Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
«
Japán költészet
Egy csésze tea Isszával
Kobajasi Issza
haikuversei
Terebess Gábor
fordításában
Orpheusz
Kiadó, Budapest, 2000
A
könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Kobajasi
Issza élete
Kobajasi Issza
művei
429 haiku-fordítás
Bibliográfia
Kobajasi
Issza élete
Kobajasi Nobujuki (gyerekként Jataró, későbbi költői nevén Issza) 1763-ban az
ötödik hónap 5. napján(1) születik meg Kasivabara hegyi faluban
(mely ma Sinano város része Nagano tartományban. Akkoriban még a tartományt
hívták Sinanónak). Apja, Jagobei, némileg iskolázott parasztgazda, anyja, Kuni,
a szomszéd falu módos elöljárójának a leánya – földjüket művelik és bérbeadásra
málháslovakat tartanak. Atyai nagyanyja, Kanadzso is velük él, s ő neveli tovább
a kis Jatarót, amikor alig kétéves korában anyja meghal.
Kasivabara környéke igazán szép vidék, északról és nyugatról hegyek koszorúzzák,
keletre a Nodzsiri-tó fekszik erdős dombok között. Bár kis falu, forgalmas út
mentén épült, van postaállomása, nagy vendégfogadója, ahol még a daimjók is
megszállhatnak csatlósaikkal.
Anyja
halála után Jataró magányos, hallgatag gyerekké válik. Ám zárkózottsága ellenére
nagy érdeklődéssel és érzékenységgel figyeli a világot, különösen a természetet:
apró állatokat, madarakat, bogarakat, napjait a környező erdőn-mezőn tölti.
Hatévesen a vendégfogadós és italkereskedő, Nakamura Rokuzaemon iskolájába kezd
járni, aki mellesleg kalligráfus, matematikus és költő is egy személyben, sőt
a buddhista szövegek tanulmányozására is képes oktatni tanítványait. Azonnal
fölismeri Jataró korán érő írói tehetségét, s élete végéig hű barátja, támogatója
marad. Az iskola a fogadó épületében működik, az ott folyó pezsgő élet a diákok
tapasztalatait óhatatlanul gazdagítja. Jataró egy nap szemtanúja Kaga hűbérura,
Maeda érkezésének, kísérete ötszáz méter hosszan kígyózik.
Jataró hétéves, amikor apja újra nősül. Mostohaanyja, Szacu, dolgos és céltudatos
parasztlány. Hamar kézbe veszi Jataró sorsát, aki szerinte túl sok időt tölt
tanulással és csavargással. Ráveszi apját, hogy Nakamura tanító tiltakozása
ellenére kivegyék az iskolából. Látástól vakulásig a gazdaságban kell segítenie:
zöldséget szedni, szénát gyűjteni, lovat csutakolni, szalmát fonni. Még a hoszszú
téli estéken sem engedi mostohaanyja meggyújtani a lámpát, hogy olvashasson.
Jataró 11 éves, amikor megszületik öccse, Szenroku. Ha mostohája eddig csak
szigorú volt hozzá, mostantól rosszindulatú gyötrőjévé válik, megtorlandó saját
fia hátrányos másodszülöttségét. Féltestvérét minduntalan a hátán kell cipelnie,
rendszeresek a verések. 14 éves, amikor meghal nagyanyja is, akinél eleddig
némi vigaszra-támaszra lelt.
1777-ben vagyunk. Apja végre megérti, hogy fia jobban jár, ha elhagyja a családi
fészket, és Edóban
(a majdani Tokióban) próbál szerencsét. Ehhez mindössze egy ajánlólevelet ad,
mely néhai felesége távoli rokonához szól, egy írástudóhoz, aki diákokat szállásol
el iratmásolás fejében. Az uralkodó sógun székhelyén, a több, mint egymillió
lakosú nagyvárosban eleinte sanyarú Jataró sora. Éhezik, fázik, nagy nehezen
sikerül csak lovásznak elszegődnie. Hosszú évekig él ínségben, mégis jut ideje
kedvtelésére, a haikuvers írására. Szorosabb kapcsolatba a Kacu Sika (az immár
száz éve elhunyt Basó tanítványa) iskolájával kerül, amelyet Nirokuan Csikua
vezet, s 1790-ben, annak halálakor helyébe éppen ő lép, 28 éves korában. Ám
annyit bírálják az iskola haikuírási hagyományainak semmibevétele miatt, hogy
alig egy év múltán lemond.
Szeretne visszatérni 15 éve nem látott szülőfalujába, és 1791 harmadik hónapjában
el is indul gyalogszerrel. Az út másfél hónapig tart. Apját jó egészségben találja,
s felveti egy hosszabb zarándokút tervét, hogy verses-rajzos útinaplót írhasson,
mint Basó és mások.
Ahogy kitavaszodik, 1792 elején visszatér Edóba, elbúcsúzik barátaitól és tanítványaitól,
leborotválja
a haját, szerzetesruhát ölt, felveszi a Haiku Templom Teaissza Bonca(2)
(Haikai-dzsi Issza-bó) címet és nevet, vándorbottal, szalmabocskorban, bambusz
esőkalapban a Tókaidó (Keleti-tengeri országút) felé veszi útját, mely Edóból
Kiotóba visz. Ez az első utazás négy évig tart. Meglátogatja az iszei nagyszentélyt,
Kiotót, Ószakát, Sikoku szigetét, ahol egy darabig a Szennen templomban lakik.
Gobai, az elöljáró, jóbarátja és irodalmi kritikusa is lesz. Sikokun köt barátságot
Csodo Nidzsoannal, egy gazdag macujamai kereskedővel és műkedvelő költővel,
akinél szintén hosszabban időzik. Ószakában találkozik a nála negyven évvel
idősebb Oemaru költővel, aki hasonlóan újító lelkületű, mint ő maga.
1798-ban tér meg Edóba, 35 évesen. Útinaplójának (Tabisúi) megjelenése meglehetős
visszhangot vált ki irodalmi körökben. A művésznegyedben él, támogatói is
akadnak, gyakran vesz részt költői összejöveteleken, hírneve növekszik.
1801-ben, 39 évesen, újra szülőfalujába látogat. Apját tífuszos láz kínozza,
s élete végét érezvén vagyonát kettéosztja Issza és féltestvére, Szenroku között.
Végakaratában Isszát arra kéri, Kasivabarában telepedjék le, és házasodjon meg.
Ám apja halála után, mostohaanyja és öccse megtagadják tőle az örökséget. Kisemmizésében
a falu elöljárói is segítenek. Issza, hosszú távolléte okán, szinte már idegennek
számít.
Visszatér Edóba. Szerényen él, de egyre nagyobb megbecsülés övezi, s nem csupán
tanítványai körében.
1809 holdújévekor az edói tűzvész martaléka lesz Issza szállása. Néhány hónapra
barátja, Nacume Szeibi fogadja be. Ugyanez évben öccse írásbeli hozzájárulását
adja a családi vagyon felosztásához. Issza eljuttatja az okmányt a falu elöjárójához
intézkedés végett, de két év elteltével sem halad az ügy előre. Issza végül
ismét hazatér, de öccse hajlíthatatlanabb, mint valaha. A falu elöljárója sem
hajlandó beavatkozni.
Issza visszatér Edóba, a haiku művészetét tanítja, sokat, sokfelé utazik, de
szíve egyre inkább haza vágyik szülőfalujába.
1812 tizenegyedik havában végleg hazatelepül, kerül, amibe kerül. Szobát bérel,
és közhírré teszi, hogy a sógunhoz fordul öröksége ügyében. Ezt a mindkét fél
számára kockázatos tervet végül a Mjoszen-dzsi apátjának közbenjárása akadályozza
meg. Megkötik az alkut. Apjuk vagyonát két egyenlő részre osztják Issza és féltestvére
között, a szülőházat fallal választják ketté. 1813 őszén, 12 évvel apja halála
után, Issza beköltözhet az atyai ház kiürített felébe.
Apja második kívánságát is hamarosan teljesíti, a következő tavasszal (a japán
számolás szerint 52 évesen) feleségül veszi Kikut (neve annyit tesz „Krizantém”),
egy vidám, 28 éves parasztlányt a szomszéd faluból, Akagavából – aki éppúgy
nem törődik a külsőségekkel, mint Issza maga.
Az év folyamán Issza elrendezi függő ügyeit Edóban, ahol költői rangja egyre
dicsőbb. Sokan tartják úgy, hogy Basó óta nem élt nála tehetségesebb költő.
Szeibi barátja búcsúztatót rendez tiszteletére, s Issza végleg elhagyja a fővárost
és irodalmi életét, év végére boldogan visszatér Kasivabarába, újdonsült feleségéhez.
Parasztgazda lett belőle is, mint apjából, némi anyagi biztonsággal a háta mögött.
A
családi viszály elült, a régi sebek behegedtek, Issza és Szenroku, a házat szétválasztó
fal ellenére, gyakran összejönnek.
1816 negyedik havában kisfia születik, Szentaró, de nem éri meg a háromhónapos
kort. 1818 ötödik havában kislánya születik, Szato, de a következő évben meghal
himlőben. 1820 őszén, egy újabb fiú, Isitaró, háromhónaposan megfullad az anyja
hátára kötve.
Issza kisvártatva lebénul, amit végzetesnek hisz, de
hűdése felenged. A megpróbáltatásoknak még koránt sincs vége. 1822-ben, negyedik
gyermeke születésekor felesége, Kiku megbetegszik, amit egy ízületi gyulladás
kínjai is súlyosbítanak, és 1823 tavaszán Issza nagy fájdalmára távozik e harmatvilágból.
Kisfiuk, Kinszaburó is követi néhány hónap múlva.
1824 ötödik hónapjában Issza elveszi egy kisnemes szamuráj leányát, Jukit, akinek
néhány hét után elege lesz a parasztházból, az elhanyagolt, idősödő Isszából,
és visszatér a szülői házba. A nyolcadik hónapban hivatalosan is bejelentik
a válást. Ugyane hónapban Issza meglátogatja a Dzenkó templomot, ekkor újabb
szélütés bénítja le. Egyik orvos tanítványa ápolja, aki nála száll meg. Hála
a gondoskodásnak, hamarosan jobban lesz, és 1825 elején újra nősül, egy Ecsigóból
való parasztlányt vesz el. Jao 32 éves, Kasivabarába jött dajkának.
1827 nyarán egy tűzvészben porig ég Isszáék háza. 64 éves, feleségével a kertvégi
csűrben húzzák meg magukat, melynek se ablaka, se kéménye, s padlója döngölt
föld. Az épület ma is áll.
A tizenegyedik hónapban meglátogatja tanítványait és barátait, s mikor 19-én
visszatér, hosszú, fáradalmas gyaloglás után a hóban, újabb bénulás keríti hatalmába.
Még aznap meghal.
Hamvait a Komaru-hegyi családi sírboltba temetik. Halála után öt hónappal, 1828
tavaszán születik meg Jata, egyetlen túlélő leánya, akinek leszármazottai a
mai napig birtokolják a Kobajasik hagyatékát.
Kobajasi
Issza művei
A japán haiku tizenhét szótagból(3) (ondzsi) álló, címtelen,
rímtelen és hangsúlyos vers. Három, 5-7-5 szótagszámú sorba tördelhető. Minden
sorában két hangsúly van. Csaknem mindig találunk benne egy „évszakszót” (kigo),
amely a lélegzetvételnyi haikuverset a természet nagy évi körforgásához köti.
Issza több, mint tízezer haikut írt, ami nem kis teljesítmény akkor sem, ha
leszámítjuk a javításokat és változatokat. Számos (úti)naplója is ránk maradt,
a legjelentősebb a Kikeletidőm (Oraga haru, 1819) és a Napló apám haláláról
(Csicsi no súen nikki, 1801).
Issza a haiku műfaj igazi mestere, verseiben megosztja velünk egy-egy egyszerű,
köznapi élményét, anélkül, hogy különösebben megmagyarázná. Csak egy csöpp odafigyelést
kér, netán pillanatnyi azonosulást. Ne próbáljuk „megérteni”, sem értelmezni.
A több, mint négyszáz versfordítást időrendbe tettem, ezért nem idéztem belőlük
Issza életrajzában, megtalálhatók a kérdéses évek alatt. Így megmutatják, művészete
hogyan teljesedik ki, élete egy-egy korszaka mennyire tükröződik haikuiban.
Isszát szívós, ápolatlan parasztembernek képzelem, naiv hittel Amida Buddhában
és falujában. Bár élete nagyobbik felét kénytelen nagyvárosban és utazással
tölteni, zord éghajlatú, hajdinát termő faluján és a versíráson túl alig vágyik
másra. Gyermek- és meglett korában élhet csak szülőhelyén, szerencsétlenebbül,
mint bárhol, ő mégis itt a legboldogabb. Bánatát verseiben mindig elfújja az
életöröm, ürügyként erre bármily jelentéktelen apróság elég neki. A nagyurakkal
szemben csendes és konok ellenállásba burkolódzik. Haikuiban egyszerű köznapi
beszédet használ, még tájszavakat is – humora vaskos és csúfondáros, de együttérzéssel
és éleslátással párosul. Lelkesebb és személyesebb, mint fennkölt és higgadt
két nagy elődje, Basó és Buszon.
2000 tavaszát Isszával töltöttem, három hónapot, s mivel nem lehet a magyar
költészettől függetlenül verset fordítani(4), emlékeztetőül
56 évesen újraolvastam hazai költőink javát. Ezt is Isszának köszönhetem.
Budapest, 2000. június 13.
Terebess Gábor
Templom
a hegyen –
harangja hangja a hó-
takaróba merült.
1791
Lótuszok
virága –
elhajigált tetveknek
éppen megfelel.
1792
A
bazsarózsa
elhull: tegnapvolt eső
cseppjeit hinti szét.
1793
Ősz.
Esteledik.
Igyekvő vándor varrja
szakadt gúnyáját.
1794
Újévi
álom:
szülőfalumban jártam.
Jól megríkatott.
1795
Ruhát
cseréltem
nyárra, de utam tetvei
velem maradtak.
1801
Lábam
alá
ilyen gyorsan mikor
másztál, csiga?
Túléltem apám,
tovatűnő harmatcsöpp –
harmatos mezőn.
1802
Fenyődísz
Újévről –
az éji záport hallgatja,
elhagyatottan.
Derengő Holdat,
égre emel reszketeg,
a szomorúfűz.
1803
Bátran
lecsapok
egy legyet, s felsandítok
a hegy ormára.
Tejút-tévesztett
csillagom. Hová tűnt megint
e nyárestén?
Dúsan
virágzik
a szulák, más házára
futván magasan.
Hasad
a hajnal.
Életnek semmi nesze.
Lótusz virágzik.
1804
A
vizére fújt
cseresznyevirágokkal
elfut a folyó.
Eladott
csikó
visszanéz az anyjára.
Őszi eső hull.
Őszi
szélroham –
koldus szeme ragadt rám:
latol, méricskél.
Magányos
háznál,
hegy-árnyékban járják az
ünnepi táncot.
Alig
bukkan ki,
termetes dudva közül
a bazsarózsa.
Irdatlan
mocsár,
de csak egyetlen lótusz
bimbója feslik.
1805
Ó,
naplemente!
Még egy béka szemébe
is könnyek szöknek.
Pirkad
a hajnal.
Neked is úgy kell ez a
boldogság, csiga?
Felfutó
szulák
áztatja át a fákat,
csuromvizesre.
Harangkondulás
–
a hajnalkák mozdulnak
rá elsőnek.
Alig
létezem –
ebben a hóhullásban
érzem, hogy vagyok.
Cirpelés
a falban...
Tegnap azt a lyukat
észre sem vettem.
1806
Elmúlt
még egy év
e fertelmes világban,
szalmafedél alatt.
Házal
a lepke,
kapuról kapura száll,
repdesi körét.
Buddha
ölébe –
egy csapongó pillangó
vissza-visszatér.
Oda
kerül mind,
sárba tiporva végül –
cseresznye szirma.
Hosszú
volt az éj.
Cseresznyevirág alatt
csak veszekedtünk.
Buddha
napjára
a verebek elhozták
fészekaljukat.
Az
égő házban
szenvedő embereket
kakukk kacagja.
Hulló
gesztenyék,
le egyenként koppannak.
Éjszaka mélyén.
Ló
pisálta le
a poros gesztenyéket –
újra fénylenek.
A
rocskában is
reng egy szál lótuszvirág...
Beáll az este.
Lótuszok
között
nem öregednek meg a
cikázó fecskék.
1807
Tavaszi
szellő –
alvó gyerek, markában
evőpálcát tart.
Ó,
esti fecskék,
reménytelen holnapom
viszi szárnyatok.
Zsendül
a tavasz,
szegényembert sem várja
virágtalanul.
Vadvirágokat
óva guggol a szumó-
birkózó-bajnok.
Sivár
vidéket
sövényről sövényre rejt
szulák virága.
Mereng
a varjú:
– Minden napnak megvan a
holnapja másnap.
Megnevetteti
a varjút az a vessző,
mit beoltottam.
1808
Hulló
cseresznye-
virágra tátja száját egy
levelibéka.
Végigmustrál,
és
pofákat vág rám egy
levelibéka.
Vörös
polcra szállt…
Üdvöt hozó Buddhánkban
bízik a lepke?
Szárnyát
a veréb
csapkodva-verdesve
sziromfürdőzik.
Hej,
csigabiga,
élted miből tengeted?
Őszi este leng...
Éji
csalogány
alvóhelynek nézte ki
oltott vesszőmet.
Jöszte
már este,
oltanivaló ágból
mind kifogytam.
1809
Újév
ünnepe –
fészektelen a madár,
engem utánoz.
Hajléktalanul
is élvezem idén a
virágzó tavaszt.
Pillangó
libeg,
mintha semmit sem várna
e világtól.
Vesztes
birkózó –
megfeledkezik még az
őszi szélről is.
Fülemüle,
ripp-ropp,
peckesen lépdel hullott
faleveleken.
Kis
gesztenyeszem,
nem jött el a végnapod,
szét ne repedj még!
Kinyílott
végre
a bazsarózsavirág –
veréb csiripeli.
1810
Földönfutóként
ért Újév Napja most is,
Edóban vagyok.
A
küszöb előtt,
latyakos facipővel
kopog a tavasz.
Kutya
kísér el,
szirmahulló cseresznyéhez
zarándokolunk.
Falum
fájóbb, jaj,
minél közelebb érek.
Vadrózsatövis.
E
harmatvilág
harmatcseppjei között
csak veszekedünk.
Hosszú
hídon,
a vadász mögött lesben:
egy vadliba.
Első
tél-eső!
A világ haikuversekbe
fullasztja magát.
A
tücsök téli
lakosztálya lett
szerény paplanom.
Lovakat
csipked,
majd lótuszok közt keres
menedéket a bögöly.
Lótusz-virágszál,
bögölyök és szúnyogok
lakmároznak fel.
1811
Lenn
kolduskunyhó.
Fenn fényes papírsárkány,
égbe röppenne.
Suhog-susog,
talán búcsút int a fű,
múló tavasznak.
Nyári
hűvösben
ereszkedek utamon
a pokol felé.
Mécsbogárhívó
gyerekük van a hídi
koldusoknak is.
Szakés
csészémben
egy bolha úszik, úszik
a rizsborban.
Meglep
az alkony.
Az ablak apró rése
fuvolaként sír.
Szüreti
holdfény.
A Szumida-folyóra
tódul a szúnyog.
Az
őszi avart
égeti egy jóember –
kő-Buddha bámul.
A
pénzbeszedő
levetetlen cipővel
tűzhelyemig ront.
Hold
és virágok!
Negyvenkilenc év gyaloglás
– mindhiába.
1812
Naphosszat
esznek,
esznek, esznek – pihennek,
tavi teknősök.
Bús,
ködülte nap –
holtig unják magukat
fönt az égiek.
Vak
ember után
ugrál át a hídon egy
levelibéka.
Szóródó
szirmok,
nem ismerik a Buddhát,
sem a buddhizmust.
Sziromzáporban
szomjazunk, távoli köd
után kapkodunk.
Mintha
a Mennyből
szállingóznának alá,
cseresznyeszirmok.
A
sötét nyomor-
negyed is átöltözik
nyári göncökbe.
Edóba
érvén
hát mit hallok először?
A kakukk hangját.
Kakukk,
ha kiált –
a lóhátról azért
le ne bukfencezz.
Szentjánosbogárt
szólít a száj, mígnem egy
bele is repül.
Bolha
ugrott be
a Nevető Buddha
tátott szájába.
"Megszólalt
az első kabóca!” – mondja,
miközben pisál.
Kislány
az orrát
hajnalka kelyhébe fújja.
Észre kell venni?
Kunyhóm
estéje:
bambuszok közt verebek,
nádasban ludak.
Rizsföldi
ludak,
mindig megbámultok,
ha arra járok.
Terjed
a pletyka,
libák gágogják szerte:
újra itt vagyok.
Legyetek
mától
japán ludak, békében
itt maradhattok.
Rizsföldi
ludak
visszatérnek szelíden
– mindhalálig.
Szűk
kis kalyiba –
hajnalkavirág műve:
tetején a zsúp.
Végső
nyughelyem
most öt láb mélyen vár rám
hóba hantolva.
Felfordított
tenyeremre hópelyhek
szállingóznak.
Puha
hópelyhek
betakarják paplanom…
Itt vagyok otthon.
Remetekunyhó.
Még a kutya fejét is
leporolom.
Pirkadó
felhők,
nyugati tenger felé
mikor szállhatok?
Buddhává
azért
még nem lett a tunya,
öreg fenyőfa.
Fenyőfák
árnyán
nyújt szállást, vendégül lát
hatvan tartomány!
Tanyasi
macska –
Buddha ölét képzeli
vánkosának.
Ó,
halott anyám –
mindig, ha látom a tengert,
mindig, ha látom.
Óriás
üstben
dühödten fortyog a víz...
Teknőc-rémálom.
Bambuszliget
–
ez sem, a világon semmi sem
tökéletes.
Összejártatok-e
ezer évvel ezelőtt
darupárékkal?
Szalmakapuban
– karján kisgyerek – esti
daruszót hallgat.
Ezer
éve már?
Vagy dalodat ma zenged
először, daru?
1813
Újévi
leves –
piszkos köröm és szégyen
fogja csészémet.
Tavaszi
zápor –
melyből nem lett kacsasült,
oly vígan hápog.
Tavaszi
zápor –
egér lefetyeli ki
a Szumida-folyót.
Tavaszi
szellő
hűti fönt a fenekét,
zsúpfedélt köt.
Elolvadt
végre
Sinano útjain a hó.
Már száll a szúnyog!
Szutykos
szőrére
kerti szirmok ragadtak –
bagzik a macska.
Sűrű
fű között
egyedül bújócskázik egy
levelibéka.
Álláig
hullott
virágszirmokban ül egy
levelibéka.
Elmélyedéssel
szemléli a hegyet egy
levelibéka.
Semmi
több – ha már
lecsillapodott a szív,
üde, friss a lég.
Hiú
fellegek,
hiába tornyosultok
– mindhiába.
Hajaj,
remélem,
sürgésed nem járványos,
kakukkmadár!
Hajnalodik
már,
ugorj bolha a hegyre,
fel a Fudzsira.
Tégy
bármit, csiga,
mindent fontolj meg előbb,
csak lassan, okosan.
Szülőfalum,
ó,
Buddha arcáig mászott
fel egy csiga.
Holdvilágnál
mész meztelen kebellel,
sikamlós csiga.
Tolvaj
méreget
mit sem sejtő dinnyéket.
Hűlnek a vízben.
Ablakpapírom
kihasadt. Mily gyönyörű
az Égi Folyó!
Hajnali
harmat,
légy nékünk kalauzunk
a Tiszta Földre.
Ez
itt bizony a
bögölyök birodalma,
krizantémvirág!
Lótrágyadombon
krizantém bontja szirmát.
Szép kis kilátás.
Beesteledett.
Lószaros kezét mossa
anyjaasszonnyal.
Hóember-Buddha
öléből, mint fészkéből,
veréb csicsereg.
Megöregedni
kapumban méltóztatik,
hóember-Buddha?
Volt
életemben
jó magokat hinthettem:
fűt a szenelőm.
Derűs
a reggel.
Pattogó hangulatban
izzik a parázs.
Sok
házi veréb –
teavirágok között
játszik bújósdit.
Kínnal-keservvel,
nagy szem gesztenyét téptem...
Féreg lika rajt!
Tehenek
bőgnek,
méhek zümmögnek, no és
a bazsarózsák?
1814
Szól
évünk első
madárdala a kapun:
varjúkárogás!
Bár
ködbeborult,
falum rendje így is az
összevisszaság.
Elolvadt
a hó,
és a falut gyerekek
árasztották el.
Anyátlan
veréb,
hadd legyek játszótársad –
én is gyászolok.
Sáros
lábát
szilvavirágba törli
a fülemüle.
Alvó
pillangó –
biztonságosnak vélte
sáros lábamat.
A
kiszáradt fa
pillangókat virágzik
virágok helyett.
Árpaföldről
zöldségkertre áttáncol
egy játszi lepke.
Mik
úgy felkavartak,
cseresznyeszirmok többé
árnyt se vetnek rám.
Kárhozott
világ,
cseresznyeszirmokkal
tapasztották ki.
Messzi
tartomány –
ily kísértetzugban is
cseresznye nyílik.
A
szitakötő
serken, munkába indul
éji folyóra.
Bár
mélyen alszik,
szentjánosbogaraktól
villódzik az eb.
Első
mécsbogár!
Ám a fővárosi égen
szennyes füst borong.
Nem
nagy a kunyhóm –
hát beugrálhatjátok,
virgonc bolháim.
Bolhák,
szúnyogok!
Kunyhómat kölcsönkérem,
hadd aludjak el.
A
kiscsigának
egy pirosló pipacshoz
nincsen szeme.
Kunyhóm
ajtaja
előtt hömpölyög tova
az Égi Folyam!
Hulló
harmatcsepp –
ma is szerteszórja a
pokol magvait.
Villám
fényénél
látszik, mekkora kacajra
fakadt a Buddha.
Hogy
mennykő csapjon
zsúpfedeles kunyhóba?
Erőtlen ahhoz.
Húgyszagban
is,
krizantém virágjai,
csak illatozzatok.
Magasztos
Buddha
magasztos orrhegyéről
jégcsap csüng alá.
Rizst
válogatunk,
meg régi rézgarasokat.
Első tél-eső!
Tüzifa-hegyek
és szalmazsák hegyhátak...
Első tél-eső!
Nagy
a kutyaszar,
jut az ösvényre végig
a szűz havon.
Verebek,
ejnye,
le ne szarjátok öreg,
téli paplanom!
Utat
a paraszt
egy épp kihúzott hosszú
retekkel mutat.
Oltott
vesszeje,
rőtszakállas apónak...
Keze még biztos!
1815
Rizsszem
az orrán,
le sem nyalja, a macska
már bagzani megy!
A
fülemüle
hajnali hangját eső
áztatta át.
Függőhídon
át,
apró léptekkel gyalogol
egy pillangó.
Kövess
a Dzenkó
kolostorba! A lepke
előrerepül.
Egy
forró fürdő,
fohászkodás Buddhához,
cseresznyevirág.
Felhőszakadás.
A templom nagyharangja
alól fürkészem.
A
te rizsfölded?
Netán az én rizsföldem?
Ugyanúgy zöldell.
Konyhakés
alá –
angolnát válogatok.
Hűvös az este.
Kakukk
gyászének
szól varangyos béka úr
ravatalánál.
Nagyot
csapok
Amida Buddha szent fejére
– ott egy légy.
Kunyhóm
legyei,
csintalankodjatok csak
– mindjárt megjövök.
Sövénykapumra
került végre retesz is
– egy kerti csiga.
Esteli
holdfény.
Sírokat látogatok,
hogy felfrissüljek.
Addig
koldultok
kapumnál, buta libák,
míg le nem fogytok.
Az
én Kikum,
krizantémom, csöppet sem
ad a módira.
Kikukucskál
–
hajnóka virágjai
közül – egy egér.
Most
a fekete,
aztán a zöld, a barna...
Rovarok kórusa.
Nem
rejti többé
kunyhóm nyomorúságát
a hó. Elolvadt.
1816
Teli
szájjal
dicsérik Amidát a
levelibékák
Maga
se tudja,
kapun ki-be jár-e, a
levelibéka.
Forró
kád fölött
fürdőző főket számol,
dolgos kis lepke.
Fához
kötöttük,
hol hűs szellő fújdogál,
vásott gyermekem.
Nyári
kopárság.
Kunyhóm körül idén a
fű is levéznult.
Nagydarab
macska –
a legyezőmre hevert…
Elszenderedett.
A
komisz kölke,
kikötve is élvezi
a hűvös estét.
Kikötött
gyerek –
mécsbogarat szólongat
könnyei közül.
Ez
az én lakom,
légzeni is szúnyogot
lélegezem ki.
Útszéli
Buddha –
egy árva árpakalászt
vett védelmébe.
Szüreti
holdfény.
Rendíthetetlen a
madárijesztő.
Bús
mú!-kat bőgve –
szürke tehén a ködből
ki-kigomolyog.
A
nagy bronz-Buddha
orralika párát fú,
puha permetet.
Harmatcsöpp
gyöngyét
szét ne loccsantsd, szöcske,
csak óvatosan!
Túloldalamra
fordulok az ágyban:
– Menj arrébb, szöcske!
Emelt
fővel
méltóságos pap töri
a jégcsapokat.
Körbe
és körbe,
aszott gesztenye olvasóm...
Első tél-eső!
Hatalmas
Edo –
négy-öt garas egy adag
téli orvosság.
Ne
bánkódjatok,
vadludak, alattatok
vándorlok mától.
Nagyszeműek
a
gesztenyék, hát megáll az
utas, gyűjtöget.
Elszemezgettük
a főtt gesztenyét, szónak
is végét szegjük.
1817
Bambusz
eső-
kalapot lengetve búcsúzunk,
szitáló ködben.
Nézz
a tükörbe,
ha találkára indulsz,
te bagzó macska!
Hegyi
kolostor –
malaszttal teljes hévvel
macskák bagzanak.
Bolhát
roppant és
"Namu Amida Bucu"-t
mormol foga közt.
Széles
folyóba
pöcköli be tetveit
egy szépasszony.
Őszi
szél kerget
hazátlan hollót, majd
magával ragadja.
Csak
egy csepp harmat,
harmatcsepp az egész világ,
mégis más, mégis...
Krizantémvirág.
Még a hegy üstöke is
fehérbe fordult.
Versenyt
vesztettem.
Micsoda meglepetés:
nagyasszonyunk nyert!
Átázott
nagyúr,
faszénserpenyőm mellett
szárítkozik.
Szelíd
gesztenye,
tüskés házad megosztod
egy csöpp féreggel?
1818
Bambuszlevélről
tavaszi esővizet
lefetyel az egér.
Hópelyhek
közt
koratavaszi szellő
fúj észrevétlen.
Elolvadt
a hó.
Keskeny sikátorokban
vékony gyerekek.
Setét
éjből ki,
setét éjszakába el
– a bagzó macska.
Bolond
egy macska,
kikötötték, de most is
párért nyivákol.
Fák
közt foszlányok:
koldus fuvolaszó és
fülemüledal.
Parányi
sziget –
ott is pacsirtadalra
túrják a földet.
Fehér
csuhás papok
és patyolat pillangók
felvonulása.
Jókora
kanca
dörgöli roppant farát
cseresznyeághoz.
Felgyűrt
gatyában
cseresznyét megy szemlélni
bámész vénember.
Leszállingóznak
a cseresznye szirmai –
trágya a kertnek.
A
fej lehajlik
önkéntelen, előtted,
ó, bazsarózsa!
Künn
a legelőn
farkasszarba botlottam.
Hideg borzongat!
A
vándor száján
átok buzog elő –
Első tél-eső!
Üvözöljük
a
szamuráj csatlósai közt:
Eb uraságot!
Hullott
gesztenyék,
az első harapás
mindig a varjúé.
1819
Kitavaszodott
–
düledező házamban
minden a régi.
"Boldog
Újévem" –
csak olyan átlagos
tavasznak tűnik.
Újévi
eső –
zsúptetőm is először
ázik be idén.
Tavaszi
zápor,
virrad, vásárba megyek,
mellem kitárom.
Gyerekek
ássák
Hólé-folyó medrét
kinn a kapuban.
Verébfiók,
hé,
takarodj el az útból!
Itt vonul Ló úr!
Egy
a füttyötök,
csattogó csalogányok,
mind ikrek vagytok?
Kicsinyli
házam
a fanyalgó csalogány,
és lecsattogja.
Farkasszemet
nézek
a levelibékával –
Nem mozdulhatok!
Béka
vezérnek
vélnéd, amint kuruttyol
az emelt széken.
Ha
már énekelsz,
táncra is perdülhetnél,
levelibéka.
Szemétdombon
a kisded pillangó
megszületett.
Biztatón
ragyogsz –
a szilvavirágot, jaj,
leszakajtsam, Hold?
Fertő
a világ –
de nyílnak a virágok
csak azért is.
Virágzó
fák
árnyékában nincsenek
vadidegenek.
Hegyi
hold fénye
a virágtolvajnak
éppúgy világol.
Tusfoltos
a kéz,
verejtékes a homlok:
gyermek-szépírás!
Hűs
kontókönyv kell
fejem alá párnának –
rekkent a hév nap.
Halak
szökdelnek.
Nem tudják, hogy dézsában
úsznak? Vagy tudják?
Lábnyi
magasból
is zuhog a zuhatag.
Hűsebb az este.
Hullt
egy csepp eső,
szétmorzsolja kobakján
a varas béka.
Szülédnek
véled
köntösöm lengő ujját,
szentjánosbogár?
Tornácomon
ül
a légy, tördeli kezét...
Csatt! Nincs kegyelem.
A
nagyszobában
egy ember meg egy légy –
csak ketten vannak.
Szülőfalumban
még a legyek is csípnek
könyörtelenül.
Mert
ez jó világ,
lakmározhat még egy légy
a főtt rizsemen.
Ha
ugrasz, bolha,
miért ne ugranál rá
a lótuszvirágra?
Világunkban
görbednek a lótuszok,
már virágjukban.
Megittuk
a bort,
nekiveselkedhetünk
Holdat bámulni.
Szüreti
holdfény.
Savanyú arccal ül
a bornemissza.
Nem
italos, hát
csepüli a szüreti
holdfogyatkozást...
Az
ember arca
hamarabb halványul el,
mint elfogy a Hold.
Ember
világa –
a Hold is csak messziről
szenvedheti.
Őszi
szélben most
vörös virágot szedne
halott kislányom.
Egy
rézgarasért
kondíthatok harangot.
Hideg dermeszt meg!
Hideg
szél süvít.
Hí huszonnégygarasos
szajha viskója.
Napnyugatra,
hol
Buddha Paradicsoma:
letarlott mezők...
Tél,
templom, ima.
Átmetszették erszényem.
Világít a Hold.
Téléji
ima.
Hazafelé keresztül-
vághatok kertjén.
Nem
cselekszik jót,
vétkezni sem vétkezik,
téli magányban.
Hatfelé
visz út
a kereszteződésben,
elfakult fűben.
Apácából
kell
vagy kettő, kihúzzanak
egy szál retket.
Szüreti
holdfényt
halvány homályba taszít
a tüzijáték.
Tojását
kelti
a kotlós, míg csodálja
a bazsarózsát.
Szerencseisten,
szerencséd, hogy itt lakik
a bazsarózsa!
Bazsarózsát
is
elhagyja szerencséje
házamnak táján.
Éppúgy,
mint régen –
két kezem beleroskadt
a kásás hóba.
1820
Pokolfajzatok
–
Újévet ünnepelnek
ma még ők is.
Kolduló
útján
sárkányt reptet a gyerek
mind magasabbra.
Tavaszi
eső –
húgom ujjzsebében
érmék csilingelnek.
Tavaszi
eső –
egy kislány táncórát ad
rest macskájának.
Tudom,
a harang
elüti az életem.
Esti félhomály.
Mocskos
egy macska,
úgy igaz, de van néki
élete párja.
Illan
a világ,
de még a piciny madár
is fészket épít.
Fióka
csőre
hasztalan tátog, ha
mostohagyerek.
Fácán
rikoltoz –
kő-Buddha köntösének
ujjába bújván.
Ekkora
pocakkal,
hippre-hoppra szülni fogsz,
brekegő békám!
A
bűzölgő kút
káváját beborítják
a szilvavirágok.
Edo
főváros
cseresznyéi csak pénzért
virágzanak ki.
Nagyvárosi
nép –
napernyő alatt meleg
rizsbort iszogat.
Erdei
szúnyog –
beledöfné fullánkját
a kő-Buddhába.
Gyöngyharmat,
ha
édes lenne, felosztanánk:
mi enyém, mi tied.
Villám
fényénél –
csak a kutya pofája
lehet ártatlan.
Kígyófészekbe
beszaladt sebtiben egy
esztelen egér.
Hátára
esett,
de még mindig herseg az
őszi kabóca.
A
messzi bércek –
szitakötő szeméből
verődnek vissza.
Fanyarabb
felét
hegyi datolyaszilvának
anya eszi meg.
A
tehén fején
súlyosbodó málha, hó
gyűlik halomba.
A
szél szívesen
kitakarítja, söpri
koszos kunyhómat.
Még
a tűnékeny
hóból is buddhákat
építünk magunknak.
Szállnak
a darvak
a szemétdomb körül, szép
Vaka-no-Ura.
Szégyen
az ágon:
leszedetlen gesztenye,
csak egy szem ing fönt.
1821
Eljött
az Újév –
romlásnak világa, hol
nem virágzol ki?
Kikelt
magától,
tavaszi fenyőmagonc –
épp a kapuban.
Újév
Edóban –
kunyhók kutyáinak is
jár az ajándék.
Magam
és Buddha,
fejvesztettek lettünk
a sűrű ködben.
Templom
tetején
kakas kukorékolja:
– Elolvadt a hó!
Buddha
születés-
napján, virágos templomba
hangyák vonulnak.
Szúnyoglárvák
lejtenek emléktáncot
síri tócsában.
Ne
bántsd a legyet,
tördeli kezét-lábát –
hozzád fohászkodik!
Aratáskor
mind
Holdat bámul: kalmárok,
papok, szamurájok.
Hiú
fűszálon
hasztalan harmat – úgyis
minden hiába.
Még
a koldusnak
is van kedvenc szumó-
birkózója.
Az
udvarhölgyek
is kíváncsin bámulják:
vesztes birkózó.
Díszelg
a képe
vásári fametszeten:
vesztes birkózó.
Leesett
a hó.
Csoszognak a bőrsaruk
Dzenkó templomban.
Ne
ijedj meg, pók!
Ritkán állok neki a
takarításnak...
Öreg
vipera,
mint a Nyugati Mennybe –
lyukába csusszan.
Nagy
szem gesztenye,
hasonlítok rád, ugye,
sörtés fejemmel?
Az
öregember
fejét gesztenye veri:
– Ocsmány egy világ!
Botor
a macska,
gesztenye szakadt nyakába,
fölnéz a fára.
Tüzijátékot
félnótás kontár csinál
mindig legszebbet.
Szánalmas
kertben
csöppet sem szánnivalók
a bazsarózsák.
1822
Papírsárkánya
piszkos papírból készül,
mostohagyermek...
Egy
keljfeljancsi-
-Bódhidharma beállt a
babák sorába.
A
Nagybuddha
orrlyukából hirtelen
fecske repült ki.
Egy
garas ára
hideg víz, még kancám is
eloltja szomját.
Merítőkanál.
Hideg vízből, ha csigát mer,
az ingyen van.
Rab
fülemüle,
kalitkában hallod-e,
ha szól a kakukk?
A
pók-porontyok
szétszéledtek, el kell
tartani magukat.
Lótusz
virágzik
a kanális elfolyó
mocsadékában.
Cincogva
kacag
az elszalasztott egér.
Rideg éjszaka.
Csitt,
prücsök, némulj!
Elszakasztott szeretők
a csillagok is.
Zeng,
zeng a tücsök –
úszó gallyon utazik
el valahova.
Kincset
ér az év
első hóviharában –
egy éjjeliedény!
Csöpp
kezére
vörös lábzoknit cibál –
anyátlan kisfiam.
Utánzó
veréb!
Egy vándormadár-csapat
mellé csapódik...
Olyan
világ ez –
a hegyi gesztenyékre
éjjel csősz vigyáz.
Beólálkodik,
nyitva hagyták a reteszt...
Peóniakert!
Mit
úgy gyűlöltem,
a hó, egyszerre csak
semmivé olvadt.
Falusi
macska
feni karmát a hóra…
Utolsó kupac.
1823
Kitavaszodott.
Hibáink virulnak, sőt
hajtanak újak.
Hosszú
az a nap,
mi füstillat és fingszag
között múlik el.
A
nagy bronz-Buddha
vörhenyes ködkabátba
öltözködött.
Hegyi
ér hajtja
a malmot: hántolja rizsünk.
Délben is alszom.
A
ló messzire
szellentette a szent-
jánosbogárkát.
Jó
kövér hernyó –
a hangyaboly poklába
zuhant alá.
Ahol
ember van,
ott légy is van, szemtelen,
meg szent Buddha is.
Gyereknevetés
csilingel – a leszálló
őszi estében.
Gyönyörű
a Hold!
Bárcsak itt lehetne most
házsártos nejem.
Az
öreg kutya
mutatta meg az utat –
temetőbe tartok.
Csitri
leánykát
a templomi tea is
megkacagtatja.
A
fenyőfákról
figyelik a békák is:
szumóbirkózás!
Éltemnek
ősze.
Tökéletesen csak a
Hold néz ki ma is.
A
szélcsengő
meddő karattyolása
végzi az évet.
1824
Kivágásra
szánt,
nagy öreg fára rak friss
fészket a madár.
Fülemüle,
ó,
a császárnak is ugyanazt
a dalt énekli.
Buddha
kőkezén
meghitten lapul egy
levelibéka.
Virágnézés
is
veszekedéssel végződik
Edo városában.
Ó,
zsémbes nejem,
ülnénk itt a gyékényen,
s virágot néznénk.
A
nagyurat is
leszállítja lováról –
cseresznye virága.
Edói
szúnyogok –
mily rettenthetetlenek,
bátrak, merészek!
Kishúgom
úgy tesz,
mintha észre se venné
a vesztes birkózót.
Jó
szélfogó
lenne belőled, ugye,
szumóbirkózó.
Szumóbirkózó
lesz a fiunkból – már most
büszkék a szülék.
Szumóbirkózó,
nagyurunk is kéretlen
szórja rá kegyét.
Csörtet
valaki,
fácán csap fel riadtan.
Elhervadt a rét.
Lovam
farától
büdösen fúj az alszél.
Itt az év vége.
Gesztenyék
csapnak
le, kárálnivalója
van minden tyúknak.
Ó,
bazsarózsa,
koldus indák hálóznak
be körös-körül.
1825
Csipegető
csirkék,
elolvasztják a havat
a kapu körül.
Ló
szimatolja
a szoborrá kövült
levelibékát.
Nyári
zivatar.
Csupaszon lovagolok
csupasz lovamon.
Rizst
falatozgat,
csak pálcázza magában.
Zúg az őszi szél.
A
küszöbömet
meggörnyedve lépi át –
szumóbirkózó.
Egyre
pörölünk,
pörölünk, míg leszűrjük
új rizsborunkat.
Mestermutatvány,
bazsarózsa csúcsára
hágott a béka.
Sáros
kis csőrét
bazsarózsasziromba
törli a fecske.
Nap
mint nap mint nap
búzapernyében fürdik
a bazsarózsa.
Hegyi
fellegek –
az a pirosló felhő
bazsarózsarét.
Szerencse
napján,
elolvad deres fejem
is, akár a hó.
1827
Ellobbant
egy láng,
most kialszik még kettő,
gyászlampionok.
?
Újév
Napja van –
csak a derültkék eget
nem tépi balsors.
Tavasz
nyugalma –
a sövényt hegyi szerzetes
szeme szúrja át.
Ma
is, lám, ma is
borongós köd borítja
kunyhómra fátylát.
Szent
vízmedence,
a csalogány is tiszteli:
jót csapkod benne.
Fa
árnyán pihen,
múlt életből két jóbarát:
én és egy lepke.
Holdas
éjszaka –
tavi csigák szipognak,
kondérban főnek.
Megittasultan
rizsborától, retkeket
ráncigál vadul.
Virágnézőket
olvasok egyenként, csak
tudjam, élek még.
Hej,
csigabiga,
megmászod a Fudzsi-szant?
El ne hamarkodd!
El-elszundítok,
szégyenszemre behallom
a rizsültető dalt.
Lépést
se tettem
még Edo egy kertjében...
Kakukkmadár szólt.
Csak
halkan, halkan,
a szomszédban szamuráj
lakik, kakukk!
Piros
pipacsot
visz végig a veszekedő
nagy sokadalmon.
Szüreti
holdfény.
Összefont lábakkal ülök,
mint egy Buddha.
Egy
villanással
a tavat tüzijáték-
fény tölti tele.
A
kapunk mögött
szép sárga lyuk, valaki
hóba húgyozott.
Bolha
csípte össze –
de bársonyos bőrét
az is szépíti.
Macskám
fölébredt,
ásít, nyújtózik – bagzani
támad kedve.
Nyári
nap tücsök-
zajában égbe folyik
a Csikuma-folyó.
Saját
árnyékom,
kurtán kijelenthetem,
hidegnek tűnik.
Bár
szerettemhez
ülhetnék a tüzelő
tűzkatlan mellé.
Az
én havam is,
Csikuma-folyó árja,
folyatja tova.
Jókora
mécsbogár,
s bizony-bizonytalanul
repül keresztül.
Légy
kezes, kutya,
dülőúton állj félre –
oly magas a hó!
Koldustál
alján,
néhány esőáztatta
sovány rézgaras.
Itt
van Sinano:
híres holdak és buddhák,
hajdina tészták.
Novemberi
szél,
még a hegyek árnya is
remeg előtted.
Öreg
falumból,
megszakadt szemhatáron,
pacsirta szólít.
A
hátsó kapu
csak úgy magától kinyílt.
Hosszú lesz a nap.
Üres
arcomat
áruló villám fénye
világosítja.
Ablakpapíron
kalligráfiát mintáz
a legyek piszka.
Megjött
az Újév,
és szilvavirág helyett –
hatalmas hóvihar.
Milyen
kellemes –
lenge pamut köntösöm
csupa izzadtság.
Átszundikáltam
a fél napot, de senki
meg nem büntetett.
Fülem
körül, züm,
szúnyog zümmög, azt hiszi,
megsüketültem?
Mielőtt
jöttem,
miféle nép lakott itt?
– hagytak ibolyát.
Bősz
őszi szelek,
mily pokolra kell mennem,
annyit mondjatok.
Adj
anyaföldet
és asszonyt, szenvedélyest,
de télen magányt.
A
bazsarózsánk
ilyen nagy! – és a kislány
kitárja karját.
Cseresznyevirág?
Minálunk még a fű is
kivirágzik no!
Visszaszállt
volna?
Fájáról lehullt levél?
Hopp, egy lepke az!
Dézsáról dézsára
minden feredésem
locsogásba fúlt.
Blyth, R. H. Haiku. Tokyo: Hokuseido, 1949-1952; rpt. 1981-1982. 4 vols.
Blyth, R. H. A History of Haiku. Tokyo: Hokuseido, 1964. 2 vols.
Collet, Hervé et Cheng Wing Fun. Issa: et pourtant, et pourtant. Millemont: Moundarren, 1991.
Fujimoto Jitsuya. Issa no kenkyű. Tokyo: Meiwa Insatsu, 1949.
Hamill, Sam. The Spring of My Life and Selected Haiku by Kobayashi Issa. Boston and London: Shambala, 1997.
Hass, Robert. The Essential Haiku: Versions of Basho, Buson, and Issa. Hopewell, New Jersey: Ecco Press, 1994.
Henderson, Harold G. An Introduction to Haiku. New York: Doubleday, 1958.
Huey, Robert N. „Journal of My Father’s Last Days: Issa’s Chichi no Shűen Nikki.” Monumenta Nipponica 39,1 (1984): 25-54.
Issa (Kobayashi Issa). Issa zenshű. Nagano: Shinano Mainichi Shimbunsha, 1976-1979. 9 vols.
Kaneko Tôta. Issa kushű. Reading the Classics Series, No. 9. Tokyo: Iwanami Shoten, 1983; rpt. 1984.
Keene, Donald. Anthology of Japanese Literature from the earliest era to the mid-nineteenth century. New York: Grove, 1955.
Kobayashi Keiichirô. Kobayashi Issa. Tokyo: Kissen Kôbunkan, 1961.
Kuriyama Riichi. Kobayashi Issa. Japanese Poets Series, No. 19. Tokyo: Chikuma Shobô, 1970; rpt. 1974.
Lanoue, David G. „The Dewdrop World: Death and Other Losses in the Haiku of Issa.” Modern Haiku 16, No. 3 (1985): 20-31.
Lanoue, David G. Issa, Cup-of-Tea Poems: Selected Haiku of Kobayashi Issa. Berkeley: Asian Humanities Press, 1991.
Lanoue, David G. http://xavier.xula.edu/~dlanoue/issa
Murata Shôchô. Haikai-ji Issa no geijutsu. Shimonoseki: Genshashin, 1969.
Mackenzie, Lewis. The Autumn Wind: A Selection from the Poems of Issa. London: John Murray, 1957; rpt. Tokyo: Kodansha International, 1984.
Miyamori Asatarô. Haiku Poems, Ancient and Modern. Tokyo: Maruzen, 1932; rpt. 1940.
Nakamura Rikurô. Issa senshű. Kyoto: Kyoto Insatsusha, 1921; rpt. 1930.
Ôshiki Zuike. Jinsei no hiai: Kobayashi Issa. Japanese Writers Series, No. 34. Tokyo: Shintensha, 1984.
Stryk, Lucien. The Dumpling Field: Haiku of Issa. Athens, Ohio: Swallow Press, 1991.
Titus-Carmel, Joan. Issa: Haiku. Vendome: Éditions Verdier, 1994.
Yuasa Nobuyuki. The Year of My Life: A Translation of Issa’s Oraga Haru. Berkeley: University of California Press, 1960; 2nd ed. 1972.
Issza magyarul nyomtatásban:
Faludy György: Test és lélek, Magyar Világ, Budapest, 1988.
Hamvas Béla: A babérligetkönyv, Életünk Könyvek, Szombathely, 1993.
Képes Géza: Fordított világ, Magvető, Budapest, 1988.
Kosztolányi Dezső: Idegen költők, II. kötet, Szépirodalmi, Budapest, 1988.
Miklós Pál: A Zen és a művészet, Magvető, Budapest, 1978.
Naschitz Frigyes: Öt világrész költészetéből, Kolosszeum, Tel Aviv, 1980.
Rácz István: Fényes telihold, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1988.
Tandori Dezső: Japán haiku versnaptár, Magyar Helikon, Budapest, 1981.
Zanin Csaba: Kobajasi Issza haikui, Új Symposion, 1991/1-2, XXVII. évfolyam, 301-302. szám, 9. oldal.
Kéziratban:
Bakos Ferenc, Greguss Sándor, Horváth Ödön, Kányádi Sándor, Kulcsár F. Imre
fordításai.
Többségük olvasható elektronikusan az Interneten: www.terebess.hu
Jegyzetek:
1) A dátumok a japán holdnaptárt követik, a Gergely-naptár
szerint: született 1763. június 15-én, meghalt 1828. január 5-én.
2) teaissza = a magyar borissza mintájára, szó szerint: egy
(csésze) tea; bonc = buddhista pap
3) Szabályt erősítő kivételek persze vannak Isszánál is, a
fordításaimban is.
4) Nem
ildomos a műhelymunkát nyilvánosság elé tárni, de egy példával hadd világítsam
meg, hogyan próbáltam Isszát magyarrá gyúrni:
Nyersfordítás:
Este, fecske
nekem nincs remény
holnapra
Csokonai, akinek költői pályája ugyanabban az évben kezdődött, mint Isszáé, szinte adja magát:
Esteli fecskék –
kedv, remények, holnapok,
isten véletek.
mintha Arany János vezette volna pennámat:
Esteli fecskék,
jertek, reményeimnek
több napja nem kél.
kicsit adys felhanggal:
Esteli fecskék,
reménnyel repkedtek, én
meghalok holnap.
további kínos szárnypróbálgatások:
Esti fecske száll.
Holnapja csupa remény.
Nekem már végem…Fecske suhan el –
estém reménye-vesztett,
nincs már másnapom.Holnapom, érzem,
elhagyta a remény, száll
az esti fecske.
Míg azon tűnődöm, vajon Arany szavaival hangzik-e legszebben, bekattan az igazi:
Ó, esti fecskék,
reménytelen holnapom
viszi szárnyatok.
