetetlen szavakat mormog. Ez a zsémbelődés azoknak a hajdani szóváltásoknak a visszhangja, melyeket a megboldogult Petar atyával, a híres órással, a puskaművessel és "mechanikussal" folytatott. Petar atya szenvedélyesen gyűjtött mindenféle szerszámot a kolostor pénzén, s féltékenyen óvta kincsét mindenkitől. Mijo testvér aztán hangosan megfeddi a fiatal Rastislavot, aki azt indítványozza, gyújtsanak tüzet
a kemencében, ne a hideg szobában végezzék a leltározást.
- Hitvány ez a fiatalság! Ti fiatalok mindannyian olyan fázósak vagytok, mintha török hölgyek volnátok! Még hogy meleg szoba! Mintha keveset fűtöttünk volna, s keveset költöttünk volna fűtésre ezen a télen!
Lehet, hogy itt az öregnek eszébe jutott: ezzel a megboldogultnak tesz szemrehányást, aki fölött még meg sem ülepedett a föld, s elhallgatott, hogy nyomban utána tovább pirongassa az ifjút.
- Mindig mondom: nem vagy te Rastislav, hanem sokkal inkább Raspislav! Még a neved se sejtet jót, te boldogtalan! Azelőtt, a régi jó időkben Marko, Mijo, Ivo atyának hívták a szerzeteseket, most pedig a regényekből, vagy honnan az isten csudájából mindenféle neveket szedtek elő, hogy aszongya: Rastislav, Vojislav, Branimir atya. Így van ez!
A fiatal fráter csak legyint a szellemeskedésekre és korholásra, amelyeket már százszor hallott, s isten tudja, hányszor kell még hallania. S a munka megy tovább.
Azok az emberek, akik a megboldogult hagyatékát összeírják - s ez a megboldogult két nap előtt még itt volt s élt, akárcsak ma ők -, ezek a leltárkészítők furcsán festenek. Ők a győzedelmes élet képviselői, s ez az élet a maga útján jár, a saját szükségleteihez igazodik. Nem valami mutatós győztesek. Mindössze annyi az érdemük, hogy túlélték a megboldogultat.
S ha az ember így távolabbról figyeli őket, mintha fosztogatók volnának, de olyan fosztogatók, akik büntetlenséget élveznek, s akik tudják, hogy a tulajdonos immár nem térhet vissza, és nem érheti őket tetten. Nem egészen ilyenek, de egyben-másban erre emlékeztetnek.

- Írd tovább - hallatszik most az öreg szerzetes testvér fanyar hangja -, írjad: "Egy nagy harapófogó, kreševói munka. Egy."
S ez így megy sorra, egyik szerszám a másik után, s minden mondat végén a följegyzett tárgy tompa hangja hallatszik, amint odakoppan a megboldogult Petar atya tölgyfából készült kis esztergapadján hanyagul összedobált szerszámok halmazára.
Ha az ember így nézi és hallgatja őket, egész lénye akaratlanul is az élettől a halál felé fordul, azokról, akik számolgatnak és kisajátítanak, afelé, aki mindent elveszített, s akinek már nem is kell semmi, hiszen már ő sincsen.

Ezen a meglehetősen széles török pamlagon, amelyről már eltűntek a matracok és a terítők, s csak a csupasz deszkái maradtak, egészen harmadnap előttig ott feküdt, sőt üldögélt Petar atya és mesélt. S most, mialatt hólepte sírját nézi, az ifjú ember valójában Petar atya mesélgetésére gondol. S egyre csak azt szeretné mondani, isten tudja hányadszor, hogy Petar atya milyen szépen tudott mesélni. Ezt azonban nem lehet megmondani.
Az utóbbi hetekben sokat és gyakran mesélt egykori konstantinápolyi életéről. Ez már nagyon régen volt. Súlyos és bonyolult ügyeikben a szerzetes testvérek Tadija Ostojic´ atyát, exdefinitort és exgvardiánt (csupa exből állt ez az ember!) küldték Konstantinápolyba, ezt a lassú és méltóságteljes viselkedésű embert, aki valósággal szerelmes volt a lassúságába és méltóságteljességébe. Tadija atya tudott ugyan törökül beszélni (lassan és méltóságteljesen), írni és olvasni azonban nem tudott. Ezért Petart mint a török betűvetésben járatos embert adták melléje kísérőnek.
Nem egészen egy évig maradtak Konstantinápolyban, feléltek mindent, amit magukkal vittek, még el is adósodtak, de semmit sem végeztek. S mindezt
a miatt a baleset miatt, amely fra Petart, a körülmények bolond összejátszása folytán teljesen ártatlanul érte, olyan zavaros időkben, amikor a hatóságok se tudják az igaz embert a vétkestől megkülönböztetni.
Nem sokkal Konstantinápolyba érkezésük után történt, hogy a rendőrség elfogott egy levelet, amely a konstantinápolyi osztrák internunciusnak szólt.
A levélben részletes jelentés volt az albániai egyház helyzetéről, a papok és a hívők üldözéséről. A levélvivőnek sikerült elmenekülnie. Mivel abban az időben nem volt más szerzetes testvér, aki arról a vidékről érkezett volna Konstantinápolyba, a török rendőrség sajátos logikája folytán, Petar atyát tartóztatta le. Két hónapot töltött "vizsgálati fogságban", anélkül, hogy bárki is tisztességesen kihallgatta volna.
Erről a vizsgálati fogságban töltött sztambuli két hónapról Petar atya többet és szebben tudott mesélni, mint akármi másról. Megszakításokkal, töredékekben mesélt, ahogy egy súlyosan beteg ember tud mesélni, aki arra törekszik, hogy hallgatója ne vegye észre testi fájdalmait, sem pedig azt, hogy milyen gyakran gondol közelgő halálára. Ezek a töredékek nem kapcsolódtak mindig rendesen egymásba. Gyakran, miközben elbeszélését folytatta, megismételte azt, amit már egyszer elmondott, máskor meg előreszaladt, s átugrotta az idő jó részét. Úgy beszélt, mint akinek szemében az időnek immár nincs jelentősége, s ezért másnak az életében sem tulajdonít sem az időnek, sem az idő természetes folyásának valami nagy fontosságot. Elbeszélése megszakadhatott, folytatódhatott, ismétlődhetett, egyes dolgokat előre elmondhatott, hogy aztán visszatérjen rájuk, sőt miután már befejeződött, ki lehetett egészíteni, magyarázni és bővíteni, tekintet nélkül helyre és időre, s tekintet nélkül az események valóságos és örök érvényű lefolyására.
Csak természetes, hogy az efféle mesélgetésben meglehetősen sok üres és homályos rész maradt, az ifjú embernek azonban kényelmetlen lett volna az elbeszélést megszakítani, vagy az ilyen helyekre viszszatérni, és kérdéseket feltenni. Mégiscsak az a legjobb, ha hagyjuk az embert, meséljen kedvére.


I

Foglyok és őrök egész kis városa ez a hely, melyet
a Levante emberei és a különféle nemzetiségű tengerészek Depositónak hívnak, amely azonban sokkal ismertebb az Elátkozott udvar néven, ahogyan a nép emlegeti, s különösen azok, akik bármilyen kapcsolatban is állnak vele. Ide kerülnek és itt haladnak át mindazok, akiket ebben a tágas és népes nagyvárosban naponta őrizetbe vesznek és letartóztatnak, mert vétkesek vagy gyanúsak a vétekben, márpedig vétek valóban sok van itten s mindenféle, a gyanú pedig messze terjed, mélységben és szélességben egyaránt. Mert a konstantinápolyi rendőrség ahhoz a szentesített elvhez igazodik, hogy könnyebb egy ártatlan embert az Elátkozott udvarból kiengedni, semmint egy bűnös után Konstantinápoly zegzugaiban nyomozni. Itt végzik az áristomba került emberek nagy és hosszadalmas válogatását. Egyeseket azért vallatnak, hogy bíróság elé kerüljenek, mások itt ülik le rövid büntetésüket, vagy, ha éppenséggel az derül ki, hogy nem bűnösök, szabadon bocsátják őket; ismét másokat innen irányítanak messzi vidékekre, száműzetésbe. S aztán ez az a nagy tartály, ahonnan a hamis tanúkat, a "csalétkeket" és a provokátorokat a saját szükségletére kihalássza. - Így aztán az Elátkozott udvar szünet nélkül rostálgatja lakóinak tarkabarka tömegét, mindig teli van, állandóan ürül és töltődik.
Van itt apró bűnös és van nagy gonosztevő, a kisgyerektől kezdve, aki a pultról egy fürt szőlőt vagy egy szem fügét csent el, egészen a nagyvilági szélhámosig és veszedelmes betörőig; van ártatlan és megrágalmazott, van gyengeelméjű és elveszett vagy olyan, akit tévedésből kísértek be ide Konstantinápolyból vagy az országból bárhonnan. Túlnyomó többségüket Konstantinápolyban fogták el, válogatott hitvány söpredék, amely a konstantinápolyi kikötőben és a tereken nyüzsög, vagy a város peremén rablótanyákon húzódik meg. Betörők, zsebmetszők, hivatásos hamiskártyások; nagystílű szélhámosok és zsarolók, iszákosok, vidám cimborák, akik elfelejtik kifizetni azt, amit megittak, avagy kocsmai duhajkodók és verekedők; sápadt és pislákoló életű nyomorultak, akik kábítószerekben keresik azt, amit az élettől nem tudnak megkapni, és ezért hasist fogyasztanak, ópiumot szívnak vagy szednek, és semmitől sem riadnak vissza, csakhogy hozzájussanak
a méreghez, amely nélkül nem tudnak élni; javíthatatlanul romlott öregek és romlottságukban javíthatatlanul tönkrement ifjak; elferdült ösztönű és szo-kású emberek, akik azt nem leplezik és nem is szépítgetik, hanem igen sokszor a világ elé tárják, hadd lássák, s ha leplezgetik is, elrejteni nem tudják, mert cselekedeteikből lépten-nyomon kiviláglanak.
Vannak többszörös gyilkosok, s vannak olyanok, akik jó néhányszor megszöktek a börtönből, s ezért már itt, a bírósági tárgyalás és ítélethirdetés előtt megláncolják őket. Kihívóan csörgetik láncaikat, káromkodva szidják a vasat, s azt is, aki a bilincset kitalálta.
Ide érkeznek mindazok is, akiket az ország nyugati részeiben ítéltek száműzetésre, s most itt dől el a sorsuk; konstantinápolyi összeköttetéseik és pártfogóik révén vagy szabadon engedik és hazaküldik őket, vagy innen kísérik tovább kisázsiai vagy afrikai száműzetésük helyére. Ezek az úgynevezett "átmenők", rendszerint idősebb, odahaza tekintélyes emberek, egyes vallásfelekezetek vagy csoportok képviselői, akik valahol a szűkebb hazájukban zendülésekbe vagy zavargásokba keveredtek bele, s a hatóságok vádat emeltek ellenük; vagy ellenségeik rágalmazták meg őket azzal, hogy politikai bűnösök vagy lázadók. Ruhával s mindenféle holmival teletömött ládákat és batyukat hoztak magukkal, s csak nagy nehezen védekeznek a konstantinápolyi csibészekkel szemben, akiket meg kell osztaniok a zárkát. Gondterhesek és tartózkodók, s amennyire csak lehet, félrehúzódnak a többiek elől.
A teljesen szabálytalan alakú, hosszúkás és meredek udvart vagy tizenöt, földszintes és egyemeletes, magas falakkal egybekapcsolt épület veszi körül, melyeket hosszú esztendők folyamán építettek és toldtak egymáshoz. Csupán az őrök és az igazgatósági irodák épületei előtt látszik egy kevés kövezet, az udvar többi része szürke, keményre taposott föld, amelyből a fű ki sem sarjadhat, annyi ember tapos rajta reggeltől késő estig. S az a két-három nyomorult, csenevész fa, amely az udvar közepén elszórtan, mindig felsebzetten, lehántva áll, az évszakokon kívül éli vértanú életét. Ez a göröngyös, tágas udvar napközben olyan, mintha a legkülönbözőbb fajták és népek vásártere volna. Éjszakára pedig mindezt a sokaságot tizenötösével, húszasával vagy harmincasával beterelik a zárkákba. S aztán ott folytatódik a lármás és tarkabarka élet. Nyugodt éjszaka csak ritkán adódik.
Megrögzött, züllött konstantinápolyi némberek, akik nem félnek az őröktől, és senkivel sem törődnek, szemérmetlen dalokat énekelnek, és trágár ajánlatokat tesznek a szomszédos zárkába csukott szeretőiknek. Láthatatlan emberek egy kis helyért vagy zugért veszekednek; segítségért kiáltoznak azok, akiket megloptak. Vannak, akik álmukban a fogukat csikorgatják, és nagyokat sóhajtoznak, mások meg hortyogva, fortyogva alusznak, mint a bunda.
A nagy zárka ilyenkor a hangjaiban él, mint valami sötétbe borult dzsungel. Hol különös ujjongás, hol fohászkodás, hol pedig dallamos deklamálás, valamilyen dal két-három elnyújtott szava tör fel a sötétből, a legkülönfélébb érzéki vágyak bánatos és meddő pótlása, hol pedig érthetetlen és nehéz torokhangok.
De kívülről is idehallatszik a zörgés-dörömbölés, mert a kettős, ódon kapu nyikorogva és mennydörögve fogadja be vagy taszítja ki éjszakánként
a magános embereket vagy csoportokat. Az elítélteket éjnek idején kísérik el büntetésük letöltésére vagy a száműzetésbe. Gyakran pedig egy-egy nagy kikötői verekedés után ide kísérik be a tajtékzó, megtépett és vérbe borult embereket, akik még forrnak a dühtől, az alkoholtól s a kapott vagy adott ütésektől. Ezek egymásra vicsorognak, fenyegetőznek, s igyekeznek, hogy a sürgő-forgó őrök között lehetőleg még egyet odasózzanak ellenfelüknek. S ha kettéválasztják és bezárják őket, még mindig nem csillapodnak, hanem egyik cellából a másikba vad fenyegetőzéseket és szitkozódásokat kiabálnak át.
Ha megvirrad, az egészséges és tiszta ember kissé jobban érzi magát. De csak egy kissé jobban. A fullasztó levegőjű zárkákból ez az embersereg kiözönlik a tágas udvarra, és ott a napon tetvészkedik, a sebeit kötözgeti vagy folytatja a durva tréfákat, a vég nélküli, éles hangú civakodást, és a sötét leszámolásokat. Csendes vagy hangos körök alakulnak. Minden körnek megvan a maga középpontja. Ez a kártyások vagy tréfacsinálók egy kis csoportja, vagy pedig egyetlenegy ember, aki halkan dalol vagy vaskos és mulatságos verseket mond, avagy valamilyen naiv mesefa vagy elragadtatott mániákus, akivel a kör tagjai olcsó és szemtelen tréfákat űznek.
Petar atya közelebb megy egyik-másik csoporthoz, s kissé elkülönülten állva nézegeti és hallgatja őket. ("Ezer szerencse, hogy civil ruha van rajtam, és senki sem tudja, ki és mi vagyok!")
Itt, az ő épülete árnyékában minden reggel szűk kör alakul ki egy Zaim nevű ember körül. Ez a Zaim egy kicsiny, görnyedt, félénknek látszó emberke, aki halk, de biztos és lelkesült hangon beszél, s mindig saját magáról és csak nagy vonásokban. Mindig ugyanarról a dologról mesél, s annyira megnagyítja és kibővíti, hogy az embernek legalább százötven esztendeig kellene élnie, hogy mindezeken az élményeken átessék.
A nap épp hogy felbukkant az égen, de a beszélgetés már nagyban folyik.
- Hát te aztán ugyancsak sokat láttál a világból, Zaim aga.
- Láttam, de lám, mi hasznom belőle, ha így pórul jártam, ha az emberek ilyen gonoszak, s nem engedik, hogy a tisztességes ember élhessen. Pedig hát bejártam a világot, sok helyen megfordultam, s mindenütt jól ment a sorom, az emberek megbecsültek, meghívtak magukhoz, meg aztán én is úgy viselkedtem, ahogyan kell, és mindenkivel tisztességgel, becsülettel tudtam bánni.
Aztán némán néz maga elé, mintha valami noteszban keresgélne a feljegyzései között, s úgy kezd bele az új mondatba, mintha ott folytatná, ahol félbeszakította.
- Adapazarban megtollasodtam, s meg is nősültem. Jóságos, okos asszony volt a feleségem. Az emberek igen becsültek, s kelmefestő műhelyem első volt a városban.
- S mért nem maradtál ott?
- Még hogy mért! Addig noszogatott az ördög, amíg még egy asszonyt vettem feleségül. Attól kezdve aztán minden visszájára fordult. Igaz, az első napokban meg voltam vele elégedve. Ezt meg kell mondanom. De micsoda természete volt annak az aszszonynak! Az semmi, hogy az első feleségemmel öszszeveszett, és hogy poklot csinált a házamból, hanem körüljárt a városban, s ahogy mondani szokták: egyik kezében szalmát vitt, a másikban meg tűzcsóvát. Ahová a lábát betette, ott meghasonlás és harag támadt. Ahogy mondani szokták, az embernek még
a két szemét is összeveszítette egymással a tulajdon fejében. Az első feleségem fivérei üldözni kezdtek. Az egész világot rám haragította. Én pedig, mikor láttam, hogy elvesztem a tekintélyemet is meg a mustériát is, s ha így megy tovább, a fejem is rámegy, nagy titokban eladtam, elkótyavetyéltem mindent, árut, szerszámot, miegyebet, s megint nekivágtam a nagyvilágnak.
- Tyű, barátom, micsoda kár! - mondta valaki aggódó hangon.
Zaim bánatosan csóválta a fejét, mintha csak ő tudná igazán, micsoda kár érte.
- Ejnye, te gyáva nyúl, hát mért nem kergetted el azt a mérges kígyót, ahelyett, hogy ennyi mindent otthagyj és megfuss! - szólt rekedt hangon a körből egy atlétatermetű férfi.
- "Mért nem kergetted, mért nem kergetted!" Nem megy ám az olyan könnyen. Az ember nem tud megszabadulni tőle, csak azt látja, hogy saját maga fogyton-fogy.
- Ugyan, micsoda! Elkergetném én még akkor is, ha maga a fényességes nap világítana a lába között, s a holdat hordaná a hasán, még akkor is!
Ezt megint az előbbi atléta mondja. Legyint, és mérgesen kilép a körből.
- Ugyan, mi az, hogy asszony, asszony! Ha a gyertyát elfújod, minden asszony egyforma.
A kis ember pedig tovább mesél, és elmondja, hogy egészen Trapezuntba ment el, és ott egy gazdag özvegyasszonyt vett feleségül.
- Úgy vigyázott rám, mint a szeme fényére. Négy esztendeig éltem ott, tejben-vajban fürödtem. De hát már ilyen az én szerencsém, egyszer csak megbetegedett az asszony, és meghalt, én pedig nagy gyászomban-bánatomban nem tudtam ottmaradni, megint eladtam mindent, és nekivágtam a világnak. Mindenütt dolgoztam s mindenütt meg is becsültek, meg is szerettek az aranyat érő két kezem miatt. Eljutottam Szalonikibe. Itt is megnősültem...
- Már megint!
- Négy mesterségem van, és tizenegyszer nősültem.
- Ó, hohó! Aztán mi lett? - kérdezik a körből.
- Mi lett? Becsaptak azok a zsidók, a feleségem rokonai. Ha ma csak a felét behajtanám annak, amivel tartoznak, gazdag ember volnék. S könnyen megszabadulhatnék a ráfogástól, és kimászhatnék ebből a csávából.
A "ráfogás" pedig abban áll, hogy hamis pénz terjesztésével vádolják. Ami pedig a legrosszabb, nem először emeltek ellene efféle vádat. Mihelyt kihúzza magát egy ilyen vád alól, vagy leüli a büntetést, azon nyomban újra ilyen dologra adja magát, vagy valami más hamisításra, s amilyen szerencsétlen, tüstént rajtakapják. Emellett pedig egyre arról álmodozik (és hazudozik), hogy milyen szerencsésen nősült, és hogy "négy remek mestersége van". Most attól retteg, ha rábizonyítják a dolgot, súlyosan megbüntetik, s hazugságokkal, félhazugságokkal és féligazságokkal kábítja magát, és vezeti félre a ráérő és gúnyolódásra mindig készen álló embereket, akiknek szüntelenül mesél. Mihelyt az egyik kör feloszlik, mint valami elátkozott lélek, ide-oda kószál az udvarban, s egy másik körhöz csatlakozik. Gyászos és sírós arckifejezéssel hallgatja a tréfákat, amelyek a többiekből harsány és ellenállhatatlan kacagást váltanak ki. Mindent végighallgat, amit mesélnek; hosszasan, szerényen és türelmesen vár az alkalomra, amikor sorra kerülhet. Ha aztán úgy látja, hogy elérkezett az alkalmas pillanat, gépiesen közbevág. Valaki egy országot említ, például Egyiptomot. Zaim egy kész mesével szakítja félbe:
- Egyik feleségem egyiptomi asszony volt. Idősebb volt nálam, s úgy gondozott, hogy a szülő édesanyám sem gondozhatott volna jobban. Két esztendeig szépen éltünk. S tekintélyem is volt a polgárok körében. De mit tehet az ember? Egy szép napon...
S megint újabb mese következik, holmi kiagyalt országról és házassági balszerencséről. Egyesek gúnyos közbeszólások kíséretében hallgatják a mesét, mások már az elején legyintenek, továbbállnak, s egyáltalán nem kímélik a boldogtalan Zaimot.
- Ez már a tizennyolcadik felesége.
- Viszontlátásra! Szóljatok, ha befejezte a mesét!
A nyugodt életről és tökéletes feleségről álmodozó Zaimnak, a gyógyíthatatlanul megrögzött pénzhamisítónak ez a meséje gyorsan belevész a szomszédos csoport fülsiketítő kiáltozásába; veszekedés tör ki ott, s olyan szitkozódások kísérik, amilyeneket az Elátkozott udvaron kívül élő emberek körében sohasem lehet hallani.
Az Elátkozott udvarnak már a fekvése is egészen különös volt, mintha azzal számoltak volna, hogy a foglyokat minél jobban megkínozzák, s minél több szenvedést okozzanak nekik. (Petar atya is gyakran visszatért erre, és igyekezett a börtön fekvését ecsetelni.) Az Elátkozott udvarból egyáltalában nem látni a várost, sem a kikötőt, sem pedig a tenger partján fekvő elhagyott arzenált. Csak a nagy és szépségében könyörtelen égboltot lehet látni, a távolban a láthatatlan tenger túlsó oldalán húzódó zöld ázsiai partból egy keveset, s a falak mögött csak itt-ott egy-egy ismeretlen mecset vagy óriási ciprusfa csúcsát. Minden bizonytalan, névtelen és idegen. Így a messziről idevetődött embernek állandóan az az érzése, hogy isten tudja, hol van, valami ördögi szigeten, kívül mindazon, ami eddig néki az életet jelentette, s annak reménye nélkül, hogy ezt az életet hamarosan megláthatja. A konstantinápolyi foglyokat pedig, sok egyéb más baj mellett, még az a büntetés is sújtja, hogy semmit se látnak, semmit se hallanak a városukból; benne élnek, s mégis, mintha száznapi járóföldre volnának tőle; s ez a látszólagos távolság éppúgy gyötri őket, mintha valóságos volna. Mindezeknél fogva az Elátkozott udvar gyorsan és észrevétlenül megtöri az embert, hatalmába keríti, úgyhogy az már nem is talál magára. Elfelejti mindazt, ami az életében történt, s még kevésbé gondol arra, ami történni fog, múlt és jövő az egyetlen jelenbe, az Elátkozott udvar különös és borzalmas életébe süllyed bele.
S ha aztán előfordul, hogy az ég beborul, s fújni kezd a lagymatag, egészségtelen déli szél, amely a tengeren romló, bomladozó anyagok, a városi szemét és a láthatalan kikötő bűzét csapja ide, akkor az élet a zárkákban és az udvaron valóban elviselhetetlenné válik. A gyötrő bűz nemcsak a kikötőből árad ide, hanem valamennyi épületből, minden tárgyból előtör; olyan, mintha az egész föld, amelyre az Elátkozott udvar ránehezedik, lassan rothadna; olyan bűzt bocsát ki magából, amely az embert valósággal megmérgezi, úgyhogy a falat is keserű lesz
a szájában, s az egész életet meggyűlöli. Zúg a szél, s mint valami láthatatlan betegség támad meg mindenkit. Még a békés embereket is felzaklatja, érthetetlen ingerültségükben dühösen járnak-kelnek, s belekötnek a többiekbe. A foglyok, akik saját maguknak is terhére vannak, kihívják sorstársaikat vagy őreiket, akik amúgy is ingerültek, s mindenen boszszankodnak. Az idegek a fájdalomig megfeszülnek, veszélyes kirobbanásokban és eszeveszett cselekedetekben ereszkednek meg hirtelen. Heves, oktalan összecsapások lobbannak fel, s olyan furcsa dühkitörésekre kerül sor, amelyek még az Elátkozott udvarban is szokatlanok. S miközben egyesek őrjöngenek, s mindenkivel összecsapnak, azalatt mások, öregebb és zárkózottabb emberek, saját láthatatlan ellenfeleikkel vitatkoznak, nesztelen suttogással vagy csak fintorokkal, karjuk és fejük gyenge mozdulataival. Olyanok, mintha kísértetek volnának.
Az általános izgalomnak ezekben az óráiban a téboly, mint valami járvány, futótűzként terjed zárkáról zárkára, emberről emberre, s az emberekről az állatokra és holt tárgyakra is átragad. A kutyák és a macskák is nyugtalanná válnak. Egyik faltól a másikig, mint a nyíl, hatalmas patkányok futkároznak. Az emberek az ajtókat csapkodják, s kanalukkal a bádogedényeket verik. A tárgyak kihullanak a kézből. Időnként általános és beteg kimerültségben minden elcsendesedik. De nyomban utána, valamelyik zárt cellában, az alkonyat kezdődő sötétjében olyan általános kiáltozás támad, hogy az egész udvar csak úgy zeng és visszhangzik a zajtól. Az ilyen zárkához aztán rendszerint a többi zárka lármája is csatlakozik. Ilyenkor, úgy látszik, hogy a teljes erővel ordítók és kiabálók abban a beteges reményben verik fel az Elátkozott udvart, hogy ennek az eszeveszett zajongásnak a tetőpontján talán majd egyszer minden széthullik, szertefröccsen, s valami módon egyszer s mindenkorra véget ér.
Ilyenkor az egész Elátkozott udvar úgy harsog és csattog, mintha valami hatalmas gyermekcsörgő volna, melyet egy óriás keze ráz, s amelyben az emberek úgy táncolnak, vonaglanak és csapódnak egymáshoz meg a falakhoz, mint a golyócskák a csörgő belsejében.
A felügyelő és emberei jól ismerik a füllesztő és veszélyes déli szélnek ezt a hatását, s amennyire csak lehet, igyekeznek elkerülni az összeütközéseket, mert az a szél őket is megfertőzi, és idegesek; őrzik a kaput, megerősítik az őrségeket, és várják, hogy a szél elálljon. Tapasztalatból tudják, hogy minden kísérlet a "rend helyreállítására" veszélyes és lehetetlen is lenne, mivel senki sem akadna, aki a parancsot végrehajtsa, és senki, aki engedelmeskedjék. Ha aztán az egészséges északi légáramlások valóban legyűrik a déli szelet, az égbolt kissé kiderül, a nap kibukkan, s a levegő kitisztul, a foglyok jókedvűen, nagy csoportokban szóródnak szét az udvaron, sütkéreznek, tréfálkozva nevetgélnek, akárha lábadozó betegek vagy megmentett hajótöröttek volnának. Ilyenkor mindazt, ami azon a két-három bolond napon történt, átadják a gyors feledésnek. Nem tud senki semmire sem emlékezni, még ha akarna is.
Ennek a különös és borzalmas intézetnek az igazgatója Latif aga, akit Karagöznek, azaz Feketeszeműnek hívnak. Ez a név régen ragadt rá, s ezen a néven ismerik nemcsak itt, hanem messze az Elátkozott udvar falain túl is. Az igazgató nemcsak külsejével, hanem minden tulajdonságával ennek az intézménynek a megszemélyesítője.
Édesapja egy katonai iskola oktatója volt; ez a csendes ember, a könyvek és az elmélkedés kedvelője, érett férfikorában nősült, s házasságából mindössze egyetlen fiúgyermeke született. A gyermek élénk és éles eszű volt, szerette a könyvet, különösen szerette azonban a zenét és a különféle játékokat. Tizennégy éves koráig a kisfiú jól tanult, s úgy látszott, hogy édesapja nyomdokaiba lép, ekkor azonban élénksége féktelenségbe csapott át, éles elméje pedig helytelen útra tévedt. A kisfiú gyors változásnak indult még testileg is. Hirtelen megtestesedett, és természetellenesen meghízott. Értelmes, barna szeme úgy ugrált ide-oda, mintha olajban úszkálna. Kerülte az iskolát, és kávéházi muzsikusokkal, szemfényvesztőkkel, hamiskártyásokkal, iszákosokkal és ópiumszívókkal kezdett barátkozni. Saját magának nem volt valami különös tehetsége ezekhez a mesterségekhez, s nem is szerette szenvedélyesen a kártyát vagy az italt, de vonzotta ez a világ, s mindaz, ami köréje szövődött éppúgy, mint ahogy elvetett magától mindent, ami a békés, közönséges sorssal, állandósult szokásokkal és mindennapos kötelezettségekkel volt kapcsolatos.
A féktelen természetű és tapasztalatlan ifjú hamarosan besodródott társasága gyanús üzelmeibe, vakmerő kalandjaiba, s összeütközött a törvénnyel. S nem is egyszer. Édesapja, tekintélyét és magas állásokat betöltő ismeretségeit felhasználva, nemegyszer húzta ki a dutyiból. (Különösen a rendőrség főnöke, régi jó iskolatársa segített többször is rajta.) Hát lehetséges, hogy az én fiam betörjön, kereskedőket fosztogasson és lányokat ragadjon el? - kérdezte a kétségbeesett apa. A régi, tapasztalt rendőrfőnök pedig halkan, de az igazságot nem kerülgetve válaszolt neki. Lopni ugyan nem lop a gyerek, a kereskedőket sem csapja be, lányokat sem ragad el személyesen, ahol azonban ilyen dolgok előfordulnak, biztos lehet benne az ember, hogy valahol a közelben
a fiút is megtalálja. Ha így hagyjuk, hamarosan ő maga is bűnbe esik. Idejében valami megoldást kell találni. S a városi rendőrség főnöke meg is találta
a "megoldást", amelyet egyedül lehetségesnek, tehát
a legjobbnak tartott: azt, hogy az ifjút, aki megindult a rossz úton, a saját szolgálatába veszi. S amint ez már történni szokott, a fiatalemberből, aki már elfoglalta helyét a hamiskártyások és úri naplopók között, igen jó és buzgó konstantinápolyi rendőr lett.
De nem egyszerre. Az első években ingadozott, kereste a helyét. S ott találta meg, ahol legkevésbé várhatta volna az ember: az egykori társasága ellen kifejtett működésben. Irgalmatlanul csapott le a csavargókra, korhelyekre, zsebmetszőkre, csempészekre és Isztambul sötét negyedeinek mindenféle boldogtalan, széltoló lakójára. Szenvedélyesen, megmagyarázhatatlan gyűlölettel dolgozott, de ügyesen is, a környezet olyan ismeretével, amelynek csak ő lehetett a birtokában. Régi kapcsolatai hozzásegítették, hogy működési körét kibővítse, mert a kis bűnözők felfedik a nagyokat. Az emberekről szerzett adatok felhalmozódnak, a felderítő hálózat erősödik és bővül. Rendkívüli buzgósága és szolgálatának sikerei azt eredményezték, hogy vagy tíz esztendő után ő lett ennek a nagy gyűjtőmedencének az igazgatóhelyettese. Mikor pedig a régi igazgató szívszélhűdésben meghalt, ő volt az egyedüli, aki a helyére állhatott. Ekkor kezdődött uralkodása az Elátkozott udvarban. S íme, már huszadik esztendeje tart.
Az előző igazgató, ez a rideg és tapasztalt öregember, nyers és klasszikus módon igazgatta az intézményt. Az ő szemében az volt a fontos, hogy a bűn és törvénytelenség világa teljes egészében minél határozottabb jegyekkel váljék el a rend és törvény világától. Az egyes ember és bűne nem nagyon érdekelte. Évek hosszú során át az Elátkozott udvart s mindazokat, akik benne éltek, mintegy vesztegzárnak s a vesztegzár lakóinak tekintette, mint veszélyes és nehezen gyógyítható betegeket, akiket a legkülönbözőbb rendszabályokkal, büntetésekkel, megfélemlítéssel, fizikai és erkölcsi elszigeteléssel minél távolabb kell tartani az úgynevezett egészséges és tisztességes világtól. Egyébként minden tekintetben a sorsukra kell bízni őket. Nem szabad megengedni, hogy saját körükből kiléphessenek, de nem is kell ok nélkül hozzájuk nyúlni, mert az efféle hozzányúlásból semmi jó és okos dolog nem születhetik.
Az új igazgató egész magatartásával s minden cselekedetével merőben más módszert alkalmazott.
Latif már az apja halálát követő első évben eladta az Új Negyedben fekvő apai házat, s egy elhagyott, nagy birtokot vásárolt, közvetlenül az Elátkozott udvar közelében. Ez a birtok, amelyet egészen ciprusok borítottak, elhagyott szigethez vagy ódon temetőhöz hasonlított. Az Elátkozott udvartól nemes fákkal benőtt árnyas földszakadék s különféle kerítések és magas falak egész rendszere választotta el. Itt, gazdagon csörgedező forrásvizek mellett, öreg fák között házat építtetett, amelynek homlokzata a túlsó lejtőre nyílt, s így nem érte a déli szél meg az arzenál és a kikötő egészségtelen bűze. A háznak így az a nagy előnye volt, hogy egészen közel esett az Elátkozott udvarhoz, s mégis nagyon távol volt tőle. Egész külsejével, csendességével és tisztaságával ezer mérföldre eső, másik világban volt, s mégis az Elátkozott udvar szomszédságában s láthatatlan kapcsolatban vele. Olyan rövidítő ösvényeken járva, melyeket csak ő ismert, Karagöz a nap minden órájában, közvetlenül a saját házából észrevétlenül tudott az Elátkozott udvarba jutni. (Így sohasem lehetett pontosan tudni, mikor van itt s mikor nincsen, sem azt, hogy egyszerre csak honnan bukkanhat föl.) Az igazgató sokszor élt ezzel a lehetőséggel. Személyesen felügyelt a foglyokra és őreikre is. S mivel csaknem valamennyi foglyot, múltját és mostani bűnét is jól ismerte, elég jogosan mondogatta, hogy az Elátkozott udvarnak még a "lélegzetvételét is ismeri". S ha egy-egy embert nem is ismert éppenséggel személy szerint, de ismerte a benne élő csavargó vagy bűnös lelket, s így minden pillanatban elébe állhatott, hogy tovább folytassa vele a beszélgetést saját vagy más bűnéről. De ugyanígy s még jobban ismert minden egyes őrt, annak jó és rossz, nyílt vagy leplezett tulajdonságát és hajlamait.
Legalábbis ezt mondogatta, s mindig ezzel dicsekedett. S egész életén át így maradt a legszorosabb kapcsolatban a rendellenesség és bűnözés világával, melyet ifjúkorában mindörökre elhagyott, s ugyanakkor messze fölötte élt, mert elválasztották tőle hivatalos állása, lombos kertjei s a mások számára áthághatatlan vaskerítések és vasajtók.
Karagöz már kezdettől fogva "belülről dolgozott". Ezzel a szokatlan munkamódszerével sokkal roszszabb, kibírhatatlanabb és veszedelmesebb is volt, időnként viszont bizonyos tekintetben jobb és emberségesebb, mint a régebbi igazgatók. Ellentétek végtelen és megfoghatatlan szövődményéből állt szokatlan viszonya az Elátkozott udvarhoz s mindazokhoz az emberekhez, akik lassú, zavaros folyamként áramlottak át rajta. Még az Elátkozott udvar legöregebb és legagyafúrtabb vendégei sem tudtak végére járni Karagöz játékának, amely teljesen egyéni volt, teli váratlan, merész fordulatokkal és mesterfogásokkal, s igen gyakran a rendőri munka és eljárás valamenynyi szabályával, s az általános társadalmi szokással és gyakorlattal is ellentétben állt. Már működésének első éveiben ráragadt a Karagöz név. S valóban, az Elátkozott udvar s mindaz, ami vele kapcsolatban élt és benne történt, Karagöz életének nagy színpada és állandó színjátszása volt.
Ez a korán meghízott, szőrös és sötét bőrű férfi, legalábbis látszatra, hamar meg is öregedett. Külseje azonban becsaphatta az embert. Száz okára rúgó testsúlyával, ha szüksége mutatkozott, olyan könynyed volt, mint a fecske, s ilyenkor súlyos és petyhüdt teste erős is volt, mint a bika. Az álmos és szinte halott arc, a lehunyt szempillák mögött örökké éber figyelem és ördögien nyugtalan és csapongó gondolkodás rejtőzködött. Ezen a sötét, olajszínű arcon soha senki nem látott mosolyt, még akkor sem, ha Karagöz egész teste a nehéz belső kacagástól rengett. Ez az arc a határtalan undor és rettentő fenyegetés kifejezésétől kezdve egészen a mélységes megértésig és őszinte részvétig tudott
feszülni és oldódni, változni és átalakulni. S ebben az arcban a szemek játéka volt Karagöz egyik legnagyobb képessége. Bal szemét rendszerint teljesen lehunyta, a zárt szempillák mögött azonban a metszően éles, figyelmes pillantást lehetett érezni. Jobb szeme pedig tágra nyílt, nagy volt. Ez a szem csak önmagának élt, s úgy járt ide-oda, mint valami fényszóró; hirtelen mértékben ki tudott ugrani a szemüregből, hogy aztán, ugyanolyan gyorsan viszszahúzódjék. Ez a szem kihívó volt, támadó, megzavarta az áldozatot, egy helyre szögezte, s gondolatainak, reményének és terveinek legrejtettebb zugába is behatolt. Ettől az egész, torzan bandzsal arc a groteszk maszk hol szörnyű, hol pedig nevetséges képét nyerte.
A foglyok, egymás közt beszélgetve, részletesen megtárgyalták Karagözt, s különösen sokat és gyakran beszéltek a szemeiről. Egyesek azt erősítgették, hogy bal szemén semmit sem lát, mások viszont épp azt állították, hogy a jobb oldali, kidülledt szemével nem lát. S húsz esztendő alatt sohasem tudtak ebben a kérdésben megegyezni, de mindig és mindannyian rettegtek a szemétől, és ha lehetséges volt, igyekeztek a pillantását elkerülni.
Karagöznek sem a beszédében, sem a mozdulataiban semmi sem volt az ozmán magas rangú főtisztviselő súlyos méltóságteljességéből. Minden egyes esetben, minden meggyanúsított személlyel különleges játékot játszott, szemérmetlenül és kíméletlenül, anélkül, hogy a másik embert vagy akár saját magát is tiszteletben tartotta volna. Mindig váratlanul, mintegy sugallatra cselekedett. A nap vagy az éjszaka legkülönbözőbb szakában állított be, és odalépett az egyes emberhez vagy a foglyok egész csoportjához.
- Phü, phü, phü, phüüü!
Különböző magasságokban és hanglejtésekkel ejtette ki ezt a kurta felkiáltást, s minden egyes alkalommal másként, de úgy, mintha csodálkoznék és undorodnék nemcsak ezen az emberen, hanem saját magán is és azon az "ügyön" is, amely közöttük van.
- No mi az? Te még mindig itt döglesz? Phüü! No de mondd csak, hogy is történt az a dolog?
Így kezdődött a beszélgetés, de sose lehetett
tudni, milyen fordulatot vesz később. Lehetett hoszszadalmas vallatás, valamennyi részlet kitűnő ismeretével, súlyos fenyegetésekkel, amelyek gyakran csak fenyegetések maradtak, amelyek közül azonban minden egyes fenyegetés ugyanabban a pillanatban szörnyű valósággá is válhatott. Lehetett a beszélgetés makacs, veszedelmes és ellenállhatatlan rábeszélés, de lehetett lélektelen komédia is, minden látható cél és értelem nélkül.
Ha a meggyötört és szorongatott ember, attól a vágytól hajtva, hogy legalább egy pillanatra szabaduljon Karagöz nyomása alól, könyörögni kezdett, és őszinte vagy színlelt sírással hangoztatta ártatlanságát, Karagöz esetleg egyik percről a másikra változtatott a magatartásán, s a homlokára csapott.
- Mit mondsz, hogy ártatlan vagy, mint a ma született bárány? Ejnye, az istenért, mért mondod ezt épp most nekem, ember? Phü, phü, phüü. Ha legalább azt mondtad volna, hogy vétkes vagy, még elengedhettelek volna, mert vétkes aztán van itten elegendő. Mindannyian bűnösök. De nekünk éppen egy ártatlanra van szükségünk. S ezért aztán nem engedhetlek el. Ha nem magad mondtad volna, még lehetett volna valamit csinálni. De így, most aztán ülnöd kell mindaddig, amíg valahol egy ártatlant találok, olyat, amilyen te nem vagy, hogy felválthasson. Hát most csak ülj szépen, és hallgass!
S Karagöz, miközben néhány őr kíséretében tovább járja az Elátkozott udvart, tovább folytatja játékát, most már a maga kedvtelésére, ordít, hogy csak úgy visszhangzik minden, s nem tudja abbahagyni.
- Csak senki se mondja nekem bárkire is, hogy: ártatlan. Csak ezt ne mondja. Mert itt nincsenek ártatlanok. Senki sincs itt véletlenül. Ha egyszer átlépte ennek az udvarnak a küszöbét, nem ártatlan. Valamit vétkezett, még ha álmában is. Ha semmi más vétke nincs, az édesanyja, amikor még a méhében hordta, valami rosszat gondolt. Hát persze, mindenki azt mondja, hogy nem bűnös, de mióta én itt vagyok, évek hosszú során át egyetlen emberre sem akadtam, akit ok nélkül hoztak ide, anélkül, hogy valamit elkövetett volna. Ha valaki idekerül, az bűnös, még ha csak hozzáért is egy bűnös emberhez. Phü! Épp eleget elbocsátottam, parancsra is meg
a saját felelősségemre is, igen. De mindegyik bűnös volt. Ártatlan ember itt nincs. De ezrével vannak bűnösök, akik nincsenek itt és soha nem is kerülnek ide, mert ha valamennyi bűnös ide kerülne, ennek az Elátkozott udvarnak egyik tengertől a másikig kellene érnie. Ismerem én az embereket, mindannyian bűnösök, csak nem mindegyiküknek a sorsa az, hogy ennek a háznak kenyerét egye.
Lassan-lassan ez az egész, menet közben elmondott monológ egyre hangosabb, egyre élénkebb lesz, míg végül is őrült kiabálássá növekszik, s mindazok szidalmazásává fajul, akiket az Elátkozott udvar körülzár, s akik a falain kívül élnek. S hangjában, minden gorombasága és nagy utálkozása mögött, alig hallhatóan ott reszket valami könnyes görcs és sajnálat, hogy mindez így van.
Az az "ártatlan" fogoly pedig most tudja, hogy hetekig itt ülhet még, anélkül, hogy Karagöz a pillantására is méltatná.
Néhány héttel az eset után történt, hogy egy gazdag ifjú előkelő rokonainak egy csoportja kereste fel Karagözt. A gazdag fiatalembert züllött társaságával együtt elfogták, s rokonai most arra kérték Karagözt, engedje szabadon az ifjút, mert ártatlan. Karagöz hirtelen teljesen megváltozott, mintha eszébe jutott volna valami, gondolataiba merült, és elkomolyodott, egy pillanatra mindkét szemét lehunyta, úgyhogy arca hosszúkássá vált, s kifejezése is megváltozott; udvariasan meghajolt látogatói előtt, és hangját fölemelte.
- Azoknak, akik letartóztatták, megmondtátok, hogy a fiatalember ártatlan?
- Meg, hát persze hogy megmondtuk, de...
- Hüjnye, ez nagy hiba volt. Phü, phü, phüüü! Az már baj! Mert épp most fogdossák össze az ártatlanokat, s bocsátják szabadon a bűnösöket. Ez az új rend. De ha a hatóságok előtt ti saját magatok kijelentettétek, hogy semmi vétke sincsen, akkor itt kell maradnia.
Az emberek zavartan nézik mozdulatlan, maszkszerű arcát, s várják, mikor mosolyodik el Karagöz, mikor fordítja tréfára a dolgot. S egy kissé maguk is mosolyognak. Karagöz arca azonban kérlelhetetlenül komoly marad, hideg és udvarias. S így is bocsátja el őket. Ők pedig még sokáig nem tudnak magukhoz térni, Barátaik körében elmondják a
dolgot, panaszra mennek befolyásos ismerőseikhez. Azok vállat vonnak és legyintenek, mint olyan emberek, akik szentül hiszik, hogy Karagözt az ördög szállta meg, méghozzá nem is egy, és azok szólnak belőle.
Karagöz pedig talán már másnap, mikor az Elátkozott udvart bejárja, ráakad a múltkori "ártatlanra", s hirtelen tovább folytatja a három hét előtt abbahagyott beszélgetést. Sietve odamegy hozzá, az arcába hajol, miközben úgy néz rá, mintha föl akarná falni.
- Phü! Mit gondolsz, meddig fogsz még itt bűzleni? Mintha nem volna itt épp elég büdös nálad nélkül is. Pusztulj innen, de nyomban, hallod-e? Szedd össze
a rongyaidat, s takarodj a szemem elől, különben megparancsolom, hogy úgy elverjenek, mint a kétfenekű dobot.
Az pedig, miután első pillanatban szinte kővé dermed az ámulattól, egyszer csak összeszedi az erejét, aztán elillan az Elátkozott udvarból, s még apró cókmókját is otthagyja, hadd veszekedjenek rajta az őrök és a foglyok.
Karagöz pedig órákat el tud tölteni efféle játékokkal; a lopással vagy sikkasztással, erőszakkal, súlyos testi sértéssel vagy gyilkossággal vádolt emberekkel bolondozik, üvölt vagy suttog, az ostobát vagy a vérengző hóhért adja, vagy pedig a csupa szív, megértő embert, s mindezt váltakozva, de mindig egyformán, őszintén és meggyőződéssel. Olykor birokra kelt az áldozattal, átölelte, ütötte-verte vagy cirógatta, miközben egészen az arcába hajolt, és úgy kiáltotta: "Ismerd be a vétkedet, az anyád keservét! Valljál, és mentsd meg a fejed, mert láthatod, hogy itt döglesz meg kínjaidban. Vallj!"
Ha pedig eléri a célját, kicsalja az áldozatból a beismerést, és megkapja a bűntársak nevét, megtudja a helyet, ahol a lopott pénzt elrejtették, csak a tenyerét dörzsölgeti, mint az olyan ember, aki végre befejezett egy mocskos és kellemetlen munkát, hirtelen leveti eddigi maszkjait, mint már fölösleges kelléket, s rendes eljárás útjára tereli az ügyet. De ilyenkor sem feledkezik meg, nem hagyja azt az embert, aki vallott, hanem igen gyakran saját vallomásával segíti, és könnyít a helyzetén.
Érthetetlen volt ez a furcsa és véget nem érő játéka; Karagöz valójában mintha soha senkinek sem hitt volna, nemcsak a megvádoltnak, hanem a tanúknak és saját magának sem, s ezért volt szüksége
a beismerésre, mint az egyetlen többé-kevésbé szilárd pontra, amelynek alapján a bűnöst méltóképpen megbüntessék, s így az igazságnak vagy valamiféle rendnek legalább a látszatát meg lehessen őrizni. S ezt a beismerést kétségbeesett erőfeszítéssel követelte, hajszolta, facsarta ki az emberből, mintha a saját életéért küzdött volna, csak hogy a gonoszságra és bűntettre, a ravaszságra és rendbontásra felállított, bonyolult számításait megoldja.
Ez a játék legtöbbször annyira bonyolult és nyakatekert volt, hogy egészen fölöslegesnek, érthetetlennek és méltatlannak látszott, valójában azonban helyes és józan számítás eredménye volt, és rendszerint elérte célját. Karagöz játéka sohasem ismétlődött, nem volt benne rutin, mindig új volt, és saját magából fejlődött, úgyhogy az Elátkozott udvar legtapasztaltabb, megrögzött és gyakori vendégeit is zavarba ejtette. Olykor-olykor még azok előtt is érthetetlenné vált, akik már évek hosszú sora óta működtek együtt Karagözzel. Sztambulban valósággal meséket mondtak róla, annyira embertelenek és eszelősek voltak Karagöz eljárásai, máskor pedig beszámíthatatlanul enyhék, s teli részvéttel és figyelmességgel.
Mindezek következtében Karagöz ellen igen gyakran emelték a legkülönfélébb panaszokat; a vezírek
a Dívánban is tárgyaltak róluk, éspedig nem is egyszer. Végeredményben azonban mégiscsak minden a régiben maradt. Mindenki tudta, hogy Karagöz furcsa és önkényeskedő, de ugyanúgy tudták azt is, hogy nem könnyű olyan embert találni, aki éjjel-nappal szünet nélkül tusakodna a tolvajok, csavargók világával, s aki az Elátkozott udvarban ilyen fegyelem- és rendfélét tudott volna tartani. S Karagöz továbbra is a helyén maradt, hogy a maga módján igazgassa az Elátkozott udvart.
Az egész világ belátta, hogy ez a legtermészetesebb megoldás. Az egész világ, beleszámítva az Elátkozott udvar világát is. Karagöz itt állandó szóbeszéd, megszólás, gúny, szidalmazás, gyűlölet, olykor még fizikai támadások tárgya is. (Minden lehetséges alkalommal Karagöz lányát szidalmazni az Elátkozott udvar régi, állandósult szokása volt.)
Az udvar lakói valamennyien mintegy megigézve kísérik és magyarázzák Karagöz minden egyes lépését és tekintetét; rettegnek tőle, s ahányszor és ahol csak tehetik, igyekeznek kitérni előle. De ugyanezek az emberek leplezett csodálattal beszélnek róla, és egymásnak mesélgetik tetteit. Valamennyien megszokták Karagözt, s a maguk módján megbarátkoztak vele. Szidják, de úgy, ahogy a mégiscsak kedves életet s az átkozott sorsot szokták szidni. Karagöz átkozott életük része. Állandó rettegésükben és gyűlöletükben eggyé váltak vele, s nehéz volna nélküle elképzelni az életet. S ha már az Elátkozott udvarnak léteznie kell s benne igazgatónak is, akkor mégiscsak ez és az efféle a legjobb. Az ő munkamódszere szörnyűséges, az egyes ember számára olykor borzasztó, de ebben a módszerben mindig megvan a kedvezőtlen vagy kedvező értelmű meglepetés lehetősége, mint a foglyok örökös lutrija és állandó bizonytalansága. Így aztán minden, s még maga Karagöz is, elviselhetőbbé és könnyebbé válik a szemükben, vagy legalábbis ilyennek látszik, mert valamennyien szeretik a szerencsejátékot, s kerülik a bizonyosságot, amely valamennyiök részére mindig nehéz.
A bűnnek és rendetlenségnek ez az egész fővárosi világa a magáénak tekintette Karagözt; ő volt az ő "disznójuk", "vérszopó poloskájuk", "kutyájuk", és "szukafiuk", de az övék volt.
Ilyen hát Latif aga, akit Karagöznek hívnak. Talán jobb volna azt mondani, hogy olyan volt, mert már ő is eléggé megvénült és elnehezedett, meglehetős sokat veszített hajdani buzgalmából, s úgy látszik, túlságosan fáradt már hozzá, hogy képzelőtehetségével és ötletességével, szellemes és szeszélyes cselekedeteivel, salamoni ítéleteivel meglepje és elképessze az Elátkozott udvar lakóit. Most már többet üldögél a domb egészséges és kies túlsó oldalán, csinos házában, ahol megnősítette fiait, és ahonnan férjhez adta lányait.
Csak időnként támadt fel benne a régi Karagöz, hogy az elámult és babonásan megrettent Elátkozott udvar előtt véghezvigyen egy-egy nagy bravúrt, mint tizenöt vagy húsz esztendővel ezelőtt tette.
A csodálat és elkeseredés furcsa keverékével, amely oly sok év után is ott érződött a hangjában és szavaiban, Petar atya apró részletességgel mesélte el, hogyan csalta ki a beismerő vallomást a "vén gonosztevő" az örményekből, akiket azért tartóztattak le, mert az állami pénzverdében sikkasztottak.
A pénzverdében lassan, de állandóan nyoma veszett a nemes fém egy részének. Végül is az ügy egész a szultánig jutott, aki haragjában megfenyegette a főtisztviselőket; ha a lopások meg nem szűnnek, a bűnösöket meg nem találják, és az államnak meg nem térítik a kárt, a legsúlyosabb büntetéssel sújtja őket. A megijedt hatóság erre a pénzverdében letartóztatott néhány közvetlen bűnöst, aztán pedig egy gazdag és kiterjedt örmény kereskedőcsalád tagjait, mert a nyomozás szálai az ő üzleteikbe vezettek.
A család nyolc felnőtt férfitagját bekísérték az Elátkozott udvarba. Itt ezek a barna képű, kövér emberek úgy rendezték be az életüket, ahogyan azt gazdag emberek minden körülmények között be tudják rendezni maguknak. Egész halom bútort és ágyneműt hozattak be a fogdába, s naponta bőséges étkezést kaptak a városból. Senki hozzájuk nem nyúlt, és nem kérdezte ki őket. S mikor már úgy látszott, hogy az egész ügy ennyiben marad, az öreg Karagöz végrehajtotta fiatal éveire emlékeztető egyik legnagyobb mutatványát.
Egy reggel, mikor az örmény család feje, a vén, kehes és elhízott Kirkor ott ült az udvaron, egy kicsiny padon, a fogház falának egy mélyedésében, egyszer csak felbukkant az igazgató, s leült melléje
a padra, amelyen egy ember is alig fér el. Anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, egész testsúlyával ránehezedett Kirkorra, s mindjobban a falhoz nyomta a vénembert, aki amúgy is alig jutott lélegzethez. Mikor már egészen beszorította a falszögletbe, minden bevezetés nélkül, halk, de rettentő hangon így szólt hozzá:
- Ide hallgass, nagy dologról van szó (császár dolga forog kockán!), s azonnal meg kell oldani, mert miattatok főtisztviselők, ártatlan emberek feje vész el. Te örmény vagy, tehát ravasz és éles elméjű ember, én azonban három örménnyel is fölérek. Nos hát, fogjunk össze, s mi négyen találjunk kiutat ebből a bonyolult és veszedelmes zűrzavarból. Az a néhány elfogott tolvaj nem ér semmit. Azok a kárt
megfizetni nem tudják. Potom pénzért vásároltátok meg a lopott holmit. Még megmenthetitek a fejeteket s kiválthatjátok magatokat. Tudom, hogy te nem vagy vétkes, hanem valamelyik a tieid közül. Mindaddig azonban, amíg a lopott holmi elő nem kerül, s nem folyik be az állam kincstárába, addig te vagy a tolvaj. Most aztán gyerünk, fogjunk hozzá a földerítéshez, mert különben, a lelkemre mondom, a kínok között lefogy rólad ez a hús, s annyi sem marad rajtad, mint egy tízesztendős kisgyermeken.
A falhoz szorított öreg örmény sem lélegzethez, sem szóhoz nem tudott jutni. Karagöz pedig suttogva tovább beszélt. Először egy hatalmas összeget mondott, amit a családnak be kell fizetnie az állampénztárba. Ez az összeg akkora volt, hogy az öreg örménynek elködösödött a szeme, és hörögni kezdett. Karagöz azonban változatlanul tovább szorította a falhoz.
- Semmi, semmi. A kár biztosan nagy, ha ugyan nem nagyobb annál, amit mondtam, ez pedig körülbelül negyedrésze a ti egész ingó vagyonotoknak. Mivel pedig ti mindig hamis adatokat szolgáltattok
a vagyonotokról, legalább négyszer kisebb, mint amilyen a valóságban, tehát mindössze tizenhatod része. Hallgass rám, és add vissza azt az összeget. Így még el lehet simítani a dolgot. De ha nem adod, akkor...
Karagöz ezután egész pokoli tervét kifejtette
a kereskedő előtt, aki lehunyt szemmel és szapora lélegzettel hallgatta szavait.
Az utóbbi napokban az örmény családjában két megbetegedés fordult elő. Az a gyanú vetődött föl, hogy pestis lehet. Ezt csak ki kell hirdetni, s a család valamennyi tagját, a legapróbbtól a legnagyobbig bezárják az örmény pestiskórházba. Itt legalább a család fele tényleg megkapja a szörnyű betegséget, és meghal. Akadnak majd emberek a városból vagy a cselédségből, akik ezalatt behatolnak az elhagyott házakba és boltokba, s elemelnek mindent, amit látnak, s azt is, amit eldugtak. S aztán bekövetkezik mindaz, ami már ilyen esetekben a pestises emberekkel, házukkal és vagyonukkal történni szokott.
S mialatt így beszélt, továbbra is egészen a falhoz nyomta a szinte eszméletét vesztett örményt, aki igyekezett valamit mondani, sípoló hangon és körben forgó szemekkel egy kis időt és szabad levegőt próbált kérni, hogy gondolkozhassék, hogy az övéivel megbeszélje a dolgot, Karagöz azonban sem az egyiket, sem a másikat nem engedte néki, és szörnyű suttogásával ismételgette, hogy ebben a pillanatban, ezen a padon kell az egész ügyet eldönteni.
A foglyok, akik mint mindig, Karagöz elől most is celláikba vagy az udvar legtávolabbi zugaiba húzódtak, mindebből semmit sem láthattak vagy hallhattak. Csak azt érezték, hogy az öreg Kirkor és Karagöz között ott a falmélyedésben súlyos leszámolás megy végbe. Hosszú várakozás után látták, amint az igazgató a felügyelő szobájába megy, amely ott volt
a kapu fölött, Kirkor pedig támolyogva és meg-megállva, mintegy lázálomban vánszorog abba a zárkába, amelyben családtagjai voltak. Onnan pedig egy ideig nagy veszekedés és lárma hallatszott - a fiatalabb családtagok elkeseredett ellenállásának zaja -, aztán egyszerre minden elcsendesedett. Az öreg Kirkor, két legidősebb fia kíséretében, akik jobbról-balról támogatták, a felügyelő szobájába ment, hogy a fizetés módjairól tanácskozzanak.
A legközelebbi néhány nap folyamán aztán kettesével, hármasával, a család valamennyi tagját elbocsátották.
Az Elátkozott udvarban pedig hetekig meséltek arról, hogy kényszerítette ki Kirkorból Karagöz a súlyos bírságot, s eközben olyan részleteket emlegettek, amelyeket csak ők ketten tudhattak, s amelyeket a letartóztatottak csudálatos módon tudtak meg, vagy saját maguk toldották meg és kerekítették ki
a történetet.
Petar atya gyakran mesélgetett Karagözről, mindig az elkeseredés, utálkozás, ugyanakkor azonban valami rejtett csodálat hangján, csodálattal, amit maga sem tudott megérteni, de azzal a vággyal és szükségérzettel is, hogy minél találóbb szavakkal rajzolja meg ennek a szörnyetegnek képét, hogy az
a hallgatója előtt is világos legyen, s az is minél jobban csodálkozzék. S legalább egy-egy ironikus szóval állandóan visszatért rá, mintha éreztetné, hogy még mindig nem készült el vele.
De ugyanilyen élénken és apró részletességgel mesélt az Elátkozott udvar egészének életéről is, és érdekes, nevetséges, szomorú, zavarodott egyéneiről, akik benne éltek; ezeket közelebbről és jobban ismerte, mint a rablókat, gyilkosokat és sötét gonosztevőket, akiket, amennyire csak tehette, igyekezett elkerülni.
S mégis, mintha nem ez lett volna a legfontosabb, s nem ez foglalta volna el a legtöbb helyet Petar atya visszaemlékezéseiben, aki élete utolsó napjaiban annyit mesélt az Elátkozott udvarról a mellette ülő ifjú embernek.


II

Mint minden rosszban, az Elátkozott udvarban is
az első napok voltak a legrosszabbak és legnehezebbek. Különösen az éjszakák voltak elviselhetetlenek. Hogy legalább úgy-ahogy védekezhessék a verekedések, civakodások és csúf éjszakai jelenetek ellen, Petar atya a beomlott nagy kémény mögött a tágas zárka egy félreeső zugát választotta ki magának, s ott húzódott meg azzal a kevés motyójával, amit magával hozott. Itt már volt két bulgáriai polgár, szintén "átmenők", akikre száműzetés várt. Petar atyát nem sok szóval, de szívesen fogadták. Mindenesetre örültek, hogy a zugot ez a csendes, polgári ruhás boszniai ember foglalja el, akiről semmit sem tudtak, s nem is kérdeztek semmit, de sejtették, hogy ő is csak "átmenő", akárcsak ők, s velük együtt ő is nehezen viseli el ezt az ocsmány és veszélyes, zagyva tömeget.
A szemmel láthatóan tehetős két bolgár, amenynyire sejteni lehetett, valamilyen lázadás áldozata volt, amelyet vidékükön a túlságosan nagy adók és terhek és azok behajtási módja váltott ki. Inkább afféle túszok lehettek. Vétkükről sosem beszéltek. Gondterheltek voltak és ijedtek, arcukon azonban ez nem látszott. Semmi sem látszott. Bennük és rajtuk csupa tartózkodás és óvatosság volt minden. Mindig rajtuk volt az öv és a cipő, teljesen fel voltak öltözve, nehogy készületlenül érje őket az indulás. (Míg
a konstantinápolyi kis és nagy bűnözők az Elátkozott udvart életük egy részének tekintik, addig ez a két ember valójában nem is itt él, hanem csak itt tartózkodik, létezik, életük Bulgáriában maradt. Most
a döntést várják. Ha majd visszatérnek, megint élni fognak, amíg távol vannak otthonuktól és övéiktől, addig számukra nincs élet. S nem is kell nekik. Valamennyi "átmenő" ilyen. A zárkából mindig csak az egyikük ment ki, az is csak ritkán és néhány pillanatra, míg a másik ottmaradt a gyékényponyván, a cókmókjuk mellett.) Legtöbbnyire csak ültek vagy feküdtek, némán és mozdulatlanul. Ok nélkül nem emelték fel a tekintetüket. Csak keveset ettek, azt is lopva, s csak vizet ittak, de ilyenkor is elfordultak. Senkivel nem ereszkedtek szóba, csodálkoztak rajta és csendesen rosszallották, hogy Petar atya ott van az udvaron a foglyok tréfálkozásainál és beszélgetéseinél, sőt, egyesekkel maga is szóba áll. S mindenesetre arra kérték, hogy ne dohányozzék a sötétben, mert ez nem kívánatos vendégeket is odavonz hozzájuk.
Néhány nap múlva azonban mégiscsak vendéget kaptak, aki azon nyomban szomszédjukká is vált. Akadt még valaki, akit az "átmenő" embereknek ez
a csendes, rendes és magába húzódó társasága odavonzott.
Mikor Petar atya később el-elgondolkodott ezen az emberen, sehogy sem tudott pontosan visszaemlékezni az órára, amikor odajött, sem arra, hogy jött oda egy kis helyet kérve, sem arra, hogy mit is mondott. - Azoknál az embereknél, akik közel kerülnek hozzánk, az első találkozás részleteit rendszerint el szoktuk felejteni - úgy érezzük, mintha örökké ismertük volna őket, s mintha kezdettől fogva velünk együtt lettek volna. - Mindebből az emlékezetében csak olykor-olykor bukkan fel egy-egy összefüggéstelen kép.
A kora alkonyatban egy magas, hajlott, külsőre fiatal férfi árnyképe jelent meg, egyik karján pokróc, átvetve, másik kezében bőrtáska. Gyors sanda pillantások, melyeket a két bolgár vált egymással, aztán mindketten Petar atyával. A méltatlankodás, óvatosság és az elhárító szolidaritás villámgyors, de félreérthetetlen kifejezése: török! A jövevény minden fészkelődés nélkül helyezkedett el, szinte egy mozdulatot sem tett; a lélegzetét sem lehetett hallani. S valahányszor Petar atya ezen az éjszakán felriadt (nincs itt senki, aki éjszaka gyakran fel ne riadna), valahogy mindig érezte, hogy az "új ember" mellette nem alszik.
Midőn pirkadatkor felébredt Petar atya, a hajnal sápadt fényében - odakünn bizonyára pompás lehetett a hajnal - jobb felé fordította tekintetét, ahol előző este a török jövevény elszállásolta magát. Az első, amit megpillantott, egy közepes nagyságú, sárga bőrbe kötött könyv volt. Az öröm erőteljes és meleg érzése áramlott át egész testén; íme, valami az elveszett, emberi és igazi világból, amely valahol messzi maradt e falak mögött, szép és bizonytalan, mint az álomlátás. Hunyorgatott néhányat, de a könyv ottmaradt a helyén és - valóban könyv volt. Csak aztán fordította tovább a tekintetét, s látta, hogy a könyv ott van annak az embernek az ölében, az pedig félig fekszik, félig ül, kicsiny ládájának támaszkodva. A tegnap esti jövevény. Mellette ott van világos, kidolgozott bőrből készült útitáskája, alatta pedig egy sötét pokróc, fényes és már tekintetre is meleg és lágy, mint valami finom, értékes szőrme. Petar atya, aki származásánál és neveltetésénél fogva mindig szerény szükségleteinek szűkös határai között élt, és sohasem gondolt a körülötte lévő tárgyak értékére és formájára, s nem is vetett rájuk nagy súlyt, most mégsem tehette, hogy mindezt észre ne vegye. A közönséges és mindennapi használatra szánt tárgyak között eddig sosem látott ilyen nagy mesterséggel kidolgozott és ilyen drága holmit; ha Boszniában marad, s a gonosz véletlen ide nem veti az Elátkozott udvarba, sohasem tudja és nem is hitte volna el, hogy ilyesmi létezik.
Tekintete tovább vándorolt. Az ember arca új meglepetés volt. Egy fiatal férfiarc, lágy, kissé duzzadt, fehér és sápadt, a szoba sápadtságával, egészen elütő mindattól, amit itt várni lehetett volna, s ezt az arcot rőt, pelyhező, jó tíznapos szakáll borította, s lehajló, kissé világosabb bajusz. Nagy, beteges, kékesen sötét szemkarikái mögül fényesen, nedvesen és lázasan néztek sötétkék szemei. Petar atya előtt, aki életében már sok efféle beteget látott, mindez ismerősnek tűnt. Nem ezeket, de ilyen szemeket már látott valahol. Vannak emberek, akik félnek valamitől, vagy röstelkednek, valamit szeretnének elrejteni. S éppen ezért állandóan arra törekszenek, hogy tekintetükkel oda vonzzák és megtartsák mások tekintetét, azzal a vággyal, hogy az a szemükön maradjon, ne engedjék továbbsiklani, nehogy megvizsgálja és kifürkéssze arcvonásaikat, testüket, vagy ruhájukat. A fiatalember merőn, fürkésző pillantással, de nyugodtan nézett a szerzetes testvér sűrű, fekete bajuszos, széles, nyílt arcába és nyugodt tekintetű, kerekre nyitott, nagy barna szemébe.
A beszélgetés magától indult meg. Ezek a legízesebb beszélgetések. Először, mintegy üdvözletképpen csak gyér és bizonytalan szavak esnek, amelyek egymást keresik, s az érintkezésben egymást fürkészik. Ez elég volt Petar atyának arra, hogy lássa: a török nem kevély, nem is elutasító, amint lehetne. Tartózkodónak ugyan tartózkodó, de valami egészen más módon.
Így találkoztak egymással, s váltak el egymástól néhányszor aznap délelőtt. A minden egyes alkalommal csupán néhány jelentéktelen szót ejtettek. Ilyen lassan, tétovázva kezdődnek a börtönbeszélgetések, s aztán, mivel új táplálékot nem találnak, könnyedén és gyorsan kihunynak a bizalmatlan hallgatásban, amelyben a két beszélgető fél azt is latolgatja, amit mondott, s azt is, amit hallott.
Ebéd táján elvesztették egymást szem elől. Csak délután folytatták a beszélgetést. Megállapították, hogy mind a ketten olvasnak olaszul. Ezen a nyelven is váltottak néhány szót egymással. Inkább csak úgy tréfából. Mégis, ez valahogy elválasztotta őket a környező világtól, s közelebb hozta őket egymáshoz.
A világ különféle városairól és tájairól beszélgettek, aztán a könyvekről, mivel azonban nem ugyanazokat a könyveket olvasták, a beszélgetés elakadt. A fiatalembert Kamilnak hívták. Petar atya is megmondta
a nevét, de a foglalkozását elhallgatta. Egyébként egyikük sem mondott saját magáról semmit, sem pedig arról, ami ide juttatta. Az egész beszélgetés csak zárt körökben forgott, és az élet felszínén. Különösen a fiatal török volt igen tartózkodó. Sötét, mély hangjával, bólogatásával csak helybenhagyta azt, amiről Petar atya beszélt. S mindent helybenhagyott gondolkodás nélkül. Saját maga egyetlen gondolatot sem mondott végig, még a legáltalánosabbat sem. Gyakran mondat közepén megállt. Tekintete állandóan a messzeségbe révedt.
Petar atya élénkebben beszélgetett. Boldog volt, hogy akadt valakire, akivel társaloghat, de magában mindjárt ezt gondolta: én egy beteg emberrel beszélgetek. Nem is kellett olyan jól ismerni ahhoz az embereket, mint ahogy ő ismerte, hogy erre a következtetésre jusson.
- Igen, igen - hajtogatta a fiatal török kissé nyugatias udvariassággal, ez az "igen-igen" azonban inkább Petar atyának a róla táplált véleményét erősítette meg, semmint kimondott szavait.
De még így is, akármilyenek voltak ezek a beszélgetések, úgy látszik, mindkét fogolynak jólestek, mint váratlan ajándék olyasvalamiből, amiben itt
a legnagyobb hiány van; s ezért állandóan fel-felújították, s minden megszakítás után folytatták.
A két kereskedő leplezett csodálkozással, és még inkább leplezett gyanúval nézte őket.
Mikor aztán sötétedni kezdett, a fiatal török és Petar atya együtt vacsoráztak. Azaz hogy Petar atya vacsorázott, mert a fiatalember nem evett semmit, hanem egyre csak ugyanazt az egy falatot rágcsálta. A közvetlenül őszinte Petar atya meg is jegyezte:
- Kamil efendi, ne haragudj, de sehogy se jó az, hogy te semmit sem eszel.
S váltig erősítgette, hogy a bajba jutott embernek többet kell ennie, hogy erősebb és derűsebb legyen, mint amikor jól megy a sora.
- Igen, igen - felelte a fiatalember, de azért ezután sem evett többet, mint addig.
Másnap folytatták a beszélgetéseket, amelyek most már hosszabbak, élénkebbek és természetesebbek voltak. Az idő jobban telt, és gyorsan beesteledett. A szürkület beköszöntével aztán a beszélgetés vontatottabbá és szegényesebbé vált. Csupán Petar atya beszélt. Most már a szórakozott "igen, igen" is el-elmaradozott. A fiatalember mindinkább magába húzódott, csak súlyos szempilláinak felemelésével vagy lesütésével erősítgetett meg mindent, s valójában nem vett részt semmiben.
Az égbolt vöröses fényén s a magas falon túl álló ciprusok hegyén látni lehetett, hogy valahol a láthatatlan város túlsó oldalán hanyatlóban van a nap. Egy időre az egész udvar megtelt pirosló visszfénynyel, de aztán, mint valami megdőlt, négyszögletes edény, gyorsan ürülni kezdett, s mindinkább megtelt a kora alkonyat árnyaival.
Az őrök a zárkákba terelték a foglyokat, azok azonban, mint az engedetlen, szétszórt nyáj, elszaladtak előlük, és az udvar távoli részébe húzódtak. Senkinek sem volt kedve otthagyni a nappalt, sem pedig bemenni a fülledt szobákba. Itt-ott kiáltások és ütések csattantak.
Ebben a pillanatban egy őr futott a zárka elé, amelynek bejáratánál még ott üldögélt a fiatalember és a szerzetes testvér. Az őr a fiatalember nevét kiáltozta. Néhány lépéssel mögötte egy másik őr szaladt, s ő is ugyanazt a nevet kiáltozta, csak még fokozottabb buzgalommal. Minden efféle helyen ilyen buzgón igyekszik a kisebb szolganépség, ha a fölöttesek szigorú parancsa sarkallja őket, és sietteti a jóra is, rosszra is, már aszerint, milyen természetű parancsot kaptak. Ebben az esetben minden bizonnyal kedvező fordulatról lehetett szó. Olyan előzékenységgel, amilyen itt ritkán fordul elő, felszólították a fiatalembert, hogy azonnal menjen át egy másik, a részére kijelölt helyiségbe. Segítettek neki a holmija összeszedésében is. Látni lehetett, hogy a fiatalember ügye jól áll. A fiatal török, minden különösebb csodálkozás és kérdezősködés nélkül, parancsként fogadta ezt a váratlan figyelmet. Indulás előtt Petar atya felé fordult, mintha valami ünnepélyes és első ízben világos dolgot szeretne mondani neki, de aztán csak elmosolyodott, s fejével biccentett, mint aki messziről üdvözöl valakit.
Szótlanul is úgy búcsúztak el egymástól, mint régi, jó ismerősök.
Ezen az éjszakán Petar atya sokáig gondolt a különös törökre. Olyan, mintha valóban török is volna, meg nem is; de hogy boldogtalan ember, az bizonyos. Időnként, ha már félálomba merült, úgy tetszett neki, hogy itt van mellette ez a fiatalember, finom holmijaival együtt. Ugyanakkor azonban azt is világosan érezte, hogy elment, hogy nincs itt. Mikor aztán igazi álomba sikerült merülnie, amely nála, amíg tartott, mindig mély és erős volt, anélkül, hogy álmodnék, anélkül, hogy önmagáról vagy a körülötte levő világról tudna, jobb oldali szomszédja és a hozzá tapadó gondolat is belesüllyedt ebbe az álomba. Mihelyt azonban az éjszaka folyamán felébredt, valami homályos és régi, de élénk érzés támadt benne; ifjú éveiből a mély szomorúság érzése, amelyet akkor érzett, ha jó barátaitól kellett elválnia, hogy közönyös és idegen emberek közepette marad-
jon, akikkel kötelességből kellett együtt élnie és
dolgoznia. Mikor reggel felébredt, az álmoknak és
a látomásoknak ez az éjszakai hullámzása megszűnt, s csak a puszta tény maradt: a szomszédja valóban nem volt sehol. Az üres hely, ott mellette jobbról, úgy élt benne, mint valami kellemetlen érzés és fájó gyötrelem ebben az életben, amely teli van apró és nagy kínokkal és kellemetlenségekkel. Mellette balról most is ott volt a két bolgár kereskedő, ez a két néma és mindig indulásra készen álló ember.
Alighogy megvirradt, az üres helynek gazdája akadt. Egy sovány, vékony, borotválatlan és egészen elhanyagolt, göndör fekete hajú ember foglalta el. Gyorsan és sokat beszélve mentegetőzött. Senkit sem akar zavarni, mondotta, de nem bírja tovább azoknak az illetlenségeit, aki között eddig feküdt, s arra kényszerült, hogy jobb emberek között, nyugodtabb helyet keressen. Letette gyékényből font kosárkáját, egy kevés vékony, ócska ruhát, és tovább beszélt.
Terjedelmes és szertartásos bevezetők itt nincsenek ugyan szokásban, de ez az ember tüstént mindenről úgy beszélt, mintha régi és megbízható ismerősök között volna. S látszott, hogy valami belső kényszerből, inkább a maga kedvéért beszél, mint
a mondanivaló miatt vagy a hallgatósága kedvéért.
A két kereskedő még jobban magába húzódott,
s még közelebb szorult egymáshoz. Petar atya azonban hallgatta és nézte is ezt az embert, s úgy látszott, hogy egész viselkedésével még nagyobb beszédességre ösztönzi. (Magában pedig arra gondolt: én egy kicsit a nagybácsimra, a megboldogult Rafo atyára hasonlítok, aki mindenkit meg tudott hallgatni, mindenkit elviselt, és tréfásan gyakran mondogatta: "Kenyér nélkül még csak meglennék valahogy, de beszélgetés nélkül, biz' isten, nem lehetek.") S az ember csak mesélt.
Szmirnai zsidó ember volt. Fekete arca bánatosnak látszott. Nagy orr, nagy szemek, szeme fehére sárgás, vérerekkel befutva. Egészében szomorú jelenség volt, gondterhelt is, ijedt is, de beszédvágya mindennél nagyobb és erősebb, még a nyomorúságánál és félelemnél is. Mintha csak valami tegnap este félbeszakított beszélgetést folytatna, miközben a zárkából az udvarra mentek, élénken, félig suttogva mesélt magáról és a szenvedéseiről Petar atyának.
- Az embert nemcsak kifosztják, de meg is vádolják és be is zárják! S kérem szépen, hogyan jutunk mi ide, ebbe a gyülevész csőcselékbe? Kérdezem, kérem....
S felsorolta, hogy mi mindent kérdez; márpedig kérdezett tücsköt-bogarat. Eközben félénken körül-körülnézegetett, de azért egy percre se hagyta abba a beszédet. "Ez a nagy beszélhetnékje juttathatta ide is", gondolta Petar atya magában, miközben már csak fél füllel hallgatta ennek a különös embernek fárasztó és lázas meséit, amikor egyszer csak Kamil efendi nevét említette.
- Tegnap láttam, hogy itt talált szállást maguknál, rendes emberek közelében. Most azonban az úgynevezett "fehér őrtoronyban", ott a kapu mellett kapott szobát, ahol az őrök meg a tisztviselők alusznak, s ahol a tekintélyesebb foglyoknak külön cellájuk meg különleges kosztjuk van. S kérem szépen, valóban, borzalmas is. Hát egy ilyen embernek kell ide, ide...
Petar atya felkapta a fejét.
- Hát maga ismeri… Kamil efendit?
- Én? Hát hogyne! Magát nem ismerem, már megbocsásson, csak úgy találkoztunk itten... Nem ismerem magát, de látom, hogy a tisztességes emberek sorából való, ez pedig nekem... Magát nem ismerem, de őt, Kamil efendit igen. Látásból igen jól ismerem. Ismeri egész Szmirna. Szmirnában mindenki ismeri.
Petar atya már az első nap folyamán mindent megtudott a fiatal törökről és a családjáról, s azt is megtudta, hogy mi juttatta ide, ebbe a különös házba. Természetesen csak úgy, ahogy ettől a Haimtól - így hívták a szmirnait - megtudhatta. Persze összeviszsza, töredékesen, itt-ott kihagyásokkal, másutt mindig világosan, de mindenféle részletek tömegével. Mert ez az ember, aki annyira szükségét érezte
a beszédnek, sohasem tudott csupán egy tárgyról beszélni. Meg-megállt néhány pillanatra, elgondolkodott, miközben szemöldökét összeráncolta, mintha őt magát is gyötörné a dolog, s mintha belátná, hogy nem szép s nem illik mindenkiről mindent mindenütt kibeszélnie, de az a belső kényszer, hogy mások életéről, kiváltképpen pedig magasabb társadalmi állású vagy kivételes sorsú emberek életéről beszéljen, mindennél erősebb volt.
Egyike volt azoknak az embereknek, akik egész életükön át folytatják kilátástalan és már előre elvesztett vitájukat az emberekkel s a társadalommal, amelyből származnak. Abban a szenvedélyében, hogy mindent elmondjon, és megmagyarázzon, hogy minden hibát és minden emberi gonosztettet leleplezzen, hogy a rosszat kipellengérezze s a jót elismertesse, sokkal tovább ment annál, amit egy közönséges, ép érzékű ember láthat vagy megtudhat. Olyan jeleneteket, amelyek két ember között, tanú nélkül játszódtak le, hihetetlenül részletesen és aprólékosan tudott elmondani. De nemcsak leírta azokat az embereket, akikről beszélt, hanem gondolataikba, vágyaikba is behatolt, éspedig gyakran olyanokba is, melyeknek azok maguk sem voltak tudatában, s amelyeket ő tárt fel. Ő szólott belőlük. S csodálatos tehetsége volt ahhoz, hogy hangjának csekély elváltoztatásával utánozza azokat, akikről szó volt, s hol váli, hol koldus, hol pedig görög szépség legyen: testének egész jelentéktelen mozdulatával, vagy arcizmának egy rándulásával tökéletesen meg tudta jeleníteni valakinek a járását vagy viselkedését, egy állat mozgását, sőt más élettelen tárgyak körvonalait is.
Ilyen módon Haim sokat és buzgón mesélt, a szmirnai nagy és gazdag zsidó, görög és török családokról, s mindig csak súlyos dolgok és nagy esetek foglalkoztatták. S minden egyes elbeszélését csodálkozó felkiáltással, szinte ujjongással végezte: "Nos? Mi?", ami körülbelül ezt jelentette: "Hát lám, mi minden történik ezen a világon! S mi az én nyomorúságos életem és az én esetem hozzájuk és bonyolult sorsukhoz képest!"
S ott, ahol az egyik történet befejeződött, kezdődött a másik. Se vége, se hossza nem volt.
(Többé-kevésbé hajlamosak vagyunk arra, hogy elítéljük a bőbeszédű embereket, különösen azokat, akik olyan dolgokról mesélnek, amikhez nincs sok közük, sőt lenézéssel szólunk az ilyenekről, mint akik fecsegők és unalmas szószátyárok. S közben nem gondolunk arra, hogy ennek az emberi és olyannyira emberi és gyakori fogyatékosságnak megvan a jó oldala is. Mert mit tudnánk mi mások lelkéről és gondolatairól, más emberekről, s ennélfogva saját magunkról is, más környékekről és tájakról, amelyeket sohasem láttunk, s nem is lesz alkalmunk arra, hogy megláthassuk őket, mit tudnánk minderről, ha nem lennének olyan emberek, akiket hajt
a kényszer, hogy szóban vagy írásban elmondják mindazt, amit láttak vagy hallottak, s amit ezzel kapcsolatban átéltek vagy gondoltak? Keveset, nagyon keveset. S hogy mindaz amit elmondanak, tökéletlen, hogy személyes szenvedély vagy belső kényszer színezi, sőt, hogy pontatlan, ennek mérlegelésére ott van értelmünk és tapasztalatunk, a részleteket megítélhetjük, összehasonlíthatjuk egymással, elfogadhatjuk vagy elvethetjük őket részben vagy egészben. Így az emberi igazságból mindig marad valami azok számára, akik türelmesen hallgatják vagy olvassák e meséket.)
Így gondolkodott magában Petar atya, miközben Haim terjengős és körülményes elbeszélését hallgatta: "Kamil efendiről és sorsáról". A mese folytatását még inkább lassította Haim különös óvatossága. Mert minden élénksége és izzó mesélőkedve mellett is időnként lehalkította hangját, úgyhogy gyakran alig lehetett érteni, és fürkésző pillantásokat vetett maga köré, mint az olyan ember, akit sokan üldöznek, s aki mindenkire gyanakszik.


III

Kamil "kevert vérű" ember, mesélte Haim, édesapja török, anyja görög. Édesanyja híres görög szépség volt. Szmirna, a szép görög nők városa, nem látott még ilyen termetet, ilyen testtartást és ilyen kék szemeket. Tizenhét esztendős volt, mikor egy igen gazdag görög kereskedőhöz férjhez adták. (Haim egy igen hosszú görög vezetéknevet említett, s ezt úgy ejtette ki, mint ahogy az általánosan ismert dinasztiák nevét szokták kiejteni.) Mindössze egy gyermekük volt, s az is lány. Mikor a kislány nyolcéves volt, a gazdag görög hirtelen meghalt. Rokonai mindenáron arra törekedtek, hogy becsapják a fiatal özvegyet, s a vagyonból minél többet leszakítsanak. Az asszony védekezett. Még Athénbe is elutazott, hogy legalább az ottani örökséget megmentse. Mikor hajón visszatért Szmirnába, kislánya váratlanul meghalt. A tenger igen nyugtalan volt, a hajó lassan haladt, Szmirna pedig még nagyon messze volt. Az előírások szerint a kislány holttestét a tengerbe kellett vetni. Ezt követelték határozottan a tengerészek is, mert egy ősrégi tengerészhiedelem szerint a hajón maradó holttest szerencsétlenséget hoz. A megboldogult lelke ugyanúgy húzza a hajót a tengerfenékre, mint az ólom. A fájdalomtól szinte eszét vesztett anya ellenállt. Makacsul azt kívánta, hogy
a holttest maradjon a hajón, s majd Szmirnában temethesse el, hogy így legalább gyermeke sírját ismerje. A kapitánynak sok gyötrelmes gondja volt vele. Nehéz helyzetben volt, mert egyrészt nem volt szíve, hogy az anya fájdalmának ellenálljon, másrészt azonban a szigorú tengerészeti előírásokat sem merte megszegni, s ezért a hajó első tisztjével fortélyt agyalt ki. Két egyforma koporsót csináltatott. Az egyikbe elhelyezték a kislány holttestét, s ezt titokban a tengerbe bocsátották, a másikat pedig, miután a kislány testsúlyának megfelelően megterhelték, erősen leszögezték és leólmozták, s ezt a koporsót
a kapitány átadta az édesanyának, mintha meghallgatta volna a kérését. Mikor Szmirnába érkeztek, az anya elvitette a koporsót, és a temetőben elhantoltatta.
Az anya sokáig és mélyen gyászolta gyermekét, s mindennap kiment a temetőbe, hogy a sírt meglátogassa. Mikor azonban a fiatal és szép asszony az idő múlásával úgy-ahogy már feledni kezdte veszteségét, váratlan és borzasztó dolog történt. A hajó elsőtisztjének felesége megtudta férjétől a jóindulatú csalás titkát, s egy alkalommal bizalmasan elmondta legjobb barátnőjének. Egy asszonyi veszekedés után ez a barátnő, ostobaságában, hogy barátnőjén bosszút álljon, elmondotta a titkot másoknak is. A dolog érthetetlenül és kegyetlen módon az édesanya fülébe is eljutott. A boldogtalan asszony csak most vesztette el igazán eszét nagy bánatában. Kifutott a temetőbe, és körmeivel kezdte kiásni a sírt. Erőnek erejével kellett elhurcolni onnan, s be kellett zárni, mert mindenáron a tengerbe akart ugrani, hogy lányát kövesse. Valóságos téboly tört ki rajta. Jó néhány évnek kellett eltelnie, míg az asszony kigyógyult új szomorúságából. Egészen azonban sohasem gyógyult fel belőle.
A szép és boldogtalan özvegyet sok görög férfi megkérte, ő azonban annyira elkeseredett rokonai, sőt valamennyi honfitársa ellen, hogy kérőit sorra elutasította. Csak újabb néhány esztendő múlva ment férjhez, általános meglepetésre, egy török emberhez. Tahir pasának hívták ezt a gazdag, új feleségénél sokkal idősebb, tekintélyes és tanult férfit, aki fiatalabb éveiben magas rangú tisztviselő volt az állam szolgálatában, most pedig visszavonultan élt, nyáron Szmirna közelében fekvő birtokán, télen pedig városi nagy palotájában. Feleségétől még csak azt sem kívánta, hogy áttérjen, csupán annyit kért, hogy fátyol nélkül ne mutatkozzék az utcán, Ez a férjhezmenetel mégis nagy izgalmat váltott ki a görögök körében. A fiatal görög nő és a hatvanas éveit taposó pasa házassága pedig, a görög nők és a papok minden átkozódása ellenére, boldog volt és termékeny. Az első két esztendőben két gyermekük is született, az egyik lányka, a második fiú. A fiú erőteljes volt, és gyorsan fejlődött, a kislány azonban betegeskedett, és ötödik esztendejében, kétnapi szenvedés után, ismeretlen betegségben meghalt. Az anya, aki még első nagy gyászából sem gyógyult fel teljesen, most súlyos és gyógyíthatatlan búskomorságba esett. Második kislánya halálában felsőbb hatalmak intését látta, átkozottnak és méltatlannak érezte magát,
s teljesen elhanyagolta a férjét is, fiát is. Hirtelen sorvadásnak indult. Két évvel később a halál úgy jött el érte, mint megváltás a szenvedésből.
A fiú, akit Kamilnak hívtak, igen szép volt (édesanyja szépségét örökölte, csak éppen férfias jelleggel, okos és jól fejlett, társai között az első úszó, s minden birkózásban győztes). De nagyon korán kezdte elhanyagolni a vele egykorú fiúk játékait és szórakozásait. Mindinkább az irodalomnak és a tudománynak szentelte magát, s édesapja támogatta ebben; könyveket, tanítókat szerzett neki, és lehetővé tette utazásait. Egy öreg szmirnai szefárd rabbinál még spanyolul is tanult.
Mikor aztán egyik télen az öreg Tahir pasa meghalt, az ifjú jelentékeny vagyonnal, tapasztalatok és közelebbi rokonság nélkül, egészen magára maradt. Azt ajánlották neki, hogy állami hivatal vállalására készüljön, de ezt elutasította. A vele egyidősektől eltérően, sohasem járt nők után vagy női társaságba. Ezen a nyáron azonban megtörtént, hogy elhaladóban egy kicsiny és buja növényzetű kert kerítésén át egy görög lányt pillantott meg. A villámgyorsan fellángoló szerelem egészen kicserélte. A leány apja egy görög kiskereskedő volt. A fiú eltökélte, hogy éppúgy feleségül veszi a lányt, mint ahogy egykor Tahir pasa nőül vette az ő édesanyját. Mindent felkínált, semmiféle feltételt nem szabott.
A lány, aki kétszer-háromszor látta már a fiatalembert, mindenképpen hozzá akart menni, arra is módot talált, hogy azt megüzenje. Szülei azonban
a leghatározottabban ellenezték, hogy lányuk török férfihoz menjen, s méghozzá olyanhoz, akinek görög nő volt az édesanyja. Ebben az elhatározásukban az egész görög közösség támogatta őket. Mindannyian úgy látták, hogy Tahir pasa, még holtában is, egy újabb görög nőt rabol el tőlük. A lány édesapja, egyébként termetre alacsony, lélekben alantas, fösvény szatócs, úgy viselkedett, mint az olyan ember, aki őrültségi rohamában mindenáron nagyságra, hősiességre és vértanúságra vágyik. Karjait széttárta, mintha keresztre feszítenék, s úgy kiáltozta a többi görögnek: "Kis ember vagyok, kicsiny a termetem, s a vagyonom is kicsiny, de nem vagyok kicsiny hitben és istenfélelemben. S inkább az életemet veszítsem el, és inkább egyetlen édes lányomat a tengernek dobjam áldozatul, semhogy hitetlenhez adjam." S egyre csak ezt hajtogatta. Mintha csak ő és a hite volna a fő dolog, a lánya pedig csak mellékes holmi.
A meredek utca szatócsának egyébként nem sokba került ez a hősködése. Nem is volt alkalma arra, hogy vértanúvá váljék. A lányt erőszakkal egy vidéki göröghöz adták, a legnagyobb csendben, lakodalom nélkül, elutazásának helyét és napját is titkolva. Attól féltek, hogy Kamil esetleg megszökteti, ő azonban, lesújtva, már előbb visszavonult. Csak most láthatta valójában és igazán, amit ifjú elragadtatásában még csak nem is sejtett: mi minden választhatja el a férfit a szeretett nőtől, s általában az egyik embert a másiktól.
Kamil ezután két esztendőt konstantinápolyi tanulmányaival töltött. Egészen megváltozva, jóval öregebb külsővel tért vissza Szmirnába. A görögöktől elválasztotta minden, a törökökkel pedig vajmi kevés dolog kapcsolta össze. A vele egyidős társak, akikkel valaha együtt játszott és szórakozott, elidegenedtek és eltávolodtak tőle, mintha egy másik nemzedék
tagjai volnának. Kamilból olyan ember lett, aki a könyveinek él. Huszonnégy éves fejjel fiatal és gazdag különccé vált, aki azt se tudja, mije és hol van, s azt se, hogy amije van, azzal mit is tegyen és hogyan kezelje. Beutazta a kisázsiai partvidéket, elment Egyiptomba és Rhodosz szigetére. Kerülte azokat, akikhez neve és társadalmi állása szerint tartozott,
s akik lassanként elrugaszkodott embernek kezdték tekinteni, s csupán a tudomány embereivel barátkozott tekintet nélkül arra, kicsodák, mi a vallásuk és a származásuk.
A múlt évben aztán Szmirnában olyan hírek kezdtek keringeni, az a bizonytalan, homályos mendemonda járta, hogy Tahir pasa fiának fejébe szállt
a tudomány, s nincs nála minden rendben. Azt beszélték, hogy a török birodalom történetét tanulmányozza, "betegre tanulta magát", s miközben azt képzeli, hogy valami sorsüldözött herceg szelleme költözött belé, azt hiszi, hogy ő maga is csak balsorsa akaratából nem lett szultán.
- Nos? Mi? - szakította félbe egy pillanatra Haim az elbeszélését, s eközben nem mulasztotta el, hogy hangsúlyozza, milyen város is az a Szmirna, amely nemcsak őt, Haimot rágalmazta meg, és juttatta ide, a börtönbe, hanem íme, még ilyen tekintélyes és feddhetetlen férfiakra is, mint amilyen Kamil efendi, rágalmakat szór. De aztán nyomban folytatta.
- Ha azt mondom - folytatta Haim -, hogy hírek kezdtek Szmirnában keringeni, hogy ez az egész népes városra vonatkozik. Mert micsoda Szmirna? Ha az ember onnan felülről, a Kadifa Kala alatt fekvő fennsíkról letekint a városra, úgy látszik, se vége, se hossza nincsen. És valóban nagy kiterjedésű. Sok ház áll és sok nép él benne. Valójában azonban Szmirna mindössze száz család, vagy ötven török és ugyanannyi görög, s a kevés és felsőbb hatóság, a váli és a kikötő parancsnoka körül; alig egy-két ezer lélek. De ők minden, mert ők döntenek mindenben,
s csak ők jelentenek valamit, a többi dolgozik, húzza az igát, fenntartja a saját létét meg a hozzátartozói életét. Az a száz család pedig, ha nem is látogatja egymást, tud egymásról mindent, egymást fürkészi, mérlegeli, figyelemmel kíséri nemzedékről nemzedékre. - Apja és anyja szerint Kamil is ehhez a kisebbséghez tartozott. Családjának különös sorsa és a saját furcsa életmódja kezdettől fogva magára vonta a figyelmet, és felkeltette az emberek kíváncsiságát. Szmirnában pedig mesélnek és mindent tovább mesélnek az emberek, megszólnak mindenkit, s ezt túlzásba is viszik éppúgy, mint mindenütt
a világon, sőt egy kissé még annál is jobban.
Kamilról, aki az utóbbi években nem vett részt
a vele egykorú társak, az úri és gazdag ifjúság életében, eleget beszéltek a távollétében, sőt éppen
a távolléte miatt. Beszéltek történelmi tanulmányairól; egyesek csodálkozással, mások csúfondárosan.
Egyik teraszon, ahol vagy egy tucat előkelő fiatalember iddogált és dohányozott, ugyanannyi fesztelen viselkedésű, kikötőbeli lány társaságában, valaki megemlítette Kamilt, boldogtalan szerelmét és különös életmódját. Barátai közül valaki elmondotta, hogy Kamil a legapróbb részletekig tanulmányozta II. Bajazid szultán korát, különösen a trónkövetelő Dzsem szultán életét, s ezért Egyiptomban és Rhodosz szigetén is járt, sőt Olaszországba és Franciaországba is készülődik. A lányok megkérdezték, ki volt az a Dzsem szultán, mire a fiatalember elmondta, hogy Dzsem herceg II. Bajazid fivére és ellenfele volt, s aztán Rhodosz szigetére menekült, ahol megadta magát a Johanita vitézeknek. A trónkövetelőt az akkori keresztény uralkodók évekig fogságban tartották, és állandóan felhasználták az ozmán birodalom és törvényes szultán, II. Bajazid ellen. Ott is halt meg, fogságban; Bajazid szultán boldogtalan és bujdosó fivére holttestét hazavitette, és Brusszában temettette el, ma is ott áll a síremléke.
A beszélgetésbe ekkor egy szeles fiatalember elegyedett, egyike azoknak a dús képzelőtehetségű és meggondolatlan beszédű embereknek, akik ezzel gyakran ártanak maguknak, de még gyakrabban másoknak.
- Kamil, miután boldogtalanul beleszeretett a szép görög lányba, ugyanolyan boldogtalanul beleszeretett a történelembe, amelyet tanulmányoz. Titokban Dzsem hercegnek képzeli magát. Így viselkedik mindenkivel szemben, s így kezeli a környezetét. Már
a régi iskolatársai is, ha mosolyogva és szánakozással róla beszélnek, nem nevezik másként, csak Dzsem szultánnak.
Ha így emlegetik a szultán nevét, különösen pedig az uralkodóházban támadt villongásokat és harcokat, még akkor is, ha régmúlt korszakról van szó, az nem maradhat titokban abban a szűk körben, amelyben elhangzott. Mindig akad egy-egy jómadár, amelyik felszedi s besúgja a császárnak vagy a császári embereknek, hogy a szultán nevét kiejtették, ki az, aki mondta, és milyen körülmények között. Így történt, hogy Kamil ártatlan és rejtett szenvedélye egy tökfilkó száján és egy besúgó fülén át az izmiri váli küszöbéig is eljutott, ahol egészen más fogadtatásra talált, s egészen más jelentőséget kapott.
Az izmiri vilajet főnöke akkorában egy igen szigorú és buzgó hivatalnok volt, bárgyú és betegesen bizalmatlan ember, aki még álmában is attól rettegett, hogy esetleg valami politikai szabálytalanság, összeesküvés, vagy efféle elkerülheti a figyelmét.
(Mindazonáltal a "politikai és állami ügyekben" tanúsított minden szigorúsága és buzgósága nem akadályozta abban, hogy a kereskedőktől és hajótulajdonosoktól gazdag baksisokat el ne fogadjon. Az izmiri kádi épp ezért mondta róla, hogy igen rövid eszű, de hosszú ujjú ember.)
Midőn a Kamilról szóló jelentést meghallgatta, a váli első gondolata az a tény volt (ami a fiatalembernek eszébe se jutott), hogy a mostani szultánnak is van fivére, akit gyengeelméjűnek nyilvánított, s akit fogságban tart. Erről mindenki tudott, de senki sem beszélt róla. Ez a párhuzam felizgatta a válit. Épp ezekben a napokban Törökország európai részében bizonyos zavargások és rendellenességek támadtak, és Konstantinápolyból valamennyi válihoz szigorú körrendeletet intéztek, amelyben felhívták
a hatóságokat, éberen ügyeljenek a nagyszámú zavarkeltőre és agitátorra, akik hívatlanul beleártják magukat az állami ügyekbe, sőt olykor még a szultán nevét is merészkednek bemocskolni. A váli, a körirat elolvasása után, mint minden rossz hivatalnok, személyében érezte találva magát. Világosan látszott, hogy a figyelmeztetés csakis az ő vilajetjére vonatkozhatik, s mivel ebben a vilajetben más "eset" nem fordult elő, így hát csakis és kizárólag Kamil "esetére".
Egy éjszaka rendőrök vették körül Kamil házát, és házkutatást tartottak. Valamennyi könyvét és kéziratát elvitték, őt pedig a saját otthonában elfogták. Mikor a váli a hatalmas halom s méghozzá idegen nyelveken írt könyvet s a kéziratok és jegyzetek egész tömegét megpillantotta, annyira megrémült, és olyan dühbe gurult, hogy elhatározta: saját felelősségére letartóztatja tulajdonosukat, s könyveivel, papírjaival együtt Konstantinápolyba viteti. Saját magának sem tudta megmagyarázni, hogy a könyvek, különösen pedig ez a rengeteg sok, idegen nyelven írt könyv, mért támaszt benne ilyen nagy gyűlöletet és haragot. A gyűlölet és a harag azonban nem is kért magyarázatot, hanem kölcsönösen sarkallta egymást, és egyre növekedett. A váli meg volt győződve arról, hogy nem tévedett, és a legjobb helyre sújtott le.
A Tahir pasa fiának letartóztatásáról szóló hír sok tekintélyes embert felháborított, különösen a tanult írástudókat. A kádi, egy igen tanult és idősebb ember, Tahir pasa egykori barátja, személyesen ment el a válihoz. Feltárta előtte Kamil egész esetét. Elmondotta, hogy Kamil feddhetetlen ember, s hogy életmódjával minden rendes ifjú és igaz muzulmán példaképe lehet, hogy boldogtalan szerelme miatt afféle rajongásba és búskomorságba esett, s egészen a tudománynak és a könyveknek szentelte életét, s ezt inkább holmi betegségnek lehet tekinteni, semmint gonosz és rosszindulatú ténykedésnek, s hogy inkább elnézést és részvétet érdemel, nem pedig üldöztetést és büntetést. Amivel Kamil foglalkozik, az történelem, tudomány, a tudományból pedig nem származhatik kár. - Mindezen érvek azonban hajótörést szenvedtek a hivatalnok ostobaságán és bizalmatlanságán.
- Én ezen nem töröm a fejem, efendi. Én a történelmet, vagy hogy hívják ezt a dolgot, nem ismerem. S azt hiszem, neki is jobb volna, ha nem ismerné, s ha nem sokat vizsgálódna, melyik szultán mit csinált valaha, hanem inkább annak engedelmeskedne, amit a mai szultán parancsol.
- De hát az tudomány, ezek könyvek! - vágott közbe elkeseredetten a kádi, aki tapasztalatból tudta, mennyire káros s az egyesekre és a társadalomra is milyen veszélyesek lehetnek azok az emberek, akik korlátoltságuk folytán korlátlanul hisznek a saját eszükben és éleslátásukban, s minden egyes ítéletük és következtetésük helyességében.
- Ugyan már, ez azt jelenti, hogy nem érnek semmit a könyvei! Dzsem szultán! Trónkövetelő! Vetélkedés a trónért! - A szó elhangzott, s ha egyszer a szó elindul, többé nem áll meg, hanem megy a maga útján, s útközben növekszik és váltakozik. Nem én adtam okot ezekre a szavakra, hanem ő; most aztán feleljen is értük.
- De hát egy emberről sokszor olyan dolgokat is állítanak, amelyek nem állják meg a helyüket! - próbálta ismét a kádi a fiatalembert védelmezni.
- Ha megrágalmazták és befeketítették, hát mosakodjék, s majd tisztára mossa magát. Én sem könyveket olvasok, sem pedig mások helyett nem akarok gondolkozni. Mindenki gondolkozzék saját magáért. Mért rettegjek én őmiatta? Az én vilajetemben mindenki ügyeljen arra, hogy mit mond és mit cselekszik. Én csak egyet ismerek: rendet és törvényt.
A kádi felemelte a fejét, és éles szemrehányó tekintettel nézett rá.
- De hát, azt hiszem, mindannyian ezt védelmezzük!
A nekilódult ember azonban nem hagyta magát megzavarni vagy megállítani.
- Igen, rend és törvény. S akinek a feje ennek fölébe ágaskodik, császári hivatalomra mondom, azt lemetszem, még ha az egyetlen édes fiamról van is szó. Én itt fertőző sebet nem tűrök, ennek a fiatal efendinek a gyanús tudósságát sem.
- De hát itt is lehetne tárgyalni, és tisztázni ezt az ügyet.
- Nem, efendi. A szabály szabály, márpedig a szabály nem így rendeli, hanem éppen úgy, ahogy van. Császárokról és császári ügyekről beszélt, a császár küszöbén feleljen is érte. Ott van Sztambul, magyarázza ott el mindazt, amit olvasott és amit írt, s amit a világnak mondott. Hadd törjék a fejüket ott ezen a dolgon. Ha ártatlan, nincs mit félnie.
S ennyiben maradtak. Az öreg kádi csak nézte az előtte ülő válit. Bajusztalan, apró, töpörödött emberke, gyengélkedő és erőtlen, egy fagarast sem ér, de mennyi rosszat tud tenni. Mindig gyanakvó és savanyú, két eshetőség közül mindig a rosszabb felé hajlik, ha pedig valamitől megijed, mint most is, rettenetessé válik. A kádi előtt is világos volt, hogy nem érdemes több szót vesztegetnie ezzel a válival, aki úgyis azt cselekszi, amit eltökélt, hanem más utat és módot kell keresnie arra, hogy a fiatalemberen segítsen.
Így hát Kamilt Konstantinápolyba irányították, diszkrét, de erős fedezettel. (Ez volt az egyetlen engedmény, amit a váli a kádinak tett.) S vele együtt
a könyveit és kéziratait is, mindent pecsét alatt. Mihelyt erről tudomást szereztek, a kádi és barátai utánaküldték emberüket, hogy Konstantinápolyban magyarázza meg a dolgot, és segítsen az ártatlan fiatalemberen. Mikor a küldött Konstantinápolyba érkezett, Kamilt már Latif efendihez továbbították, hogy hallgassa ki, és tartsa őrizetben.
Így festett Kamil efendi históriája, ahogyan azt Haim tudhatta és láthatta, csakhogy itt röviden mondtuk el, Haim ismétlései és sűrűn előforduló "nos? ugye?" megjegyzései nélkül.


IV

Karagöz mindig irtózott a politikai vádlottaktól. Szívesebben bajlódott a közönséges bűnügyek száz nagy és kis tettesével, semhogy egyetlen politikai vétkessel dolga akadjon. A háta borsódzott, ha csak hallott is róluk. Megtűrte őket a közelében mint "átmenőket", mert így kellett cselekednie, de sose akart velük foglalkozni; úgy kerülgette őket, mint a leprásokat, s azon igyekezett, hogy mindazokat, akik "politikaiak", vagy ilyen címen kerülnek oda, minél hamarább lerázza magáról. Ennél a fogolynál pedig, akit Szmirnából hoztak ide, minden különös: előkelő török családból származik, ládányi könyv és kézirat kíséri, s valójában nem tudni, hogy bolond-e vagy épeszű. (Márpedig a bolondok s mindaz, ami velük kapcsolatos, babonás félelmet és ösztönös irtózást keltettek Karagözben.) Elutasítani azonban nem tudta. Így került Kamil a közös zárkák egyikébe, ahol, mint láttuk, az első két napra helyet talált magának.
Az az ember, akit a kádi küldött Szmirnából, a felsőbb hatóságoknál már másnap kijárta, hogy Kamilnak az Elátkozott udvarban külön szobát és tisztességes ellátást adjanak mindaddig, amíg ügyét ki nem vizsgálják, s amíg nem látják, miben is áll ez az ügy. S ezt a rendelkezést végre is hajtották.
Petar atya a következő napokban lassú léptekkel körüljárta a nagy udvart, mintha keresne valamit vagy valakire várna, s tekintete egyre csak az épületek ablakait és emeleteit fürkészgette körbe-körbe. Időnként Haim is odament hozzá. Már otthagyta helyét, melyet Petar atya és a két kereskedő mellett lelt, és mást, még különállóbbat talált. Elköltözését azzal indokolta, hogy ezen a helyen huzat van. De két-három nap múlva bizalmasan beismerte Petar atyának, hogy besúgással gyanúsítja a két kereskedőt. Petar atya elmosolyodott, és elhárította ezt a gondolatot. Eközben jobban megnézte Haim sovány arcát, s most először vette észre rajta azt a feszült és furcsa kifejezést, melyet olyan emberek arcán láthatunk, akik hibás gondolataikkal és képzelt félelmükkel önmagukat marcangolják.
Két nap múlva lehajtott fejjel, hosszú, hegyes orral Petar atya fülét érintve, Haim megint valami spicliről suttogott, s figyelmeztette a frátert, hogy őrizkedjék.
- Hagyd már abba, Haim, ne is beszélj ilyet senkinek.
- Tudja, csak úgy magának mondom.
- De hát ne mondd senkinek, még nekem se. Ilyesmiről nem beszél az ember - védekezett Petar atya, akinek kellemetlen volt Haim váratlan és nagy bizalma.
Ez néhányszor megismétlődött. Petar atya lassanként már hozzá is szokott. Megveregette Haim vállát, megnyugtatta, s igyekezett a beszélgetésnek tréfás és ártatlan színezetet adni.
- De hát melyik az? Csak nem az a szőke, magas férfi? Hát nem látod, boldogtalan, hogy az maga is félig holt a félelemtől, és semmire sincs kedve? Olyan ártatlan az, mint a ma született bárány, te pedig oktalanul rémüldözöl, és mindenkire gyanakszol.
Haim egy-két órára megnyugodott, de nem sokáig bírta, megint csak odament Petar atyához, azt bizonygatva, hogy csak benne bízik, és folytatta az előbbi beszélgetést.
- Hát jól van, nem az, akire tévesen - mondjuk "tévesen" - gyanakodtam, de van itt egy másik, akiről nem is gondolod, hogy besúgó. De melyik az? Az, aki ott áll a kapunál, maga elé mered, és úgy tesz, mintha ezen a világon semmi sem érdekelné? Vagy az, amelyik pimaszul végigmér mindenkit, tetőtől talpig? Vagy az az ártatlan és kissé hibbantnak látszó ember? Vagy talán egyikük sem, hanem egy tizedik? S mivel egyikről sem tudod, vajon az-é, de ugyanúgy abban sem vagy bizonyos, hogy nem az, mindegyikük az lehet. Mindegyikük.
- Hagyd már abba, Haim, ezt a hiábavalóságot, az isten megáldjon! - szólt Petar atya, aki most már kezdte a türelmét veszteni.
- Nem, nem! Maga, igen tisztelt barátom, jó ember, s azt hiszi, hogy mindenki jó.
- De hát gondolj jóra, és jó is lesz, Haim barátom.
- Hm, jó! Jó? - suttogja hitetlenkedve Haim, és lehorgasztott fejjel, földre szegezett pillantással lassan odébbmegy.
Másnap aztán megint jött, már korán reggel, mintha gyónni indulna. S ha kissé meg is szabadult a félelemtől, mégsem tudott megnyugodni. Akkor aztán élénk s valami miatt mindig kissé ingerült hangon arról az igazságtalanságról kezdett beszélni, amit vele elkövettek, a kárról, amely érte, s a városában élő emberekről és erkölcseikről. Petar atya pedig mindig felhasználta az alkalmat, s kérdezett egyet-mást Kamil efendiről. Haim sosem maradt adós a felelettel. Azokról a dolgokról is, amelyekről már mindent elmondott, újból és újból tudott beszélni, hosszasan és körülményesen, s eközben sok új és hitelt érdemlő részletet közölt. Petar atya mindezt figyelmesen hallgatta, miközben Haim sovány arcát és magas homlokát szemlélgette. Ezen a homlokon a bőr annyira megfeszült, és olyan vékony volt, hogy a legkisebb hajlat és a koponya egész alkata elősejlett alóla, haja pedig furcsa fürtökben vette körül, s oly természetellenesen göndör és száraz volt, mintha valahol a gyökere körül láthatatlan láng pörkölte volna meg.
Ha aztán, mesélgetései után Haim görnyedten és gondterhelten odébbállt, Petar atya hosszú, sajnálkozó pillantása kísérte.
Eltelt két nap, de Kamil nem mutatkozott, és nem is tért vissza. Haim, akinek minden egyéni gyötrődése mellett arra is jutott ideje, hogy valamiképpen mindent megtudjon vagy legalábbis megsejtsen, azzal magyarázta a dolgot, hogy a fiatalembert most biztosan vallatják, azalatt pedig a vádlottat nem engedik ki az udvarra, nehogy bárkivel is érintkezésbe kerüljön. Ha majd a kihallgatás befejeződik, és az egész ügyet átadják a bíróságnak, újból kiengedik sétára.
Ez a szmirnai Haim mindent tudott, és mindent előre látott (ha nem is mindent pontosan). Ebben az esetben helyes volt az előrelátása.
Ezen a reggelen Petar atya egy kövön üldögélt, miközben elgondolkodva, a mindenfelől hozzá érő vad civakodást és lármát hallgatta, amint fülében megtörik és egybekeveredik.
Tőle balra néhány szerencsejátékosból szűk kör alakul. Egy régi kártyás vitát igyekeznek egymás között megoldani, mint valami bíróság. Sötét képű emberek, beszédük tárgyilagos, száraz és határozott.
- Te visszaadod ennek az embernek a pénzt - mondja vékony, de ijesztő hangon egy nyakigláb ember, aki szemmel láthatóan a szerencsejátékosok feje.
- Ezt adom neki vissza - kiáltja mérgesen egy alacsony, lángoló szemű ember, s jobb karja öklétől
a könyökéig befelé lendül.
- No lám, milyen! Még meg is sebesítette azt az embert, kis híja, hogy meg nem ölte - vetik közbe innen is, onnan is.
- S mért ne öljem meg?
- De börtön is van ám, hé!
- Hadd legyen! Mihelyt kikerülök, megölöm, és guggolva is letöltöm az idejét.
Méltatlankodó hangok hallatszanak, s közülük alig lehet kivenni a magas termetű férfi rendíthetetlen és fenyegető hangját.
- Add vissza a pénzt! Hallod-e?
A jobb oldalról felhangzó lárma még nagyobb, s pillanatokra teljesen elnyomja a jobb oldalit. Itt van Zaim is meg az atlétatermetű, bőbeszédű ember, aki rekedtes basszushangján mennydörög, s egy új, apró kis fogoly, akit Szoftának hívnak. Mint mindig, most is a nőkről beszélnek. Zaim semmit sem szól, csak éppen készülődik, valószínűleg új mesére.
A vitát az atléta és Szofta vezeti.
Az apró ember kiabál, s a hangjáról hallani, hogy közben minduntalan ugrál, ahogy a kis emberek szokták, hogy ezzel nagyobb fontosságot adjanak a mondanivalójuknak.
- Az örmény nő, az örmény, az aztán a nő!
- Micsoda örmény nő? Miféle örmény nő? Te beszélsz nekem örmény nőkről? Te? Hiszen te kiskorú vagy.
- Harmincegy év van a vállamon.
- Ugyan, nem erről van szó! Nem az éveken múlik a dolog, hanem te ilyen vagy, kiskorú, és kiskorú maradsz még akkor is, ha az ötvenet eléred. Érted? Te kiskorú vagy és kiseszű, kishitű és kislelkű, s általában minden vagy, ami - kicsi.
- Te pedig minden vagy, ami "nagy" - mondja szárazon és szellemtelenül az apró emberke, miközben a többiek harsányan röhögnek.
- No látod, ezt se találtad el. Én minden vagyok, ami - túl nagy, ha éppen tudni akarod, s épp ezért nincs értékem. Igen, nem érek semmit. De te, teee!
A rekedtes basszus itt valamit mondott, egyetlenegy kurta szót, amelyet általános röhej nyelt el.
Aztán megint a basszus harsan föl. Újból a nőkről és a nők szerelméről szól. Úgy látszik, másról nem is tud beszélni.
- Az örmény nő olyan, barátom, mint az erdei tűz: nehéz meggyújtani, de ha egyszer lángra lobbant, akkor senki többé eloltani nem tudja. Nem is nő az már, hanem valóságos - robotmunka. Valóságos csapás, kullancs, ami ráragad az emberre, és robotolhat neki és az egész családjának. S méghozzá nemcsak az élőknek, hanem a holtaknak és a születendőknek is. Felfalnak, barátom, de csak törvényesen és tisztességesen, csakis tisztességesen és az isteni törvény szerint. (Valamennyiüknek az Isten a komája.) Az örmény nő a hét hat napján mosdatlanul jár-kel, s csak vasárnap mosakszik. S ahány örmény nő van, az mind a szeméig szőrös, és csak úgy dől belőle a hagymabűz. De a cserkesz nő!
- Az aztán a nő! - mondja valaki a körből, meggyőződéssel.
- Az? - méltatlankodik a basszus, és szava hosszú sóhajba megy át. - Nyári napsugár az, barátom, nem is nő. Nyári napsugár, s nem tudod, mi a szebb, a föld-e vagy pedig az égbolt fölötte. De itt aztán jól fel kell kötni a felkötni valót! S mégse segít semmit, mert itt a legkitűnőbb mester is a rövidebbet húzza. Nem olyan az, mint a madár: ha megfogod, a tied. Nem marad meg az az embernél, kicsorran a markodból, mint a víz; ha a tied is volt, mintha soha semmi sem lett volna a tied. Nem tud emlékezni, nem tudja, mi az ész, sem azt, hogy mi a lélek s mi az irgalom. S az erkölcsét nem éred föl ésszel.
S megint egy kurta, érthetetlen szó hangzott el, mely harsány kacajt váltott ki. Petar atya felriadt gondolataiból, s fölkelt, hogy kissé odább üljön. Fölkelt, de meglepetve mindjárt meg is állt. Zavart és halk köszöntéssel Kamil toppant elébe.
Rendszerint így történik. Akiket látni szeretnénk, nem azokban a percekben jönnek, amikor rájuk gondolunk s amikor a legjobban várjuk, hanem olyan pillanatban, amikor gondolataink a legmesszebb kalandoznak tőlünk. S a viszontlátás fölött érzett örömünknek egy kis időre van szüksége ahhoz, hogy
a mélyből, ahova lenyomva feküdt, fölemelkedjék, és megjelenjék a felszínen.
A lármától és kacagástól kissé távolabbra mentek.
- Ejnye, látod-látod! - szólalt meg elsőnek Petar atya, és mintegy zavarban, miközben egymás mellé telepedtek, megismételte ezeket a szavakat. (Öröme elégtételt talált abban, hogy kisebbnek látszik a valóságosnál.)
Habár csak néhány nap múlt el legutóbbi találkozásuk óta, most egyszerre minden oly távolinak és messzinek látszott előttük. A fiatalember láthatóan megsoványodott, mintha kifacsarták volna. Szeme alatt a sötét karikák elmélyültek, arca kisebb lett, s valami halvány mosoly lebegett rajta, mintha valahonnan kívülről ragyogta volna be, és a könnyű zavar kifejezését rajzolta az arcra. Ruhája kissé gyűrött volt, szakálla hosszabb és elhanyagolt lett, s az egész ember valami újabb módon tartózkodóbbá és félénkebbé vált.
Az úri fiatalember, a szmirnai török és a boszniai keresztény idegen különös barátsága, mintha ezekben a napokban, mialatt nem látták egymást, állandóan nőtt, fejlődött és erősödött volna ebben a furcsa börtönben, gyorsan és váratlanul, ami csak ilyen kivételes körülmények között lehetséges. Beszélgetésük most sem volt más, csupán vontatott újra elmondása annak, amit valamikor láttak vagy olvastak. (Magáról egyikük sem beszélt.) De beszélgetéseik különböztek mindattól, amit maguk körül láttak vagy hallottak. S ez volt a fontos. Ezekben a beszélgetésekben telt el az egész nap, reggeltől estig, amikor kinek-kinek a saját cellájába kellett mennie, s megszakításokkal, ha Kamil déli vagy esti imára távozott. Mint eddig is, Petar atya beszélt többet, a fiatalember azonban lassan és észrevétlenül, de mind gyakrabban vett részt a beszélgetésben, habár hangja most is csak úgy csengett, mint egy keményebb és határozottabb hang visszaverődése, s néhány elhangzott szó után mindig suttogásba halkult.
Egy napon egyszerre csak (Petar atya megint nem tudott visszaemlékezni, mikor és hogyan) az addig szűkszavú Kamil mesélni kezdte Dzsem szultán történetét. S ettől kezdve egyébről már nem is beszélt.
Az indítóok erre véletlenül merült fel, vagy így látszott. Halkan, mintha egészen mindennapi dologról volna szó, Kamil megkérdezte:
- A történelemben nem találkozott Dzsem szultánnak, II. Bajazid öccsének nevével?
- Nem - felelte nyugodt hangon Petar atya, s bár közben izgatottan gondolt Haim elbeszélésére, izgalmának még a nyomát is leplezte.
- Nem?... Nem?
A fiatalember szemmel láthatóan habozott. De aztán, néhány bevezető szó után, melyeket erőltetett közömbösséggel ejtett ki, elkezdte a történetet.


V

Új és ünnepélyes formában két fivérről szóló ősrégi történet ez. - Amióta világ a világ, ezen a világon szüntelenül megújul és újraszületik a két testvér-vetélytárs. Közülük az egyik, az idősebb, a bölcsebb, az erősebb közelebb áll a világhoz, a valóságos élethez s mindahhoz, ami az emberek többségét egybekapcsolja és mozgatja; olyan ember, akinek minden sikerül, aki minden pillanatban tudja, mit kell és mit nem kell cselekednie, mit követelhet és mit nem, másoktól és saját magától. A másik pedig ennek merő ellentéte. Ha összecsapásra kerül sor a bátyjával - márpedig ez az összecsapás elkerülhetetlen -, előre elveszti a csatát.
A két fivér akkor került szemtől szembe egymással, amikor az 1481. esztendőben, egy májusi napon, hadjáratban váratlanul meghalt Hódító II. Mohamed szultán. Az idősebb fivér, Bajazid akkor harmincnégy éves volt, a fiatalabb, Dzsem pedig épp akkor lépett huszonnegyedik esztendejébe. Bajazid a Fekete-tenger partján fekvő Amasya kormányzója volt, Dzsem pedig Koniában Karamánia kormányzója. Bajazid sötétbarna képű, magas termetű, kissé hajlott, higgadt és hallgatag férfi volt, Dzsem pedig testes, szőke és erőteljes, lobbanékony és nyugtalan természetű. Dzsem, habár fiatal volt, koniai palotájában a tudósok, költők és muzsikusok egész udvarát gyűjtötte maga köré, s ő is verseket írt. Emellett jó úszó, atléta és vadász volt. A "forrófejű", gondolatokban és élvezetekben határt nem ismerő embernek rövid volt a nappal, s az éjszakából és álmaiból rabolt el annyit, amennyit csak tudott, hogy a nappalt meghosszabbítsa. Tudott görögül, és olaszul is olvasott.
Bajazid azoknak az embereknek sorába tartozott, akikről keveset beszélnek. Ez a hidegvérű és bátor férfi, háborúban kitűnő lövész, nemcsak idősebb és tapasztaltabb volt öccsénél, hanem hajlamainál fogva is sokkal jobban ismerte édesapja nagy birodalmát, törvényeit és rendeleteit, jövedelmi forrásait s a külvilághoz való viszonyát. Egyike volt azoknak, akik minden adott pillanatban csakis egyetlen gondolattal és egyetlen üggyel foglalkoznak, éspedig azzal, amely akkor a legszükségesebb és a leghasznosabb.
A megüresedett trónért indított harcban Bajazid volt a gyorsabb és ügyesebb. Dzsemnek több híve volt az udvarban és a hadseregnél is. (Mindenki tudta, hogy Mohamed szultán jobban vonzódott fiatalabb fiához, és azt szerette volna, ha a trónon ő követi. Bajazid embereinek azonban jobb kapcsolataik voltak urukhoz és egymással; és gyorsabban cselekedtek.) Bajazid érkezett elsőnek Sztambulba, és átvette a hatalmat. Nyomban sereget indított öcscse ellen, aki a maga seregével Karamániából útban volt Sztambul felé.
Dzsem serege, Kedik pasa vezetésével, Brusszához, az ozmán hatalom ősrégi központjához, ehhez a magas hegyek lejtőjén fekvő, zöld lombokkal borított városhoz érkezett, és azt harcban elfoglalta. A síkságon azonban ott állt Bajazid serege, amelyet Ajasz pasa vezetett. Megkezdődtek a tárgyalások. A két fivér közül mindegyiknek elegendő bizonyítéka volt a jogára és elsőbbségére. Bajazid volt az idősebb, ügye is rendezettebb: Sztambulban már elfogadták és elismerték uralkodónak. Dzsem más bizonyítékokra alapította jogát. Bajazid nagyapjuknak, II. Murát szultánnak uralkodása alatt született, amikor édesapjuk még csak trónörökös volt, anyja pedig rabnő. Dzsem akkor született, amikor II. Mohamed már szultán volt, édesanyja pedig szerb fejedelmi vérből származott. Mohamed szultán, bár nyíltan semmit sem mondott, életében kimutatta, hogy fiatalabb fia áll közelebb szívéhez, s lelke mélyén neki szánta a trónt. Egyiket is, másikat is hatalmas pasák sarkallták az uralomra, őszinte ragaszkodásból vagy önző célokkal.
S amint az mindig történni szokott, mindkét fivér épp elegendő igazolást talált maga körül mindenben arra, amit kíván és amire már elszánta magát, s talált jogába és hatalmába vetett elegendő hitet is.
Ilyen körülmények között a tárgyalások nem vezethettek eredményre. Dzsem Ázsiában követelte részét a birodalomból. Bajazid azonban nyugodtan azt válaszolta, hogy a birodalom egy és oszthatatlan, s hogy csupán egy szultánja lehet, öccsének pedig azt ajánlotta, hogy háremével együtt húzódjék meg Jeruzsálemben, s ott éljen békésen abból a nagy összegből, amelyet évente fog részére kifizetni. Erről Dzsem hallani sem akart. Harcra került a sor. Bajazidnak már korábban sikerült a saját emberét, Jakub béget becsempésznie Dzsem tanácsosai közé. Dzsemet legyőzték, és a csatából alig tudta a fejét megmenteni. Egyiptomba menekült, ahol az egyiptomi szultán, akinek ez a testvérharc kapóra jött, örömmel fogadta. Az egyiptomi szultán segítségével Dzsem még egyszer szerencsét próbált, de újból vereséget szenvedett. Sereg nélkül, csupán néhány leghűbb embere kíséretében a kisázsiai partra vetődött. (Anyja és felesége, három kicsiny gyermekével Egyiptomban maradt.) Szorultságában, jól tudva, hogy mi vár rá, ha elfogják, arra határozta magát, hogy Rhodosz szigetére menekül, s az ottani keresztény hatóságoktól kért menedéket.
Rhodosz, melyet néhány év előtt II. Mohamed hiába ostromolt, a hatalmas katolikus Johanita vitézek, a jeruzsálemi Szent János lovagrend birtokában volt, s a nyugati keresztény világ kiemelkedő megerősített pontját képviselte. Dzsem már korábban megismerkedett a lovagokkal, mert édesapjának, a szultánnak megbízásából tárgyalásokat folytatott velük. Azzal a kéréssel fordult hozzájuk, hogy menedéket nyújtsanak neki, a lovagok pedig kapva kaptak a kérelmen, és nyomban gályát menesztettek érte, amely a kisázsiai partokról, mintegy harminc főből álló kíséretével együtt Rhodosz szigetére vitte.
A pártütő trónkövetelőt a szigeten Pierre D'Aubisson, a lovagrend nagymestere a lovagok élén, az egész lakossággal együtt császárt megillető tiszteletadással fogadta. A nagymester ismételten biztosította Dzsemet arról, hogy kezeskedik teljes szabadságáért és a menedékjogért, s megegyezett vele, hogy mindaddig, amíg a jó szerencse szultánként vissza nem vezérli Törökországba, legjobb lesz, ha Franciaországot választja tartózkodási helyéül.
Dzsem herceg ezután kíséretével együtt Franciaországba utazott, D'Aubisson pedig mindenfelé lépéseket tett, hogy a szerencsétlenül járt herceget lovagrendje, a kereszténység s a saját egyéni érdekében is minél jobban kihasználja. Világosan látta, hogy Dzsem személyében milyen fontos zálogot tart a kezében. Miután Franciaországba kísérték, Dzsemet nem bocsátották szabadon, hanem erős várakban tartották fogságban, amelyek a jeruzsálemi lovagrend birtokában voltak.
A "szultán fivére" körül a cselszövések és kombinációk egész kavarodása támadt, melyekben valamennyi akkori európai ország, a pápa és természetesen maga Bajazid szultán is részt vett. Korvin Mátyás, Magyarország királya és VIII. Ince pápa azt kívánták, nekik szolgáltassák ki Dzsemet, hogy eszközként használhassák fel a Törökország és II. Bajazid szultán ellen folytatott harcban. A ravasz Pierre D'Aubisson azonban saját hatalmában tartotta az értékes foglyot, és segítségével roppant ügyes módon zsarolgatott mindenfelé, Bajazidot éppúgy, mint az egyiptomi szultánt és a pápát. Bajazid nagy összeget fizetett Dzsem tartásdíjaként, valójában pedig azért, hogy a trónkövetelőt a nagymester ne engedje le, és ne adja át másnak. A pápa bíborosi rangot ígért D'Aubissonnak Dzsem herceg kiszolgáltatásáért. Az egyiptomi szultán szintén nagy összegeket fizetett. Sőt még Dzsem Egyiptomban élő boldogtalan édesanyja is állandóan arra törekedett, hogy a fiát kiszabadítsa, s ezért nagy összegeket küldött Dzsemnek, de a pénz a nagymester zsebében maradt.
A "szultán fivéréért" folytatott nagy versengés és D'Aubisson ügyeskedő játéka nyolc esztendeig tartott. Az egész idő alatt Dzsemet jeruzsálemi lovagok erős fedezetével egyik franciaországi várból a másikba vitték. Lassanként egykori kíséretének tagjaitól is elkülönítették. Végül is már csak négy-öt hűséges embere maradt mellette. Minden szökési kísérlete, minden törekvése, hogy a hitszegő jeruzsálemi lovagok kezéből kiszabaduljon, fiaskót vallott. Bajazid szultán a maga részéről szintén mindent megtett, hogy megszabaduljon a nyomástól, melyet szerencsétlen sorsú öccsének mint eszköznek felhasználásával az egész keresztény világ gyakorolt rá, de mindhiába. A velenceiek, a raguzaiak s a nápolyi király útján szerzett értesüléseket öccse sorsáról, állandóan kapcsolatban állt Pierre D'Aubissonnal, s mindenféle jelentékeny engedményt tett neki. Érdekeik mindamellett bizonyos tekintetben egybevágtak. D'Aubissonnak az állt érdekében, hogy Dzsemet minél tovább a hatalmában tartsa, és ennek révén majdnem az egész világot zsarolja, Bajazidnak pedig az volt a fontos, hogy a vetélytárs-fivér inkább biztos fogságban legyen, semhogy valamelyik hadsereg élén Törökország ellen induljon.
Dzsem franciaországi tartózkodásának nyolcadik esztendejében - 1488-ban - a személye körül folytatott diplomáciai harc tetőfokát érte. Franciaországba a világ minden tájáról követek érkeztek, s valamenynyiük legfőbb feladata Dzsem személyére irányult. Bajazid szultán követe, a görög származású és keresztény vallású Antonio Rerico, a nápolyi király követének támogatásával a francia királynak és udvaroncainak nyilvánosan és titokban nagy összegeket ígért; ha Bajazid az egyiptomi szultánt legyőzi, és Jeruzsálemet meghódítja, a Jeruzsálem fölötti uralmat is felkínálta; nagy ajándékokat osztogatott, amelyekre az udvaroncok és udvarhölgyek mindig igen sóvárognak. Ugyanakkor Korvin Mátyás, a magyar király, fényes követséget küldött, és a szultán fivérét magának követelte, hogy nagyobb siker reményében támadhasson Bajazidra. Legélénkebben azonban VIII. Ince pápa követsége buzgólkodott; a szentatya ugyanis, bár akkor már öreg és beteg volt, nem állt el attól a szándékától, hogy a keresztény uralkodókat keresztes háborúba indítsa Törökország ellen. Ehhez pedig szüksége volt rá, hogy eszközként az ő kezében legyen a szultán pártütő öccse.
A rhodoszi nagymester azonban a saját célját tartotta szem előtt. Sikerült a francia királlyal elfogadtatnia saját elképzelését; hogy Dzsemet át kell adnia a pápának. Ezernégyszáznyolcvankilenc február havában a lovagok Dzsemet és megmaradt kíséretét Toulonban egyik gályájuk fedélzetére vitték, s hosszú nehéz utazás után Civitavecchiába érkeztek vele, ahol a pápa küldöttsége fogadta őket. Dzsem fényes díszkísérettel vonult be Rómába, ahol a bíborosok, az egész pápai udvar és az egész diplomáciai kar fogadta. Dzsem herceg és kísérete festői keleti öltözetben, pompás paripákon haladt. Másnap a pápa igen szívélyesen kihallgatáson fogadta a várva-várt török herceget. Dzsem elutasította, hogy a pápa előtt, mint mindenki más cselekszi, meghajoljon, s úgy ölelkezett össze vele, mint egyenjogú uralkodó a vele egyenlő uralkodóval.
Pierre D'Aubisson elnyerte a bíbornoki kalapot, lovagrendje pedig nemcsak elismerést kapott, hanem más, tényleges kedvezményeket és előnyöket is szerzett a pápától.
Néhány nappal később a pápa magánkihallgatáson fogadta Dzsemet. Most már nyíltabban beszélgettek. Dzsem kijelentette, hogy a rhodoszi lovagok becsapták, s mindeddig fogságban tartották. Arra kérte
a pápát, bocsássa el, hogy Egyiptomba mehessen, ahol édesanyja és családja él. Dzsem olyan meghatóan beszélt, hogy a pápának könny szökött a szemébe. Szép szavakkal vigasztalgatta Dzsemet, de ennyiben is maradt a dolog.
Dzsem személye körül tovább folyt a nagy diplomáciai játék, és egyre élénkebbé vált. A pápa tovább folytatta akcióját, hogy a keresztény uralkodók Törökország elleni ligáját megvalósítsa. A keresztes hadjáratban Dzsemnek fontos szerepet kell majd játszania, a Vatikán pedig addig is aranykalitka a számára. Mátyás magyar király Dzsemet követeli, hogy Törökország elleni hadjáratában felhasználhassa. Ugyanezt teszi az egyiptomi szultán is, és hatszázezer dukát váltságdíjat kínál Dzsemért, a herceg édesanyja részéről pedig további hatezer dukátot.
Ezernégyszázkilencvenben meghalt Mátyás király. Ez súlyos csapás volt a Bajazid ellen indítandó keresztes hadjárat eszméjére. Mikor Bajazid megtudta, hogy Dzsem a pápa hatalmában van, külön követséget menesztett Rómába. A pápa kihallgatáson fogadta a szultán követét, s ekkor kiderültek D'Aubisson hazugságai és cselszövései, s fény derült azokra az összegekre is, amiket Bajazidtól elfogadott. Bajazid azt kívánta, hogy a pápa ugyanolyan feltételek mellett tartsa magánál Dzsemet, mint a rhodoszi lovagok, vagyis bizonyos politikai engedményekért s ezenkívül évi negyvenezer dukátért. A követ olyan utasítást kapott, hogy a három évre előlegezett százhúszezer dukátot csak abban az esetben fizetheti ki, ha meggyőződik arról, hogy Dzsem él és tényleg Rómában van. Dzsem beleegyezett, hogy fogadja a követet, de csak mint szultán, teljes szertartással. Keresztbe tett lábakkal ült különleges trónján, kíséretétől körülvéve. A bíbornokok egyike is mellette állt. Bajazid követe arcra borult Dzsem szultán előtt, majd átadta bátyja levelét és ajándékait. A levelet felolvasták előtte, az ajándékokat pedig, anélkül, hogy azokat pillantására méltatta volna, átadta kíséretének, hogy osszák szét egymás között.
VIII. Ince pápa továbbra is a Törökország elleni liga létrehozásán fáradozott. Bajazid pedig végrehajtotta terveit Magyarország és Velence ellen. Mindebben Dzsem személye nagy szerepet játszott. A szultán elküldte a pápának "azt a dárdát, amellyel Krisztus testét a kereszten átszúrták", más értékes szent ereklyékkel együtt, s csak egyet követelt tőle; továbbra is tartsa fogságban Dzsemet, és senki kezére ne adja. A pápa pedig azt követelte Bajazidtól, hogy a keresztény országok ellen ne intézzen támadást, ellenkező esetben felhasználja Dzsem személyét, s őt állítja a Törökország ellen indítandó keresztes hadjárat élére.
Ekkor VIII. Ince pápa meghalt. Arra az időre, amíg az új pápát megválasztják, nagyobb biztonság végett Dzsemet az Angyalvárba zárták. Új pápává Rodrigo Borgia bíborost választották, akit a történelem VI. Sándor pápa néven ismer.
Úgy látszott, hogy a török császári fogoly életében most jobb napok következnek. Dzsem barátságot kötött a pápa fiaival, szabadabban mozgott, és részt vett az ünnepségeken. A krónikákban és levelekben, valamint a kortársak képein Dzsemet úgy mutatták be, mint harmincas éveit taposó embert, akinek azonban olyan a külseje, mintha a negyvenet is átlépte volna. Elhízott, sötét arcú férfi, bal szemhéját egészen lehunyta, mintha hunyorítva célozna. Sötét volt és lobbanékony, szolgái iránt könyörtelen, egészen az élvezeteknek élt, főleg az italnak, mert ebben keresett feledést.
Ebben az időben a nyugati keresztény uralkodók között újabb nagy bonyodalmak támadtak. VIII. Károly, a fiatal francia király seregével Itáliába indult, hogy a nápolyi királyságot, melyre igényt támasztott, elfoglalja, s hogy, állítása szerint, onnan vezesse a keresztény liga seregeit keresztes hadjáratra Törökország ellen. A pápa mindent elkövetett, hogy bevonulását Olaszországba megakadályozza. Ez idő tájban VI. Sándor tárgyalásokat folytatott Bajaziddal, sőt még segítséget is kért tőle a francia király ellen. Bajazid elküldte neki az egyezség értelmében Dzsem eltartására az évi negyvenezer dukátot, sőt külön levélben háromszázezer dukátot kínált a pápának, ha kiadja neki Dzsem holttestét. Ezt a levelezést a pápa ellenfelei Itáliában elfogták és nyilvánosságra hozták.
VIII. Károly francia király benyomult Itáliába. Egyik várat a másik után foglalta el, és 1494 utolsó napján benyomult Rómába. A pápának nem maradt más hátra, mint hogy a fiatal hódítóval minél kisebb kár és veszteség árán megegyezzék. Károly egyik kívánsága az volt, hogy a pápa szolgáltassa ki neki "a szultán öccsét", akit ő is fel akart használni a Bajazid elleni harcban. Megegyeztek abban, hogy Károly magával viszi Dzsemet a Nápoly elleni hadjáratba, később pedig Törökországba. A pápa azonban azt követelte, hogy Franciaország királya a háború befejezése után adja vissza neki az értékes foglyot. Ezenkívül szerződésben kötötte ki, hogy az a negyvenezer dukát, amit a szultán rendszeresen küld, továbbra is őt illeti.
A pápa ünnepélyes audiencián, nagyszámú tanú előtt adta át a francia királynak Dzsem herceget és immár egészen jelentéktelen számra apadt kíséretét. Mikor a pápa ezt a határozatot közölte Dzsemmel, az kijelentette, hogy ő rab, s neki teljesen mindegy, ki tartja rabságban, a pápa vagy a francia király.
A pápa igyekezett szép szavakkal eloszlatni ezt a meggyőződést, és megnyugtatni Dzsemet, VIII.
Károly pedig igen figyelmes volt irányában, s úgy bánt vele, mit uralkodóval szokás.
Mikor VIII. Károly tovább indult a nápolyi királyság ellen, magával vitte Dzsemet és kíséretét, valamint túszként Cesarét, a pápa fiát, Valencia bíboros érsekét. Útközben azonban a ravasz Cesare megszökött, Dzsem pedig megbetegedett. Capuában halt meg, mielőtt Nápolyba érkeztek volna.
Híveinek, akik a fogságban oly sok éven át osztoztak vele, a lelkére kötötte, hogy holttestét feltétlenül vigyék vissza Törökországba, nehogy a hitetlenek még haló porában is kihasználhassák. Levelet mondott tollba, melyet fivéréhez, Bajazidhoz intézett, akit arra kért, engedje meg, hogy családja Sztambulba visszatérjen, s legyen kegyelmes azok iránt, akik hosszú rabsága idején hűséges kísérői voltak.
VIII. Károly elrendelte, hogy Dzsem holttestét balzsamozzák be, és ólomkoporsóba helyezzék.
Nyomban híre kelt, hogy Dzsemet a pápa mérgeztette meg, vagy már megmérgezve adta át a francia királynak. A velencei szenátus sietett, hogy Bajazid szultánt elsőnek értesítse Dzsem haláláról, mert első kívánt lenni abban, hogy a hatalmas szultánnak a kellemes hírt tudomására adja.
VIII. Károly hadjárata szerencsétlenül végződött. Károly visszatért Franciaországba, ahol hamarosan meghalt. Dzsem holtteste a nápolyi király birtokában maradt. A holttest körül hosszadalmas levélváltás indult meg. A nápolyi király igyekezett Bajazidot megzsarolni. VI. Sándor pápa is jelentkezett, és a maga részét követelte. A nápolyi király azonban minden hasznot saját maga vágott zsebre. A holttestet felhasználta arra, hogy előnyös szerződést kössön a szultánnal, és Dzsem földi maradványait csak 1499 szeptemberében adták át Bajazidnak, aki öcscsét ünnepélyesen eltemettette Brusszában, ahol a török uralkodók hamvai pihennek.


Folytatás