Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

VI

Mindez csak sovány, rövid váza annak, amit Kamil Dzsem herceg történetéről elmondott. Az, amit Petar atya hallott új barátjától, sokkal hosszabb, elevenebb volt, és az előadásban más értelmet is nyert. Az egésznek veleje az lehetett: két világ van, s e két világ között nincs és nem is lehet igazi érintkezés, sem
a megegyezés lehetősége; két rettentő világ, mely örök háborúságra ítéltetett, a harc ezer formájában. S e két világ között egy ember, aki a maga módján mindkét háborúskodó világgal hadakozik. A császár fia, a császár testvére, legmélyebb meggyőződése és érzése szerint maga is császár, s ugyanakkor minden embernél boldogtalanabb. Először elárulták és leverték, aztán becsapták és mindenkitől, a barátaitól is elválasztva, tragikus kettéosztottságban, az egész világ szeme előtt, mintegy pellengéren, de lelkében azzal a büszke eltökéltséggel, hogy abban a helyzetében is kitart, s megmarad annak, ami; hogy nem veszti szem elől a célját, s hogy nem enged sem a hóhér fivérnek, sem a hitetleneknek, akik aljasul becsapják, megzsarolják, és kalmár módra adják-veszik.
Petar atya idegen városok és hatalmas, nagyvilági férfiak neveit hallotta, császárok, királyok, pápák, hercegek és bíborosok neveit, melyeket soha életében addig nem hallott, miközben figyelemmel kísérte Dzsem szultán különös életének változásait és fordulatait. Mindezeket a neveket nem is tudta megjegyezni és megismételni. Gyakran volt úgy, hogy miközben a fiatalember elbeszélését hallgatta, már-már elveszti a történet fonalát, s maga sem tudja, hogy ebben a történetben ki kinek a rokona, ki kit csap be, ki kicsodát vásárol meg és kit ad el, sőt már úgy érezte, nem kíséri tovább figyelemmel a történetet, hanem a saját nyomorúságán gondolkodik. De ilyenkor is úgy tett, mintha figyelne, mert sajnálta a fiatalembert, aki szemmel láthatóan arra törekedett, hogy véges-végig mindent és aprólékosan elmondjon.
S voltak ebben az elbeszélésben olyan dolgok, amelyeket egyáltalában nem értett, mint például Dzsem versei, melyeket a sorsról, a borról és a részegségről írt, szép fiúkról és szép lányokról. Kamil emlékezetből szavalta ezeket a verseket, mintha a saját alkotásai lettek volna. Voltak szavak és gondolatok, melyek a szerzetes testvért megzavarták és megbotránkoztatták, mint például Dzsem kemény ítéletei a pápákról és más egyházi fejedelmekről. Petar atya azonban úgy látta, hogy sem a hely, sem a pillanat nem alkalmas arra, hogy mindezt most megvitassák és tisztázzák. Annál kevésbé, mivel sok mindent maga sem értett s nem is látott világosan. Hagyni kell az embert, hadd beszélje ki magát. Petar atyához kezdettől fogva mindenütt, és így itt is, fesztelenül közeledtek az emberek, gyorsan kapcsolatot találtak vele, és gyakran teregették elébe a lelküket. Ő pedig mindezt természetes és érthető dologként fogadta, s igyekezett figyelmesen végighallgatni őket. Mindig, s így most is.
A szmirnai fiatalemberrel messze ment a dolog, és sokáig tartott. Kamil órák hosszat tökéletesen megfeledkezett magáról, Dzsem szultán sorsát mesélte, mintha olyasvalamiről volna szó, amit gyorsan, még abban a pillanatban el kell mondani, mert holnap esetleg már késő. Hol török, hol olasz nyelven beszélt, és sietségében arról is megfeledkezett, hogy a fejből elmondott francia és spanyol idézeteket lefordítsa.
A beszélgetés kora reggel kezdődött, valamelyik eresz langyos árnyékában, amely egyre rövidebb és rövidebb lett, s aztán a nagy udvar más magányos helyein folytatták, ahová a tűző nap heve s a foglyok hangos és házsártoskodó civakodásai és játékai elől húzódtak.
Petar atya észrevette, hogy Haim e beszélgetések alatt sose megy hozzá, csak akkor, ha egyedül találja. Megtörtént azonban, hogy valamelyik fogoly arra haladóban megpróbált elkapni valamit abból, amit a fiatalember suttogott. Ilyenkor Kamil hirtelen elhallgatott, s mint valami holdkóros, aki veszélyes révületéből magához tér, süket hallgatásba esett, melyet csak időnként szakított félbe a gépies s színlelt "igen, igen", aztán semmitmondó szavakkal hirtelen és hűvösen elbúcsúzott, és odébbállt.
Másnap ugyanilyen hangulatban bukkant elő, valami éjszakai megbánás és elhatározás bizonytalan nyomaival, hallgatagon és egészen magába zárkózva, arcán gyenge kis mosollyal, mely mindent eltörölt és semmitmondó volt, s csak hétköznapi dolgokról beszélt, szürke szavakkal. De ez csak rövid ideig tartott. A beszélgetés folyamán kedvetlensége észrevétlenül, még Petar atya számára is észrevétlenül, megváltozott. Anélkül hogy tudta volna, miért és miként, egyszer csak ismét átadta magát szenvedélyének, s halk, de élénk hangon, mintha gyónna, újból Dzsemről és sorsáról beszélt Petar atyának.
Már harmadnapra végig elmondta az egész históriát, egészen a szomorú és ünnepélyes befejezésig,
a ragyogó s méltóságteljes brusszai török síremlékig, melynek falain stilizált kaligrafiával, csodás virágok és kristályok formájában a Korán legszebb szúráinak sorai tarkállottak. De ekkor került sor a válogatott jelenetek elbeszélésére, azok minden részleteivel együtt. Sorra következtek Dzsem boldog és boldogtalan napjai, találkozásai és összeütközései, szerelmei, gyűlölködései, barátságai, szökési kísérletei a keresztény rabságból, reményei és kétségbeesései, töprengései hosszú álmatlan éjszakáin, zavaros álmai az alvások kurta óráiban, büszke és keserű válaszai, melyeket a franciaországi és itáliai magas rangú személyiségeknek adott, a magányosság és rabság haragos monológjai, melyeket Kamil nem is a saját hangján, hanem valami egészen más, idegen hangon mondott el.
Bevezető vagy látható kapcsolat, időrend nélkül a fiatalember Dzsem fogságának derekáról vagy végéről kezdett időnként egy-egy jelenetet mesélni. Halkan, lesütött szemmel beszélt, nemigen ügyelve, hogy társa hallgatja-e vagy tudja-e követni. Petar atya igazában nem emlékezett rá, hogy mikor is kezdődött ez a vég nélküli zagyva mese. Ugyanígy valójában nem vette mindjárt észre azt a pillanatot sem, a súlyos és döntő pillanatot, amikor Kamil mások sorsának közvetlen elbeszéléséből világosan és először tért át az egyéni vallomás hangjára, és első személyben kezdett szólni.
(Én! - Súlyos szó, mely azok szemében, akik előtt elhangzik, végzetesen és megváltozhatatlanul meghatározza helyünket, s ez a hely gyakran messze előtte vagy messze mögötte van annak, amit magunkról tudunk, akaratunkon kívül és erőnk fölött áll. Rettentő szó, amely ha egyszer elhangzott, mindörökre összekapcsol és azonosít bennünket mindazzal, amit gondoltunk és mondtunk, s amivel sose szándékoztunk azonosítani magunkat, amivel azonban valójában magunkban már rég eggyé váltunk.)
Petar atya egyre növekvő tanácstalanság, szorongás és sajnálkozás közepette, s nehezen leplezett nyugtalansággal hallgatta továbbra is az elbeszélést. Ha esténként elvált Kamiltól, és eltűnődött rajta és az esetén (márpedig lehetetlenség volt rá nem gondolni), szemrehányást tett magának, mért nem állítja meg világosan és határozottan azon az úton, amely nyilvánvalóan nem vezet jóra, mért nem rázza meg, s mért nem ragadja ki tévelygéseiből. S mégis, ha másnap újra találkoztak és a fiatalember megint szabadjára engedte beteges képzelgéseit, Petar atya tovább hallgatta, könnyed borzongással és részvéttel, s közben szüntelenül tétovázott, hogy közbevágjon, és magához térítse. Ha azonban, visszaemlékezve előző esti elhatározására, melyet kötelességének érzett, megkísérelte, hogy a beszélgetést más tárgyra terelje, s mintegy véletlenül közbevetett megjegyzéssel elválassza a beszélő Kamilt a halott Dzsem szultántól, mindezt tétován és határozatlanul tette. Túlságosan is sajnálta a fiatalembert. Vele született közvetlenségét és nyíltszívűségét, mellyel mindig és mindenkinek mindent meg tudott mondani, mintha elkábította és megbénította volna a fiatalember állhatatos mesélőkedve. S a dolog mindig azzal végződött, hogy a szerzetes végül is engedett, és némán, helyeslés nélkül, de hangos ellenkezés nélkül is, továbbhallgatta a fiatalember szenvedélyes suttogását. Az, ami nincs, ami nem lehet s aminek nem kell lennie, erősebb volt annál, ami van, ami létezik, nyilvánvaló, valóságos és egyedül lehetséges. Később aztán Petar atya megint szemrehányást tett magának, hogy ezúttal is engedett az őrület ellenállhatatlan hullámának, s hogy nem tett nagyobb erőfeszítést arra, hogy a fiatalembert az értelem útjára visszatérítse. Ilyenkor bűntársnak érezte magát ebben az őrületben, s elhatározta, hogy amit most elmulasztott, azt másnap, az első alkalmas pillanatban feltétlenül megcselekszi.
Három-négy napig tartott ez így. Minden reggel, mint valami megszabott szertartás, csaknem ugyanabban az órában kezdődött, s két-három kisebb megszakítással egészen alkonyatig tartott. A Dzsem szultánról és szenvedéseiről, kalandjairól szóló elbeszélés kimeríthetetlennek látszott. Egy reggel azonban Kamil nem jelentkezett. Petar atya leste, várta, és nyugtalanul bejárta az udvar minden zegét-zugát. Ezen a napon kétszer is hozzálépett Haim, s megismételte nyugtalan panaszait és félelmeit a szmirnai igazságtalanságról, a besúgókról és az Elátkozott udvar mindenféle kelepcéjéről. Petar atya szórakozottan hallgatta, s közben a távollevő Kamilra gondolt.
Úgy érezte, maga előtt látja, és hallja, amint előző este, elválásuk előtt, gyorsan beszél, mintha olvasná.
- Miközben ünnepi köntösében, sugáregyenesen ott állt a Civitavecchiában kikötésre készülődő hajó fedélzetén, s miközben a pápai hadsereg és egyházi méltóságok tarka, protokollárisan felsorakozott tömegét szemlélte, Dzsem élénken és világosan arra gondolt, amire olyankor szoktunk gondolni, ha egyik tartózkodási helyünket már elhagytuk, de még nem lépünk a másiknak a földjére. Hidegen gondolt a saját boldogtalanságára, s világosan és könyörtelenül látta, úgy, ahogy az ember csak akkor foghatja fel, ha elrejtőzve és láthatatlanul, mások szájából hallja.
Íme, mindenütt idegen emberek fogadják, mint tömlöcének eleven fala. S vajon mit várhat ezektől az emberektől? Részvétet talán? Ez az egyedüli, amire nincs szüksége, s ami néki sosem kellett. A részvét, melyet olykor-olykor egy-egy jóságos és nemes ember iránta nyilvánított, nem más, csupán balsorsának és példátlan megaláztatásának mértéke. A részvét még a halottak számára is sértő, hogy viselje hát el egy egészséges, öntudatos ember, élőn nézni élő emberek szemébe, csak azért, hogy ezekből a szemekből egyet olvashasson ki: részvétet?
Mindabból, amije van a világnak s ami a világ, eszközt akartam faragni magamnak, hogy a világon uralkodjam, s meghódítsam azt, most pedig ez a világ csinál belőlem eszközt magának.
Igen, mert mi is Dzsem Dzsemsid? Rab, ezzel keveset mondtunk. A rabnak a közönséges rabnak, akit láncon vezetnek egyik piacról a másikra, ennek a rabnak még mindig van reménye jószívű gazdája kegyelmére vagy váltságdíjra, vagy szökésre. Dzsem azonban kegyelmet sem nem várhat, sem el nem fogadhat, még akkor sem, ha valaki kegyelmet akarna neki adni. Váltságdíjat? Ő érte nem fizetnek díjat, hogy kiváltsák, sőt ellenkezőleg, egész vagyonokat fizetnek egyik oldalon is, a másikon is, csak azért, hogy rab és eszköz maradhasson, s hogy ki ne válthassa magát rabságából. (Csak az édesanyja kivétel, ez a rendíthetetlen, nagyszerű asszony, ez a földi lények fölött álló teremtés; ő azonban gyenge erőfeszítéseivel csak megaláztatásának súlyát növeli.) Szökés? A névtelen rab is nehezen szökik meg láncából, s elvergődik valahogy a maga kis világába, ahol szabad és névtelen emberként élhet majd. De Dzsem számára nincs meg a menekülés lehetősége. Amerre csak emberek élnek, ez az egész ismert, nagy világ két táborra, a török és a keresztény világra oszlik: az ő számára nincs hajlék, ahol a fejét lehajthassa. Mert akár itt, akár ott, ő csak egy lehet: szultán. Győztesen vagy legyőzötten, élve vagy halva. Ezért rab ő, akinek nincs hová futnia, még gondolatban vagy álmában sem. Ez a nála kisebb és boldogabb emberek útja és reménysége. Ő arra ítéltetett, hogy szultán legyen, akár itt rabságban, akár mint élő Sztambulban, vagy holtan a föld alatt, de mindig csak szultán, s csak ebben az irányban lehetséges az ő menekvése. Szultán, egy hajszállal sem kevesebb, mert ez ugyanannyi, mintha nem élne, s egy hajszállal sem több, mert ennél több nem lehet. Olyan rabság ez, amelyből még holta után sincs menekvés.
A hajó tompa puffanással ütődött a part kövéhez. A csend oly nagy volt, hogy még ez is hallatszott, s könnyű visszhang futott végig a parton, ahol valamennyien, a bíborostól a lovászig szemrebbenés nélkül nézték a szálegyenes férfit, amint a fehér és magas, arannyal hímzett turbánnal a fején, három lépéssel kísérete előtt, elkülönülten áll, mint egy szobor. És senki sem akadt, aki ne a szultánt látta volna benne, s aki ne látta volna be, hogy ez az ember nem is lehet más, csak szultán, ha el is pusztul miatta.
Mialatt ezeket mondotta, Kamil maga is fölemelkedett. (Nehogy megtörténjék, hogy az őrök a szobájába kergetik, mint a többieket, rendszerint maga indult el, kevéssel a megszabott idő előtt.) A szokásos nyájas üdvözlés után eltűnt az Elátkozott udvar egyik szöglete mögött. Az udvar félreesőbb zugaiba már benyomultak az alkonyat első árnyai.

VII

A fiatalember sem másnap, sem harmadnap nem jelentkezett. Délfelé pedig felbukkant Haim, s miután óvatosan, fürkésző pillantásokkal körülnézett, azt mondta, hogy "Kamillal valami baj történt". Ennél többet még ő sem tudott mondani.
Csak két nappal később jött - a közben megnyugodni nem tudó Haim - már élőre kiagyalt mesével, melyet Kamil eltűnéséről mondott.
Először is, borús arccal és lehorgasztott fejjel nagy, majd egyre szűkebb és szűkebb körökben és ellipszisekben keringett Petar atya körül, s eközben sanda pillantásokat vetett körbe, s szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy beszélgetésének olyan látszatot adjon, mintha csak arra haladtában, véletlenül állt volna meg, nem is sejtve, hogy ezek az "óvatossági rendszabályok" mennyire hiábavalók és átlátszók. Mikor már egész közel jutott, fojtott hangon megkérdezte:
- Kihallgatták magát?
- Nem - felelte hangosan Petar atya, akit már bosszantani kezdtek Haim "rendszabályai".
De abban a reményben, hogy Haim megtudott valamit Kamilról, enyhébb hangon mindjárt megismételte:
- Nem. Mi újság?
Haim ekkor beszélni kezdett. Kezdetben még úgy tett, mintha csak elhaladóban véletlenül állt volna meg, s mindjárt tovább is indul, s eközben kurta pillantásokat vetett maga körül, lassanként azonban mindinkább megfeledkezett erről, s egyre élénkebben beszélt, anélkül, hogy a hangját fölemelte volna.
Mindabban, amit elmondott, volt ugyan néhány homályos és megmagyarázhatatlan rész, viszont más részleteket olyan aprólékossággal mesélt el, mintha a saját szemével látta volna a történteket. Haim mindent tudott és mindent látott, még azt is, amit nem láthatott.
Mikor Kamil a kora alkonyatban visszavonult cellájába, melyet az őr rázárt, a tágas szobában még egészen világos volt. Két világos színű, letakart tö-rök tányéron már hűlőben volt a vacsorája, amilyent más foglyok nem szoktak kapni. Minden úgy történt, mint bármely más estén. A fogoly egyik sarokból a másikba sétálgatott, s az álmot várta, amelyről tudta, hogy nem jön. Lassanként odalenn az udvarban is elhaltak az utolsó neszek. A sötétség elnyelte a fehér falakat és tárgyakat, s az ébren virrasztó ember körül egyre szorosabbra húzta a cellát. Új, éjszakai világ támadt, s a fogolyban apró, valószerűtlen hangok és villanások bukkantak fel, melyeket a sötétségben és álmatlanságban a látás és hallás játéka keltett életre. Egy ilyen pillanatban - Kamil maga sem tudta, mikor - odaküntről egy kulcs zörejét lehetett hallani, amint a kulcslyukat keresgéli, majd megtalálja. Ez azonban már nem a hallás csalóka játéka volt. Az ajtó valóban kinyílt, és a résen át halvány fénysugár jelent meg. Zajtalanul két sötét ember lépett be a zárkába. Mögöttük egy szolgalegény kicsiny olajmécsest hozott. A fény valamennyiüket megvilágította. A két férfi egyike kövér volt; minden gömbölyű és puha volt rajta: külseje éppúgy, mint a hangja és a mozdulatai. Ezzel szemben a másik sovány volt, csupa csont és izom a sötét bőr alatt, nagy szemét árnyék takarta el, súlyos, félelmetes ökle szinte előugrott a sötétből. Olyanok voltak, mint a kétarcú szultáni igazság megtestesülése. Csak az egyik köszönt udvariasan (hátborzongató udvariassággal) jó estét. S ezzel megkezdődött a kihallgatás.
A kövér hivatalnok veszedelmesen lágy hangon azt mondta, hogy az első kihallgatás inkább csak alaki természetű volt, és a válaszok is ilyenek. Ennyiben azonban, természetesen, nem lehet maradni.
Ezután nyomban félreállt, fölemelte a lámpát, és mozdulatlanul úgy maradt.
- Feltétlenül szükség van arra, Kamil efendi, hogy végre megmondja nekünk, kinek a részére gyűjtött maga adatokat Dzsem szultánról, kinek a részére dolgozta ki a legapróbb részletekig, hogy milyen módon lehet megvalósítani a törvényes szultán és kalifa ellen irányuló lázadás tervét, és milyen úton-módon lehet külső ellenségek segítségével a trón birtokába jutni.
- Kinek a részére? - nyögte halkan a fiatalember, már teljesen védekező magatartással.
- Igen, kinek?
- Magamnak, senki másnak. Azt tanulmányoztam, ami a történelmünkben ismeretes. Elmélyedtem ennek a tárgynak...
- S hogy van az, hogy annyi más tárgy közül, amelyekről tudományos könyvet írtak, maga éppen ezt választotta?
Hallgatás.
(Haim már teljesen megfeledkezett óvatosságáról, és élénk hangon beszélt, miközben szavait arc- és kézmozdulatokkal kísérte.)
- Ide hallgasson - folytatta nyugodtan és túlzott ünnepélyességgel a kövér hivatalnok - maga tekintélyes családból származik, okos és tanult ember. Saját maga is látja, hogy kellemetlen ügybe bonyolódott - vagy valaki belekeverte. Tudja, hogy ma is, éppúgy, mint akkor, szultán és kalifa ül a trónon (az Úristen adjon neki hosszú életet és mindenben sikert), s hogy ez még elmélkedésre sem alkalmas tárgy, hát még tanulmányozásra, írásra és beszélgetésekre. Maga tudja, hogy a legsűrűbb erdőben kimondott szó sem marad egy helyben, hát még ha megírják avagy másoknak elmondják, aminthogy maga Szmirnában írt és beszélt erről a dologról. Inkább magyarázza meg nekünk hát, s mondjon el mindent. Nekünk könnyebb lesz, és jobb lesz magának is.
- Mindaz, amit ön itt beszél, semmiféle kapcsolatban sincs az én gondolataimmal.
A fiatalember hangja őszintén csengett, az elkeseredés mellékzöngéjével. A hivatalnok akkor abbahagyta ünnepélyesen előkelő magatartását, s más hanghoz folyamodott, amely sokkal jobban illett hozzá.
- Várjon csak egy kicsit! Az nem lehet, hogy nincs kapcsolatban. Minden kapcsolatban áll mindennel. Maga tanult ember, de mi sem vagyunk egész tudatlanok. Az ember nem vállalkozik ekkora munkára véletlenül s valamilyen cél nélkül.
Mindig csak a kövér ember beszélt. Kamil pedig egyre jobban elgondolkodott azon, amit a hivatalnoktól hallott, s csak bizonytalanul, mintegy visszhangként válaszolt:
- Cél? Mi volt a cél?
- Hát épp ezt szeretnénk magától hallani.
A fiatalember nem válaszolt semmit. Abban a meggyőződésben, hogy megingatta, a kövér hivatalnok nagy önbizalommal folytatta, jól megnyomva az egyes szótagokat.
- Tehát halljuk, kérem!
Ezt még keményebben és szárazabban mondta, egész új módon, a türelmetlenség és fenyegetés hangján.
A fiatalember néhány pillantást vetett a sötét szögletekbe, mintha a halvány fénykörön kívül keresne tanút magának. Azon gondolkodott, hogy egyetlenegy szót vagy olyan mondatot mondjon, amely mindent megmagyarázna, és bebizonyítaná, hogy itt semmiféle cél nincs, s hogy neki nem kell s nem is lehet semmiről számot adnia, legkevésbé pedig itt és így, ebben a percben. Arra gondolt, hogy szól is erről, de hallgatott. Beszélt azonban a két hivatalnok (most a sovány is megszólalt), gyorsan, kitartóan, egymást váltogatva.
- Beszéljen!
- Mondja meg, magának is jobb lesz és - egyszerűbb is.
- Mondjon meg mindent, ha már nekikezdett.
- Tehát milyen céllal és kinek a javára?
Csak úgy záporoztak a kérdések. A fiatalember hunyorgott a fényben, s mindegyre nyugtalan pillantást vetett a sötét sarkokba. Nehezen igazodott el a kérdések között, melyeket nem sikerült jól felfognia s egymástól megkülönböztetnie. Egyszer csak azt vette észre, hogy a sovány férfi közelebb lép hozzá, hangját fölemeli, s most már tegezi.
- Gyerünk, gyerünk, beszélj!
Minden figyelme erre irányult. Megalázottnak, tehetetlennek, gyengének érezte magát, s most még kevésbé volt képes a védekezésre. A bűn és a baj nem is az ő állítólagos "céljában" van, hanem abban, hogy az embert olyan helyzetbe hozzák (vagy saját maga teszi ezt), hogy erről kérdezik, s méghozzá ilyen emberek - szerette volna mondani. S gondolt is arra, hogy ezt megmondja, de hallgatott.
Í gy ment, s így tartott ez sokáig. Egyszer aztán az éjszaka folyamán, már teljesen kívül azon az időn, melyet a nap felkeltével és lenyugvásával mérnek, s már túl minden emberi vonatkozáson, Kamil nyíltan és büszkén beismerte, hogy azonos Dzsem szultánnal, vagyis azzal az emberrel, aki pártatlan sorsüldözöttségében reménytelenül szorult helyzetbe került, s aki nem akarta megtagadni s nem is tagadja meg saját magát, igazi valóját.
- Én vagyok az! - mondotta még egyszer halk, de szilárd hangon, amelyen a döntő beismeréseket szokták kimondani, s aztán egy székre ereszkedett.
A kövér hivatalnok hirtelen, önkéntelen mozdulattal visszahőkölt, és elhallgatott. A sovány férfi azonban, mintha mit sem érzett volna abból a szent borzadályból, amely olyan ember láttán támad, aki nyilvánvalóan meghibbant, s ezzel mindörökre kívül került a világon és annak törvényein. Ostoba és rövidlátó ügybuzgalmában a sovány rendőr mohón rávetette magát, hogy kihasználja a szabad teret, melyet okosabb társa meghagyott számára. Újabb kérdéseket tett föl, azzal a szándékkal, hogy beismerést csikarjon ki a fiatalemberből arról, hogy Szmirnában mégiscsak volt valamiféle összeesküvés.
Amint ott ült támla nélküli, alacsony székén, Kamil kimerültnek látszott, és teljesen magába roskadt.
A sovány hivatalnok körüljárkálta, és egészen az arcába hajolt. Úgy érezte, hogy egy akarat nélküli és öntudatlan test van előtte, amellyel azt tesz, amit akar. Ez felpiszkálta, és arra ösztönözte, hogy még türelmetlenebb és még kíméletlenebb legyen. Egy óvatlan pillanatban, úgy látszik, hatalmas ökleinek egyikét Kamil vállára tette. Ez pedig elkeseredve a sértő bizalmaskodáson, utálattal, hevesen ellökte onnan. Ekkor egy szempillantás alatt valóságos verekedés kezdődött. Ebbe a másik rendőr is beleavatkozott. Kamil védekezett, és támadott is olyan erővel és hévvel, amit senki sem várt volna tőle. A dulakodásban a szolgalegényt is feldöntötték a lámpájával együtt. Mikor pedig a kezek, lábak és csapások vad gomolygásából sikerült kiszabadulnia, a legény kifutott, s miközben a cella sötétjében tovább folyt a küzdelem, fellármázta az egész őrtornyot. (Ettől a szolgától és a felriadt foglyoktól tudta meg aztán az egész Elátkozott udvar az éjszakai jelenet lefolyását a szmirnai fiatalember zárkájában, amit pedig az udvar suttogott, azt nyomban megtudta Haim is.)
Még ugyanazon az éjszakán Kamilt az Elátkozott udvar egyik kapuján át elvitték.
Elevenen vagy holtan? Hová vitték? - Petar atya nagy izgalmában csupán erre gondolt. Haim azonban már válaszolt is a kérdésekre.
Ha életben van, valószínűleg a Szulejmanija mellett fekvő Timar-hánba vitték, ahová az elmebetegeket zárják. Itt, az őrültek között, mesélgetései önmagáról, mint a trón örököséről, semmiben sem különböznek majd mindazoktól a bolond, ártalmatlan beteges képzelgésektől, melyekre senki ügyet sem vet. Egyébként pedig az efféle beteg és meghibbant ember nem is él sokáig, hanem könnyen és gyorsan eltűnik a világról, egészségtelen képzelgéseivel együtt, és senkinek még csak számot sem kell adni róla.
De ha az összecsapás súlyosabb volt, és ha a fiatalember ellenállásában és a két rendőr ellen folytatott harcában túl messze ment, és megsebesítette egyiküket (márpedig úgy látszik, hogy így van, mert később a szobában fel kellett mosni a vérnyomokat), akkor lehetséges, hogy a császár emberei még tovább mentek, mert az ütéseket itt nem szokták latolgatni, és igen könnyen túllépnek azon, ami szükséges. Ebben az esetben Tahir pasa boldogtalan fia már a sírban van. Az ilyen, felirat nélküli fehér kővel megjelölt sír pedig semmiről sem beszél, sem a császárokról, sem a vetélytársaikkal folytatott viszályaikról és harcaikról.
Csak mikor már mindezt töviről hegyire elmesélte, Haim csak akkor gondolt újból a "veszélyre, amely körülveszi", s miközben fürkésző pillantásokat vetett maga köré, búcsú nélkül elment, s igyekezett olyan embernek látszani, aki céltalanul sétálgat a tágas udvaron.
Petar atya összeszorította fogait, s keserű haragot érzett sorsa iránt s minden iránt, ami körülötte van, még az ártatlan Haim iránt is, örökös ösztönével együtt, hogy mindent megtudjon, s apró részletességgel továbbadjon. Petar atya csak ott állt egy helyben, s törölgette a homlokára hűlt verejtéket. S miközben sehogy sem tudott magához térni, csak nézegette maga előtt a letaposott földet, a fehér falakat, mintha először látná őket, s érezte, hogy egész testén végigborzong a rémület hulláma. Csak nehogy vallatóra fogják Kamillal folytatott beszélgetései miatt, s nehogy másodszor is ártatlanul belevonják valami értelmetlen nyomozásba! Igaz, hogy ez a Haim kissé háborodott ember, s ott is veszedelmet lát, ahol nincsen, de minden megtörténhetik.
Ezt a gondolatot aztán gyorsan egy másik nyomta el: vajon mi történhetett Kamillal? Most újra fáj-
dalmas forróság öntötte el Petar atyát. Nyomasztó részvét, amit nem lehet ebben a mozdulatlanságban elviselni. Erős vágyat érzett, hogy más helyet keressen, hogy más embereket lásson és halljon, olyanokat, akik távol állnak ezektől a szmirnai bonyolult és sötét történetektől; hogy embereket lásson, bármilyeneket is, csak kívül álljanak ezen az észvesztő hálón, amelyet agyrémes betegek, lélektelen és esztelen császári rendőrök szőnek, húznak össze és bonyolítanak, s amelybe ő is, íme, teljesen ártatlanul belebonyolódott.
Megindult, végig a nagy udvaron a rejtett sarkok és árnyas zegzugok mentén, amelyekben, tréfáik és játékaik közepette, ott zajongtak a foglyok szétszórt csoportjai.

VIII

Két-három nappal később már világos volt, hogy a Kamillal folytatott hosszú beszélgetések miatt nem fogják kihallgatni. Tehát mindent befejeztek és - eltemettek. Az ijedtség és a várakozás eltűnt, de élete nem lett sem jobb, sem könnyebb. Sőt. Kezdődött az élet Kamil nélkül. Nem feledte el, de magában érezte, hogy nem reménykedik már benne.
Még igazi nyári hőség van. Az Elátkozott udvarban úgy folyik az élet, mint mindig. Egyeseket elbocsátanak, s mások jönnek a helyükre, de ezt nem is lehet észrevenni. Itt mindenki mellékes és jelentéktelen. Az Elátkozott udvar saját magának él, száz változással, és mégis mindig változatlanul.
Az árnyékban miden áldott reggel összeverődnek ugyanazoknak vagy hasonló embereknek a körei. Petar atya megáll az első "szomszédos" körnél. Itt minden változatlan. Zaim még mindig újabb és újabb nőkkel házasodik vagy elválik tőlük, s egyesek még mindig kíméletlenül rásütik a hazugságot, mások viszont hallgatják a meséit. Zaim sápadt, feketészöld arca, mint akinek sárgasága van, tekintete pedig, függetlenül attól, amit beszél, szánalmasan és eszelősen kószál ide-oda félelmében, s titokban arra gondol, milyen büntetés is vár rá, ha bebizonyosodik az, amivel vádolják.
A többiek is nőkről beszélnek, csak másként. Legtöbbnyire az atlétatermetű, rekedt basszus hangú embert lehet hallani. Egy pillanatra azonban elhallgattatták, s most ő is a többivel együtt hallgatja, amit egy idősebb tengerész egy fiatal görög nőről beszél, aki a kocsmájukban volt felszolgáló.
- Testesebb és keményebb húsú fehérszemélyt még nem láttam. Valóságos gálya. Úgy vitte az emlőit maga előtt, mit két vánkost. Mögötte meg az a két hatalmas félgömb; csak úgy ringadoztak. Mindenki utána nyújtotta a kezét, s ott és annyiszor fogta meg, ahányszor csak tudta. Az asszony védekezett, a gazda is védte, de ugyan ki kötheti meg a matróz kezét? Addig mesterkedtek, amíg csak belecsíptek. Végül is kénytelen volt otthagyni a szolgálatot. Legalábbis a gazda így mondta. Pedig hát nem így állt a dolog, hanem ő, a ravaszdi rejtette el a házában, s magának őrizte. Szidták is a tengerészek, és nagyokat sóhajtoztak: "Hejnye, de kár érte, olyan az az asszony, akár egy boglya!" - "Boglya, boglya" - mondta a görög inkább csak úgy magának. - "De ha ez így megy tovább, hogy az csíp bele, aki csak éri, mi lett volna belőle? Szálanként hordták volna szét az egész boglyát. Csibészek!"
- Hűjnye - zendült meg felháborodva a basszus hang -, hűjnye, milyenek is vagytok! Egyébről sem tudtok beszélni, csak az efféle kocsmai cafkákról!
S csak aljas dolgokról!
Nagy perpatvar támadt, amelyből a basszus került ki győztesen: mindannyian csendre intették a tengerészt, s követelték, hogy a basszus folytassa elbeszélését, amelyet már előbb megkezdett. S az valami izgató és homályos történetet mondott tovább egy rendkívüli szépségű, grúziai születésű nőről, aki itt Sztambulban valóságos felfordulást csinált, s fiatalon meghalt.
- Ez már ilyen emberfajta. A nagyanyja híres szépség volt. Egész Tiflisz bolondult utána. Igen. A világ szeme elől egy falusi rokonukhoz vitték, Tiflisztől kissé távolabb. Ezt a kis falut még manapság is róla hívják "Hét ravatalnak", hogy azelőtt mi volt a neve, nem tudom. Mert miatta és a szépsége miatt félóra leforgásán hét ember vesztette életét a háza körül. Lánykérők és nőragadók tűztek össze egymással. Három család borult gyászba. A lány pedig meghalt bánatában. Nem lassan hervadt el, hanem mintha fagy ölte volna meg. Egyik napról a másikra. De még halálos ágyán sem mondta meg, hogy ő kit szeretett, sem azt, hogy az illető az elpusztultak egyike volt-e, vagy még él. Hát íme, ettől a nagyanyjától örökölte
a szépségét, a termetét, a szemeit...
- Úgy is van - szólalt meg valaki a körből -, mindenki tudja, hogy a grúz nőknek csodaszép szemük van.
-Mit tud mindenki? Honnan tudja? Mit tudsz, te vaksi, ezekről a dolgokról?
- Már miért ne tudná! Mintha csak egyedül te volnál a világon! - hallatszik néhány fölháborodott hang.
- Ne szakítsátok félbe azt az embert, hagyjátok, hadd beszéljen! - követelik a többiek.
- Mondd csak, mondd koma, ne törődj senkivel!
A vastag hangú nagy ember dühösen legyint, s undorodó fintorral mondja:
- Utálok beszélni, barátom. Hát megéri, hogy az ember ilyen vaksi kutyakölyöknek beszéljen?
De mindannyian kérlelik, s mikor végül, mint mindig, lecsillapítják, még mindig bosszús hangon folytatja történetét a grúz nőről és csodaszép szeméről.
- S ha valaki csak úgy azt mondja nekem, hogy "szép szeme volt annak a lánynak", hát szinte elsötétül előttem a világ. Mi az, hogy szemek, te vaksi! Ha abba a két szembe tekintesz, nem is gondolsz arra
a két látószerszámra, amit közülünk mindenki hord a fejében, hanem két mennyei mezőre, melyek fölött
a nap és a hold ragyog. Milyen csillagok és felhők, milyen csodák fénylenek azon a két mezőn! Hej, barátom! Csak nézed, és kővé válsz s elolvadsz. S nem vagy sehol! Hát csak úgy egyszerűen "két szem", az a csoda, semmi más? Azok meg, biz Isten, látnak, de ez a legkevesebb, ez csak a legkisebb dolguk. Szemek! Milyen semmiség az a két szem, amelyet a fejünkben hordunk, hogy megtaláljuk az ajtót, s hogy a kanalat a szájunkhoz vigyük? De mi az a két mennyei csoda? Erre nincs hasonlat. Ez egyszer fordult elő a földön, egyszer, és soha többé. És jobb is így. Kevesebb a gyötrelem és kevesebb a bánat. Az ilyen szemnek nem volna szabad elmúlnia a világból, vagy nem is volna szabad a világra születnie.
Az ember hirtelen elhallgatott. A hangja cserbenhagyta. A körből egyetlen szó, egyetlen megjegyzés nem hallatszott. Ez egy pillanatig tartott. Utána megint valami civakodás támadt, egymásba fonódó hangok és vaskos káromkodások zűrzavaros lármája.
Miközben a körbe verődött emberek beszélgetését kissé távolabbról hallgatta, Petar atya valakit érzett maga mögött. Mikor megfordult, hogy tovább induljon, Haim állt előtte.
Mialatt az udvaron sétálgatott, a szerzetes rendszerint így ütközött bele Haimba. Nyugtalanságtól űzve, egész belsejében remegve, Haim állandóan helyet változtatott. Akárhová is ment batyujával, gyanakvása mindenfelé nyomon követte. Nyomban megtette "óvatossági rendszabályait". Két-három nap múlva aztán otthagyta eddigi helyét, és újabb, biztosabb fekhelyet keresett. Ha ilyenkor Petar atyával találkozott, néha csak elment mellette, mintha nem is ismerné, néha könnyed fejbiccentéssel üdvözölte, máskor pedig hozzálépett, és fesztelenül beszélgetett vele, mindaddig amíg valami eszébe nem jutott, s akkor tovább indult.
Most is így állt meg Petar atya mellett, s maga kezdett beszélni a rekedtes basszus hangú emberről. S erről is tudott már mindent.
Ez egy alacsony származású ember, aki nagy erejével és ügyességével elérte, hogy az urak társaságába bejusson. Néhány évig birkózó bajnok volt, s egész Törökországban ismerték. Volt katonai beszerző, kávéház-tulajdonos és közvetítő mindenféle ügyben. Nagy pénzösszegek fordultak meg a kezén. Egyébként kártyás volt, korhely és nagy szoknyabolond. Így szerzett valami betegséget. Sosem volt tiszta kezű, és nem tett különbséget a sajátja és a másé között, mindig könnyen megúszta a dolgot. Van már két-három esztendeje, hogy egyre lejjebb és lejjebb csúszott, s hogy minden mértéket elvesztett. A nők kiszívták az agyvelejét, ereje megroppant. Végül is egykori társasága otthagyta, hadd vigye az ár lefelé. A leghitványabb bűnözőkkel adta össze magát. Többszörös hamis csőd és szélhámosság miatt került ide. Még csak második hónapja, hogy a vizsgálat megindult, és itt van, de jól látni, hogy napról napra mindinkább összeesik, s hogy megmaradt kis esze is elpárolog. Most már nem különbözteti meg azt, ami van és ami lehet, attól, ami nem lehetséges. S csak a nőkről beszél. Ez pedig betegség. Nyilvánvalóan még csak elképzelni sem tudja, hogy valahol lehet női szerelem, szerelmi szenvedély, avagy csupán gondolás a szerelemre, anélkül hogy ő abban részt vegyen. S mindegyre fogy, és úgy eltűnik, mint egy darab cukor a vízben. A hajdani erőszakoskodó és erejét pazarló férfiúból szinte semmi sem maradt, csak üres civakodása a semmittevőkkel s az állandó mesélő- és beszélőkedv. Az utóbbi időben egyre érzékenyebb, valahogy elvékonyodott, kifinomult. Történetei egyre élénkebbek és színesebbek. Egykori híres, öblös, nagy hangja most már rekedt, állandóan zaklatott és ellágyuló, időnként könnybe fullad, s ezt hiába igyekszik azzal leplezni, hogy beleköt azokba, akik körülveszik.
- Ez már nem tudja megállni, hogy ne beszéljen. Megereszkedtek az abroncsok, s látjátok, hogy folyik belőle minden oldalról. Vége van.
Haim továbbra is biztos, emelt hangon, szinte vidáman mesélt minderről és mindenkiről. De akkor egyszerre megrezzent, mintha álomból ébredne, körülnézett, mindkét szemével hunyorított egyet, mintha titokzatos és érthetetlen jelt adna társának, s aztán köszönés nélkül, lassú léptekkel, lehajtott fejjel elment, mint aki olyasvalamit keres, amit el sem veszített.
Petar atya pedig tovább folytatta sétáját, végig az Elátkozott udvaron, s eközben azt kérdezgette magától, vajon van-e ezen a világon értelmes ember és értelmes beszélgetés, s mint ahogy az orvosságot keresi az ember, úgy keresett egy kis feledést és szórakozást.
Előbb már megmondottuk, és ez igaz is, hogy az élet az Elátkozott udvarban tulajdonképpen soha nem változik. De változik az idő, s az idővel mindegyikünk előtt az élet képe. Hamarább kezd alkonyodni. Az ember aggódni kezd, ha az őszre és a télre gondol, a hosszú éjszakákra és az esős, hideg napokra. S az élet Petar atya szemében még mindig ugyanaz, de olyan, mint valami szűk és egyre roszszabbul világított folyosó, amely észrevehetőleg nem változik, de amelyről tudjuk, hogy napról napra egy-két ujjnyival szűkebbé válik. Ez aztán mindegyik fogolyban rövid, de ellenállhatatlan pánikot kelt, melynek súlya alatt a legerősebbek is meggörnyednek, ha csak egy-két pillanatra is.
Ezekről a napokról Petar atya hosszan mesélt. Időről időre felemelkedett, ide-oda helyezkedett a vánkosán, s miközben a havas messzeségbe bámult, nyomon követte az emlékezést, és halk, de tisztán érthető hangon mondotta:
- Hát láttam, isten tudja, meddig nyúlik el ott az én raboskodáson. Amíg szegény Kamillal barátkoztam s érte aggódtam, valahogy kevesebbet gondoltam saját magamra és a bajomra. De most már nem tudtam védekezni ellene. Saját magamat intettem türelemre, de a türelem cserbenhagyott. Hosszú az éjszaka, a nappal még hosszabb, s nehéz a gondolat. Az volt a legrosszabb: tudtam, hogy ártatlan vagyok, de ki se hallgatnak és odaküntről se jő értem senki. Ha erre gondoltam, fejembe tódult a vér, úgyhogy se láttam, se hallottam, s torkom szakadtából kiabálni szerettem volna. De csak csillapítgattam magam, tűrtem és belül emésztődtem, s egyre csak azt kérdezgettem magamban, mi vár még rám. Az égvilágon minden felbukkant a szemem előtt, csak kiutat nem láttam onnan. Sehol egyetlen ember, akivel szóba ereszkedhetnék, s csak gyilkolt a tétlenség, a semmittevés. Ez volt a legrosszabb. Nem tudtam megszokni. Se könyv, se szerszám. Kérdezősködtem, nem akad-e valami munka a számomra, nem kell-e kijavítani valami kávédarálót, megreparálni valami órát. Akármit. Mert ez a mesterségem. Az őr azonban csak nézett rám, és szót se szólt. Megkértem, kérdezze meg a fölöttesét. Másnap aztán így szólt hozzám: "Ülj csak nyugodtan, s erről még csak említést se tégy!" S hátat fordított. Szerettem volna védekezni, de az őr csak körülnézett, s nagyon csúnyán végigmért.
- Hát előfordul, hogy egyik-másik lopva reszelőt vagy vésőt szerez valahonnan, hogy könnyebben kijuthasson innen, de hogy mi magunk adjunk a kezébe, olyan nincs. Nem jól agyaltad ezt ki, barátom.
S miután így szólt, köpött egyet, és elment. Úgy maradtam ott, mint akit hideg vízzel öntöttek végig. Utána akartam kiáltani, hogy ártatlan vagyok, s hogy még csak nem is gondoltam a szökésre. Forró szégyenkönnyek öntötték el a szemem. Magam sem tudom, miért. Mikor azonban kissé eltűnődtem, beláttam, ez az ember helyesen beszél. S inkább saját magamat hibáztattam, semmint őt. Ugyan hová lett az eszem? Ha az emberekre olyanféle baj szakad, mint énrám, akkor már senki sem hihet nekik. Elfelejtettem, hol vagyok!
S aztán megint csak tétlenül és gondterhelten várhatja az ember, hogy elmúljék a nap, s leszálljon az éjszaka, amely még lassabban múlik, mint a nappal.
Egy szép napon a két bulgáriai kereskedőt is elengedték, és száműzetés helyett hazaindultak. Hogy a szokást betartsák, meg hogy jótékonyságot gyakoroljanak, nekem ajándékozták azt a gyékényponyvát, amelyen feküdtek. "Fogadd el - mondotta az egyik -, s néked is virradjon fel a nap." S egyre csak súgdolóztak, s félrefordították a fejüket. Úgy mentek el, mint két árnyék. Még csak örülni sem mertek. Nélkülük még nehezebb volt az élet. Saját gondjaim mellett gondolataim egyre Kamilnál is jártak, eszembe jutottak a történetei és balsorsa. Lassanként szinte magam előtt láttam.
Felébredtem így egyszer korán, még virradt, s alig vártam, hogy kinyissák az ajtókat. Kimentem a büdös és szűk helyiségből, megmosdottam a csöveskútnál, leültem, és élveztem a csendet, amíg elő nem nyüzsög a cellák népe. De milyen csodás is a sztambuli virradat! Elmondani nem lehet. Ilyet soha azelőtt nem láttam, és soha ebben az életben nem fogok látni. (Tán így akarta az Isten, s minden szépséget az ellenségünknek adott!) Az ég pirossá válik, és leszáll egészen a földre; mindenkié ez az égbolt, a szegényé éppúgy, mint a gazdagé, a szultáné éppúgy, mint a rabszolgáké és a foglyoké. Csak ültem szép csöndesen, s élveztem a hajnalt, ha akadt, dohányoztam s a dohányfüst egészen elszédített. Körülgomolygott a füst, s füstben mintha Dzsem-Kamil lebbenne oda mellém, rossz bőrben, sápadtan, könnyes szemmel. S én elbeszélgettem vele, szívélyesen és keresetlen szavakkal, úgy, ahogy még sose tudtam vele beszélgetni, amikor még itt volt, és találkozgattunk egymással, úgy, ahogy valamelyik fiatalabb szerzetes társammal beszélgettem volna el a kolostorunkban, ha megszállja a taedium vitae.* Vállon ragadtam, és megráztam.
- Ki korán kel, aranyat lel! Megvirradt, Kamil efendi! Hé!
De ő csak a fejét rázta.
- Nékem - mondotta - akár éjfél, akár hajnal, mindegy. Nincs virradat.
- Már hogyne volna, boldogtalan! Ne káromold az Istent, s ne beszélj butaságot. Amíg sötétség van, virradat is lesz. Hát nem látod az Istennek ezt a szépségét?
- Nem látom - mondotta lehorgasztott fővel, s hangja megtört.
Én pedig megsajnáltam, s nem tudtam, mit is tegyek, hogy segítsek rajta. Körülöttünk az egész Elátkozott udvar fényben úszott.
- Eriggy már, te boldogtalan, ne beszélj olyat, amit nem kell, s ne vétkezz a lelked ellen. Nem hágy el az Isten, kigyógyulsz a betegségedből, s egészségben, szabadon, minden jóban és szépben kedvedre kigyönyörködheted magad.
De ő csak lehorgasztotta a fejét.
- Nem gyógyulhatok ki én, jó ember - mondotta -, nem gyógyulhatok ki, mert nem vagyok beteg, hanem én már ilyen vagyok, és saját magunkból nem gyógyulhatunk ki.
S egyre csak beszél mindenfélét, zavarosan és homályosan, de szomorúan; a legkeményebb szívű embernek is sírva kell fakadnia. Hiába vigasztalgatom. Atyailag feddem, hogy nem látja azt, ami körülötte van, de látja azt, ami nincsen. S hogy az igazat megmondjam, lassanként előttem is sötétbe borul a ragyogó reggel. Aztán tréfára fordítom a dolgot. Előhúzom a dohányt.
- Nosza, gyújtsunk rá, s vágjuk sutba, ami bánt, a keservét! Benne vagy-é?
- Benne, benne - mondja, de inkább csak az én kedvemért. - Benne vagyok.
S rágyújt, de isten tudja, hol járnak a gondolatai. De mintha holt ajkakkal szívná a füstöt, s a könnyein keresztül néz rám szegény, boldogtalan Dzsem. S a tüze kialszik.
Valaki felkiáltott valahol (ketten összeverekedtek), s én megrázkódtam. Feleszméltem, s hát látom, senki sincs mellettem. Szivarom kialudt, s kezem kinyújtva tartom. Hiszen én saját magammal beszélgettem! Mint a ragályról, úgy megriadtam az őrülettől és attól a gondolattól, hogy itt idővel a legjózanabb ember is megzavarodik, és kísérteteket lát. Tusakodni, védekezni kezdtem magamban, minden erőmet megfeszítettem, hogy eszembe jusson, ki és mi vagyok, honnan jöttem, s miként vetődtem ide. Ismételgettem magamban, hogy ezen az Elátkozott udvaron kívül másik és másféle világ is van, s hogy ezt el ne feledjem, s megmaradjak ennél a gondolatnál. De éreztem, hogy az Elátkozott udvar, mint valami nagy örvény, feneketlen mélységbe vonja az embert!
A legerősebb embernek sem könnyű dolog ilyen gondolatok közt tölteni napját, s várni az alkonyt;
a nappal pedig sem változást, sem reményt nem hoz. Legfeljebb Haim jön el. Ő mindennap jön, vele azonban nem lehet igazán beszélgetni. Ő, szegény, mind mélyebbre süllyed sötét történeteibe és képzelt félelmeibe. Petar atya hiába kérdezgette tőle, vajon hallott-e Kamilról valamit. Haim semmit sem tud, s nem is érdekli többé Kamil. Mintha nem is emlékeznék már a szmirnai fiatalemberre. Benne más, újabb rémségek és vádak kavarognak, s ezeket oly buzgón és aprólékosan mondja el, mintha saját maga látta és élte volna át őket, de ugyanilyen gyorsan el is felejti valamennyit. Úgy látszik, hogy az egész kerek nagy világnak nincs elég sötét híre, igazságtalansága és szenvedése az ő számára. Valamennyit gyorsan feldolgozza magában, elmeséli és elfelejti.
Odajön Haim, s az "óvatossági rendszabályok" egész szertartása után letelepszik "az egyetlen ember mellé, akinek itt hinni lehet". Petar atya pedig magára erőszakolja a jókedvet, és vállon veregeti.
- No, mi van Haim, én gondűzőm, mi újság?
Haim azonban kancsal szembogarainak merev és sötét tekintetével néz rá, s mintha nem is hallotta volna a szavakat, komor hangon mondja:
- Ide figyeljen, nem tudom, gondolt-e már erre, bennem azonban egyre gyakrabban vetődik fel a gondolat: itt nincs is egészséges és épeszű ember. Higygye el, így van! Csupa beteg és bolond ember, az őrök is meg a foglyok is, a besúgók is (márpedig itt szinte mindenki besúgó!), hogy a legnagyobb bolondról Karagözről ne is beszéljek. A világ minden más országában már rég a bolondokházában volna. Röviden: itt mindenki bolond, kettőnket kivéve.
Hangja remegett. Ez arra késztette Petar atyát, hogy fölemelje tekintetét, és jobban megnézze. Haim még soványabb volt, mindig egyformán borostás, szeme könnyes és vörös, mintha valami füstokádó tűzhely mellett üldögélt volna. Feje kissé reszketett, hangja pedig fojtott volt és sziszegő.
- Csupa bolond, becsületemre!
Petar atyát kényelmetlen érzés fogta el, a tarkóját könnyű borzongás bizsergette. Egy pillanatra úgy érezte, hogy az Elátkozott udvarból tényleg nincs kiút.
S úgy történt, hogy odaküntről épp ezen a napon kapta az első és örömteli hírt.
Mint minden reggel, most is az udvaron sétálgatott. Két, szinte gyereknek látszó fiatal fogoly kergetőzött az udvaron, s Petar atya mögé bújva, nagy körökben keringtek körülötte. A szerzetesnek kellemetlen volt ez a helyzet, a körök mind jobban szűkültek körülötte. S mielőtt még sikerült volna a zabolátlan ifjak elől félrehúzódnia, egyikük, csak úgy futás közben, mint valami eleven menedékhelyhez, egészen hozzája simult, s a következő pillanatban Petar atya érezte, hogy egy apróra összehajtogatott papírdarabot nyom a kezébe. A két ifjú ezután tőle távolabb folytatta a kergetőzést, Petar atya pedig ijedt zavarban az udvar mélyére húzódott. A papírosra ismeretlen kéz törökül ezt írta: "Petart egy-két nap múlva szabadon bocsátják."
A nappalt és az utána következő éjszakát Petar atya nyugtalanul töltötte. A körülményekből világos volt, hogy csak Tadija atya küldhette a hírt.
Másnap pedig valóban érte jött egy őr, s azt mondta, szedje össze a holmiját, és készüljön fel az útra. Alkonyattájt elvezették, és közölték vele, hogy - Akrába száműzik. Ha eddig még nem is volt egészen biztos abban, hogy a cédula Tadija atyától ered, most már bizonyos volt benne, mert Tadija az életben soha semmit pontosan előre nem látott.
Ezen az éjszakán Petar atya először és utoljára látta Konstantinápolyt a maga teljes nagyságában és szépségében az ázsiai partokról, ahol a száműzötteket, elindításuk előtt össze kellett gyűjteni. A levegő lágy volt és édeskés. Petar atya elfogódottnak és elveszettnek érezte magát a mintegy kéttucatnyi száműzött útitárs között. Csillagtalan, sötét éjszaka volt. Előttük a sötét látókör egyik oldalát teljesen betöltve magasba emelkedett az éjszaki Sztambul, amely olyan volt, mint egy lendületében megmerevedett tűzijáték. Ramazán ünnepe volt, s valamennyi mecset minaretjén remegő mécsesek égtek, mint a tengersok városi fény fölött ragyogó szabályszerű csillagképek. Az elítéltek nagyobb része lecsüggesztett fejjel ült. Egyesek már lefeküdtek. Petar atya egy ideig nézte azt, ami nappal Sztambul, most pedig hatalmasan és kihívóan, szikrázó hullámként ágaskodott a láthatatlan égbolt felé
a végtelen éjszakába. (Mennyi idő kellett ahhoz, hogy ilyen sok fényt meggyújtsanak? S ki tudja őket valaha is eloltani?) Úgy látszott, hogy itt nincs helye az Elátkozott udvarnak, s mégis ott valahol, kicsiny, sötét felületek egyikén, a sűrűn szétszórt lámpák között, valahol ott fekszik. Végül is kimerülten a túlsó oldal felé fordult, de ott is, akárcsak a megvilágított látóhatáron, gondolata az Elátkozott udvar felé szállt. Az Elátkozott udvar útra kelt vele, ébren és álmában elkíséri egészen Akráig, de ott se hagyja el, vele lesz ott is, és vele marad azután is.
- S aztán Akrában is sok mindent láttam és megéltem. Egyet-mást el is mondtam már neked, de sok minden elmesélni való van még. Sok száműzött emberrel találkoztam ott, mindenféle vallásúval és nemzetiségűvel, bűnösökkel is, de főképpen ártatlanokkal. Közülük sokan eltöltöttek jó néhány hónapot az Elátkozott udvarban, és ismerték Karagözt. Egy libanoni fiatalember pompásan utánozta
a járását meg a hangját s mi csak úgy dőltünk a kacagástól, ha elsétált előttünk, és kiáltozta: "Mit mondsz? Hogy ártatlan vagy, mint a ma született bárány? Hát akkor éppen jól van, barátom, nekünk pontosan ilyen ember kell!" Ez egy pocakos ember volt, szélesebb, mint amilyen hosszú, borotvált nagy fejjel, az orrán vastag üvegű pápaszem, csupa tréfa és kacagás. Keresztény volt. Mikor aztán jobban megismertem, s megmondtam neki, ki vagyok s hová való, csak akkor láttam, hogy sokkal okosabb és veszedelmesebb, mint amilyennek mutatkozik. Úgy látszik, valami politikus volt. Tréfálkozik, tréfálkozik, s egyszer csak leül mellém, s csak úgy, tréfa közben azt mondja: "Ó, jó ember, jó ember az a Karagöz!" Én meg csodálkoztam: "Miféle jó ember, átkozott az ilyen jóság!" "Nem, nem, ez igazi ember, s a mai időkben igazi helyén van!" - válaszolta. S aztán egészen más hangon, a fülembe: "Ha azt akarod tudni, milyen egy állam és a kormányzata, és milyen a jövője, csak azt igyekezz megtudni, hogy abban az országban hány becsületes és ártatlan ember sínylődik börtönben, s hány bűnös és gonosztevő járkál szabadon. Ez mutatja legjobban." - Mindezt csak úgy mellékesen mondta, nyomban utána fölkelt, és zsebre vágott kézzel továbbsétált, akárcsak Karagöz, s valamennyiünket megnevettetett. Az ilyen tréfálkozások közben mindig Kamilra gondoltam, s nagyon nehezemre esett, hogy senkim nincsen, akivel róla beszélgethetnék. Mert, azt hiszem, soha életemben eleven embert nem sajnáltam úgy, mint őt.
Nyolc hónapig maradt Petar atya Akrában. S csak ekkor, szerzetes társai és néhány tekintélyes török közbenjárására bocsátották szabadon, s tért vissza Boszniába, az évnek ugyanabban a szakában, amikor egy évvel azelőtt Tadija Ostojic´ atyával együtt elindult. Tadija atya egész idő alatt Konstantinápolyban maradt, és mindent elkövetett, hogy kiszabadítsa.

S itt a történet vége. Több nincsen. Csak egy sír a szerzetes testvérek láthatatlan sírjai között, elveszve, mint a hópelyhek a magas hóban, amely úgy terül el, akár az óceán, s minden névtelen és jeltelen, hideg pusztasággá változhat. Nincs többé sem mese, sem mesélgetés. Aminthogy világ sincsen, amelyért érdemes nézni, járkálni és lélegzeni. Nincs Sztambul, és nincs Elátkozott udvar. Szmirnai fiatalember sincsen, aki egyszer, már halála előtt meghalt, akkor, amikor azt hitte, hogy ő lehetne Dzsem, a szultán boldogtalan öccse. S a szegény Haim sincsen. Sem a sötét Akra. S emberi gonoszságok sincsenek, s remény és ellenállás, ami a gonoszságot mindig kíséri. Semmi sincsen. Csak hó van, s az az egyszerű tény, hogy az ember meghal, és a föld alá kerül.
Így látja az ablak mellett álló ifjú a világot, akit egy pillanatra elragadott az emlékezés Petar atya meséire, s beárnyékolt a halál gondolata. De csak egy pillanatra. Mint aki lassan, fokozatosan ébred, előbb gyengén, aztán mind élénkebben hangok érnek a tudatához a szomszédos szobából, fémtárgyak különféle zöreje, melyek tompán koppannak a növekvő halomra, és Mijo Josic´ atya kemény hangja, aki
a megboldogult Petar atya után maradt szerszámok leltárát diktálja:
- Tovább! Írd: egy acélfűrész, kicsiny, német gyártmányú. Egy!

A VEZÍR ELEFÁNTJA

A boszniai kisvárosok és városok teli vannak mesékkel. Ezekben a legtöbbször kiagyalt mesékben a hihetetlen események látszata és gyakran koholt nevek álarca alatt a vidék, élő emberek és régesrég letűnt nemzedékek valóságos, de el nem ismert története rejtőzik. Ezek azok a keleti füllentések, amelyekről a török szólásmondás azt tartja, hogy "igazabbak minden igazságnál".
Ezek a mesék különös, rejtett életet élnek. Ebben a tekintetben a boszniai pisztrángra hasonlítanak.
A boszniai kis folyókban és patakokban egy különleges fajtájú pisztráng él; nem nagy, a hátán egészen fekete, két-három nagy piros pöttyel. Ez a rendkívül falánk, de ugyanakkor rendkívül ravasz és fürge hal szinte vakon rohan az ügyes kézben tartott horogra, de elérhetetlen, sőt láthatatlan annak a számára, aki nem ismerős ezeken a vizeken és ebben a halfajtában. Az ilyen ember naphosszat járhatja horgászbottal a kis folyó mellett húzódó köves partot, mégsem fog semmit, sőt nem is lát semmit, legföljebb egy-egy sötét, gyorsan elvillanó csíkot, amint egyik sziklától a másikig átszeli a vizet, de ez az égvilágon mindenre hasonlít, csak épp halra nem.
Ilyesféleképpen áll a dolog ezekkel a mesékkel is. Hónapokig élhet az ember valamelyik bosnyák kaszabában anélkül, hogy akár egyet is igazán és teljesen hallana e mesék közül; s megtörténhetik, hogy véletlenül valahol egy éjszakára megszáll, pedig három-négy ilyen mesét is elbeszélnek neki, mégpedig a leghihetetlenebbeket, melyek legtöbbet mondanak a környékről és embereiről.
A travnikiak, Bosznia legbölcsebb emberei tudják a legtöbb efféle mesét, de legritkábban mesélik el az arra vetődő idegennek, éppúgy, ahogy a gazdag ember is legnehezebben adja ki markából a pénzt. Viszont minden ilyen mese három másikkal felér; persze a travnikiak becslése szerint.
Ilyen a filről, a vezír elefántjáról szóló mese.

I

Amikor Mehmed Ruzsdi pasát, az eddigi vezírt elmozdították helyéről, a travnikiak ugyancsak nagy gondba estek, s nem is ok nélkül. Könnyelmű természetű, vidám ember volt, gondtalan s dolgaiban henye, de olyan jóságos, hogy sem Boszniában, sem Travnikban még csak nem is érezték, hogy a világon van. A tisztábban látó és okos emberek már rég aggodalmaskodtak, mert előre látták, hogy a dolog nem tarthat így soká. Most aztán ugyancsak gondba estek, mégpedig kétszeresen, azért is, mert ez a jó ember eltávozik, s az új, az ismeretlen miatt is, akinek Ruzsdi pasát fel kellett váltania. S nyomban megkezdődött a kérdezősködés arról, akinek jönnie kell.
Sok idegen csodálkozott a travnikiaknak azon a szokásán, hogy annyira érdeklődnek az új vezír iránt, mihelyt kinevezését meghallják, csúfolódtak is velük miatta, s kíváncsiságuk rovására írták, no meg ama szokásuknak tulajdonították, hogy beleártják magukat a nagy állami ügyekbe. De nem volt igazuk. (A gúnyolódóknak általában nincs igazuk.) Sem kíváncsiság, sem kevélység nem késztette a travnikiakat arra, hogy ennyit kérdezősködjenek minden új vezír legapróbb testi és erkölcsi tulajdonságairól és szokásairól, hanem sok-sok tapasztalat és nyomós kényszer.
A sok-sok vezír hosszú sorában akadt mindenféle fajta, bölcs is, emberséges is, hanyag is, közömbös is, nevetséges is, romlott is, de olyan nehéz természetű és kegyetlen ember is, hogy róluk a legrosszabbat és a legfontosabbat még a mese is elhallgatja, aminthogy a nép, babonás félelemből, a betegséget és rosszat nem szereti a nevén nevezni. Minden egyes ilyen vezír mázsás súlyként nehezedett az egész országra, legnehezebben azonban mégis Travnikra, mert szerte Boszniában mások kezével uralkodott, viszont személyesen itt volt egész kiismerhetetlen természetével, kíséretével és szolgaszemélyzetével együtt.
Jobbra-balra kérdezősködtek hát a travnikiak, nem kímélték a költséget, a vendéglátást, csakhogy valamit megtudjanak erről az emberről, aki vezírként hozzájuk kerül. Előfordult, hogy jól megfizettek színleg jól értesült embereket, s csak később látták be, hogy valamennyien csalók és hazugok voltak. Még ezt a pénzt sem tekintették azonban teljesen kidobottnak, mert néha az is eleget mond egy emberről, amit hazudni lehet róla. A travnikiak, amilyen tapasztalt és éles elméjű emberek, gyakran még ezekből a hazugságokból is képesek voltak az igazság szikráját kihámozni, pedig még maga a szélhámos sem tudta, hogy hazugságaiban benne leledzik. Ha semmi más, a travnikiaknak a hazugság szolgált kiindulópontul, s magát a hazugságot, mihelyt az igazságot megtudták, könnyen elvetették.
Öreg travnikiak nemhiába mondják, hogy Boszniában három olyan város van, amelyben bölcs emberek élnek. S nyomban hozzáteszik, hogy a három város egyike, mégpedig a legbölcsebb, Travnik. Szokás szerint épp csak azt felejtik el megmondani, hogy melyik a másik kettő.
A travnikiaknak így sikerült ezúttal is épp eleget megtudniuk még megérkezése előtt az új vezírről.
Az új vezírt Szeid Ali Dzselaludin pasának hívták.
Drinápolyi születésű volt, tanult férfiú, mikor azonban valamennyi iskoláját elvégezte és Drinápoly szegény negyedében imámnak kellett volna lennie, egyszerre faképnél hagyott mindent. Sztambulba ment, és a hadsereg adminisztrációjába lépett. Itt hamarosan kitűnt ügyességével, amellyel tolvajokat és tisztességtelen katonai szállítókat leplezett le, s szigorú, kegyetlen büntetéssel sújtotta őket. Mesélték, hogy egyszer egy zsidó kereskedőt kapott el, aki kátrányt szállított a hadsereg hajóépítő üzemének, de az eladott kátrány túlságosan híg volt és használhatatlan. Ali Dzselaludin, miután előzőleg kivizsgálta az ügyet s megkapta két gazdasági tiszt szakvéleményét, megparancsolta, hogy a zsidó kereskedőt saját kátrányába fojtsák. Valójában a dolog nem így történt. Mikor a zsidó kereskedőt rajtakapták a csaláson, egy bizottság elé idézték, amelynek az volt a feladata, hogy a kátrány minőségét a helyszínen kivizsgálja. A zsidó kereskedő nagy sebbel-lobbal szaladgált a fából épült kátrányos medence körül, s azt bizonygatta, hogy az ellene emelt vád alaptalan. Dzselaludin efendi pedig csak mozdulatlan, átható tekintettel kísérte. A boldogtalan szállító, mivel sehogy sem volt képes e tekintet elől menekülni, vagy elfordítani a szemét, már azt sem tudta, mit beszél, azt sem látta, hol áll és hová lép, s eközben megcsúszott, belezuhant a medencébe, s olyan gyorsan elmerült benne, hogy az volt a legjobb bizonyíték arra, hogy a szállított kátrány csakugyan túl híg.
Valójában tehát ez történt. Dzselaludin efendi azonban semmi kifogást sem emelt azok ellen, akik ennek a történetnek előbbi fantasztikus és szörnyű változását terjesztették, éppúgy, mint azokat az egyéb meséket és szörnyűségeket, amelyek az ő szigorúságáról szóltak. Helyesen számított arra, hogy ilyen módon "keménykezű ember" hírébe kerül, s így magára vonja a nagyvezír figyelmét. S nem is csalódott.
Azok a józan eszű emberek, akik vele együtt dolgoztak a hadseregben, hamarosan belátták, hogy Dzselaludin efendi tulajdonképpen nem sokat törődik holmi igazsággal, sem pedig az államkincstár sérthetetlenségével, hanem mindazt, amit tesz, annak az ellenállhatatlan ösztönnek és vele született kényszernek hatása alatt cselekszi, hogy ítéljen, büntessen, kínozzon és öljön, a törvény és az államérdek pedig csupán alkalmas ürügy és fedezék neki. Valószínűleg jól tudta ezt a nagyvezír is, a végüket járó intézményeknek és hatóságoknak azonban, melyek nem lelnek magukban egészséges erőt, sem pedig eszközt a harcra és védekezésre, éppen ilyen emberekre van szükségük.
Így kezdődött Dzselaludin magasba törő pályafutása, a többi pedig már saját magától ment a gyenge és elöregedett állam és pusztulásnak indult társadalom követelményei szerint s ama ösztönök hatására, melyeket magával hozott a világra. Ennek a felemelkedésnek csúcspontja az volt, hogy Dzselaludint Bitoljba nevezték ki vezírnek.
Néhány bégi család itt túlságosan megerősödött,
s mindegyikük teljesen függetlenül uralkodott a birtokán, miközben egymás ellen hadakoztak, és senkit sem ismertek el maguk fölött. Úgy látszik, Dzselaludin pasa Bitoljban megbízójának teljes megelégedésére végezte el munkáját, s egy év múlva Boszniába nevezték ki vezírnek, ahol a végüket járó és letiport bégek már rég elvesztették erejüket, hogy uralkodjanak s képességüket, hogy engedelmeskedjenek. Ezt a kevély és lázongó, de kártevő és tehetetlen kasztot kellett megtörni és engedelmességre bírni. Ennek végrehajtására rendelték ki Dzselaludin pasát.
"Éles kard megy ellenetek, gyors és könyörtelen kézben" - üzente a travniki bégeknek a sztambuli barátjuk és hírszerzőjük. S a továbbiakban megírta nekik, hogyan bánt el Dzselaludin pasa a bitolji bégekkel és vezető férfiakkal.
Mihelyt Dzselaludin pasa Bitoljba érkezett, magához rendelte az ottani vezető férfiakat, s megparancsolta, hogy mindegyikük vágjon magának egy-egy, legalább három rőf hosszú tölgyfakarót, hozza magával a konakba, s mindegyikük a maga karójára írja rá a nevét. A vezető férfiak, mintha igézet szállta volna meg őket, szót fogadtak, s végrehajtották a megalázó parancsot. Egyetlenegy akadt köztük, aki nem engedelmeskedett, s eltökélte, hogy inkább elbujdosik embereivel együtt az erdőbe, semhogy ezt a szégyenteljes dolgot megtegye, a vezír emberei azonban darabokra vagdalták, mielőtt rokonai közül bárki is segítségére siethetett volna. Mikor ez megtörtént, a pasa elrendelte, hogy a karókat udvarában verjék a földbe, úgyhogy valóságos kis erdő támadt belőlük. Ezután még egyszer egybegyűjtötte valamennyi vezető férfit, s kijelentette, hogy most már mindegyikük tudja a "maga helyét", s ha a pasalik területén a legkisebb ellenállást is tapasztalja, valamennyiüket az ábécé sorrendben felállított karóba húzatja.
A travnikiak hitték is, meg nem is, mert az utóbbi harminc esztendőben sok efféle sötét és furcsa hírt kaptak, s még sötétebb és furcsább dolgot láttak, úgyhogy számukra a legsúlyosabb szavak is elvesztették hitelüket és meggyőző erejüket. Azt várták, hogy saját szemükkel bizonyosodjanak meg, és saját maguk győződjenek meg az igazságról. S végül ez a nap is elérkezett.
Az új vezír megérkezésének módjában semmi olyan különös jelenség nem volt, ami ezeket a mendemondákat megerősítette volna. Más "szörnyű" vezírek nagy zajjal és ünnepélyességgel vonultak be a városba, azzal a szándékkal, hogy már bevonulásukkal halálra rémítsék az embereket, ő azonban észrevétlenül, éjnek idején érkezett, s egy februári reggelen egész egyszerűen Travnikban termett. Így aztán mindenki tudta, hogy itt van, de még senki sem látta.
Mikor aztán a vezír a város "első embereit" fogadta, s amikor azok meglátták és szavait hallották, ez legtöbbjük számára újabb meglepetés volt. A vezír még fiatal ember volt, úgy harmincöt és negyven között, rőt hajú és fehér bőrű, hosszú, ösztövér testén apró fej ült. Arca beretvált, kerek, szinte gyermeki, alig észrevehető, rőt kis bajusszal, gömbölyű orcáin oly szabályosan verődött vissza a fény, mint a porcelánbabákén. S a fehér bőrű és világos szőrzetű arcban két, csaknem fekete, s egymástól kissé elütő nagyságú szem foglalt helyet. Beszélgetés közben szemét gyakran eltakarják a teljesen világos és kissé rózsaszínű szempillák. Ez az egész arcnak különös, merev és könnyedén mosolygós kifejezést ad, mihelyt azonban a pillák felemelkednek, a sötét szempárból világosan kiolvasható, hogy mindez csalóka látszat csupán, s ezen az arcon nyoma sincs mosolynak. Szembetűnő a kicsiny, vértelen száj (egy baba szája), amely beszéd közben alig nyílik ki, s a felső ajak, amely sohasem húzódik fel s nem mozog, de mögüle valamilyen módon elősejlenek a rossz és csorba fogak.
Mikor első látogatásuk után a bégek összejöttek, hogy kicseréljék gondolataikat és benyomásaikat, többségük hajlamos volt arra, hogy enyhébben ítélkezzék erről a félbemaradt imámról, lebecsülték,
s úgy találták, hogy a róla szóló híreknek több volt a füstje, mint a lángja. A többség véleménye ez, de nem mindannyiuké. Akadt köztük néhány tapasztaltabb és élesebb szemű ember, "az idők jó ismerői", akik csak hallgattak, maguk elé néztek, s még saját maguknak sem mertek teljes és végleges ítéletet mondani a vezírről, de az volt az érzésük, hogy nem mindennapi ember és különös, kegyetlen hóhérfajta cseppent közéjük.
Dzselaludin pasa február elején érkezett Travnikba, március második felében pedig vérfürdő zajlott le a bégek és vezető férfiak soraiban.
Dzselaludin a császári fermán alapján valamennyi jelentősebb boszniai béget s a városok valamennyi ajánját és kapitányát fontos megbeszélésre hívta össze Travnikba. Pontosan negyven embernek kellett megjelennie. Tizenhárman nem tettek eleget a felhívásnak, közülük egyesek azért, mert bölcsek voltak és rosszat sejtettek, mások hagyományos családi büszkeségből, amely ezúttal a bölcsességgel volt egyenértékű. A megjelent huszonhét férfiú közül tizenhetet azon nyomban ott a konak udvarán kivégeztek; tízet pedig másnap egyetlen láncra fűzve, nyakukon vaskarikával Sztambulba irányítottak.
Nincs tanú és sohasem tudjuk már meg, miképp lehetett ezeket a tapasztalt és tekintélyes férfiakat ilyen kelepcébe csalni, hogy aztán Travnik kellős közepén lemészárolják őket, mint a birkákat, egyetlen hang és ellenállás nélkül. A bégeknek és a vezető férfiaknak ez a meggyilkolása, amelyet a vezír szeme láttára, hidegvérű számítással, tekintet nélkül bármire is, kegyetlenül, a formák tiszteletben tartása nélkül hajtottak végre, úgy, ahogy még egyetlen vezír sem gyilkolt, az emberek szemében olyan volt, mint rossz álom és gonosz mágia. Ettől a naptól fogva a travnikiak utolsó szálig egyazon véleményen voltak Dzselaludin pasáról (akit a nép Dzselalijának* nevezett), ami nagyon ritkán fordult elő Travnikban.
A travnikiak eddig minden gonosz vezírre (s köztük sok olyanra, aki nem is volt olyan gonosz) azt mondták, hogy az a legrosszabb, de erről a mostaniról nem beszéltek semmit, mert ama legrosszabbtól Dzselalijáig hosszú és rettenetes volt az út, s ezen az úton az emberek félelmükben elvesztették a szót is, az emlékezést is és azt a képességüket, hogy egymással összehasonlítsák őket s olyan szót találjanak, amely kifejezhette volna, kicsoda, micsoda és milyen ez a Dzselalija.
Az április jeges rémületben és néma várakozásban

*Lefordíthatatlan szójáték. "Dzselat" törökül hóhér.
telt el, hogy vajon mi lesz, ha ezek után egyáltalán még lehet valami.
S akkor, május első napjaiban, a vezír egy elefántot szerzett magának.
Ha az emberek Törökországban magas rangra emelkednek, s hatalmat és megfelelő eszközöket ragadnak magukhoz, gyakran merül fel bennük s erősödik meg az érdeklődés a szokatlan állatok iránt. Olyasféle ez, mint a vadászszenvedély, de olyan elkorcsosult vadászszenvedély, amely kerüli a mozgást és erőfeszítést. Már eddig is előfordult, hogy egyes vezírek olyan állatot hoztak ide, amilyent az itteniek sohasem láttak: majmot, papagájt, angóramacskát. Egyik vezír még egy fiatal párducot is szerzett; úgy látszik azonban, hogy a travniki éghajlat nem kedvez ennek a tigrisfajtának. Első kilengései és kísérletei után, melyekkel vérszomjas természetét akarta bizonyítani, a fenevad megállt a növésben. Igaz ugyan, hogy a vezír ráérő emberei rendszerint erős pálinkát öntöttek az ételébe és ópiumot meg hasisos kalácsot adtak neki. Idő múltával a párduc elhullatta a fogait, szőre fényét vesztette, s úgy megkopott, mint valami beteg barom. Hízottan, fejletlenül heverészett az udvarban, s csak úgy szabadjára engedve gyámoltalanul szunyókált a napon, miközben a kakasok bele-belecsíptek, s pajkos kutyakölykök illetlenkedve emelték rá lábukat. Következő télen a párduc természetes és dicstelen halállal múlt ki, mint akármelyik közönséges travniki kandúr.
Igen, az előbbi vezírek is, mint rendkívüli, szigorú és hatalmas emberek, hoztak ide furcsa állatokat, de szokatlanságához és szigorúságához mérten ennek a Dzselalijának egész falkányi legszörnyűbb fenevadat kellett volna tartania, olyanokat, amilyeneket csak képen lehet látni, vagy amilyenekről a mesék szólnak. Így hát a travnikiak nem nagyon lepődtek meg, még akkor sem, amikor hallották, hogy a vezír hamarosan egy elefántot kap, egy Travnikban eddig még nem látott állatot.
A jövevény afrikai elefánt volt, még teljesen ki nem fejlett, fiatal és féktelen állat; mindössze kétesztendős. Az elefántot Travnikban megelőzte a róla szóló mese. Valahonnan mindent megtudtak; azt, hogy miként utazott, hogyan őrizték és ápolták kísérői, s azt is, hogyan fogadták, hogyan szállították és etették a hatóságok és a nép. S már el is nevezték filnek, ami törökül elefántot jelent.
Márpedig fil lassan és nehezen utazott, habár még kölyök volt, nem nagyobb egy jól fejlett boszniai ökörnél. Ez a szeszélyes természetű elefántbébi száz és száz nehézséget okozott kísérőinek. Hol nem akart enni, s egész egyszerűen lehevert a fűre, behunyta szemét, és olyan csuklást, böfögést vitt végbe, hogy kísérő személyzete majd meghalt ijedtében, ha a vezírre gondolt, mit szól majd, ha az elefántnak valami baja esik, hol pedig nagy ravaszul kinyitotta a félszemét, körülnézett, felállt s rövid farkával csapkodva olyan futásnak eredt, hogy a szolgák alig tudták utolérni és megfékezni. Máskor meg nem akart menni. Húzták-vonták, mindenféle nyelven igyekeztek rábírni, hogy megmozduljon, becézgették és óvatosan szidalmazták, egyikük-másikuk lopva jó nagyokat bökött a farka alatti lágy részbe, de hiábavaló volt minden. Félig-meddig cipelniük kellett, parasztoktól bérelt ökröket kellett hámba fogniuk s egy tehtervánnak nevezett, alacsony, különleges szekéren fuvarozták tovább. Az égvilágon senki sem tudott az elefánt szeszélyeinek eleget tenni. ("Mintha csak a vezír bújt volna bele!") S a boszniai szolgaszemélyzet csak a fogát csikorgatta, nehogy egy rossz szó kicsússzon a száján, s nyíltan meg ne mondja, amit a világ valamennyi elefántjáról és vezírjéről gondol, s átkozták az órát, amikor osztályrészükül jutott, hogy olyasvalamit kísérjenek és vezessenek, amit Bosznia még sohasem látott. Általában a kíséret valamennyi tagja, a legnagyobbtól a legkisebbig, gondterhelt volt és rosszkedvű; még a gondolattól is rettegtek, mi vár rájuk, ha feladatukat nem végzik el gondosan; csak a zavarban és ijedtségben találnak egy kis örömet, amit maguk körül terjesztenek, amerre csak elhaladnak; s egy kis kárpótlást a fosztogatásokban, melyeket a vezír dédelgetett kedvence, a fil nevében elkövethetnek.
Nem sokkal állt másként a dolog azokkal a városokkal és falvakkal sem, amelyeken keresztülhaladtak. Ha az országút mentén fekvő egy-egy boszniai kaszabában felbukkant az elefántot kísérő menet,
a gyerekek nagy ujjongással, vidám nevetéssel szaladtak elébe. Az idősebbek a városka főterén verődtek össze, hogy a soha nem látott csudát megnézzék, mikor azonban a sötét képű őröket, a szejmeneket megpillantották és Dzselaludin vezír nevét hallották emlegetni, minden hang elnémult, minden arc jéggé fagyott, s mindenki a legrövidebb úton igyekezett hazatakarodni, közben saját magát is igyekezett meggyőzni arról, hogy sehol sem volt és semmit sem látott. A tisztek, hivatalnokok, a muhtárok (a városnegyedek vezetői) és a pandúrok, akik hivataluknál fogva nem tehettek másként, ijedt tisztelettel léptek a vezír ismeretlen jószága elé, s mivel nagyon sokat kérdezősködni sem mertek, kíméletlenül és gyorsan beszerezték a néptől mindazt, amit követeltek tőlük. Legtöbbjük nemcsak a kísérőkhöz, hanem az ifjú elefánt elé is hízelgő mosollyal lépett, nyájasan nézegették a még soha nem látott állatot, s mivel azt se tudták, mit is mondjanak, csak a szakállukat simogatták, közben suttogva, de úgy, hogy a kísérők is hallják, mondogatták:
- Masallah, masallah! Igézés ne fogja!
Magukban pedig csak attól féltek, nehogy az elefántot itt, az ő hatáskörük területén valami baj érje, s türelmetlenül várták a percet, amikor ez az egész vezíri tevabi, azaz kíséret, eltakarodik innen, s a szomszéd náhija területére, másnak az illetékessége alá lép. S ha aztán a menet elhagyta a városukat,
a megkönnyebbülésnek azzal a visszafojtott sóhajával a mindennel szemben már rég felhalmozódott undorukkal és gyűlöletükkel lélegzettek fel, ahogyan csak a "császár emberei" képesek néha felsóhajtani, de úgy, hogy ezt a sóhajt még a föld se hallja, nemhogy eleven ember, még az sem, aki szívükhöz legközelebb áll.
De még a nép sem, kis emberek, akik nem számítanak, semmik és semmijük sincs, még ezek sem mertek nyíltan és hangosan beszélni arról, amit láttak. Csak amikor már gondosan lezárt ajtók mögött voltak, akkor mertek csúfondárosan szólni az elefántról és gúnyolódni a nagy költségen és figyelmen, amellyel mint valami szentet, fuvarozzák tovább a rossz hírű vezír jószágát.
Csupán minden figyelmeztetésről megfeledkező és semmit tekintetbe nem vevő gyerekek hangoskodtak, civakodtak s kötöttek fogadásokat arra, hogy milyen hosszú az elefánt ormánya, milyen vastag a lába és milyen nagyok a fülei. A játszótereken, amelyeken épp hogy kisarjadt a fű, a gyerekek elefántosdit meg a kíséretét játszották. Ezek a kérlelhetetlen, rettenthetetlen, megvesztegethetetlen és mindent látó gyerekek! Közülük egyik az elefánt: négykézláb megy, ide-oda csóválja a fejét, amelyhez hozzá kell képzelni a nagy ormányt és a nagy, lelógó füleket. A többiek a kíséretet személyesítik meg; a szemtelen és lobbanékony szolgákat meg a szejmeneket. Egyik gyerek a müteszelimet, a község vezető hivatalnokát utánozza, sok igazi félelemmel s hamis nyájassággal közeledik az "elefánthoz", és a szakállát simogatva suttogja:
- Masallah, masallah! Micsoda szép állat! Bizony, bizony, isten adománya!
S olyan pompásan adta a müteszelimet, hogy
a többiek harsányan kacagtak, még az is, aki az elefántot játszotta.
Mikor az elefánt és kísérete megérkezett Szarajevóba, az ő számára is érvényes volt az a megszentelt szabály, ami a vezírekre is: hogy Travnik felé vezető útjukon nem térnek be azonnal a városba, hanem Goricán szállnak meg, mégpedig legfeljebb két éjszakára, s ez idő alatt Szarajevó városa kötelességének tartja, hogy amire csak szüksége van, mindent küldjön nekik: ételt, italt, világító szerszámot és tüzelőt. Így hát a kíséret az elefánttal együtt Goricán töltötte az éjszakát. A szarajevói vezető férfiak közül senki a legkisebb érdeklődést sem tanúsította az állat iránt. (Közülük sok családot borított gyászba nemrég
a vezír vérfürdője.) A büszke és gazdag szarajevói polgárok, akik irtóztak a vezírektől s mindentől, ami velük kapcsolatban áll, csupán a szolgájukat küldték, hogy megtudakolják, mekkora a kíséret, s ilyen módon elküldhessék mindazt, amire szükség van. Az elefánt felől egy szót sem kérdeztek, mert így beszéltek: "Azt tudjuk, hogy az elefánt vezíre mit eszik, de nem tudjuk, mivel táplálkozik a vezír elefántja; ha ismernénk a természetét, elküldenénk mindazt, ami kell."
Egyik várostól a másikig így haladt át az elefánt fél Bosznián, anélkül, hogy nagyobb baj történt volna, s végül is megérkezett Travnikba. Azt, hogy az emberek hogyan tekintenek a vezírre s mindarra, ami hozzá tartozik, abból lehetett legjobban látni, ahogyan az elefánt bevonult a városba. Egyesek egyszerűen hátat fordítottak, s úgy tettek, minta semmit sem látnának és tudnának, mások ijedtség és kíváncsiság között tétováztak, ismét mások viszont azon okoskodtak, hogyan nyilvánítsák ki figyelmüket a vezír elefántja iránt, hogy ezt észrevegyék és megjegyezzék ott, ahol kell. Legvégül pedig nagyon sok volt az olyan szegény ember, aki nem sokat hederített sem a vezírre, sem az elefántra, s az egészet, mint a világon mindent, csak egyetlen szempontból nézte: hogyan tudná az ember legalább egyszer az életben s legalább rövid időre mindazt megszerezni, amire neki és övéinek szüksége van.
Valójában pedig még ama legbuzgóbbak is haboztak, vajon kimenjenek-e az elefánt fogadására s így nyilvánítsák ki a vezír és a hozzátartozó dolgok iránt tanúsított figyelmüket, vagy pedig nagy bölcsem maradjanak otthon. Sose tudhatja az ember - gondolták -, mire fordulhatnak még a dolgok, s milyen baj és kár érheti őket. (Ki találhatja el és ki láthatja előre a császári emberek és zsarnokok szeszélyeit és önkényeskedéseit?) Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy az elefántot nem nagy embertömeg várta, s az utcák, melyeken a jövevény végighaladt, meglehetősen üresen kongtak.
A szűk travniki csarsiában az elefánt nagyobbnak látszott, mint amilyen a valóságban volt, s ijesztőbbnek és ormótlanabbnak is, mert mindannyian, akik csak nézték, inkább a vezírre gondoltak, semmint az állatra. És sokan, akik a zsenge, zöld lombok között, amellyel körülvették, épp hogy csak megsejdítették az elefántot, de a kafanákban és fonókban még sokáig túltettek egymáson a füllentgetésben, s csodákat meséltek "a vezír óriás barmának" rettentő külsejéről és szokatlan tulajdonságairól. Ezen nem szabad csodálkozni, mert itt, akárcsak mindenütt a világon, a szemek könnyen meglátják azt, ami a lelket színig betölti. S viszont a travniki ember olyan természetű, hogy jobban szereti a valóságról szóló mesét, mint a valóságot, amelyről mesél.
Arról, hogy az elefántot miként helyezték el a konakban, s hogyan töltötte ott első napját, senki semmit sem tudott, s nem is tudhatott, mert ha akadt is olyan, aki esetleg kérdezősködni merészkedett, senki sem akadt, aki erről beszélni mert volna. Ennek a vezírnek az idejében még csak gondolni sem lehetett arra, hogy a csarsia, mint egykor, nyilvánosan megtárgyalja és megszólja azt, ami a konakban történik.
De amit a travnikiak nem tudhattak meg, azt ki tudják agyalni, s amit nem mernek megmondani, azt bátran és állhatatosan megsúgják egymásnak. Az elefánt így hát nőttön-nőtt az emberek elképzelésében s olyan csúfneveket szerzett, amelyek sem szépen, sem illedelmesen nem hangzanak, még akkor sem, ha csak sugdosnak róluk, hát ha még leírják őket. S mégis, az elefántról nemcsak beszéltek, hanem még - írtak is.
Mato Mikic´ atya, a dolaci plébános levelet írt barátjának, a Gucˇja Gora-i kolostor gvárdiánjának, s jelentette neki az elefánt megérkezését, de titokban, burkoltan s részben latin nyelven, s eközben a Jelenések könyvéből vett idézetekkel élt, melyek a nagy fenevadról szólnak. ("Et vidi bestiam...") Közben pedig, szokás szerint, értesítette, mi az általános helyzet a konakban, Travnikban és Boszniában.
Amint tudod, írta Mato atya, akadtak a mieink közt is olyanok, akik látván, hogy a vezír miként pusztítja el a törököket és "első embereinket", azt beszélték, hogy ebből valami jó származhatik a keresztény szolganépre, mert a mi együgyű embereink azt hiszik, hogy más baja mindenképpen az ő javukra szolgál. Nyugodtan megmondhatod nekik, hogy - ha már előbb nem tudhatták - legalább most tudják meg, hogy mindebből semmi sincsen. Az egyetlen újság az, hogy a "fenevad fenevadat szerzett", s hogy a ráérő nép erről mesél, s hetet-havat összefecseg. De holmi reformokról és javulásról nincs és nem is lehet szó.
S miközben a latint óvatosan keverte népe anyanyelvének szavaival, mintha csak rejtjelesen írt volna, Mato atya így fejezte be levelét: "Et sic Bosna ut antea neuregiena sine lege vagatur et vagabitur forte, talán ítéletnapig."*
S valóban, teltek-múltak a napok, a konakból azonban semmi hír sem szivárgott ki semmiről, s így az elefántról sem. Amióta az elefánt, a travniki mendemondák szörnyetege mögött becsukódott a konak kapuja, teljesen elsüllyedt a vezíri palotában, nyomtalanul eltűnt, mintha eggyé vált volna a láthatatlan vezírrel.

*Bosznia, akárcsak eddig, rendezetlenül s törvények nélkül így bolyong talán ítéletnapig.
Mert a vezírt a travnikiak valóban igen ritkán látták. Szinte ki sem tette lábát a konakból. Az az egyszerű tény, hogy alig lehetett a városban látni, már önmagában is megijesztette az embereket, a legkülönfélébb találgatásokra adott okot, és így a megfélemlítés eszközévé vált. De ettől eltekintve a csarsia emberei már kezdettől fogva nagy súlyt helyeztek arra, hogy valamilyen módon egyet-mást mégis megtudjanak a vezírről, nemcsak a különös állat ideérkezésével kapcsolatban, hanem általában bármit életmódjáról, szokásairól, szenvedélyéről, kívánságairól, hátha ilyen módon észrevehetnék azt a "hátsó ajtót", amelyen át közelébe lehetne férkőzni.
A konakban élő, jól megfizetett hírszerző erről a zárkózott, hallgatag s szinte egyáltalán ki nem mozduló vezírről csak annyit tudott mondani, hogy nagy és észrevehető szenvedélyt és kívánságot egyáltalán nem nyilvánít. Szerényen él, keveset dohányzik, még kevesebbet iszik, mértékletesen és egyszerűen étkezik, igénytelenül öltözködik, "nem igen fut" a pénz után, nem hiú, nem is kicsapongó és nem mohó.
Mint sok igazságot, ezt is nehéz volt elhinni. S a türelmetlen, csúfondáros travnikiak ezzel a jelentéssel kapcsolatban azt kérdezgették egymástól, hát akkor ki öldökölt annyit Boszniában, ha ilyen báránytermészetű ember él elzárkózva a konakban? S a jelentés mégis pontosan megfelelt a valóságnak.
A vezír egyetlen szenvedélye - ha ezt annak lehet nevezni - az volt, hogy mindenféle írószerszámot, finom papirost és tintatartókat gyűjtött.
A vezír gyűjteményében a világ minden tájáról volt papiros: kínai, velencei, francia, holland, német. A legkülönbözőbb nagyságú tintatartói voltak fémből, jádeból, különleges preparált bőrből. Maga a vezír nem sokat írt, s nem is volt valami nagy mester s nagyon ügyes az írásban, de szenvedélyesen gyűjtötte a kalligrafia legszebb mintáit, és összecsavarva, vékony falemezből készült, henger alakú dobozokban vagy bőrmappákban őrizte őket.
Különösen büszke volt kalem-gyűjteményére, vagyis azokra az írószerszámokra, melyeket Keleten lúdtoll helyett használtak. Ezek nádból, főleg bambusznádból készültek, a végüket kihegyezték és behasították, olyanformán, mint a tollat.
Foglalatosságában egészen elmerülve, a vezír mozdulatlanul ült, s egyik kezéből a másikba tette
a legkülönfélébb fajtájú, színű és nagyságú nádtollakat. Volt közöttük halványsárga, szinte már fehér, a vörösestől és pirostól egészen az edzett acélhoz hasonlatos, teljesen feketéig mindenféle színű; voltak egészen vékonyak és olyan simák, mint a fémvesszők, de voltak hüvelyknyi vastagok is, bütykös ízekkel. Sok darabról a természet furcsa játékai tükröződtek, úgyhogy nem egy nádtoll felső vége emberi koponyára hasonlított, vagy egyik-másiknak bütykei voltak olyanok, mintha emberi szemek lettek volna. A török császárság, Perzsia és Egyiptom legkülönfélébb nádtollai legalább egy-egy példánnyal voltak képviselve a több mint nyolcszáz kalemből álló gyűjteményben, s ezek közül egyik sem hasonlított
a másikra. Egyetlenegy sem volt köztük azokból a közönséges nádtollakból, amelyeket tucatszámra árusítanak, viszont olyanok is akadtak, amelyek formában vagy színben egyedülálló példányok voltak. Ezeket a vattába göngyölt nádtollakat a vezír kínai lakkal borított, különleges, hosszúkás dobozokban őrizte.
A nagy szobában, amely olyan csendes volt, mint a kripta, órák hosszat mást sem lehetett hallani, csak a papiros halk susogását és a nádtollak halk zörgését a vezír kezében; méregette, összehasonlította őket egymással, különféle színű tintákkal stilizált betűket és nagy iniciálékat rajzolt, aztán különleges spongyával megtörölgette, megtisztogatta tollait, s visszatette őket a gyűjteményében kiszabott helyükre.
Így telt-múlt a hosszú travniki idő.
S mialatt a vezír ártatlan elfoglaltságában elmerülve, órákat töltött így nádtollai társaságában, szerte Boszniában az emberek leplezett rémülettel s be nem vallott aggódással kérdezgették: vajon mit művel
s miféle terveket kovácsol a vezír? S mindenki hajlamos volt arra, hogy a legrosszabbat is elhiggye, s hogy visszavonultságában és hallgatagságában bizonytalan veszélyt lásson, amely még őt magát és hozzátartozóit is fenyegeti. S mindegyikük egész másként, más, nagy és véres elfoglaltságában képzelte el ezt az embert.
A nádtollakkal, írogatással s a papirossal töltött szórakozásai mellett a vezír mindennap meglátogatta az elefántot, minden oldalról megnézegette, füvet vagy gyümölcsöt vetett oda neki, halk hangon mindenféle tréfás néven szólongatta, de kézzel sohasem ért hozzá.
Ez volt minden, amit a csarsia emberei a láthatatlan vezírről megtudhattak. A csarsia számára túlságosan kevés. Az írószerszámok és papirosok iránt tanúsított szenvedély számukra nem volt nagyon valószínű, sem teljesen érthető. Az elefánttal való ügy már érthetőbb, s közelebb állt hozzájuk. Annál inkább, mivel az elefánt már fel-felbukkant az álmélkodó emberek szeme előtt.

II

Nem sok idő telt el, s az elefántot valóban ki-kivezették a konakból: kénytelenek voltak vele, mivel a fiatal állat, mihelyt kissé kiheverte a hosszú és fáradságos utat és fölcseperedett, szűknek találta
a konakot. Mindenki tudta, hogy a fiatal elefántot nem tudják majd úgy tartani az istállóban, mint egyéb engedelmes jószágot, de senki sem sejtette, hogy ennyire nyugtalan és szeszélyes lesz.
Könnyű volt az elefántot kivezetni, hiszen ő maga is tág teret és zöld lombokat keresett, de nehéz volt megfékezni és őrizni. Már másnap egyszer csak átszaladt a jócskán leapadt Lašván, öröme jeléül
a magasba emelte ormányát, közben pedig vidám csobogással a világ négy tája felé csapott szét a víz körülötte. Mikor a kertek kerítéséhez ért, nyomban megállt, és pajkos játszadozással lökdösni kezdte
a léceket, mintha ki akarná próbálni, vajon jól odaszegezték-e őket, hajlítgatta, tördelte az ágakat, ameddig csak az ormányával elért. A szolgák lélekszakadva loholtak utána, mire az elefánt visszatért a Lašvába, s ormányával pajkosan fecskendezni kezdte őket és saját magát is.
Pár nap múlva a szolgák rájöttek, hogy az elefántot megkötözve kell kivezetni, persze szépen és ízlésesen. Nyakára jó erős, bőrből készült nyakörvet tettek, a bőrt vörös posztóval vonták be, a posztót pedig csillogó aranyfüsttel és csengőkkel varrták ki. A bőr nyakék két oldalára hosszú láncot erősítettek, amelyet egy-egy izmos legény tartott. Elöl egy magas és vállas, sötét bőrű és ferde szemű mulatt lépkedett; a fiatal elefánt afféle nevelője és szelídítője, az egyedüli ember, aki kézmozdulataival, felkiáltásaival és tekintetével hatni tudott az állatra. A nép Filfilnek nevezte el.
Az állatot eleinte csupán a konakot körülvevő lejtőkre vezették így ki, de aztán mind messzebb és messzebbre terjedtek ezek a séták, míg végül a városon is kezdték végigvezetni. Mikor először kísérték át a csarsián, az emberek úgy viselkedtek, mint aznap, amikor Travnikba érkezett, tartózkodóan, ijedten, színlelt közönnyel. A séták azonban gyakoribbá, majd rendszeressé váltak. Az elefánt otthonos lett a csarsiában, s lassanként megmutatta igazi természetét.
S ettől kezdve a csarsiában szokatlan jelenetek követték egymást. Mihelyt odafönn, a csarsia felső részén felbukkant az elefánt és kísérete, nyugtalanság és riadalom támadt. A kutyák, a csarsia rengeteg kutyája, megzavarodnak és igyekeznek eliszkolni, már messziről megszimatolják az idegen, minden eddigi tapasztalatukat felülmúló fenevadat, s otthagyják a mészárszék körül elfoglalt helyüket. Az öregebb és elhízott ebek némán visszavonulnak, a fiatalabbak, soványabbak és fürgébbek azonban rosszindulatú és éles ugatással izgatnak a deszkapalánkok mögül vagy valamelyik fal üregéből, ezzel az ugatással szeretnék saját rémületüket elnyomni.
A macskákat nyugtalanság fogja el, átfutnak az utcán, felkapaszkodnak a kerítésen és az udvari szőlőlugason át a fatornácra vagy éppen a háztetőre.
A piacon összecsődülő tyúkok, amelyek a falusi lovak abrakostarisznyái alatt igyekeznek felcsipegetni a részüket, rémült kotkodácsolással és szárnycsattogtatással menekülnek a magas kerítéseken át. Ügyetlen totyogással, hápogva futnak a kacsák, s a falról a patakba zúdulnak alá. De különösen riadoznak az elefánttól a parasztlovak. Ezek az apró, egyébként türelmes és kitartó, barna, bozontos, hegyi lovacskák (sörényük sűrű tincsekben hull a homlokukra, s e tincsek mögül valami csendes vidámsággal teli, bársonyos szem kandikál elő) egyszerűen eszüket vesztik, mihelyt megpillantják az elefántot s meghallják csengettyűit. Eltépik kötőfékjüket, ledobják hátukról a terhet nyergestől, futnak, menekülnek, közben hátsó lábukkal bőszülten ki-kirúgnak láthatatlan ellenségük felé. A parasztok kétségbeesve futásnak erednek, s nevén szólongatják megbokrosodott lovukat, hátha így lecsillapítják és megállítják őket. (Van valami igen fájdalmas vonás a paraszt alakjában, aki szétterpesztett lábbal s kitárt karokkal szalad a lova elé, ott megáll, s kevés értelmével azon igyekszik, hogy okosabb legyen eszét vesztett barmánál is, meg azoknál az eszteleneknél is, akik fékevesztett kedvtelésből szörnyeket vezetnek át a csarsián.)
Városi gyerekek s főleg cigánypurdék szaladnak elő a mellékutcákból, s a házak szegletei mögé bújva ijedten s jóleső izgalommal szemlélik az idegen állatot. S ahogy a napok múlnak, a gyerekek egyre merészebbé, vállalkozóbb szelleművé válnak, kiabálnak, fütyülnek és sikongva, nevetgélve lökdösik ki egymást a főutcára, az elefánt elé.
S az asszonyok, lányok is, az erkélyek és ablakok farácsai, musebakja mögé rejtőzve nézik az elefántot, vörös ornátuásban, a vezír jól öltözött, erőszakos képű szolgáinak kíséretében. Két-három szempár is ragyog egy-egy farács mögül, sugdolóznak, tréfálkoznak a szokatlan állat rovására, egymást csiklandozzák és fojtottan vihognak. Anyák és anyósok megtiltják áldott állapotban levő menyüknek, hogy az ablakhoz menjen, nehogy a gyermek, akit méhükben hordoznak, később esetleg a szörnyetegre hasonlítson.
Legrosszabb a helyzet, ha piaci nap van. Lovak, szarvasmarhák, aprójószág majd lábát, nyakát töri rémületében. A környékbeli parasztasszonyok hosszú fehér ruhájukban, csinosan átvetett fehér kendővel a fejükön, hosszan elnyújtott léptekkel futnak be a mellékutcákba, miközben rémülten sikoltoznak, és izgatottan vetik magukra a keresztet.
Mindezek ellenére azonban az elefánt ünnepélyesen halad, bólogat, dülöngél előre, mialatt kísérete körülszaladja, nevetgélve ugrándozik és kiabál, s mindez olyan új és szokatlan, hogy néha úgy rémlik: az egész menet valami nem hallható, idegen muzsikára lépked, s az elefánt sétáját nem csengettyűszó s gondozóinak és a cigánypurdéknak a kacagása, kiáltozása kíséri, hanem dobok és cimbalmok és egészen ismeretlen formájú és eredetű hangszerek muzsikája.
Így lépked az elefánt ormótlan és erőteljes lábain, miközben testének terhét könnyed és nyugodt ritmussal egyik oldalról a másikra veti át, ahogy minden fiatal teremtés lépked, amelyben sokkal több erő van, mint amennyi teste hordozásához és mozgatásához szükséges, s így az egész fölösleges zabolátlansággá és játékká változik.
Az elefánt már otthonossá vált a csarsiában, s minden egyes nappal több és több zabolátlanságot tanúsított, kívánságainak véghezvitelében pedig egyre több makacsságot és leleményességet. Ezeket a kívánságokat pedig senki sem tudja kitalálni, sem megjósolni, annyi ördögi furfang és szinte emberi gonoszság van bennük, legalábbis a felizgatott és vérig sértett csarsia véleménye szerint. Hol valamelyik szegény ember korai szilvával megrakott kosarát dönti fel, hol az ormányával lendít egyet s felborítja valamennyi villát meg gereblyét, amit a paraszt eladásra hozott és odatámasztott a fal mellé a piacon. Az emberek úgy menekülnek, mint elemi csapás elől, lenyelik dühüket és eltűrik a kárt. Csak egyszer fordult elő, hogy Vejsil, a süteményes védekezni próbált. Az elefánt Vejsil deszkája felé nyújtotta ormányát, hogy a süteményt elérje, de Vejsil gyorsabb volt, és fafedőjével odasuhintott, hogy visszariassza az állatot. Az elefánt valóban vissza is húzta az ormányát, de akkor odaszaladt az izmos és erőteljes Filfil, akinek olyan hosszú karja volt, mint egy majomnak, s olyan pofont kent le Vejsil mesternek, amilyenre Travnikban még nem emlékeznek. Mikor a süteményes magához tért, az elefánt kíséretével már továbbment, Vejsil körül meg emberek álltak, és vízzel locsolgatták. Arcán négy vastag, kék sáv maradt, egy helyen pedig kibuggyant a vér, mert Filfil a középső ujján gyűrűt viselt. S mindenkinek az volt a véleménye, hogy a süteményes szerencsésen úszta meg a dolgot, mert mindez semmi ahhoz képest, ami érhette volna.
Egyáltalán, az elefánt kíséretével jobban torkig volt a csarsia, semmint az elefánttal, ezzel az oktalan és messzi földről jött állattal. Mindenekelőtt örökké ott volt az elefánt legfőbb őrizője és gondozója, a hosszú karú, nem is emberi arcú Filfil, akinek még igazi nevét sem tudták. Aztán ott volt a két katona, mint kísérő, s nagyon gyakran hozzájuk csatlakozott a pasa egy másik léhűtője a konakból, aki csupán élvezetet akart találni az emberek rémületében és a csarsia zűrzavarában, az általános felfordulásban, a komikus jelenetekben és a röhögésben, amit ezek előidéznek. A csarsia már réges-rég jól ismeri a laza törvények és gonosz urak országában ezeknek az alacsony rangú s alárendelt embereknek a féktelenségét, mert már a régi travnikiak is mondogatták: nehéz elviselni a gonosz urakat, de még nehezebb erőszakoskodó és pimasz szolgáikat és talpnyalóikat.
Így aztán az állatot senki sem igyekszik megfékezni, sőt ellenkezőleg, még inkább ingerlik és arra uszítják, hogy kilengéseket kövessen el.
A munka nélkül lézengők meg a cigánygyerekek már kora reggel arra készülnek, hogy bevárják az elefánt sétáját, s hogy a tréfákban és bajokban gyönyörködjenek, amelyek feltétlenül bekövetkeznek. S ebben a várakozásukban soha nem is csalódnak. Egy napon az elefánt megáll, egy darabig fészkelődik, mintha valamin törné a fejét, aztán odamegy Avdaga Zlataric´ boltjához. Zlataric´ kiskereskedő, de tekintélyes és megbecsült polgár (ő maga még többre becsüli magát!). Az elefánt nekitámasztotta hátsó részét a facölöpnek, amelyen a bolt elülső része nyugszik, s nagy buzgón és hosszasan vakarózni kezd. Avdaga villámgyorsan eltűnik a raktárban, a bolt kőből épült hátsó felébe vezető kisajtóban, a kíséret megáll, és nyugodtan várja, hogy az elefánt jól kivakarózza magát, az emberek pedig röhögnek, a fából épült kis bolt pedig minden eresztékében recseg-ropog, ingadozik.
Másnap Avdaga már be sem várja, hogy az elefánt a boltjához érjen, hanem elkeseredetten és dühösen mindjárt visszavonul a raktárba, az elefánt pedig egyenesen a boltjához megy, megint odalép a cölöphöz, de most nem azért, hogy vakarózzék, hanem hátsó lábait kissé szétveti s nagy csobogással és bőségesen levizeli Avdaga boltját, pont a bejárat előtt. Aztán megrázkódik, megrándítja néhányszor hátán az izmait, elégedetten meglóbálja a fülét, s ünnepélyesen, lassú léptekkel folytatja útját.
A cigánykölykök, akik vagy tíz méterrel az elefánt mögött lépkednek, hangos megjegyzéseket tesznek és vihognak, a kísérők pedig megveregetik az elefánt farát.
Vannak napok, amikor az elefánt átvonul a csarsián, de semmi különös sem történik. Vannak napok, amikor nem is erre vezetik, hanem egészen másfelé, az emberek azonban annyira hozzászoktak már az izgalmakhoz és az elefánt kópéságaihoz, hogy kieszelnek valamit, ha már semmi sincsen.
A lézengők között, akik nap nap után az elefántra várnak, beszélgetés folyik.
- Tegnap nem járt erre az elefánt - mondja valaki.
- Erre nem járt, de tudjátok-e, mi történt a cigánynegyedben? - jegyzi meg egy Karišik nevű ember, hírhedt iszákos és mesefa.
- Ugyan micsoda? - kérdezik hangosan ketten is, és ebben a pillanatban már megfeledkeznek arról, hogy Karišik Travnik legnagyobb füllentője, s mint ilyennek nagy híre van.
- Még hogy mi? Elvetélt egy cigányasszony, amikor az elefántot meglátta.
- Akár hiszitek, akár nem, így van! A nyolcadik hónapjában állapotos asszony kiment, hogy kiöblítse a tálat, de épp ahogy a vizet akarja kiönteni és végigpillant a soron, hát látja ám, zúdul lefelé az elefánt, s egyenesen ráront. Leejti a tálat az asszony, s csak annyit tudott mondani: "Jaahj!", s elterült, mint egy darab fa. Mindjárt patak indul belőle. Bevitték a házba őt is meg a hét hónapos fiúgyereket is. Most az asszony nem tér magához, a gyerek meg ép és makkegészséges, csak éppen - néma, hangot sem ad magából. Megnémult ijedtében! Így bizony, barátom!
Karišik minden egyes hazugsága ezekkel a szavakkal végződik: "így bizony, barátom!" Olyan ez, mint afféle zumba, afféle védjegy, amelyet minden meséjére és füllentésére rácsap.
A henyélők társasága szétoszlik, és továbbadja
a mesét, legtöbbjük persze elfelejti megmondani, hogy a mese Karišiktól származik. A csarsia pedig csak úgy forrong, s várja a holnapi napot meg az elefánt látogatását, vagy legalábbis egy új mesét, hamisat vagy igazat a filről.
Nem nehéz elképzelni, hogyan érzik magukat az ilyen dolgok közepette a travniki boltosok meg kereskedők, egész Bosznia legbékésebb és legméltóságteljesebb üzletemberei, ezek a komoly, beképzelt, merev férfiak, akik olyannyira büszkék csarsiájuk rendjére s a benne uralkodó fővárosi tisztaságra és csendre.
A sok baj az elefánttal pedig nem szűnik meg, hanem csak növekszik, és senki sem látja a végét. Ki tudhatja, mi minden megy végbe egy állatban, még a mi boszniai állatainkban is, hát még egy ilyen állatban, amelyet messzi, ismeretlen, idegen világból hoztak ide? Ki tudja, milyen kínoknak tette ki az élet az elefántot? A csarsia azonban nem szokta meg, hogy az életre és mások kínjára gondoljon, hanem csak a saját rendjére és saját érdekére. Mialatt az állam minden eresztékében recseg-ropog, s Bosznia elhagyatottan, rémületben és várakozásban tengeti életét, mialatt a bégek szomorkodnak és bosszún törik a fejüket, addig a csarsia csak az elefántról tud és benne látja legfőbb ellenségét. Ezek az emberek egyébként a hiedelem és hagyomány szerint védelmezik az állatokat, meg a károsakat is, etetik a kutyákat, macskákat és galambokat, s még a férgeket sem ölik meg. De a vezír elefántjára nem volt érvényes ez a szabály. S ők az elefánt fejére pályáztak, gyűlölték, ahogy az ember csak az ellenségét tudja gyűlölni.
Az elefánt pedig, minél inkább múltak a napok és hetek, annál inkább nő és erősödik, s egyre élénkebbé, egyre nyugtalanabbá válik.
Olykor-olykor fékét vesztve rohan át a travniki csarsián, éppúgy, ahogy egykoron, még kicsiny szopós korában futkosott az afrikai fennsíkon, át a dús, kemény gyepen, amely minden oldalról csapdosta,
s ébresztgette benne fiatal vérét és határtalan étvágyát, úgy rohan, mintha keresne-kutatna valamit, s mert nem találja azt, amire vágyik, feldönt, lerombol mindent, amit ér. Lehet, hogy vágyódik valamire; játszani szeretne, minden bizonnyal vele egyenrangúakkal, lehet, hogy most nőnek a zápfogai, azért ilyen nyugtalan, azért érez ellenállhatatlan vágyat, hogy rágjon, harapjon, amit csak ér; a csarsia pedig Dzselalija szellemét és ezer ördögi szándékot lát cselekvéseiben.
Néha jámboran és jókedvűen szalad végig a csarsián, senkire sem néz, semmihez sem nyúl, mintha ifjú elefántok falkájához szaladna s eközben pajkosan tulajdon fejét csapkodja az ormányával. Máskor pedig megáll a csarsia kellős közepén, s csak áll, áll mozdulatlanul, bánatosan leejtett ormánnyal, lehunyt szemhéjjal, amelyen a szeme sarkában ritkás, világos, sörtés pillák húzódnak meg, s elveszett, bátortalan teremtés benyomását kelti. Az emberek a boltokban pedig ilyenkor is gonoszkodva lökdösik egymást oldalba:
- Tudod, kire hasonlít ez az elefánt? - kérdi egy aranyműves a szomszédjától.
- ? !
- A vezírre. Kiköpött vezír! - erősködik az aranyműves, aki soha fel nem merte emelni a tekintetét, ha a vezír ellovagolt a boltja előtt. Szomszédja pedig, anélkül hogy az elefántra pillantott, úgy találja, hogy ez lehetséges, s csak nagyot sercint, miközben valami gyalázatosat suttog, a vezírre is meg az elefánt anyjára is.
Ilyen nagy a gyűlöletük! Ha pedig a csarsia gyűlölete valamilyen tárgyhoz kapcsolódik, el nem ereszti, hanem egyre nagyobb és nagyobb figyelmet szentel neki, idővel megváltoztatja az alakját és jelentőségét, teljesen túlnő rajta, és öncélúvá válik. A tárgy akkor mellékes lesz, csak a név marad meg belőle, a gyűlölet pedig kikristályosodik, saját magától nő tovább, s olyan hatalmassá, leleményessé és elragadóvá válik, mint valami fonák szerelem, mindenben új táplálékot és ösztönzést talál, maga teremt okokat még nagyobb gyűlölködésre. S akit egyszer a csarsia meggyűlöl, mélyen és elkeseredetten, annak előbb vagy utóbb el kell buknia ennek a gyűlöletnek láthatatlan, de állhatatos és alattomos súlya alatt, annak a számára nincs menekvés, hacsak porig le nem rombolja a csarsiát és embereinek még az írmagját is ki nem irtja.
A csarsia gyűlölete vak és süket, csak éppen nem néma. Amíg a csarsiában vannak, nem sokat beszélnek, mert Dzselalija mégis csak Dzselalija, de esténként, ha otthonukban találkoznak, megoldódnak a nyelvek és szárnyra kap képzelőerejük. S az időszak is alkalmas erre. Az ősz már előrehaladt, az éjszakák még tiszták. A sötét égbolton gazdag fürtökben függnek az alacsony csillagok, amelyek minden pillanatban lemorzsolódnak, szikrázó csíkjaik átrepülnek
a boltozaton, s azok szemében, akik nézik őket, az egész égboltot meglengetik, akárha vászonból volna.
A meredek hegyoldalakon tüzek égnek. Az utolsó szilvalekvárokat főzik. A tüzek mellett emberek mozognak vagy üldögélnek, foglalatoskodnak vagy beszélgetnek. S mindenütt járja a tréfa, a jóízű mesélgetés, a gyümölcs meg a dió, kávé és dohány is, s mindenütt ott van - a pálinka. S nincs olyan tűz és nincs olyan összejövetel, ahol szó ne esnék a vezírről meg az elefántjáról, habár senki név szerint nem említi őket.
- Betelt a mérték!
Rendszerint ezekkel a szinte szentesített szavakkal kezdődik a legtöbb ilyen beszélgetés. Esztendők és évszázadok folyamán nemegyszer ejtették ki ezeket a szavakat a travniki csarsiában. Nincs nemzedék, amely úgy ne érezte volna, hogy betelt, nagyon is betelt a mérték, mégpedig jó néhányszor az életben. Nem lehetne pontosan meghatározni, hogy egy bajnál mikor telik be a mérték, s mikor mondják ki jogosan ezeket a szavakat. Olyasféle ez, mint mélyről fakadó sóhaj vagy a fogakon átszűrt csendes jajszó, de valójában mindig igaz és őszinte annak a részéről, aki kiejti.
Csak éppen különféle tüzeknél különféleképpen beszélik és tárgyalják meg ugyanazt a gondot. Általában e tüzeknek s beszélgetéseknek háromféle fajtája van. Az elsőhöz azok a tüzek tartoznak, amelyek mellett fiatalemberek ülnek; itt legtöbbnyire lányokról és szerelmeskedésről, táncról, versenyekről vagy kocsmai kalandokról beszélgetnek. A másodikhoz azok, amelyek körül a csarsia emberei gyűlnek össze, de azok a "vékonyabb pénzűek", a kiskereskedők és kézművesek. A harmadik körül a zsíros gazdák üldögélnek, a gazdagok, az "üzletemberek" és a jó családból származók.
Egy ilyen, az első csoporthoz tartozó tűz mellett mindössze két fiatalember üldögélt. Šec´eragic´, a házigazda és vendége, Gluhbegovic´. A házigazda nem egészen húszéves fiatalember, a család púpos, beteges egyetlen fia, vendége pedig vele egyívású, magas, de keménykötésű, szálegyenes legény; kemény tekintetű kék szeme fölött egyenes és keskeny szemöldöke úgy fut össze, mint két, a vége felé meghajló és kihegyezett fémrúd. Habár minden tekintetben elütnek egymástól, elválaszthatatlan jó barátok, szeretnek a többiek közül kiválni és egymagukban, fesztelenül beszélgetni mindarról, ami az ő éveiket taposó embereket lelkesíti vagy bántja.
Ma péntek van. Barátaik elszéledtek a városban, hogy a deszkapalánkok vagy az alig résnyire nyitott kapuk mellett a lányokkal sugdolózzanak.
Miközben a forró szilvalekvárral teli üst körül fejletlen kislányok sürögnek-forognak s egy legény keveri a lekvárt, a két fiatalember csendesen beszélget és dohányzik.
A tűzbe bámuló és egészen gondolataiba merülő púpos fiatalember azt mondja mellette ülő barátjának:
- Az emberek semmi másról nem beszélnek, csak a vezírről meg az elefántjáról.
- Betelt a mérték!
- Már torkig vagyok, hogy folyton egy és ugyanazt hallgassam: a vezír meg az elefántja, a vezír meg az elefántja. S ha jól meggondolom, azt az állatot is sajnálom. Hát miben vétkes az az elefánt: őt is csak elfogták, valahol a tengeren túl, megkötözték és eladták, a vezír meg idehozta, hogy itt, idegen országban egyedül kínlódjék. És aztán, ha jól meggondolom: hisz a vezír is kényszerből jött ide, őt is csak mások küldték, s meg se kérdezték tőle, akar vagy nem akar idejönni. Meg aztán annak is, aki ideküldte, valakit csak kellett küldenie, hogy békét és rendet teremtsen Boszniában. Így aztán, azt hiszem, egyik ember folyton a másikat lökdösi, senki sincs ott, ahol lenni szeretne, hanem ott, ahol nem szeret s hol őt sem szeretik, s mindezt kényszerből, más emberek akaratából.
Gluhbegovic´ közbevág:
- Nagyon messzire mentél, szegény barátom! Nem helyesen gondolkodol! Amíg te azt fürkészed, ki kicsodát küldött ide, ez itt a fejedre nő. Azért hát: egyet se kérdezz, hanem engedd, hogy a fejedre nőjenek, s arra sújts le, aki legközelebb áll hozzád, és akire üthetsz.
- Eh - sóhajt fel a púpos fiatalember - ha mindenki arra üt, aki zavarja s aki éppen a keze ügyébe esik, akkor annak se vége, se hossza: a világ végéig megy a csata.
- Hát hadd menjen! Mi közöm nekem a világ másik végéhez?
Sˇec´eragic´ nem válaszolt, csak még jobban magába húzódott, és még figyelmesebben bámulta a tüzet.
Annak, amit ennél a tűznél beszéltek, semmi következménye nem volt, sem a városra, sem az elefántra, s nem is lehetett.
A másik tűznél, a szomszédban, másféle emberek ülnek és másféle beszélgetés folyik. Itt egész népes társaság verődött össze. Vagy tucatnyian a csarsiából, de ama "vékonypénzűek" közül; pálinkát iddogálnak, egyesek szenvedélyesen és nyugodtan, mások óvatosan és kelletlenül. A beszélgetés nagyban folyik, nőttön-nő, tréfálkozásba és maró csipkelődésbe csap át, ünnepélyes monológokba, hosszú dicsekvésekbe és bonyolult füllentésekbe, rövid, villámgyors igazságok kimondásába. A pálinka nem is sejtett érzelmeket és mindenféle gondokat támaszt az emberekben, új szavakra lel, és merész elhatározásokat hoz, elnémult világot betakaró sötétség között természetesnek és könnyen megvalósíthatóknak látszanak.
- Hát bizony, barátaim, szégyenpír égeti az arcomat a miatt a vezíri barom miatt, nekem is meg az egész csarsiának is. Hej, nyomorúságos, árva életem! - mondja halkan és keserűen Avdaga Zlataric´.
S azon nyomban fojtott hangú, de élénk beszélgetés indul, amelyben mindannyian részt vesznek, s mindenki a maga módján nyilvánítja ki elkeseredését, ki-ki a maga természete, vagyoni helyzete és ama mérték szerint, amennyire fejébe szállt a pálinka. Gyorsan kialakult a beszélők két csoportja. Egyesek harciasak, rámenősek, merészek szavaikban és kíméletlenek javaslataikban, mások viszont békülékenyebbek, óvatosabbak a beszédben, hajlamosabbak a kerülő utakra és eszközökre, amelyek révén nagy zaj és sok szó nélkül láthatatlanul és biztosan célhoz lehet jutni.
Egy rőt hajú, csontos agácska, mérges és kemény, felborzolt kurta bajszú kis ember, mindent helyesel, s borzongás fogja el a szégyen miatt, amit a magukéban és maguknál kénytelenek elviselni. S szidja Travnikot meg azt is, aki ezen a helyen vetette meg az alapját. Fel kéne gyújtani, mondja, a négy sarkát, hogy még az egér is benne égjen a falban. Szidja egész Boszniát széltében-hosszában. Az igazat megvallva, nem is ország, mint amilyenek a többiek, mondja, miközben mérgében arcába tolul a vér, nincs olyan ember, aki nem tiport rajta; még csak ez az elefánt hiányzott, amit, lám idehoztak, hogy ezt
a csudát is lássa a világ. Eh, mondja, kedvem támad, hogy puskát ragadjak, s ha a boltomhoz közeledik, húszdramnyi ólmot szórjak a homlokába, s aztán akár felnégyelhetnek a piacon...
Csak egy rekedt hang, annak az embernek a hangja, aki már akkor se volt józan, amikor idejött, csak ez a hang mormol valami helyeslésfélét. A többiek mind hallgatnak. Jól ismerik ők az embert is, a fenyegetőzését is. Sokszor ellőtte ő már a húszdramnyi ólmot, de mindazok, akikre célzott, még a mai szent napon is élnek és egészségesek, jóízűen eszik a kenyeret és sütkéreznek a napon. S azt is tudják, hogy a travniki puskák nem egykönnyen sülnek el, de ha már valóban elsülnek és találnak - nem hangosan szólnak.
A beszélgetés folyik tovább. A kis aga egyre fenyegetőzik. Fenyegetőznek a többiek is, de halkabban és kevésbé határozottan, inkább csak sugdolóznak. Javaslatok is elhangzanak. Sokan azon a véleményen vannak, hogy "valamit tenni kell", habár valójában nem tudják megmondani, mit. Mások szerényebb, de biztosabb eszközök mellett foglalnak állást, addig pedig várni és tűrni kell.
- Meddig várjunk még? - vág közbe egyik harciasabb ember. - Tán csak nem addig, amíg az elefánt felnő, s amíg lassanként a házunkba is betör és háznépünkhöz nyúl? Tudjátok, hogy az elefánt száz évnél is tovább él? Mi?!
- Az lehet, hogy az elefánt elél addig - mondja egy idősebb, sápadt kereskedő nyugodtan -, de nem él addig a gazdája - a vezír.
Erre a békülékenyebbek mindannyian jelentősen bólintottak, a harcosabbak pedig, akiknek hirtelen eszükbe jut az elefánt gazdája, egy pillanatra elhallgatnak, s a beszélgetés megint suttogásra tért át.
Azoknál a tüzeknél sem, amelyek körül, mint itt, ilyen hangos dicsekvések s ilyen suttogó fenyegetőzések folytak, nem juthattak tényleges elhatározásokra és hasznos döntéseket sem hozhattak. Csupán bátor javaslatok követték egymást, hogyan szabadulhat meg a csarsia az elefánt garázdálkodásaitól. Ezek a javaslatok fellelkesítették az indítványozót s néha még azokat is, akik hallgatták, de másnap a nappal világosságában senki még csak nem is gondolt a megvalósításukra. A legközelebbi estén, megint csak így, a tűz mellett elölről kezdődött a képzelet játéka és a fecsegés. Ha kivételesen néha elő is fordult, hogy másnap szóba került az előző esti indítvány és a megvalósítás gondolata, ezt sohasem vették komolyan, s az ügy rendszerint újabb mesélgetéssel ért véget. Így keletkezett ez a mese is Aljóról és az elefántról.
Szeptemberi meleg, derűs éjszaka. Dalolnak azok, akik a szilvalekvárt keverik, beszélgetnek azok, akik a kávé, pálinka és dohány mellett tétlenül üldögélnek a tűznél. Ízes az embernek minden egyes szó, amit kiejt, de jólesik neki mindaz, amit a szeme lát és amit az ujjával tapint. Nem könnyű az élet, nem is szabad, nem is biztos, de bőségesen lehet álmodozni és bölcsen, elmésen, mókásan lehet mesélgetni róla.
Egy tűz körül különösen nagy a zsivaj. Aljo Kazaz körül vagy egy tucat boltos gyűlt egybe, ama "legvékonyabb pénzűek", de épp ezért legharciasabbak közül.
Aljónak a csarsiában kicsiny, de kitűnő és jól menő selyemfonó műhelye van, amelyben zsinórokat fonnak, paszományokat készítenek, selyem erszényeket és öveket árusítanak. Ezek a Kazazok a nagy és tehetős, de már kihalt "Šahbegovic´" családból származnak. Csakhogy a körülmények közrejátszásával
a családnak ez az ága föld nélkül maradt, iparra és pénzszerzésre tért át, s már több mint ötven esztendeje tartja helyét a kazaz, vagyis a selyemfonó céhben. Így a céhükről kapták nevüket is. Mindannyiuk rendes ember és jó mester hírében állt. Ilyen Aljo is, csak egy kissé különc, a maga szakállára cselekvő ember. Magas és testes. Piros arcát egyetlen, gyér fekete szakáll nőtte be, fekete szemében mintha örökké mosoly ragyogna. Nagy tréfacsináló, naiv is, jámbor is, bölcs is, nyílt is, mint aki meg tudja és meg meri mondani azt, amit más nem akar, aki megteszi azt, amit mások soha meg nem tennének, s akiről sohasem lehet tudni, mikor űz tréfát az egész világgal, s mikor hagyja, hogy mások űzzenek belőle tréfát, mikor mondja meg tréfásan az igazat, s mikor tréfálkozik azzal, amit mások igazságnak neveznek.
Valamikor, fiatal korában Szulejmán pasa seregében Crna Gora ellen vonult, ahol bátorságával éppúgy kitűnt, mint mókáival.
Aljo még le sem ült, s máris kérdésekkel fogadták.
- Jó, hogy jössz, Aljo, épp azon vitatkozunk, mi
a legrosszabb s mi a legrettenetesebb, viszont mi
a legjobb és a legédesebb a világon.
- Legrosszabb az, ha a Crna Gora-i kopár sziklákon éjszakázik az ember, hideg szélben, s előtte egy csapat crnagorai van, meg mögötte is.
Aljo ezt pillanatnyi gondolkodás nélkül, gyorsan mondja, mint aki fejből tudja a dolgot, de akkor hirtelen nekiesnek, hogy a második kérdésre is válaszoljon, de ő csak néz rájuk ragyogó, fekete szemével, dacosan, csibészesen, s csak aztán mondja csendesen:
- Hogy mi a legédesebb?... Hogy mi a legédesebb?... Még hogy mi a legédesebb, azt kérdezitek, mi? De hiszen ilyet csak ostoba ember kérdezhet, mert minden okos ember tudja, mi a legédesebb. Ezt mindenki tudja, ilyet nem szokás kérdezni. Ugyan, eriggy már, boldogtalan!
De mindjárt az első ártatlan mókák után áttérnek az elefántra. A szokásos panaszok, fenyegetőzések, dicsekvések. Valaki azt indítványozza, válasszanak ki a csarsiában öt embert, hadd menjenek a vezírhez, és nyíltan emeljenek nála panaszt az elefánt és kísérői ellen.
Az apró termetű, beteges Tosun aga, a szabó, kihörpint egy findzsa pálinkát, nagyot csuklik (a pálinka gőze erős szót követel), s így keményen mondja:
- Itt vagyok, elsőnek én megyek!
Tosun agába csak hálni jár a lélek, fogyatékos ember, s nem a legjobb hírnévnek örvend, de épp ezért annyira hiú, hogy hiúsága mindent elnyom benne, még a félelmet is. Miközben ezt mondotta,
a tűz erős fényében még sápadtabbnak, még gyengébbnek, kimerültebbnek látszott, mint akiben alig van élet; ha ebben a percben a fejétől fosztják meg, nemigen lehetett volna azt mondani, hogy sokat vesztett.
- Ugyan, eriggy már, nyomorult! Ha te elsőnek mégy, én akkor a harmadik is lehetek - mondja Aljo harsány nevetés közben.
De a többiek is felhajtották pálinkájukat, s most sorra vetélkednek:
- Én is megyek!
- Én is!
Sokáig vitézkednek s vetélkednek így, kemény szavakkal. Ezen az éjszakán csak később oszlottak szét azzal a szilárd elhatározással és ünnepélyes fogadalommal, hogy másnap a kiválasztott öt ember Tosun aga boltja előtt találkozik, hogy a konakba menjen, kihallgatást kérjen a vezírtől, akinek megmondják a való igazságot, a csarsia és a nép igazi véleményét az elefántról és lelketlen, féktelenkedő kísérőiről, s megkérik, vegye le vállukról ezt a csapást.
Ezen az éjszakán sokan közülük felriadtak, s rémülten kérdezgették magukban, vajon lehetséges-e, hogy ivás és beszélgetés közben szavukat adták, hogy Dzselalija színe elé mennek, vagy pedig az egész nem egyéb bolond álomnál.

III

Mikor másnap megvirradt és a megbeszélt óra elérkezett, a találkozás helyére csak három ember jött el az ötből. A másik kettőt sehol sem sikerült megtalálniuk. Útközben a három közül egyik olyan heves bélgörcsöket kapott, s ott végleg nyoma veszett. Az öt közül csak Aljo maradt és vele Tosun aga.
Lassacskán mentek s mindketten ugyanazt a gondolatot forgatták a fejükben: a veszélyes és értelmetlen útról legjobb lenne visszafordulni. Mivel azonban a gondolatot egyikük sem akarta elsőnek kimondani, tovább mentek. S miközben egyik a másiktól tartott, így érkeztek meg a Lašva hídjához, amely ott állt a konak előtt. Tosun aga kissé már meg is állt, Aljo pedig a hídnál akart megállni, hogy itt egyetértőleg visszaforduljanak, s ne veszítsék bolondul a fejüket. Ebből a töprengésből kemény kiáltások riasztották fel őket. A híd túlsó oldalán álló őrök közül ketten ugyanabban a percben kiáltottak. Aljo, aki ezt úgy értette, hogy elkergetik őket, nagy boldogan már vissza akart fordulni, az őrök azonban épp ellenkezőleg, feléjük integetve hívogatták őket:
- Gyertek!
- Ide, ide!
Az őrséget megerősítették, mintha valakire vártak volna. Két bajusztalan őr elébement Aljónak, akin végigfutott a remegés, de már nem volt más választása: ha már így van, gyorsan és előzékenyen az őrök felé indult.
Azok kemény hangon megkérdezték tőle, hová indult s mit keres erre. Aljo ártatlanul azt felelte, hogy emide Halilovic´iba indult egy kis szilváért, útközben egy szomszédjával találkozott, akivel egészen elmerült a beszélgetésben, s anélkül, hogy észrevette volna, íme, egyszer csak itt találta magát a konak előtt. Ő maga is mosolygott magán és szórakozottságán, az ostobaságig jóságos és együgyű, széles mosollyal. Az őrök még egy pillanatig gyanakodva nézték, aztán az idősebbik megenyhült hangon mondotta:
- No, eriggy tovább!
Első ijedtségéből felocsúdva, Aljo most már teljesen higgadtan, úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről, s az a furcsa kívánság támadt benne, hogy egy kissé elbeszélgessen ezekkel a jóindulatú legényekkel s eltréfálgasson a veszélyen, amely elmúlt a feje felől.
- Hát csak rajta, rajta, fiúk, gondosan őrködjetek! És szót fogadjatok! Isten éltesse a főnökötöket!
Dzselalija katonái, ezek a kérges szívű, sokszoros gyilkosok, bárgyú mosollyal néztek rá.
Aljo, miközben a vezír kertjét körülvevő külső fal mellett fölfelé kaptatott a meredek hegyoldalon, még egyszer visszafordult és a katonákra mosolygott, de azok már rá se hederítettek. Ugyanakkor futó pillantást vetett a Lašva túlsó partjára, ahol Tosun aga már réges-rég nyomtalanul eliszkolt, faképnél hagyva barátját és hűtlenné válva éjszakai fogadalmához.
Mikor a vízmosásos úton, egyre a kerítések között, már jó magasra kapaszkodott, kis fennsíkon bukkant ki, egy magas, megszedett körtefa alatt, amelyen már sárgultak a levelek. Itt leült, előszedte dohányát, és rágyújtott.
Alatta, a Lašva jobb oldalán, már elmerült a mélyben a láthatatlan konak, egész Travnik csak fekete és szürke háztetők összezsúfolt tömegének látszott, s a tetők felett a házak kéményeinek fehéres és kékes füstszalagjai szálltak, kettő-három egybeolvadt, szétterült, elgyérült és elveszett az égbolt alatt.
Csak itt, cigarettája első füstkarikáival, amikor már kissé összeszedte magát és lecsillapult, akkor tárult szeme elé a valóság, mit is tettek vele a csarsia emberei, milyen gyalázatosan becsapták, faképnél hagyták ma reggel, mikor ide taszították erre a szörnyű helyre, hogy egyedül és botorul rátámadjon arra, ami végeredményben őt legkevésbé zavarja, s azt védelmezze, amihez nekik nincs bátorságuk, hogy megvédjék.
Erről a magaslatról, furcsán ferde távlatban, szinte új szemmel látta most szülővárosát. Oly sok esztendeje, hogy ebben az időtájban sosem hagyta el boltját, s nem is volt ezen a környéken, se nem kapaszkodott fel ilyen magasra. Ez a táj szinte idegennek, ismeretlennek látszott előtte, s most szakadatlanul új és új gondolatok buzognak fel a fejében, annyira újak, szokatlanok, hogy minden mást elnyomnak, s az idő gyorsan, észrevétlenül suhan tova. Ilyen gondolatok közepette üldögélte át az ebéd idejét is és az egész délutánt. Ki tudná megmondani, mi minden rajzott fel ezen az enyhe szeptemberi napon a selyemfonó fejében, amelyben egyébként tréfa és komolyság úgy váltogatta egymást, mint apály és dagály, s egyik a másikat törölte el nyomtalanul? Szüntelenül és oly sokat gondolkodott, mint eddig még soha, mindenről és mindenkiről: arról, ami ma reggel vele történt, az elefántról, a csarsiáról, Boszniáról és a császárságról, népről és hatóságról s egyáltalán az életről. Ez a fej nem szokott hozzá, hogy tisztán és szabadon úgy gondolkodjék, ahogyan kell, de ma és itt, elméjébe fénysugár hatolt, a tudat gyenge és kurta sugara arról, hogy milyen városban, milyen országban él is ő, Aljo, s még ezer és ezer olyan ember, mint ő, kissé botorabb és kissé okosabb, kissé gazdagabb és sokkal szegényebb emberek; milyen életet élnek, hitvány és méltatlan életet, amelyet bolondul szeretnek és drágán megfizetnek, s ha az ember jól meggondolja, nem éri meg, barátom, nem éri meg. S mindezek
a gondolatok egyetlenegy következtetésre jutottak a fejében: az emberekben nincs szív és bátorság.
Ijedős természetű ez az átkozott népség, jutott végül is Aljo mindig egy és ugyanarra a következtetésre; félénk és ennek következtében gyenge. Ebben a csarsiában mindenki többé-kevésbé ijedős természetű, de száz és száz mód van arra, hogy az emberek ezt a félénkségüket leplezzék, saját maguk és mások előtt mentegessék. Pedig nem kellene, hogy az ember ilyen legyen, nem kellene! Büszkének és bátornak kellene lennie s jól ügyelnie arra, hogy senkinek még azt se engedje meg, hogy görbe szemmel nézzen rá. Mert hacsak egyszer is a legkisebb sértést eltűri és nem lobban haragra (nem lobban, mert semmi tűz sincs benne), vége, mindenki rátipor, nemcsak a szultán és mindenféle állat, egész a férgekig! Semmi sem lehet ebből a Boszniából, amíg Dzselaludin uralkodik benne, ma Dzselaludin, holnap pedig isten tudja, ki más, nála rosszabb és sötétebb. Földhöz kell csapni a semmirekellőt, az ember húzza ki a derekát, és senkinek se engedje, hogy rátámadjon. Senkinek! De hogyan? Talán ebben a csarsiában, ahol öt embert nem találni arra, hogy egy igaz szót a vezír szemébe mondjon? Semmit, semmit sem lehet! Így van ez már régóta minálunk: aki büszke és bátor szívű, az hamar és könnyen kenyerét és szabadságát veszti, életét és vagyonát, de aki fejet hajt s megadja magát a rémületnek, az viszont annyira elveszíti önmagát, annyira úrrá lesz rajta a félelem, hogy semmit sem ér az élete. Akit pedig itt, Dzselalija idejében ért az élet, annak vagy az egyiket, vagy a másikat kell választania. Helyesebben, aki választani tud. De ki az, aki választani képes? Lám, még ő maga is, aki mindezt elgondolja, még ő maga is, ugyan mit mondhat? Mindig kitűnt bátorságával, s dicsekedett, hogy felér három emberével, egy tucatéval, fele Travnikkal, mégpedig a város ama bátor szívű felével. Mások is dicsérték. No és? Tegnap este, a tűz mellett bátor szívű volt, s úgy érzi, most is épp annyira az, de hol volt a bátorsága, mikor bolond félelmén kívül mindenki faképnél hagyta, s amikor alig cipelte fel lába az ülepét a hegyre? Hát vajon a nélkül a négy gyászvitéz efendi nélkül az igazság nem marad igazság, s ami igaz, nem marad igaz? Nem, nem, nincs többé vér, sem erő, sem Travnikban, sem a travniki csarsiában, s azt a kevés lelket, ami még maradt bennük, tréfára és gúnyolódásra meg furfangoskodásra pazarolják, arra, hogy miként járjanak túl a szomszédok eszén, hogyan csapják be a parasztot, és egy garasból hogyan csináljanak kettőt. Azért is élnek így (azt hiszik, hogy élnek), s azért nem ér az életük semmit, éppenséggel egy fagarast sem ér!
Sokáig törte a fejét Aljo ilyen és még sok más szokatlan gondolaton, s végül is mindegyiket megoldatlanul, zsákutcában hagyta.
Akkor riadt fel gondolataiból, amikor a kolompszót meghallotta; a pásztorgyerekek terelték vissza nyájukat a városba. Sötétedéskor lassan ő is leereszkedett a hegyről. S ahogy baktatott lefelé, lassanként lecsillapodott benne az új és kibogozhatatlan gondolatok riadalma, amely ott támadt a fennsíkon, s ismét a régi Aljo lett belőle, a csarsia embere, aki szereti a mókát és csúfondároskodást, s minden egyes lépéssel egyre határozottabban bukkant fel benne a vágy, hogy valamennyi csarsiabelinek viszszaadja a kölcsönt a szégyenért, s hogy üres dicsekvésükért és nagy gyávaságukért úgy tegye lóvá őket, ahogy megérdemlik. S erre a gondolatra a régi kópé mosolya terült szét az arcán. Miközben a mellékutcákon igyekezett észrevétlenül hazakerülni, nagy élénken kiagyalta a tréfát, amellyel bosszút áll és felülteti a többieket.
Odahaza felesége és gyerekei azzal a könnyes örömmel fogadták, amely a nagy aggodalmakat szokta követni. Jól megvacsorázott, s még jobban aludt, s másnap, amikor hazulról elment, fejében már nyoma sem volt a tegnapi kínzó gondolatoknak, viszont már magában hordozta a teljesen kész és a legapróbb részletekig kiagyalt mesét arról, hogy ment be a konakba és hogyan találkozott a vezírrel.
Mikor előző nap a csarsia emberei kinyitották üzletüket, nyomban észrevették, hogy Aljo Kazaz boltja zárva maradt. Hamarosan híre ment, hogy Tosun aga inkább holtan, mint elevenen tért vissza, s hogy Aljo eltűnt a konak őrei között. A csarsia aggódó emberei közül egyesek rejtett pillantásokat vetettek Aljo boltja felé, mások meg el-elszalajtották inasukat, de a gyerek mindig azzal a hírrel tért vissza, hogy Aljo Kazaz boltja még mindig be van csukva.
A csarsia aznap este ilyen gondok között zárt. Mikor pedig Aljo másnap reggel épen és mosolygós ábrázattal haladt végig a csarsián, mint mindig, most is leengedte boltja fatábláját, a tyepenákot, s nyugodtan kezdte sodorgatni a sárga selyemszálakat a bolt hosszában, a kereskedők megkönnyebbülten lélegzettek fel. S míg tegnap még mindannyian aggódtak Aljo sorsáért (ami egyet jelent azzal, hogy a saját sorsukért), most kissé mérgesen tegnapi ijedelmük miatt, már csak hűvösen legyintettek, s azt állították: tudták ők, hogy minden jól végződik, mert bolond fej szilárdan ül a vállon. A kíváncsibb és ráérőbb emberek közül egyesek már el-elsétáltak Aljo boltja előtt. Aljo jókedvűen köszöngetett vissza, de ártatlanul ravaszkás mosolyán kívül senki semmit sem vitt magával tőle. Így ment ez egész nap. A csarsia majd meghalt a kíváncsiságtól, de Aljo állhatatosan hallgatott. Csak estefelé mesélte el egyik céhtársának és szomszédjának halkan és bizalmasan, mi esett meg vele tegnap.
- Neked elmondhatom - súgta a fülébe -, mert tudom, hogy senkinek sem fogod továbbadni. Hogy az igazat megvalljam, kissé inamba szállt a bátorságom, amikor az őrség kellős közepébe cseppentem s láttam, hogy az öreg Tosun aga eltűnik a sarok mögött, de azt is láttam, hogy nincs más választás; úgy tettem, mintha a dolgom után mennék s a Vilenicán felfelé Halilovic´ira tartanék, de azok nem hagyták magukat falnak vinni. Aszongyák, jól tudunk mi mindent: a konakba indultatok; tessék, itt van előtted a konak, tárva-nyitva. Bevezettek a konakba, át az egyik udvaron, át a másikon, s aztán egy nagy, sötét helyiségbe vittek. Egyre csak nézegettem magam körül, s bizony sokért nem adtam volna, ha valami más helyen találom magam. Aztán otthagytak egyedül. Várok, várok, mindenféle gondolat megfordult a fejemben, s egyre azt kérdezgettem magamtól: látom-e életemben még egyszer a házamat? Látok két-három ajtót, de mind be volt zárva; az egyik kulcslyuk azonban olyan fényes volt, mint a nap. Lábujjhegyen odamegyek, lehajolok és bekukucskálok, de még oda sem illesztettem a szemem, amikor az ajtó egyszer csak kinyílt, én pedig amúgy négykézláb beestem egy fényesen kivilágított, tágas szobába. Amikor kiegyenesedtem, volt ám mit látnom. Pompás szőnyegek, terítők s mindenféle alkalmatosság. Az egész szoba ámbraillatot árasztott. Két ember állt előttem posztódolmányban s nehéz fegyverzetben, s a kettő között, kissé távolabb Dzselaludin pasa. Tüstént ráismertem. Kérdezett tőlem valamit, s én amúgy zavarodottan, csak hallgattam, mert nem értettem, mit mond. Megint kérdi: ki vagyok és mit akarok, s a hangja olyan, akár a selyem. Valamit hebegni kezdtem, mintha nem is az én ajkam szólna: hogy hát, kérem, az elefánt ügyében összebeszéltünk, s íme eljöttünk, hogy kérésünket előadjuk.
- Ki van még veled? - kérdezi a vezír ugyanolyan hangon, mint az imént, s mintha valahonnan egészen messziről beszélne, de egyenesen a szemembe néz.
Egészen megdermedtem, a vér megfagyott az ereimben. Hátrafordultam, hátha legalább azt a beijedt Tosunt megpillanthatom, pedig tudtam, hogy senki sincs, mindannyian elárultak, cserbenhagytak ezen
a szörnyű helyen, s most saját magamnak kell mindenért felelnem. No, most aztán egyszerre valami megfordult bennem. Kihúztam magam, egyenesen
a vezír felé fordultan, fejemet lehajtottam, kezemet a szívemre tettem (mintha réges-rég készülődtem volna erre), és nagy bátran beszélni kezdtem:
- Engem, fényességes pasa, az egész csarsia nevében küldtek, nem azért, hogy téged zavarjalak - ugyan ki merészel ilyenre még gondolni is! -, hanem azért, hogy a teftedar efendit megkérjem, engedelemmel, hogy tolmácsolja néked a mi kívánságunkat és kérelmünket: ez a te elefántod, engedelemmel,
a mi városunk ékessége és büszkesége, s a mi csarsiánk számára nagy öröm lenne, ha legalább még egy ilyent beszereznél, hogy egész Bosznia előtt büszkélkedhessünk, s hogy ez a kis állat se legyen ilyen magányos, párja nélkül, engedelemmel. Mi pedig már annyira megszerettük, hogy tulajdon barmainkat sem szeretjük annyira, mint ezt az elefántot. Íme, ez az, amiért ideküldtek, hogy ezt néked megmondjam, és az egész csarsia nevében megkérjelek, s te tudod legjobban, mit akarsz és miként fogsz cselekedni. De ami bennünket, a csarsiai embereket illeti, még az sem esik nehezünkre, ha három vagy négy ilyen elefántot szerzel. S az a kérésünk, ha másféle szavakat hallasz, ne higgy nekik, mert hazug és rossz emberek, akik azzal előjönnek, s velük nekünk, a csarsia embereinek, semmi közösségünk nincs és nem is akarjuk, hogy legyen. S bocsásd meg nékem, hogy akaratlanul is a szemed elé kerültem!
Így beszéltem, s közben magam sem tudtam, ugyan honnan jutott mindez az eszembe. Mikor befejeztem a mondókámat, elébe borultam, s megcsókoltam a ruhája szegélyét meg a kezét, ő pedig odaszólt valamit kísérete egyik tagjának, aki rögtön eltűnt valamerre, én azonban semmit sem hallottam. Pedig valami jót kellett mondania, mert az a két őr olyan szépen, hogy szebben nem is lehetett volna, kikísért az előbbi sötét szobába, majd pedig az udvarra. Hát ott látom ám: összecsődült a vezír egész kísérete, voltak vagy tízen-tizenketten, mindannyian rám mosolyognak, s olyan hajbókolást vittek végbe, mintha legalábbis kádi volnék. Ketten hozzám léptek, s egy oka finom dohányt nyomtak az egyik markomba, a másikba meg egy zacskót, teli mézeskaláccsal meg édességgel, s aztán úgy vezettek ki nagy tisztességadással a kapuhoz, mint valami menyasszonyt.
Hej, szent atyám, mikor megint megpillantottam a hidat a Lašván, úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna.
Így kerültem ki elevenen a konakból. Pedig hát, barátom, ha a csarsián meg azon múlik, akik velem együtt elindultak a konakba, nem nyílt volna ki az én boltom, s rám se ragyogna ma az isten napja. Csak azért, a világon senkinek egy szót el ne mondjál ebből, az életedre kérlek!... Tudod, hogy van már ez...
- Tudom, hát persze, hogy tudom, ne aggódj. Hanem, mit gondolsz, szerezni fog még egy elefántot a vezír?
Aljo vállat vont és kitárta a karját.
- Hát!... Azt egyedül az úristen tudja, s törődjön vele a csarsia, mert én, mindezek után, míg élek, nem foglalkozom sem a vezírekkel, sem az elefántjaikkal.
- Hűjnye - fohászkodott fel nagyot a szomszéd,
s mindenáron legalább még egy-két szót szeretett volna kihúzni Aljóból, de az csak finoman mosolygott és kérlelhetetlenül hallgatott.
Mikor meséjét befejezte és szomszédjától elbúcsúzott, Aljo tudta, hogy ugyanazt cselekedte, mintha hírverőt küldött volna végig a csarsián. S valóban, mire besötétedett, már egyetlen bolt sem akadt, amelyben ne tudtak volna Aljo látogatásáról a konakban, mégpedig a legapróbb részletekig.
Ezeken az őszi napokon nagyon sokszor elismételgették Aljo meséjét a boltokban meg a tüzek mellett. Egyesek szidták az alattomos és bogaras embert, aki csúffá tette az egész csarsiát, mások helyeselték, amit tett, s elítélték azokat, akik az egész ügyet elindították, aztán az utolsó pillanatban cserbenhagyták társukat, ismét mások sértődötten hallgattak, és azt bizonygatták, ha holmi szűrszabók meg selyemfonók vezetik az ügyeket s intéznek panaszt a vezírhez, akkor ez másként nem is végződhetik, de olyanok is akadtak, akik keserű tanácstalanságukban a fejüket csóválták, s azt se tudták, mit is gondoljanak az efféle emberekről és ilyen időkről, amilyenben mostanában élünk. A selyemfonó meséje azonban gyorsan terjedt, s miközben szájról szájra járt, formájában, tartalmában is kissé megváltozott. Maga Aljo pedig egy árva szót sem szólt, sem azt hogy bű, sem azt, hogy bá, sem azt hogy igen, sem azt hogy nem; ha esténként el is ment egyik vagy másik tűzhöz, minden kérdezősködésre, faggatásra csak csendesen mosolygott, az állát simogatta és azt mondogatta:
- Engem a csarsia jól megleckéztetett, köszönetem érte, s íme fogadja mélységes hálám!
S mellére tett kezekkel nagyokat hajlong.
Az emberek haragszanak, s bohócnak nézik Aljót, akivel nem lehet komolyan beszélni, s ha nincs jelen, ezt hangosan meg is mondják.
S aztán a tüzek harmadik fajtája is létezik. Itt vannak a legkevesebben, s itt is hasonló alakok ülnek
a tűz mellett, a hangulat azonban egészen más. Ezek a csarsia "első emberei", nagyobbrészt idősebb, ősz és megállapodott férfiak, s kivétel nélkül mindanynyian gazdagok. Itt nincs pálinka, sem kacagás, sem jókedvű zsivaj, csupán kimért beszélgetés, amelyben a hosszú szünetek, a beszédes pillantások s az ajkak néma lebiggyesztése minden szónál többet, sokkal többet mond.
Rendszerint közöttük is szó esik az elefántról, de csak úgy, nagy általánosságban és enyhe szavakkal, amelyek igazi értelmét csak a pillantások és arcmozdulatok adják meg, mert ezek a jelek a csarsia legfelsőbb rendjének más és igazi nyelve. S mégis, valójában ezeknél a tüzeknél, ahol nincs siránkozás és nincsenek nagy szavak, nincsenek fenyegetőzések és esküdözések, igazában itt döntöttek arról, hogyan védekezzen a csarsia az elefánt ellen, vagy hogy rázza le a nyakáról egyszer s mindenkorra. Csak itt, ezeknél az öreg és gazdag csarsiabelieknél oldódhatott meg a kérdés, ha egyáltalán van megoldás. Mert ezt csak ravaszsággal lehetett megoldani, a ravaszság pedig együtt jár a gazdagsággal, sőt, meg is előzi, s kíséri a világ végezetéig.

IV

A csarsia emberei, városnegyedeikben és kertjeikben, a tűz mellett így űztek tréfát, így gondoltak ki meséket, suttogva vagy hangosan így átkozták az elefántot s azt is, aki idehozta, így ábrándoztak, keseregtek és panaszkodtak, de így szőttek némán alattomos terveket is.
Átkozódások és panaszok, sugdolózások és tervezgetések sehol sem maradnak meg sokáig csupán szavakban, legkevésbé pedig Boszniában. Sokáig minden üres és hiábavaló dolognak látszik; csak szavak és szavak, tehetetlen legyintések, az állkapcsok izmainak egy-egy rándulása, ami a láthatatlan fogcsikorgatás következménye. S mégis, egy napon, senki sem tudja, mikor, senki sem tudja, honnan, sem pedig hogyan, mindez megsűrűsödik, formát kap és tetté változik. A gyerekek vagy ifjú, meggondolatlan emberek azok, akik rendszerint elsőnek találnak erőt és leleményességet, és ők kezdik valóra váltani az öregebbek panaszait és tehetetlen fenyegetőzéseit.
Mikor a dió kezdett beérni, az elefánt a zsenge és érett, öregszemű travniki dió nagy barátjának bizonyult. Úgy lerázta az ágakról, hogy földre esve, egy szempillantás alatt lepattant róluk a már felrepedezett sötétzöld burok, aztán felkapta őket ormányával, s vígan ropogtatta nagy, láthatatlan szájában, a kemény héjat nyálával együtt nagy ügyesen kiköpdöste, miközben elégedetten csámcsogott és nyeldeste a tejes gerezdeket.
A gyerekek diót dobáltak az utcára az elefánt elé, az pedig gondosan felszedegette, miközben rövid nyakán nevetségesen fordítgatta ide-oda busa nagy fejét. S akkor egyik gyereknek különös ötlete támadt. Felnyitotta a dió héját, egyik feléből kiszedte a gerezdet, s helyébe eleven méhet tett. Aztán a dió két felét összeragasztotta, úgyhogy ismét egésznek látszott, s az elefánt elé hajította. Az elefánt szétharapta a diót, de abban a pillanatban ide-oda kezdte csóválni a fejét, különös hangokat hallatott s igyekezett elszabadulni kísérőitől. Csak akkor csillapodott le kissé, amikor a Lašvához ért és türelmetlenül szürcsölgette a hideg vizet. Kísérői azt hitték, valamilyen bögöly csípte meg.
Ez a kegyetlen és leleményes, de naiv eszköz gyengének és hatástalannak bizonyult az elefánt szájában. Legtöbb esetben az elefánt a diót is, a méhet is összemorzsolta, az egészet lenyelte, de a szeme se rebbent. De ez csak a kezdet volt. Ha általános a gyűlölködés, az emberek állhatatosak, leleményesek lesznek, és gonosz terveket kovácsolnak.
A gyerekek tréfáiba az idősebbek is beleavatkoztak, mégpedig nagy óvatosan és észrevétlenül. Az utcákon most már almát is kezdtek az elefánt elé dobálni, s nemcsak afféle közönséges almát, hanem szép, pompás fajalmákat, úgyhogy a kísérők még távolról sem gyanakodhattak. Egyik-másik almát azonban a travnikiak meglékelték, a gyümölcs közepét kivájták, és üvegtörmeléket meg arzénport szórtak bele, a csutkát azután ismét visszanyomták a helyére, úgyhogy az alma épnek és egésznek látszott. Az üveget finom porrá zúzták, az arzén pedig egészen kis mennyiségű volt. Aztán az emberek a boltjaikból vagy csukott ablakok mögül figyelték az elefántot, a méreg hatását lesve, holott tudták, hogy csak lassan, bár olyan biztosan hat, hogy egy elefánttal is végez. A travnikiaknak azonban most tapasztalniok kellett, hogy az elefántot nagyon nehéz megmérgezni, mert a leghatásosabb mérget is képes elviselni. Így aztán az elefánt, amelyet állhatatosan, de hiába igyekeztek megmérgezni, még sokáig garázdálkodott a travniki csarsiában. Mikor azonban bekövetkezett a tél, mégiscsak gyengülni kezdett, s különféle zavarok mutatkoztak a gyomrában és a beleiben. Kísérői mindenekelőtt megtiltották, hogy a nép bármit is adjon neki enni, majd teljesen abbahagyták, hogy a csarsián át vezessék. Csupán a konak körül húzódó lankákra vitték ki rövid időre. Az elefánt erre kissé felélénkült. Figyelmesen és méltóságteljesen lépkedett a sekély hóban, ormányával megtapogatta, a szájához vitte, aztán dühösen a magasba dobta. De ezek a sétái is egyre rövidebbé váltak, mert az elefánt maga tért vissza az istállójába. Ott hevert a szalmán, halkan nyögdécselt, s egyre több és több folyadékot kívánt.
Mialatt így betegeskedett, a csarsia mindenképpen igyekezett minél többet megtudni arról, hogy mi van vele. A konakból nem sok hír szivárgott ki, annyit azonban jó pénzért, megbízható embertől megtudtak: először is, "hogy az elefánt naphosszat hever, s elől-hátul folyik"; másodszor, hogy a konak személyzete latolgatja, "mennyit ér az elefántbőr"; egyesek azt állították, hogy ezer garast, mások ezt cáfolták, ismét mások helyesnek tartották az összeget, de hozzátették, hogy a bőr kicserzése legalább egy évig tart. A csarsiának, amelynek vele született és kitűnő érzéke volt a lényeg iránt, ez épp elég volt. Értéke szerint megfizették a hírt, s továbbra is szótlanul vártak, csupán kurta, de sokat jelentő, néma pillantásokat váltottak egymással. S nem vártak sokáig. Egy napon végigfutott a csarsián a hír, hogy az elefánt kimúlt.
- Megdöglött a fil!
Bármennyire firtatja is az ember, sohasem tudhatja meg, ki volt az első, aki ezeket a szavakat kimondta. Erre a szóra, "kimondta", attól tartok, mindenki mindjárt valami világos és élénk beszélgetésre gondol, szinte diadalujjongásra. Aki ilyesmire gondol, az egyáltalán nem ismeri ezt a várost. Soha itt így nem beszéltek, legkevésbé pedig az elefánt és Dzselalija idejében. A travnikiak nem is tudnak így beszélni. Egyszerűen nem lennének képesek rá. Ők, akik ebben a nyirkos és huzatos városban születtek és nőttek fel, amelyben emberemlékezet óta vezír székel, hatalmával és kíséretével együtt, arra kényszerültek, hogy félelemben éljenek, amelyek oka és neve változik ugyan, de lényegében mindig ugyanaz marad.
A travnikiakat örökségként terheli, hogy a csarsia száz és száz szempontját kénytelenek figyelembe venni, s ezek a szempontok sohasem halnak ki, sőt mindig újabbak születnek. S ha, mint most, meg is történik, hogy keblük mélyén győzelmi elragadtatás támad, az csak egy bizonyos fokig emelkedik, némelyeknél még a torkukig is elér, de ott aztán visszafordul, visszatér oda, ahonnan jött, és örökre elnyugszik annyi sok elragadtatás, elkeseredés, tiltakozás mellett, amelyek egykor ugyanúgy feltámadnak, hogy kifejezetlenül és hang nélkül, ugyanabban a sírban elnyugodjanak.
Tehát így s ilyen hangon suttogta el valahol valaki ezeket a szavakat, s az, mint ismeretlen forrásból szétáradó láthatatlan víz, amelyet csupán csobogása árul el az erdő mélyén, csörgedezett végig a csarsián, egyik toroktól a másikig, szájról szájra; így "kapott szárnyra", s így terjesztették el városszerte a soha elegendőképpen meg nem köszörült bosnyák torkok és soha eléggé ki nem nyitott szájak.
- Megdöglött az elefánt!
- Megdöglött?
- Meg! Meg!
Csak így, ahogy az izzó cserépen felsercen a ráhulló vízcsepp, suttogva, sustorogva terjed a szó, s máris tudott mindenki mindent, senki egy szót sem kérdezett, s nem is beszélt többé. Egy rosszal kevesebb volt a földön.
Mialatt azonban a csarsiában azt találgatták, ugyan hol temetik el az elefántot, s ugyanakkor rettegve várták; vajon mit tesz mindezek után a vezír, akadt egy másik ember, még ama megbízhatónál is megbízhatóbb, aki sokkal kevesebb pénzért egy másik hírt adott el a travnikiaknak, s ezúttal az igazat: az elefánt él! Néhány nap előtt az elefánt valóban "dögrováson" volt, de a pasa egyik embere nekilátott, hogy lómentából, korpából és olívaolajból készült keverékkel meggyógyítsa. Az elefánt máris jobban érzi magát: már lábra kapott. A konak szolgaszemélyzete és tisztviselői között most nagy a vigasság, mert az elefánt miatt halálra rémültek, annyira féltek a vezírtől. - Íme, ezt a hírt hozta a láthatatlan ember, akinek igazsága a hazugságnál is olcsóbb volt.
A csarsiával is megtörténhetik, hogy becsapódik.
A kellemetlen hír ugyanolyan gyorsan végigszaladt a városon, mint ama másik, csak éppen sok sugdolózás és szóbeszéd nélkül. Az emberek csupán egymásra néztek, aztán lesütötték a szemüket, s
a szájuk lebiggyedt.
- Él? - kérdezte keserű csalódással a csarsia egyik-másik fiatalabb s eléggé még meg nem edződött embere, amire a többiek, nem is válaszoltak, csak rosszkedvűen és szemrehányóan legyintettek, s félrefordították a fejüket.
S az elefánt valóban élt. Március eleje körül ismét kivezették tágas istállójából. A csarsia egy külön erre a célra kiválasztott, látszólag jelentéktelen és ártalmatlan, de megbízható és éles szemű embert küldött ki, hogy megnézze és felbecsülje a dolgot. S valóban meg is nézte. Az elefánt felényire fogyott, feje kisebbnek, szögletesnek látszott, mert a bőre alól elősejlett a csontváz, szeme egészen beesett a hatalmas szemüregekbe, úgyhogy még nagyobbnak hatott; bőre úgy lötyögött rajta, mint idegen, túlságosan bő köntös, ritkás szőre még gyérebbé vált és egyes helyeken szürkéssárga színt kapott. A szolgák izgatottan és figyelmesen járkáltak körülötte, ő pedig, mintha észre se vette volna őket, csak a már megerősödő napnak fordította a hátát, s lassan, de szüntelenül jobbra-balra ingatta a fejét, jobbra-balra, miközben a gyorsan olvadásnak induló hó megmaradt foszlányai közül előbukkanó halványsárga füvet szimatolgatta.
Minden egyes nappal, amellyel Travnik a tavaszhoz és a tavasz Travnikhoz közeledett, az elefánt kivonulásai mind hosszabbak és hosszabbak lettek. Az állat lassan, de szemmel láthatóan javult. A csalódott csarsia rettegve és kettőzött gyűlölettel várta a napot, amikor a fil teljesen felépül, s amikor újból végigvezetik a csarsián, hogy isten tudja, milyen új féktelenségeket és kártevéseket kövessen el.
A vezír szolgái, különösen pedig a mulatt, akire az elefánt felügyeletét bízták, meg voltak győződve róla, hogy a csarsia emberei alattomos tervszerűséggel mérgezték az elefántot; ezért most nagy diadallal vezetgették, vérszomjas szemmel néztek körül, s közben bosszún törték a fejüket. Még télen, amikor az elefánt betegeskedett, igyekeztek a vezírt rábeszélni, büntesse meg a csarsiát, már csak azért is, mert attól féltek, máskülönben őket bünteti meg. De a vezírnek esze ágában sem volt a büntetés. Gondolatai egy idő óta egészen másfelé jártak, mert most nem az elefánt fejéről volt szó, hanem a sajátjáról. Eleget tett annak a vágyának, hogy uralkodjék, ítélkezzék, büntessen és öldököljön; s ha Bosznia bonyolult ügyeit az akkori török császárságban erőszakkal, vérrel és megrémítéssel lehetett volna megoldani, a vezír sikerről beszélhetett volna, de azok megoldásához ennél sokkal többre lett volna szükség, ezt pedig a császárságban nem lehetett megtalálni, s legkevésbé segíthettek volna rajta olyanok, mint amilyen Dzselaludin volt. Ha pedig az erőszak tehetetlennek és képtelennek bizonyult arra, hogy az eléje tűzött feladatot megoldja, akkor az erőszaktevő ellen fordul. Így volt ez Törökországban mindig, de különösen így van most, 1820-ban, amikor a császárság csupán tüdejének egy harmadával lélegzik, s amikor kívülről és belülről, száz felől is támadják. Így áll a dolog Dzselalijával. Ő azoknak a zsarnokoknak a fajtájához tartozik, akik csupán hóhérok, akiket ennélfogva csak egyszer lehet felhasználni, s ha csapásuk nem jár sikerrel, ők maguk pusztulnak bele.
Mindezt azelőtt nem tudta Dzselalija, s most sincs teljesen tisztában vele, de nyilvánvaló, hogy csapása nem semmisítette meg a bégséget, s nem is teremtett rendet Boszniában, és hogy ő maga e csapás után nem tudta, hogyan is folytassa a dolgot, aminek megoldásához az erőszak egymaga nem elegendő. Új eljárási módot kellett tehát keresni, Boszniának pedig új vezírt, ami az uralkodó szokás szerint azt jelentette, hogy ennek az embernek a számára nincsen sok hely a földön, s hogy vagy a sír várakozik rája, vagy pedig a száműzetés, ami erősen hasonlít a sírhoz.
Ennyit Dzselalija is be tudott látni, de ilyenek voltak azok az értesülései is, amelyeket szerzett.
Ennek az önző és különc embernek, akinek semmi gyökere és különleges kapcsolata Sztambulban nem volt, reménye sem lehetett arra, hogy idővel kihúzhatja magát a száműzetésből, s ismét szabadsághoz és magas álláshoz juthat, ami eddig oly sok vezírrel megtörtént. Az ő esetében a száműzetés mindennek a végét jelentette: lassú, csúfos és méltatlan kimúlást. S nem lehetett kétsége aziránt, hogy számára jobb a gyors és önkéntes halál. Ő, aki lényénél fogva erőszakoskodó és emberek kínzója, nem élhetett tovább anélkül, hogy mások felett ne erőszakoskodjék, de arra sem volt ereje, hogy a felette gyakorolt erőszakot elviselje.
Márciusban külön küldött érkezett Sztambulból a császári fermánnal: Boszniába új vezírt neveztek ki, Dzselaludin pasának pedig az ország igazgatását a tyehaja pasa kezébe kell adnia, Drinápolyba kell visszavonulnia, és ott a további parancsot megvárnia.
A császári küldött, mint biztos dolgot, szóban közölte vele: ruméliai válinak fogják kinevezni azzal a megbízatással, hogy egy görög szigeten kitört lázadást elfojtson, s mindjárt szerencsekívánatait is kifejezte. Mindezt gyorsan és gépiesen hadarta el, mint betanult leckét. Dzselaludinnak nem sok
fáradtságába került, hogy részint itallal, részint megvesztegetéssel a küldöttből kicsalja a beismerést, amely szerint külön megparancsolták neki, hogy a vezírnek ezt mondja, valójában pedig egy másik "erőskezű" embert neveztek ki ruméliai válinak. Tehát kelepce. Dzselalija akkor megértette, hogy elérkezett élete döntő pillanata, s hogy Travnik a világ utolsó pontja, ahová saját maga előtt is ismeretlen ösztönei űzték.
S ekkor vált nyilvánvalóvá, milyen közeli volt Dzselalijához általában a halál gondolata, a tulajdon halálának a gondolata is, és hogy mennyire megbarátkozott vele. Gondosan és lelkiismeretesen megírta végrendeletét, amellyel mindenét, amije csak volt, munkatársaira és segédeire hagyta, olyan hóhérokra, mint saját maga. Jelentékeny összeget hasított ki türbéjére, a temetés körül felmerülő valamennyi, még a legkisebb költséget is előrelátta. Sírfeliratát is kiválasztotta, amelyet sírkövébe a baslikba kell majd vésni, s amely a Koránnak eme szavaival kezdődött: "Él ő és örökkévaló..." Gazdag írószerszám-gyűjteményét, kalemeit, nádtollait saját kezűleg égette el; egyenként vetette őket a tűzre, amely március eme utolsó napjaiban is éppúgy lobogott szobájában, akárcsak a tél kellős közepén. Minderről a városban senki sem tudott, mint ahogy senki sem tudta, hogy írnokára, Omer efendire hagyta a Díván-verseket, ezt az értékes kalligráfiai művet. Ebben a gyűjteményben perzsa és arab költők harminckét legszebb költeményét jegyezték fel, kalligrafikus írással, s ezek a versek csak úgy zengtek és ragyogtak a rózsáktól, jácintoktól, bortól, leányoktól, forrásoktól, furulyáktól és csalogányoktól, a fekete föld és az izzó nap dicsőségére, "melyek mindezt pazar bőséggel nyújtják az embernek, majd ismét elveszik tőle, hogy másnak adják."
Mikor mindezt elvégezte, a vezír visszavonult hálószobájába, meghagyva szolgájának, hogy egy óra múlva, ha az ebéd ideje elérkezik, keltse föl. Ezután elővett egy kis kanál fehér port, belehintette egy pohár hideg, travniki vízbe, s kiitta, mint ahogy a keserű orvosságot szokás felhajtani, s eltűnt erről a világról, ugyanolyan csendben és észrevétlenül, mint ahogy annak idején Travnikba érkezett.
Amikor kevéssel dél előtt, a travniki mecsetek minaretjein megszólaltak a müezzinek, az emberek hamarosan rájöttek, hogy nem a szokásos déli imádságot mondják, hanem a dzsenazát, a halotti imát. Az imák hosszáról és a müezzinek buzgóságáról pedig sejteni lehetett, hogy igen hatalmas és gazdag halottról van szó.
A vezír halálának híre gyorsan elterjedt, s ez volt az első olyan Dzselalija köréből érkező jelenség, amellyel kapcsolatban a csarsiának semmi megjegyzése sem volt. Ebben az általános hallgatásban temették is el, még aznap. A temetésen a csarsia valamennyi embere megjelent, némán és áhítatosan, de sem akkor, sem a temetés után nem mondottak a vezírről sem jót, sem rosszat. (Olyan győzelem volt ez, melynek nem volt szüksége ujjongásra.) Senkinek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy Dzselalija itt nyugodjék a városukban, kétrőfnyire a föld alatt, tehetetlenül és mozdulatlanul, miközben minden egyes nappal kisebb és kisebb lesz s mind kevésbé hasonlatos eleven emberhez.
A pasa helyettese még a temetés előtt bevonult a konakba, Dzselalija környezete pedig szétrebbent a világ négy tája felé, s igyekezett még a nyomot is eltüntetni maga után, hogy ilyenképpen elkerülje
a bosszút. Az új vezír az elefántot annak a mulattnak ajándékozta, aki ide is hozta és egész idő alatt travniki őrizője volt, s akit a csarsia Filfilnek nevezett el, s akire jobban haragudott, mint magára az elefántra. A vezír Filfil figyelmébe ajánlotta, hogy az állatot vigye magával Sztambulba, s az ehhez szükséges pénzt is megadta neki. Ennek a meghagyásnak azonban nem egykönnyen tudott eleget tenni a mulatt, aki még azt sem tudta, hogy a tulajdon fejével mihez kezdjen. Ilyen időkben még egy tűt sem volt könnyű kivinni Boszniából, hát még egy elefántot, amely immár nem is a vezíré. Így történt, hogy a gyűlöletes mulatt még aznap este ismeretlen irányban elmenekült, a csarsia emberei pedig tüstént megtalálták a módját, hogy sokkal erősebb és hatásosabb mérget juttassanak a konakba, mint amilyen az almákba rejtett zúzott üveg volt.
A Dzselalija temetését követő negyedik napon az elefánt is kimúlt. Otthagyta az ajtó melletti, szalmából készült vackát, és az istálló legtávolabbi sarkába húzódott. Ott találták meg másnap reggel, összegörnyedten, holtan. Mindjárt el is földelték valahol; mikor és hol, senki sem kérdezgette, mert a csarsia, ha egy bajtól megszabadul, jó hosszú ideig meg sem említi beszélgetéseiben, s csak később, amikor az ügy már a mesék világába megy át, kezdenek ismét beszélni róla, de akkor már úgy, mint rég elmúlt és távoli dologról, amiről már tréfás hangon és örömmel lehet, új bajok közepette beszélgetni.
Így hát az elefánt is föld alá került, akárcsak a vezír. A föld alatt mindenki számára van hely.

Eljött az új kikelet Dzselalija nélkül. A félelem alakot s a gond nevet vált. A vezírek egymást váltják. Az élet folyik tovább. A császárság a végét járja. Fonnyadozik Travnik, de él még benne a csarsia, mint hullott almában a féreg. Híre jár, hogy új vezír jön Boszniába: Ornobeg Zade Serif Sziri Szelim pasa. Az első róla érkező hírek azt mondják, hogy jóságos és tanult férfiú, hajdani bosnyák. De a csarsiában egyesek már a fejüket csóválják:
- Ha olyan jó, mire kell neki az a hosszú név?
- Hej, barátom, ki tudja, mi rejtőzik már megint ebben, s mit hoz magával!
Így él a csarsia, s várja az új híreket s a biztosabb adatokat. A nép szenved, sugdolózik, s védekezik, ha másképp nem megy, hát így, mesékkel, amelyekben homályos, de elpusztíthatatlan vágy él az igazság,
a másféle élet és jobb idők után. Dzselaludin sírja fölött türbét építenek a mesterek. A kőfaragó pedig bevési a puha kőből faragott sírkőbe a feliratot,
s már ki is írta az első mondatot. S Bosznia-szerte terjed, s útközben nő, növekszik az Aljóról és az elefántról szóló mese.

Bori Imre
TÖRÖK VILÁG IVO ANDRIC MŰVEIBEN

Az első világháború alatt összeesküvő és lírikus, a háború utáni időkben diplomata és novellista, a második világháború alatt a világtól elzárkózó regényíró, majd ezt követően nagytekintélyű író, a múló időkkel pedig mind ritkábban megszólaló alkotó volt Ivo Andric. A fiatal költő ezoterikus magasságokból ereszkedett a földre, amikor megírta Gyerzelez Alijáról a novelláját, és nyomban epikus világának a középpontjában állapodott meg. Gyerzelez Alija legendás ember-szörny, valójában a történelmi boszniai múltból lépett elő, amikor a XIX. századi folkroristák a róla szóló népköltészeti szövegeket lejegyezték. Andric két irányból is közeledett központi témájához, a török idők Boszniájához és az azt l878-ban felváltóhoz, az Osztrák-Magyar Monarchia okkupálta Bosznia életéhez. Megírta és Grazban l924-ben megvédte doktori értekezését A szellemi élet fejlődése Boszniában a török uralom alatt címmel és ekkor fogalmazta meg első bosnyák elbeszéléseit, amelyek ugyancsak l924-ben jelentek meg Elbeszélések cím alatt, és szerezték meg számára az akadémiai tagságot. Ebben a kis kötetben van az l923-ban írott Magyar Musztafa című elbeszélése. Azok közül való ez is, amelyekben a jelképiséget hordozó Bosznia-képzetben sorsképek rajzolódnak ki, s hirdetik, hogy aki Ivo Andric Boszniájának világába lép, az a vak szenvedélyek földjén jár.
Az igazi epikai mélységekre az l737-ben játszódó Magyar Musztafa című elbeszélésének írása közben talált, amelyben a történelmi tényeket nagy művészi erővel ötvözte a legendákkal. Eszménye itt az epikai "távolság": a XVIII. század még az az időszak, amit a XX. századi író beláthat és bejárhat, hőse létezésének nincsenek olyan különbözőségei, amelyek az írót külön feladatok elé állítanák a múlt megismerésében, szokásai leírásában, a képzelet pedig szabadságot élvez, mert nem kell az írónak a kor olyan esetlegességeivel számolnia, amelyek annyira kézenfekvőek a kortársi világ ábrázolásában. De mégis idegen és más a világ, szemléletéhez pedig ott vannak a kellő távlatok. A már kipróbált legendásító módszerrel írta meg Andric hősének történetét, epikai nagyságúvá növesztve, elannyira, hogy az alacsony termetű Magyar Musztafa az emberek szemében Dobojba érkeztére várva nő naggyá és titokzatossá. Már nem az az ember, aki a szarajevói tanulóévek után felcsap katonának és Oroszországba vonul csapatával, majd végzetes élményekkel tér haza hat év után: idegenné lett immár önmaga szemében is, álmatlanság gyötri, képtelen kedves fuvolájába fújni. Ismét a háborúba menekül, szinte önmaga elől futva, részt vesz Szlavóniában az Orljava torkolatánál vívott csatában, majd Banja Luka alatt viszi diadalra a török sereget vakmerő, már-már esztelen és dühödt bátorságával. De a vég kezdete is ez a táborozása, mert megkezdődik benne a múlt kísértetjárása: újra látja és szinte újraéli azt a Krim-félszigeti éjszakát, amikor tizenöt anatóliai lovas társaságában négy kisfiút találnak egy elhagyott nyaralóban és rendre megerőszakolják őket. Háborús neurózis gyötri tehát, dicsőséges csatája előtti éjszakán is az "alattomos rátörő álmok cudar gyötrelmétől undorodott, a csata után pedig az egész világ ellen fordul az indulata, s már tudja a nevét is kínjának, undort érez: "A világ tele van mocsokkal!" "S fokozza is kijelentését: "A világ tele van keresztelt és nem keresztelt mocsokkal!" Illetve: "A világ tele van mocsokkal. Körös-körül." Az Andric -értelmezők elidőznek a Magyar Musztafa e mondatánál és a magyarázatok széles skáláját kínálják fel. Az első Andric ról szóló könyv szerzője (Petar Dzˇadzˇicc´) szerint a hős "egzisztenciális rossz közérzete kapott benne érett formát", egy másik értelmező szerint Musztafa az emberi gyöngeségek láttán utálkozik és eredménytelenül szeretné ennek a gyöngeségnek a korlátait átlépni, ezért kerül szembe a világgal és pusztul el nyomorultul. Egy harmadik Andric -magyarázónak az a véleménye, hogy az undor oka az élet meg nem talált értelmének tényében keresendő, ugyanakkor a neves szerb történész, Radovan Samardzˇicc´, aki tanulmányt írt erről az elbeszélésről, úgy tartja, hogy Musztafa előbb önmagától, azután a világtól vadult el. A jeles és Andric -temperamentumu regényíró, Meša Selimovicc´ pedig a következőképpen vélekedett: ""A világ tele van mocsokkal" - ezt gondolja szüntelenül és ismételgeti Magyar Musztafa, akiről nem tudjuk, bűne nagyobb-e vagy szerencsétlensége, aki undorral és aggodalommal gondol álmatlanságára és álmára és akit legalább olyan mértékű egzisztenciális, amilyen mértékben tapasztalati eredetű elviselhetetlen bajok és borzadályok fojtogatnak."
Mindenképpen fordulópont az undornak e tudatosodása a hős életében. A rossz világ intellektuális átélésének fiziológiai következményei nyomasztják a lelkét. A Magyar Musztafa írásának idején még egész közel lehetett hozzá a Kierkegaard-élmény, s bár írás közben nem vezércsillaga a dán filozófus eszmevilága, mégis ösztönzője lehetett azzal a gondolattal, hogy az ember sohasem vétkezik absztrakt módon és általánosságban. Mindennek csúcspontja pedig Magyar Musztafa doboji ünneplésének éjszakája, amikor még ébren, elalvás előtt "látja" Magyar Avdagát, a nagyapját, amint elhanyagolt pókhálós szobában a "ládafián ül" pirospozsgás arccal, kackiás bajusszal, rövidre vágott szakállal. Az unokában a látvány elviselhetetlen szorongást és fojtogató rettenetet támaszt, és még az éjjel nyeregbe száll, és úgy távozik otthonról, mint ahogyan a bűnösök szoktak. Így futja be Magyar Musztafa életkörét: oda tér meghalni, ahonnan elindult: Szarajevóba, intellektuális fejlődésének a kezdeteihez, ahol ifjan annyit álmodozott. Az Andric -irodalom szerint a műben fellelhető archetípusok teszik azt, hogy Magyar Musztafa a hősmítoszok hőseivel rokonul, akit nagy elbeszélő tehetség teremtett meg, s vele autentikus írói világának alapkövét rakta le első novelláskötetében, amelynek egyik legjelentősebb írása a Magyar Musztafa című elbeszélése.
Amikor írta, a maga ízlésére és epikus ösztönére hallgatott, és egymás után alkotta boszniai témájú elbeszéléseit. A második világháború, tehát a nagy regényformába temetkezés után (a háború alatt írta regényeit, a Híd a Drinánt: a Travniki krónikát, amely előbb Vihar a völgy felett címen jelent meg, majd Vezírek és konzulok lett a magyar címe; a Kisasszony című regényét) a novella kifejezési lehetőségei felé tájékozódott, de már egy új, éppen akkoriban uralomra jutott irodalom-felfogásra is tekintettel kellett lennie. A mértéktartó Andric természetesen nem vonzódik a szélsőségekhez, de a maga diszkrét módján, visszafogottan mégis engedelmeskedik az új, szocialistának mondott közízlés követelményeinek, amikor l947-ben megírja a A vezír elefántja című nagynovelláját, mely a Travniki krónika eszme- és élményköréből nőtt ki, de egészen más az eszmei talaja. Tendenciájában ugyanis már a kor követelményeit próbálja szolgálni, amikor a nép kollektív ellenállásának az ébredését rajzolja, a nép ellenségét pedig allegorikus-szimbolikus módon örökíti meg: a rosszat, amely a nép nyakába zúdul, a vezír elefántja testesíti meg. S még a nagynovella groteszk vonásai is beleilleszthetők ebbe a fogalomkörbe a történelmi elégtétel mechanizmusának működtetésével. Mert a gonosz és gyilkos travniki vezír, Szeid Ali Dzselaludin öngyilkos lesz, amikor a szultán leváltja, elefántját pedig, amely a városban garázdálkodott és a nép gyűlöletét váltotta ki, a lakosság mérgezi meg.
Az író a mesék világából hívja vissza a vezír elefántját, ezért természetes a tréfás hang is, ami Andric művét jellemzi. Összefonódott ez a történet az anekdota születésének és terjedésének a körülményeivel is, és Andric a szóbeliség gondolatába is kapaszkodva a közösségi veretű narráció problémáját helyezte előtérbe, mintegy irodalompolitikai követelményként. A népinek az ideálját ebben a nagynovellában szándékozott megközelíteni és dicséretét is novellájába írja: "Ízes az embernek minden egyes szó, amit kiejt, de jólesik neki mindaz, amit a szemel lát és amit ujjával tapint. Nem könnyű az élet, nem is szabad, nem is biztos, de bensőségesen lehet álmodozni, és bölcsen, elmésen, mókásan lehet mesélni róla." Közben a "helyi színekhez" is ragaszkodni látszik, és ugyanúgy megírja A vezír elefántja egyik epizódjában azt a gondolatot, amit a magyar irodalomban Papp Dániel hirdetett meg a Tündérlak Magyarhonban példázatában. Andric példája a pisztráng: A boszniai kis folyókban és patakokban egy különleges fajtájú pisztráng él; nem nagy, a hátán egészen fekete, két-három piros pöttyel. Ez a módfelett félénk, de ugyanakkor nagyon ravasz és gyorsjárású hal szinte vakon rohan az ügyes kézben tartott horogra, de elérhetetlen, sőt láthatatlan annak, aki nem ismeri ezeket a vizeket és ezt a halfajtát."
A történet epizódjai komor, de derűs világításban is láttatják az életet. A vezír erős kezét és hideg szívét mutatja a vérfürdő, amit a boszniai bégek, főemberek, kapitányok jelesebbjei között rendezett. Portréja erőteljes írói kézre vall, de Andric mintha sietett volna az elefánt históriáját elmesélni. A vezírben az uralkodás, az ítélkezés, büntetés, öldöklés hajlama tombolt, igazi hóhérként és zsarnokként gyilkolásra lehetett elsősorban felhasználni, de egyben olyan ember is volt, aki belepusztul, ha nem jár sikerrel erőszaka. Ugyanakkor dekadens lélek: van egy harminckét költeményből álló arab és perzsa nyelvű gyűjteménye, és ezek a versek azt hirdetik, hogy az élet pazar bőséggel ontja kincseit az embernek, majd elveszi és másnak adja. A versek "filozófiájában" a vezír sorsa is megfogalmazódik. S különleges volt a vezír kedvtelése is: írószerszámokat, finom papirosokat és tintatartókat gyűjtött, s ezeket mind tűzbe vetette öngyilkossága előtt.
Az elefánt históriája tele van groteszk és derűs elemmel, mintha egy bosnyák Daudet írta volna le a travnikiak kalandját a vezír elefántjával, mert "mialatt az állam minden eresztékében recseg-ropog, s Bosznia elhagyottan, rémülten és várakozásban tengeti életét, mialatt a bégek szomorkodnak és bosszún törik a fejüket addig a csarsia csak az elefántról tud és benne látja legfőbb ellenségét". Ennek a történetnek a középpontjában egy anekdotába illő eset áll: a boltosok elhatározzák, hogy öt embert a csarsiából a vezírhez küldenek, hogy panaszt tegyenek az elefánt ellen. Ahogyan ilyenkor lenni szokott, az jelentkező közül négynek gyorsan inába száll a bátorsága, s magára marad a tréfás kedvű Aljo, aki azonban nem a konakba a vezírhez megy, hanem csak a ház kerítése mellett halad el, de a csarsiában mesét kanyarít arról, hogy járt a vezírnél, kérte, hogy hozzon még elefántot a városba, mert egy nem elég, s hogy a vezír meg is ajándékozta mézeskaláccsal és dohánynyal. Az Andric -kutatók egy Tolsztoj-elbeszélést emlegetnek ezzel az epizóddal kapcsolatban, a magyar olvasó számára Babits Mihály Jónás-versének "isteni" üzenete dereng fel Andric szövegéből: "Semmi sem lehet ebből a Boszniából, amíg Dzselaludin uralkodik benne, ma Dzselaludin, holnap pedig isten tudja ki más, nála rosszabb és sötétebb... Talán ebben a csarsiában, ahol öt embert nem találni arra, hogy egy igazi szót a vezír szemébe mondjon?"
A garázdálkodás, a randalírozás metaforája is a vezír elefántjának históriája, s jellemző módon Andric erről éppen a háború után ír!
A bosnyák világot ábrázoló kisebb terjedelmű alkotásai közül az Elátkozott udvar című l954-ben megjelent kisregénye magasodik ki. Megjelenése után a kritika nyomban és egyöntetűen remekműnek és a háború utáni jugoszláv próza legjelentősebb alkotásának tartotta. Könyvek bogozták "üzeneteit" és nagyszámú interpretáció a filozófust próbálta tetten érni a szövegben, mert egy új s balkáni Franz Kafka híres regényére emlékeztető művet láttak Andric alkotásában.
A regény keletkezéstörténetének főbb adatait maga az író közölte. Tudjuk tehát, hogy l928-l929-ben kezdte írni madridi szállodák cégjeles papírján, spanyolországi diplomáciai szolgálatának hónapjaiban, majd l952 áprilisában vette elő újra a kéziratot, s fejezte be művét l954 áprilisában olyan módon, hogy körülbelül kétszázötven oldalnyi kéziratból húzta ki az összes szerelmi jelenetet a főhős Dzsem és egy francia nő között s így a boldogtalan szultánjelölt története epizóddá degradálódott. Elállt az eredeti gondolt címtől, a Dzsemtől is, és börtönbeszélgetések regényévé avatta az Elátkozott udvart.
A kisregény karakterének minősítésében azonban nincs egyetértés az Andric -irodalomban. Nevezik olyan műnek, amely a novella és a regény határán van; mondják "portré-regénynek" is, de - emlékeztetnek - Andric egyetlen művét sem minősítette regénynek, s az Elátkozott udvart legalkalmasabb lenne históriának nevezni. A szerb kritika hangsúlyozta a mű abszurdba hajló jellegét, hiszen Andric azt hirdette benne, hogy minden megoldás a megoldás lehetetlenségét példázza, és az abból fakadó kérdések néhány "kitűnő elbeszélői látomásban" formálódnak meg. Tehát van benne "metafizikai pusztaság és individuális reménytelenség" is. Van olyan értelmező, aki a jelentésrétegek jelképiségét méltatta, mondván, hogy az isztambuli börtön realitása fölött ott van egy totalitárius állami intézményrendszer allegorikus-szimbolikus képe, és minden részlete a talányosnak a határán áll. Egyik legjobb ismerője úgy tudja, hogy az Elátkozott udvar "elbeszélés az elbeszélésről", mert Andric a mese és az elbeszélés formáit védelmezi. Szól eszerint a kisregény arról, is hogy Petar páterrel együtt a mese délibábja megmutatja Kamilnak és Kamil révén Dzsem hercegnek a sorsképét is.
Kamil története a kitűnő mesélő Petar páter örökségének a része. Igaz, ezt nem tudják a páter szerzetestestvérei leltárba venni, mint ahogyan rendre felírták szerszámait, mert többek között kitűnő és híres órásmester is volt. A mese ott van annak az anonim fiatalembernek a tudatában, aki a szerzetesnek élete utolsó napjaiban a hallgatója volt. Az ő emlékezetében Petar páter szépen tudott mesélni, legszebben arról az isztambuli két hónapról, amit a hírhedett "Elátkozott udvarban", a főváros gyűjtőfogházában töltött, s ahonnan Akrába száműzték.
A kisregény kerettörténete is a meséről szól: a vizsgálati fogságban töltött két hónapról. Nem volt az egyenletes, jól megkomponált mesemondás, mert ismételte önmagát, majd előresietett a történetmondásban, hézagokat hagyott a történet menetében. "Úgy beszélt - írja Andric -, mint akinek szemében az időnek immár nincs jelentősége, s azért másnak az életében sem tulajdonít sem az időnek, sem az idő természetes folyásának valami nagy fontosságot."
A kitűnő óraszakértő bánik így az idővel! Andric több ízben is az elbeszélés, az előadás, a mesélés szaggatottságát, logikátlanságait, vázlatosságát hangsúlyozza, amikor Petar páter elbeszélő modorát jellemzi.
A reprodukció mindig szegényesebb, mint a vérbő mese, teljessége pedig az író vágyálma.
Ilyen módon válik nyilvánvalóvá, hogy a kisregény valódi hőse Kamil, a Szmirnából származó, az "elátkozott udvar"-ba zárt fiatalember, akinek identifikációig vállalt ideálja Dzsem herceg. Két világ közt imbolygó, "olyan mintha valóban török is volna, meg nem is, de hogy boldogtalan, az bizonyos". Apja Tahir pasa, a gazdag szmirnai kereskedő, anyja görög nő, maga a sehova sem tartozás állapotában éli a gazdag ifjú életét, és a történelem tanulmányozásának szenteli idejét. Dzsem herceg története érdekeli, mert Dzsem herceg helyzete időszerűnek látszik Kamil idejében is.
Dzsem története Mátyás király révén a magyar történelem ismerőit is foglalkoztatta, és Andric a történelemkönyvekben olvasható élettörténetét mondja el. l48l-ben váratlanul meghal II. Mohamed szultán. A trónt idősebb fia, Bajazid szerzi meg, de Dzsem is a trónra vágyik. Menekülnie kell testvére elől, Bajazid nagy összeget fizet a Dzsemet fogságban tartó Johannita-rendnek, de VIII. Ince pápa éppenúgy, mint Mátyás király, meg akarja szerezni a török trónkövetelőt. Közben Dzsem meghal és l499-ben Bajazid Burzában ünnepélyesen eltemetteti. Kamil történetmondása segítségével a két világ között vergődő ember lelkisége bontakozik ki. Andric művének elemzői felsorakoztatták mind a görög mitológiában, mind a délszláv népköltészetben, de a szerb történelemben fellelhető párhuzamokat is. Minden bizonnyal Andricban is felmerült Sándor király és testvére, a hatalomból kicsöppent Đorde esete. Ez a kisregény "örök" síkja, ám ide tartozik a mű bölcselmi "üzenete" is, de már nem Dzsem, hanem a vele azonosuló Kamil történetében. A vétek fogalmának meghatározását találjuk itt. A vétek, hirdeti Andric az Elátkozott udvarban, abban van, hogy az embert olyan helyzetbe hozzák, hogy vallattathassák.
A vallatásnak a színtere pedig az "elátkozott udvar", a gyűjtőfogház: egy szabálytalan alakú földszintes és emeletes épületek határolta térség, a legkülönbözőbb fajok és népek, s tegyük hozzá bűnök vásártere, amely esténként elnémul, és a zajongása a túlzsúfolt szobákban folytatódik. A világ elidegenült, sötét látványa ez az Udvar egyúttal a bezártságnak valami "ördögi szigete", hiszen a városból semmit sem lehet látni onnan, és nem jut a bezártak fülébe az élet egyetlen hangja sem. Az "elátkozott udvar" gyorsan és észrevétlenül megtöri az embereket, hatalmába keríti őket, úgyhogy már nem is találnak magukra. Elfelejtik mind azt, ami az életben történt velük, s még kevésbé gondolnak arra, ami történni fog, múlt és jövő egyetlen jelenbe, az elátkozott udvar különös és borzalmas életébe süllyed bele".
Az "elátkozott udvar" természetesen színpad is, amelyen megszámlálhatatlanul sok "lélektani komédia" játszódik le. A fő játékmester Latif aga, akit általában Karagőznek, Feketeszeműnek neveznek és nevében a török árnyjátékok főhőse kapja a főszerepet. Ő volt a nagy rögtönző, aki egészen az árnyjátékok szellemében cselekszik, hiszen nincsen állandó, megállapodott szövege, hanem maga a rögtönzés. Az "elátkozott udvar" játékmestere "minden egyes esetben, minden meggyanúsított személlyel különleges játékot játszott, szemérmetlenül és kíméletlenül, anélkül, hogy a másik embert vagy akár magát is tiszteletben tartotta volna". Ő a mechanikus fátum az Udvarban, akinek egyetlen célja a beismerés kicsikarása mindenáron, a beismerés bandzsal szemében az "egyetlen többé-kevésbé szilárd pont", aminek alapján a bűnös elnyeri büntetését.
Az Andric-kutatók a reneszánsz idején élt Guicciar-dini tanítványát látják Andricban, aki a háború alatt olvasta és fordította az olasz író művét és az ő hatása alatt látott "körforgást a történelemben". A regény szerkezetében is felfedezni vélik a korszerűséget: kezdődik a regény a kolostori cella és a temető, benne Petar atya sírdombjának a képével, majd Petar pátert jeleníti meg a börtönben, ahol fellép Kamil s Haim, de úgy, hogy Haim mesél Kamilról, Kamil pedig Dzsem hercegről, aki a regény központjában van, majd ismét Kamil, azután Haim, végül pedig ismét Petar páter lesz jelen. A mű magyarázói szerint kétszer kell minden történettel foglalkozni: induláskor és visszatéréskor. Csak Dzsem herceg története áll magányosan a regény középpontjában.
Az Elátkozott udvar írása közben Andric természetesen nem maradt hűtlen a Bosznia-témához. Dzsem herceg apja, az a II. Mohamed szultán, aki Jajcet foglalta el, Bosznia utolsó királyát pedig lefejeztette. Ő építtette meg Szabács várát, amelyet majd Mátyás seregei Kinizsi Pál vezetésével ostromolnak. Az ő nevéhez fűződik az egész Balkán-félsziget elfoglalása - Albániától a Havasalföldig.
Az Elátkozott udvar megírása után nem került ki több befejezett, nagyobb alkotás Ivo Andric tolla alól. Az Omer pasa Lataszról írott műve töredékben maradt.

 

Karagöz, azaz Feketeszem, a török árnyjátékok közismert groteszk szereplője. (Szerző megjegyzése

Lefordíthatatlan szójáték, amely a romantikus Rastislav névvel kapcsolatos. Ez a név növekvőt, gyarapodót jelent, míg a Raspislav tékozlót, fecsérlőt.